4 találat

.
Kingsman: Az Aranykör / Kingsman: The Golden Circle



"Na erre rakjál alfa zselét, p*csfej!"


Alapvetően nem vagyok nagy kémfilm fogyasztó, a bő két évvel ezelőtti Kingsman, Matthew Vaughn "elegáns elmebaja" viszont annyira levett a lábamról, hogy még az éves listámon is majdnem a dobogóig vitte a "kémvilág udvari bolondja". Rávezetésként a folytatásra aztán újranéztem, és kicsit sikerült magamhoz térni a bódulatból, másodszorra már jobban megragadták a figyelmem a film hibái, és hogy ilyen rövid idő alatt is mennyire előnytelenül "öregedett" a film. A második részről meg már az első vélemények sem voltak éppen biztatóak, általában azt róva fel, hogy a "dili" és a "ciki" között kevésbé sikerült megtalálni a határt, mint legutóbb, így akadtak kétségeim, hogy mennyire is fog tetszeni.

De aztán rögtön a bevezető taxis akciója visszahozta az élményt, hogy minden hibbantsága ellenére miért is kedveltem meg a Kingsman világát, és egyben kis esszenciáját is adta annak, mire lehet számítani az új résztől, ha már az előzmény jelentős részét nem lehet elsütni még egyszer (a kiképzést). Először is sokkal őrültebb technológiára, mert bár múltkor is voltak mindenféle kütyük a páncélozott radarernyő-puskától az agy-atombombáig, de itt a lézerlasszó, a "hűvös illatú" kölni, de leginkább a taxi átalakulásai talán még azoknál is jobban elrugaszkodtak az alapoktól. A taxi ugyanakkor némi nosztalgiával is szolgált nekem, amit már eleve farokcsóválva "hoztak a lábam elé" az egyik plakáton levő robotkutyák, amitől ez már nem is egy akármilyen kémparódia lett (még ha a "paródia" besorolást Vaughn következetesen tagadja is... csak tudnám, miért?), hanem gyerekkorom egyik népszerű rajzfilmjének, a Bigyó felügyelőnek (leánykori nevén: Inspector Gadget) a tökéletesen szabott öltönyös reinkarnációja. A nosztalgia pedig abszolút nem áll meg itt, hiszen az Aranykör egyik kellemes jellegzetessége, hogy milyen jól sikerült továbbgondolni az első rész eseményeit, amik többtucatnyi utalásban és visszatérő szereplőkben is testet öltött. Nem mondom, hogy nem volt ezekből néha sok, hogy nem éreztem egyszer-kétszer üresnek a dolgot, vagy hogy nem eredményezett olyan hülyeségeket, mint az agyszövetet is gyógyító csodatapasz  ( , a sífelvonós akción kívül itt lendült át a film leginkább az előbb emlegetett határon). De voltak olyan részek, például Charlie visszahozása a történetbe, megtámogatva az új képességével, ami sokkal érdekesebbé, dinamikusabbá tette az amúgy is ezerrel pörgő akciókat.

