Kritikák, gondolatok a filmek világából
 
HomeCalendarGalleryGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

2 találat

SzerzőÜzenet
Téma: Niwrok írásai 2.0
Niwrok

Hozzászólások: 741
Megtekintés: 12151

Search in: Kritikák, filmes gondolatok   Tárgy: Gyilkosság az Orient-expresszen / Murder on the Orient Express    Szomb. Nov. 18, 2017 11:29 pm
.
Gyilkosság az Orient-expresszen / Murder on the Orient Express




Ha már fel lettem kérve (kvázi "szólítva"  Smile ), hogy az egyik leghíresebb Agatha Christie regény új mozis feldolgozásáról "rajongói-szakmai" írást nyújtsak, hát azt nem lehet visszautasítani. Az igaz, hogy kevés olyan könyve van a "krimi királynőjének", amit nem olvastam volna, és az Orient Express rejtélyének eddigi öt feldolgozása közül is háromhoz volt szerencsém, de éppen ezért azt az esetleges örömöt, hogy egy kedvelt, többféle nézőpontból ismert történetet mozivásznon látok megelevenedni, előzetes félelmeim szerint könnyen felülírhatja, hogy a régebbi élményeket szeretném viszontlátni, visszahallani, legyenek azok karakterjellemek, nyomok vagy akár mondatok. Hiszen van minta, amihez lehet viszonyítani, hogy ezt vagy azt mennyivel jobban vagy rosszabbul is meg lehet csinálni...

A bevezetőnek, Poirot karakterének felépítésére szánt jeruzsálemi jelenet aztán rögtön megmutatta, hogy mi fog, és mi nem fog működni ebben a filmben nekem. Általában az lett, hogy kitaláltak vagy megvalósítottak valami alapvetően jót, csak hogy utána apróságokkal elcsesszék az összhatást. Kezdve azzal -olvasva pár véleményt, hogy ez csak egy "bajuszparádé"-, hogy részemről megnyugtatóan jól volt ábrázolva a híres detektív. Például a bajusz nekem nem önmagában volt gáz, bár fura volt így arcközépig megnyújtva, hanem inkább azzal volt bajom, hogy azzal a szakállal Branagh inkább Sanders ezredesre hasonlított, aki éppen feltálalni készül a híres csípős csirkeszárnyait az előkelő utasoknak. Az jó, hogy pár kis rigolyáját előtérbe tolták, mint például a tojásokat, hogy mutassák, milyen különc, de az is érződött, valakinek a stábból "különc" szóra becsípődött Mr. Monk, bár szerintem még ő sem lépett volna lószarba, csak hogy "egyensúlyban" legyen. A bohósága, a bolondozása már annyira nem fér bele a kimért és sznob karakterbe (a Siratófalba állított sétapálcája például nagyon nem tetszett, már csak azért sem, mert egy szent hely megbecstelenítése kapcsán a híres detektívet várakozásaim szerint ott helyben felkoncolták volna), a csendes pityergés és sóhajtozás meg a titokzatos Catherine után részemről hatalmas kérdőjel... Egyben akkor Jeruzsálem és Isztambul képei miatt itt szeretném kipipálni a film látványvilágára, vagyis a CGI-re vonatkozó észrevételeket, ami alapvetően szép, főleg a hegyek között kanyargó vonat vagy a városok látképei, de néha azért a kevesebb több lett volna; sokszor túl van színezve az egész, amikor például minden kék a fagytól, közben bántóan hiányzik a hideg érzékeltetése (az a piknikes jelenet, tejóisten, de rossz  faceplam!), és elhiszem, hogy "csak" 50 milliós volt a keret, de némelyik felvételeket öt-tíz éves számítógépes játékok átvezető videói kenterbe vernek.

