2 találat

.

.






Lavina





Jót röhögtem a port.hu szinopszisán… „amíg egy hatalmas lavina elsöpri a síparadicsom nagy részét, miközben épp egy pályaszéli étteremben pihen a család”… tuti, hogy nem látták a filmet. Szó sincs itt semmi elsöprésről, sőt egy hatalmas hópor-felhőt leszámítva az égvilágon semmi veszélyes nem történik. Magam is valami nagyobb katasztrófára számítottam, sőt, azt hittem, a család szakadásának oka ennél azért sokkal komolyabb lesz - mindenestre Niwrok írásásban benn van minden, amit valójában tudni érdemes a filmről illetve annak történetéről, túlságosan sokat épp ezért én nem foglakozom vele.

Azt hittem, picit jobb lesz. Amennyi jót a Lavináról olvasni lehet (egészen komoly írásokat is, egész komoly belemagyarázásokkal), arra számítottam, kapok valami elementáris erejű katartikus élményt egy szétszakadó családról, annak minden morális vonatkozásával, az alap szituáció súlyához mérten valami kozmikus tanulságot az esetről. Amit aztán saját életemben is fel tudok használni – helyette viszont egy mindennapos családi nézeteltérésekre épülő, sokszor kissé elnyújtott, kissé művészieskedő beállításokkal dolgozó drámát kaptam. Talán épp ezért is, a Lavina, mint film önmagában kevésbé volt érdekes számomra, mint azon témák, események, konfliktushelyzetek sorozata, amik benne találtattak. S ha már korábban más filmnél felvetődött a Családi kör, mint viszonyítási alap, akkor erre is nyugodtan rá lehet húzni: az idilli havas táj előtt az idilli család kevésbé idilli belső viszonyainak elemzése, s azok kihatása a környezetükre – ezt jelenti nekem elsősorban a Lavina. Az összes többi csak körítés…

Bár síléc utoljára 30 éve volt a lábamon, akkor is csupán a legügyesebben eső titulus kétes értékű birtokosa voltam, maga a síparadicsomi környezet, az egész alpesi hangulat, a szálloda, a családi idill az elején mégis sikeresen lenyűgözött. Kedvenc képem, mikor négyen fekszenek egy ágyban – még ha kicsit hiteltelen is -, olyan kedves és aranyos az egész. Az első nap tök jó volt, kicsit tényleg olyan, mint mikor az ember elmegy egy ilyen új helyre és felfedezi magának a világot. Aztán a lavinát, pontosabban Tomas viselkedését viszont már enyhe zavarral szemléltem: valahogy úgy éreztem, túl van lihegve az egész. Értem, hogy az egész mozi mélylélek elemzéséhez szükséges volt egy ilyen szitu – de számomra egyáltalán nem tűnt Tomas menekülése olyan súlyúnak, amiből ekkora balhét kellene csinálni. Tök logikus és törvényszerű, hogy az anya saját élete árán is kölykeit védi –ugyanakkor egyáltalán nem tudok szemrehányást tenni az apának, hogy az életösztöntől vezérelve csapot-papot otthagyott. Ebből kifolyólag kissé fura is nekem a szeretet kontra menekülés szembe állítása, szerintem nagyon kevés ember tudná úgy kontrollálni magát, hogy széles kezekkel átöleli a családot, a szép nagy közös halál reményében. Ez csak Hollywoodban van így. Nem állítom, hogy Tomas tettével egyetértek, csupán emberinek, esendő emberinek tartom – amiből talán kár volt ekkora hisztit csinálni…

De ha már csináltak, akkor azt legalább jól tették. A Lavina számomra legfontosabb erénye, hogy az alaphelyzetre épített különféle esettanulmányok bűzlenek az életszagtól. Családosként borzongva néztem, ahogy Ebba sértődése a szótlanságból durciba, majd támadásba alakul. Ahogy az elhidegülés pár nap alatt lezajlik, ahogy az ember először azt hiszi, a ki nem mondott szó legalább nem bántó – nem vagyok egy veszekedős típus, így ezt az állapotot családon belül milliószor átéltem. Ez tipikusan az a mosolyszünetes állapot, amit már gyanítom mindegyikünk megtapasztalt – az igazi súlya a filmben pont Ebba fel (nem) dolgozásán keresztül lesz az egésznek: szegény nő totál kiakad gyáva férjére. Itt amúgy felvetődik a másik kérdés is, amiből viszonylag kevesebb derül ki, hogy alapban az egész idillinek látszó házasság mennyire is az: vélhetően Tomas menekülésének de a gyerekek félelmének is volt már korábban előzménye. S ha már gyerekek: qrva jó volt. Mármint ahogy a két poronty kezelte az egész szitut, miszerint apu és anyu épp nincs jóban. Tök hiteles, hogy a fagyott hangulat átterjed a gyerkőcökre, tök hiteles, ahogy bezárkóznak és/vagy visszatámadnak.  

