7 találat

.
13 okom volt / 13 Reasons Why S4




"Shit's fucked up!"

Igen, "a szar el lett baszva"... A 13 okom volt írói gárdája is úgy járt, mint a Trónok harcáé, hogy nagyjából addig tartott a tudományuk, amíg volt könyvbeli alapanyag, és az önálló továbbgondolás, amit a siker szinte kikövetelt, már nem nagyon ment. Hannah kazettái után a lány és a támadójaként elhíresült Bryce jellemének és szerepének újragondolása a mellékkarakterekkel karöltve még elég érdekes, bár nekem kicsit furcsa volt, viszont így, hogy tőlük teljesen eltávolodva már csak az a téma, hogy "Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?", akkor nem lehet meglepetés, hogy csak a kétségbeesett ötletelés és az innen-onnan összelopkodott dolog újrafeldolgozása maradt, meg a könnyes búcsú...

Mert erre az évadra csak annyi alap volt, hogy Bryce megölésével és a tettes személyét elfedni igyekvő akció közben "mellékesen" börtönbe juttatott és meghalni hagyott Monty sorsával el kell számolnia a Hannah-brigádnak, meg hogy az elején még ultranaiv Clay hogyan bírkózik meg a rá rakódott terhekkel. Az egy dolog, hogy erről már messziről süt, hogy semmi köze ahhoz, amiért ez a sorozat eredetileg létrejött (ha ilyet akarnék látni, akkor a Hazug csajok társaságát nézném...), de forgatókönyvírás szempontjából még nagyobb probléma, hogy amíg egy nyomozás dinamikus dolog, a rejtőzködés statikus. Akkor működik a legjobban, ha senki nem csinál és mond semmit. Ebből a csapdából talán akkor lett volna kiút, ha egy éles csavarral nagyobb szerepet kap a Monty nevét tisztábbra mosni igyekvő Estella-Winston-Diego trió (nekem ez sem lett volna durvább fordulat, mint az áldozatként bemutatott, síró Bryce). Ehelyett még annyi időt sem szántak rájuk, hogy úgy nagyjából meg lehessen ismerni őket, és ne csak egy-egy címke legyenek Monty életében (Estella="család", Diego="sport", Wintson="magánélet"), a "nyomozásuk" meg annyi, hogy néha berepül hozzájuk az ablakon egy dosszié vagy egy kazetta, amikről két perc után el is feledkeznek (például engem érdekelt volna, ki és miért rakta az asztalukra a kazettát, ami akkor már elvileg nem is létezett). Ehelyett, vagy bármi más működőképes helyett az írók ezt a "nem csinál-nem beszél"-semmit próbálták kitömni, amiben a szereplők szinte kizárólag arról pofáznak vég nélkül, hogy ki kinek mit nem kéne, hogy elmondjon, vagy hogy vajon ki kinek mit mondhatott el... de persze mivel senki nem mond semmit, mert egyik sem akar sittre kerülni, így ezek sem vezetnek sehova. Mindezt ráadásul rettenetesen széttöredezve (mivel nincs jelentősebb cselekmény, az iskola élet egy-egy fontosabb eseményére vannak felfűzve a részek, akár több hetes ugrásokkal köztük), nevetségesen gagyi horrorklisékkel (és itt nem csak az erdei táboros rész "baltás gyilkosára" meg faházikójára gondolok, hanem Clay és Jess kivetített bűntudatára és üldözési mániájára, a legalján Clay vigyorgó tükörképével), a valóságtól nem egyszer teljesen elrugaszkodottan (tessenek már meghalni abban a balesetben, amikor egy kabrió százhússzal lerepül az útról, nem csak bicegni meg a kart fájlalni kicsit!), kvázi nulla következetességgel és következménnyel (az egyetlen talán az, hogy ennyi szarság után az iskola elkezd úgy kinézni, mint egy börtön, ami persze nem tetszik igazán senkinek).

Ebben a helyzetben pedig nincs nagyon fejlődési/megismerési lehetőség a karakterekben sem. Voltak persze eddig is borzalmas karikatúrának megírt szereplők, mind a fröccsöntött kertvárosi mid-life Jensen-szülők, akiknek a Barbie-világán egyre kevesebb dolog üt rést, és ha kellett, akár napokig is képtelenek voltak észrevenni, hogy Clay egy leszokóban levő heroinistát rejteget a szobájában, aki nyög meg zihál, és teleokádja a vödröt...; most azt is a legszélesebb mosollyal fogadják, ha Clay-t úgy kell leszedálni meg lekötözni a pszichiátrián, én meg kínomban már attól felröhögtem, ha a bambán vigyorgó fejük megjelent a képernyőn. De hogy a többség csak egy sztereotípia legyen valami közepesen agyonjátszott filmből, az méltatlan a karakterekkel és a színészekkel szemben egyaránt, és ha a nem lenne ilyen elenyésző a "tiszta" percek száma (mint a főiskolai interjúk, a szülőkkel folyó beszélgetés vagy a végzős bál önfeledtsége), akkor talán azokat is jobban tudtam volna élvezni, amikor a stáb hülyül egy kicsit a saját szórakozására, és mondjuk Clay behaluzza magának a Terminátort, és nem csak parasztvakításnak érezném. Egy ügyetlen hentes egy kezén meg tudnám számolni, kik azok, akiknek halad valamerre az élete, akikben vannak célok, van dráma, és akiknek a legjobb példája Justin, aki próbálná felépíteni a drogelvonó után az életét, de folyamatosan húzza le a mocsár; szinte csak a cseszegetés meg a gyanakvás lesz a jussa, Jess pedig -akitől ha rosszul is, de csak türelmet kér- annyira besértődik ezen, hogy már egy hét múlva egy másik srác ölében keresi a boldogságot (a többi ujjon még ott lenne Tyler, ha nagyon akarom, akkor Tony... aztán kb. ennyi). Annyira vacak mindenki más, hogy komolyan mondom -és biztos a "toleránsabb" énem is részes ebben-, azok a jelenetek nálam a jobbak között vannak, amikor a szereplők "megbuzulnak" (kivéve amikor ebből is csak bazári trükköt, egy cinkos összekacsintásnak szánt poént csinálnak, mint a bál végén), mert abban legalább van valami pozitív, valami hiteles érzelem, törődés és aggódás, hála vagy barátság, amit a poshadt titkok és a felszínes kapcsolatok között igencsak szűken mér az évad (pl.: Clay és Zach duettje a bulin, vagy ahogy Ani meghívja Jesst a bálba)... Az meg valahogy nem tudott meglepni, hogy ez a "kísérletezés" kikkel történik, mert eddig is látványosan kilógtak a saját közösségükből (na jó, mondjuk a kekszes srác erősen túl lett tolva a végére, pedig az elején még olyan szépen megmagyarázták, hogy miért zizeg a zsebében mindig egy sütiszacskó...), a freudisták szerint meg úgyis minden a szexualitásra vezethető vissza. Ráadásul mit is tudtak volna csinálni szegények, amikor nők alig vannak ebben az évadban, azok is teljesen súlytalanok, szinte csak epizódszereplők (még Anit is kiírták az évad feléből, mert csak, cserébe Clay lábai elé dobnak egy nőt öt percre, hogy mégse szüzen haljon már meg a nyomorult), az egy szem Jessicát leszámítva, aki meg foglalt, duplán is?

