2 találat

R2-D2 írta:

Egy háború

Egy háború. Elég beszédes a cím, túl sok zsákbamacskát nem árul… pedig aztán nem is csak önmagában arról a háborúról szól, amiben egy dán osztag Afganisztánban próbál a tálibok ellen vívni, hanem az annak a következményeként Dániában megtartott hadbírósági tárgyalásról is. A film ugyanis nem (csak) egy hadszíntéren játszódó háborús dráma, hanem van neki egy tárgyalótermi, illetve egy családi szála is: a végére pedig a háború igazándiból egy ember háborúja lesz, egy tiszté, akinél a tét egy döntésének következményeként kiszabható négy éves börtönbüntetés elkerülése. Tekintve, pedig, hogy a Krigen nem hollywoodi mozi, az egész történet csontig hatolóan hiteles és életszerű – már-már dokumentarista jellegű – amiben nézőként rendesen fel van adva a lecke nekünk is, hogy most Pedersen mellé állunk-e, vagy a takaró alól kilógó halott gyerekek látványa miatt ellene fordulunk.

Mert ahogy írtam, eljön majd az is. Az egyik akcióban ugyanis balul sülnek el a dolgok – előtte, csak úgy mellékesen látunk egy roppant megindító afgán családi drámát – a járőröző csapatot beszorítják a tálibok, Petersen pedig légi támogatást kér. A baj csak az, hogy a civil lakosságot pajzsként használó tálibok ellen bevetett bombázásnak voltak polgári áldozatai – ennek a felelőse pedig egyértelműen az a parancsnok, aki belehazudott a rádióba, mikor azt mondja, hogy tiszta a célpont. Ja, mindezt a fejkamerák és digitális hangrögzítők korában… s most akkor álljunk is meg egy picit.

Mondd csak, kedves néző, te mit csinálnál, ha az osztagod halálos csapdába kerül, az egyik katonádat nyaklövés érte – úgy, hogy korábban már volt egy másik „baleset” a csapatban – és reménytelen a kitörés? Mikor egy kis falu egyik házának udvarára szorulsz, RPG-vel lőnek rád, a társad meg haldoklik? Mikor nyilvánvaló, hogy nincs más megoldás, mint a légicsapás? Mikor az a fránya bürokratikus rendszer nem akarja a saját!! katonáit kimenteni, nehogy civil áldozat is legyen? Te nem mondanád, hogy „Pont telibeszarom, kik vannak az ellenséges területen!” ? Te nem tennél meg mindent a csapatod kimentéséért?? Kegyetlen dolog a háború, kegyetlen döntésekkel – mikor a háborúzó felek egyike nem a szabályok szerint játszik, van más út, mint a szabálytalan??

Fura egy világ, biztos. Még furább lesz, mikor Petersent leszerelik, majd otthon bíróság elé állítják – négy év börtön várhat rá emberölésért. A tiszta célpont ugyanis nem volt tiszta, ártatlanok is meghaltak, a bíróság lelkes ügyésze, egy fiatal nő pedig szépen összerakosgatta a képet, miszerint Petersen hazudott a légicsapás előtt. Nos, itt is két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy pont ilyennek képzelek el egy TASZ-os és HELSINKI BIZOTTSÁG-os hülye picsát, akik a nagy emberjogokba burkolózva képes a saját népét, országát, emberét pellengérre állítani… a másik meg… a másik meg Nathan Jessup ezredes az Egy becsületbeli ügyből. Kéjes örömmel néztem volna, mikor Jack Nicholson elküldi a halál f@szára az ügyésznőt, elmagyarázva a háború kegyetlen mivoltát és a szörnyű, ámde elkerülhetetlen ártatlan áldozatok szükségességét. Megmondom őszintén, felment a cukrom, mikor a nő sorban szólította a tanúkat, szegény Petersen pedig csak ült megtörve, holott az ember igazságérzete (és a film is egy pontig) azt sugallta, hogy helyesen cselekedett. De nem lenne ilyen jó a film, ha ilyen egyszerű lenne: egy ponton rendesen csavarnak egyet a tárgyalás menetén és olyan bizonyítékok kerülnek elő, amik képesek megfordítani a nézők kegyeit.

