8 találat

.
Démonok között: Az ördög kényszerített / The Conjuring: The Devil Made Me Do It




"Amikor a bíróságon a tanúk esküt tesznek, azzal a bíróság elfogadja Isten létezését. Ideje, hogy elfogadják az Ördög létezését is."

Amikor James Wan úgy nyolc éve elkészítette a Démonok között első részét, talán még ő sem gondolta, hogy az okkultizmussal foglalkozó Warren-házaspár történeteire később egy egész filmes univerzum fog ráépülni. Nem mindig sikerültek ennek a darabjai jól (az első Annabelle például szerintem nagyon nem), de a visszatérő motívumok és kellékek, a hangulat és a médium Lorrane szerepében Vera Farmiga mindig szívesen látott elem volt a történetben, legyen akár csak olyan távoli a kapcsolat, mint az A gyászoló asszony átkában (The Curse of La Llorona). Ebben, az immáron kilencedik filmben -bár sorszám nélkül, de- megint visszatér a sorozat Warrenékhez és az ő egyik aktájukhoz.

A történet ott kezdődik, ahol az eddigieknek általában vége volt: Warrenék a nyolc éves David Glatzel testéből próbálják kiűzni a családot hetek óta terrorban tartó túlvilági lényt, és bár csaknem végzetes következmények árán, de úgy tűnik, sikerül megfékezni a démont. Csakhogy alig telik el pár nap, amikor kiderül, a kisfiúból ugyan eltávozott a gonosz, de csak azért, hogy új gazdatestet foglaljon el magának, és mielőtt Warrenék vagy a rendőrség bármit tehetnének, brutális gyilkosság borzolja fel a kisváros nyugalmát. Ismerve a hátteret, Warrenék mindenképpen szeretnék elérni, hogy ha felmentetni nem is tudják az emberölés elkövetőjét, a tárgyalásán a bíró és az esküdtek vegyék figyelembe a túlvilági befolyásolást, ami nélkül a gyilkosnak esze ágában sem lett volna ölni. Ehhez azonban a rendőröket és a jogrendszer képviselőit is meg kell győzniük a túlvilág létezéséről, lehetőleg kézzel fogható bizonyítékok segítségével, amiből hamarosan kettő is akad: egy bizarr totem Glatzelék házának pincéjében és egy hasonlóan elkövetett gyilkosság a közelmúltból.

Ahogy ebből a rövid leírásból is látszik, Az ördög kényszerített elég erős tárgyalótermi és krimi szálakkal rendelkezik, hiszen a nagy részét az teszi ki, hogy Ed és Lorraine -nem egyszer az asszony képességére támaszkodva- nyomoznak azután, hogy hogyan és miért került megszállás alá David gyakorlatilag percekkel azután, hogy a Glatzel család beköltözött az új házukba. A cselekménynek az adja a feszültségét, hogy két oldalról is szorítja hőseinket az idő, egyfelől a közelgő tárgyalás miatt, másrészt mert a démoni megszállás egyre jobban az őrületbe taszítja az új áldozatát, és félő, hogy öngyilkosságot fog megkísérelni, hogy végre megszabaduljon... vagy talán valami más okból is. Alapvetően érdekes volt a sztori, ahogy összerakták a kirakósokat, és ahogy pár visszaemlékezésből megismerve Warrenék múltját Ed és Lorraine kapcsolata is szerepet kap ebben (talán a legjobb jelenet az egész filmben, ahogy Ed arra panaszkodik a feleségének, hogy nincs nála a gyógyszere), de nekem egyetlen olyan dolog volt, ami igazán emlékezetessé tette, mégpedig az, ahogy több utalás is történik az egész Démonok között univerzum számomra legérdekesebb elemére, Warrenék széfjére. Továbbra is furcsállom, hogy még senki nem látott fantáziát abban, hogy egy sorozat keretében mutassa be az ottani tárgyak eredetét... de talán abból is lesz egyszer valami.

Az mondjuk már ebből is kiderülhetett, hogy Az ördög kényszerítetten igazából egy dolgot nem nagyon lehet: parázni. A bevezető ördögűzős jelenet öt perce nagyjából le is fedi az ijesztőbb jelenetek kb. harmadát, és sajnos azok is mind pár pillanatos jump scare-ek, amik egy pár perces felvezetés után le is csapják a jelenet hangulatát. Én éppen azért szeretem a Wan-féle horrorokat, mert ügyesen építik a feszültséget, és akár tíz percig is képesek azt fenntartani, és nem fulladnak ki egy csattanó után. Persze ettől még vannak itt is jobb jelenetek, az erdei vagy a patológián játszódó kifejezetten jók lettek, ahogy azt is sikerült elég közel hozni a nézőhöz, hogy milyen érzés lehet egy megszállást "belülről" megélni... de arányaiban szerintem kevés volt ezekből, mert hiszen ez mégiscsak egy horrorfilm kéne legyen. Az, hogy a nézőtéren gyakrabban hangzott fel kuncogás a felbukkanó lényekre, mint elfojtott hüledezés, nem éppen erről árulkodott. Már csak homályosan emlékszem rá, de aszerint ennél még a rendező Michael Chaves előző horrorja, a már említett La Llorona is jobban össze lett rakva.

Izgulni kétségtelenül lehet rajta, borzongani sajnos kevésbé: Az ördög kényszerített került talán a legmesszebb attól az egész sorozatból, amit a Démonok közöttel James Wan annak idején lefektetett. Ettől még nem rossz, csak mást vártam.