Ennél is nagyobb baj azonban, hogy ez az évad a sorozat szellemiségét hazudtolja meg. A korábbi remek külsőségek és feszültség mellett a 13 okom volt azért is volt jó, mert megfogalmazta azt a fontos üzenetet, hogy "Nem vagy egyedül.". Hogy aki megél valamilyen krízist, bármelyiket azok közül, amiket Hannah, az merjen erről beszélni, segítséget kérni a családtól, a barátoktól, egy tanártól vagy akár egy pszichológustól, és a többiek is vegyék észre, ha valaki a környezetükben problémákkal küzd, hogy a végén ő is elmondhassa, "Túlélő vagyok.". A saját traumáiba, titkaiba és bűntudatába belemerevedett beltenyészetnél viszont ilyen nincs, esély sem lehet rá. Ahelyett, hogy a stáb segítő kezet nyújtana, Clay belső monológjaival és a szereplők viselkedésével még bele is hergeli a fiatalokat a baromságba, csúcsra járatva a kétségeket, a bizalmatlanságot, a világfájdalmat és a paranoiát, ami amúgy is éppen eléggé része (lehet) egy fiatal életének, és csak hazudozni meg rejtőzködni tanít, és teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy eközben magával ránt-e másokat. Mit mond el erről a szebb napokat és gondolatokat látott sorozatról, ha a szereplői egyszer őszinték, de akkor is csak számításból, he?! Minden másra lehet azt mondani, hogy nem -és eddig sem- a 40-50 éves férfiak voltak a célközönség ennél a sorozatnál, de hogy az alapgondolat lett mostanra "mérgező", az bőven túlmutat azon, hogy ki mit szeret vagy nem szeret. És miután nyolc résznyi volt ebből, csak a végkicsengést tompítja, hogy az utolsó kettőben varázsütésre megoldódnak a problémák, hol tragikusan, hol komikusan, vagy éppen könnyek között, de megtörténnek az elválások, a lezárások (Diaz seriff "vállrándítása" azért még ezek között is durva), elhangzik sok bölcselet és közhely, és Clay elautózhat a naplementébe (upsz, spoiler alert...) ...

A Netflix talán tudja, hogyan kell elindítaniuk egy sorozatot, de az szinte minden nagy sikerüknél megmutatkozik, hogy nem tudják, mikor kell abbahagyni. A tévézés Peter-elve is lehetne, ha egy évad elkészültét csak a múltbeli sikerek meg a nézői elvárások határozzák meg, és nem az, hogy maradt-e még mondanivaló... és még rosszabb, amikor lenne mondanivaló. Ezért lett egy Kevin Spacey-nek mutatott középső ujj a Kártyavár befejezése, ezért hasonlít sokszor egy kellemes vasárnapi ebéd utáni, keserűen hányásízű felbüfögésre ez az évad... és várthatóan ezért lesz egy retróvonatra ültetett zagyvaság a Stranger Things lezárása, hiszen már a harmadik évad is eléggé az volt. Hála istennek, hogy nem készült el most is az emblematikus 13 rész; ez a tíz is kb. öttel volt több, mint kellett volna! Pedig lehetett volna ez egy olyan szép és tartalmas epilógus is...


6/10
.

.





13 okom volt S4





Komolyan, valami díjat kéne adni az alkotóknak… valami olyat, amit az életben nem felejtenek el. De nem jó értelemben: amit az utóbbi idők egyik legjobb sorozatának záró évadában műveltek, amit magával a sorozattal műveltek, az túlmegy minden határon. Így elcseszni valamit, az már művészet, ennyire egy szar évadot megírni és publikálni, az már nézők elleni bűntett. Szerintem még soha, egyetlen sorozatban nem csalódtam akkorát, mint ebben a szörnyűségben – három, nekem nagyon tetsző évad után ez derült égből villámcsapás lett. És még csak nem is azzal volt a bajom (elsősorban), hogy a történet nem egészen úgy alakult, ahogy én elképzeltem – sőt, ez még akár dicséretes is lehetne – hanem az, hogy ez a fejezet kb. semmiről sem szól, tele van totál értelmetlen és random jelenetekkel, mintha mindenki elfelejtette volna (az írókkal az élen), mit is csinált az elmúlt három évben…

Kezdjük a lényeggel: az USA egyik legelbaszottabb iskolája lehet ez a Liberty, ugyanis ha jól számolom, röpke három év alatt 5 diákja is meghalt – és erős túlzással élve, aki meg nem halt meg, abból buzi lett. Utóbbi hülyén hangzik ugyan, de ha megnézitek, rájöttök, hogy talán soha nem volt még ennyire erős sehol a meleg pc propaganda: itt úgy röpködnek a fiú csókok, mint a stukkerek a Bujtor filmekben. És most nem csak a homofób énem háborog, hanem sokkal inkább a dramaturgiai énem: itt olyan váratlanul lesznek szereplők buzik, olyan váratlanul csattannak el csókok, hogy csak kapkodtam a fejemet: legalább három olyan karakter is van, akinek eddigi életéből, eddigi tetteiből messze nem következett ez a coming outozás… amit persze a jól nevelt, elfogadó amerikai anyuci és apuci széles mosollyal üdvözöl. Semmi nincs megalapozva, megmagyarázva, kidolgozva, csak hopp, megtörténik… még szerencse, hogy komolyabb testi kapcsolatokat nem mutattak a fiúk között, nekem épp elég volt mondjuk a bálban csókolózó szerelmespár látványa. Az a bál… anyám…

De ne szaladjunk előre kvázi a fináléig – kezdjük ott, ahol az előző évad abbamaradt. Ugye, a kis baráti társaság a halott Monthyra kente Bruce megölését, az igazi tettes pedig apja hathatós támogatásával szépen elsétált a naplementébe. Minden szép és jó is lenne, ha ugye Monthy az előző évadban (Monthy, mint meleg, ugye??) nem épp azzal a Winstonnal hetyegett volna a gyilkosság éjszakáján, aki most szépen átiratkozott a Libertybe. Ez amúgy egy tök jó alap, remek lehetőség lett volna egy jó kis nyomozós, macska egér játékra – már ha elfogadjuk azt a nyilvánvaló őrültséget, hogy valaki, aki állítólag szeret valakit, nem a rendőrségre megy rögtön alibit igazolni kedvesének, hanem a gyilkosnak vélt társaság egyes tagjait próbálja megkörnyékezni az igazság kiderítése céljából. Szóval Winston, a meleg srác kvázi próbál beépülni a barátok közé, próbál mindenkiből valamit kiszedni, hogy ki ölhette meg Bruce-t, ha már ugye ő tudja, hogy Monthy nem lehetett. Ebben volt is lehetőség, csak sajnos az írók az elmúlt évben a harmadik és a negyedik évad közötti időben a korábban összetartó srácok/csajok közé jó nagy árkokat ástak, hogy a néző ne agyaljon annyit azon, miért is nem mondja el Ani mindenkinek, hogy Winston tudja, amit nem lehetne… ja, mert akkor nem tudnák megbuzultatni egyiküket meg, és egy csomó egyéb, izgalmasnak szánt jelenetet se lehetett volna ilyen agyament módon megírni. Fél évad eltelik, mire mindenki megtudja, mi is a szitu Winstonnal, fél évad időhúzás a semmiért. De ez még hagyján, más sorozatban is képesek nyilvánvaló dolgokat elodázni ennyi időn át – az meg még talán érdekes is lehetett volna, hogy kinél mire jut Winston… a baj az, hogy szerintem ennek kellett volna lennie az igazi, központi szálnak, ha már van egy gyilkosságunk korábbról, meg vannak sumákoló tettesek, jó kis krimit lehetett volna erre felhúzni…

De nem. Az S4 ez mellett kb. öt dologban is próbál egyszerre helyt állni, de mindegyik csődöt mond a maga módján. Kezdjük a nyitó jelenettel: egy olyan helyszínen, eseményen vagyunk, ami egy ideig minden epizód elején feltűnik (a Lost jutott róla eszembe), s aminek qrva nagy fontosságot kellene tulajdonítani – aztán egyszer csak hopp, nincs sehol többet ez a képsor. Elültetnek a nézőben valamit, hogy na, akkor ez most kicsoda, hogyan, mikor, miért, aztán hagyják az egészet a francba… az meg, amit ennek a nyitánynak a megoldására felhoznak, az meg egyszerűen borzalmas. Spoiler nélkül nem tudok erről írni, de aki, és legfőképp ahogy!!! abba a helyzetbe kerül, az a forgatókönyvírás megcsúfolása. Szerintem üveggel pörgették ki, vagy mittudomén… Az évad másik, talán fontosabb szála/lába, hogy Clay barátunk megbolondul. Eddig sem volt egyszerű a srác, de Bruce halála, a gyilkosság eltussolása betette nála a kaput, mi meg kénytelenek vagyunk nézni egy évadon keresztül egy depressziós tudathasadásos fiú vergődését – ugye, mindig azt mondom, hogy bolondokat a bolondokházába, nos, ez évben Clay is oda való. Vagy sokkal inkább az írók… ahogy a buzikat is mindenki elfogadja, itt Clay is bármit, bármikor megtehet, soha nincs semmi következménye… majd gondoljatok erre, mikor nézitek. Először senki nem látja rajta, hogy megőrült, aztán senki nem is foglakozik vele, meg senki nem is segít neki – leszámítva a pszichológusát, aki az egész S4 legjobb figurája lett számomra (Dan hadnagy a Forrest Gumpból). Egész egyszerűen rossz és idegesítő nézni azt az elmezavart, amit Clay (és az írók) produkálnak… kb. 9 részen keresztül… ja, és mindezt még jópofává és izgalmassá akarják tenni egy Harcosok klubja jellegű skrizoféniával… hát, nagyon nem jött be…