Innentől pedig már csak egy kérdés marad: Petersen, megtörve a vádak és saját lelkiismeretének súly alatt beismeri-e, hogy hazudott, vagy kitart-e álláspontja mellett? Mi a fontosabb: a becsülete, együttérzése az ismeretlen halottak iránt… vagy a saját családjának fontossága? Aki hónapok óta várják, hogy hazatérjen, akik számítanak rá … és akiknek néhány sajnálni való afgán család a távoli faluban értelem szerint kevésbé fontos, mint a férj, apuka megmentése a börtöntől. És egyáltalán: van-e bármi esély, hogy a perdöntő bizonyítékok ellenére megfordulhat-e a tárgyalás kimenetele? És… Petersen akarja-e, hogy ne menjen börtönbe? Egy háború. Az. Háború a lelkekben, háború a jogban, de legnagyobb háború a nézőben: tényleg gyilkosnak tartjuk Petersent, csak azért, mert kimentette osztagát a halálos csapdából???  Súlyos kérdések, ám ezúttal nincs rajtuk amerikai cukormáz. Kőkemény valóság, aminek keménységét a hitelesség és a helyzet abszurditása egyaránt adja.

85%

Bármennyire is emberi volt, hiteles és elgondolkodtató, nekem már kicsit túl "dokumentarista" volt, több olyan jelenettel, ami nekem nem tett hozzá annyit a filmhez, amennyi időt rászántak (pl.: a sárkányeregetés). A család szerepe is igazából az autóban lezajló "kinek a gyereke fontosabb neked?" beszélgetésben kapott nekem szerepet, és még ha az otthoni, apa nélküli élet nehézségeit jól be is mutatta, de nekem nem lógott ott a tragédia. Ráadásul ha az egész film Petersen döntésére van kiélezve, és utána a tárgyalásra, akkor ebben az afgán családdal történtek "csak" egy tragikus mellékvágány szerepét töltik be (pedig az a vonal a bénázások miatt legalább annyira elcseszett... vagy a dánoknak nem tanítják, hogy őzgidát sem simogatunk, ha utána vissza akarjuk engedni a természetbe?!). Úgyhogy mindezekkel együtt, a bevezető aknás jelenetét meg még párat leszámítva a film nekem igazán a közepén kezdődött el.

Én értem, hogy a "jogászkodás" manapság szitokszó, én is vagy húsz olyan törvényt tudnék mondani, ami egyszerűen ostobaság, csak arra jók, hogy bármiért lehessen bírságolni, és tényleg vannak olyan helyzetek, amikor ügyvédek túlzásba viszik a "pátyolgatást" (csak az eklatáns példa: Breivik, a norvég tömeggyilkos beperelte a norvég államot a méltatlan fogvatartási körülményei miatt... mert például hideg volt a kávéja   ). "Pellengérre állítást" viszont én itt nem láttam, már csak azért sem, mert Petersent nem a célpont "tisztasága" miatt fogták perbe.

Spoiler:

A dilemma ettől még él és valós, Petersen drámáját ez nem kisebbíti, hiszen kockáztatott, és az nem adott "tiszta" eredményt... de melyik döntés "tiszta" egy háborúban?

T.i.: A Saul fiánál nekem is jobban tetszett, sokkal   .

7,5/10
.

.





Egy háború





Az eredeti címében Krigen-nek hívott moziról azt kell tudni, hogy egy dán alkotás, és hogy az idei év idegen nyelvű Oscar versenyében ez az egyik film a Saul fia vetélytársaként. Nem tudom, sikerül-e megnéznem az összes jelöltet a díjkiosztóig (kétlem, mindenestre igyekszem), de amit látok, arról azért adok némi helyzetjelentést – leszámítva mondjuk majd pont a Saul fiát, mert arról olyan szinten nem tudnék jót mondani, hogy az már közösség elleni izgatásnak minősülne. Úgyhogy úgy döntöttem, bölcsebb, ha csendben maradok, s csak becsületből szorítok a magyar szobrocskáért – bár látatlanban meg vagyok róla győződve, hogy bármelyik négy vetélytárs jobb, mint a Nemes László mozija. A Krigen biztosan.

Egy háború. Elég beszédes a cím, túl sok zsákbamacskát nem árul… pedig aztán nem is csak önmagában arról a háborúról szól, amiben egy dán osztag Afganisztánban próbál a tálibok ellen vívni, hanem az annak a következményeként Dániában megtartott hadbírósági tárgyalásról is. A film ugyanis nem (csak) egy hadszíntéren játszódó háborús dráma, hanem van neki egy tárgyalótermi, illetve egy családi szála is: a végére pedig a háború igazándiból egy ember háborúja lesz, egy tiszté, akinél a tét egy döntésének következményeként kiszabható négy éves börtönbüntetés elkerülése. Tekintve, pedig, hogy a Krigen nem hollywoodi mozi, az egész történet csontig hatolóan hiteles és életszerű – már-már dokumentarista jellegű – amiben nézőként rendesen fel van adva a lecke nekünk is, hogy most Pedersen mellé állunk-e, vagy a takaró alól kilógó halott gyerekek látványa miatt ellene fordulunk.