Lehet ugyanis ez a film bármilyen részletgazdag, de ami Christie regényeit, és különösen ezt a történetet meghatározta, aminek igazán aprólékosnak kell/kellett volna lennie, az a szereplők és a motivációk bemutatása. Ehhez azt készséggel elfogadom, hogy egy másfél órás történetben (a vonat indulásáig levő fél órát leszámítva) nem feltétlenül van idő minden karaktert rendesen felépíteni, később pedig a kihallgatások során annyira nem lett volna érdekes, ahogy mindenkivel 5 percet dumálva a végén ott a negyedórás monológ a nagy leleplezésről. Így azt, hogy kicsit húzni kellett ebből, és hogy a nagy zsúfoltságban pár karakterre két mondat sem jut, vagy hogy egy-két akciós-verekedős jelenettel fel kell riasztani a nézőtéren szendergőket, talán még szükségesnek is éreztem. De! Ennek ellensúlyozására kitalálni azt, hogy pár karakternek legyen valami gyorsan megjegyezhető tulajdonsága, mert amúgy két percet nem szerepelnek, három mondatuk nincs... hát, illett volna még átgondolni. Az autókereskedő széles vigyora és pergő beszéde, mintha éppen az anyját árulná kétfilléres aukción, Mrs. Hubbard kényszeres flörtölése, de leginkább az az Adrényi-féle, a balettben(!) tanult pörgőforgórúgás, ami Chuck Norrisnak is becsületére válna, nemhogy egy diplomatának; ezek karikatúra-szerűvé tettek több szereplőt is. De azért vannak jobban kiemelt, ábrázolt szereplők is; Daisy Ridley Mary szerepében egészen remek volt, a pár mondatáért is megkedveltem Olivia Colmant Frau Schmidtként, és kisebb meglepetésemre Johnny Depp alakítása is tetszett, kivételesen otthon tudta hagyni a ripacs-énjét, ami az utóbbi tíz-tizenöt évben lerobbanthatatlan volt róla. Végül ki ne hagyjam, a jellemrajzok részeként jelent meg talán az egyetlen igazi újdonság ebben az adaptációban: a politikai-társadalmi környezetre tett utalások, a rasszizmus, az antiszemitizmus vagy éppen a kommunizmus szellemiségét megidézve a csillogó evőeszközök és a metszett kristályok között, az úrinak látszó, de azért gyanakvással és ellenszenvvel teli környezetben.

Ezek a beszélgetések azonban többet kéne jelentsenek, mint drámai mellékzöngéket, történelemleckét vagy a személyiségek bemutatását... de nem teszik. Christie bevett technikája, és a kevés, egymásnak ellentmondó nyom miatt most Poirot talán jobban rá is kényszerül, mint a karrierje során bármikor, hogy beszéltesse az embereket, várva, hogy azok a csevegés gyanútlanságában elszólják magukat. Miközben a film ügyesen kicserél mára elavultnak számító elszólásokat, asszociációkat valami másra (lehet, 1930-ban London minden lakója tisztában volt a Debenhams áruházzal, de 90 év múltán nem sokan maradtak ilyenek), a legkevésbé sem igyekszik azon, hogy ezek tényleg nyomként jelenjenek meg. Honnan derül ki, hogy Dragomiroff hercegnőnek Natalia a keresztneve? Miért fontos, hogy egy komorna ne főzzön? A vészmadárkodáson kívül mi a szerepe a misszionáriusnak? Miért nem lehet a Pinkerton detektívje az, akinek mondja magát? Komolyan, úgy, hogy a sztori 80%-át fejből elmondom, még nekem is nehéz volt követni a sok ide-oda szaladgálásban, a rövidre vágott beszélgetésekben és a több napon át tartó megtévesztési játszmában, hogy milyen jelentősége van ebben a formájában egy-egy lebukásnak, ami nem csak a szereplők kb. felét teszi feleslegessé és értelmetlenné, de a záró leleplezés is zavarossá válik tőle, amin tovább rontott az az "Utolsó vacsora" és a pisztoly.