7,5/10
.

Niwrok írta:

The Conjuring / Démonok között 2

Annyira nem éreztem jónak, mint az első részt. Az valahogy egységesebb, jobban összerakott volt, de elemeiben ez is legalább olyan kiváló. Sajnos mind a terjedelme (közel két és fél óra egy horrorfilmre rengeteg), mint a hangulata azt sugallja, hogy van alapjuk a pletykáknak, James Wan tényleg ezt szánta a horrorfilmes hattyúdalának, mielőtt elhúzott volna Aquamant és MacGyver reboot-pilotot      forgatni. Én pedig az eddigiek alapján aligha várhatom, hogy bárki is ugyanazzal a hozzáértéssel nyúl majd hozzájuk és kelti életre őket, ha ez már a közvetlen és évtizedes alkotótársának, Leigh Whannellnek sem sikerült.

8,5/10

Az Annabelle 2,5.-re ráhangolódásként ezt találtam a legjobbnak megnézni, és annyiban változott csak a véleményem, hogy a hossza jobban agyonnyomta, most olyan 8 körül lenne a pontom. Remek jelenetek vannak benne, a para is működött, ahogy a kétségre is jól rájátszik, a hangfelvételekkel való játék meg egyszerűen megunhatatlan... de túl sok minden lett belepréselve ahhoz, hogy a feszültség kitartson a végéig, ráadásul a szellemek és démonok grimaszai néha inkább nevetségesek, mint ijesztőek.

Viszont most már külön tudtam figyelni a játékos jelekre...

Spoiler:

.

Holtodiglan (újranézve)

Visszaolvastam, mit is írtam róla anno, nem emlékeztem rá, hogy igazából még tetszett is... de legalább kevésbé volt kényelmetlen az, hogy másodszor is tetszett. Amy eltűnése, annak magyarázata, az egész kigondolt szivatás másodjára is zseniális volt, s kb ugyanott bicsaklott meg megint a film, mint két éve: a kirablásánál. Onnantól nekem kissé kapkodó, fura és hiteltelen az egész - legfőképp az, ahogy a hirtelen hazatért nőt a közvélemény, a kórház és a rendőrség kezelte. Sőt arra sem emlékeztem, hogy hazatérése után volt még fél óra hátra...

De összességében jó volt, mea culpa: talán nem csak hajszálnyival jobb, mint az A lány a vonaton.



A Da Vinci-kód (újranézve)

A 3 órás rendezői változt próbára tett rendesen: az alapból is kissé unalmas mozi még lassabb lett. A fehér hajú gyilkos még mindig qrva jó, a közepén az okfejtés Jézusról, Magdolnáról no meg a zsinatról még mindig zseniális (a film legjobbja). Továbbra is egyházkritikusságába tudtam igazából kapaszkodni, az akció/thriller vonala olyan semmilyen... Tom Hanks meg még nem az igazi Langdon.



Angyalok és Démonok (újranézve)

Ez viszont brutál jó volt. Alapból az egész konklávés rész érdekes és tetszik, de jó volt a CERN vonatkozása is. Az egész akkor iszonyat friss és ropogós volt, Hanks jobban él itt a szerepében, a római kergetőzés és az egész őrült rohanás előnyére vált  filmnek az első rész érdektelenségéhez képest. Tök jók a helyszínek is, a mélypont pedig továbbra is a csavar és az egész helikopteres rész. De soha rosszabb katolikus thrillert.


.

.





Démonok között 2




Mikor pár hónapja Niwrok kolléga – aki kettőnk közül egyértelműen a nagyobb James Wan fan – írt erről a filmről, és belinkelte az igazi Warren házaspár munkásságát, felvetődött bennem, hogy ez az egész The Conjuring sztori mennyire is kiváló alap egy jó antológia filmsorozathoz… és lám, lám, nem csak én gondoltam így. A Démonok között második része ugyanis pontosan arra az útra lépett, ami a leglogikusabb és ami az egyetlen épeszű és járható út: az izzadtságszagú direkt folytatás helyett Ed és Lorainne Warren „életművéből” a következő fejezetre ugorva meséli tovább a vadászok kalandjait. Egészen pontosan nem egészen a következőre, de erre mindjárt ki is térek…

…szóval a helyzet az, hogy én szívesen néztem volna a mozi indítását egy teljes egész estés filmben: az Amityville-i események igazán megérdemeltek volna végre egy normális és normálisan megcsinált horror feldolgozást. Nem is csak és feltétlenül a Ronald DeFeo-féle mészárlásról, hanem talán inkább a Lutz család kálváriájáról. Ugyanis a Démonok között 2 indítása, ez, így beillesztve a moziba eléggé felemás lett számomra: az kétségtelen, hogy megadja a hangulatot (amit aztán majd a The Clash és a The Beatles rendesen el is vesz), viszont sehogy nem érzem a jelenet súlyát és szükségességét a történet egészét tekintve. Az apácadémon kibaszott jó volt már itt is, de valahogy Lorraine mászkálása, az egész jelenetsor kissé erőltetettnek tűnt a szememben. Valahogy úgy, hogy oké, érintsük Amityville-t is, mert hisz azzal lettek Warrennék a leghíresebbek, meg, ha már itt vagyunk, alapozzunk meg a későbbi démonnak, sőt az egész filmnek – de aztán ugorjunk is gyorsan tovább. Az egész nyitánynak olyan gyorsan vége lett, hogy csak pislogtam, és bizony nagyon sokáig nem is tudtam hova tenni a képeket (de legfőképp a szándékot). Lorraine pont úgy viselkedik, mint a Hannibal sorozat Will Grahamja, ezzel a beleéléses látomásos módszerrel… a fene se tudja, kell-e ez így ide. Ráadásul elhangzik a mozi tán legkínosabb mondata, a „Képzeljenek el egy fehér fénykoszorút! Az majd megvédi Önöket.” – Mi van???    És mindez 7 percben.