Még valami, ami nekem iszonyat tetszett, mert ez is maga az élet: a baráti pár látogatása, illetve az azt követő éjszakájuk. Komolyan, mintha csak egy home videot néznék: hát nem volt egyikőtök sem úgy, hogy este a legjobb barátotok esetét átbeszélve párotokkal óhatatlanul is kiprovokáltok egy veszekedést? Hogy utána órákba teljen, míg rendbe hoztátok az ártatlanul kimondott szavakat? Hogy az ilyen beszélgetések óhatatlanul a nemek harcára egyszerűsödnek le – s mindkét fél próbálja a másikat beletömködni a skatulyába??? Ajaj, mennyi ilyenem volt már… hasonló fejezeteknél vagy már fel sem hozom a témát, bármennyire is érdekel, vagy sokkal nagyobb körültekintéssel kell kezelni a problémát. A filmből kiragadva: férfiként tuti, nem mesélném el, hogy azt mondta valaki, jóképű vagyok, de nőként sem azt, hogy találkoztam egy szabadelvű másik nővel, aki esetleg még szimpatikus is (a vágyak ki nem mondása nagyon sokszor hasznos lehet – sokkal cikibb utána magyarázkodni, hogy ezt nem úgy gondoltuk)

Amint látszik, lényegesen kevesebbet foglalkozom magával a filmmel, mint azzal, amit rejt. Néhány ötletes beállítást leszámítva (ahogy Ebba megy a sífelvonóval, az nagyon tetszett) végtelenül unalmas és lassú lett a film. A havas tájak, a síelés nagyon jó, nekem a szállás is nagyon tetszett. Viszont rengeteg olyan kép van benne, amikor csak ottfelejtették a kamerát, sokszor túl sokáig tart egy jelenet (hófelhő, sötét vágókép, stb…). A színészek – ismeretlenségük ellenére szimpatikusak, de végig az járt a fejemben, hogy mindegyik svéd színész helyére belelátok valami amerikai sztárt. Tomas = Ewan Mc Gregor, Ebbaról is van egy fekete rövid hajú kép a fejemben egy amerikai színészről, de nem ugrik be a neve, viszont a vörös hajú barát, Mats pedig olyan, mintha Jake Gyllanhaalra egy hatalmas vörös szakállat meg parókát raktunk volna. A film néhány jelenetét magam sem tudom hova tenni, ilyen a szaunás, de a buszos is. Utóbbi nem azért, mert Ebba ismét bepánikol, hanem mert a buszsofőr (és a busz olyan balfasz, amilyen). Itt rendesen megbicsaklik a hitelesség…

Az biztos, hogy nagyon jó és komoly kérdéseket dob fel a film, de megint csak a felszínt kapargatják, semmi újat nem mondtak nekem, amivel a saját életemet jobbá tudnám tenni. Csupán annyi történt, hogy láttam, másnál is van baj, s hogy én jobb apa vagyok lavina nélkül – de ez az igazi katarzishoz ezúttal kevés volt.  



75%



.

.
Lavina / Force Majeure


Tomas és Ebba, a harmincas éveik elején járó svéd házaspár, és két gyerekük ötnapos vakációjukat töltik egy francia hegyi szállóban. Az első nap kedélyesen telik, síelnek, profi fotóst kérnek fel, hogy örökítse meg őket, és néhány, a külvilágra emlékeztető telefoncsörgésen kívül semmi nem zavarja meg a nyugalmukat... a második nap viszont egy meghatározó élményt tartogat mindannyiuk számára. A másnapi ebédet egy közeli étterem teraszán töltik, amikor is az -amúgy gyakori, szinte folyamatosan hallatszó robbantgatással járó- irányított lavinák egyike túl nagy tömeg havat indít el a hegyen, így az izgatott kamerásmobilozást pár másodperccel később páni menekülés váltja fel, mert félő, hogy a lavina magával sodorja az egész teraszt... de végül csak egy porhófelhő teríti be a rémült vendégeket. Amíg azonban ezalatt Ebba a gyerekeket próbálta védeni a hótól, beborítva őket a kabátjával, Tomas a vendégeket félrelökve fut a hó elől, és csak akkor tér vissza az asztalhoz, amikorra a hó elül. A család mind a négy tagja zavartan viselkedik, de alig kerül szóba a teraszos incidens, viszont amikor aznap este egy baráti párral vacsorázni mennek, Ebbából kibuggyan, amin egész nap rágta magát: hogy mennyire megrémült a lavinától, és hogy mennyire megveti most Tomast, mert magát mentette, nem törődve az ő és a gyerekek biztonságával.

