3 találat

.
A törvény nevében / True Detective S1



Ha már a Kezelés kapcsán előkerült, meglett az a kis plusz, amivel évek után kedvem lett megnézni... Meg hát ezzel is úgy voltam, egyszer egy esős hétvégére jó lesz, és mi lett volna erre jobb alkalom, mint a múlt hétvégi monszun   ? Ja, és mostanában volt már ingyen   .

A sztori alapja -mint azt nyilván sokan tudják- egy bizarr gyilkosság után nyomozó rendőrpáros (Rust és Marty) történetét kíséri végig. Mivel az elhagyott vidéken történő sorozatgyilkosságokról -mert ugye a rituális gyilkosságok ritkán állnak magukban- ez volt éppen a harmadik film, amit láttam mostanában, és azok eléggé magasra tették a lécet, így részemről már az első percektől nagy szükség volt arra, hogy minőségben olyat nyújtson a sorozat, amivel el tudja feledtetni mondjuk az agancsok asszociációját a Hannibalra, mert az nálam nem jó ómen. Önmagában például az, hogy milyen elképesztő tájakon és helyszíneken játszódik mindez (azaz Louisiana déli, lápos vidékén) vagy ahogy megidézték az ott élők, jellemzően a "white trash" tahók mindennapjait, hogy mennyire semmibe nem nézik őket, és hogy ők is mennyire semmibe tartják magukat a sok elpotyogtatott gyerekkel meg a generációkra visszavezethető vérfertőzéssel, együttesen nagyon jó volt, kiváló hangulatalapozó mondjuk a zenével együtt, de ezt a többi is tudta. Ahogy valós eseményeket szőttek a történetbe, például a különféle hurrikánok pusztítását, az is sokat dobott a sztorin, de szintén nem most láttam ilyet először. De az, hogy ilyen nagy időtávot, sokféle kis mellékvágányt, anekdotát felölelt a történet, mindenképpen újszerű és izgalmas volt; elég sok találgatásra adott okot, hogy a sorozat három fő időponthoz kötödik, amik között évek múlnak el, de akár egy évtized is. Nagyjából a sorozat feléig nem is nagyon lehet tudni, hogy a két nyomozó, akik a "jelenben" kérdezik ki Rustot és Marty-t a régi ügyükről, amit igazából visszaemlékezésként nézhetünk végig (ami abból a szempontból különösen jópofa volt, hogy azt is látjuk ezekből, amikor hazudnak, mint a vízfolyás), majdnem húsz éves eseményeket hozva a felszínre, az most ki után is folyik, miért érdekli őket a múlt, főleg olyan részletekig, hogy hét év közös munka után miért vált szét ez a sikeres páros annyira, hogy Rust utána vagy tíz évre el is tűnt.

Az ügy, a nyomozás maga viszont -bármennyire is próbálja a stáb a mindenféle összefonódásokkal és a társadalmi elit mocskos kis titkainak beleszövésével érdekesebbé tenni- annyira darabos, hogy az a rész nem igazán kötött le. Igazából úgy éreztem, hogy az a stábnak is csak egy keret, amibe az egyébként jól eltalált és nagyon sokszor emlékezetes karaktereket belerakták. Érdekes módon a mellékszereplők jöttek be jobban. Rust, bár kétségtelen a jobb karakterek közé tartozik, a megszállottságával, a kényszerbetegségeivel és a depressziójával együtt is, de tipikusan az a fajta csodabogár, akik miatt annyira unom már az ilyen "különcnyomozós" sorozatokat. Matthew McConaughey megformálásával együtt mondjuk kétségtelenül jobb volt, főleg, amikor nem a karót nyelt halálmadár volt a fiatalabb Rust szerepében, hanem az idősebb, cinikus megszállottként jelent meg; a jelenkori kikérdezéses jeleneteinek olyan jó a hangulata, ahogy mindig a két néger nyomozó előtt jár két lépéssel, és olyan jó beszólásai vannak, hogy nekem azok voltak az egész sorozat csúcspontjai. A filozofálgatásait is elhallgattam volna egy ideig, ahogy az is jó volt, ahogy a személyiségének próbáltak a múltjával megalapozni, de azért tíz percet csak arra szánni, ahogy Rust kifejti, az életben semminek nincs értelme, a világ egy szar hely, és hogy mennyire hülye, aki ezt a nagybetűs Semmit bármifajta érzelemmel megpróbálja kitölteni, és hogy az ezt megindokló múltja nem kicsit túlzsúfoltnak tűnik az életkorához képest... Ez is része annak a halmaznak, amivel az írók túlzásba estek. Ezért is tetszettek vagy voltak kellemesebbek azok a szereplők, akik Rust és Marty kutatását kísérték, így például az első áldozat férje, akit a börtönben kérdeznek ki, vagy a sátras prédikátor, és ahogy az ő élete alakult az évek során, de még az egyszerű fűnyírós tahó is az elhagyatott iskola udvarán (psszt!   )