Mielőtt bárki félreértene: nem azt mondom, hogy ez a szakasz rossz volt, sőt. Kifejezetten parás, olyan igazi démonokközöttes volt – csak nekem dramaturgiailag kilógott a sorból és az utána következő közel egy óra nem tudta megközelíteni sem. Sajnos nagyon is érezhető a visszaesés, hisz az Enfieldi események első szakasza a kis család bemutatásával, a londoni 70-es évekkel minden lett, csak nem feszült. Eleve már a váltás nagyon éles (most arról nem beszélek, hogy egy szöveges főcím alapján kell teret és időt váltanunk), ugyanis Lorraine drámai látomásai és üvöltése után a London Calling dal, az ugrándozó gyerekekkel… hmmm… eléggé kiránt a feszültségből. Pont Niwrok korábbi írásában olvashattátok, hogy a Démonok között 2 mennyire is nem ilyen – nos, az tény, hogy később nem ilyen, de az elején bizony kizökkent a hangulatból. Még mindig azon rágódom, az Amityville-i eset nem csak utólag került-e bele a film elejére…    …de mindegy. Szóval Enfieldben vagyunk, ahol is Hodgson család mindennapjaiba csöppenünk: az alapban sem túl fényes, szegényes hangulatot egyre több paranormális jelenség árnyékolja be. Először még csak a fiatalabbik lány, Janet (Madison Wolfe) a szenvedő alany, de aztán lassan az egész család megtapasztalja a szaporodó poltergeist jelenségeket… és jó. Ez nagyon jó.

Jó, mert végre valahára a szereplők életszerűen viselkednek: mikor szembesülnek a tényekkel, hanyatt-homlok menekülnek a házból. Jó, mert az egész eseménysor, a természetfeletti elfogadása (és maga a megszállás is) is tök életszerű, végre nem töltenek feleslegesen azzal perceket, hogy hiszünk-nem hiszünk-hiszünk-menekülünk, hanem sokkal gördülékenyebben történik minden. És jó, mert a görbe ember vagy az öreg Bill feltűnése néha komolyan a frászt hozta rám, mr. Wannak valóban kiváló érzéke van ahhoz, mikor kell az embert kiugrasztani a fotelből. Jó, hogy végre van egy entitás, aki nem csak egy kiválasztott személynek mutatja meg magát, hanem másnak is, és továbbá nagyon jó, ahogy az akkori médiakörülményeket bevonják az eseményekbe, hogy először a helyi Szellemirtókat hívják – és csak utána Warrenéket. Ahogy haladunk előre a történetben, tényleg egyre nyomasztóbb és rémisztőbb lesz minden, a család háza és az egész korrajz példásan életszerű mégis, ahogy néztem a filmet, egyre nagyobb hiányérzetem lett. Hát persze… hol is vannak Warrenék??

Számomra a film akkor kezdett igazán működni, mikor a vadászok megérkeznek Enfieldbe. Onnantól szinte hibátlan az egész, onnantól nem panaszkodhatom: a Démonok között 1 színvonalát ugyan nem éri el a film, de érezhetően szintet lép a szellem, majd a démon üldözése. Ahogy pedig Warrenék összerakják a képet (a magnó iszonyat jó volt!!), úgy válik a mozi zsigeri horrorrá: amiben nem csak a jump scare elemek vannak egymás hegyén-hátán, hanem tényleg nem enged a feszültség sem. Egy perce sem. Itt már nincs London Calling (jó, kicsi gitározás van, de annyi kell a néző lelkének), itt már jóformán napsütés sincs, csak szürkület, este/éjszaka, eső… és félelem, Bill egyre veszélyesebbé válik (vizes pince) és a házaspár tényleg komoly kihívás elé kerül. Közben meg a film hangulatában keveredik Wan stílusa és hangulatteremtése az Az ördögűzővel, a Poltergeisttel, kiváló elegyet alkotva. Remek jelenetek egész sora jön, a vizespoharas kihallgatás, csaj a plafonon, a pince, a keresztekkel teli szoba, Ed félvak botorkálása, a finálé – és mindenekelőtt az apácadémon.    Sok emlékezetes horror-szörnyet, démont, különféle entitást láttunk már, de nekem ez az apácadémon simán dobogós… valóban, kicsit hasonlít az Insidious fátylas nőjére, de a fekete fátyol kontra egyházi gúnya között én mindenképp utóbbit részesítem előnyben. Sőt, ha most hirtelen mondanom kellene valakit, aki jobban tetszett, mint ez  démon, csak az A kör Samaráját tudnám elsőre mondani…