Hasonlóan jó pontnak számítottak az új szereplők. Nekem az előző Kingsman egyik leggyengébb eleme Valentine figurája volt, mert bármilyen jól is hozta Samuel L Jackson a pösze, infantilis öreg yuppie-t, az egész megjelenése túl idétlen volt nekem a Kingsman túlzásba vitt kimértségéhez képest. Poppy (már a neve is telitalálat!) azonban nem csak hogy egy hasonlóan kifacsart, sőt, ha lehet, még nyakatekertebb "ördögi" tervvel próbálja a drogbizniszén keresztül megtizedelni az emberiséget, ahogy Valentine tette, de nekem a megjelenése (Julianne Moore különleges és kiváló választás volt a szerepre), a motivációi és a magának épített kis retró "buborék" jobban illett ide, és sokkal izgalmasabb is volt, mint elődjéé. Ennek is megvolt a maga társadalomkritikus vetülete, de nem csak abban az értelemben, hogy "Drugs are bad, m'kay?!", hanem, hogy azon túl, hogy az illegális drogok ki lettek/vannak kiáltva mumusnak, a "kábító szerek" amúgy mennyire is részei a mindennapoknak, hányféle formában vannak jelen, még az olyan dolgokban is, mint a túlzásba vitt nosztalgia, a mániákusan hajszolt politikai hatalom vagy egy szem kockacukor... Mert a "kábításban" nem a módszer a lényeg, hanem a mérték, az örök tanulságot meg senki se feledje: "Amíg lószar van, veréb is van". Na és persze Poppy mellett ott van az, ami alapvetően meghatározza a hangulatot, vagyis a rég elfeledett társ-ügynökség, a Statesman, ami megintcsak remek ötletekkel van tele, az egész fedőcég-dolog ötletes, a szeszfőzde méltó párja a Kingsmannek, visszahozva azt az újdonságélményt, amit a szabóság már nem tudott volna egymagában megadni. Mindegyik ügynökük jó figura lett, csak kár, hogy közülük leginkább Whiskey-t láthatjuk (Pedro Pascal leginkább a Narcosból lehet ismerős), a többiek (Tatum, Berry, és Bridges) igazán szerepelhettek volna többet. És nem csak ők...

Ebben volt talán az egyetlen komolyabb hibája a Kingsman 2.-nek: sokkal rosszabb a ritmusa, ettől kevésbé kötött le, mint a múltkor. Az első rész ennél jóval feszesebb tempójú volt, amiben a már említett kiképzés vitte a prímet a most is megidézett vizes szobával, ami mellett a bunyók, a személyes problémák (Eggsy családi ügyei) is jobban illettek a sztoriba. Akkor még egy olyan, kívülről bájcsevegésnek tűnő vacsora is, amit Valentine fogyasztott el Henry-vel, majd' elpattantak a feszültségtől, pedig nem nélkülözte az sem a poénokat. Most az összes ilyen pillanatok alatt le lett rendezve vagy el lett hülyéskedve, tökmindegy, hogy az egész Kingsman robban-e fel vagy Eggsy csaja kerül-e halálos veszélybe. Ellenben az olyan rágógumi-jelenetek, mint Angel tündöklése és bukása, a Glastonbury nyomjelzős téma vagy az alpesi kiruccanás egy-két poént leszámítva már majdnem olyan unalmasak voltak, mint a James Bond filmek vonatkozó jelenetei. Mindennek emblematikus figurája lett a filmben a cameozó Elton John, aki nem csak hogy a puszta jelenlétén kívül semmit nem tesz a filmhez (már akinek az tesz...), de eleve abba kínos belegondolni, hogy 2017-ben bárki is viccesnek tartsa, hogy Elton John szerepe kimerül abban, hogy húszpercenként káromkodik egyet.

A Kingsman folytatása ugyan csomó kellemes ötlettel és fordulattal szolgált, öregbítve ennek a szériának a hírnevét, de a Statesman, Poppy és az átkötések pozitívumai mellett éppen azzal nem boldogult Vaughn stábja, amit központi témává tettek ebben a részben, és ami legutóbb sokkal jobban ment, az pedig a mérték megtalálása, főleg a cselekményvezetésben és a poénkodásban. Ettől a Kingsman 2. inkább egy túlzsúfolt, túlnyújtott ötlet- és kellékbörze érzetét kelti (sok erőltetett "Emlékszel, amikor...?"-ral és idétlenkedéssel), és nem egy rendesen átgondolt, tökéletes szabású, de egyben kellemesen komikus kémfilmét. Ettől még nem rosszabb, mint az előző rész, de ma már azt is lejjebb értékelném, ezért...

8,5/10
.

.





