7 találat

.






A hobbit - Az öt sereg csatája





Tekintve, hogy a második Hobbit mozinak meglehetősen felemás (mozis) sikere volt nálam, talán még a szokásosnál is nagyobb elvárással ültem be az Az öt sereg csatájára. Az az eufória azonban, ami még az Egy váratlan utazásnál is megvolt, az viszont már teljesen hiányzott ezúttal, úgy néz ki, az egy évvel ezelőtti ecebóca sárkány teljesen kiölte belőlem. No, nem egészen Középfölde szeretetét, csupán az elvakultságot PJ művével kapcsolatban.

Arra talán mindenki emlékszik, hogy egy éve hogyan is hagytuk abba a második részt… nos, percről pontosan onnan folytatjuk. Smaug, az idióta beszélgető sárkány – aki még csak véletlenül sem használta ki eddig fölényét a törpökkel szemben, áááá – Tóváros felé repül, hogy lángba borítsa azt. Aki látta a trailereket, annak nem újdonság, hogy ez maximálisan sikerül is neki, a mozi első negyed órája gyakorlatilag erről szól. S a mozi első negyed órájával számomra le is tudtuk a mozi mélypontját. Valahogy egyáltalán nem sikerült ezzel a lénnyel, meg a hozzá kapcsolódó történésekkel megbarátkozni, itt pedig újabb bősz fejcsóválásra kényszerültem. Nem elég, hogy a nagy tűzokádás előtt kering a levegőben, mint egy leszálláshoz készülődő Boeing – biztosan lassan fűtött föl a tűzköpő kazánja – de amit majd Barddal művel, az megint különdíjat ér. Amúgy is: annyira kiszámítható, sablonos, idegesítően elcsépelt az egész nyílvesszős jelenet, hogy szinte fájt… no persze egy ilyen böszme óriás ellen, aki tálcán kínálja a hevenyészett nyílpuskának a tízforintos nagyságú sérülését a négyzetkilométeres testén, s közben megint beszélget az áldozatával… mi mást lehet várni.

Számomra a mozi érdemi része csak ez után indul. Ami Ereborban történik, Thorin őrülete, a készülődés a csatára, az egész konfliktus eszkalálódása – még maga a Pelenor II. előtt – nagyon tetszett. Most már, miután megbékéltem Thorin új jellemével, egész jól elfogadtam őt, most már simán le tudtam választani Aragornról. Sőt, innentől a történetben végig benn volt a kérdés, marad-e ilyen sárkánykóros, vagy a végére visszatalál-e a helyes útra? Lesz-e valaki, aki vissza tudja téríteni? A csata előtti időszak (ami olyan volt, mint egy hidegháborús válság) azonban mégsem elsősorban a törpök miatt lett feledhetetlen élmény. Hanem azért, ami Dol Guldurban történik. Az a rövid kis ütközet ott, azokkal a karakterekkel maga a Gyűrűk Ura esszencia, abban szinte minden(ki) benne van, amiért én egy évtizede rajongok. Borzasztóan tetszett a három nagyhatalmú és a Kilenc párbaja, Szauron megjelenése, majd Keletre űzése. A két kis kapcsolódási pont meg igazi ínyencég, legyen az az öreg mágus trailerben is elhangzó mondata, vagy a szépségből előtörő sötétség ereje. No meg az, hogy akkor most ki hova is került…

Zseniális, ezt a szakaszt már fenntartások nélkül élveztem. Aztán a lényeg még csak most jött: a hét sereg csatája. Jó, tudom, hogy elvileg csak öt, PJ valószínűleg az embereket és a koboldokat nem vette emberszámba, de a filmen hét különböző faj gigászi ütközete zajlott. Még mindig dolgozom fel a kapott információkat, még mindig a csata képei kavarognak a fejemben. PJ monumentalitása ezúttal is mindent vitt - s bár nagyon sokszor bosszantó másolatszagot éreztem -, még így is képes volt lenyűgözni. Azon azért mosolyogtam, hogy ezek a szerencsétlen sasok mindig minden csata végére érnek oda, mint ahogy azon is, hogy ezek az orkok/trollok mekkora balfékek, hogy egy ekkora túlerőnek nem tudnak érvényt szerezni, de mindegy is. A könyvet nem olvasva a film minden kockája újdonság volt, legnagyobb örömömre a főhős ismét magára talált, legnagyobb megdöbbenésemre pedig a finálé nem kevés drámát képes tartogatni. Ezen pedig bizony képesek voltak érzelmileg megérinteni, még könnyet is csaltak szemembe – mégis, a legérzelmesebb jelenet számomra jóval korábban megvolt már. Mikor a tündék bevonulnak Suhatagba és ételt hoztak a nincstelen Tóvárosiaknak – az a jelenet nekem nagyon szívhez szóló volt…

