3 találat

.
A megszállás / Okkupert S3




Nem hiszem, hogy mély nyomot hagyott, de úgy másfél éve írtam erről a norvég sorozatról, aminek a témája egy elképzelt -de mégsem annyira a valóságtól elrugaszkodott- hatalomátvétel sok fordulatot és áthallást tartalmazó története. Annak idején a House of Cards pótlására kerestem egy politikai drámát, és ezt az Okkupert általában meg is adta... csak persze a maga hűvös skandináv módján.

Miután a norvég miniszterelnököt egy merényletben megölik, Jesper Berg ismét nyeregben érezhetné magát, hiszen ő veszi át a helyét ügyvivő elnökként. Csakhogy Berg idáig vezető útja során túl sok csontvázat pakolt be a szekrénybe ahhoz, hogy azok ne kísértsék, hogy nyugodtan alhasson tőlük, a másik oldalon pedig az oroszok sem veszik könnyen azt, hogy az Anita Ryhg által szépen lepapírozott "békemegállapodás" (gyakorlatilag a "csendes" orosz megszállás még csendesebb hivatalossá tétele) helyett megint Berggel állnak szemben. Az ő alapelvei ugyanis egy cseppet sem változtak, az eredendő célja még mindig az, hogy a földgáz- és olajkitermelés teljes beszüntetésével Norvégia mintaként szolgáljon a környezetbarát energiagazdálkodási módszerek terén (függetlenül az ezt értelemszerűen maga után vonó gazdasági visszaeséstől), és ebbe a legkevésbé sem fér bele az, hogy az EU jóváhagyásával orosz katonák állomásozzanak a területükön, az olajkútjaikon, a finomítóikban, felügyeljék azok folyamatos működését. Bergnek így óvatosan kell egyensúlyoznia aközött, hogy a politikai tervei megvalósíthatóak maradjanak, és aközött, hogy a túl nyilvánvaló ellenszegülés miatt nyílt háborúvá fajuljon ez a többoldalú konfliktus... még úgy is, hogy ebben egyre kevésbé számíthat az eddigi olyan szövetségeseire, mint Harald Vold vagy Hans-Martin Djupvik, viszont szerencséjére egy radikális öko-cyber mozgalom tagjaira nagyon is.

Ami még mindig a legjobb része az Okkupertnek, az a "félhihető" körítése. Sokszor annyira jellemzőek a világpolitikára azok a motivációk, azok a jelenetek, és a béna, árulkodó ellentmondások is, amik itt elhangzanak, hogy a Jurassic Parkra adott egyik kommentár szavait kölcsönvéve, "Ha ezt így a Híradóban látom, besz*pom!". Már eleve az egésznek a kiindulópontja az volt ugye, hogy szép dolog a környezetvédelem, a fenntarthatóság meg miegymás, de azért fosszilis tüzelők legyenek ám, de amikor itt az EU-t képviselő német hölgyemény még mindezt megkoronázza azzal, hogy az oroszok által felügyelt norvég gázlelőhelyekre azért van szükség, hogy garantálják a függetlenségüket az orosz gáztól, hát azon felröhögtem! De nem csak az ökopolitika kap itt szerepet, mert ebben az évadban a parlamenti választásokra készülő Norvégia legfontosabb témája az lesz, hogy ki hogyan, milyen módszerekkel akar megszabadulni az oroszoktól. A múltkor még a kényelmes kakukkfióka-szerepben tetszelgő oroszok páriái lesznek az új politikai kurzusnak, mert még a legenyhébb Berg is annyit ki akar utasítani és repülőre rakni, amennyit csak lehet, de bizony a szélsőségesebb csoportok a fizikai erőszaktól, például a savas támadásoktól vagy a robbantásoktól sem riadnak vissza.

