2 találat

.






A nagy dobás






2008. szeptember 15.: Csődvédelmet kért a Lehmann Brothers, a negyedik legnagyobb amerikai kereskedelmi bank, a Merril Lynch pedig tulajdonosi struktúrájának változtatására kényszerült. A Fed újabb hiteleket adott a JF Morgan Chase banknak: az amerikai ingatlanpiac gyakorlatilag összeomlott, ennek következtében az egész világra kiterjedő gazdasági válság robbant ki. Bankok mentek csődbe (ezt speciel nem bánom), munkahelyek milliói szűntek meg, s emlékezzünk rá: hazánk is államcsőd közeli helyzetbe került. Az egész katasztrófa okozója pedig egyrészt az az amerikai ingatlanhitel piac, annak konstrukciója, amiben gyakorlatilag jövedelemigazolás és fedezet nélkül adták a lakáshiteleket, másrészt – főként – az a néhány felelőtlen és/vagy naiv magas beosztású bankár az Államokban, akik minderről tudtak és/vagy buták voltak hozzá, de a hatalmas profit reményében hagyták az egészet működni. Sőt…

Az igazság az, hogy az A nagy dobást akkor is megnéztem volna, ha nem kerül az Oscar nyolcas mezőnyébe, mert qrvára érdekelt a témája. Vasárnapig kicsit még izgultam is, hogy mi lesz, ha esetleg ez lesz a legjobb film: ez volt az egyetlen mozi ugyanis, amit nem láttam a díjkiosztó előtt – de végül Niwrok kolléga visszafogott értékelése beigazolódni látszott. Az A nagy dobás egy roppant érdekes témát feldolgozó (inkább körüljáró) film, ami méltó párja lehetett volna, mondjuk a Bennfenteseknek, viszont valami borzasztóan van megcsinálva: hiába a parádés színészgárda, hiába a nagyon jó téma és a néhány igazán hatásos és ütős jelenete, az egész viszont rendesen szétfolyik. Ráadásul, a rendező minden igyekezete ellenére ugyanolyan érthetetlen laikusok számára, mint a kimondottan nehezen befogadható dokumentumfilm – amire azért hivatkozok annyit, mert a témában csak azt láttam.  Icipici szerencsével az A nagy dobás és a Bennfentesek tökéletes szimbiózisban lehettek volna egymással, mint mondjuk a kér Wikileaks vagy a két Steve Jobbs film: ez lehetett volna az előzmény, míg a doku az esemény és a következmény. Az most itt nem számít, hogy tulajdonképp következmény nem is volt…

2005 környékén járunk, mikor is egy Michael Burry (Christian Bale) nevű, meglehetősen különc figura egy befektetési cégnél felfigyelt az amerikai ingatlanpiac néhány visszásságára. Kicsit dilló a faszi, de a tulajdonosoktól kapott hatalmával – azok nem épp legnagyobb örömére – közel 1.3 milliárd dollárban fogad az ingatlanpiac ellen: ezt hívják shortolásnk, a mozi eredeti, sokkal kifejezőbb címe, a The big short is erre utal. A baj mindösszesen az, hogy még csak 2007-et írunk, Burry túl korán látta meg a válságot, és rengeteg pénze elmegy, míg valóban beüt a krach: a shortokra ugyanis valami biztosításfélét kell fizetni, ekkora összegnél pedig ez nem piskóta. Burry szála az egyik a háromból a moziban, ő az a „látnok”, aki észrevette (mert észre akarta venni) a tátongó lyukakat a rendszeren – és mily meglepő, nekem ő és az ő szála tetszett a legjobban. Minden bizonnyal Bale már önmagában is szerepe játszik ebben, de az egész figura, a dresszkódra nagy ívben szaró, metál zenét hallgató pénzügyi zseni figurája nekem nagyon bejött. Talán vele tudtam azonosulni leginkább… vajon miért is?  