A csata méltán lehet Pelenor párja, mint ahogy Zöldlomb Legolas is méltán pályázhat újra a legidiótább és leghiteltelenebb harci koreográfia díjára. Az A király visszatérben ez még csak jó poén volt, talán a Smaugban is, de itt már kínosan nevetséges… de hát ők tudják. Nekem nem jött be a zuhanó sziklákon felfelé futó pihekönnyű hős. Viszont: a csodategez itt még nincs meg, mert itt képes elfogyni az íj… a másik kisebb negatívum, ami szemet szúrt, az a törp faltörő koson való feljutás a sziklacsúcsra. Ahogy eddig minden Hobbit filmben, itt is van olyan jelenetsor, aminek nevetségesen gagyi lett a CGI-je, itt ez lett az. Az egész ütközet ugyanakkor jó ritmusú, feszes és izgalmas, a kötelező kliséket ugyan nem nélkülözi, de legalább nem töri meg a két hobbit útjáról tudósítás valahol a távoli Mordor felé. Annyira elmerültem benne, hogy fel sem fogtam igazán, PJ mennyire is ismétli önmagát, néhány kép, bevágás akár az A király visszatérből is származhatna.

Az Az öt sereg csatája elsőre is jobban tetszett, mint anno a Smaug pusztasága. Ez tény, ugyanakkor valahol úgy érzem, a bővített változat lesz majd az, mit igazán kedvelni fogok. Már a trailer néhány jelenete sincs benn a filmben, de kicsit kutakodva a neten elég érdekes majdani bővítésekről olvastam. Amit most kaptam, az azért egy újabb kiváló utazás lett Középföldére, az új kitalált karakterek és azok kapcsolati hálója nekem kivétel nélkül bejött, a régiek feltűnésének meg ismét csak kimondottan örültem. Gollamot leszámítva kvázi mindenki itt van, s ez jó. Az egész látványvilág, a mozi minden egyes pillanata megadja azt az érzést, amit annyira szeretek a GYU filmekben, ugyanakkor az elvakultságot elhagyva jómagam is kénytelen vagyok megállapítani, ez így jóval hígabb, mint az Original Trilogy. A Prequel Trilogy egy szép kerek egész történet, csodás lezárása a nagy mesének, a kapcsolódási pontok szépen ki vannak építve – mégis, az a varázslat, ami az OT minden egyes képkockájánál (leszámítva az A király visszatér utolsó fél óráját) az itt már nincs meg. PJ megtette, amit lehet, de ez most csak egy négy-ötödre volt elég. Elsőre:



85%


(ami majd az újranézésnél minden bizonnyal feljebb kúszik)


.

.
Hobbit - Az öt sereg csatája

Sajnos bejött, amitől féltem, azaz hogy a Smaug pusztasága a maga turisztikai jellegű kalandfilmjével és a sárkánnyal egyszeri élmény volt, nekem kimagasló az egész A Gyűrűk ura - Hobbit szextológiából, és mindez visszasüllyed az érzelemmentességbe. Aki magában a világban merül el, figyelője és értője az olyan apróságoknak, mint az ork alvezér koponyás szuszpenzora, annak mindez biztos élmény, de nekem ez most sem sikerült. Én csak annyit láttam, hogy a negyedórás felvezetés után, ami mint egy hurkot zárja le a második részt, futószalagon gyártott seregek sorakoznak fel egymással keménykedni, miközben Thorin szappanoperákat idézően nyomja tovább a mániás-depressziós dumát, és utána csak megy a dara, ahol már megint törpék kommandóznak, hiszen nincs náluk fürgébb széles e határban, ahogy az orkok nőkre és gyerekekre pazarolják az energiáikat, és ahol a tündék egyedül akkor teszik le az íjat, amikor a használatának értelme is lenne egy pajzsfal mögül. Hiába az öt sereg, a hatalmas csata és a viszonylag sok helyszín, csak ritkán villan fel a párhuzamos események izgalma, mintha a mindenféle harci eszközök vagy ellenféltípusok is csak egyszeri használatra lennének, és utána el is tűnnek a színről. Nem éreztem ezen a filmen sem a lelkesedést, sem a törődést, kicsit mintha már mindenki unta volna, és a végére az ötletek is megfogyatkoztak. A romváros utcáit leszámítva a látványra sem nagyon kaptam fel a fejem, sőt, feltűnően sok volt (legalábbis nem emlékszem, hogy a többiben ennyi lett volna) a homályos háttér előtt beszélő fej, amihez hasonló olcsójános greenbox trükköt nem vártam volna egy ennyi pénzből készülő monumentális és epikus fináléba.