Mint ahogy a többi, magasröptű gondolat, aktuáltársadalmi reflektálás sem, ami eddig a sorozat húzóereje volt. Van itt minden: Black Mirrorra emlékeztető szülői gyerekellenőrzés – csak néztem, mi ez a hülyeség – iskolai lövöldözés témája (az tény, hogy az a rész izgalmas), diáklázadás utcai harccal, rendőri túlkapás (ez most véletlenül épp aktuális lett), erdei tábor baltás gyilkos szellemével, szerelmi háromszög, visszaeső drogozás, alkoholfüggőség – mindez pedig egy rózsaszín lufiba rejtve, ami nem más, mint a kedves diákok végzős báljának szükségessége. Komolyan, ha ennyi minden, így megtörténne itthon, a fél iskolát kirúgták volna, aztán nincs se bál, se érettségi… ha meg véletlenül tényleg meg lehet ezt, így, kinn csinálni, akkor magára vessen Amerika – de senki ne pofázzon a mi „poroszos” oktatásunk miatt. Eszméletlen idióta húzások tarkítják az egész évadot, teljesen ad-hoc minden, szinte kivétel nélkül mindenki tök hülyén viselkedik: Clay, Jess, Ani, Justin, Zach, Alex, Tony… talán még Tyler az, aki önmaga marad. Értem én, hogy talán az átélt trauma az oka, a bűntudat, hogy az írók arra akarják visszavezetni a személyiség torzulásokat (mindenkinél máshogy) – no de akkor tetszettek volna valami támpontot is adni ehhez. Mert ez így olyan, mint egy szanaszét rohangáló ménes, ami mellől megszökött a terelőkutya…

És még ekkora káoszba is bele tudtak szarni az írók olyan jeleneteket, mint mondjuk Zach és Clay autózása, vagy az azt közvetlenül megelőző ok… anyám. Annak a dugásnak az égvilágon semmi, de semmi jelentősége nincs és nem is lesz (hogy aztán kivel, az megint a varázskalap), mint ahogy az autózás végének sem. Puff, megtörténik, aztán már hetekkel később vagyunk… következmények nélkül!!! Mert ez egy ilyen ország és ez egy ilyen évad. A vége meg… az utolsó, másfél órás epizód egy kínszenvedés, ilyet eddig csak Peter Jacksontól láttam az A király visszatér végén: egy egy órás agónia, egy melankónikus szarság, egy szintén bűvészkalapból előrángatott esemény végére. Komolyan, jobb lett és hitelesebb lett volna, ha a nyulat húzzák elő… nekem qrvára nem jött be a finálé. Az sem tetszett, hogy ez az egész azzal történik, akivel, meg az sem, hogy akkor most az akta lekerül a pincébe: nem árulhatom ugyan el, mi lesz Winston nyomozásának vége, megtudja-e az igazat vagy sem, mint ahogy az is maradjon rejtély, hogy az igazi bűnösök megbűnhődnek-e, de nekem ez, így, ilyen végjátékban nem tetszett. Hiába a sok sikeres felvételi, a levegőbe repülő sapkák, a sok duma a szeretetről meg a barátságról, sőt Hannah feltűnése is – ez, így egy nagy nulla.

Nagyon gáz ez az egész, az íróknak sikerült minden korábbi nimbuszukat lerombolni nálam. Minden elveszett, ami miatt jó volt eddig, a karakterek totál hülyék, sokszor tök szürreális és követhetetlen az egész és az eredeti koncepció is eltűnt ( csak 10 epizód is van a 13 helyett): azt is megkérdőjelezem, hogy jogos-e az epizódok végén az öngyilkosságtól való óvás felirata… hacsak nem a nézőnek szól, aki a sorozat végére maga is menne Hannah Baker után…





50%




.

.
13 okom volt / 13 Reasons Why S3




Másfél éve igencsak jókat írtunk ennek a sorozatnak a korábbi évadairól, mert ugyan az azokban érintett témák inkább a tinikről és tiniknek szólnak, a mögöttes szándék nemes, a dráma mély, a körítésre kitalált sztori meg kifejezetten izgalmas lett az első évad kazettáival (és kevésbé a második évad fényképeivel). A folytatás a sikerek és az évad végi cliffhanger ellenére is fura ötletnek hangzott elsőre, hiszen az alapsztori lezárult, Hannah Baker története két oldalról is körbe lett járva, látványosan el is engedték. Így mi maradt elmondanivaló?

Nyolc hónappal járunk az előző évad eseményei után, és minden érintett megpróbálta túltenni magát az akkori és az azóta történt eseményeken. Ki a munkában, ki a tanulásban, ki a sportban találta meg magát újra, de igazán két ember van, akinek a többiekénél talán egy kicsit mélyebb gödörből kellett kimásznia. Az egyik Tyler, akit szó szerint a szakadék széléről sikerült visszahúzni az amúgy is összefonódó titkaikba gabalyodott diákcsapatnak, és megakadályozni, hogy másokat is magával rántson a mélybe, azóta pedig állandó felügyelet, szinte házi őrizet alatt tartják. A másik Bryce, aki a Liberty High vezérbikájának szerepéből lett megbélyegzett, kiközösített erőszakoló, immáron másik iskolában, egy elit magángimiben próbálva boldogulni. Az indulatok és a múltbéli sérelmek azonban nem tűntek el nyomtalan, és ezek ki is törnek egy, a Bryce régi és új iskolája közötti focimeccsen, ami után Bryce eltűnik. A rendőrség nyomozni kezd, de tartva attól, hogy a zsaruk eközben más dolgokra is fényt derítenek, hasonlóan tesz Clay is, oldalán az iskolába alig pár hónapja új diákként érkezett Anival, próbálva feltérképezni, kinek lehet ehhez köze... főleg, amikor előkerül Bryce holtteste.

Én mondjuk egyre kevésbé szeretem, ha csak azért ugrunk előre egy történetben az időben, hogy utána lehessen az írói önkény mentén visszafelé találgatni (a leglényegesebb és legközelebbi eseményről, a Homecoming focimeccsről látványosan és dühítően sokáig kussolva...), hogy mi hogyan és miért alakult úgy, ahogy látjuk, együtt a szinte csak pár képkockára felvillanó utalásokkal (ld. kazetta), de ez az állandó visszaemlékezgetés, az ide-oda ugrálás a múltban eddig is szerves része volt a sztorinak, csak most ezt Bryce-ra koncentrálva tesszük meg. Amennyire az előző évadban furcsán vette ki magát nekem, ahogy az addig szende ártatlanságként bemutatott Hannah-ról kialakult képet árnyalták azzal, hogy már nem Clay rózsaszín szemüvegén keresztül láttuk, olyan bizarr volt a szándék, hogy most Bryce-ot kell áldozatként kezelni. A srác nem lett sokkal kevésbé öntelt, arrogáns, elkényeztetett kis tahó pöcs, de az együttélés a tettei következményével őt is megroppantotta, ennek hatására pedig sokszor tett gesztusokat az elmúlt hónapokban egyfajta vezeklésként azok felé, akiket megbántott, akiknek sérelmeket okozott, amellett, hogy a családi problémáiba is mélyebb betekintést kapunk, néha addig fajulva, hogy ő is képes volt sírni. Azok, akik később csatlakozva a történethez ezt az oldalát, a sérült, kiközösített és bűnbánó Bryce-t ismerik inkább (mint például Ani), hajlamosak csak ezt az oldalát látni, míg a többieknek nincs sokkal kevesebb okuk utálni őt. Így mint egy klasszikus krimiben az évad sokszor csak annyit tesz Poirot Jr. és Ms. Marple segítségével, hogy sorra veszi a lehetséges gyanúsítottak körét, a lehetséges motivációk labirintusában kóvályogva találva meg a következő nyomot, ami újabb gyanúsítottakhoz vezet, gyakorlatilag senkit nem kihagyva a körből, így a "13 okom volt" helyett stílszerűbb lenne a "13 okunk lett volna" címmel illetni ezt az évadot.