A másik végletnek ott van Marty. Woody Harrelson kiváló színész, kedvelem a stílusát, de a túlcsicsázott Rusthoz képest ő meg annyira közhelyes a piti kis dolgaival, a kispolgári félrekeféléseivel meg az alkoholizmusával, hogy elég gyorsan elvesztette nemhogy a szimpátiámat, de az érdeklődésemet is. Rustnak abban teljesen igaza van, hogy Marty nem tesz hozzá nagyon semmit a nyomozásokhoz, így viszont kilóg a lóláb, hogy egy felesleges szereplőről van szó. Az egyetlen funkciója gyakorlatilag az, hogy rajta keresztül halljuk, hogyan kong Rust belseje a kiüresedéstől, és hogy a többi rendőr ne lincselje meg Rustot az első héten. És amilyen szövegeket írtak neki... A legrosszabbak azok, amikor Maggie-nek próbál magyarázkodni a kapcsolatukról, és egyszerűen annyira bődületesen kínos és szánalmas az a két jelenet, amikor mondjuk a kapuzárási pánikjáról hadoválva a Kengyelfutó gyalogkakukk Prérifarkasához hasonlítja magát, hogy megváltásként tekintettem volna rá, ha valaki ott helyben agyonlövi, ne szenvedjen tovább szegény pára.

Minőség és ötletek szempontjából mindenképpen fejet kell hajtanom a True Detective előtt, de a sztorija és a karakterei is inkább a trendeknek és a népszerű stílusjegyeknek lett alárendelve. Nem éreztem, hogy ez a sorozat egy történetet szeretne elmesélni (ami nálam azért általában elsődleges), hanem csak egy sorra akarta felfűzni azokat a dolgokat, amiket az utóbbi idők sorozatai és filmjei alapján az emberek szeretnek egy nyomozós sorozatban. Ezért tartom a lehetőségekhez képest gyengének például a Mr. Robotot is, bármekkora hisztéria is volt körülötte, és ezért adok ennek is kevesebb pontot, mint amennyit egy feszesebb forgatókönyvvel gond nélkül elérhetett volna. Ettől még voltak olyan részei, amik nagyon bejöttek, de általában volt valami, ami annak kapcsán le is húzta kicsit a hangulatom, vagy fordítva: egy fél epizód például arra megy el, hogy Nick beépül, ami a film szempontjából csaknem teljesen mellékvágány, de egyéb pozitívumok mellett egy kiváló, akciódús 10 perces vágatlan jelenet is tartozik hozzá, amiért nem tudtam haragudni rá, hogy beletették a sorozatba.


7/10

Spoiler:

.

.





True Detective S2





Most biztosan felvetődik a kérdés, hogyha már az első évadtól sem voltam elragadtatva, mi a fészkes fenéért vágtam bele a másodikba … a válasz pedig pofonegyszerű: Colin Farell miatt. Abban bíztam, hogy ha az első évadot is nagyrészt megmentette a két színész (akik egyébként immár producerei is a sorozatnak), akkor kedvenc színészem is hasonlóan sikeres lesz e tekintetben idén. S nem is kellett csalódnom, a dolog másodszorra is ugyanúgy működött, mint elsőre, a helyenként kimondottan unalmas, vontatott történetet Farell rajongóként nézve sikerült élveznem is – a másik három színész már csak hab volt a tortán. A nagy többséggel ellentétben ugyanis én még Taylor Kitsch-et is bírom, gondoljak rá akár John Carterként, akár Hooperként.