A Démonok között 2 túlnyomó többsége kifejezetten jó. A 70-es évek megidézése másodszor is kiváló – csak most ugye nem a vidéki környezetet kellet életre kelteni, hanem Londont (amihez a brit akcentus egy lapáttal még rátesz). Aztán itt van az a James Wantól már megszokott aprólékos kidolgozottság, az a ház, ahol játszódik a megszállás, megint csak totál hiteles és autentikus: simán elhiszem, hogy abban a korban járunk. Azt mondjuk nem tudom, a pinceajtókat a 70-es évek közepén miből készítették, ugyanis baltával negyed óráig sem sikerül betörni (vélhetően valami dramaturgiafa volt), de ha ez a legnagyobb baj, akkor rendben van. A hangulatkeltés, az izgalmak fokozása első osztályú, horrorhoz képest meglepően átgondolt és összerakott a sztori és a szereplők kapcsolata is. A film végére már szegény Hodgsonékhoz is lehet kötődni, sőt extrém módon még Billhez is, nem is beszélve a Warren házaspárról, akikről újabb, a nézővel az érzelmi kapcsolatot jobban elmélyítő dolgok derültek ki. A sok sötét, félhomályos jelenet mind remek, a fináléban pedig a félvak szereplő bóklászása egészen új és jó gondolat: a tipikus, elemlámpás vagy gyertyafényes POV nézőpontú jelenetet nagyszerűen újítja meg – úgy, hogy tulajdonképp semmi újdonságot nem ad. Csak átszínez egy sablont, ami eddig is működött, ami eddig is remek horror panel volt – és mégis újat hoz a filmbe. A nagy dicsérgetés közben nem hagyhatom ki a színészeket sem: Vera Farmiga és Patrick Wilson tök jól egybeforrt a Warren házaspár szereppel, a Janetet játszó Madison Wolfe is tetszett. De Franke Potente, mint a szkeptikus riporternő, illetve Simon Mc Burney, mint helyi parajelenség-specialista is kiváló.


Az, hogy az első résznél én is gyengébbnek érzem, az szerintem egyetlen egy dologra vezethető vissza: túl hosszú a film, a megnövekedett játékidő pedig túlságosan is felesleges dolgokra megy el. A 134 perc rengeteg, ennyi időt nem lehet megtölteni végig ijesztgetéssel és megfelelő mennyiségű parával – itt túlnyomórészt az első óra családi köre tűnt nekem lassúnak. Ha mondjuk a fura dramaturgiájú felütést kivesszük, az első órát kicsit megcsipkedjük, kiváló ritmusú és hangulatú mozi kerekedhetett volna belőle: ezt is simán föl lehet tenni a polcra az egyes mellé, de halovány hiányérzet marad az emberben… aztán lehet, mindez azért van, amit Niwrok is írt: ez Wan hattyúdala horror témában. És még valami: most bukkantam rá hogy az Enfield sztoriról van egy angol minisoorozat is, amiről eddig nem tudtam. Lehet, a 3 epizódot valamikor lepörgetem, hogy teljesebb legyen a kép Valak ügyben.





80%




.

.
The Conjuring / Démonok között 2.



Már az első Démonok között után is lehetett látni, hogy Ed és Lorraine Warren munkássága bőséges alapanyagul szolgálhat a későbbi Conjuring-filmekhez (ahogy amúgy szolgált eddig is jó pár horrorfilmhez), ahogy az is, hogy James Wan kezében jó helyen vannak a Warren-akták. Lehet persze vég nélkül szapulni a horrorfilmeket a klisék használata miatt, de akkor is azt mondom, hogy jelenleg Wan az, aki azokat úgy tudja felhasználni és trükközni velük, hogy a klasszikus alapokon nyugvó horrorok közül a leginkább kitűnjenek a filmjei.

Nincs ez máshogy most sem, amikor egy kis amityville-i kedvcsináló után Warrenéknek Angliában akad tennivalójuk, miközben ők már egyébként a visszavonulásukat fontolgatják. Az Enfieldben élő Hodgson-családot ugyanis hetek (pontosabban egy kísérletező kedvű szeánsz) óta félelemben tartja egy, a házukban lakó szellem vagy valamiféle entitás, ami a négy gyerekből leginkább a fiatalabbik lányt, Janetet szemelte ki magának, rajta keresztül manifesztálódik és rémít halálra mindenkit, bárhova is mennek előle. Az ügy érdekessége, hogy már jóval azelőtt jelentős médiavisszhangot kapott, mielőtt az a Warren-házaspár fülébe jutott volna, akiket ezúttal nem is a megszállt család keres meg a segítségért, hanem az egyház egyik képviselője, és a vizsgálatuk tárgya is sokkal inkább a jelenségek paranormális eredetének igazolása, mint a szellem vagy démon kipurgálása. De ahogy Perronék esetében is volt, a történet hamarosan személyes fordulatot vesz számukra, ami akár egyikük halálával is végződhet.