Jarred Vennet (Ryan Gosling) egy piti bankár, nagy tartozásokkal, aki a munkahelyén értesül Burry mozgolódásáról és úgy gondolja, ebből az eszetlennek akcióból egyenesbe tud jönni – feltéve, ha talál hozzá pénzügyi befektetőket. Szerencséjére egy téves kapcsolás miatt összejön egy meglehetősen különc elemző csapattal (ebben a filmben mindenki, aki felismerte a lehetőséget, különc), aminek vezetője, egy Mark Baum nevű faszi (Steve Carell) érdeklődni kezd a képtelenség iránt. Elkezdenek nyomozni, utánajárni, mi is igaz az egészből, mielőtt pénzt tesznek bele: a mozi második – amúgy szerintem fő – történeti szála a kis csapat nyomozása, gyakorlatilag a pénzügyi válság kirobbanásának okainak fel- és a néző elé tárása. Önmagában ezzel sincs semmi baj, nekem legalábbis kifejezetten tetszett a képekkel megtámogatott magyarázat az egész bedőlésére: a kihalt kertváros esete a kutya nevére felvett hitellel, vagy a prosti története meglepő tanulságokkal szolgálhat – már annak, aki először csodálkozna rá Amerika idiotizmusára. Baum, mint az egyik főszereplő ugyanakkor fele annyira sem volt érdekes számomra, mint Burry volt, mint ahogy az egész csapat túlságosan rideg és távolságtartó volt …

Két fiatal srác, Charlie Geller és Jamie Shipley egy valóban megkérdőjelezhető jelenet kapcsán (ebben tök igaza van Niwroknak) tudomást szerez Vennet pénzszerzési kísérletéről és úgy gondolják, ők is beszállnak a bizniszbe… a baj csak az, hogy ebbe meccsbe még a cserepadra sem férnek fel. Sem pénzük, sem ismertségük nincs, ezért egy régi barátjukhoz, a visszavonult bankárhoz, Ben Rickethez (Brad Pitt) fordulnak – ő intéz nekik sok mindent, hogy egyáltalán tudjanak shortolni. Itt viszont már rendesen szétcsúszott a film, a Burryra épített alap ezzel a harmadik szinttel végképp érdektelenné és elnagyolttá válik: a két fickó is inkább egy idióta vígjátékpáros, Ricket titokzatossága egy idő után zavaró (kíváncsivá teszik a nézőt, miért lett ő az és olyan, ami, de választ nem adnak rá), ráadásul ennél a szálnál aztán végképp nem tudtam, honnan van pénz shortolásra. Lehet, hogy kitértek rá, de egy idő után az ember elveszik a magyarázatokban a CDO-ról meg a subprime hitelekről… mintha csak szándékosan ködösítettek volna az alkotók. Az egész szerepüket nem igazán értem, a nagy halak mellett kispályások – csupán arra kellettek volna, hogy a médiát kb. két percben lerendezzék a filmben?? Csak arra, hogy ők próbáltak szólni egy(???) újságírónak, amiből nem lett semmi, mert a csúnya Wall Street újságíróinak is fontosabb a pénz, mint az igazság??    Nekem ez nagyon erőltetett és kapkodó…

Ezen a három szálon keresztül érkezünk aztán el a bizonyos 09.15-ig, amikor is Burry jóslata beigazolódik: a filmnek gyakorlatilag a válság kirobbanásával van vége. Mindhárom csapat megszedte magát, a shortok működtek: a filmben amúgy jól ábrázolt nehézségek megoldódtak. Az embernek mégis hiányérzete volt: valahogy egyik „üzlet” beteljesülése nem okozott katarzist vásznon. Hiába próbálták Burry pozícióját veszélybe tenni, hiába volt Baum harca sokszor szélmalomharc és hiába volt a két lökött számára is majdnem minden veszve, a legvégén mégsem éreztem elégedettséget. Valahogy az egész mozi túlságosan távolságtartó, magyarázó és rideg lett, így a felvonultatott karakterekkel történt dolgok sem igazán tudtak meghatni (akkor sem, ha amúgy a karakterek jók). Az csak egy dolog, hogy jóformán semmit nem tudunk meg róluk, semmi nincs, amiért a legcsekélyebb érdeklődést tanúsítanánk irántuk (gyanítom, Burry metálja nélkül ő sem lenne fontosabb számomra), de a mozi egyébként is teljesen szét van csúszva szerkezetileg. És nem, ezen nem segít az sem, hogy a gyermek Burry üvegszemére, vagy a gyerek Baum zsidó különcsége szánunk némi időt: ezek is inkább kizökkentenek  a ritmusból, mintsem normális flashbackek lennének. Ez a narrációval kevert visszaemlékezés szerintem itt nem működött.

