2 találat

.




Mama




Majdnem becsapott (ismét) a marketinggépezet, mert majdnem megvettem látatlanban ezt a mozit is. Szerencsére hallgattam a józan paraszti észre, s vásárlás előtt megnéztem: nos, legutóbb talán a Ház az erdő mélyénél éreztem ezt a WTF érzést, amit e film fináléja produkált. Azonban míg attól a mozitól rövid úton megszabadultam, ezt talán még egyszer meg is veszem – mert van benn egy-két kimondottan jó húzás, ötlet, rémisztgetés…

Az indítás a kétségbeesett apával, a havas úton csúszkáló Mercedesszel, majd a kis erdei ház hangulata nagyon bejött. Kiváló indítás egy jó kis horrorhoz – amit aztán az apa leszerelése rögtön hazavágott. Már ott összeráncoltam a szemöldökömet, hogy tulajdonképp milyen lény is ez, milyen materializálódott szellem képes azt tenni, amit Mama ott tett. De aztán a kósza rosszérzés tovaszállt, ez ekkor még csupán csak egy pillanat volt: a továbbiak nagyon sokáig kielégítették a rémisztgetős horrorfilm iránti elvárásomat. Ahogy, amilyen állapotban a két lányt megtalálták, az egyszerűen zseniális: az elállatiasodott, négykézláb futkosó gyerekek látványa talán az egész film legborzasztóbb, legmegdöbbentőbb, legmaradandóbb képsora. Egy icipicit itt is eltűnődtem, hogy 5 évig hogy nem mentek el onnan, hogy éltek cseresznyén meg hogy nem találták meg őket – de ekkor még ez sem volt létkérdés. A sejtelmesség, hangulat továbbvitt, vártam, mi fog történni Victoriával és Lillyvel az új családban.

Amikor Vicnek odaadja Lucas a szemüvegét, azon egyszerűen összeszorult a torkom. Aztán ahogy merülünk bele a karakterek érzelmi kapcsolataiba, úgy fordul át a mozi témája a szellem?történetből egy családi drámába, aminek szereplői tulajdonképp a két lány és a két mama. Mivel a férfiúi karakter ideje nagy részében nem főszereplő, a pszichodoki szintén csak másodhegedűs, ezért fókuszálhatunk a lányokra: igazi csajos film lett ez, a játékidő nagy részében. Baromira tetszett az a hangulat, ami körbelengi a kapcsolatot, az ágyneműt húzogató Lilly, a szemüvegét letevő Vic, majd az egyre jobban beguruló Mama. Nem tudom, a kedves kolléga hogy kerülte ezt ki, de én a frászt kaptam ettől a figurától – az is tény ugyanakkor, hogy ismételten kell hozzá a házimozi rendszer. Kiváló effektekkel erősítik fel az ijesztgetéseket – egyszer a filmet nem néző feleségem jobban megijedt a hangra, mint én. Az ijesztgetés első osztályú, izgalmas, félelmetes a film – kb. a háromnegyedéig…

Hogy aztán a fináléra minden összeomoljon. Miután kiderült, kicsoda is a Mama, s elkezdenek utána nyomozni, egyre nevetségesebb, idegesítő hibákkal tűzdelt, értelmezhetetlen bacaság lett az egész. Kétszer!!! megtörténik az, hogy a keresésre induló szereplő napsütésben hagyja el a kocsiját, majd koromsötétben bóklászik oda a házhoz. Persze, mert sötétnek kell lennie, anélkül semmit nem ér a jelenet… A címszereplő egyre furcsább képességei hol az Ördögűzőre, hol a Körre emlékeztettek, de a végén kicsit Harry Potteres volt a kiszívott élettel. Egyre több horrorklisé tűnik fel, ami aztán a legeslegvégén röhögőgörcsbe fullad: képtelen vagyok befogadni a boogieman módjára lepkékből álló szereplőt, annak tettét, ahogy, ott történtek a dolgok. Tudom, hogy egy szellemes filmtől sok realitást nem kellene várni, de a finálé kimondottan értelmezhetetlen és nevetséges lett. Sam és Dean Winchester ezt pikk-pakk elintézte volna, aztán a Mama meg mehetett volna vissza a tenger fenekére. Csak szellemekkel tudni kell bánni – elintézni is őket, meg használni is filmekben. Ez az ördögszellem nem jött be – mint ahogy egy másik filmben a démonzombik sem.

A történet lyukait a hangulat és a színészek azonban szépen betömik. Nagyon jók a beállítások, a hangulati elemekkel kiváló feszültséget generálnak. A Mama kellően randa és ijesztő – kicsit értetlenül is néztem Lilly vonzalmát iránta. Ami a filmet számomra emlékezetessé teszi, az egyrészt a két gyerekszínész, illetve a Mama figurája. A két kislány, Megan Charpentier (Victoria) illetve  Isabelle Nélisse (Lilly) alakítása zseniális, a szerepük is az. Többekkel ellentétben nekem Lilly alakítása jobban tetszett, az a kis ösztönlény, aki a tesója szoknyája mögött mászik, lepkét eszik, megdöbbentőbb és keményebb, mint nővére. A főszereplő srácot nagyon sokáig nem tudtam hova tegyem, de aztán villámcsapásként ért a felismerés, hogy ő Jamie Lannister a Trónok harcából – már másodszor tréfált meg a szőke vs. fekete haj. A legvégére hagytam a legnagyobb meglepetést: kérem szépen a Mama az igazából papa: az a Javier Botet játssza, aki már a REC-ben is csontsovány nőt játszott. Igazi kaméleon a srác, max respect érte. Miattuk, a kivételesen jó casting, a remek hangulat, a jól működő ijesztgetés miatt érdemes Mamát megnézni, kár, hogy a legvégét ennyire elbaltázták. Amiatt az egész egy ökörség lett. Kár érte.