Kingsman – Az aranykör




Pár éve magamon is meglepődtem – sőt, néha már szinte kényelmetlenül is éreztem magam miatta – hogy egy teljesen agyament, valószerűtlen, eltúlzott akciótól hemzsegő idióta képregényfilm ekkora hatással volt rám… de valahol az egész koncepció működött. Működött a mögöttes társadalomkritika, a film nagy részében visszafogott látvány, a hihetetlen részletgazdag képi világ, a remek poénok és az egész ironikus hangvétel. Egyébként most, a második előtt újráztam belőle (szőrőstől-bőrőstől, extrástól) és meg kell állapítsam, veszettül szórakoztató még most is: sőt, bizonyos aspektusában még jobban is tetszett, mint elsőre…

Kár, hogy a szintén Matthew Vaughn által rendezett folytatás csak simán beállt abba a sorba, amit a hollywoodi folytatások által generált elvárások jelentenek: ez a második epizód pont annyival volt szarabb elődjénél, amennyivel feljebb csavarták azt a bizonyos látvány/élményfaktort. Minden egyéb összetevőjében simán állja a sarat, a gondolati háttere ugyanolyan jó, kidolgozottsága, ötletei a Statesmanon keresztül zseniálisak – minden elemében tökéletes folytatás lehetett volna, ha icipicit visszavesznek a túlzásokból. Mert ez már néha nekem Wanted/Vas/FF szint volt, ha ezt nem moziban nézem, hanem mondjuk otthon, lehet, nem jutok el a végére. Néhány jelenete annyira irritálóan túltolt volt, hogy kínszenvedés volt nézni, a múltkori templomos nagyjelenet egy shakespeare-i dráma volt ezekhez képest. Kezdjük rögtön az elején: az első tíz perc után nagyon komolyan elgondolkodtam rajt, hogy kijövök a moziból. Rég láttam ennyire bántóan buta és felesleges autós jelenetet, amikor meg a taxi Herbie üzemmódra vált, felröhögtem. Mintha egy Gru filmet néztem volna, élőszereplőkkel – ez az üldözés oda való… nem is, nem oda. Inkább abba a csatornába, amiben a jelenet végződik.  -15%...  

Ilyen kezdés után már majdnem mindegy volt, mit látok. Nagyon nagy hátrányból indult így az Aranykör, nagyon mélyről kellett visszakapaszkodnia nálam – szerencsére még így is volt benne annyi potenciál, hogy sikerült neki. A trailerekből már jól ismert események hatására ugyanis az ifjú Gallahad és Merlin kénytelen a Vészhelyzeti Protokoll alapján meginni egy üveg whiskyt (és nem whiskey-t!!!    ), rajta keresztül meg felfedezni, hogy a Titkos Ügynökség nincs egyedül a világban, s hogy a legközelebbi segítségük Amerikában található, egy szeszipari cég álcája alatt. Itt két dolgot azért halkan megjegyzek: normális esetben zavarni kellene, hogy hogy az istenbe tud(nak) működni ilyen felhajtással ilyen titkos szervezet(ek) titokban…illetve hogy azt a borospincét elnézve még jó sok társszervezet lehet szerte a világban. A Moszatmanra meg a Gazpromanra különösen kíváncsi lennék később, elvileg minden országban lehet saját szabóság saját álca alatt. Itthon lehetne akár Wurstman, akár Paprikaman a szervezet neve – és akkor nem is másztam bele a napi politikába.  