S ha már nagy többség: nagyjából abban is biztos voltam, hogy kell lennie valaminek a második etapban, ami más, mint az első, ami miatt a nézők lényegesen gyengébbnek tartják a teljesen feleslegesen kultstátuszba emelt S1-nél… jó esélyem volt, hogy én ezen bizonyos változtatások miatt szeretni fogom a második kalandot. Végül is így is lett, bár nem tudom megfogalmazni, mi miatt is lett így: talán a kevésbé önpusztító főhősök miatt, akikkel sokkal könnyebben tudtam azonosulni nagyjából az évad felétől… ellentétben ugyebár korábban megismert Marty Hart és Rush Cole nyomozókkal. Viszont az egész TD S2 ugyanazon hangulati elemeket használja, stílusa, történetvezetése, súlypontjai, beállításai is ugyanazok, mint a TD S1-nek. Másodjára ezek kiforrott védjegyek lettek – s megmondom őszintén, egész érdekes kis antológia kerekedhet ebből, ha minden évadra szereznek egy/két A kategóriás arcot a főszerepekre. Mert akkor lesz egy olyan sorozat a piacon, ami attól kuriózum, akik feltűnnek benne – s nem attól, amiről és ahogyan szól.

Ray Velcoro (Colin Farell) a képzeletbeli Vinci városának nyomozója. Igazából egy alkoholista vadállat, egy korrupt fasz, aki a helyi maffia főnökének, Frank Semyonnak (Vince Vaughn) is dolgozik másodállásban. Vagyis hát a fene e tudja már, mi is az első- és mi a másodállás, az egész vinci-i rendőrség olyan szinten korrupt, hogy Ray csupán egynek tűnik a sok közül. A háttérben hatalmas játszmák zajlanak, egy vasútépítés ingatlanügyeivel, amiben az egész vinci-i politikai és gazdasági vezetés zsíros milliókat kíván kaszálni, Frankre viszont rájár a rúd: úgy néz ki, az új társaság őt kihagyni készül a buliból. Nem tűnik véletlennek, hogy egy helyi képviselőt, akinél épp Frank 5 millió dollárja pihen, savval kiégetett szemekkel találnak békésen egy padon ücsörögni… Ray pedig a rendőrség és a maffia közös megbízásából nyomozni kezd. Már amennyire erre segg részegen képes lehet az ember…

Ani Bezzerides nyomozó (Rachel McAdams, alias Irene Adler a Sherlock Holmesből) épp egy félresikerült bevetés után kapja meg a feladatot, hogy képviselő halála után állami szinten nyomozva vegye maga mellé Rayt, és a gyilkos megtalálása mellett próbálja az egész vinci-i korrupcióról lerántani a leplet. A csaj belevalónak tűnik, bár – ahogy egyébként Raynél is – múltját sötét folt terheli, ez már csak ilyen TD szarság. A kis csapatuk pedig kiegészül egy motoros járőrrel, Paul Woodrougval (Taylor Kitsch) , aki épp egy házi őrizetes színésznő megszökése utáni leszopás vádja alól próbál menekülni, farkán és becsületén esett csorbát kiköszörülni  – pontosabban próbálja visszaszerezni állását és motorját. Apropó, motor: már megint, sisak nélkül, este, helyenként lekapcsolt lámpával!!! 180-al menni… felröhögtem, mikor az arcán a menetszél összegyűrte a bőrt, de sem a ruhája nem lobogott, sem a hajának nem lett baja. Semmi poént nem lövök le azzal, hogy ők hárman kénytelenek lesznek együtt dolgozni, a TD S2 egyik fő csapásiránya pedig ezen három karakter (+ugyebár a gengszterfőnök) önmagához és egymáshoz való viszonya, annak bemutatása.