Az évszám nem fontos, valamikor napjainkban, Afganisztánban. Icipici aktuálpolitikai ismeretekkel jól leolvasható a helyzet: a nyugati szövetségek „felszabadító” háborújába csöppenünk egy távoli afgán vidéken. Ezúttal azonban nem a dicső amerikai hadsereg oldalán, hanem egy dán osztaggal megyünk ki a terepre – hogy már rögtön az első 10 percben arcunkba kapjuk a partizánmozgalomként tevékenykedő tálibok aknamunkáját. A néhány fős alakulatot rendesen megviseli a váratlan esemény, a film pedig sebészeti pontossággal és hűséggel, realizmussal avat be bennünket az őrületbe. Ugyan nincsenek könnyfacsaró jelenetek, mégis totál át lehet érezni azt a pánikot és megdöbbenést, amit a félresikerült felderítés sokkja okoz a csapaton belül – amúgy, az is külön misét megér, hogyan kell hitelesen filmezni egy harctéri pánikot. És még ez csak a bevezetés! A London fedőnevű táborban aztán kicsit van idő megismerni a főbb karaktereket is – magát a katonaéletet annyira nem is, hisz azt már milliószor láttuk korábban – köztük mindenekelőtt a történet két (későbbi) főszereplőjét, Pedersent (Pilou Asbæk) és a Böllér becenevű rádiósát (Dulfi Al-Jabouri). A tragikus esemény természetesen nem állíthatja meg a bevetéseket, a tiszt Pedersen pedig csatlakozik a következő járőrözéshez, bátorítva ezzel is osztaga tagjait.

Mindeközben Dániában egy nő egyedül neveli három gyermekét, akikkel nem egyszerű az élet. A legkisebb pont a legveszélyesebb korban van, minden lépésére figyelni kell, a középső srác láthatólag nehezen dolgozza fel apja hiányát (hiszti, erőszakosság, stb…), talán a legkevesebb gond a legidősebb gyerekkel van. Maria, az anyjuk (Tuva Novotny) minden tőle telhetőt megtesz, hogy a kis családot egybetartsa, de ez tényleg embert próbáló feladat. Nos, az első snitt után csak néztem, mit is keres ez a szál a filmben, az alkotók nagyon ügyesen (bár kicsit feleslegesen) titkolták a család helyét a történetben – csak majd a második „odakapcsoláskor” derül ki, hogy bizony apuka kinn van Afganisztánban. Nos, bármennyire is feleslegesnek tűnik ez az egész családi dráma, két szemszögből zseniális húzás. Az egyik az, hogy a tapasztalt néző nem tudhatja, nem végződik-e valami tragédiával az apjukat nélkülöző lurkók és anyjuk története, illetve… illetve rettentően fontossá válik önmagában a családnak a léte a film végkimenetelében. Ők egyfajta katalizátorok a filmben, vagy inkább motivációk az igazság és a hazugság közti választási kényszerben…

Mert ahogy írtam, eljön majd az is. Az egyik akcióban ugyanis balul sülnek el a dolgok – előtte, csak úgy mellékesen látunk egy roppant megindító afgán családi drámát – a járőröző csapatot beszorítják a tálibok, Petersen pedig légi támogatást kér. A baj csak az, hogy a civil lakosságot pajzsként használó tálibok ellen bevetett bombázásnak voltak polgári áldozatai – ennek a felelőse pedig egyértelműen az a parancsnok, aki belehazudott a rádióba, mikor azt mondja, hogy tiszta a célpont. Ja, mindezt a fejkamerák és digitális hangrögzítők korában… s most akkor álljunk is meg egy picit. Mondd csak, kedves néző, te mit csinálnál, ha az osztagod halálos csapdába kerül, az egyik katonádat nyaklövés érte – úgy, hogy korábban már volt egy másik „baleset” a csapatban – és reménytelen a kitörés? Mikor egy kis falu egyik házának udvarára szorulsz, RPG-vel lőnek rád, a társad meg haldoklik? Mikor nyilvánvaló, hogy nincs más megoldás, mint a légicsapás? Mikor az a fránya bürokratikus rendszer nem akarja a saját!! katonáit kimenteni, nehogy civil áldozat is legyen? Te nem mondanád, hogy „Pont telibeszarom, kik vannak az ellenséges területen!” ? Te nem tennél meg mindent a csapatod kimentéséért?? Kegyetlen dolog a háború, kegyetlen döntésekkel – mikor a háborúzó felek egyike nem a szabályok szerint játszik, van más út, mint a szabálytalan??