A szerencsére inkább csak keretsztoriként szolgáló, Ani rendőrségi vallomástételének narrációjával kísért detektívregény mellett azért a sorozat továbbra is inkább a drámára fekteti a hangsúlyt. Érdekesebbek voltak a mellékszálai az évadnak, és ahogy most sokkal szélesebb körben érint olyan dolgokat, amik a tinik életében fontos szerepet játszhatnak. Az első évad központi témája a bullying volt, az iskolai szekálások, amit a második bővített ki a #metoo mozgalom kérdéseivel és a nők elleni erőszakkal, de itt mindenből van egy kis mazsolázgatás (kiforratlan szexualitás, testképzavarok, önértékelési problémák, stb. ), az általános kérdés pedig az lehetne, hogy a bűnösöknek van-e megbocsátás, az áldozatoknak pedig továbblépés, mindkettejüknek egy normalizálódó élet reményében. Konkrétan ez Tylernél az általános bizalmatlansági légkört jelenti, hogy mindenki potenciális tömeggyilkosként tekint rá, de vannak kicsit humorosabbra vett szakaszok is, mint Jessnél azt, hogy hogyan próbálja újra felfedezni és élvezni a szexet a nemi erőszak nyomasztó terhe mellett, de van olyan is, akinél ez eltávolodik az iskolai közösségtől, így Tony-nak most leginkább a bevándorlásiakkal gyűlik meg a baja. Általában jók ezek, ilyenkor már az is elég tud lenni, ha egy kicsit továbbgondolva látjuk a már megismert szereplők sorsát... de volt egy, akivel szerintem elég nagy öngólt sikerült rúgni, aki pedig Monty. Viszont megint van egy kimagasló monológ, majdnem olyan erős, mint az előző évadban a tárgyalótermi montázs, Jessica előadásában.

Összességében egy kicsit soknak tartom ezt 13 részre elhúzni, hiszen nem épül úgy fel kirakósonként egy fiatal lány tragédiája, vagy izgulunk vallomásonként egy bírósági per kimeneteléért, mint a korábbi évadokban. De a továbbgondolás működött, részleteiben is, egyszerűen azért, mert ennyi idő után is tudott érdekelni, hogy kivel mi történik azok közül, akik annak idején kaptak Hannah Bakertől egy kazettát... és akik között talán ott van, aki meg akar úszni egy gyilkosságot.


8/10
.

.





13 okom volt S2



#meetoo…

Kíváncsi lennék, ha nincs ez a Weinstein-botrány, milyen történetet hoztak volna össze Hannah Baker öngyilkosságának utóhatásáról… ugyanis számomra totál egyértelmű, hogy a második évad szándékosan lecsapott erre a szomorú napi aktualitásra, és fókuszba helyezte a nők elleni erőszak témáját. Most, így, utólag végiggondolva, szinte minden epizódban valamilyen szinten szerepet kapott ez a dolog, és kicsit talán ki is herélte magát az alapkoncepciót – így pedig kétségtelenül egy felemás történet kerekedett ki az egészből. Egyrészt ugye ott van a kényszeredetten kötelező szerkezeti hasonlóság, a 13 kazetta oldala helyett most ugyanazon emberek (meg még néhány) 13 bírósági tárgyalási napon mondják el az ő álláspontjukat Hannah haláláról és vádjairól, másrészt meg pont a #meetoo kampány hatására szinte ki is oltják ezt az egészet, szinte lényegtelennek tekintve az összes vallomást. Ebből kifolyólag az elején el is vesztem az egészben, többször éreztem azt, hogy sehova se tart az egész – mintha írás közben változott volna meg a terv – csak a második harmadtól kristályosodott ki bennem, mi a valódi, elsőszámú mondanivaló. Persze, megint van rengeteg, ismét egy többrétegű, színes kapcsolati hálót kapunk, több felől körbejárható és értelmezhető viszonyokkal, emberi sorsokkal és drámákkal. Csak… valahol azt vártam, hogy maradunk annál, hogy a szalagokon szereplő vádlottak védekezése kontra Hannah igazsága bontakozik ki újabb 13 órában előttünk, egy igazi tárgyalótermi dráma formájában.

De más utat jár be a második évad, szinte minden ki van facsarva kicsit: az is meglepő volt számomra, hogy maga a tárgyalás sem konkrétan a srácok/lányok szerepéről szól az öngyilkosságban, hanem az iskola felelősségéről, amiben nem tudták megvédeni Hannah Bakert. Ez, így ilyen formában alapból egy érdekes felvetés (szerintem ilyen is csak USA-ban van), hogy az iskolát kell beperelni… a miért is?? Azért, hogy Hannah igazsága kiderüljön? De hisz azért elég valóban nyilvánosságra hozni a szalagok tartalmát… Vagy, Olivia (Hannah anyja) tulajdonképp mit is akart?? Megint csak eszembe jut a zseniális Jessup ezredes mondata: „Az igazságot akarja hallani? És mire megy az igazsággal??” Egyáltalán, nyert per esetén mi fog történni??? Jól leszidják az iskolát?? Az meg már csak hab a tortán, hogy egy ilyen per millió veszélyt rejt magában, a beidézett tanút – hiába készítik fel a saját ügyvédei – az esetek túlnyomó többségében az ellenérdekelt oldalnak mindig sikerül kikészíteni: épp ezért lehetett volna önmagában attól zseniális az egész, ami magában a tárgyalóteremben történik. Engem legalábbis nem hagyott hidegen az egyes szereplők ügyhöz, önmagukhoz és környezetükhöz való viszonyulása, többször ökölbe szorított kézzel hallgattam a hazugságaikat – holott igazándiból nem állt módomban eldönteni, ki hazudik és ki nem (jó, Bryce-nél esélyes volt). De rohadt jó volt az egész háttér, akik és ahogy próbálták szerepüket másítani a sztoriban, ki mennyire ismerte el felelősségét az általa elkövetett bűnök okozta tragédia súlyában, rohadt jó volt (és szimpatikus), ki vállalta föl magát igazándiból. Egy halk megjegyzés: a második évad abszolút favoritja nekem Alex mellett Porter, a tanácsadó faszi az iskolából, igazán remek és szívhez szóló figurát csináltak belőle, néhány igazán maradandó alakítással és dumával.

Most végigmehetnék mindenkin, aki szerepelt korábban is a szalagokon meg itt is a bíróságon – de tulajdonképp felesleges. Ugyanazon arcok, ugyanazon jellemek – nagyjából ugyanazon szimpátiafaktorok mentén: nagyon kevés olyan srác/lány van, aki más lett 5 hónappal Hannah halála után (ez amúgy alapban jó téma, ebben a rohanó, rothadó világban mennyit is számít egy lány élete és halála mennyire is nem változtat senkin). Sokkal inkább tartom érdekesnek azokat a dolgokat megemlíteni, amik burkoltan, vagy kevésbé burkoltan, idegesítő vagy érzelmes módon bele vannak építve a sztoriba – a #meetoo-n kívül, mert az külön pillér. Először is, remek leképzése a nem csak amerikai társadalomnak, hogy a pénz az bizony nagy úr, a hatalmasok többnyire mindig jól jönnek ki a dologból, és hogy egy bizonyos szint felett ki mit képes megtenni a látszat megőrzéséért. Aztán itt van a Niwrok kolléga által is említett, ámde kielégítetlenül hagyott iskolai lövöldözés témája: szerintem Tyler karakterén keresztül egészen parádésan vezették végig, hogyan lehet egy félszeg, kissé hibbant srácból tömeggyilkos – és nem, nekem nem okozott hiányérzetet a finálé: a cliffhanger mellett ez pont így volt jó. Azzal a tanulsággal, hogy fiúk-lányok, figyeljetek egymásra ott Amerikában, a közösségnek, az elveszettnek hitt barátoknak jócskán van szerepe abban, milyen feszültség hova exkalálódik. És bár valóban feleslegesen erőszakos picit a WC jelenet az E13-ban, de arra pont jó volt, hogy a súlypontot áthelyezzük a következő évadra az egyik antagonistáról a másikra. S ha már itt tartunk, ez is érdekes téma, az iskolai hierarchia (ld. még Hannah előélete), ki mit tesz meg azért, hogy elismerjék, hogy lehessen a főnök barátja. Megint csak remek volt maga a bíróság, az egész ügyvédi harc, szeretem az ilyen filmeket… csak nem árt, ha azért az ember igazságérzete diadalmaskodik néha. Nos, itt ez nem mindig működik, de ettől még semmit nem csorbít magának a bíróságos közegnek az érdemein. Nem mehetünk el szó nélkül két-három, további fontos karakter és eseménylánc mellett sem: az egyik ugye Justin a maga drogproblémáival (ennek egyébként számomra volt kifejezetten negatív hozadéka is), tök szimpatikus volt, ahogy a barátai – akiknek elvileg nem is kéne annak lenniük – próbálták kezelni. Jess és a dilemmája szintén érdekes és fontos téma, nem csak az, hogy a világ elé állsz, és elmondod, megerőszakolt a pasim legjobb barátja, hanem abba is fura volt bizony belegondolni, hogy utána egy érintés is mit válthat ki egy nőből. Skye bipolaritása meg már csak hab a tortámon – ennyi évad Homeland után, ugye…