Bár ez hivatalosan egy második rész, nem igazán folytatás, hanem inkább csak egy új történet feldolgozása szinte pontosan ugyanazokkal az eszközökkel és ritmusban, ahogy az az első részben volt. De úgy is mondhatnám, hogy az első rész kvázi-remake-je. A rettegésben élő család szinte másolja Perronékat, csak ők nem egy tanyán élnek, hanem egy elég lepukkant munkásnegyedben, így a történetben szerepet kapnak a szembeszomszédok is, viszont a gyerekek apja nem (ő nem sofőrködés miatt hiányzik, hanem fixen, új családot alapítva). De ismerősek a történet egyéb elemei, Warrenék drámai szála (ezúttal nem Lorraine-nel és a lányukkal, hanem Eddel a középpontban), a házba érkező forgatócsoport, egészen a helyszín felépítéséig és addig, hogy a prológus után Warrenék vagy egy órára eltűnnek a történetből, hogy részleteiben megismerjük, mivel is néznek szembe Hodgsonék. Az egyetlen markáns különbség mindezeknek a célja, a vizsgálat, mert a csapathoz a tévéseken keresztül tartozik egy szkeptikus is (és a nő még a jobbik eset a kétkedésével, hiszen Ednek már éppen eléggé tele a hócipője a szakértőnek mondott alakokkal, akik csak őket próbálják hitelteleníteni és nevetségessé tenni), aki árgus szemekkel figyeli, nem-e csak Janet és Peggy színjátéka-e az egész, a szomszédokkal és az egyéb érintettekkel elég széles kört bevonva az átverésbe, amivel mondjuk a figyelemre és esetleg egy jobb házba költözésre ácsingóznak (csak az időtáv tűnt nekem túl hosszúnak ehhez). Mint nézők mi ugyan látjuk a természetfelettit, minket is kitör tőle a frász, együtt félünk és ijedezünk a családtagokkal, de hihető az a része is, hogy egy kívülállónak, amíg nincsenek közvetlen bizonyítékai vagy tapasztalata, mindez lehet csak egy hallomásokkal megtámogatott bűvésztrükk is, ezért is volt érdekes például az a dolog a vizespohárral. De azért azt sem itt látjuk először, ahogy mondjuk egy magnószalag kulcsszerepet játszik, ez a kis játéka legutóbb is az egyik kedvencem volt... és legalább ilyen jók voltak a jelek a bizonyos névre vonatkozóan, a kutyák a csengővel, és a stáblista közbeni, aljas kis bevágások, a la Harcosok klubja   .

Ugyanez igaz a horrorfilmes eszközökre is. A helyszínek abszolút magukon viselik Wan stílusát, a sok színes kellékkel (csak itt mondjuk lendkerekes tűzoltó-kisautó van, nem járóka), a színpadias díszletekkel, amiknél néha már szerintem is túlzásba esett (a hintás kép a köddel szinte már karikatúra). De ugyanígy voltak pozitív meglepetések is, Ed festménye a rémálmáról például kiváló kellék, és csak azzal úgy tudtak feszültségben tartani percekig az "élethűsége" miatt, hogy csak utólag éreztem úgy, ez igazából csak egy töltelékjelenet volt, ami önmagában semmit nem mozdított a sztorin. Ugyanígy többször láttam ugyanazokat a beállításokat, beijesztéseket, amikhez a korábbi Wan-filmekben már hozzászoktam, és gondolom az sem véletlen, hogy az "apáca" a sminkjében mennyire hasonlít az Insidious fátylas rémére, aki meg már eleve egy Mary Shaw utánérzés volt a Halálos hallgatásból. De most is vannak kisebb újdonságok, például bejött a kis vizuális trükk a homállyal a "kikérdezésen". És van valami, amit még mindig Wan csinál a legjobban, talán ezért is szeretem annyira a filmjeit. Ha jól emlékszem, nem csak én tettem már szóvá itt, hogy a mostani horrorok többsége nem akarja túlstresszelni a nézőit. Így mondjuk egy kis sötétben bujkálós, rémülten lihegős jelenetet követően gyorsan megijeszt, és hopp, hirtelen máris reggel van, csivitelnek a madarak, és a szereplők kipihenten ébredeznek az esti rémálomból... Na persze! Egy horror ne pátyolgasson már, ha kérhetem! A Démonok között viszont nem ezt tette/teszi, hanem gyakorlatilag a film kétharmadában szoríttatja a nézővel a zabszemet, akár 15-20 perces jeleneteken keresztül is, hogy na mindjárt, mindjárt, ott meg fog jelenni valami... És nem csak hogy nem pont úgy ijeszt meg utána, ahogy várná a néző (ez a legnagyobb trükk, vagy háromszor sikerült most is megugrasztania ennek a szemétládának      !), de nem egyszer egymásra is építi az ijesztéseket, nem engedve el a nézőt a reggel megnyugtató fényei közé, hanem akkor fut vele még egy ötperces kört, hadd szokja, és utána még a napos nappaliban is ráhozza egy kicsit a frászt. Így pedig amikor tényleg pihi van, esetleg csak egy kis beszélgetés a kertben vagy a karácsonyi éneklés, akkor sem mertem nézőként teljesen kiengedni, mert hoppá, hát mennyire váratlan is lenne akkor is egy kicsit felrúgatni a nézővel a kólás poharat. Az utóbbi időben talán csak az It Follows volt képes ilyen hosszan feszültséget fenntartani, csak hát az teljesen leeresztett például a tengerpartos jelenetre.

Amit legutóbb is fontosnak tartottam kiemelni, és amiben talán a legnagyobb -talán egyedüli- volt a fejlődés, az a korrajz. A Perron-ház, és a benne megjelenő 70-es éveknek is kivételesen hiteles volt a hangulata, amire a klipes montázzsal, a tévéshow-k világával és a színészi alakításokkal csak még rátettek egy lapáttal. Utóbbiaknál Vera Farmiga eddig is favorit volt, de itt a karaktere háttérbe szorult kicsit Frances O'Connor javára, aki amennyire furának éreztem ebben a szerepben az elején, annyira meggyőző volt a végére (és csak utólag hallottam egy werkben, micsoda angol akcentust vett fel Peggy szerepére). Ráadásul itt nem csak üres lózung, hogy "valós történet alapján"; az Enfield-esetet mondják a legjobban dokumentált ügynek a paranormális vizsgálatok között, aminek több hangfelvételét és fotóját fel is használták a forgatás során, és hogy mennyire autentikusan, arról a végén van egy kis összefoglalás, tovább emelve a film hangulatát. A nagy valósághűségre és eredetiségre törekvés mellett éppen ezért vettem tudomásul némi csalódással, hogy Wan azzal lépett ki leginkább a korábbi kereteiből, hogy egy teljesen hangulatidegen, totál CGI-jelenetet is beletett ebbe a filmbe, szintén csak mellékszálként... és legalább akkora megdöbbenés volt, amikor kiderült számomra, hogy az mégsem CGI, hanem valódi színész és maszk!