Fura egy világ, biztos. Még furább lesz, mikor Petersent leszerelik, majd otthon bíróság elé állítják – négy év börtön várhat rá emberölésért. A tiszta célpont ugyanis nem volt tiszta, ártatlanok is meghaltak, a bíróság lelkes ügyésze, egy fiatal nő pedig szépen összerakosgatta a képet, miszerint Petersen hazudott a légicsapás előtt. Nos, itt is két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy pont ilyennek képzelek el egy TASZ-os és HELSINKI BIZOTTSÁG-os hülye picsát, akik a nagy emberjogokba burkolózva képes a saját népét, országát, emberét pellengérre állítani… a másik meg… a másik meg Nathan Jessup ezredes az Egy becsületbeli ügyből. Kéjes örömmel néztem volna, mikor Jack Nicholson elküldi a halál f@szára az ügyésznőt, elmagyarázva a háború kegyetlen mivoltát és a szörnyű, ámde elkerülhetetlen ártatlan áldozatok szükségességét. Megmondom őszintén, felment a cukrom, mikor a nő sorban szólította a tanúkat, szegény Petersen pedig csak ült megtörve, holott az ember igazságérzete (és a film is egy pontig) azt sugallta, hogy helyesen cselekedett. De nem lenne ilyen jó a film, ha ilyen egyszerű lenne: egy ponton rendesen csavarnak egyet a tárgyalás menetén és olyan bizonyítékok kerülnek elő, amik képesek megfordítani a nézők kegyeit.

Innentől pedig már csak egy kérdés marad: Petersen, megtörve a vádak és saját lelkiismeretének súly alatt beismeri-e, hogy hazudott, vagy kitart-e álláspontja mellett? Mi a fontosabb: a becsülete, együttérzése az ismeretlen halottak iránt… vagy a saját családjának fontossága? Aki hónapok óta várják, hogy hazatérjen, akik számítanak rá … és akiknek néhány sajnálni való afgán család a távoli faluban értelem szerint kevésbé fontos, mint a férj, apuka megmentése a börtöntől. És egyáltalán: van-e bármi esély, hogy a perdöntő bizonyítékok ellenére megfordulhat-e a tárgyalás kimenetele? És… Petersen akarja-e, hogy ne menjen börtönbe? Egy háború. Az. Háború a lelkekben, háború a jogban, de legnagyobb háború a nézőben: tényleg gyilkosnak tartjuk Petersent, csak azért, mert kimentette osztagát a halálos csapdából???  Súlyos kérdések, ám ezúttal nincs rajtuk amerikai cukormáz. Kőkemény valóság, aminek keménységét a hitelesség és a helyzet abszurditása egyaránt adja.

Persze, ettől még lehetne egy unalmas mozi. Sőt, a túlzott sterilsége miatt minden esélye meg is lenne rá: a kissé rideg kamerakezelés, a dokumentarista stílusba hajló realista képi világ óriási banánhéj, amin el lehetett volna csúszni. Az A vadászat forgatókönyvét is jegyző Tobias Lindholm azonban sikeresen kikerülte a csapdát: a tipikus hollywoodi érzelmi hatásvadászat hiánya ellenére kimondottan magával ragadó filmet csinált. A háborús szcénák alapból is izgalmasak, a nő a három gyerekkel kellően feszült (nem tudjuk, lesz-e dráma), a tárgyalótermi dráma meg önmagában beszél. De még itt is csak annyi érzelmi manipuláció van, ami egy ilyen helyzetben, az ítélethirdetés után totál életszerű. A színészek kiválóak – szokatlan módon meg is lehet őket különböztetni még a harctéren is egymástól – talán nem véletlen, hogy a főszereplő srácot hozta magával a rendező. A film hangulata is kiváló, legyen ez akár Afganisztánban, akár Dániában (jó éles a kontraszt, az biztos!!!), én a magam részéről nem igazán tudok belekötni semmibe. Talán – de csak talán! – a hosszán, feszességén lehetett volna húzni valamit, viszont akkor meg sérülhetne a főszereplő lelkében dúló háború vihara. Ez a film nem lóverseny, nem egy amerikai akcióorgia. Ez Egy háború. Az élet minden területén.





85%



.