Olvastam előtte, hogy ez a három szál különálló dolog és csak a közös cél (információ) kapcsolja őket össze, de én tök szívesen néztem volna, ha valahogy egy pontban összefutott volna a cselekmény. Vagy a las vegasi találkozón, vagy egy telefonhívás erejéig – ennyi alkotói szabadság a dramaturgia kedvéért bele kellet volna férjen. Pláne, ha már kétszer is megváltoztatták az eseményeket, majd ezt utána el is ismerik – az egyik legnagyobb baromság a filmben: semmi értelme nincs, viszont rendesen kizökkent a ritmusból. De ugyanúgy kizökkentenek a kínosan erőltetett magyarázós jelenetek, legyen az a fürdőkád vagy a rulettasztal mellett: nem elég, hogy abszolút történetidegen elemek, néha még csak sokkal nagyobb zavart okoznak a fejekben. Ha már magyarázat: Venett építménye sokkal jobb, érthetőbb és filmbe illőbb volt. Itt jegyzem meg, hogy hosszú idő óta Gossling képes volt érzelmet kifejezni    – még nem tudom, ez CGI volt-e, vagy valós színészi játék – viszont azzal az idióta hajával fel sem fogtam, hogy ő narrálja a történetet az elején. Ami történet eleje a maga videoklipszerű, montázsokra épülő, képi világával, túlságosan nagyvonalú és felületes információátadásával inkább tűnik egy fura dokumentumfilmnek, mint rendes mozinak. Abszolút alkalmatlan arra, hogy „berántson” a bankvilágba, egészen a főcímig és Bale feltűnéséig kell erre várni… szerencsére aztán a film hátralévő részében egyre kisebb szerepet kapjon.

Fontos és tanulságos film lehetne a The Big Short, de nem lett az. Szerintem pocsékul van összerakva, teljesen rossz az események súlyozása, a karakterek felületesek és/vagy érdektelenek, ráadásul a megmagyarázni kívánt dolog is meglehetősen zavaros maradt. Még nekem is, aki azért nem teljesen hülye  a témában – gyanítom, a nagy átlagnak maradt a homály a CDO meg a derivatizálás meg a többi. Egyet tudni biztosan – viszont az meg ebből a moziból pont nem derül ki: a bankszektorban semmi sem változott… legalábbis semmi olyan, ami a vezetőket és a brókereket érintette volna hátrányosan. Rettentő pénzéhségük pedig majd megint okoz egy válságot. Később, valamikor.






75%



.

.
A nagy dobás / The Big Short



"Úgy magyarázd el, mintha egy komplett idiótának magyaráznád!"

Az elmúlt hét évben készült jó pár film a 2008-cal kezdődő gazdasági válságról és annak az előzményeiről, csak én láttam vagy négyet, de azért még mindig van mesélnivaló a témáról. Ebben a filmben éppen az a része kerül sorra, hogy páran (pontosabban egy ember, és azok, akik rácsimpaszkodtak az ötletére) hogyan ismerték fel már jó előre, hogy milyen hibák vannak az egész jelzáloghitel-rendszerben, amit rajtuk kívül minden érintett elpusztíthatatlannak tartott... éppen, mint a Titanicot.