Amit Amerikában kapunk a Statesman logo alatt, az parádés. Eleve, az áttűnések, a vágások éppoly zseniálisak, mint az előző részben voltak, de itt lényegesen több van belőlük, de aztán a felépített whisky birodalom minden képkockája is kincs. A Kingsman franchise-ra jellemző részletgazdagság egyszerűen bámulatos, az egész dizájn, ahogy a film kinéz, a háttér millió részlete egy óriási élmény: amellett, hogy remek ötletek egész tárháza vonul fel a hipermodern kémvilágban, rendkívül jól oldották meg ismét a hagyományőrzés nem könnyű feladatát is. A whiskys üveg formájú épület mint központ, csak a jéghegy csúcsa, a Statesman világ legalább annyira kidolgozott és ámulatba ejtő, mint az angliai szabóság volt. A redneck stílus (Tequila ügynök – bár nem tudom, ez miért Amerika, de mindegy) kifejezetten jól áll a mozinak, különösen Channing Tatum brillírozik a szerepében – viszont kár, hogy a mozi a behozott új figurákkal nem igazán tud mit kezdeni. Valahogy úgy éreztem, hogy kényesen vigyáztak arra, hogy az eredeti koncepció három fő figuráját ne árnyékolja be senki és semmi, Merlin, Töki és Gallahad továbbra is központi szereplő maradhasson. Így – legyen hát bármekkora is potenciál a Statesman bagázsban – a film azt a luxust is megengedi magának, hogy egyik szereplőjét simán „parkolópályára” tegye, gyakorlatilag negyed óra játékidő után. A testvérszervezet nem igazán szolgál másra, mint technikai erőforrásra, kibontakozni senki nem tud igazán, talán Gyömbér (Halle Berry) az, aki kicsit jobban kidomborodik… ne tessék rosszra gondolni, nem úgy. Úgy csak Tatumnak sikerül, bizonyos beállításból filmezve.

Az antagonista oldallal való érzéseim nem kevésbé felemásak Egyrészt van egy eszement, de zseniális népességmegtizedelő terv – ismét csak Black Mirror szint –, amit magam részéről szinte kéjes vigyorral néztem végig. Tudom, bunkó és aljas vagyok, de az elnök koncepcióját totál magamévá tettem: hasonló elvek alapján támogatnám a drog eltűnését a világról. Ide tartozik, hogy a Kingsman univerzum egyik legjobb alkotóelemei ezek a háttér motivációk, amikben a pszichológiailag egyértelműen sérült rosszfiúk/lányok érdekes társadalomkritika mentén akarják megtizedelni a túlnépesedett emberiséget… ez pedig nekem nagyon bejön. Ezzel az egész idiotizmusnak adnak egy olyan összetevőt, ami kiemeli a nagyon buta látványfilmek közül, amik miatt én legalábbis többnek érzem ezt a világot, mint ami esetleg valójában. Az már más kérdés – de ez is lehet, hogy védjegy – hogy megint csak sikerült egy mérhetetlenül idióta és ripacs, jelentősen eltúlzott ellenséget kreálni. Poppy (Julianne Moore), a 60-as években ragadt, embert daráló, elmebeteg nő iszonyat ripacs, környezete az irónián és a szatírán túl is szinte elviselhetetlen – ráadásul semmi értelme nincs. Tömegével jönnek a logikátlanságok, az idiotizmusok, a Kambodzsában (    ) kabátban szolgálatot teljesítő őröktől kezdve a dzsungelben nem izzadó, makulátlan kinézetű öltönyösökön át a csak úgy simán, következmények nélkül megsemmisített szérumraktárig. Apropó, azon kívül, hogy qrva jól nézett az ott ki, ahol volt, valaki meg tudja mondani, mi értelme volt azt, ott „elrejteni”? És hogy ha egy kis füllentés, sanda nézés darálást eredményezett, miért is maradt büntetlenül az a nagy bumm??

