.
A lé meg a LolaMit csinálnál, ha életed legelbaszottabb percében újrakezdhetnéd azt az eseménysort, ami odáig vezetett, hogy esetleg te vagy a szeretted holtan fekszik egy utca aszfaltján? Ugye, megpróbálnád még egyszer? És ha az is ugyanúgy végződne? Mikor jönnél rá, hogy melyik a helyes út, mik a helyes cselekedetek, motivációk a katasztrófa elkerüléséhez? Ebben a filmben
Lola háromszor próbálhatja…
Manni (kedvenc Moritz Bleibtreu-m), egy fiatal német srác, épp a törvénytelen autócsempészésből kapott 100 ezer márkát igyekszik leszállítani főnökének – mikor balszerencséjére egy, a metrón történő incidense után a táskányi pénz egy hajléktalan ölébe hullik. Ez gyakorlatilag egyenlő egy halálos ítélettel, Manninak pedig húsz perce marad, hogy előteremtse a bődületes összeget (jó poén és nosztalgia volt márkát látni): kétségbeesetten felhívja hát piros hajú barátnőjét, Lolát (Franka Potente – ld. még
Bourne Marie-ja), hogy segítsen neki. A lány pedig rohanva elindul Mannihoz, hogy megakadályozzon egy esetleges tragédiába torkolható rablást, illetve útközben pénzt szerezzen bankár apucitól.
Lola fut, rohan, útközben emberekkel, csoportokkal kerül kapcsolatba, hogy aztán 12 óra után pár perccel odaérjen a telefonfülkéhez – s hogy aztán egy szerencsétlen véletlen következtében, annak feloldásaként újrainduljon az egész. Visszaugrunk 20 percet az időben,
Lola ismét fut, rohan, néhány apró dolog megváltozik menet közben – ám a tetteinek következménye ismét csak globális reset… hogy a piros telefon újra a levegőbe emelkedjen, s hogy
Lola harmadszor is elkezdjen rohanni.
Zseniális. Nem először látom, de minden egyes alkalommal tátott szájjal bámulom ezt az audiovizuális orgiát, amit Tom Tykwer elénk tár. A 87 percnyi filmben gyakorlatilag egyetlen egy szusszanásnyi szünet nincs, eleve az egész a lány futására épül: így a kiválóan fényképezett rohanás képei alapban sodró lendületet adnak a filmnek. Sőt, még akkor is azt érezzük, hogy futunk, amikor épp nem: apuci jelenete a titkárnővel, a bankrablás vagy a kaszinó jelenetekben mind-mind zsigeri feszültség rejtőzik. Picit lehet szidni a magyar cím kitalálóit megint, mert a film egészét tekintve a
Lola rohanása sokkal lényegre törőbb lenne – bár tény és való, hogy a pénznek is fontos szerepe van. Az
A lé meg a Lolára ezen kívül minimum kétféleképp is tekinthetünk (bár, meggyőződésem, egyiknek sem szánták): kis jóindulattal lehet egy időhurkos film, amiben
Lola tanulva a korábbi húsz percből végül is megtalálja a jó megoldást, de ugyanúgy lehet egy párhuzamos valóságokról készített mozi is, amiben a három rohanás háromfajta cselekménysora háromfajta végeredményt eredményez. Bármelyiket nézem, egyikbe sem tudnék belekötni, még úgy is mindegyik megáll a saját lábán, hogy szerintem Tykwer szimplán csak játszott egyet az események láncolatával – különösebb magasztosabb szándék nélkül…
Nem tudok eleget áradozni már magán a szerkezeten sem:
Lola, miután elindul, a lépcsőházban találkozik egy idióta kutyás szomszéddal, az erre a találkozásra adott reakció pedig döntő mértékben meghatározza a későbbi események időrendiségét. A hab a tortán az, hogy ez a kb. fél perces snitt végig animált, a lépcsőház eseményei olyanok, mint egy nem túl jól kidolgozott rajzfilmbetét, majd a lépcsőházból kiérve visszaváltunk normál játékfilmre. A rohanás közben aztán
Lola több alkalommal, több karakterrel érintkezésbe kerül – szenzációs, ahogy néhány bevillantott képben a kiválasztott karakter jövőjét bemutatják. Háromszor, háromféleképp!! Már az ilyen apró rejtett finomságok miatt az egész mozi egy különleges élmény, de a lényeg mégiscsak
Lola futása. Ahogy az filmezve van, ahogy a kamera rohan vele, ahogy néha körbefordul – azt még a
Birdman is megirigyelhetné. Egy futás kb. húsz perc, a háromszor húsz perc kapcsolódási pontjai, eseményeinek különféle módon történő ismétlődései szenzációsak – ebben a moziban bizony a kiváló forgatókönyv szerencsésen társult egy tehetséges rendező vizualitásával: az
A lé meg a Lola így lesz maradandó, meghatározó filmes élmény.
S ha már forgatókönyv. Kicsit olvasgattam az másfél évtizedes!! kritikákat a neten, s azokban találtam egy újfajta nézőpontot a
Lolához. Nevezetesen a három futás közti különbséget és annak nevelő célzatú hatását… Valahogy eddig csak játéknak tartottam az egészet, de valóban: az erőszakkal történő pénzszerzés erőszakkal és tragédiával végződik, ellenben mikor a 100 ezer márka megszerzése a szerencséhez van kötve, abban a pillanatban minden más lesz. Még a bevillanó életpályák is pozitívan alakulnak – igen, ez a jó szó. A
Lolának van egy olyan pozitív üzenete, társadalomformáló hatása, ami első blikkre a nagy rohanásban talán fel sem tűnik. Nekem legalábbis nem tűnt föl, a dinamikus technozenére rohanás az őrült kamerával kicsit el is tereli a figyelmet az igazi háttérgondolatokról. De hát az igazán jó film már csak ilyen: minden megtekintésnél fedez fel benne az ember valami újat: rácsodálkozik egy-egy elfeledett jelentre, színészre, összefüggésre – másrészt viszont teli szájjal vigyorog azokon az eseményeken, amit fel tud idézni. Franka Potente ugyan ismerős volt a tudatalattimból, de csak most döbbentem rá, hol is láttam őt azóta (a piros haj kicsit becsapott).
Nem tudom, mennyien ismerik ezt a mozit. Gyanítom, az ifjak még csak nem is hallottak róla – magam részéről pedig az elmúlt évtizedben mindent megtettem promotálására. Majdnem minden évben ezt küldöm év végi filmnézésre az egyik helyi középiskolába, mikor már júniusban a diákoknak kicsit lazább és a tanár esetleg nyelvgyakorlás céljából összevont németórán filmet néz velük. Eddig még negatív visszhangot nem hallottam róla. De hát nem is lehet. Mestermű.
100%
Ui: Ez meg zseniális, egy újabb értelmezés, egy háromszintes videojáték:
- Spoiler:
.