Ugyanis a második évad sem elsősorban egy nyomozós, krimi történet – még ha az is az alapja, és talán a cím is azt sugallja. Itt ugyanúgy a sérült – igazinak, valósnak beállított – nyomozók személyiségét boncolgatjuk nyolc részen át. Rayét, akiről megtudjuk, hajdanán miért is kezdett el dolgozni Franknek, aki abban sem lehet biztos, hogy a kifejezetten idegesítőnek és unszimpatikusnak kreált fia a saját vére. Érdekes amúgy, mennyire is manipulatív az egész, mennyire is rájátszanak az apaság pozitív vetületeire, mennyire is képes az idegesítő fiát imádó, attól elszakított alkoholista agresszív barom a nézőkben (legalábbis bennem) pozitív érzéseket generálni. Rayét, aki amúgy masszív barátságban van a whiskyvel, aki azonban az évad felétől teljesen hiteles és hihető módon felhagy az ivással (legalábbis nagyjából), akit az évad végére minden negatív tulajdonsága ellenére meg lehet kedvelni. Sokkal kevésbé negatív figura ő, mint azt első blikkre látjuk. Mint ahogy az a Frank is kevésbé az, akinek igazából annak kellene lenni… a gengszter, akit épp ki akarnak csinálni, így már az elején, valami úton-módon mellé áll az ember. A gengszter, aki épp jó útra próbál térni, némi korrupció árán ugyan, de ki akar szállni a prosti és drogbizniszből. A gengszter, akinek egyik legnagyobb terhe, hogy nem lehet gyereke, aki azonban igazából egy „ártatlan” embert sem öl meg az évad során – így a végére a néző őt is megkedvelheti. Mert hát bőven van nála rosszabb is (többek között a SoA ír száláról Galen, azaz Timothy V. Murphy): Frank a köztes szereplő, a határ a fény és árnyék között, aki a sötétségből épp úton van a fény felé, csak visszahúzzák…

Aztán itt van ugyebár a nő, Bezzerides, aki rögtön az elején egy családi pofonnal szembesül – az ő terhe sem kicsi: nem elég, hogy gyerekkorából egy négynapos elrablás áldozataként annak minden emlékét magába fojtja, hanem még saját tesója egy kurva, apja (akit egyébként egy másik kedvencem, David Morse játszik) meg egy kommuna vezetője. Jó kis család, ehhez képest a nő meglepően normális módon viselkedik – más filmekben az ilyen teher alatt lévők sokkal gyakrabban kattannak be. Itt csak egyszer, a partin, de azt meg kéjes örömmel lehetett nézni. Hozzájuk képes Woodrough egy ép lelkű ember, leszámítva az iraki háború démonait, amiket magában hordoz, az alkoholista anyját, aki elitta a félretett pénzt, no meg a lappangó hajlamát, amit még magának sem ismer be. Nagyon eltalálták az ő jellemét is, ez a szépfiús imázs a kurvákhoz, a gyémántokhoz kiválóan passzol – viszont a családi állapotában bekövetkező változás sajnos kitalálhatóvá tett egy tervezett meglepetés drámát, így az nálam nem is működött. Az ilyen „eseményeket” csak azért írják bele a sztoriba, hogy hatásosabb legyen a dráma … már annak, aki évente egy-két ilyet néz.