A karaktereket illetően azonban már sajnos nem ilyen rózsás a helyzet. Hol vannak már az olyan jellemek, mint Arnesen, aki egy álleejtős fordulattal teremtette meg a gerillamozgalmának mítoszát, amit utána hónapokig hiába keresett a titkosszolgálat? Most maximum Jesper Bergnél éreztem valami kis Macbeth-szerű jellemváltozást; a diplomatikus környezetvédőből a második évadra kevés gátlással rendelkező szakadár lett, amire még rá lehetett fogni, hogy Norvégia függetlenségéért csinálta, most viszont egy amorális öko-terrorista, akinél sosem lehet tudni, hogy még tényleg megvannak-e a szépen hangzó elvei a karbonsemlegességről, vagy csak annyi a célja, hogy bármi és bárki árán elkerülje a felelősségre vonást. A többiek sajnos egyszerű bábbá degradálódtak a sakktáblán, de egy olyan táblán, amin egyre kevésbé van más szerepük és céljuk, mint a kritikus pontig jelen lenni. Djupvikék még elmennek, H-M a Titkosszolgálat élén bonyolódik kalandokba, és játssza azt a naiv hőst, amit ráosztottak, Hilde pedig újabban civil jogászként dolgozik. Sidorova az egyik kedvenc karakterem volt itt, a kimért orosz nagykövet összekötőként remek figura volt, ehhez képest most azzal adtak motivációt neki, hogy egy eddig szerintem soha nem említett leszbikus kapcsolatán keresztül fenyegetik és zsarolják... mert a homoszexuálisokat ennek a fiktív világnak az oroszai sem szívlelik jobban, mint putyini Oroszországban. Akit meg a hátam közepére nem kívántam, az Bente; a csaj eredetileg úgy került képbe, hogy ő volt Thomas felesége, és már múltkor is szidtam, mert semmi mást nem csinált, mint a hotelját pesztrálta, erre most ő lesz az orosz megszállás idején nyerészkedők reklámarca, és egyben a Mata Hariba oltott Lady Macbeth is, aki nagypályásként manipulálja akár az orosz minisztereket is, de lesz ő még a múltkori merénylet koronatanúja is, mert ő ekkora játékossá nőtte ki magát... Ha van irritálóan bután megírt karakter a sorozatos pályafutásomból, hát az ő!

A politikai játszmák terén remek volt az Okkupert ezen évada is, különös tekintettel azok elég hidegrázós lehetőségére, hogy ez egy ilyen helyzetben talán tényleg így történne, ilyen háttéralkuk, fenyegetések, zsarolások és politikai gyilkosságok mentén. Az előző két évadhoz képest viszont kevésbé működtek a karakterei, az utolsó két részben pedig érződött, hogy a következetességnél fontosabbá vált a szálak durva elvarrása és a kettős politikai üzenet közvetítése. Ez végülis egy befejező évadnál nem tragikus hiba, de talán szebben is meg lehetett volna oldani.


7/10
.

.
A megszállás / Okkupert S2




Hónapok teltek el az előző évad végén előkészítés alatt álló katonai puccs képeitől, de azóta a Norvégia és Oroszország közötti, nemzetközileg felügyelt "békés együttműködés" egyfajta nyugvópontra jutott. A Szabad Norvégia mozgalomból mindössze különálló sejtek maradtak, akiket az árnyékkormányát tervezgető, Svédországba menekült volt miniszterelnök, Jesper Berg irányít. Az állóvizet csak néha kavarja fel egy-egy robbantásos merénylet tragédiája, illetve az, hogy a titkosszolgálat (Djupvik vezetésével) még mindig nagyon igyekszik a korábbi főnökük, Arnesen nyomára akadni, mert őt tekintik a terrorcselekmények szellemi anyjának. De ez természetesen nem maradhat sokáig így... Amikor Berg tudomására jut, hogy az oroszok légelhárító rakétákat telepítenek norvég területen, a partiőrség egy tagjának támogatásával próbálja leleplezni ezeket a polgárinak már nehezen nevezhető manővereket, a félresikerült akció azonban mindkét oldalon áldozatokat követel. Sidorova nagykövetasszony és a felettesei csak erre a pár csepp vérre vártak, hogy tovább szoríthassák a kötelet a norvégok nyaka körül... ami viszont a politikai életben jár nem várt reakciókkal.

Amíg az első évad egy "óvatos beszivárgás", az azt elősegítő trükkök, és az egészre adott társadalmi reakciók krónikája volt, ami természetesen egy rakás szereplő bemutatásával kellett, hogy együtt járjon; a második évadban az írók egy kicsivel nagyobb léptékben kezdhettek el gondolkodni, hiszen a bábuk a táblán most már adottak. Múltkor is megjelentek persze a nemzetközi kapcsolatok, az EU és az USA hozzáállása az oroszok tevékenységéhez, de ez sokkal több lehetőséget rejteget most, hogy a száműzetésben élő, idővel terrorizmussal is megvádolt Bergnek szinte egész Európát végig kell kilincselnie, hogy szövetségeseket találjon, akik akarnak és tudnak is izmozni Oroszország Anyácskával. Hiába az egész sztori kitalált, éppen csak olyan finom árnyalatokkal tér el egy valósnak gondolható kapcsolati hálótól az országok vezetői és főbb befolyással rendelkezői között, hogy ezzel végig hihetően összetett maradjon. Éppen ezért az Okkupert háttere meg sem próbálja elhitetni hogy bármely alternatív világban például nem a lengyelek és a finnek lesznek a leghangosabbak, ha az oroszok ellen kell felszólalni, és a többiben is épp csak annyira távolodik el a meglevő állapotoktól, amennyire muszáj (az oroszok egyébként így is sértve érezték magukat a sorozat bemutatójakor, amiért ilyen agresszorként lettek ábrázolva, diplomáciai vita is lett belőle). Természetesen lehetne még nagyobb a játszma, keverhetnének bele még több nagykutyát, de így is olyan remek jelenetek lettek belőle, mint az alkudozás a francia bizottsági elnökkel... mert bizony nem mindig Berg a legjobb pókeres az asztalnál.