Természetesen az évad lelke Clay. Ahogy a múltkor is, rajta keresztül, félig-meddig az ő szemszögéből éljük át az eseményeket: nekem kifejezetten tetszett, amit a srác karakteréből, érzéseiből kihoztak… és igen, kifejezetten tetszett, ahogy Hannah végig szerepel az évadban, Clay látomásaként. Az első perctől kezdve végig azt figyeltem, mikor kerül ellentmondásba Clay önmagával, mikor tudom elcsípni a Hannah-val folytatott beszélgetését valami olyan dologgal, amit nem magának mondhatna… de nem tudtam. Egészen kiváló, ahogy a srác zavarát, kétségbeesését, dühét, tehetetlenségét, szomorúságát, gyászát  belesűrítették ezen párbeszédekbe, Clay karakterébe. Külön jó még ebben – csak úgy, bónuszként – egy újabb téma, a gyász és elengedés témája, ami egyébként természetesen nem csak Clayre, hanem úgy unblock mindenkire vonatkozik az évadban. Szóval Clay érzéseinek összetettsége nagyon tetszett, de még ő is háttérbe szorult Alex mögött: a múltkori, vagány, fehérített hajú kölökből csináltak egy kriplit, aki küzd önmagával, memóriazavarával, környezetével, bénaságával… zseniális, ahogy a korábbi énjéhez képest ez a kontraszt többször előkerül az évadban. Leginkább az első évad Oliviájához tudom hasonlítani, ott volt kimondottan megdöbbentő a Hannah előtti és Hannah utáni karakter…

Az egésszel kapcsolatban azt tudom mondani, mint az első évadnál: gyerekek (sőt, most már talán felnőttek is), ezt látni kell. Szarjátok le a sok negatív kritikát, ez az évad közel olyan jó, mint elődje volt: de más, nagyon más, az erőszakot elszenvedő nő(k) érzéseit és figuráját állítja középpontba, úgy, hogy azért igyekszik megőrizni az első évadból is valamit. Annyira talán mondjuk nem tanmese, mint korábban volt – amúgy rohadt jó és hatásos a sorozat elején a bejelentkezés – de mondanivalója legalább annyi van: bizony, nagyon sok rétege, összetett gondolatrendszere, nem kevés társadalom- és civilizáció kritikája található benne, erről is lehetne órákat beszélgetni. Az, hogy nem ütött akkorát, mint elődje, az nálam talán három – egy racionális, kettő szubjektív – okra vezethető vissza: én sem tudok mit kezdeni azzal az idióta forgatókönyvi elgondolással, amiben az elvonási tüneteket produkáló Justint napokig észrevétlenül bújtatták Clay-nél. Ez az objektív része a dolognak, a többi személyesebb: nem tetszett, ahogy az általam elképzelt, ártatlan és törékeny Hannah valójában mégsem volt az – engem spec. nem zavart a nyári kaland, de az tény, hogy annyira nincs közel az előző évad, úgyhogy nem emlékszem, Hannah ott mire hogy reagált. Nem tetszett, hogy ennyire negatív színben tüntették fel őt, bár az is igaz, hogy a szalagok eddig csak az ő igazságát tükrözték – ezek szerint van, volt másik igazság is... ami nekem nem mindig tetszett. A harmadik, teljesen szubjektív és kizárólag rám ható elem meg nem volt más, mint a hányás- és homofóbiámból következő jelenetek sokasága Nekem legalábbis sok volt Justin sok rókázása, de leginkább sok volt a túltolt buziszál, Tony karakteréhez kapcsolva. Oké, hogy nagyon frissnek és aktuálisnak akart tűnni a 13 okom volt, hogy a mai elfogadás mindenek felett jegyében még talán illik is ide a meleg fiúk/lányok története – de férfi létemre engedtessék már meg, hogy a képernyőn csókolózó fiúk látványa zavarjon (ellentétben ugye az Adele életével). Ez amúgy alapból nem csorbít semmit a sorozat érdemein, valahol értem és igazolom létjogosultságát a mai világban, ha valahol, akkor talán itt kevésbé érzem a pc feelinget… de akkor is.

Mindegy, nekem még így is kifejezetten tetszett az egész, igazi érzelmi csúcspontokkal (folyosói bunyó, adoptálás), némi értetlenkedéssel, minimális keserű szájízzel. A 13 okom volt továbbra is az utóbbi idők egyik legjobb újonca és roppant kíváncsi vagyok, hogy az „elengedett” Hannah után hogy tudják majd a sorozat címéhez méltóan folytatni – vélhetően Clay-el a középpontban.




85%



.

.
13 okom volt / 13 Reasons Why S2




Bármilyen jó sorozatok is készülnek mostanában, a legtöbbnek van egy alapvető csapdája: a folytatás nem feltétlenül azért készül el, mert az íróknak még van mondanivalója, hanem mert a siker kiköveteli azt. Különösen igaz ez akkor, amikor egy könyv feldolgozásról van szó, és kifutva az alapanyagból a forgatókönyvek érezhető visszaesést produkálnak, mert a szabad kéz nem mindig jár együtt kellő kreativitással. A 13 Reasons Why első évada a maga nemében és tartalmában is különleges élmény volt, így annak befejezése után rögtön tovább folytattam a másodikkal, tudva, hogy abba a stáb már Jay Asher könyv-támasza nélkül vágott bele.

Öt hónap telt el azóta, hogy Hannah Baker öngyilkos lett, és négy azóta, hogy a magnókazettákon hátrahagyott vallomása és vádbeszéde felforgatta a barátai, a családja és a középiskolája életét... a sok kisebb titok és bűn mellett leginkább az a rész, hogy Hannah-t megerőszakolta az egyik iskolatársa, Bryce. Csakhogy az azóta eltelt időből nagyon úgy tűnik, a felforgatás kifulladt. Bár a Hannah által szabott feltételeknek, Tony szerepének és Clay igazságérzetének köszönhetően diákok, tanárok és szülők is tudatában vannak a felvételek tartalmának, azt az ügyvédek segítségével és egyeseknél a látszat fenntartásának szándékával annyira sikerült szőnyeg alá söpörni, hogy az egész ügyből talán éppen Bryce-nak lett a legkevesebb hátránya. A zaklatások ügye is csak Hannah szüleinek közbenjárására jut el a polgári bíróságra, ami lehetőséget teremt arra, hogy ismét előkerüljenek a kazettán elhangzottak. Szinte mindenki, aki kapcsolatban állt Hannah-val, idézést kap a tárgyalásra... de még gyakorlatilag el sem kezdődnek a vallomástételek, amikor az érintettek fenyegető üzeneteket és titokzatos fotókat kezdenek kapni. Úgy néz ki, valaki nagyon nem akarja, hogy Hannah igazsága váljon az általánosan elfogadottá... míg más éppen azon igyekszik, hogy ne csak ez az egy ügy kapjon nyilvánosságot.

