7 találat

.
Csillagok határán



Juj...

Amikor egy sci-fiben az a legfontosabb, hogy az űrhajó doktornője spermát szerez a halálraítéltekből és életfogytisakból álló férfi utasoktól (drogért cserébe - értitek, egy űrhajón), majd azokat beadja a szülni nem akaró női utasoknak, amikor az egész két órás utazás tényleg olyan, mint egy beszívott állapot, akkor ott baj van. A pár hete említett címke, a "Dadaista mestermű" azt hiszem rohadt találó erre a szemétre - én legalábbis rég láttam ekkora szart a műfajban.

Az, hogy egy űrhajó miért megy egy fekete lyuk felé, s hogy ki találta ki, hogy a fekete lyukból energiát lehet nyerni (nonszensz), az nem számít: ez a feladat, amire nem volt jobb ötlet, mint ezúttal (is) börtöntöltelékeket szerválni. Csak míg a Piszkos 12 egy hihető, kalandos és mókás küldetést teljesít, itt meg kell elégednünk egy maszturbálókamrával, ahogy pl. a doktornő egészen elképesztő és fájdalmas produkciót nyújt.

Hogy ki a franc vezeti az űrhajót, az nem derül ki, meg az sem, hogy minek kell spermát gyűjteni... hát nem lett volna egyszerűbb hagyni, hadd dugjanak? Majd csak lesz gyerek...

Borzalom, Ad Astra alatti szint. Pattinson viszont jó benne, miatta


15%




.

.
Csillagok háborúja - Az utolsó jedik / Star Wars - The Last Jedi




Miután tíz év kihagyás után a filmtörténelem egyik legnépszerűbb sorozataként a Star Wars két éve új részt kapott, óhatatlanul megoszlottak róla a vélemények. Röviden úgy lehetne leírni ezt a hangulati görbét, hogy "minél jobban ismered a SW világát, talán annál kevésbé tetszik, ami egy idő után átfordul abnormális rajongásba.", hiszen sokszor már a nevetségességig próbáltak megidézni benne olyan jeleneteket, helyzeteket és szereplőket, amiket még a messzi-messzi galaxisról csak a felszínes tudással rendelkezők is egyértelműen másolásnak titulálhattak, a fanok meg eleve megőrültek értük, főleg a sokak által undok mostohatesónak tekintett előzményfilmek után. Az eddig gyakorlatilag csak a Looperrel ismertté vált Rian Johnson ezért kettős próba előtt állt a rá bízott résszel: úgy kell igazi folytatást csinálnia az igencsak belterjessé vált Skywalker-sagához, hogy azért ne csak a Birodalom visszavág remake-je legyen belőle.

A magam részéről azt mondhatom, majdnem sikerült neki. Mert ebben a filmben is akad bőven olyan jelenet, ami ki lett ollózva az eddigi részekből, hogyan is ne lenne! De legalább nem egy az egyben használták az indigót (fiatalabb olvasók keressenek rá a neten, hogy az mi), hanem inkább csak hangulatban térnek vissza a régi események, helyek szellemei, mindig egy kicsit kifordítva korábbi önmagukból... illetve de, amikor elhangzott, hogy "mini-Halálcsillag", akkor majdnem kibuggyant belőlem a röhögéstől felhabosodó hányás. Visszaköszönnek a Hoth jégmezői, de kiderül, hogy az sem az, aminek látszik. Ismét kiruccanást teszünk egy olyan szórakoztató komplexumban, mint a Felhőváros, de ezúttal a sokkal földhözragadtabb Dubrovnik kőfalai adják ennek keretét (amikről, ha az SW stábja megfeszül, akkor is a Trónok harca fog eszembe jutni). Miközben lépegetők tapossák a földet, betekintés nyerhetünk abba, hogy a létezésük ebben a helyzetben nem az ötlettelenség eredménye, hanem gondosan levajazott fegyverüzleteké. Ami segített egy kicsit túlmutatni azon a toporgáson, ami általában a közbenső részek sajátja egy trilógiában, az az volt, hogy egy ugrással lezajlanak azok az összecsapások is, amik eddig a harmadik részekkel jöttek el, főleg a Jedi visszatérrel, és amik a film második felét nem csak izgalmassá, de drámaivá is tették... Ezért bár úgy éreztem úgy, hogy a filmnek háromszor van vége, és egy kicsit hosszú a két és fél óra, azt hiszem, egyben ezzel lehet magyarázni azt, hogy Snoke olyan kevés jelenetben látott (mennyi van neki, talán három?), hatalma ellenére is olyan súlytalan bábjátékosa az újkori részeknek, hiszen lehet, én emlékszem rosszul, de a Császár is éppen ilyen pehelysúlyú, ráncos vén trotty volt, amíg a háttere fel nem lett építve Palpatine-ként.