Annyira nem éreztem jónak, mint az első részt. Az valahogy egységesebb, jobban összerakott volt, de elemeiben ez is legalább olyan kiváló. Sajnos mind a terjedelme (közel két és fél óra egy horrorfilmre rengeteg), mint a hangulata azt sugallja, hogy van alapjuk a pletykáknak, James Wan tényleg ezt szánta a horrorfilmes hattyúdalának, mielőtt elhúzott volna Aquamant és MacGyver reboot-pilotot      forgatni, és innentől -most legalábbis úgy tűnik- csak besegít majd pár kezdőnek a tanácsaival és a pénzével (Lights Out), illetve a már meglevő karaktereit fogja kiárusítani (az Insidious 4 és az Annabelle 2 is tervben van). Én pedig az eddigiek alapján aligha várhatom, hogy bárki is ugyanazzal a hozzáértéssel nyúl majd hozzájuk és kelti életre őket, ha ez már a közvetlen és évtizedes alkotótársának, Leigh Whannellnek sem sikerült.

8,5/10

.

.
Démonok között / The Conjuring


Amikor tavaly viszonylag rövid időn belül James Wan két horrorfilmjét is vetítették a mozik, nagy dilemmát okoztak nekem az év végi TOP10 összeállításánál. Wan ugyanis azon kevés filmesek tagja nálam, akinek egyszerűen minden filmjét szeretem. Ilyenkor mindig hozzá szoktam tenni Leigh Whannell, mint állandó alkotótárs nevét, hiszen Wan eddig legtöbbször azt rendezte, amit közösen írtak. Szóval a TOP10-nél fejtörést okozott, hogy a két horrorból melyik reprezentálja Want, és ez végül hajszálnyival, de az Insidious lett (annak újranézése sem fog sokat váratni magára), de még most sem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem-e... bár végülis mindegy, mert döntöttem.

Wan azért garancia egy jó horrorra nálam, mert képes tisztelettel használni az olyan klasszikus horrorelemeket, mint az ajtónyikorgás, mozgó tárgyak, lehűlő levegő, de soha nem reked meg ezek unalmas ismételgetésében, hanem kreativitással és a saját stílusjegyeivel (mint amilyenek a torz babák) felfrissítve adja át ezeket a nézőnek. A Démonok köztben ilyen volt a tapsolós játék, a hangfelvétel visszahallgatása és mondjuk a tükrös zenedoboz működése. Ebben a filmben ezen felül külön érdekes volt, hogy nem egy szellem hozta a frászt az újonnan beköltöző, frissen vásárolt házuk történetét nem ismerő, ötgyerekes ("ötlányos") családra, hanem egyszerre három, pontosabban három szellem és valami démoni, ezzel pedig kiküszöböli a horroroknak azt a "hibáját", hogy az ember mindig csak egy helyről várja a riogatást. Itt viszont egyszerre terrorizálhatja az egyik a lányokat az egyik szobában, miközben az anyát a pincébe zárja a másik, és közben még a képek is csörömpölve hullanak le a falról... Vagy mondhatnátok, hogy micsoda para, amikor nem látod, hogy mi üldöz, én meg azt mondom, hogy az a para, amikor nem vagy benne biztos, hogy látod-e; amikor egyszerűen nem lehetsz benne biztos, hogy az ajtó mögötti árnyék bizonyos részeken nem sötétebb-e épp csak egy árnyalatnyival, és ezek a talán-foltok nem adnak-e ki valamilyen egybefüggő alakot. A végén pedig, ahogy a démon képes tárgyakon keresztül hatni távoli területekre, meg úgy egyáltalán a végén a pincében akkora erőt, hatalmat képes mutatni, ami -legalábbis nekem- sokkal hatásosabb volt, mint nagyon régóta bármi a démonos-megszállós kategóriában.

És ha már "megszállás". A Démonok közt legnagyobb erénye nálam Warrenék szerepeltetése, és a házaspár kettős, egymást kiegészítő megközelítése a földöntúli lényekhez. Egyik oldalon ott van Ed Warren, aki inkább tudományos-technikai oldalról áll a dolgokhoz (mondjuk ahogy a lények két fő típusáról beszél, vagy ahogy a "kapcsolatfelvétel" három lépését mutatja be), és mindezt egy kis prológussal (Annabel) össze is foglalják előre. Az igazi "varázslat" azonban Lorraine Warren, és remélem, még sok filmben helye lesz, mert önmagában a karakter elvinne többet is a hátán. Ő az, aki médiumként látja és érzi a lényeket, ha megérint valakit vagy valamit, akkor képes az ahhoz kötődő érzéseket, emlékeket átvenni... de ami másoknak áldás, az neki átok, és minden ilyen kapcsolatfelvétel nyomot hagy benne, mintha elvenne egy darabot a lelkéből, és mert éppen a legutóbbi akciójuk sokat kivett Lorraine-ből, ezért a médium feleségéért aggódó férj egy újabb szín lett a film palettáján. Ami amúgy is remekül próbálja érzékeltetni, milyen Lorraine-nek lenni, úgy látni a dolgokat, ahogy ő látja; érdemes mondjuk kétszer egymás után megnézni azt a jelenetet, amikor először megérkezik a Warren-pár Perronékhoz, és a másodiknál figyelni azt a cseppnyi viszolygást, ami többször is kiül Vera Farmiga arcára. Ha pedig szavazni kéne a filmtörténelem legnyomasztóbb és legrejtélyesebb helyszínére, az tutira Warrenék "széfje" lenne nálam, aminek a puszta létezése annyi kérdést vet fel, annyi félelmet képes elültetni az arra fogékony nézőben, amire más filmek a teljes időtartamukban sem képesek.