Mivel Hannah kazettái az iskolába kerülésétől a haláláig terjedő időszakot teljes egészében lefedték, a stábnak a múltat illetően csak az ezek közötti rések lefedésében, az ott akár meg sem említett események "feltárásában" volt mozgástere, ami egy évet tekintve elég bőséges volt... és ezt ők ki is használták, hol jól, hol meg nagyon nem. Nem lehet tizenhárom 30 perces, meghatározott céllal készülő hanganyaggal lefedni egy élet minden mozzanatát, de ez a "hézagolás" ilyen formában csak arra jó, hogy azt erőltesse, Hannah nem az a kis szendeség volt, akinek a kazetták alapján tűnt, ezzel párhuzamosan pedig azt, hogy Clay mennyire szemellenzős és vak volt (mondjuk róla már legutóbb is kiderült, hogy semmit nem vesz észre maga körül, ld. Tony). Minden érmének két oldala van persze, de különösen otromba akkor, amikor korábbi eseményeket is felrúgnak vele, arra számítva, hogy az előző évadról a nézőknek már csak homályos emlékei vannak, vagy amikor sorozatosan forgatják ki a néző feltevéseit, csak hogy az ilyen "meglepetésekkel" mutassák, semmi sem úgy volt, mint ahogy Hannah előadta. Félúton például kiderül, hogy Hannah a kazettán fél mondatban elintézett nyári szünet alatt nemcsak összejött titokban egy sráccal (mármint "titokban" andalogva sétáltak a városban meg ilyenek), de úgy végigszexelték a nyarat Hannah szobájában, mint ha rajtuk múlt volna az emberi faj fennmaradása... Egy ilyen után hadd tartsam már furcsának azt a zokogós pánikrohamot, amit Hannah levág akkor, amikor Clay még éppcsak elkezdte tapizni az ominózus suliindító bulin, ahogy az is, hogy erről a kazettákon egy szó említés nincs. Még rosszabb ez akkor, amikor az is megkérdőjeleződik, hogy Hannah miért is csinálta a kazettákat, és hogy mi volt ebben Tony szerepe.

Ugyanilyen durva ecsetvonásokkal dolgoztak az írók (igen, ez egy képzavar), amikor továbbgondolták az első évad eseményeit. Vannak köztük egészen működőképesek, például ahogy Alex kínlódik az öngyilkossági kísérletének következményeivel, és ahogy ezen keresztül egyre jobban összehaverkodnak Zach-kel. Nem rossz az a vonal sem, hogy Justinból egy drogos hajléktalan lett az elmúlt hónapok alatt, csak sajnos olyan béna burleszkekbe torkollik, mint amikor Clay szülei napokig nem vesznek észre semmit abból, hogy Clay a szobájában bújtatja Justint, akinek közben elvonási tünetei vannak a herointól. Vannak teljesen felesleges szálak is, például ahogy a múltkor még vállvetve harcoló Baker-szülőket belehajszolták egy különélésbe, előkészítve a válásukat. Vannak, amihez akkor is ragaszkodnak, amikor ez rémesen kínos, mondjuk amikor Hannah a puszta hangja helyett most Clay látomásaként kíséri a történteket, megtestesítve a belső dilemmázásait, és ez kb. annyira hangulatos, mint Magdi anyus szelleme a BK-ban. Végül vannak, amiket dühítő mértékben semmibe vesznek, például hogy a kis csokornyakkendős kukkoló Tyler már a múltkor összekészített egy egész szép arzenált egy iskolai lövöldözéshez (ami megint csak egy ultraaktuális téma lett volna az USA keretei között), de most még azért futtatják egy kört lázadó punkokkal... mert a közhiedelem szerint csokornyakkendősök nem mészárolják le az osztálytársaikat, csak punkok meg videojátékosok, ugyebár...

Ez utóbbi volt talán a legnagyobb keserűségem, mert tudva Tyler pakkjáról egy nagyon izgalmas sztorit tudtam volna elképzelni arról, hogy most már Hannah kazettáinak ismeretében mennyire változik meg a Liberty High légköre ahhoz, hogy előbb felismerjék, amikor valaki végletes dologra készül... csak éppen ezúttal nem önmaga, hanem mások ellen fordulva. Ehelyett a második évad leginkább szerkezetében kötődik az elsőhöz, egy kazetta helyett egy bírósági vallomás tesz ki egy epizódot (pontosabban 12-t a 13-ból), és vannak olyanok, akik a saját oldalukat elmondva megtörnek, és zokogva ismerik el a hibáikat, beszélnek a titkaikról, meg vannak olyanok is, akik saját mentésükre gátlás nélkül ott mocskolják Hannah-t, ahol tudják. Ehhez csapták hozzá a fenyegető üzeneteket és a képeket, de mert azokat két mondatban lezárják, így túl sokat nem tesznek a sztorihoz egy enyhe "Tudom mit tettél tavaly nyáron"-hangulaton kívül. Emiatt kicsit olyan volt az egész, mintha ugyanazt nézném meg még egyszer, csak most konkretizálták, hogy ki mit gondolt a kazettákról, de ezt nagyjából eddig is lehetett tudni. Viszont továbbra is voltak nagyon erős jelenetek, az utolsó rész eleje például igazi telitalálat (még ha olyan szomorú és súlyos témáról szól továbbra is elsődlegesen, mint a nők ellen elkövetett szexuális zaklatás általános jellege), a finálé előtt pedig a film legérzelmesebb jelenetét is megkaptam.

Annyiból nem rossz a folytatás, hogy egy teljesebb képét adja Hannah Baker ügyének, mint tette azt az előző évad vége, ahogy a szereplők életének alakulásába is érdekes betekintést ad, továbbra is napirenden tartva több fontos témát. A baj az, hogy ehhez most nem pusztán rosszul összetákolt sablonok érintésével vezet az út, hanem önismétlésen, Hannah szavainak hiteltelenítésén, Clay korábbi tetteinek értelmetlenné tételén és a srác őrületbe hajszolásán... valamint jó pár irritáló böszmeségen keresztül is. De azért még mindig több okom volt jónak tartani, mint rossznak.


7,5/10
.

.
[b]13 okom volt / 13 Reasons Why S1[/b]




Ahogy a Stranger Things esetében, úgy ezt is addigra sikerült megnéznem, amire már a második évad is kijött, R2 meg már a lelkére beszélt mindenkinek, hogy ki ne hagyja az elsőt. Én meg, ahogy akkor, úgy most sem nagyon tudok majd mást leírni, csak máshogy... de ráhangolódásként jó az, ha még egyszer előkerül az első évad és vele a sorozattörténelem talán legerősebb szlogenje.

"Tizenhárom okom volt, hogy megöljem magam, és ha ezt a kazettát hallgatod, az azt jelenti, hogy te vagy az egyik."

Nagyjából ezzel a mondattal indul az a hangfelvétel, amit a középiskolás Hannah hagyott hátra azoknak az embereknek, akiket valamikor a barátainak, a szerelmeinek, a családjának és az ismerőseinek nevezett, egy-egy kazettaoldalt dedikálva nekik, és ami hol magyarázat, hol vád arra vonatkozóan, amit tett. A régimódi kazettákhoz két szabály is jár: hogy sorban végig kell őket hallgatni, és hogy utána át kell adni a csomagot a sorrendben következőnek... különben a kazettákból egy letétbe helyezett példány a hatóságokhoz és a nyilvánossághoz kerül. És aki már hallotta a felvételt, az nem akarna ilyet... Így hiába halt meg, attól még Hanna az egyik főszereplő, a narrátor, sokkal nagyobb befolyással a körülötte élők mindennapjaira, viselkedésére a halálában, mint életében. A másik központi karakter pedig Clay, a kicsit félszeg srác, aki aktuális hallgatóként kísérője, emlékeivel idegenvezetője, képzeletével pedig illusztrátora a kazettáknak. Aki ugyan Hannah barátja volt, még szerelmes is volt belé, de ezt nem vagy rosszul hozta a lány tudomására, így a kapcsolatuk nagyon szorossá sosem tudott válni. És most, ahogy hallgatja a lányt -mindenkinek a fejére olvasva a bűneiket, a tévedéseiket, a hazugságaikat, a közömösségüket és a hibáikat, amivel megbántották, és amivel összeadódva azt okozták, hogy Hannah ne lásson más kiutat, csak a halált-, egyre erősebb benne a tehetetlen düh, a bűntudat és a bizonytalanság. Clayre fókuszálva így egyre sokasodnak a kérdések arról, hogy ki tud még a kazettákról, kik vannak rajta, kik hallgatták már azt végig, hogy közülük sokan miért igyekeznek megakadályozni, hogy ő végighallgassa, aztán arról, hogy Clay maga miért kerülhetett rá, ő mit követett el... és arról is, hogy mert Hannah is ember volt, őt is félrevihették az érzései, az előítéletei.