Csak azt sajnálom, hogy a szűkre szabott határidők miatt nem volt még egy fél év jobban, érdekesebben, következetesebben kitölteni a cselekmény főbb pontjait, mert a klasszikus űrcsatás intro után a film vagy egy órára jócskán leül. Bármennyire érthető is, hogy az ellenállók megmaradt maroknyi csapata számára már csak az ilyen, belső feszültséggel és titkolózással is együtt járó gerillaakciók maradtak, ahogy az is, hogy milyen nehézkesen halad a megkeseredett, önmagában csalódott Luke és a reményért kilincselő Rey összecsiszolódása, azért minimum furán veszi ki magát, hogy ezek alatt az Első Rendnek ne legyen egy darab hozzáférhető fegyvere, amivel rövid úton le tudnák zárni azt a kínlódást, hogy két csillaghajó relatív csigalassúsággal "kergeti" egymást a végtelen űrben órákig. Ez már csak a betetőzése volt az olyan szösszeneteknek, mint az űrbeli gravitáció, vagy az érzelmesnek szánt, de inkább csak bizarr Szuper-Leia jelenet, és az olyan tényleg megmagyarázhatatlan apróságoknak, hogy miért nincs testőrség és "dress code" egy luxuskaszinóban... mert hát Canto Bight mégsem egy Mos Eisley, ugyebár (komolyan, ezt tettem szóvá egyedül menet közben ). Meg volt még egy pár olyan rossz emlékű pillanat, amiket nem igazán tudok Johnsonnak felróni, mert az egyik részük következik azokból a hátrányokból, amiket egy Star Wars film mindig magán cipel, mert ezektől is lesz Star Wars, mert már 40 éve is megvoltak ezek a hibái, a másik vonal meg abból ered, hogy a Disney fejéből képtelenségnek látszik kiverni azt a blődséget, hogy a gyerekek kizárólag akkor szórakoznak jól egy Star Wars filmen, ha kétpercenként egy tengerimalacpingvinmaki belesivít a kamerába, vagy ha Luke és Rey idétlenségekkel mennek mosónőnek öltözött óriásbékák agyára.

Mégis, az összes újrahasznosítás, figyelmetlenség és komolytalanság mellett Az utolsó jedik lett szerintem a legújítóbb darabja a Star Wars Cinematic Universe-nek, és ez elég sok mindent felül tudott írni bennem a negatívumok közül. Ilyen volt például az, hogy átlagosan sokkal gazdagabbak érzelmileg a szereplők, az emberi kapcsolatok, mint eddig voltak. A legmeghatározóbb ezek közül, hogy Kylo (most, hogy nem sokkolt le Adam Driver fizimiskája, és azóta több filmjét is láttam, egészen megszoktam a srácot) és Rey szembenállása, az erőhöz, az emberekhez és egymáshoz való viszonyuk az egyik legjobban kidolgozott érzelmi szál volt, ami eddig megjelent egy Star Wars moziban. Az a hiba mondjuk ott van ebben, hogy ezeknek a belső vívódásoknak csekély a vizuális értéke, de biztos vagyok benne, hogy ha Az utolsó jedikről lenne egy könyv, annak a fele erről szólna, és ezt észben tartva külön tetszett az a csavar, amilyen lehetőséget Kylo felajánl Reynek. Teljesen új tapasztalat volt továbbá ebben a világban az, ahogy az emberek félreismerik egymást; ahogy feltételeznek a másikról valamit, de annak éppen az ellenkezője bizonyosodik be, a várttól teljesen eltérő irányba mozgatva a sztorit; itt is gondolhatnék Kylora, Leiára vagy akár Luke-ra, de inkább Holdo admirális felé nézek... Amiért pedig az ősrajongók közül valószínűleg sokan megvetéssel gondolnak majd Johnson munkájára, az az, hogy az író/rendező sok olyan témát sutba dobott, amik eddig tabunak vagy dogmának számítottak; a leglátványosabb ezek közül az, ahogy az egyházzá merevedett Jedi Rend gúnnyal kísérve elveszíti utolsó rituáléit és ereklyéit is, ezzel térve vissza eredeti hitvilágához, a külsőségek, keretek lehámozása után a mindent átható Erő alázatos tiszteletéhez.