.

.
Mama


Felnőtt mese... igen, azt hiszem, ez a jó szó a film leírására, mert bár horrorként emlegetik, de én a műfaji "felsorolásból" erősen hiányolom a drámát. A Mama nyomokban tartalmaz ugyan kísértethistóriát, de sokkal inkább arról szól, hogy két kislány hogyan talál új családra, miután a szüleik meghaltak.

Az, hogy a kislányok a központi szereplők, nagy felelősséget rakott a gyerekszínészek vállára, főleg a Victoriát, az idősebb testvért alakító Megan Carpentierére, akik az alakítást meglepő hitelességgel hozták. Érdekes lenne tudni, hogy mennyire avatták be őket a történet mélységeibe és rémségeibe, de éppúgy érződik rajtuk az erdőben eltöltött idő hátborzongató elállatiasodása, mint idővel a nevelőszülők iránt érzett szeretet és aggódás. Csak mögéjük sorolhat be az Annabel szerepében Jessica Chastain, nem azért, mert az alakítása rosszabb lenne, egyszerűen csak a bevezetőt és a finálét leszámítva a karaktere súlytalanabb, viszont nagyon jól mutatja be azt az érzelmi átalakulást, amivel a filmbeli események számára együtt járnak. Ami/aki nem működik a filmben, az sajnos éppen Mama, legalábbis nem úgy, ahogy egy horrorfilmben azt vártam.

Egyszerűen nem tudtam félni attól a szellemtől, amelyik ugyan gyilkol, riogat, kifacsarodik, hörög meg mászkál, de közben a film jelentős részében annyit csinál, hogy játszik a gyerekekkel, énekel nekik, eteti őket -az Örökké Termő Fán érő, szilvaméretű cseresznyéivel(?)-, és amikor lelepleződne, akkor előzékenyen elbújik a háziak elől a szekrénybe meg egyéb helyekre. Nem éreztem, hogy a figura maga félelmetes lenne, csak az eszközök azok, amivel a stáb a frászt akarja a nézőkre hozni, hogy hirtelen felbukkan itt-ott és hogy milyen zajokat kelt. Még amikor titokzatos, akkor is kb. olyan, mint egy albérletben élő, szégyenlősen rusnya babysitter, akit Annabel simán megkérhetne, hogy vigyázzon a lányokra, amíg koncertezik a bandájával. Onnantól meg, hogy elkezdik direktbe mutogatni, és kiderül, hogy "csak" egy groteszk samponreklám, még inkább szánalmat és sajnálatot éreztem iránta, mint félelmet.

Ezért a Mama inkább "riogatós" drámaként tetszett meg, ahogy bemutatja a testvérek kapcsolatát és a szereplők anyasághoz való viszonyát. Hogy hogyan "éli meg" Mama, aztán meg Annabel, hogy a lányok bekerültek a "létezésükbe" (Mamánál ugye nehezen értelmezhető az "életükbe"), és hogy a testvérekben milyen változásokat indít ez el. Mindezt szinte mellékesnek tűnő jeleneteken keresztül, mint ahogy Lily hívja Victoriát egyik éjjel, vagy ahogy Victoria leveszi a szemüvegét, mielőtt a gyerekszobába lépne. A film sokkal inkább szól a szeretetről, a gondoskodásról, a ragaszkodásról, az elengedésről és az érzelmi kapcsolatok szorosságáról, mint a félelemről. Minden horrorklisé és mellékszereplő ellenére ez két nő és két kislány története. Még Luke karakterével sem tudtak sok mindent kezdeni, a funkciója annyi, hogy létrehozza ezt a kapcsolatot, Annabell "tükre" legyen, és utána Coster-Waldau-t az író kómába meg egy céltalan erdei bolyongásra küldte.

Még mindenképpen ide kívánkozik, hogy az operatőrt, a látványtervezőt és a rendezőt is együttesen dicséret illeti a film hangulatának megteremtéséért. Bár sokszor kilóg a lóláb az érzelmi manipuláció miatt (a végén, hajaj...), de még az elejéről nagyon megjegyeztem Jeffrey menekülését az autóval a havas úton meg a Helvetia nevű kis házat az erdőben (ami az elmúlt évek egyik legkarakteresebb helyszíne lett szerintem ebben a stílusban).

Röviden: A Mama alapjául szolgáló 3 perces kisfilm sokkal félelmetesebb, mint másfél órásra hizlalt nővére. Ettől még sok dolog van, amiért érdemes lehet megnézni, csak tudni kell, hogy a riogatás még csak-csak, de a borzongás nem igazán van köztük. A véletlen úgy hozta, hogy két egymást követő napon is megnéztem a Mamát, de örülök ennek, az eredetileg szánt 7 pont a műfaji korrigálás miatt így erős 8 pont lehetett.

8,5/10