4 találat

.
I am Mother

A Hold és a Passengers nyomdokain indult el ez a film, csak kár, hogy igazán nem érkezett meg sehova.

A sztori egy apokalipszis utánra létesített bunkerben játszódik, ahol az emberiség átmentésére tízezrével várnak a "megszületésükre" az embriók, és ahol egy Anya névre keresztelt droid az egyik kikeltett embriót, Lányomat nevelte fel évek alatt, immár tinédzserré. Lányom azonban, mint minden tinédzser, egyre inkább kíváncsi és lázadó, például sokkal többet szeretne tudni a bunkeren kívüli világról, amit Anya elintéz neki annyival, hogy ott csak halál, pusztulás és az emberiséget kiirtó fertőzés vannak, túlélők nélkül... de Lányomat ez persze nem hatja meg, és megpróbál kiszökni. Hogy, hogy nem, éppen ez az a pillanat, amikor Lányom hangokat hall a külső zsilip túloldaláról, és amikor kinyitja, egy sebesült nő esik be az ajtón.

Lehetett volna érdekes fejtegetés egy ilyen helyzetnek a filozófiájáról, ahogy valamennyire még fordulatos is az a bizonytalanság, ahogy Lányom azt próbálja találgatni, hogy a kinti nő vagy Anya hazudik-e neki jobban, hogy melyik jelenti rá a nagyobb fenyegetést... de igazán egyik sem működik. Még csak nem is azért, mert az egyik csavart a film a legelső percben maga árulja el a nézőnek, így már nem tudunk izgulni Lányom egyik felfedezése miatt, inkább azért, mert még ebben a két órában sem sikerült egyiket sem igazán kidolgozni. Nem érezni át a 60.000+ embrió súlyát, a túlélést, nem érezni át a droidok fenyegetését (pedig az egész Anya full G.L.A.D.O.S.-koppintás ), így pedig a finálé sem tudja teljes érzelmi töltetét átadni.

6,5/10
.

.
Anyám! / Mother!




Itt-ott már kétszer írtam ide erről a filmről, elég szélsőséges megnyilvánulásokkal, hiszen elsőre, friss élményként a pokolba kívántam Arronofsky-t és ezt a mindfucknak eladni próbált kínzáspornót, ami a felszínen nem más, mint egy bántalmazó kapcsolat szürreális emlékműve... míg jobban átgondolva kicsit megengedőbb voltam, ezért is néztem meg másodszor.

Ezt a szélsőségességet már az első tíz másodpercbe is sikerült a filmben becsomagolni, ami mintha előhírnöke lenne a tragikus végkifejletnek, ahogy egy véresre vert nőt elemészt a tűz egy épülettel együtt... majd mintha visszaalakulna az üszkös rom, főnixként ébred belőle a ház, és a nő is. Abban verhetetlen a film, hogy azonnal behúz a tanácstalan hangulatában, ahogy a főhősnővel, egy híres, de mostanra alkotói válságba került író feleségével együtt lehet mondogatni, hogy "Össze vagyok zavarodva..." meg hogy "Mi ez az egész?!", hiszen már ahogy a férjét keresi a reggeli ébredés után, és ehhez bejárja a tatarozás alatt álló házat (amihez egyébként a külső felvételek szerint semmilyen út nem vezet, és egy fákkal ölelt tisztás közepén áll), abban van valami nyomasztó. Pedig csak ezután kezdődik az átjáróház az egyik éjszakán ékező, eltévedt vendéggel, és sorban az ő családjával, majd barátaival, és végül már vadidegenekkel is, akik egyre jobban belakják a házat, egyre többet engednek meg maguknak, egyre bunkóbban és tolakodóbban viselkednek. Ezt az asszony egyre erősebb kétségbeeséssel, később haraggal, a férj pedig előbbit megértéssel, utóbbit közönnyel fogadja, hivatkozva arra, hogy ezeknek az embereknek, bármilyen furák vagy erőszakosak is, szükségük van rá, neki pedig rájuk. Így ez még lehetne egy rossz házasság krónikája, ahogy az otthon, a nyugodt környezet megteremtésével próbál a feleség a férje kedvére tenni, akit viszont magával ragad annyira a szakmai siker lehetősége és a becsvágy, hogy az efelé vezető úton az sem zavarja, ha feldúlják a házát... de aztán ahogy a házban egy halotti tor egy kisebb háború képein keresztül szektagyűléssé alakul, ott már csak az marad, hogy a néző értelmezni próbálja a látottakat.