A remekült megírt és feldolgozott figurák mellett minimális és meglehetősen nagyvonalúan kezelt a krimi szál. Ez nem volt máshogy az S1-ben sem, inkább csak egy háttérben lévő összekötő kapocs, ami azt a célt szolgálja, hogy a szereplőket össze lehessen hozni. Valóban totál ad-hoc jellegű a gyilkos, annak motivációja is (totál más volt az irány végig), valóban összecsapott maga a képviselő halála körüli ügy felgöngyölítése. Menet közben is van néhány ökörség, néhány feleslegesen hatásvadász jelenet (Ray és a sörétes puska), a finálé meg elképesztően rétestészta, de pl. a negyedik résznél a lövöldözés a beszarás, olyan jó lett (amúgy ez is TD hagyomány lehet, hasonló volt az S1-ben is). Viszont nem mehetek el szó nélkül ugyanazon idegesítő, művészieskedő hangulati elemek mellett, amik az S1-et is részben hazavágták. Az egész borzasztó lassú, nagyon sok felesleges színészi nézés, pásztázó kamera tarkítja az évadot. A felülről részenként kb. 10-szer mutatott autópályahálózat, mint vágást összekötő elem egy idő után kifejezetten idegesítő. Amúgy is, önmagának a nagyvárosnak messze nincs az a különleges hangulata, mint mondjuk a louisianai mocsárnak volt korábban. A füstös kocsma, az epizódonkénti kötelező gitározós-éneklős dalbetéttel sokadikra már borzalmas, semmi szerepe nincs (egyébként is, zeneileg valahogy nekem nem jött be az évad - kezdve a lecserélt főcím zenével).


Az egész True Detective nálam továbbra is a leggyengébb HBO évad marad, egy túlhypeolt, stílusilag félig-meddig elvont krimisorozat (talán kissé twin peaksos), amiben azonban rettentő érdekes karakterek tűnnek föl egészen parádés színészek előadásaiban. Azon talán el lehet vitatkozni, hogy a valós életben mennyi ilyen Igaz Detektív van, de amíg ez az elegy nem változik, én mindig leülök az aktuális évad elé.




75%



.

.





True Detective S1




Már az első két rész után gyanús volt, hogy ez nem az én sorozatom lesz, de akkor még bíztam benne, hogy a hátralévő hat epizód megváltást fog hozni. Mondjuk, ha tipikus sorozatjunkie lennék, vélhetően két rész után elkaszáltam volna az egészet, de mivel amibe belekezdek, azt végig is nézem, így érdeklődéssel vártam, hogy történjen valami – amikor azonban meg ténylegesen történt, akkor már késő volt. Így hát láttam az eddigi leggyengébb HBO sorozatot, aminek ha nem ez a két színész lenne a főszereplője, a földbe lehetne döngölni. Én minden bizonnyal meg is tenném…

De így nem kell. Számomra egyértelműen Woody Harrelson és Matthew McConaughey menti meg a True Detective-t a süllyesztőtől (utóbbi játéka a Mielőtt meghaltam fényében egyáltalán nem meglepő, sőt, megkockáztatom, hogy az Oscarnak e sorozat is alaposan megágyazott), az évtizedeken átívelő figurák megjelenítése e két rendkívüli alakítás keretében ölt testet. A True Detective (TD) szerkezete, történetvezetése ugyanis három idősíkot felölelve zajlik, ehhez pedig a két kiváló színész kinézetének lényegi átalakulására is szükség lett – lenyűgöző módon.
Egy kihallgatással/meghallgatással indítunk, ahol Marty (Harrelson) és Cohle (McConaughey) 2012-ben egymástól függetlenül mesél a közös múltjukról, munkájukról, egy 1995-ös bűnügyről. 1995-ben a két zsaru, az öntörvényű, hirtelen haragú, alkoholista Marty és a drogos múlttal rendelkező, félig őrült, félig zseni Chole már partnerekként nyomoznak egy rituális női gyilkosság ügyében. Chole persze jóval többet lát az ügybe, mint amit az elsőre mutat, a sorozatban végig lebegtetett rejtély nagyszerűen van felvezetve – hogy aztán a karakterdráma miatt teljesen háttérbe szoruljon.