Rian Johnson ezzel a filmmel nehéz utat jelölt ki a galaxis Első Renddel szembehelyezkedő részének, de azzal, hogy a keze alatt sok minden hamuvá vált, egyben gondoskodott róla, hogy a remény szikrája egy űrbeli főnixként éledhessen talán újra... ha J.J. Abrams is úgy akarja két év múlva. Talán megtévesztő lehet, hogy az Ébredő erőre is 8,5 pontot adtam, de ez két teljesen különböző 8,5; akkor a hasonlóságok, az ismerős, de kissé kopottas dolgok tették nosztalgikussá a filmet rövid időre, míg itt igazán a sok visszautalás melletti újszerű ötletek váltak élménnyé, így ez a 8,5 talán most tényleg annyi is marad két nap múlva is.


8,5/10

Tim Lebbon: Távoli csillagok



Még soha nem jártunk ennyire mélyen a Galaxis múltjában… még sosem olvastunk arról, kik is a Jedik és honnan jöttek…és még van régebben is, hisz ebben a könyvben is hivatkoznak egy régi gree technológiára… király!

Nos, Tim Lebbon műve kb. 27000 évvel játszódik a yavini csata előtt, s mint ilyen, gyakorlatilag semmiféle szabályok, semmiféle SW dogmák nem vonatkoznak rá: úgy mutathatja be a világát, ahogy akarja. Az író pedig maximálisan ki is használja ezt, rendesen kibővíti az univerzumot – de mindezt úgy sikerül megtennie, hogy az embernek például nem kell a haját tépnie a zombik fülén kiburjánzó, és azokat így elpusztító növény létén. Viszont ha valaki meredten ragaszkodik a hagyományos trilógia világához, a triumvirátus történeteihez, annak e könyv minden lapja kínszenvedés és/vagy szentségtörés lesz, de én, aki mindig is jobban bírtam a korai történeteket, szinte lubickoltam benne. Annyi, de annyi jó újdonság és ötlet volt benne, annyi remek karakter és helyszín, hogy számomra az olvasás minden perce élmény volt.

Maga a Thyton bolygó nem akkora újdonság, hisz hajdanán (később) Jedi templom is állt itt, azonban most a Jedik hajnalára megyünk vissza: az eredeti angol könyvben ugyan még Je’daii-ként szereplő két fiatal történeték követjük végig. A bolygólakók szinte kivétel nélkül Erő-érzékenyek, és a bennük élő Erő felfedezésére, megismerésére és használatának megtanulására ún. „Nagy Utazáson” vesznek részt: a bolygó különböző pontjain lévő templomokban, a különböző mesterektől különböző dolgokat tanulva válnak igazi Jedivé, ráadásul tudás-specifikus Jedivé. Nekem egyébként ez a módszer, ez az utazásos jobban tetszett, mint az eddig ismert padawanos, egy templomos dolog – ráadásul, ebben a világban a Jedik egész életükben egyensúlyoznak a Sötét és a Világos oldal között, egész életük az Egyensúly megtalálásáról szól. Tök jó volt olvasni ezeket a sorokat, tekintve, hogy Anakin bukásában mekkora szerepe is volt a későbbi Jedi rend dogmatikus nézőpontjának. Ráadásul, a Thyton valami különleges helyet foglal el az Erő áramában, két holdja, az Ashla és a Bogan pedig az Erő Világos és Sötét Oldalának megtestesítői.