"Elkövetni"... már ennek a szónak is milyen súlya van, nemhogy annak, hogy egy ilyen vádirat keretében egy fiatal lány halálának sokadrangú, de mégiscsak vádlottai lehetünk. Részesei egy sértő megjegyzéstől kezdve a nyílt fizikai erőszakon át az egyszerűnek tűnő passzivitásig, a megszégyenítéstől a cserbenhagyáson át a bántalmazásig, amihez még csak szándékosság sem kell. Hiszen úgy igazán senkit nem ismerünk annyira, hogy pontosan tudjuk, milyen szavak vagy tettek milyen reakciókat váltanak ki belőlük, ahogy azok a reakciók is elég kiszámíthatatlanok, hogy mit szól a közösség, ha az illető kis piszkos ügyei napvilágra kerülnek. Mert az emberek együttélésének régóta része a képmutatás és a megítélés fontossága, főleg egy olyan, amúgy is teljesítménykényszertől terhes környezetben, mint tinédzserkorban az iskola, még ha ez inkább csak tény, mint mentség. A csúfolódás, a kiközösítés és a megbélyegzés bármennyire része a múltnak is, azt azért nem nehéz belátni, hogy amikor egy kényelmetlenebb információ a közösségi oldalak segítségével nem napok, hetek, hanem percek alatt fut végig egy sokkal szélesebb közösségen, válik puszta megosztássá például egy gúnyos megjegyzés, pletyka vagy egy fénykép/videó továbbadása, és kvázi anonim lehet szekálni bárkit, akkor nem igazán lehet arról beszélni, hogy "De a mi időnkben is volt ilyen, csak mi nem voltunk ilyen puhányak, mint ezek a mai fiatalok.", mert azzal már meg is lehet érkezni a "safe space"-től az áldozathibáztatásig terebélyesedő mocsárba. Az utolsó kazettáknál pedig, ahol már konkrét köztörvényes bűncselekmények vádjai kerülnek elő a titkolózások és a hazugságok homályából, még ennyi mozgástér sem marad a dilemmázásra.

Ez pedig mind szóba kerül, néha csak egy mellékszál erejéig (mint a srácok közötti bátorságpróba a sörrel), néha egy teljes epizódot rászánva egy barátság megromlására, és amitől a téma sokkal lényegesebb, mint annak az egyébként hangulatos és minőségi megvalósítása. Bármilyen jó is Dylan Minnette alakítása, vagy érződik ki mosolyai mögül a tragédia felé vezető út Katherine Langford alakításában, jön át az egészen a szülők önvádja és gyásza, egy diák titkának kiderülésétől való félelem, vagy ahogy az iskola tanárai az intézmény hírnevével és jogi felelősségével foglalkoznak a legtöbbet, az egész megjelenésben, a nyomok előkerülésének izgalmában és a dráma összetettségében is az tűnik ki legjobban, hogy ez esszencia létére és kimenetele ellenére is mennyire ismerős. Nem mindenki volt részese egy ember halálának, de mindenkit bántottak már és bántott meg másokat. Hogy talán nem az a lényeg egy ilyen esetről hallva, hogy egy "Gyenge volt." kíséretében megrántsuk a vállunkat, hanem az empátia a körülöttünk élők iránt. A sorozat pedig azon túl, hogy mielőtt bármi történne, már a krízisvonalak fontosságára hívja fel a figyelmet, szinte Terápiás mélységben sulykolja (néha már-már zavaróan) a "Hogy vagy?" kérdést és a figyelő, türelmes hallgatás fontosságát éppúgy, mint hogy az ember néha merje azt válaszolni "Nem jól.". Mert ez a sorozat nem olyan, hogy csak megnézed, aztán annyi, legalábbis velem nem úgy volt, hanem velem maradt, mert beszél és beszéltet egy problémáról, de általánosságban is tartalmas lenyomata az emberi kapcsolatok mibenlétének.

A 13 Reasons Why-nak legfeljebb a tempójára és a logikai ugrásaira lehet némi panaszom, de ez következik annak a feladatnak a nagyságából, amit felvállalt. Lehet, hogy ugyanezt 8 részben is össze lehetett volna foglalni, és a szereplők viselkedése szempontjából következetesebben, de a szerkezet (karakterenként egy rész) és a sok érintett apróság, plusz ahogy a lassabb részek helyet engednek a látottakon való gondolkodásnak, megbocsáthatóvá teszik ezt a hibát. Rég nem láttam sorozatot, ami ennyire vitaindító, ami ennyire mai (a nemi erőszak kérdésében fél évvel megelőzte a #metoo-t), emberi, és aminél tényleg nem csak szórakoztatás volt fontos, hanem a társadalmi, közösségi mondanivaló is.


9/10
.

.




13 okom volt S1




2007-ben, egy Jay Asher nevű (férfi!!) író publikált egy könyvet, amiben egy tinédzser lány öngyilkosságának okait firtatja – egészen pontosan 13 okot, amiket a sztori szerint a lány halála előtt magnókazettára mond. Mégpedig úgy, hogy minden kazetta egy-egy oldala egy seb története, amit különféle osztálytársai okoztak neki: a 13 oldalt meghallgatva pedig a lány utolsó kb egy évének története tárul fel az olvasó előtt. És nem csak előtte… annak a 13 embernek, akik szerepelnek a kazettákon, mind meg kell hallgatnia azokat – s valahogy fel is kell dolgoznia az ott hallottakat.

Idén márciusban került fel a Netflixre az az amerikai sorozat, amit ebből a könyvből csináltak – szégyenszemre jómagam csak a múltkori mozis újságból értesültem róla, hogy egyáltalán van ilyen. Mentségemre legyen mondva, hogy az ilyen tinis, lányos, depis, öngyis történetek után nem kutakodok a neten – de mikor elolvastam ezt a szinopszist, rögtön éreztem, hogy ezt nekem látnom kell. Annyira zseniálisnak tűnt, hogy egy lány halála után kapsz tőle egy cipősdobozt, benne egy csomó kazettát, aminek egyikén (vagy akár többön is) okként vagy megnevezve egy haláleset kapcsán, hogy félretéve az újabb Young Adult bélyegtől való félelmemet, rögtön bele is vágtam. És mennyire nem bántam meg!! A 13 okom volt az utóbbi idők egyik legjobb új sorozata lett nálam, egy lenyűgöző dráma, aminek annyi, de annyi rétege és mondanivalója van, hogy szinte képtelenség minden egyesre reagálni. Itt, ezen írás keretei között mindenképp… S ha esetleg az írásomban többször elő fog fordulni a fontos szó, azt ne vegyétek költői túlzásnak: fiúk, lányok, ifjúság: ezt mindegyikőtöknek látni kell!! Ha lenne bármi ráhatásom, én ezt tananyagnak tenném a középiskolában (ahogy egyébként egy régi klasszikust, a Veszélyes kölyköket is), ha tehetném, minden gyerekkel megnézetném. Hogy mindenki tudja és értse meg, mi mivel jár, hogy minden szónak, tettnek következménye van, hogy soha nem tudhatja senki, az ártatlan kis tréfája kiben milyen sebeket ejt.

Hannah Baker (Katherine Langford) csak egy átlagos lány akart lenni. Nem a világ közepe, csak egy lány, akinek vannak barátai, akit nem utálnak, aki nem lesz az osztály célpontja. Sajnos nem jött össze neki, 17 évesen, harmadik gimi elején összedőlt számára a világ, s öngyilkos lesz (nem írom le, hogyan, mindenki borzadjon el maga rajta). Ám mielőtt mindezt megtenné, szépen felépített terv alapján tételesen megnevezi azokat az okokat (és személyeket), akik miatt idáig jutott – mindezt pedig kissé régimódi, de stílusos módon, magnókazettákra mondva. Ez amúgy nekem tök bejött – talán az ifjabbak azt sem tudják már, mi az – ráadásul egészen kiváló főcímet is lehetett rá építeni a számozott oldalakkal. A konkrét történetünk pedig akkor kezdődik, mikor egy volt osztálytársa, Clay Jensen (Dylan Minette) kapja meg a csomagot hallgatásra – Hannah szabályai szerint ugyanis minden hallgatónak tovább kell adnia annak, aki utána következik a kazettán. Szegény Clay azt sem tudja, mi van, még magnót is nehéz szereznie – remek ötlet a walkman, de a poszter így úgy néz ki, mint az A mások élete promója – ráadásul megdöbbenve veszi tudomásul, hogy ő is rajt van a listán… holott ő semmit nem tett a lánnyal.