Ha igazán mélyre akarok ásni, bizony foghatom a fejem. A viszonylag hosszú játékidőbe rengeteg ökörség szorult, néha fájdalmas, ésszerűtlen jelenetek egymásutánjával. Annyira le ugyan még egyszer nem süllyed a film, mint a felütésben, de a sífelvonós rész közel volt hozzá – szerencsére konkrétan ezt egy akkora poénnak zárták le, hogy majd beszartam a röhögéstől… S ha már poén: igen, a Kingsman franchise egyik fő ismérve ezúttal is kiválóan működik: a remek dizájn, a kiváló háttérgondolat mellett a humor az, ami pokoli szórakoztatóvá tudja tenni a filmet. Gallahad és a lepkék nagyon jó forrásai ennek – Colin Firthnak meg qrva jól is áll ez – de az amerikai barátaink, Poppy környezete, vagy akár a vacsora a svéd királynál, vagy a testnedves nyomkövető is maradandó élmény. A némileg vulgáris duma nem tette túlságosan bunkóvá a filmet, van egy szint, ameddig a káromkodás hiteles és életszerű – itt is ez volt a helyzet (és néha qrvára kellett is bele). Viszont ilyenkor és épp ezekért lehet sajnálni, hogy meg kellett felelni a még több, még nagyobb elvnek, a sok túlzott akciójelenet számomra rengeteget elvett a kerek egész élményből… ja, meg még valami, ami qrvára nem kellett ebbe az egészbe: Elton John. Bazzeg, arra nem találok szavakat, az az utóbbi idők leginkább elbaltázott mozis mellékszála volt, nem is értem, mit várt(ak) tőle. Számára ez inkább egy borzasztó negatív reklám lett, még nem olvastam olyan írást, ami dicsérte volna akár őt, akár a puszta szerepeltetését.

Mindezek fényében azt kell mondjam, a Kingsman: Az aranykör ismét csak egy kiváló szórakoztatóipari termék lett – viszont én azzal már nem mindig tudtam mit kezdeni, amennyire betegesen eltúlzott lett. Van egy szint, ami már fájt, és most sajnos jobban fájt, mint két éve.




70%



.

.
Kingsman: A titkos szolgálat / Kingsman: The Secret Service



"-Amikor kölyök voltam, kém akartam lenni. Piperkőc kém!
--A régi Bond-filmek a főgonoszok miatt olyan szórakoztatóak. Gyerekkoromban nekem is imponáltak a mókás, megalomán őrültek."

Már az első plakátoktól, a katana-magassarkú műláb-kombót viselő testőr-asszisztenscsaj fotójánál megkedveltem ezt a filmet, aztán úgy alakult, hogy végül csak most, a 2015-ös filmek hajrájában került a lejátszóba. Őrült ámokfutásnak tűnt elsőre is, ami karikatúrát rajzol a klasszikus kémfilmek, leginkább a James Bondok stílusjegyeiből, és a sors iróniája, hogy ezt akkor tette, amikor a legújabb Bondot a soha egyik résznél sem tapasztalt művészieskedő sznobéria juttatta az idei népszerűségi listám alsó harmadába.

A kölyök-titkosügynök műfajnak persze voltak már képviselői, a Spionfiókát például egy iskolai nyári tábor miatt elég sokszor láttam, ahogy az "ifjú tehetség megmenti a világot" sem újdonság a YA-filmek áradata mellett. De a Kingsman rögtön új szintre emelte az elborultságot, ahogy beadagolta, a kiszemelt srác, Gary (az a helyzet, hogy a film két órája alatt sem lett kisebb a viszketésem a Tökitől és az Eggsytől, úgyhogy ezeket a neveket hanyagolnám) húszas évei elejére nem pusztán alvilági trükkökben és utcai bunyóban jártas, lecsúszott olimpiaibajnok-reménység, hanem egyben profi parkouros és autóversenyző is, aki ugyan kitűnő tanuló volt a kimagasló IQ-jának köszönhetően, de angol létére nem tudja megkülönböztetni a bulldogot a mopsztól. Ehhez a karakterhez nekem sem a második gyerek- és tinédzserkorát élő, hatvanas tech-milliárdos fószer a bézbólsatyeszében, sem a már emlegetett kardlábú maca, sem az elő-Bondlányként funkcionáló svéd hercegnő (aki naggggyon hálás tudna lenni a szabadulásáért és a világmegmentésért), sem a többi szereplő nem ért fel   , sőt már meglepni sem tudtak   . És ezek működnek is ebben a filmben, bár mondjuk Valentine figurája nekem már éppen sok volt, Samuel L. Jackson és a gesztusok, a jellegzetességek miatt túlságosan emlékeztetett a Spirit - A sikító város főgonoszára, és az (sem) jött be abból a filmből.