A bevont országok körének bűvüléséből valamennyire következik, hogy egy kicsit kevesebb idő jut a személyesebb hangvételű történetekre, köztük a norvég belügyek bemutatására... pedig ez utóbbi már korábban is fájóan hiányzó pont volt azzal, hogy kevés ember sorsára, hozzáállására koncentrált. Most is például egyetlen, tinikból álló aktivista csoport van a középpontban, de szegénykéim olyan kis bénák, főleg ahogy látszik, az utca embere is csak megmosolyogja a "fekvősztrájkjukat", hogy még a hacker-szál közepén is olyan az egész, mint valami ifjúsági romantikus film. Akkor már sokkal inkább kifejezőek a közhangulattal kapcsolatban azok a rövid vágóképek, amik a mindennapi életet is érintik az orosz gazdasági hatalomátvétel közben, vagy éppen a Bente autójára karcolt üzenet, és még inkább az a pár híradóbevágás, amiből lehetne sokkal több is, hiszen abból látszik, hogyan kerül mindez tolmácsolásra, mi az, ami ebből az emberekhez eljut (főleg ha már az igazság relativizálása és a tömegmanipuláció a témák közé tartozik). Ami pedig a minderre ráhurkolódó drámai szálakat illeti, azok is csak jelenetekre, egy-egy mondatra színesítik a cselekményt, mint hogy Anitának a nagypolitika mellett az anyja egyre súlyosbodó demenciájával is foglalkozni kell, vagy ilyen például az évad közepén lezajló emberrablást követő morális dilemmák Djupvikéknél, amik megint csak jók. Az egyetlen szereplő, aki arányaiban megint túl keveset tett a cselekményhez (pedig most rajta keresztül látszik, hogy az ellenállás mennyire behálóz mindent), az az étterem-/hoteltulajdonos Bente, hiába keverik bele egy gyilkossági ügybe is, csak hogy érdekesebbnek hasson.

Az Okkupert krimi/thriller vonalon is jó, de az igazi oroszlánkörmeit egy elképzelt világpolitikai helyzet bemutatása, és ennek színfalai mögé bekukkantás során tudja megmutatni. Kis problémát csak az jelentett közben, hogy a skandináv kimértsége, hűvössége miatt vontatottnak tűnhet időnként, pedig nem az, torlódnak rendesen az események az egy-egy hónapot felölelő nyolc epizódban, csak nem jelöli hangos fanfárokkal senki, amikor a nézőnek fel kell figyelnie valami izgalmasra, hanem magának kell azt észrevennie.


8/10
.

.
A megszállás / Okkupert S1




Skandináv film vagy sorozat ritkán fordul meg errefelé (azért utóbbi sem példa nélküli), az északi régió kevésbé van a szemünk előtt... de politikai krimi vonalon a House of Cards lehetséges utódját keresve többször is az Occupied/Okkupert jött szembe. Az alapötlete már a pár mondatos szinopszisok alapján is érdekesnek tűnt, amit ráadásul a "norvég Stieg Larsson", azaz Jo Nesbø rakott le az asztalra, róla meg azért annyit legalább tudok, hogy elég népszerűek a könyvei (a Fejvadászokból készült filmet láttam is, és nem emlékszem rá alapvetően rosszként), így bíztam benne, hogy a tétova próbálkozás ellenére nem fürdök be vele.