Nálam tényleg ritka az, hogy minden ennyire a helyén legyen, például a hangulat. Ebben leginkább a kor megidézése az élenjáró, mert a Démonok közt a 70-es években játszódik, és ez mindenből érződik, a ruhákból, a zenékből, a kocsikból, de még talán a párbeszédekből is, ahogy hiányoznak a használt nyelvből a "modernizmusok". Talán egy jelmez lóg ki belőle, de nekem az lett a kedvencem, Lorraine Warren kék galléros blúza pont azt a régimódi eleganciát sugározza, ami egy kis átkötést jelent a XIX. század vége (amióta a környéken és a házban a pokoljárás megkezdődött) és a beat-korszak között. Aztán ott vannak a színészek is, és mert a fél éve tárgyalt Mamához hasonlóan az anyaság központi szerepet kap, a női színészeknek jut nagyobb tér. A zsaru és az ázsiai fickó az Insidious Tucker-Specs duóját helyettesíti (és mert ez a film komolyan veszi magát, ezért sokkal kevesebb idiotizmussal), ahogy mondtam, Ed Warren a "tudományos" háttér a démonűzéshez (Patrick Wilson lassan már Wan házi színésze lesz), és ezen kívül csak egy Rory nevű fiú van, aztán kész. Az öt Perron-lányt és Judy Warrent remek gyerekszínészek alakítják, ők a riogatás leggyakoribb eszközei, mert a gyerekek sokkal fogékonyabbak erre a szüleiknél, akiket sokkal jobban megvisel (ezúttal konkrét okkal), hogy a gyerekeiket terrorizálják. Vera Farmigát már említettem, nagyszerű színésznő, akinek nagy szerepe van benne, hogy Lorraine lett a film legjobb karaktere nálam, de átváltozás-átlényegülés szempontjából Lily Allen talán még hatásosabb volt.

Wan utánozhatatlan játéka a kellékekkel és a hangulatokkal, a történet, mely új szintre emelte a démoni erők hatalmát, és a kiváló színészek mind-mind kellettek ehhez:


9,5/10
.

.




Démonok között



Nem tudom eldönteni, hogy tényleg ez-e az „Év legfélelmetesebb filmje”, vagy az „Év horrorja”, mert nem láttam mindent, de az tény, hogy kimondottan a jól sikerült darabok közé tartozik. Bizony elég gyakran – főleg a remek hanghatásokkal kevert hatásvadász ijesztegetésnek köszönhetően – végigfutott rajtam a hideg, meg kétségkívül tapintható a feszültség és a félelmetesség – de hogy ezzel első lenne-e, azt én nem állítanám.

Azt sem tudom, hogy valós-e  a promóció, márminthogy megtörtént eset alapján készült a mozi. E tekintetben erős kételyeim vannak, de mindenesetre ami valóban valós lehetett, és megmaradt belőle, az tetszett. Pontosabban az egész pont amiatt tetszhetett.  Miután az Insidioust kifejezetten idióta filmnek tartom (különösen a végét), James Wahn új mozija üdítő frissességet hozott e téren: logikusan és hihetően építkezett, jól adagolva a feszültséget és az érzelmeket. Elfogadva a promót, minden további nélkül el lehet hinni, hogy ez valóban így volt, mert végre nem kellett azokon a szokásos bacaságokon mérgelődnöm, amik a sablon horrorfilmek sablon szereplői képesek művelni a vásznon. Ha csak ezt a tényt nézzük, már megéri a filmmel foglakozni, végre egy alkotás, ahol nem hülyék állnak szembe a túlvilággal. Még akkor sem, ha a film ugyananazon panelekből építkezik, mint annyi elődje korábban.

Ráadásul ez a mozi tulajdonképp nem is arról a mit sem sejtő családról szól elsősorban, amelyik gyanútlanul beköltözik egy – szokás szerint szellemlakta -  házba, hanem inkább arról a két emberről, akik segítségükre sietnek, mikor is baj van: a Warren házaspárról, akik a paranormális jelenségek ismerősei. Feltűnésük, ténykedésük egyébként borzasztóan hasonlít Sam és Dean Winchesterre az Odaátból, a film némely jelenete simán elmehetne a sorozatba is. Mivel pedig a Supernaturalt imádom, számomra ezek után teljesen normális, életszerű és hihető volt, hogy két „vadász” száll be a küzdelembe a család oldalán. Valahol ugyanakkor a film félelmetessége, az igazi rettegés is itt csorbul jelentősen, hisz más nézni, mikor profik veszik fel a harcot a gonosszal, s megint más, mint mikor egy ártatlan, mit sem sejtő család - egy icipicit talán kevésbé aggódunk a szakemberekért, akik otthonosabban mozognak a démonok és szellemek között. Tudják, mi is a helyzet valóban a házban, ahol a megszokott módon történnek az események: először csak kisebb dobogások, majd egyre durvább fizikai kontaktus – és itt hadd említsem már meg a Mamát, mert pontosan abban különbözik és abban jobb a Conjuring nála, hogy itt démonok, szellemek pontosan azokon a fizikai korlátokon belül maradnak, amiken belül kell nekik.