Spoiler:
 


Kenneth Branagh számára minden kellék adott volt az Orient Expressz rejtélyének bemutatásához, és a többségét sikerült is szépen filmre vinni, de sajnos közben abban a tévképzetben élt, hogy most is Shakespeare-drámát rendez, ezúttal egy befagyott vonattal a háttérben. Pár érdekes újítása mellett a szükségesnél ripacsabb, a kellemesnél giccsesebb, az indokoltnál következetlenebb, abszolút színpadias feldolgozása lett ez a regénynek, mely még az alapvető erkölcsi háttérnek is híján van, ami ezesetben talán még a gyilkos személyének felderítésénél is fontosabb lett volna. Így azt kell mondanom, részemről "csak" a leglényegesebb szempontból "siklott ki" a 2017-es Orient Express: krimiként, amilyennek és amiért Agatha Christie megírta. Úgy meg a rajongás sem megy olyan könnyen...


6,5/10
.
Téma: R2-D2 írásai 3.0
R2-D2

Hozzászólások: 555
Megtekintés: 10805

Search in: Kritikák, filmes gondolatok   Tárgy: Gyilkosság az Orient Expresszen (2017)    Kedd Nov. 14, 2017 11:42 pm
.





Gyilkosság az Orient Expresszen (2017)




Az Orient expressz vasútvonala 1889-ben épült ki, és Nyugat-Európát kötötte össze a Balkánnal Kelet-Európán keresztül. Az expressz fénykorának az 1889-1914-es időszakot tarják, amikor is vele kapcsolatban a korszak high-techjéről beszélhetünk: az étkező- és hálókocsirendszer anno a legújabb vívmánynak számított – az expressz diadalmas korszakának aztán az I. világháború vetett véget. Az Orient később három útvonalon is újraindult, ezek egyikén pedig gyakori utas volt bizonyos Agatha Christie is, aki a közel-keleti archeológus férjéhez utazgatott akkoriban. Vagy a vonat 1929-es 11 napos, vagy az 1931-es 24 órás (a VOX szerint utóbbi, a wiki szerint előbbi) hóakadályban való elakadása, no meg az 1932-es Lindbergh-bébi esete (lásd még J. Edgar - Az FBI embere című film egyik alapja) ihlethette Agatha Christie-t a krimi megírásra – ami aztán 1934-ben jelent meg először angolul. (VOX, wiki nyomán)

Ha valaki annyira nem ismerne még minket, annak el kell áruljam, Niwrok kolléga sokkal bensőségesebb kapcsolatot ápol Agatha Christie világával, ő az, aki jobban ismeri a belga mesterdetektív történeteit  - mindezekből kifolyólag ő az, akitől remélhetőleg az ún. rajongói, „szakmai” írást olvashatjátok majd. Magam részéről ugyan természetesen ismerem a krimi királynőjének munkásságát, anno, gyerekkoromban, mikor nem volt VHS/DVD/BD/nCore szerintem majd minden könyvét olvastam is… mégis, címeken kívül igazából csak és kizárólag a Tíz kicsi néger története maradt meg bennem. Szégyen vagy sem, ez van: az új (immáron hatodik) adaptációra úgy ültem be a moziba, hogy semmire sem emlékeztem a végkifejletből, olyan volt ez az egész nekem, mintha egy teljesen új sztorit látnék. Így viszont az a fura (jó??) helyzet állt elő, hogy képes és kénytelen vagyok Kenneth Branagh produkcióját önmagában értékelni, mintha csak egy teljesen szűz néző lennék. Ha másért nem, azért lehet örülni az ilyen újraforgatásoknak, hogy új generációkat is megismertetnek egy immár közel 100 éves történettel…