A közeli jövőben a globalizálódott világ országai egyszerre kénytelenek szembenézni a világgazdasági erőviszonyok megváltozásával, a klímaváltozás hatásaival, és azzal, hogy a fosszilis üzemanyagok egyre nehezebben hozzáférhetők. Európán belül a norvég miniszterelnök, Jesper Berg annak a társadalmi felelősségvállalásnak az élharcosa, hogy a környezeti károk nem mérhetők össze az olaj és a földgáz további bányászatának és felhasználásának gazdasági előnyeivel, ezért Norvégia a vezetésével mindenfajta kitermelést beszüntetett... amit mind az EU, mind az oroszok komoly szankciókkal és embargókkal büntettek. Berget azonban ez sem tántorította el, és egy nagy sajtótájékoztató keretében arra készül, hogy az első norvég tóriumos erőmű üzembe helyezésének alkalmából újra kifejezze elköteleződését a zöld energia mellett, bejelentve az olajalapú gazdaság végét. Onnan távoztakor azonban felfegyverzett kommandósok veszik birtokba a miniszterelnök helikopterét, elrabolva vele Berget, ami nem csak a testőrsége tagjai között, de a norvég miniszterek között is komoly zavart okoz. Ezzel egyidőben orosz katonák foglalják el Norvégia három legfőbb tengeri olajkútját, és a nagyköveten keresztül tesznek egy visszautasíthatatlan ajánlatot.

Egy ilyen beszivárgós-zsarolós hatalomátvétel ezekkel a politikai szereplőkkel önmagában is tetszett volna (azért is szántam rá az időt), de ahogy még Nesbø erre ráhúzta a környezetvédelmet és az olajlobbit, az rögtön az első percek után elég volt egy külön piros pontra. A következőt akkor írtam be, amikor tisztázva lett, hogy a skandináv és a balti részeken (is) meglehetősen... hogy is mondjam... "sajátosan" kezelt Oroszország bár végrehajtója ennek az akciónak, de ebben az EU szerepe, érdeke is nyomatékosan ott van, minden az ő jóváhagyásukkal történik, mert olajra és gázra azért nekik is szükségük van. Az már egy "sajnos", hogy ez az EU csak ritkán lett megemlítve, ahogy a világpolitikai hadszíntér sem lett igazán bővebb -az USA és az arabok például egy-két mondattal el lettek intézve sokáig, pedig egy ilyen ügybe ők is biztosan szívesen beleszólnának-, de így erre a két, inkább két és fél központi szereplőre koncentrálva is bejött a játszma és annak alakulása. Mert Berg úrnak elég óvatosan kell lavíroznia a saját pártja érdekei, a személyes ambíciói és a norvégok tűrésküszöbe között, ahogy az oroszok Sidorova nagykövetasszonyon keresztül egyre többször lengetik be, hogy ha nem az elképzeléseik szerint alakulnak a dolgok, akkor sajnos képtelenek lesznek fenntartani ezt a "békés együttműködést".

De a "nagykutyák" mellett azért átlagpolgárok helyzete is elég érdekes, a helyzet kapcsán ugyanis egy olyan, akár a radikalizációig fajuló belső megosztottság ver éket a társasalom tagjai közé, az összes hazaárulózással meg köpködéssel, amit talán ők maguk régóta nem voltak kénytelenek megtapasztalni... érdekes lenne tudni, a norvég nézők mit gondoltak erről, amikor ezt látták. Kicsit sajnáltam is, hogy a személyesebb történetek is azokhoz kötődnek, akiknek azért van valamilyen kapcsolata a politikai figurákhoz és a kémjátszmás kavaráshoz, olykor ezeket a dolgokat akár egy családba sűrítve. Így lesz a történet részese a komplett oknyomozó sajtót megtestesítő Thomas, akinek a felesége "véletlenül" pont annak az étteremnek a tulajdonosa, ami az egyik gócpont lesz az eseményekben. Ott van Djupvik, aki hol testőr, hol kém, hol titkosügynök, csak hogy mindig az események középpontjában lehessen, és az ő felesége "véletlenül" pont bíró, akin keresztül meg a jogi anomáliákat lehet bemutatni. Legtöbbször ez a pár családtagra koncentrálás is elég, meg vannak híradóbevágások, érzékeltetve, hogy az átlagember mit érzékel ebből az egészből... de akár a tanácstalanság érzékeltetése miatt, akár a gyanútlanság miatt, akár azért, hogy jobban érzékelhető legyen az ellenállás, de néha nagyon hiányzott ebből a szűkre szabott társaságból az utca embere, mert ehhez egy-két "tüntike" bemutatása meg a magányos forradalmár ténykedése sokáig kevés volt.

Kétségtelen, hogy a House of Cards vonalán maradva az Occupied nem rendelkezik olyan karakteres személyiségekkel, mint Underwoodék, olyan klasszis színészekkel, mint Kevin Spacey vagy Robin Wright, és a párbeszédei sem annyira ütősek, de a politikai alaphelyzet és annak krimis vonala miatt még így is jobban tetszett, mint amit eredetileg vártam tőle... és sokkal jobban, mint a HoC legutóbbi évada. Bőven akadnak benne emlékezetes figurák és jelenetek, és a nekem fordulatosnak tetsző történetben az izgalomra sem lehetett panaszom.


8/10
.