A zsenialitása a dolognak, ahogy az a filmből gyorsan kiderül, hogy Burry (Christian Bale) nem hitt a rendszerben, ahogy mások, hanem megvizsgálta, hogy mennyire működnek és valósak azok az elvek, amik alapján az emberek meggyőződése kialakult, és tette mindezt 2005-ben... és azt találta, hogy az akkori trendek szerint annyira nem működnek, hogy kb. két év múlva az egész kártyavárként dől össze. Nem kell alapvetően csalásra gondolni, csak olyan emberi jellemvonásokra, hogy az emberek leginkább azt hiszik el, amit el szeretnének hinni, mások meg szeretik ezt nekik megadni, főleg, ha ebből nekik is hasznuk származik; nem kell feltétlenül rosszindulatot keresni ott, ahol a hozzá nem értés, a kapzsiság, a lustaság és a felelőtlenség is éppen elegendő magyarázattal szolgál. Aztán Burry, mint egy befektetési alap vagyonkezelője, elment pár bankba, hogy ő akkor ennek a folyamatnak a beteljesülésébe szeretne befektetni, kvázi fogadva arra, hogy az USA gazdaságának biztonsági hálóját jelentő jelzálog-rendszer egy fos (ne tessék megrökönyödni, ez a második legenyhébb szó, amit a film során használnak rá!). Miután majdnem az összes bankár kiröhögte, a maradék kevés meg köszönettel elfogadta az ingyen pénzt, ahogy ők gondolták, természetesen elmesélték minden ismerősüknek, micsoda agyalágyult szédült be hozzájuk, hadd röhögjenek ők is egy jót... de közülük 4-5 embernek csak szöget ütött ez a fejében, és elkezdtek ők is kis tétekben ugyanerre "fogadni", ami az esetükben rongyos párszázmillió dollárt jelent. Onnantól igazából csak várnak és izgulnak, miközben egyre többen röhögnek rajtuk, aztán egyre többen próbálnak hasznot húzni belőlük; Burry Metallicát hallgat meg dobol, miközben a sosem látszó feleségével beszélget (tisztára Mrs. Columbo...) a többiek meg egyre mélyebbre búvárkodnak a szarban, hogy megtalálják a pöcegödör alját... Így elmesélve talán még nekem is tetszene, még ha nem is érződik ki, hogy akkor most mi is akar ez lenni, például minek a drámai vonások, ha semmi szerepük...

A gond csak az, hogy amilyen stílusban mindezt a rendező Adam McKay tálalta, azt egyszerűen rühelltem, legalábbis az elején, és onnantól csak azért nem, mert a stílusjegyek kezdtek elmaradozni. Megnéztem utólag, hogy mégis ki ez a muksó, és látva, hogy eddig leginkább olyan filmekkel gazdagította többek között Will Ferrell életművét és az egyetemes filmtörténetet, mint a Tesó-tusa, a Taplógáz és a Pancser police, már nem is volt több kérdésem. Nemhiába, gyöngyöt a disznók elé... Én nemhogy nem értékeltem a nagyképű bankárok kamerából kiszólogatását, a folyamatok szemléltetésére használt mindenféle animációs spotokat, Burry és a "tanítványainak" kivétel nélkül elmeroggyant és/vagy geek csodabogárnak beállítását, és az epilepsziáig gyorsított videóklippes bevágásokat, amivel a kor hangulatát és az idő múlását érzékeltették, de a béna kamerakezeléssel (baszki, hogy egy operatőr ennyire ne találja a fókuszt, vagy hogy ezt bárki kifejezőnek vagy viccesnek tartsa...) odáig fajult a dolog, hogy fél óra után egyszerűen elnézést kértem a mellettem ülő páromtól, hogy miattam szükségét érezte eljönni erre a filmre... Nem mondom, hogy nem volt egy-két jobb hasonlat vagy idézet, de voltak elképesztő és dühítő mélypontjai is, például az a rész, amikor az egyik fickó kifordult a jelenetből, és a vászonról leszólva közölte, hogy a jelenet, amit az elmúlt öt percben láttunk, az nem is úgy volt, csak így jobban hangzott, aztán elmondta, hogyan történt. W... T... F...?!?! Pamela álmodik a gazdasági válságról, vagy mi?! Tudom én, hogy mondjuk meg lehet ezeknek is a helye, például a kiszólásoknak, Francis Underwood nem is lenne az igazi a "kihallatszó" szarkasztikusan gondolatai nélkül, de ott a csatái eredményeibe és a terveibe nyerünk ezekkel betekintést, és nem ostoba poénok miatt kerültek ezek a filmbe, ahogy nem is azért, hogy lábjegyzetek és definíciómagyarázatok legyenek a filmben történtekhez... ráadásul sok, hogy az elmúlt ötven, de legalábbis tíz évet egy barlangban töltöknek is érthető legyen a nulláról és ádámévától indulva, mi és miért történt.