A maradék három nap és a közel két órás film jelentősebb része aztán ennek az eseménynek, Tomas futásának a témakörét járja körbe, hogy kire hogyan hatott a lavina, eleve hogy ki hogyan emlékszik rá, kiben milyen gondolatokat ébresztett, és hogyan értékeli át ennek nyomán a Tomasszal való kapcsolatát... és ebbe maga Tomas is beletartozik. A központi alak végig a házaspár, és ha akadnak is mellékszereplők, csak arra szolgálnak, hogy a síelés előtti időkbe betekintést engedjenek (mint a gyerekek, akik egyáltalán nem úgy viselkednek, mintha a család boldog és felhőtlen vakációra jött volna, és ezt okkal teszik), a másik típusuk pedig egyszerű hallgatóság, közönség, katalizátor ahhoz, hogy Ebba és Tomas gondolatai, érzései felszínre kerüljenek, hogy legyen, aki kimondatja velük hangosan ezeket, hogy ne kelljen a nézőnek gondolatolvasót játszania. Illetve a "katalizátor" jelző annyiból sántít, hogy annak éppen az a lényege, hogy úgy idéz elő reakciót, hogy közben ő maga nem vesz részt benne, ez viszont itt nem teljesen igaz; a lavina kis hógolyója éppúgy lavinát indít el a szereplők kapcsolataiban, nem csak erejét, intenzitását tekintve, hanem a többiekre is átterjedve, ez viszont nem csak porhó, hanem tényleg sodor mindenkit, aki az útjába kerül... de legalább nincsenek sokan. Így az egyik baráti pár is azon kezd görcsölni, hogy ők most akkor milyen bizalommal lehetnek egymás iránt, és amire a néző észbe kapna, már szét is van túrva az alap, amin eddig a férfiak szerepei és magától értetődő tulajdonságai szilárdan álltak, és maguk az eredendő nemi szerepek is megkérdőjeleződnek, mindkét oldalon.

Persze ahhoz, hogy ez a "hipotetikus" filozófiába átcsapó családi dráma két órán keresztül fenntartsa az érdeklődést és a figyelmet, kellenek jó képek, elgondolkodtató szimbólumok és néha egy-egy hangulati váltás, és az író/rendező Ruben Östlund nem is nagyon nyúlt ebben mellé. A látványvilág illeszkedik a filmhez, és bár értem én, hogy nem akarták a külcsínnel elvonni a figyelmet a lényegről, és az erős skandináv hatás is érződik, de néha riasztóan sterilek és üresek a terek. A rengeteg hó, a kopár, unalmas apartmanszálló és a szobák szürkesége miatt is azt kell mondanom, ehhez képest még egy IKEA-katalógus is maga a színorgia. Ez is közrejátszhatott benne, hogy néha kicsit hosszúnak találtam az unalmas életképeket (ilyen volt például a drónos), illetve voltak olyan részek, amik már rajtam is kifogtak értelmezésben (még az izzadtan, félmeztelenül üvöltő síelőkkel is messzebb jutottam, mint a komplett buszos fináléval), viszont voltak olyan jelenetek, amik látszatra nem mutattak semmit, de később, a hasonló jelenetek tükrében érzékeltették azokat a változásokat, amik hallgatólagosan is végbe mentek a családban (tipikusan ilyenek voltak nekem a fogmosós jelenetek). És a sokféle hangulat is összejött, mert a terasz felé hömpölygő hótömegtől nem lehet nem erősebben szorítani a karfát, a személyiségek és a háttér kirakósa is jól működik (amibe még az olyan, épp csak sugallás szintjén levő dolgok is beleillenek, mint a sportember és nyilván felelős munkakörben dolgozó Tomas mellett a kissé slamposnak ható Ebba), de akadt humor is; a névtelen barát érveinek abszurditását (amivel Tomast próbálja mentegetni), Tomas egyre szánalmasabbá váló tagadását és a szabályos bőgéssé durvuló sírását egyöntetűen kinevette a nézőtér.

De hiába nevettünk, utóbbi jelenettől sem tudta megtagadni senki az erőt. Mert igen, azt hiszem, (f)el tudnak szabadulni ilyen erők, amikor az ember környezete vagy ő maga rájön, esetleg csak nem tudván tovább tagadni a tényt, amivel mindig is félt(ek) szembenézni: hogy mennyire egy szar ember is ő. Vagy éppen csak ember...

8,5/10