A kedvenceim a "mobil" ostromgépek lettek, az alja a repülőmókusmedvemacska, amelyik 20-30 méterről zuhan a talpára egy karcolás nélkül, és ezek átlaga körül szóródik a film többi része, de azért megint jó volt látni Smaugot, a legerősebb jelenet talán Galadriel dol gulduri akciózása volt, és mondjuk a Megyébe hazatérés is tetszett.

7/10

Sziasztok Drágáim!

Elnézést, hogy idepofátlankodom, de nem tudtotok adni egy jó tippet, hogy a 2006-os, Alan Lee által illusztrált Hobbitból hol lelhetek még? Ha lehet Budapest lenne a nyerő, vidéken találtam, de a jófogásról nem válaszol a pinavirág, a zsibvásáron meg megvenni készülök egyet ha sikerül (valami geci gebasz van, az eladó 80%-os pozitív értékelés feletti vevőkkel akar foglalkozni csak én meg alatta vagyok...) de kéne még egy példány...

Köszi, csók

Rezső

.




A hobbit – Smaug pusztasága




„Más lett a világ. Érzem a vízben. Érzem a földben. Érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett, eltűnt”

Ennél jobban semmi nem tudja érzékeltetni a második Hobbit film helyét nálam a Gyűrűk Ura univerzumban… ennél jobban én magam sem tudnám saját szavaimmal összefoglalni mindazon gondolatokat, amik most, a második nézésnél is felszínre törtek bennem… Nem véletlen, hogy 9 hónapig nem néztem újra, egyszerűen (bár hónapok óta a polcon van) nem volt hozzá hangulatom, nem éreztem késztetést, hogy újra Középföldjére menjek. Most is csak azért vágtam bele, mert a gyerek nézi a trilógiát, s óhatatlanul is bele-bele pillantottam: nos, annak még mindig olyan mágikus ereje van, hogy képes volt kedvet csinálni a Smaughoz is.

Sokáig töprengtem tavaly már a mozibemutató után is azon, mi is lehet a szerelmi elhidegülésnek az oka, miért nem érintett meg PJ ötödik meséje, miért nem varázsolt el annyira, mint azt a többi tette. Valahol csak most jöttem rá (miután a BD extráit is meglestem), mennyi mindenben más is lett az egész Smaug – úgy, hogy közben szinte kockáról kockára lemásolja azokat a képeket, eseményeket, jeleneteket, amiket már korábban láttunk. Mindazonáltal óvatosan is akarok fogalmazni, mert az A hobbit második része egy kimagaslóan jó blockbuster, önmagában nézve első osztályú fantasy film, parádés szereposztással és látvánnyal, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy epikus sztorival – nekem azonban a hiányzó apróságok miatt nem lett tökéletes. Ez által icipicit haragudtam is a filmre (ez már elmúlt), icipicit csalódtam is benne és a kettő eredőjeként kétségkívül kritikusabb is vagyok vele, mint esetleg kellene – vagy mint voltam az előző négy mozinál…

Már azzal gondban vagyok, hogy – ha tartani akarnám magam a korábbi GYU írásaim stílusához – ebből a filmből nagyon nehezen tudok csak idézni. Semmi olyan emlékezetes, érzelemtől fűtött dialógus nincs benn, ami számomra maradandó lehetne. Már az első Hobbit is szűken bánt ezekkel, de ott azért még találtam – itt nem. Egyszerűen semmit. Sajnos így legnagyobb bánatomra a megszokott stílusú Gyűrűk Ura írás elmarad, egy jóval szárazabb élménybeszámoló következik – tán ezzel is jelezve, ez a film kicsit kilóg a sorból. Természetesen nem csak az idézetek hiánya az, ami nálam ezúttal a szoros érzelmi kötődés fellazulását eredményezte, hanem más apróságok is: hiányoznak a kedvelt figurák, nincs Elrond, Szarumán, Frodo, Galadriel (na jó, két másodperc), nincs Gollam!!! Még annyi sincs, mint ami az első Hobbit epizódban volt… így amíg az Egy váratlan utazás érzelmileg, karakterileg, helyszínileg, eseményileg tudott kötődni a Trilógiához, a Smaugban egy teljesen más csapat teljesen más tájakon való kalandját láttam. Még szerencse, hogy Gandalf meg Legolas szerepeltek… Másrészt meg míg a Hobbit 1 hangulata, zenéje is próbált valamilyen módon kapcsolódni a Trilógiához, itt Howard Shore rengeteg új témát írt a filmhez, ami – hogyismondjam – talán kevésbé nagyívű és maradandó, mint az eredeti filmek témái, vagy mint a Misty Mountains az első Hobbitból. S végül, de nem utolsósorban nekem az egészről az A birodalom visszavág jutott eszembe, ott volt ennyire negatív kicsengésű a főszereplők sikere a film végén… S mivel a világgal ellentétben azt a SW epizódot szeretem legkevésbé az összes közül, így nem kell rajta csodálkozni, hogy a Smaug sem lett a kedvencem… Ezek azonban mind-mind csak érzések. Minderre még rátelepedtek azok a – sztorihoz kötődő  - események, jelenetek, figurák, amik rontották az összképet.

Egy pocakos, kopaszodó faszi lép ki Brí egy kocsmájából, beleszív a pipájába, majd továbbáll… Peter Jackson az, a film rendezője, aki cameojával megint kétségkívül megadja az alaphangot a második részhez… de ő azért  mégsem egy Frodo, jelenléte csupán egy easter egg, a felütés lényege pedig kétségkívül a Pajkos Póni, ahol Gandalf találkozik Thorinnal. Nem először kezd flashbackkel PJ, de ha a komplett történetet nézzük, az egész sztori valódi motivációit és súlyát, kétségkívül fontos szerepe van a mágus és a törp beszélgetésének. A jelenet egyébként egy bizonyos ponton nem kicsit hajaz az A Gyűrű Szövetsége hasonló jelenetére Aragornnal, érezhetően próbálják Thorint Aragornhoz közelíteni, felemelni – hogy aztán a mozi második felében egyre nagyobb értetlenkedéssel nézzük a törp királypalántán eluralkodó arroganciát és mohóságot. Vélhetően nálam ez is negatívumként csapódott le a háttérben: az egyik első számú főszereplő tisztaságán, hősiességén ejtett csorba a szerethető Thorint egy nemszeretem kategóriába sorolta át. Néhány tette kimondottan unszimpatikus és valahol dramaturgiailag értelmezhetetlen volt (pl. Bilbo számonkérése majd Smaug torkában) ez a karakterfejlődés pedig, annak is negatív iránya számomra nem jött be annyira.

A törp-road mozi állomásai nagyjából tetszettek: Beorn, a bőrváltó (az  Odaátban ezeket alakváltónak hívják, más filmekben pedig nem medvévé változna, hanem farkassá), a Smaug vérmedvéje mindazonáltal egy kibaszott jó figura. A menekülés, a házba jutás a már milliószor látott, felülről szép tájon futó csapat látványa ellenére is jó jelenet, a reggelinek is van hangulata. A Bakacsinerdőről mindezt már nem mondhatom el annyira… megint pókok, megint a fehér pókháló… pont, mint az A két toronyban. Oké, az tiszta, hogy ha valaki ezt fogja majd később először látni, akkor nem zavaró, de nekem az volt. Egyébként ez a kettősség már az Egy váratlan utazás lepkés/sasos jeleneténél fura volt, hogy képesek önmagukat ennyire ismételni, az picit bosszantó.  A tündék fellépése viszont tetszett (Lothlorien replay), mint ahogy az új szereplők színrelépése is: Mind Tauriel (Evangeline „Kate” Lilly rulez!!!), mind a tündekirály Thranduil (Lee Pace) kiváló karakter és színész. Legolas pedig csak hab a tortán, a nagy többséggel ellentétben nekem mindig is egyik kedvenc karakterem volt. Thorin sértődött nagyképűsége mellett azonban még egy dolog volt, ami tündeországban nem tetszett: a hordós menekülés, pontosabban annak hossza és komikus eseményei. Maga az ötlet zseniális, a kivitelezés szintén – de amikor Legolas a törpök fején ugrál, akkor egyszerűen felnevettem. Egy idő után az egész szcéna borzasztóan kínos, szerintem 5 perccel simán lehetne rövidebb.

Tóváros és Bard viszont bejött. Alapban bírom Luke Evansot (hasonlít Orlando Bloomra), karaktere talán a film legjobb újdonsága. A Tóvárosba való bejutás jó volt – végre nem erőltetett poénokkal kiövezve -, egész hangulatos volt minden, míg nem a tetőkön suhanó lepkeléptű orkok be nem állítottak. Azon ismét csak felröhögtem. Meg mondjuk a film záróképeinek ismeretében el is gondolkodtam, Bard hogyan fog odaérni a nyílpuskához (már ha ő ér oda, s nem a fia fog), s hogyan tesz pontot a tűzvész végére… s ha már itt tartunk, elérkeztünk a címszereplőhöz is. A hegybe bejutással különösebben nem akarok foglalkozni, vannak bene kérdőjelek, de mindegy. Sokkal inkább maga Smaug az, ami kiverte nálam a biztosítékot. Nem önmagában a lénye, hanem a tettei… anyám. 20 perc beszélgetés!!! után 20 perc kergetőzés egy minden tekintetben erősebb ellenféllel szemben, akinek épp akkor alszik ki a kazánja a hasában, akkor nem tud tűzet okádni, mikor ott állnak előtte. A legrosszabb B filmek hagyományait követve (miszerint az utolsó lövés előtt pont annyi időt kell hagyni a főhősnek, hogy elmeneküljön) kimondottan idióta jelenetek soksága követi egymást. Mondjuk a koboldos menekülést talán nem múlták alul, de én mást vártam egy sárkány vs. hobbit/törp meccstől. Kimondottan bárgyú forgatókönyv – amit azonban az elképesztő látvány, a sárkány megjelenítése szinte teljes mértékben kompenzált. Volt egy pont, ami után nem érdekelt, mi miért hülyeség, csak simán elmerültem az aranytojásokon kotló sárkány látványán és az akciójelenetek szédítő pörgésében…

Gandalf és Dol Guldur-i szál viszont rendesen lóg a levegőben. Az egésznek túl sok értelmét nem láttam – ha pedig a GYSZ eseményeit is figyelembe vesszük, végképp fura az egész. Ezen filmek eseményeiből Gandalfnak rengeteg mindent tudnia kell a gonosz hatalomra töréséről, Szauron felemelkedéséről, a kilencek feléledéséről. Szegény öregnek rendesen megbolygathatta elméjét a füvezés, már több alkalommal is átsiklik Bilbo fura viselkedésén, de arra azért kíváncsi vagyok, hogy miután egyértelmű számára a Szem hatalmának erősödése, ezt miért nem kürtöli világgá. Miért kell majd közel 60 évet várni, míg újból elmegy „válaszokat keresni”. Azért itt mégsem Sithek ármánykodnak a háttérben, hogy a Sötét Oldal leple telepedjen a világra, 60 évig mégsem fog majd történni semmi (legalábbis a GYSZ-ben újdonság a szereplők számára Szauron feltűnése – mint Voldemorté egy másik világban).

Ha valaki vette a fáradtságot és végigolvasta, most minden bizonnyal azt gondolja, hogy egy pocsék filmet láttam. De nem. Egyértelműen nem. Peter Jackson még mindig kibaszottul ért hozzá, hogy Középfölde beszívjon, a helyszínek, a világ, amit megálmodott ötödszörre is működik. A Gyűrűk Ura Univerzum újabb fejezete a megszokott módon látványos, a megszokott módon monumentális és a megszokott módon pörgős. A helyszínek a megszokott módon lenyűgözőek, az új szereplők egytől-egyig kiválóak. Középső filmként szépen összeköti a nyitányt a végkifejlettel, túl sok üresjáratot tényleg nem éreztem benn. Az akciók jó ütemben és baromi látványosan követik egymást, a cameok és a kevés korábbi szereplő visszatérése nagyon tetszett. Középfölde minden négyzetcentimétere mindig élmény, azonban úgy érzem, a karakterek messze nem olyan erősek, mint a Gyűrűk Urában voltak: itt, az őrült rohanásban még kevesebb idő jut a figurákra. Thorin arroganciája, Legolas hidegsége, Gandalf vaksága, a törpök súlytalansága kimondottan zavaró volt, a pofázó sárkány – ami mellesleg állati jól néz ki – a végén meg csak rátett egy lapáttal. Hiányzik egy Aragorn, Gimli, Elrond, Arwen, Galadriel, Szarumán szintű figura…

Továbbra is imádom ezt a világot, izgatottan várom a harmadik Hobbit filmet, viszont ott már nem lesznek a Trilógiához való kötődés elvárásaim. Ez már egy más világ, más szereplőkkel. És ez így jó ... mert most már megbékéltem vele.



85%



.

A Hobbit - Smaug pusztasága

A mozi végén azzal a mondattal jöttem ki a teremből, hogy ez volt a legjobb film, amiben nem történt semmi. Persze sok kaland meg egyéb zajlott a vásznon, nagyon látványosan és tényleg baromi jól szórakoztam rajta... de csak ritkán tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy az események nem szolgálnak mást, minthogy helyrajzi és kulturális lexikonok illusztrációi legyenek. Épp csak egy kicsivel kevésbé, mint amennyire az első résznél éreztem ezt.

A Smaug pusztaságának nálam a legkisebb baja az, amit sok helyen felemlegetnek, vagyis, hogy a stáb rendesen hozzáírt az eredeti alapanyaghoz. Mert a végeredmény majdnem minden, amit egy filmtől, egy blockbuster fantasytól elvár az ember. Nem ismerem a könyvet, így egyszerűen önmagában néztem a filmet, és tetszett, a törpe-tünde romantikázással együtt is, sőt, abszurditása ellenére az volt az egyetlen tiszta érzés a hatalommánia és a paranoia ezen zakkant keverékében. A jellemrajzok, legalábbis az a kevés, az jó, bár nem is lenne túl sok szerepük egy olyan kalandfilmben, ami inkább platformjátéknak tűnik különböző szintekkel. A látványról is csak felsőfokban lehet beszélni.

A sárkánynak azonban csorba a pikkelye, és nem egy "fekete nyílvessző" volt a filmben, amik leteríthették volna, hol harsány röhögést, hol értetlenkedést, hol a teljes értelmetlenség miatti dühöt kiváltva:

Spoiler:

Ez volt amúgy az első film, ahol Középfölde világa igazán megfogott. Legközelebb talán egy épkézláb történet is akad hozzá és a sok kalandhoz...

8,5/10
.

A hobbit – Smaug pusztasága

Tegnap éjjel óta még nem jöttem rá, mi az oka, de a megszokott GYU-eufória ezúttal elmaradt…Mert bár borzasztóan tetszett a Smaug, de valahogy az az érzés, ami egy évvel ezelőtt a TOP10 élére repítette az első rész, az most hiányzott.

A Gyűrűk Ura Univerzum újabb fejezete a megszokott módon látványos, a megszokott módon monumentális és a megszokott módon pörgős. A helyszínek a megszokott módon lenyűgözőek, az új szereplők egytől-egyig kiválóak. Középső filmként szépen összeköti a nyitányt a végkifejlettel, túl sok üresjáratot nem éreztem benn. Az akciók jó ütemben és baromi látványosan követik egymást, a cameok és a korábbi szereplők visszatérése nagyon tetszett. A lostos Kate-nek Taurilel szerepében meg kifejezetten örültem – méltó párja Arwennek…

És valahol itt van a kutya elásva. Abban még nincs is hiba, hogy ötödször látom ugyanazt, Középfölde minden négyzetcentimétere mindig élmény. Azonban úgy érzem, a karakterek messze nem olyan erősek, mint a Gyűrűk Urában voltak: itt, az őrült rohanásban még kevesebb idő jut a figurákra. Thorin arroganciája, Legolas hidegsége, Gandalf vaksága, a törpök súlytalansága kimondottan zavaró volt, a pofázó sárkány – ami mellesleg állati jól néz ki – a végén meg csak rátett egy lapáttal. Hiányzik egy Aragorn, Gimli, Elrond, Galadriel, Szarumán szintű figura… A koboldos akcióparódiát szerencsére nem ismétlik meg, annyira nem necces egyik rész sem, de a hordós és a sárkányos rész talán lehetett volna rövidebb picivel.

Továbbra is imádom ezt a világot, de az idén láttam jobban tetsző filmeket a Smaugnál. Amik ott, akkor a moziban varázsoltak.

85%

Spoiler:

.





Hobbit - Egy váratlan utazás





„ Drága Frodom ... Egyszer azt kérdezted, elmeséltem-e neked mindent, amit a kalandjaimról tudni kell. Miközben őszintén kijelenthetem, hogy igazat mondtam, de talán mégsem meséltem el mindent egészen…”

Újra Középföldén… Azt hiszem, ezzel a mondattal tökéletesen ki lehet fejezni az egész Hobbit lényegét, érzelmi motivációit – no meg minőségét. Ugyanis az alkotógárdának, ezen belül elsősorban Peter Jacksonnak köszönhetően a Hobbit innentől szerves része a GYU Univerzumnak, minden egyes rezdülésében illeszkedik hozzá. Így tehát aki azt szerette, vélhetően ezt is imádni fogja, aki viszont ki nem állhatta PJ korábbi fantáziavilágát, az maximum egyszer fogja megnézni a Hobbitot is. Ráadásként – ezt csak halkan, SW fanként jegyzem meg – egyre inkább hasonlít az egész a kedvenc univerzumomhoz: klasszik trilógia után prequel, ugyanolyan fanatikus rajongók, ugyanakkora mánia körülötte…

„Fili, Kili, Oin, Gloin, Dwalin, Balin, Bifur, Bofur, Bombur, Dori, Nori, Ori … egy törp még hiányzik… Bilbo, engedd meg, hogy bemutassam csapatunk vezérét Tölzspajzsú Thorint.”

Szóval Középfölde. A film elejei cameo elég volt arra, hogy PJ kilóra megvegyen: a kapcsolódási pont a GYSZ-hez annyira jól sikerült és annyira rajongói szívhez szólt, hogy utána gyakorlatilag bármi történhetett volna. A törpök feltűnése és lakomájuk pedig még inkább elmélyítette ezt az érzést – holott a mai napig nem tudom, ki kicsoda a nagy kavalkádban. Na jó, Thorint megjegyzi az ember, de a többiek… Az egész vacsorának pedig - ami önmagában iszonyat mókás – csodálatos lezárása a dal, a Misty Mountains, amit közösen énekelnek. Ilyen hangulatos felvezetés, amivel a Hobbit nyit, kevés filmben található. Tulajdonképp nem történik semmi, mégis elmerülünk a környezetben, a díszletben, a karakterekben – legyenek akár régiek, akár újak. S nem, nem hosszú: pont olyan, mint pl. egy igazán jól sikerült este, nem akarod, hogy vége legyen…

„ - Keresek valakit, aki részt venne egy kalandban.
 - Egy kalandban? Kétlem, hogy bárkinek Bree-től nyugatra, kedve lenne holmi kalandokhoz.”

Aztán a nagy kaland még csak most kezdődik. A GYSZ-hez hasonló road movie különböző eseményei és helyszínei mind egy újabb varázslat részei, egy mágiáé, ami nem enged elszakadni Középföldéről. Rengeteg kapcsolódási pont Frodoék útjával, a kővé vált trollok, Völgyzugoly, a Ködhegység gyomra azt a hatást érik el, mintha sosem hagytuk volna el e tájat. Mintha az elmúlt 10 év nem lett volna. A kalandok külön-külön is élményszámba mennek: a trollvacsora gusztustalanságai ellenére már-már gasztronómiai élmény, Elrond házába belépni pedig mindig jó dolog. Az meg, hogy itt is feltűnik néhány régi arc, ismét csak a kapcsolatot erősíti: érdekes volt figyelni a morgul tőrre adott reakciókat a jövő ismeretében. A hegyi ösvényes lett számomra a mozi leggyengébb része, a kőóriások harca valahogy még ettől a fantasyvilágtól is idegennek tűnt. Szerencsére nem vitték (annyira) túlzásba, s a Ködhegység mélyén történtek vastagon kárpótoltak mindenért. No, nem a koboldokra gondolok, mert az a menekülés bizony kissé ront az összképen: technikailag sem lett teljesen hibátlan, meg borulásilag/zuhanásilag is hagy némi kivetnivalót maga után. A Koboldkirály viszont király, olyan, mint Nass főnök az EP I-ből…

„- Én vagyok Zsákos Bilbo.
- Zákosz? Mi lehet az zákosz, kedveszkém?”

A hegy mélyében történtek – s az egész film – legjobb, legmeghatározóbb eseménye természetesen Gollam feltűnése. Nem gondoltam volna, hogy egy valaha is gnómtól borsózni fogok örömömben, de itt ez történt. Az Andy Serkins által megformált lény a GYU univerzum egyik sarokpontja lett, minden perc élmény, amit a vásznon látunk tőle. 10 év alatt semmit nem vesztett bájából, a CGI fejlődésével pedig még élethűbb lett. A drágaszág pedig új gazdát talált…
A finálé nagy csatája méltó lezárása a mozinak, akkor is, ha egy icipicit túlzó és önismétlő. A pillangó feltűnése ugyanakkor csak annak lesz az, aki korábban látta a GYU-át, aki majd a Hobbitot látja először, annak ez lesz az első, megismételhetetlen élmény. Mint ahogy az évtizeddel ezelőtt látott csatajelenetek kísérteties hasonlósága is: sok negatív hangot hallottam arról, hogy a gigászi csatát Erebornnál már láttuk… Igen, de évek múltán, mikor is majd gyerekeink nézik a hat filmet egymás után, minden máshogy fog működni. Mondom, sok mindenben ismétlődik a SW…

„Te! Mit műveltél? Majdnem megöletted magad! Nem azt mondtam, hogy csak kolonc leszel? Hogy sosem éled túl a vadont? Hogy semmi helyed nincs közöttünk? Ekkorát még nem tévedtem soha éltemben!”

Imádom a Hobbit látványvilágát, imádom a helyszíneit, imádom a karaktereit. S ez még csak az első epizód volt, s már mennyi mindenki visszatért. A nagy régieken kívül az „újak” Bilbó, Radagast, Thorin és a törpök karakterileg és színészileg is kiválóak. Jó, hogy Martin Freedman szüneteltette a dr. Watson figurát ezért a moziért, mint ahogy jó, hogy Richard Armitage is lepasszolta John Porter alakját a Válaszcsapásból Thorin kedvéért. Persze, mindig lehet viszonyítani mindent mindenhez, de úgy gondolom, szép lassan Bilbo figurája felnő majd Frodo mellé, mint ahogy Thorin is megközelíti majd Aragornt. Még ha mások a súlypontok, akkor is. Egy valami, egy nagyon pici valami hiányzott harmadik nézésre is: mintha kevesebb idéznivaló szöveg lenne a Hobbitban (akkor is, ha írásomban összeszedtem párat), mint korábban volt – a GYU megszámlálhatatlan ikonikus mondata mellett ezt ebből a szempontból egyelőre kissé üresnek érzem. Leszámítva a „Ha zákosz veszít, megesszük egészben!” dumát…

Ahogy látszik, kizárólag érzelmi szempontból vagyok képes megközelíteni a Hobbitot. Egy imádott franchise részeként, s nem érdekelnek a film hibái, még ha másoknak esetleg teljesen nyilvánvalóak is. A könyv ismerete hiányában ráadásul viszonyítási pontom sincs, nekem ez így a nagybetűs MOZIÉLMÉNY, egy kib*szott időutazás a múltba, amikor is először merültem el Tolkien világában. És jelenleg nagyon örülök, hogy még kétszer megtehetem. A minőség ezek után garantált…



.