Merthogy lehántva a színészeket és a parasztvakítást róla, A nagy dobás tulajdonképpen egy "Pénzügyi válság for dummies", kb. olyan mint amit teszemazt az egyik bank csinált nálunk gyerekeknek, Egérváros lakóival elmagyarázva a kis lurkóknak, hogy hogyan működik az adózás, mire való a jegybank, és miért fektetik be az emberek a pénzüket. Biztos, hogy hasznos lenne egy ilyen felnőtteknek is, mert példákkal özvegy Marika néni a földszinti garzonból is megérti, hogy a jelzáloghitel-csomag az az, amikor a hentes az állott húst is a frissekhez méri (és ezt világhíres séf kell ám elmagyarázza!), a CDU az, amikor már büdös a tálcás hús, de ez nem látszik rajta, mert el van dugva a friss hús alá, a szaga meg nem jön át a fólián, a szintetikus CDU meg az, amikor mindezt "Egyet fizet, hármat vihet!" akció keretében árulja a bolt, és az eladó azt mondja, azért sárga, mert tanyasi... Nem éppen egy hollywoodi filmben várnám ezt, ami körül ekkora a felhajtás, és ami sallangok tucatjaival próbálja leplezni, hogy nem több egy pénzügyi gyorstalpalónál. Miközben én elég kényelmetlenül feszengtem a székben, hogy ekkora idiótának néznek, a szívem mélyén azért tudtam, hogy sajnos igen, van, akinek az kell, hogy Selena Gomez meg Anthony Bourdain magyarázza el a pókerasztal meg a konyhapult mellett, hogy ha rúdtáncosként, bazmeg, öt ház meg egy lakás után fizeted a hiteleket, és úgy játszol a lakásárak emelkedésére, akkor annyi eszed sincs, mint a rúdnak, amin pörögsz! Pedig az egy stabil szakma, nem úgy, mint a bróker meg a szalagmunkás, mert olyan még nem hallottam, hogy érdeklődés hiányában bezárt volna bármelyik csöcsölde.

De végülis nem mondhatom, hogy a film nem informatív. Hallottam, olvastam és tanultam eleget a témáról, de nekem a válság még így is valahol 2008 közepén kezdett látható tüneteket produkálni, így igazából a legérdekesebb a 2007-2008-as szakasz volt. Azért, mert 2007 előtt még lehetett pár tudós fantazmagóriájának tartani a tutibiztos-gránitszilárdságú biznisz porrá zúzódását a valóság kőfalán, de 2007-től jött az önámítás és az egymás seggének mentegetése, amikor a többség megpróbált úgy tenni, mintha attól, hogy nem foglalkoznak a problémával, az megszűnik, a többiek meg gyávák voltak ahhoz, hogy egy erősebb kijelentéssel bevigyék a kegyelemdöfést a sminkkel vastagon vakolt leprásnak. Igaz, ez a második fele volt a filmnek, amikor már "no hehe" van, amikorra már gondolhatnánk, talán a legreménytelenebbeknek is beleverték a fejébe, hogy ne vágj bele olyan üzletbe, aminek legalább érintőlegesen nem érted a szabályait, különben jó eséllyel át leszel verve... én pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy azt a szakaszt a többség unta. Nem volt már látványos vagy vicces, nem jöttek a sztárfellépők, nem volt lószarba csomagolt, macskaszarral töltött kutyaszar, csak a mocskos, száraz pénzügyi valóság volt tényekkel és elrettentő példákkal körítve, amire már a szereplők is csak értetlenkedni tudtak meg miafaszezozni, a közönség rajtam kívüli része meg erősen ásítozni. Na nem is véletlen, hogy a filmnek azzal a konklúzióval van vége, amelyikkel! Aki tud, döbbenjen meg rajta...

Mindezzel együtt az a véleményem, hogy ez a film maga a bemutatott bankrendszer szimbóluma: ennyi jó színésznek (nem írtam róluk, de ismerem őket, és nem csak beleéléssel, de biztosan hitelesen is játszottak, megformálva az eredeti személyeket), egy ilyen mélyreható témáról, ami ennyire közvetlenül érintette a nézői életét, ugyan ki merné megmondani, hogy egy hol szájbarágós, hol nevetséges, a végére meg túlbonyolított katyvasz, ami tele van felesleges jelenetekkel? Amin az emberek nevetnek, mint a Wall Street farkasán, miközben szörnyülködniük kéne, hogy anyám, tényleg ekkora idióták vagyunk?! "Too Big to Fail", ez lehetne ennek is a szlogenje... és így meg sem állt az Oscar-jelöltségig...


6,5/10
.