Ahogy durvul a helyzet, úgy úszik be a képbe a Poltergeist és az Ördögűző szelleme, de a Conjuringnak végig sikerült valami eredeti hangulatot kreálni saját maga köré, a képi világával, a zseniális kameramozgatásával, tökéletesen kigészíti a rémisztgetést. Mert bizony, nem egyszer éreztem azt a szurkáló, jeges érzést, amikor egy jó ütemben bevágott ajtó, egy taps, vagy bármi szellem feltűnése okoz. A lendület csupán a végére fogy el picit, egyszerűen engem még egy ördögűzéssel sem sikerült megrémiszteni, „féletni”:  a szent szövegekre rángatózó, sokszor kicsavarodott helyzetekbe kerülő megszállottaknak általában inkább komikus kinézete lesz. De itt még ez is bőven tűréshatáron belül van: a démon ereje szerencsére az emberek, tárgyak dobálására korlátozódik, nem pedig a gazdatest természetellenes formálására. Szóval  – már ahhoz képest, hogy egy szellemfilmet láttam – valahol végig hitelesnek tartottam a történteket. És még csak egy nyamvadt kézikamera sem kellett hozzá.

Az egész környezet, a 70-es évek megidézése, a táj, a ház rengeteget tesz hozzá ehhez. Baljóslatú és nyomasztó úgy is, hogy nincs mesterséges köd, miegymás. A háttérsztori kemény, végre az áldozatoknak jó oka van a házban maradni. A karakterek kiválóak, mindkét család szerethető, szerencsére a nagy hollywoodi kliséparádé is hiányzik az emberi kapcsolatokból. Warrenék raktára külön megér egy misét – ilyen volt az Odaátban is -, Annabell pedig Chucky élettársa is lehetne. Minden „már látott” elem ellenére a Démonok között remekül működik, mert egyszerűen jól van összerakva: kezdőknek szívinfarktus közeli élményt, edzetteknek meg két órás kellemes borzongást okozva. Kíváncsi vagyok, ez lemezen hogy fog szólni, mert már így is brutális volt, de gondolom a jól kikevert hanghatások még egy lapáttal rátesznek majd a frászra.

A végén még ágytál kell…

85%

Spoiler:

.

Démonok között

Rettegésre vágyó felem rég élhette ki magát a moziban, ezért felfokozott várakozással vetettem rá magamat James Wan nagysikerű horrorfilmjére. A film bár hivatalosan nem újrafeldolgozás, nyíltan és nagykanállal merít olyan filmekből, mint a Poltergeist és Az ördögűző. Szinte nincs jelenet, melynek kapcsán ne ugrana be egy másik horror, de igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy a kölcsönvett ötleteket Wan hatásosan használja. A rendező sokat fejlődött a Fűrész óta mind mesélőként, mind vizuális tekintetben. A film nagyon jól néz ki, a kameramunka helyenként briliáns.

Annak ugyan örültem, hogy kimaradt az a cselekményt elnyújtó megszokott szakasz, amikor a szereplők nem akarják elhinni a természetfölötti létezését, de itt a paci másik oldalára estek. A szkeptikusok elnyomott kisebbségbe kerülnek. Egy olyan világot rajzolnak fel a készítők, amelyben szinte az összes hiedelmet és babonát tényként kezelik. A démonok és kísértetek mintha csak kártevők lennének, amiket egy pechesebb család könnyen kikaphat, ha rossz házat vásárolnak meg. Jelenlétüket minden gond nélkül dokumentálják és oktatják. Igazából ott sokaltam kissé be, amikor a paranormális tevékenységeket vizsgáló Warren-házaspárt már nem szimpla szakértőkként, hanem Isten kiválasztottjaiként ábrázolják. Nem szoktam ebből ügyet csinálni, de például Az ördög ügyvédjét vagy az Átkot nem is igaz történetként próbálták eladni.  

A film ezt leszámítva jól össze van rakva. A fokozatosság bevált elvét követve először apróbb, nyugtalanító jelekkel, majd egyre bizarrabb történésékkel szabadul el a pokol. A szereplők alapvetően szimpatikusak, az alkotóknak pedig külön mázlija, hogy Vera Farmiga és Patrick Wilson nem lettek eddig sztárok, és megengedhették maguknak őket. Nagy csavar nincs a filmben, de az események többnyire logikus rendben, és, amit külön kiemelnék, tanítani való gördülékenységgel épülnek egymásra. A végén még egy érzelmi katarzissal is szolgál. A Démonok közöttben tehát minden elem a helyén van, készítői pedig egyértelmű lelkesedéssel és tisztelettel viszonyulnak a műfajhoz, némi újítás vagy plusz a részükről azért elkelt volna. Ha nem sokadszorra látom ezt a történetet, lehet, hogy bennem is többet mozgat meg, így viszont nem hagyott bennem mély nyomokat. A műfajban járatlanabbaknak tudnám inkább ajánlani, nekik azonban feltétlenül!

70%