A könyv két idősíkon játszódik, az egyikben a fiatal Lanoree és testvére Dalien járja végig a Nagy Utazást, ami azonban tragédiával végződik: Dal ugyanis azon kivételesek egyike, aki nem Erő-érzékeny a bolygón, így szükségszerű a bukása, s mindaz, ami abból következik. Ez a múlt, a „jelenben” Lanoree már kész Jedi, aki a mestereitől azt a feladatot kapja, hogy keresse meg halottnak hitt öccsét és akadályozza meg őt egy hiperkapu kinyitásában, ami hiperkapu talán az egész rendszer pusztulását okozhatja. Nos, a Távoli csillagok így egy hajsza Dal után, Lanoree mindig egy hajszállal marad csak le, amikor azonban találkoznak, korántsem biztos, hogy a lány képes megállítani szeretett öccsét. Nekem nagyon tetszett Lanoree figurája, az alkímiát használó Jedi lány (ilyet eddig csak Sithek csináltak), aki saját magával, a benne viaskodó Sötét és Világos Oldallal. Érdekes belegondolni, hogy az én értelmezésemben tulajdonképp a Jedi és a Sith Rend is közös tőről, innen eredhet… Jók és érdekesek voltak az új bolygók, ahova eljutott Dal nyomában, meg jó volt a kényszerűségből felvett bűnöző twi’lek szerepe és változása is. Ráadásul a számomra eddig ismeretlen Tim Lebbon jól és érthetően ír, remekül ötvözte a helyezte el a forradalmi újításokat kalandregényben (még fénykard sincs).  




.

.
Csillagok háborúja - Az ébredő erő / Star Wars - The Force Awakens



Mert ezt ugye nem lehet kihagyni... Az év legmeghatározóbb filmje, más filmek inspirálója, egy egész univerzum alapja, aminek a többi idei film bevételi szempontból legfeljebb a térdéig fog érni. Mondom és ismerem el mindezt úgy, hogy bár gyerekkoromban természetesen én is sokszor láttam a filmeket, a Jedi visszatért például emlékeim szerint legalább hatszor, játszottam a kapcsolódó (társas)játékokkal, meg sokszor téma volt az iskolában, de ez a kötődés, hogy az SW része az életemnek, nem alakult rajongássá. Ezért -mint ahogy szinte mindenki- felkészülésként újra kellett néznem a két trilógiát, nem is a ráhangolódásként, hanem  mert a főbb eseményeken túl nem emlékeztem szinte semmire. Annak pedig, hogy most először felnőtt fejjel és sorszám szerint láttam a részeket, nagy jelentősége volt a film közbeni hangulatomnak, így annak rövid élménybeszámolójával kezdem inkább.

A New Trilogy részemről nem más, mint egy hosszúra nyúlt felvezetés, egy politikai és érzelmi manipulációs játszma, amiben, még ha néha az ásítással küszködve is, de majdnem mindennek megtaláltam a helyét, kivéve a rettentő idegesítő és idétlen droidsereget, amiket semmilyen hatalomra törekvő szervezet nem használhatna a közröhejjé válás kockázata nélkül... és akkor még Jar Jar Binks lett közutálat tárgya    ... Palpatine ripacskodását sem bírtam, és a Jedi-tanáccsal szemben is újraéltem a fenntartásaimat, de ahogy Anakin kettejük között felőrlődött, ahogy a bizalom és az elismerés hiánya, a titkolózás és a félelmek megjelentek, és ahogy a leendő diktátor mesterien válogatta meg ezek kiaknázásához a szavait, akkor és most is nálam az egész sorozat egyik csúcspontja, aminek szükségszerű eleme a romantikázás és a fűben hempergés. Ehhez képest az Old Trilogy egy kicsivel nagyobb csalódás volt most, és az sem azért, mert annyira elavult lenne. Eleve a felújított változatot néztem, és nem is emlékszem az eredetire képkockáról képkockára, de a látvány alapján még el is kapott a nosztalgia, és lenyűgözőnek találtam a maketteket, a gumibabákat, a jelmezeket, mert azért az tuti, hogy 40 éve ez abszolút innovatívnak és csúcsteljesítménynek számított, és felsejlett, hogy milyen lehetett ezt csodálattal nézni. A történetéről tudtam, hogy egy űrmese, megmentendő királylánnyal meg szerencsét próbáló szegénylegénnyel, ebben inkább csak az zavart, hogy csak kalandos epizódokat láttam, nem igazi történetet (ráadásul a háromból kettő annyi volt, hogy fel kell robbantani egy Halálcsillagot), ami sem az emberi kapcsolatokkal, sem az időtávokkal nem sokat törődik. Így egyben látva, ebben a sorrendben, és ilyen töménységben viszont a leginkább az nem tetszett, hogy a két trilógia összekötése mennyire elnagyolt, hogy mennyire alárendeltek minden mást akkor is a közönség érzelmi manipulációjának: személy szerint nevetségesnek tartom, hogy Darth Vader az Uralkodó teljhatalmú jobbkeze és tanítványa, de az Új reményben úgy beszélnek vele a tisztek, mintha a seggükből rángatták volna ki, ahogy azt is, hogy alig húsz évvel egy olyan galaktikus rendfenntartó és vallási központ bukása után, mint amilyen a Jedi-rend, már mindenki úgy kezeli azt, mintha jobb esetben legenda, rosszabb esetben babona vagy humbug lenne. Továbbá tucatjával akadnak kontinuitási hibák, amikor a tényeket feláldozták a nagyobb drámai hatás kedvéért, amik közül az tűnt fel a legjobban, amikor a Jedi visszatérben Leia az anyjáról beszél, de amit mond, az a többi film fényében egyik anyjára sem igaz. És ez nem az OT hibája, hiszen az volt előbb, ahhoz illett volna igazodni.