Mert ha már az ember be-/leül egy ilyen film elé, csak szeretné tudni, hogy mit akart mondani a "költő", hogy miért készült el a film, már ha nem kizárólag a szadista perverzek örömére... Elsőre azért is okozott nekem elég nagy csalódást a film, mert a háttérből felsejlő magyarázatot elég banálisnak, elcsépeltnek tartottam, hiszen az "egy házon keresztül bemutatott személyiség" koncepciójában a Vándorló palota után nem nagyon maradt mozgástér, ráadásul ott nem csak Howl jellemét mutatta remekül a lomokkal és hóbortokkal telezsúfolt, szuszogó tákolmány, hanem a kezdeti házvezetőnőből szerelmessé avanzsált Sophie átalakulásai is nagyon drámaiak lettek. A film első fele meg még ennél is régebbi sztorit, a Kékszakállú herceg várát idézte... Értelmezésekben pedig nincs hiány; aki akar, állítólag még egy vallásos-bibliai magyarázatot is kaphat (gondolom leginkább a szektások jelenléte miatt), de nekem most annyival lett több az Anyám!, annyival lett jobb, hogy egy általánosabb értelmezést találtam benne. Ez lenne a filmben is többször emlegetett Élet körforgása, és az, ahogy ezt a Férfi és a Nő ösztöneiben ott levő örök ellentét állandó mozgásban tartja.

Aki ezekben a lehetőségekben, ebben a találgatásban nem talál kapaszkodót, annak az egyébként kétséget kizáróan gyönyörű és aprólékosan kigondolt képi világ sem nyújt majd menedéket, mert erről az egyre durvább jelenetek gondoskodnak majd. Minden elfogadásom és racionális vagy drámai érv kellett sem tudtam például most sem elmenni a kannibál rituálé mellett, és valószínűleg az ilyenek miatt hallani olyan véleményeket is, hogy "Ez a legjobb film, amit soha többé nem akarok látni!". Pedig az egész lenyűgöző... Nyomasztó a hangulat, de az eszközei mesteriek ehhez. A ház visszaalakulásának animációja, a férj körüli rejtélyek, az ereklyeként őrzött kristálydarabok, végül pedig az, ahogy az összes nyomasztóságot klausztrofóbiát okozó precizitással zsúfolta egy ház falai közé Arronofsky; kellemetlen nézni ezeket, de nem azért, mert rossz lenne, hanem mert érzelmeket vált ki a nézőből. Már csak azért is, mert a Saul fiát megszégyenítően liheg a kamera a feleség tarkójában, hogy így alakítsa ki a kötődést a nő iránt, és hogy a vele történtek a nézőt is mélyebben érintsék meg, egészen a mindent elemésztő tűzig. Közben majdhogynem vágatlan hangulata van a filmnek, ami talán csak három nagyobb felvonásra különül el összesen, a többiben az asszony szaladgál csak egyik szobáról a másikra, egyre reménytelenebbül próbálva kordában tartani az eszkalálódó eseményeket... végül pedig már csak menekülni akarva az egészből.

Még a kedvenc filmjeim között is van olyan, amelyiket elsőre, a moziból kijövet utáltam, aztán ahogy megjárattam rajta az agyam, vagy akár a teljes sztori ismeretében újranézve szinte más filmet láttam. Az Anyám! kedvenc nem nagyon lesz, de így másodszorra -tudva, hogy a kezdeti káosz, a közepén tomboló szürrealitás és a végén bemutatott brutalitás akadályain átvergődve mennyi érzelem, filozófia és ötlet is van Darren Arronofsky filmjében- már jó filmnek tartom... de hozzátéve, hogy nekem nem csak a kellemes filmek lehetnek jók, mert ez nagyon nem az.


8/10
.

R2-D2 írta:

Anyám!

Ez sem süllyedt tarrbélai mélységekbe, sőt, azt mondom, istenigazából nem is fájt – sokkal inkább az volt a baj, hogy halványlila fingom nem volt arról, hogy most mit is látok, és minek, mi a jelentése. Az már menet közben nagyjából megvolt, hogy valami vallási beütésű üzenetet próbálnak elmondani, ennyi évad Odaát után valahogy nem volt fura az Író személyisége sem (lehetett akár Ördög, akár Isten), a sorozatban akár ez tök normális is lehetne, de aztán amikor a rendezőből kiment a szedálás hatása, valami elképesztő ámokfutásba kezdett a képernyőn. Ha az a kb. fél óra nem lenne, vagy nem így lenne, akkor csak egy újabb pocsék művészmozi lenne, viszont azzal a betéttel az egész teljesen új szintre lépett (süllyedt), amire nincs semmi magyarázat. Mintha egy seggrészeg, bedrogozott rendező forgatott volna egy filmet Jézusról, tanításairól, a megbocsájtásról valami modern és fura környezetbe illesztve a sztorit (ez már a Szent szarvasnál sem működött), ami film a végére egy teljes és totális őrültbe, egy értelmezhetetlen szimbólumrendszerbe vált át.