Nem fogok semmit elspoilerezni, nyugodtan olvashattok tovább: a dolog lényege az, hogy ahogy Clay hallgatja Hannah mondandóját – aki így kvázi narrátora is az egésznek – úgy elevenedik meg számára a múlt, úgy éli át a lány elmúlt egy évét. Külön kiemelném, filmes szempontból milyen kiválóan van megoldva az egész: egyrészt a narráció átváltása mozgóképpé, ahogy Clay követi a Hannah által elmesélteket, ahogy megjelenik a „tettek” helyszínén, az is nagyon jó, másrészt meg nagyszerű ötlet volt a két idősík színbeli eltolása. A múlt, Hannah-val, amiben még él, egy színes, vidám világ, míg a jelen, nélküle sokkal komorabb, szürkésebb tónusú. De még arra is vigyáztak az írók, hogy legyen idő mindezt megszokni és feldolgozni a nézőnek (vagy ha esetleg olyan eszközön kénytelen nézni, amin nem jön ki látványosan a különbség): az elején a jelenkori Clay rögtön megkülönböztethetővé válik, onnantól csak a homlokát kell figyelni. A másik ilyen Hannah anyja – és ez egyben színészi és sminkes érdem is – aki rettentően látványosan hozza a lányát szerető anya vidám, élettel teli alakját, illetve a másik idősikon a kisírt szemű, mentálisan összezuhant nő figuráját.

Egyébként ez a kazettás dolog kicsit olyan, mint a nemrég látott az A 10 kicsi néger feldolgozásában: ott volt az, hogy mindenkinek felolvasták a bűneit, hogy miért kell meghalnia. Itt is ez van, csak fordítva: az elején még csak aprónak tűnő sérelmek érik a lányt, az elején még nem is igazán érti a néző, ezek hogy vezethetnek öngyilkossághoz, de aztán, ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy durvul a helyzet, úgy uralkodik el az emberen a jeges rémület, keveredve a döbbenettel és a dühvel. Az egész dramaturgia tanítani való, a szépen lassan egymásra épülő események végén az ember végül megérti és elhiszi, miért maradt Hannah számára csak ez az egyetlen út. És itt meg is állok egy picit: magam rengeteget agyaltam azon, hogy mi kellene ahhoz, hogy én megtegyem – meg tudjam tenni – azt, amit Hannah, és arra jutottam, hogy nem tudnék ilyen okok miatt öngyilkos lenni. Ugyanakkor én nem ő vagyok, nem nő vagyok, de ha valaki kicsit labilisabb, sérülékenyebb, ez a veszély simán fennállhat, Katherine Langford játéka, narrációja pedig maximálisan elhitette velem ezt. Hogy van olyan szituáció mindenki életében, amikor kerül olyan nehéz helyzetbe, hogy segítség kell neki, hogy a külvilág reakciója eltérítheti, vagy épp tovább lökheti az úton. Soha nem tudhatjuk, kiben milyen mély sebeket ejtünk egy rossz mondattal, egy apró gonoszsággal – még ha az nem is mindig szándékos (ld. még Egymás szemében vége). Úgyhogy, közhely, vagy sem: tényleg mindig próbáljunk mindenkihez úgy viszonyulni, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzunk neki, még ha haragszunk is rá… mert ha már megtörténik a baj, nincs kitől bocsánatot kérni.

A 13 okom volt másik, nagyon fontos, és tanulságos eleme az a társadalomrajz, ahogy a 13 (igazából 11) okozó, illetve azok családja, baráti köre lereagálja az egészet. Emberi jellemek kész tárháza vonul itt fel, a legtöbben próbálják eltussolni az egészet, eltolni magukról a felelősséget – ugye, itt bejön az áldozat hibáztatása dolog is. Ezzel kapcsolatban egyébként az az alapvéleményem, hogy sokszor tényleg túl naivak az emberek (lányok), sokszor tényleg megáll az a szólás, hogy „Aki kurvának öltözik, ne csodálkozzon, hogy megdugják”, sőt, egy bizonyos ponton ez még magára Hannah-ra is igaz – de ennek, ilyen következményeit látni feltétlenül sokkoló. Rettentően életszerű, hiteles és kiválóan megírt az egész „Családi kör”, ami itt felvonul, a szomorú öngyilkosság mögött egy qrva kemény társadalomkritika is felsejlik: kicsit néha tényleg sarkított és tipizált szereplőkkel, de ha jól körülnézünk a világban, tényleg ez van, ez lenne… mindenki szívére teheti kezét és megtalálhatja környezetében azokat a karaktereket, akiket itt lát. A féltékeny barátnőt, a menő srácokat, a félénk szerelmest, a vagány barátot. Ezúttal nem zavart – bár kicsit azért ismét PC feelingje van – a meleg szál, itt most azt mondom, hogy nem lóg ki látványosan a környezetből egyik karakter sem, még ha nélkülük is teljesen rendben lenne a sztori. Epizódról epizódra nem győztem csodálkozni, az írók (író) mennyire is az életből vették a jellemeket, szerepeket – s hogy mennyire is jól bántak a szükséges jellemrajzokkal, a gyerekek átalakulásával. A feszültséggel, a folyamatosan feltáruló múlttal, az egyre inkább thrillerbe hajló eseménylánccal. Az igazsággal, amivel kapcsolatban egy ideig csak az Egy becsületbeli ügy mondatai jártak a fejemben, miszerint „Az igazságot akarom hallani! – És mire megy az igazággal?” – de aztán a végére törvényszerű és jóleső érzés volt látni, hogy majdnem mindenki képes volt szembe nézni önmagával és tetteivel… még ha ehhez egy lány halála és egy halom kazetta is kellett.

Végezetül még két apró adalék: nekem nagyon tetszett a magyartól elérő amerikai iskolás élet apró mellékzöngéinek fontos beépítése a sztoriba, a különféle játékok, napok és az azok velejáróinak felhasználása. Ártatlannak tűnnek, de egy várt dicsérő üzenet elmaradása, egy pejoratív megjegyzés listán, egy értelmetlen összepárosítás ugyan biztos fontos és szép hagyomány, de el lehet gondolkodni rajta, hogy lehet, van olyan érzékeny diák, akinél pont az ellenkezőjét váltja ki, mint ami célja lenne. A másik – számomra örömteli – összetevő volt, hogy a gyerekek szüleinek szerepére sikerült néhány jó és ismertebb felnőtt színészt megnyerni, így széles mosollyal nyugtáztam az Odaát Luciferjét Alex apjának szerepében – mennyivel érdekesebben hangzott az ő szájából, mikor a pokolt emlegette. S ha már itt tartunk: kivétel nélkül, minden gyerekszínész előtt le a kalappal, annak ellenére, hogy igazándiból ez tényleg egy Young Adult adaptáció, mindegyikük felnőtt a nagyon komoly feladathoz és mondanivalóhoz.

Ha bárhol, bármikor úgy érzitek, nincs tovább, higgyétek el, van. Mindig meg lehet találni azt, aki segít, semmi sérelem, szereli csalódás nem ér annyit, mint az életetek. Mindig, mindenhonnan fel lehet állni, bármi történik veletek, nem szabad így reagálni, mint Hannah. Tudom, ezek most mind ócska közhelynek tűnnek, de higgyétek el, így van: nálatok idősebb és tapasztaltabb mondja ezt. A másik oldalról viszont azt nem tagadom, néha tényleg nehéz felelősséget vállalni valamiért, néha tényleg nehéz bocsánatot kérni – de ha ezt megnézitek, mindig jusson eszetekbe Hannah története… Nézzétek, osszátok meg ezt a sorit (elérhető a neten, akár felirattal is), mert rólatok szól, hozzátok szól. Tanulságos és roppant fontos dolgokkal foglakozik, amit ráadásul nagyszerűen teszi: ilyen egy minőségi, 13 x kb. egy órás sorozat.





95%



.