Én így ültem be a folytatásra, inkább kíváncsisággal, mint lelkesedéssel. Bár furcsa volt új arcokat és lényeket látni egy ismerős környezetben, az események rögtön otthonossá tudták tenni a filmet. Inkább csak nevettünk azon, hogy nahát, már megint egy droidba rejtett titkos üzenet indítja el a cselekményt, és itt-ott azért elsuttogták a nézőtéren, hogy "Obi-Wan, ön az egyetlen reményünk!", ahogy megint egy sivatagos bolygó sokáig a helyszín, és a kevésbé hozzáértőket aligha vigasztalja, hogy ez a Yakku, és nem a Tatooine. És ez a film egyik nagy átka a sok közül, azaz hogy a cselekmény sosem mutatott túl nagy változatosságot -ez az előzményeket újranézve még jobban látszott-, de most mégis arra kellett építeni. Természetesen én is tudom, hogy a filmeket kipótló és összekötő történetek milyen végtelen tárházát is jelentik, vagy inkább jelenthették volna az izgalmas és változatos ötleteknek, de azok túl távoliak lettek volna ahhoz, hogy a régi szereplőket visszahozzák, és abból lett volna csak az igazi botrány. Az eddigiek alapján, önmagában nézve a Csillagok háborúja az a film, ahol felrobbantanak egy Halálcsillagot, egy Skywalkernek meg levágják a kezét; már a VI. is a IV. részt másolja, és azokhoz képest a VII. talán nem jobb, de miért is lenne rosszabb? Más abból a szempontból, hogy azt egy látnoki elme hozta mozgásba, ezt a mostanit meg egy gyakorlatiasabb, vérprofi csapat, akiknek semmi sem lehetetlen, de semmi sem volt drága. Ezekhez mérten a fiatal, kissé gyakorlatlan színészek igazából hozták a szintet, ami általában megfelelő volt, ahogy a három fontosabb új karakter is tartogathat még szerintem lehetőségeket... már amennyire újak, hiszen a régiek személyiségjegyeiből lettek összegyúrva, ahol Rey eddig nem sokkal több, mint Luke női kiadásban, Finn pedig Jar Jartól a droidokon át Han Soloig ötvözi a többi szereplőt. Az már nem az ő bajuk, hogy a stáb a régebbi filmek hibáit is másolta, például azt, hogy megint magasról letojják a hihető időtávokat, és a kukabúvár Rey két perccel a Sólyom beindítása után (mert ebben a világban vannak olyan akksik, amik tíz év alatt sem rohadnak le egy sivatagban...) már mesterpilótákat megszégyenítő ügyességgel lavírozik a csillagromboló homokkal borított roncsában, ahogy láthatóan az Erő használatát, fókuszálását is el lehet sajátítani öt másodperc meditációval, ezzel fordítva meg egy fénykard-párbajt, pedig ahhoz még Luke-nak is legalább egy hét kellett Yoda mellett. A régi szereplőket meg naná, hogy öröm látni, elég összeszokottan dolgoznak együtt és ugratják egymást, a film jobb poénjaiból a többség Hanhoz és Chewie-hoz kapcsolódik.