De nem akarok ennyire előre szaladni, a Kingsman elején ezekkel még nem is nagyon tudtam foglalkozni, hiszen elsőre azon kapkodtam a fejem, hogy micsoda sztárparádé vonul fel a filmben. Természetesen nekem is Mark Hamill felbukkanása volt a legnagyobb meglepetés, de akár Michael Caine, akár Mark Strong, de még talán Colin Firth is inkább rányomta a bélyegét a remek színészekről vezetett listámra (Hamill viszont úgy játszik szinkronszínészként a hangjával, hogy azt az SW-n belül soha a büdös életben nem fogja tudni megmutatni). De még a mellékszerepekben is akadtak nekem ismerős arcok, akik, ha szükség lett volna, rá, kicsit feldobták volna a hangulatom.

Nem volt. A Kingsman nekem remek egyveleget eredményezett, aminek a jó ritmusa miatt nyugodtan és gördülékenyen keverednek a stílusok, a komolyság és a humor; a tökéletes bőrcipővel felvett, félrecsapott sapka. Ahol megfér egymás mellett a fekete esernyő és a különleges Happy Meal menü; ahol a kémszervezetnek nem csak egy vidéki angol kastélyba telepített titkos főhadiszállása van, hanem elegáns, szó szerint kirakatként működő úriszabósága is, amik között egy óriási csőposta viszi az embereket. Hihetetlen az az elegáns, mégis vagány és fiatalos stílus, ami végigkíséri a filmet, és amik miatt igazából szinte minden jelenetben volt olyan, amiken meglepődtem. Az akciójelenetek például a bolondozások ellenére is izgalmasak és pörgősek, akár az első próba feszültségére vagy az ejtőernyős ugrás gyors ötletelésére gondolok, amiknél fel sem tűnik, hogy ez egy karikatúra, sőt, akciófilmekben sem mindig látni ilyen jeleneteket... aztán váratlanul mindez néha átvált a leggagyibb rajzfilmeket idéző, minden lövésre szaltóval elrepülő áldozatos mészárszékké vagy sci-fit idéző eszközökkel lezajló bunyóvá. A nagy világuralmi tervben is van valami elgondolkodtató morbiditás, hogy az ingyen mobileszközök, a legszélesebb körű, mégis a kapcsolatokat virtuálissá tevő kommunikáció vezet az elszigeteltséghez, az egymás iránti közömbösséghez, és ezen keresztül az emberiség pusztulásához, de ahogy a hipnotizált tömegek egymásnak esnek, azt már nehéz komolyan venni.

És ahogy mindezt megpróbálja a stáb poénra venni, abban is van valami szimpatikus, amilyen eszközöket találtak erre, az meg hihetetlen. Felsorolni is nehéz, hogy hány, az alap kémfilmek jeleneteit épp csak egy frappáns csavarral továbbgondoló ötlet volt emlékezetes, de amit mindenképpen kiemelnék, az a "parkolóház" volt, az annyira zseni és annyira őrült. De nem lehet elmenni szó nélkül a templomi próba komplett jelenete mellett sem, az őrjöngve prédikáló szektavezetőtől kezdve az azt követő csavarig. Ami pedig kizárt, hogy nem egy hosszas LSD-kúra eredménye, az a csipek aktiválását követő tűzijáték-balett !

Annyira abszurd a Kingsman, hogy az agy jó eséllyel sokkot kap tőle, és védelmi reakcióként inkább elkezdi szórakoztatónak találni. Azt hiszem, ennyi baromságot, és jó értelemben vett baromságot nem is nagyon lehet egyszerre feldolgozni. De mindegy is, biztosan lesz még rá alkalom.

9/10
.

.