A tipikus buddy movie-s alapfelállás ugyanis a megszokott poénos, bajtársias hangulat helyett borzasztó sötétté válik. Az évad gyakorlatilag végig a családi drámákra, és a tönkrement baráti kapcsolatra fókuszál a nyomozás helyett: teszi mindezt úgy, hogy megint csak nincs egyetlen szereplő, akit igazán szívünkbe fogadhatnánk. Itt bazzeg mindenki vedel (megint – mintha a nélkül nem lenne élet), seggrészegen autózik, jelvényét mutogatva visszaél hatalmával. Nem egyszer jutott eszembe Robertson őrmester a Mocsokból, de itt a szereplőket nem a bolondokházába küldeném, hanem az elvonókúrára. Szóval 5-6 részen keresztül nézzük, hogy Marty hogyan kúrja szét az életét, hogyan csalja meg a feleségét, milyen nagyképűen, bunkó és agresszív módon utasít rendre mindenkit maga körül: számomra kimondottan undorító figura – bár azt nem kétlem, hogy tömegével van ilyen. Chole viszont, a maga zsenialitásával detto ugyanezt csinálja, az arroganciája, felsőbbrendűsége, a mindenkit elüldöző életstílusa ugyanakkor még mindig szimpatikusabb volt, mint társa önpusztítása. DE. Mivel a sorozat a jelenben indít, s ott meg pont ő az alkoholista, így rögtön az elején utálat tárgyává vált nálam.

Van tehát két kimondottan unszimpatikus főhősöm, akik nyomoznak egy rejtélyes gyilkosságban – ha a gyilkosság lenne a fő motívum, egy szót sem szólnék. Helyette azonban van sok-sok végtelen hosszúságú, unalmas beszélgetés, rengeteg légi felvétel Louisiana mocsaras vidékéről, s az úton haladó autóról. Három részen keresztül jóformán SEMMI nem történik, némi kötelező HBO-erotika, rengeteg filozofálás, „okos” gondolatok az életről, no meg a családi perpatvarok. Nem egyszer a Homeland és a Breaking Bad kimondottan lassú epizódjai ugrottak be – de már azoknál is kapartam a falat: itt ugyanúgy jártam. Szerencsére aztán a félidőben egy intenzív másfél órás rendőrös-elkapós jelenetsort kapunk, akkor érezni igazán, mi lehetett volna ez az egész, ha ezt tolják előtérbe. A sorozat második fele (ahogy a kihallgatáson a visszaemlékezések közben eljutunk 2002-be) újfent visszafordul a karakterközpontú drámákhoz, Chole és Marty viszonya, annak megromlása gusztustalanul életszerű. Egyszerűen nem volt kedvem nézni – alig vártam már a finálét. Azt a finálét, amit meg összecsaptak egy részben. Egyszerűen túl gyorsan és életszerűtlenül oldják meg az ügyet, azt az ügyet, ami 17 évvel ezelőttben gyökeredzve tönkretette a karakterek – különösen Chole – életét. Megint azt kell mondjam, amit a TD első felére: ha a sok emlékezős-veszekedős piálós szarság helyett a thriller került volna előtérbe, imádnám az egészet. De így…

Még ezek ellenére is kétségkívül rengeteg erőssége van a TD-nek. Az idősíkok váltakozása kissé zavaros, de nagyon jó. A kihallgatásokon elhangzó hazugságok, a ferdítések nagyon tetszettek – érdekes azonban, hogy senki nem köpködte a másikat az idegenek előtt, ez mindenképp jó kis csavar -, mint ahogy baromi jó volt a két főszereplő metamorfózisa a múlt és jelen kinézete között. A gyilkosság (sorozat) izgalmas, több más moziból és sorból merít ugyan hangulatot, de jó: Chole nem egyszer juttatta Will Grahamet eszembe a Hannibálból… Ahogy a két színész megjeleníti a karaktereket az pedig parádés, kár, hogy ezek a karakterek nekem nem fértek bele a szívembe. S kár, hogy összesen csupán 2 és fél résznyi intenzív detektívesdi volt a nyolc epizódban. Többet vártam.

Nem értem és nem is osztom tehát sem az imdb 9.4-es pontozását, sem azt a szakmai és rajongói hype-ot, ami körüllengi a TD-t. Meg lehet nézni – sőt a két színész miatt ajánlott is megnézni -, de a cím sejtetésével ellentétben egy unalmas lelkizős történetet kapunk, amiből tulajdonképp semmi jelenet nem maradt meg bennem. Hacsak az nem, hogy Chole egyfolytában bagozótt. No meg a főcím és annak zenéje. Az tényleg jó volt. Sajnálom.

65%



.