A történet mellett a látványvilág is érdekes, de kellemes kettősséget mutatott. A technikai fejlődést már az OT és az NT között is csak rém izzadtságszagúan tudták rejtegetni, hiszen az NT nem nézhetett ki sokkal jobban, mint az OT, mert "hivatalosan" előtte zajlik vagy húsz évvel, és örültem, hogy itt meg sem próbálják ezt. Ez mondjuk azzal jár, hogy pár díszlet és kellék kicsit anakronisztikus, de végre a vizuális technika alkalmas arra, hogy valamivel hitelesebben és részletesebben mutasson be egy olyan világot, ahol nem egyszerűen az űrutazásra, de a hipertérugrásra is elegendő a fejlettség. Dinamikusabbak lettek ettől a harcok, látványosabbak a manőverek. Ami nagyon bejött, hogy noha most már tényleg olyan lényeket rajzolnak a grafikusok, amiket akarnak, azért nem felejtették el a régebbi filmek gumibabáit sem, amik pár képkocka erejéig megjelennek, és bár mai szemmel elég bénácskák, ők is részei ennek az univerzumnak.

Részemről azt gondolom, hogy a fentiekkel elég toleráns voltam azokkal a tényezőkkel, amik a filmet alakították, de egyszerűen volt egy dolog, ami így is túllépte a tűrésküszöböm, ez pedig az, amivel talán a "van benned jó" vonalra akartak felülni az írók. Rögtön Finnel indult, mert én teljesen félreértve az előzeteseket azt hittem, hogy ő egy lázadó álruhában. De ha ez nem lett volna, akkor sem vette volna be egy-két összerándulás nélkül a gyomrom a meghasonult rohamosztagost, aki így kvázi egy gyártási selejt. Az eddigi filmek meg sem próbálták emberként bemutatni őket, csak agymosott gyilkológépekként/ágyútöltelékekként szerepeltek, kb. egy szinten a klónokkal, és ahogy most lezajlott ez az öntudatra ébredés, már rögtön méretes lyukat ütött az eddig ismert világképen. Aki viszont még nála is bénább szereplő volt, az Kylo Ren. Mindennel együtt, ami a filmben történik, ami a legkevésbé hiányozna belőle, az az, amikor leveszi a sisakot. Utoljára a The Strain Mastere volt ekkora csalódás.

Spoiler:

Összességében ezért azt mondom, hogy Az ébredő erő beleillik abba a sorba, amit a Star Wars filmek nekem jelenleg képviselnek, kivéve Finn háttérsztoriját, de főleg Kylo Ren karakterét. Azt már az első két trilógia megmutatta, hogy nem lehet kisebb-nagyobb kompromisszumok nélkül 40 éven keresztül forgatni egy sorozatot, egyszerre próbálva megfelelni az eltérő rajongói/nézői igényeknek, és ebben a harmadik felvezetése sem kivétel, ami azonban inkább csak technikai oldalról tudott, és talán akart is fejlődést mutatni. Az érthető, hogy sok rajongó megkönnyezte a filmet, de azt is el tudom képzelni, hogy nem mindenki örömében.

8,5/10
.

.






Claudia Grey: Elveszett csillagok





Hát csoda, ha nekem ez a könyv tetszik – mindamellett, hogy Star Wars -, mikor is végig olyan érésem volt, mint ha az Egymás szemébent olvastam volna újra a Messzi-messzi galaxisban????  Amit ráadásul megfűszereztek egy kis Végjátékkal meg Forrest Gumppal????

Fura párosítás mi? A dolog egyszerűbb, mint gondoljátok. A történet szerint a Jelucan bolygón két gyerek, az arisztokrata, betelepült családból származó fiú, Thane Kyrell és az őslakos, hagyományokat mélyen tisztelő, ámde szegényebb családból származó lány, Cienea Ree egy Birodalmi ünnepségen egymásba – és Tarkin kezei közé – futnak, ahol aztán sorsuk végérvényesen egybeforr. Mindketten a Birodalom születésekor jöttek napvilágra (tehát pont egyidősek Luke-kal), s mindketten zseniális pilóták: a könyv pedig nem más, mint a két fiatal évtizedeken átívelő szerelmének története. Szépen végigmegyünk a Birodalom toborzásán, ahogy a fiú és a lány vállvetve, de egymást segítve jut el az Akadémiára, ahol az évek alatt birodalmi tisztet képeznek belőlük. Szépen végigmegyünk a klasszikus trilógia minden fontosabb eseményein, ott vagyunk az első Halálcsillag felrobbanásakor, a hoth- i csatában, majd az endori ütközetnél is. Sőt, a könyv végén eljutunk a Jakkura, arra a sivatagi világra is, ami kulcsszerepet kap majd az Az ébredő Erőben…