Kingsman – A titkos szolgálat



Azt hiszem, ott dőlt el minden, mikor a film kb. ötödik percében megláttam Luke Skywalkert egy székhez kötözve a filmben … annyira megörültem a rég nem látott Mark Hamillnak, hogy innentől kezdve hatalmas előnnyel indult nálam a mozi. Volt egy plusz érzelmi töltet, egy plusz motiváció, ami a hivatásos ítészeknek nem adatik meg – kibicnek meg ugye semmi sem drága… Pedig aztán, ha őszintén belegondolok, az égvilágon semmi okom nem kellett volna lenni az örömködésre: a Kingsman tulajdonképp csak egy újabb idióta képregényfilm, amit ráadásul szervesen lehet kapcsolni a nálam kimondottan sikertelen Ha/Ver projekthez. Ugyanúgy egy bizonyos Mark Millar nevű jóember műve szolgáltatta az alapanyagot és ugyanúgy Matthew Vaughn volt ennek a filmnek is rendezője, mint a hivatkozott műnek.

Ellentétben azzal, ezt viszont kimondottan élveztem. Minden bárgyúsága és túlzása ellenére az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb két óráját láttam, aminek néhány hajtépően idegesítő jelenete és karaktere ellenére kimondottan van valami bája. Meglepően okosan keveredik benne a humor, a popkult kiszólások tömege (tisztára Odaát), a véres (igen, néha brutális) akcióorgia és a mögöttes gondolatok, társadalom és kommunikációkritika. Ebből a szempontból rögtön a Black Mirror ugrott be – ott is simán el lehetne képzelni ezt a világpusztító fegyvert – no meg mindenképp az Utópia. Másrészről meg, megemelem a kalapomat a kémfilmek elé állított görbe tükör miatt: úgy parodizálja a James Bond mozikat, hogy közben maxi tiszteli is őket. Nekem viszont – akinek soha, egyetlen James Bond film nem jött be – fura mód a Kingsman lett A KÉMFILM, ez az ökörködés a maga módján ezerszer jobb lett, mint bármelyik 007-es ügynökös mozi.

„- Szép kutyus. Mi a neve?
- JB.
- Mint James Bond?
- Nem.
- Jason Bourne?
- Nem. Jack Bauer.
- Ó! Bravo!”

Hát talán ezért. Nem is nagyon tudok rá mást mondani, azt hiszem, ez a rövidke párbeszéd mindent elmond a Kingsmanről – végtelenül szórakoztató, de az egész kémfilm iparágnak egyúttal fityiszt mutató alkotás, ami túlzásaival és hangulatával egyszerre ironizál és imád is. A történet szerint van egy titkos szervezet Angliában, egy ősi hagyományokra épülő Titkosügynökség (ami olyan titkos, hogy még a CIA, MI5, stb.. sem tud róla    ), ahol az ügynökök a rendszerbe való bekerülés után a Kerekasztal lovagjainak nevét viselik. Ahova a legutóbbi balul sikerült küldetés során elhunyt Lancelot helyére tehetséges fiatalokat versenyeztetnek, s ami versenybe főhősünk, egy bizonyos Eggsy (Taron Egerton) akaratán kívül is bekerül. A mozi nagy része a teljesen szokványos kiválasztott történet, miszerint a mentor elmegy a fiúért, ő bízik benne egyedül, a fiú pedig előbb-utóbb rászolgál a bizalomra. Eddig semmi rendkívüli, no de az mindenképp figyelemreméltó, hogy ez a mentor nem más, mint Colin Firth (Galahad), az ügynökség rangidőse Michael Caine (Arthur), s ebben a csapatban játszik még régi kedvencem Mark Strong (Merlin) is. Tök jó poén volt, hogy a gyűléseket, mikor is toastot isznak elhunyt társukra, egy kerek (ovális) asztal mögött tarják, ahol a jelen nem lévőek hologramm képében ülnek ott – tisztára, mint a Jedi tanács…