Láttam az Anyám!-at, magamtól, önszántamból: senki nem tartott fegyvert a fejemhez. Amennyi rosszat halottam róla, amennyire szart vártam tőle, ahhoz képest még nem is volt nézhetetlen – sokkal inkább értetlenkedtem rajta, mintsem felidegesített volna. Én speciel a legalapvetőbb kérdést sem tudtam eldönteni az Író személyével kapcsolatban: akkor most ő az Ördög (vagy fia), vagy az Isten (vagy fia) volt. Aztán az is lehet, nincs is ilyen kérdés, és miután Arronofsky kijózanodott, vagy kiment belőle a szer, maga sem tudja már, mit akart mondani. Történetileg semmiképp… Az tény, hogy néhány beállítás, kamerahasználat kifejezetten jó, a színészekre semmi panasz nem lehet (bár nekem a túlságosan Lawrence arcába tolt kamera egy idő után már zavart), az egész film hangulata, vizualitása , kép világa rendben van. Csak nem ártott volna icipicit érteni is, amit látunk… anélkül elég nehéz jó véleménnyel lenni róla.

Ez egy olyan művészfilm, ami nem csak azért szar, mert felhúz az esetleges provokatív hülyeségeivel, hanem mert egyszerűen nem értem, mit akar mondani. De ahogy olvasom, nem csak én nem.


40%

Engem felbaszott, első lendületben el is küldtem a halál véreresére Arronofskyt... de azért csak a fejemben maradt napok múlva, és akkor egy kicsit megenyhültem. Már csak azért is, mert van egy-két ilyen filmem, amik nem alapvetően rosszak, csak túl heves negatív reakciót váltanak ki belőlem, és ezt tudom akkora bravúrnak tekinteni, hogy egy kicsit pozitívabb lesz a film megítélése.

Nem tudom, milyen vallási magyarázatai vannak az Anyám!-nak, de én azzal a variációval voltam elégedett, hogy a ház az író "szívének" szimbóluma, amiben a szerelem és a szakmai siker iránti vágy vívja örök harcát, és mint ilyen, depressziótól depresszióig tart... Így pedig gyakorlatilag egy filmes eszközökkel megvalósított Vándorló palotát láttam.

Az első felvonás az eltévedt fickóval meg az egyre tolakodóbb és bunkóbb vendégekkel ettől az értelmezésemtől függetlenül ugyanúgy szar, de mondjuk így már nagyjából kiegyenlítik a filmet a mérlegen. Talán majd egy újranézést megér a dolog, hogy így milyen élmény lesz...

Pontot nem adok, ahhoz ez egy túl szélsőséges film.
.

.
anyám! / Mother!

A cím kissé hiányos, mert az eredetileg úgy hangozhatott: "Anyám! Ez mekkora f*szság!". Darren Aronofsky sokszor tesztelte már a nézői tűrőképességét bizarr képeivel, de most minden eddiginél messzebbre ment ennek a "laza" cselekményvezetésű, "képletes" házasságnak a történetében.

A film első fele gyakorlatilag egyetlen hatalmas kérdőjel, teljes zagyvaság minden perce annak, ahogy a házaspár próbálja belakni a felújítás alatt álló házukat, miközben mindenféle emberek jönnek és mennek, és bár az asszony láthatóan nem ért semmit az egészből, a férfit ez egy cseppet sem zavarja. A nézőket viszont általában igen, hogy ezért ült be két órára a moziterembe, de azt azért nem lehet mondani, hogy nem vált ki érzelmeket, hiszen a szentségeléstől az izgatott, vagy éppen tanácstalan susmorgáson át harsány röhögésig sokféle hangulat tapasztalható volt a nézőtéren (utóbbi leginkább akkor, amikor az éjszakai álmából felvert feleséget basszák le a virrasztásra betolakodók, hogy kapjon már fel valami illendőbbet a hálóingnél).

Aztán az első óra értelmetlensége után kiderült, hogy még az sem, egyszerűen csak egyszerű, mint a bot, és Aronofsky minden igyekezete ellenére ezt már nem tudta elfedni sem a forradalmi, sem a háborús, sem az "áldozati bárányos" betéttel (pedig utóbbi még a többi fényében is rendesen kiakasztott azzal, hogy milyen beteg). Csalódottan voltam kénytelen tudomásul venni, hogy ezt a "történetet" nekem már vagy tíz éve elmesélték egyszer, minden szempontból jobban, megragadóbban, csak akkor úgy hívták, hogy Vándorló palota... ahogy azt is, hogy ettől a filmtől pár látványosabb képkockán kívül semmi többet nem fogok kapni... ja, meg egy másfajta befejezést, már amennyire az az lehet egyáltalán. Két óráért az meg elég kevés...

3,5/10
.