A század elején kezdünk, amikor a kifejezetten irritáló karakterünk, Hercule Poirot (Kenneth Branagh) Jeruzsálemben, egy kirobbanni készülő vallási vita küszöbén oldja meg az egyik templomból eltűnt kincs ügyét. Két dolog van, ami már itt az elején kicsit rossz irányba vitte el a hangulatomat: az egyik, hogy nagyon nem jött be a mókás bajszú mesterdetektív hihetetlen nagyképűsége, szemernyi vonzalmat nem éreztem iránta, márpedig azt gondolom, hogy egy Poirot-filmben nem árt, ha a néző azonosulni tud Poirottal. A másik, hogy az ügy megoldása, annak tálalása a néző felé sokkal inkább illett volna akár a Guy Richie féle Sherlock Holmesbe, akár magába a Sherlock sorozatba. Nehezen szívott be a mozi, az utasok megismertetése túlontúl epizódszerűre és erőltetettre sikeredett – valahogy nekem hiányzott a kohézió az események között. Nem tudom máshogy írni: attól, hogy egyik jelenetben egyik utas leül egy székre, a másik meg balhézik, attól még semmivel nem jutottam közelebb ahhoz, kik is ők, és miért is fontosak a vonaton. Apropó… már a moziban is eszembe jutott, hogy ugye ha annyira tele volt az Orient expressz, hogy Poirotnak csak protekcióval tudtak helyet adni, akkor 1.) hogyhogy a 12 főszereplőn kívül egyetlen egy árva utast nem látunk egész filmben a négy ( Exclamation ) kocsiban továbbá a 2.) a grófnő hogy az istenbe válogathatott a kabinok közül…  hmmm

Mindegy, a kissé döcögős – ámde remek korrajzú kezdés után – végre elindul a CGI vonat Isztambulból Európába (itt sajnos azt kell kiemelnem, hogy még pár millió dolcsi igazán mehetett volna a látványra, mert néha kínos), és ami történetünk szempontjából fontos, az úgyis az Orient Expresszen játszódik. Első körben természetesen valahogy muszáj kicsit eljátszadozni a figurákkal, kicsit mindenkit megkedveltetni, adott esetben megutáltatni – már csak azért is, hogy a majdani áldozatot annyira ugye ne tudjuk sajnálni, illetve a gyilkos se tűnjön ki rögtön a többi közül. A vonatkocsik zárt tere, a hirtelen jött veszteglés, a menekülés, elrejtőzés lehetetlensége, az egész környezet kiváló alapot nyújtana egy borzasztó erős pszicho krimihez, amiben akár szép lassan felépítve kibontakozik a nagy ügy és annak megoldása… miközben egyre mélyebben vájkálunk szereplőink titkában. Azonban sajnálkozva kellett észrevennem, hogy annak ellenére nem működött a feszültségkeltés, hogy semmit nem tudtam a sztoriról (igen, még az áldozatra sem emlékeztem, melyikük is lesz az) – egyszerűen túl légies volt minden, túlságosan könnyed hangvételű és néha komolytalan az egész. Az sem mellékes, hogy a főszereplő továbbra is unszimpatikus – bár, ha belegondolunk, Holmes se egy igazán emberbarát szerzet –, a kihallgatásai, beszélgetései, az azok következtében összerakott puzzle számomra olyan túl egyszerűen „rakódott ki”. És ugyan nem közvetlenül a sztori hibája, inkább az operatőré, de nekem rohadtul hiányzott a hideg valódi érzékeltetése a képernyőn: minimum egy lehellet, vagy valami… amikor a detektív kinn ül a csajjal a hóban (eszméletlenül teátrális és giccses jelenet), totál látszik, mű az egész.