Tesszük mindezt a két, szemünk előtt felnövő pár szemszögéből, akik szinte úgy vannak egymással, mint a Jin és a Jang, akiket némi ármánykodásal sem tud elszakítani az Akadémia egymástól. Sőt, mikor Thane – felismerve a Birodalom valódi arcát – dezertál, Ciena pedig – végtelen hűségében és naivitásában  - a Birodalom szolgálatában marad, még akkor is összefonódik sorsuk, a barikád két oldalán is folyton egymásra gondolnak, egymásért aggódnak. Van is rá okuk, hisz mindketten a frontvonalban harcolnak, s bár egymást a világ semmi pénzéért nem ölnék meg, simán megteheti ezt helyettük más a csapatukból. Mindezt pedig zseniális módon, váltogatott nézőpontból ismerhetjük meg, hol a fiú, hol a lány szemszögéből: s bár formailag nem olyan, mint Szilvási naplója, a sok gondolat, érzés mégiscsak olyan ízt kölcsönöz neki. Persze, rajtuk kívül ismerünk még meg másokat is, barátokat, szobatársakat – de végig úgy éreztem, senki nem fontos ebben a könyvben, csak Thane meg Ciena.

S hogy a Forrst Gump hogy jön ide? Hát úgy, hogy ők ketten az évek alatt szépen kapcsolatba kerülnek rengeteg fontos szereplővel, jelen vannak az összes ikonikus eseménynél, amiket a mozifilmekből láttunk. Ciena benn áll a díszsorfalban a második Halálcsillagon, mikor Palpatine megérkezik, Thane meg ott van a Falcon mögött a berepüléskor. Találkoznak, beszélnek kulcsfigurákkal (Tarkin,Vader, Wedge, Mon Mothma, stb), látják, átélik a drámai eseményeket (Alderaan), és olvashatjuk ezek hatását rájuk.  Először fura volt, hogy a Birodalomban nők is szolgáltak – a filmekben ez mellőzve volt – de az új mozi miatt rájöttem, hogy szükség volt erre is, viszont az zseniális volt, hogy élték meg a sima katonák a nagy, galaxis történetét formáló eseményeket. Mindezt pedig úgy csomagolva, hogy tulajdonképp egy love storyt olvasunk… kiváló!





.

.
Csillagok között / Interstellar


Jelenleg úgy érzem magam, mint aki átment a filmbeli féreglyukon, és mintha egy galaxis lenne a fejemben, csak azokban nem csillagok és a bolygóik, hanem filmek keringenek. Filmek, amiket Nolan új műve megidéz, amik nekem kapaszkodók voltak ahhoz, amit Nolan mindig is csinált a filmjeiben, és főleg a "saját" filmjeiben: filozofál az emberek alapvető viselkedési mintáiról és azok hatásairól. Még az olyan filmjeiből sem tudta ezt kihagyni, mint a Dark Knight Rises, amiktől senki nem várt mást, mint látványos akciókat egy képregényvilágban, ő meg a gazdasági válság emberi hatásairól, az Occupy mozgalomról, általánosságban meg az emberi elkényelmesedésről elmélkedik benne, és az ő esetében még ezt is elnézték, legfeljebb szóltak neki, hogy azért csak írjon bele egy Batmant meg egy Macskanőt is, ha ráér, és a logikát is hanyagolja má' egy kicsit, nehogy akadálya legyen a film végi nyáltengernek.

Na, az Interstellar az a film, ahol semmi nem kötötte meg a kezét, hogy a benne kavargó gondolatokat a vászonra rendezze!

Ennek elsődleges eleme az lett, hogy mindabból, amit eddig az emberekről saját maga számára leképezett, alkotott egy jövőképet, és nem irigylem érte. Nekem sem könnyű a mindennapok eseményeiben a szakadék felé száguldó emberiséget tükröződni látni, de hogy éveken keresztül ezzel keljek és feküdjek, forgatókönyvet írjak belőle, vizuálisan felépítsem, majd a szemem előtt lássam megelevenedni... az egy "kicsit" talán még nehezebb. "A világ így ér véget; nem bummal, csak nyüszítéssel...", írta annak idején T.S. Eliott, és ezt mutatja be Nolan is, az emberiség lassú, kétségbe-esetten egyedül a reménybe kapaszkodó vegetatív haldoklását, ahol az automata pilótát, az életben tartó gépeket már csak egy "Hátha..." tartja működésben. Talán az Ember gyermeke óta nem éreztem ennyire erős, kifejező képeket, mondatokat arról, amit nekünk nem akar megmutatni -vagy talán ő maga meg nem mer elképzelni-, és egy poros asztallal, a kényszerű terítési szabályokkal, tinimessiásos filmeket idéző beosztásrenddel, a "békesség" kedvéért átírt történelemkönyvekkel meg olyan száraz tényadatokkal sokkol, mint a "hatmilliárd", bízva benne, hogy ennyi is elég ahhoz, hogy egy "egyszerű" kivonást el tudnak végezni a nézők, és mögé tudják képzeli a félelmeit. De akik esetleg nem, azoknak készségesen felvázolja Michael Caine segítségével, hogy a túlélési lehetőségeink kettő darabra redukálódtak, és ezek egyike sem az, hogy eljövend a második földi Éden. Viszont mindkettőben lényeges szerep jut egy kalandos, rejtélyekkel teli űrexpedíciónak.