A kiképzés kimondottan ötletes, látványos és izgalmas: a legjobb YA filmek hangulatát idézi meg. Azt kell mondjam, a maga nemében még hiteles és hihető is az egész – legalábbis utólag visszagondolva nem emlékszem a film ezen szakaszában eszement túlzásokra. A fiatalok válogatója mindemellett kellően vicces is, néha hangosan felnevettem, de a kaján vigyor mindvégig ott volt a szám sarkában – köszönhet elsősorban az úriemberiesedő Eggsy viselkedésének. Néhány poén nagyon ül, a kutya önmagában az, de az angol proli fiú majd minden mozdulata, dumája nevetésre sarkall – pedig aztán a gyertya másik végén is áll egy igazi humorbomba. A mozi antagonistája ugyanis egy bizonyos Valentine nevű milliárdos (Samuel L. Jakson), aki ingyen SIM kártyát adva az emberiségnek – akik természetesen örülnek neki, mint majom a farkának    -, egy bizonyos ponton majd egy bizonyos titkos frekvenciájú hívással az emberi agressziót csalja elő a jónépből. Mindezt pedig csupán emberbaráti szeretetből: a túlnépesedés ellen küzdve. Közben a faszi totál sültbolond, de ugyanakkor zseni és őrült is egyben, elhányja magát, ha vért lát, s van egy műlábú gyilkos testőre, egy csaj, aki a Kill Bill Gogojával csodás párt alkotna…

Zseniális. Mármint megint az az ötlet, amit az emberiség megtisztítására újfent kitaláltak. Alapban a fityisz a mobilkommunikáció mindenhatóságának, aztán az agresszió, a minden emberben állati ösztönként szunnyadó agresszió, mint olyan kiaknázása, mindez pedig kombinálva a természetvédelemmel. Igazából a burleszkes bunyók és az egyértelmű paródiaelemek mellett már ezért is érdemes megnézni a filmet, s újfent elgondolkodni rajta, hogy nem is olyan ördögtől való az emberi faj megtizedelése… jó, a módszer ez esetben sem humánus (arra ott van Janus az Utópiából), de hogy van benn ráció, ahhoz kétség nem fér. Icipicit talán sajnálni lehet, hogy mindezt a film olyan köntösbe öltözteti, amilyenbe  – de valahol meg pont ettől lesz igazán hatékony az egész. A kémfilmek minden kliséjével, technikai kütyüjével megpakolt Kingsman egy pillanatra sem veszi komolyan magát – így szemlesütve a felvetett problémát sem -, sőt bizonyos pontjain szándékosan eltúlozza az eseményeket, hogy még csak véletlenül se érezzük magunkat egy esetleges disztópiában. Erre egyik módszer a humor, a másik meg az akció.

Amivel nekem amúgy talán a legtöbb bajom volt. Szépen megkoreografált jelenetek - technikailag pl. a templomos rész egyszerűen lenyűgöző –, mégis, valahogy annyira nevetségesek és hiteltelenek ezek a szcénák, hogy kínos volt nézni. Igen, ez maga a negatív attitűdű képregényhangulat, ez maga az az eszetlen öldöklés, ami kibillent engem az élményből. Már amúgy az Oscar Pistoriusra emlékeztető nő belépője sem igazán varázsolt el, de a negatív csúcspont a felrobbanó fejek tűzijátékszerű vizuális orgiája volt    (na jó, azon már röhögtem)… A Kingsman azonban mindezek ellenére iszonyat szórakoztató tud lenni, van az egésznek valami földöntúli bája: magába olvasztja az angol kémfilmek minden hagyományát, megfűszerezi a gentleman életérzés formaságaival, mindezt pedig egy kimondottan félelmetes mögöttes tartalommal tölti meg. Karakterei szórakoztatóak és tényleg egyéniségek – s hiába lehet a mozi minden egyes elemét megtalálni a „Hogyan készítsünk hollywoodi filmet?” kézikönyv lapjain, az egész, összefőzve, fűszerezve működik.

Nagyon is jól működik. Pedig nem kéne…  



80%



.