Ahogy egyébként az én véleményem szerint maga film is az. Én ezt rettentően lélektelennek éreztem, az jött le, hogy a látvánnyal, díszlettel, beállításokkal, kameramozgásokkal (van néhány parádés) akarnak elsősorban hangulatot generálni… pedig a feszültséggel kellene. A színészgárda teljesen alkalmas lehetett volna erre, de esélyük sem nagyon volt… Branagh és az ő bajsza árnyékában mintha mindenki árnyékban maradna. Amúgy is nehéz egy 14 főszereplős filmet jól összerakni, eleve néhányan kiemelkednek, néhányan háttérbe szorulnak a forgatókönyv kénye-kedve szerint, de esetünkben mintha mindenki a szürkeségben maradna. És ez még akkor is zavaró, hogy ha eleve a történet, a gyilkos személye megköveteli ezt a szürkeséget és egyformaságot – ha egy moziban a főszereplő bajszán meg a helyszínen kívül semmi emlékezetes nem marad meg az emberben két nap múltán, az gáz. Ja, de, még valami: volt benn egy röpke párbeszéd, ami qrvára tetszett – de magához a gyilkossághoz semmi köze nem volt: „Az imént mondta, hogy nem rasszista. – Az a bőrszíntől függ”. Ezen jót mosolyogtam, ezt pont így gondolom én is. S ha már itt tartunk, a film néha igyekszik humoros is lenni (nem tudom, ez mennyiben eredeti koncepció), de semmi olyan emlékezetes geg, beszólás, jelenet nincs benn, ami megmaradt volna (jó, a Herkuleses az igen) – az is igaz, hogy ez nem vígjáték, hanem krimi.

A finálé a maga nemében jó, Christie könyveinek megszokott metódusát követve Poirot összegyűjt mindenkit és kifejti véleményét az esetről. Persze, nem csak Poirottal van így, ez bevett szokás a krimikben (ld. még Leslie L. Lawrence regények), és kifejezetten hatásosak tudnak lenni – hisz a sokaságban megbúvó gyilkos köztünk van izgalma, annak leleplezése, reakciója az eseményekre általában a történet legizgalmasabb szakasza. Itt, úgy érzem, még ezt is sikerült picit elcseszni: ahogy ott ülnek az alagútban (hideg  Rolling Eyes  ), az annyira színpadias, annyira művi, hogy néha már azt hiányoltam, miért nem pózolnak az Utolsó vacsora képéhez hasonlóan. Az egész filmről nekem az az érzésem, hogy nem is annyira filmszerű, mintsem inkább színházias, valahogy a dialógusok, a menet közben felszedett információk mind ezt támasztják alá. Ha csak arra kellene alapozni, amit Poirot lát és hall, teljesen hiteltelen lenne az egész – szerencsére a mozis eszköztár tartogat olyanokat, mint a flashback intézménye, amikkel ki lehet egészíteni a hiányzó információkat, amikkel a hős detektív csavaros észjárását meg lehet indokolni… nagyjából.

Ha így, pár nap elteltével visszagondolok rá, igazából semmit nem érzek a film iránt. A moziban még igazából jól éreztem magam, egy nagyon kellemes, hangulatos kis kalandfilmet láttam, egy 1934-ben megjelent mű tökéletesen aktualizált változatát. Utólag, így, írás közben több hiányosság is szembe jött velem, de ez ne hátráltasson senkit a megnézésében: aki ráadásul nem ismeri a végkifejletet, még tán meg is lepődhet a végén. Magam is így tettem, bár kicsit furcsálltam, Poirot hogy is jutott erre a konklúzióra – viszont, azt hiszem, a mozi szempontjából sokkal fontosabb volt a film legvége, mikor is dönteni kell néhány ember lelkiismeretével kapcsolatban. Nem tudom, ez így volt-e az eredeti műben (mármint ekkora súllyal), mindenesetre – amellett, hogy örültem neki – számomra ez a súlypont sem egészen illett ebbe a sztoriba. Kevés a gyilkosság kiváltotta esemény és sok az egyéb körítés – leginkább így tudom összefoglalni a lényeget. Olvasom, hogy ebből is ( Rolling Eyes ) francise-t terveznek, az epilógus meg is ágyazott a Halál a Níluson-nak, de nem vagyok biztos, hogy Branaghnál jó kezekben van az ügy. Majd meglátjuk. Addig is… én el fogom most olvasni valamikor Agatha Christie regényét, és azt hiszem, ezt bátran ajánlhatom mindenkinek.




75%




.
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
Ugrás: