2 találat

.
Túl a fenyvesen / The Place Beyond the Pines


"Majd csinál magának saját gyereket. Ahhoz minden férfinak joga van."

A színészei és a rendezője miatt megjelenéskor megvettem a filmet, aztán valahogy mégis elmaradt, és most úgy tettem be a lejátszóba, hogy azt sem tudtam, igazából miről szól, csak a tetovált Gosling maradt meg. Talán ennyire vakon nem volt szerencsés fejest ugrani bele, mert bár a film szerkezete sok meglepetést tartogat, de kevéssé éreztem benne a folyamatosságot, a szándékot, amit Cianfrance az apák örökségéről szeretett volna bemutatni három felvonásban, mint azt, hogy a film "rángat". Mindkétszer eltartott jó pár percig, amíg az új helyzetbe át tudtam "kapcsolni", amíg a korábbi szálakat el tudtam engedni a várt folytatás hiányérzetével együtt, és felvenni az újakat. Ha így veszem, a 140 perces játékidő nem is egyben értelmezendő, hanem mint egy háromrészes minisorozat, összefüggésben, de mégis külön, így bemutatásukra így tennék kísérletet.

1. felvonás: Örültem, hogy Gosling végre újra Cianfrance-szal dolgozott, mert kb. a Blue Valentine óta minden más rendező úgy gondolta, hogy Gosling csak dögös szívtiprónak és/vagy érzékeny lelkű pszichopatának jó, és emiatt a Drive óta elmaradt az igazi érzelmi-hullámzós hangulat. Itt -a remek majdnem-vágatlan bevezető után- akkor jött ez el, amikor Luke először találkozik Jasonnal. Persze, színesít a körülményeken a motoros cirkusz meg a "Szeretlek Mari!"-típusú, kéktintás tetkók, de annak a jelenetnek volt először ereje; a pillanaté, amikor egy férfinak, aki igazából csak élt bele a világba, egyik napról a másik városra, gyökerek és célok nélkül, legalább az utóbbi megadatik, és utána ennek lehetőségéhez foggal-körömmel kezd ragaszkodni. Ügyetlenül és durván, hiszen a viselkedési mintákat csak elkeseredésből eredő elszántsággal tudja pótolni, így persze a relatíve jól induló kapcsolata Rominával és Jasonnel kérlelhetetlenül halad a maga várható végkifejlete felé. Közben viszont hol egy-egy akciójelenet izgalmasságára kaptam fel a fejem (motorozás az erdőben, az utolsó menekülés), hol egy-egy életkép életszerűsége fogott meg (élén a fagyizóssal), amikhez nem elég színészkedni, ott tényleg benne kell élni a szerepben, vagy éppen arra figyeltem fel, ahogy "no comment" módon, csak képekkel adódnak új árnyalatok a szereplők kapcsolataihoz (Robin és a lángvágó). Utólag azt mondhatom, nekem ez a szakasz volt a kedvencem...

2. felvonás: ...már csak azért is, mert Luke-é után Avery szakasza drámai szempontból túl elnagyolt volt nekem. Ami ebben a kicsit sablonos részben szokatlan, hogy amikor emberi sorsok ütköznek egy pontban, azokat általában párhuzamosan szokták bemutatni, még ha időben nem is egy síkra esnek (ld. Innaritu filmjei, Ütközések, Kiadatás, stb.), Cianfrance viszont egy interjúban elmondta, nála az idő ezúttal csak előrefelé megy, annak minden következményével, és nincs visszaút meg letérés erre-arra. Az alapjaiban más téma sem esett jól. Az apaság itt éppcsak érintőleges, és azt is inkább csak a bűntudat vezérli, miközben a film szakmai-lelkiismereti kérdésekre helyezi a hangsúlyt, hogy Avery hogyan és miért lett jogászból rendőr, de igazi betekintést csak Schenectady rendőri állományának korrupciójába nyújt. Ezek összefonódása olyan "bénaságokat" eredményez, mint Avery és Lucas közös jelenete (ld. lejjebb), és csak néha lepett meg a film olyan kimagasló pillanatokkal, mint amikor Rominára már a második férfi próbál rátukmálni a kocsinál egy darab nejlonzacskóba csomagolt pénzköteget, őt meg elöntik az érzelmek. Avery esetében még a pszichológusnál tett vallomása marad talán meg, még ha a miérteket a film nem is siet a néző orrára kötni.

3. felvonás: A lezárás, amiben összefutnak a szálak, AJ és Lucas életének egymásba bogozódása igazából véletlenek sorozata által, de az apáik tetteinek árnyékában. Mivel a szerepeikről, személyiségükről és tetteikről nehéz spoilerek nélkül írni, így meg sem próbálom; legyen elég annyi, hogy elég kiszámíthatónak találtam, két fiatal színész remek játékával, akik közül Dane DeHaanról nem én állapítom meg elsőre, hogy simán benne van, hogy DiCaprio nyomdokaiba lépjen -már csak azért is, mert nagyon hasonlítanak, csak Leo kisfiús vonásai helyett Dane-ből inkább csibészség sugárzik, cseppnyi "aljassággal". Még talán Robin előkerülése lepett meg a legjobban, és az, ahogy a férfi minden igyekezete ellenére sem tudja nem megemlíteni a motort, mint tárgyi bizonyítékát a felelősségének Luke sorsának alakulásában. Ezen felül Romina és Lucas kórházi jelenetét és persze Avery erdei vezeklését jegyeztem meg, utóbbinál nem kihagyva azt, hogy néha milyen apróságokon múlhat egy-egy életút.

A bajom mindezzel csak annyi volt, hogy mindhárom felvonásban egy-egy apró következetlenség, értelmetlenség miatt kizökkentem a filmből, és mert amúgy a többi annyira pontos munka és élmény volt, igazi beszippantós (a sztori már említett hiányosságai ellenére is), ezért a "zökkenéseket" is nagyobb csalódásként éltem meg. Ahogy mondani szokás: "Nincs az a jó étel, amit ne lehetne elbaszni egy csipet szarral.", még ha ezek nem is "szarok", csak "hajszálak" voltak.

Spoiler:

Nem nagy dolgok ezek, talán csak az kellett volna, hogy Cianfrance a 37. piszkozat után írjon egy 38.-at is, mert amúgy hihetetlenül bírom a fickó lelkesedését, főleg azt, ahogy a színészeivel törődik, ahogy külön időt és lehetőséget ad nekik a karakterek jobb, drámaibb bemutatására, kis trükkökkel segíti a beleélést, és ahogy feltölti őket energiával és élettel. Mesélte például, hogy azt a jelenetet, amiben Gosling lóbálja a kutyát, csak spontán, egy két jelenet közti szünetben bekapcsolat kamerával vették fel, és utána a tényleges felvételek során annyira nem sikerült elérni ugyanazt a hangulatot, hogy végül a spontán felvétel került a filmbe. Az emberi, családi kapcsolatokat, belső és külső konfliktusaikat szerintem fantasztikus tehetséggel mutatja be, csak még a kapcsolatok összehozásában botlik meg néha. A színészein nem múlt, Gosling és Eva Mendes is remekül alakít, főleg amilyen feltűnő a változás a harmadik felvonásban, a fiatalokat már említettem, Bradley Coopernek meg csak a vége felé vannak jó gesztusai, de többre a szerepe miatt nem is nagyon kapott lehetőséget.

És hogy honnan mindez a sok háttérinfó a filmről, ha már a magyar kiadás még egy nem-extra animált menüvel sem tudott rendelkezni? Érdemes körülnézni a youtube-on! Mivel már a Blue Valentine után is sokat dobott a hangulatomon, ahogy az amúgy is tetsző apróságok hátteréről megtudtam ezt-azt a werkből, úgy a Pines után már adta magát, hogy rögtön megnézzek egy interjút Cianfrance-szal a filmről. Véletlenül esett erre a választásom, de pont azokat tudtam meg belőle, amik érdekeltek, például hogy honnan jön a film címe (a helyszín, Schenectady jelenti ezt mohikán nyelven), hogy mik is voltak azok a fő érzések és gondolatok, amiket ezen a filmen keresztül szeretett volna az író/rendező bemutatni (ezt már említettem feljebb), hogy kinek az ötlete volt a motoros-teherautós bankrablás, és amikor Cianfrance ihletőként nevezte meg a Psychot, csak mosolyogtam, mert pont az jutott eszembe, amikor a Pines váratlanul váltott az első és a második felvonás között.

Szóval azt hiszem, hogy magáért az élményért újra meg fogom ezt nézni valamikor, legfeljebb "kifésülöm" előtte, tudva, hogy hol mire számíthatok, mert ahogy Cianfrance mondja, ő pillanatok megragadásáért készít filmeket, és ebben a filmben sok olyan jelenet van, ami megragadott.


8,5/10
.

.





Túl a fenyvesen




Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ezt a filmet régóta kerülgettem, mint macska a forró kását. Olvastam róla, hallottam róla, de a látott képek alapján csak nem vitt rá a lélek, hogy meg is nézzem. Olyan szürkének, semmilyennek gondoltam (picit bejött), s bizony ilyenkor erőltetnem kell, hogy elkezdjek nézni egy ilyen mozit. Hangulat kell hozzá, de ha ami megjön, általában gond nélkül tudok élvezni egy ehhez hasonló filmet is – mindezek ellenére itt ez mégsem működött maradéktalanul.

Ryan Gosling. Azt hiszem ő az oka. Egyre inkább nem szeretem ezt a faszit, ezzel a kihidrogénezett Scooter-fejjel pedig talán az utolsó szöget is beverte a képzeletbeli koporsójába nálam. Annyira nulla mimikája van angyalomnak, hogy a Madame Tussauds palotában akár beállhatna a bábuk közé is – ezen „jó” szokásán pedig itt sem változtatott. Borzasztóan unalmas, idegesítő figurát közvetít a néző felé – Luke, a motoros kaszkadőr élete pedig sokkal több izgalmat kellett volna, hogy rejtsen. Az indulás (a fenébe azzal a karaktert követő kamerával) még jó, az a produkció, a cirkuszi világ még tetszett is. Az ecebóca, igénytelen tetkókkal is megbékéltem, de az, hogy sokadszorra is se feszültség, se egy mosoly nincs az arcán, az már zavart… nem is beszélve az ezt követő agyament viselkedéséről. Annyira erőltetett és hatásvadász ez a „megtudom, hogy gyerekem van és mindent felborítok” életérzés, ebben a szituban annyira hiteltelen volt, hogy bizony fájt. De ez még nem elég: szőke hercegünk összejön egy hajléktalannak kinéző ex-bankrablóval (hát persze), aztán csodás együttműködésük keretében maga is bankot rabol. Még mindig érzelem nélkül az arcán…

Nem elég, hogy gagyi eddig ez a történet, de az első órában senki nincs, akit igazán szeretni lehetne. Az kétségkívül jó, hogy itt valóban senki nem csak fehér és fekete, de a szürkeség meg elborít mindent. Luke viselkedése (különösen a napszemüveg nélküli topázása) katasztrofális, a mozi pedig szépen átmegy altatóba… egészen az ötvenedik percig. Na, ott, akkor én speciel annyira meglepődtem, hogy elkezdett érdekelni az egész. Ahogy a történet felveszi a másik szálat, a zsaru, Avery ( Bradley Cooper) fonalát, az végre életszerű és érdekes lesz. S bár utána ismét csak egy kliséhalmazt kapunk a szokásos korrupt rendőrös körítéssel, mégis a fiatal rendőr kontra Luke kapcsolata nagyon megfogott. Az összes érzelmet, amit a film első harmadából hiányoltam, Avery karaktere bőségesen pótolja. Még akkor is így gondolom, hogy egy rendőrnek nem szabadna ennyire maga alá kerülni egy lövöldözés után – basszus, ez a dolga, erre képezték ki, erre készítették fel. A másik, ami icipicit zavart: már megint Ray Liotta játszotta a korrupt figurát, talán kezd egysíkúvá válni a szerepválasztása. Mindenesetre a tetszési index görbéje emelkedni kezdett…

Aztán egyszer csak jön a film harmadik szakasza – szintén jól elkülöníthetően a többitől. A két fiú története volt messze a legjobb az egészben, mint ahogy messze a két fiatal színész volt a legjobb az egészben. Emory Cohen (AJ) borzasztóan jól hozza a drogos, piás milliomos csemetét, szinte kedvem lett volna pofán vágni, azonban még nála is jobb Dane Dehaan Jason szerepében. A legutóbbi Metallica filmben már iszonyat tetszett a srác, itt nemkülönben: érdemes lesz rá figyelni a közeljövőben. A felvetés, az újabb bedobott életérzés: „nem ismertem apámat, de most, hogy tudom, ki volt, hirtelen ő lesz a minden számomra” ugyan ismét csak egy klisé, de valahogy ettől a sráctól, a környezetétől, a figurájának kisugárzásából hiteles volt. Az pedig, hogy sikerült neki szinte egyedüliként fehérnek maradni, számomra az egész film legjobb karakterévé tette.

A Túl a fenyvesen leggyakrabban dicsőített értékeként a drámaiságát hozzák fel (Gosling fapofája mellett). Nem vitatom, e tekintetben valóban remekül teljesít a mozi, az életből kiragadott sablonos szituációk mögött valóban néha szívszorító, néha megrázó drámai események zajlanak. Azonban ezek közvetítői nálam kissé lehúzták a filmet, a 140 perces játékidő pedig mindenre alkalmas, csak a feszültség fenntartására nem. A sok felesleges bámulás, a néha túl hosszú beállítások miatt elveszettnek érzi az ember magát, sokkal gyakrabban kellett volna, hogy a mozi – már csak témái miatt is felkavarjon. Ez nem történt meg, az első etapban a szőke motoros topaságát kell nézni, a másodikban a zsaru szenvedését, egyedül a harmadik szakasz, a két fiú kapcsolata hordoz olyan érzelmi töltetet, ami megérintett.

S még valami: sajnos túl sok választásom nem volt - tekintve hogy pendrive-on kaptam a mozit -, de a magyar szinkron kritikán aluli. Állítom, nagy mértékben hozzájárult nálam az élvezhetőség csökkenéséhez: ilyen unott, élettelen pocsék magyar hangot rég hallottam. Szó szerint kihallatszik a szövegből, hogy a szinkronszínészek legalább annyira unták a filmet, mint én, teljesen mellényúlás az egész. Talán Gosling hangja stimmelt egyedül: a fapofa fahangja.

Az utolsó harmad miatt, meg a néha működő dráma miatt talán mégis:



70%



.