De persze nem Nolan lenne, ha magát ezt a gondolatkísérletet ne táblázná ki útjelzőkkel. A film jelentős részét fordítja arra, hogy megértesse velünk, mi miért történik, miért úgy rakta össze az elemeket, ahogy, és ez éppúgy igaz az űrutazásra, mint a kvantumfizikára vagy éppen arra, hogy mi vezethet egy-egy ember döntéseihez szélsőséges, akár végzetes helyzetekben. Sokan talán negatívumként fogják fel ezt a fajta, túlságosan szájbarágósnak ható magyarázatözönt, de Nolantól az Eredet után nem is nagyon vártam mást, legalábbis meglepett volna, ha nem ezt kapom. Ahogy akkor is a folyamatos szabályismertetéssel élt, amikkel tulajdonképpen teljesen kiölte a spontaneitást és a szürrealitást az álmokból, és tette azokat gyakorlatilag egy logikai játékká, a végén a nagy kérdőjellel, hogy "Hol is van a kapitány?", most ugyanezt teszi. Játszik a gondolatokkal arról, hogy mit tesz egy ember, akinek hátra kéne hagynia a családját egy homályos, de jó cél érdekében, ami akár a szerettei túlélését is szolgálhatja, akár úgy is, hogy talán soha sem láthatja viszont a családtagjait, vagy hogyan hathat egy emberre, még ha nincs is családja, ha éveket, évtizedeket kell elszigetelten töltenie, egy olyan világban, ahol nincsenek emberi visszajelzések akár a cselekedetekről, akár az érzésekről, és kialakul egy kétségekkel teli érzelmi gát. De maga a keret sem elhanyagolható, így aztán lehet, hogy nem is baj, ha a néző előre tudja, hogy itt bizony a dimenzióelmélet, a harmadikon felüli dimenziók működése és a tömegvonzás mindenféle aspektusa is terítékre kerül a fizikusok, mérnökök közti eszmecserékben. Nem tudom, mennyi ebben a "sci", és mennyi a "fi", de az elegy a maga nolani módján nálam működött.

Spoiler:

Amiben Nolannak hatalmas tehetsége és gyakorlata van -mondjuk James Cameronhoz hasonlóan- az az, hogy az efféle keserű, száraz pirulákat "mézzel" kínálja, mert hát ez a témája sem túl csábító önmagában, és nem biztos, hogy csak azért beülnének rá a nézők. Öveges professzor is tudta, hogy nem egyenleteket meg grafikonokat kell a táblára írni, hanem megcsinálni a Heki kutyát, és azzal elmagyarázni a hullámfizikát. Nolan persze nagyobb fába vágta a fejszéjét, de az eszközei is bővebbek voltak, így aztán lehetősége volt nem csak egy évtizedeket és fényéveket magába ölelő drámát csinálni szétszakított családokról, hosszú időre egy térbe zárt emberekről, a pusztuló világról, meg űrpionírokról fordulatos kalandfilmet csinálni, amiből nem maradnak ki a földi és az űrbéli események párhuzamai, átkötései sem, hanem ahhoz is megvoltak a keretei, hogy komplett világokat teremtsen, idegen bolygókat képzeljen el, ahol a feltételek alkalmasak lehetnek az általunk ismert élet fennmaradására (még ha nem is az ideális földi körülmények szerint), és nem mellesleg káprázatos űrjelenetekkel szórakoztasson ezek között, amik részemről még a Gravitáció képeit is felülmúlták itt-ott. Nekem tisztán látszott, ahogy ebbe a filmbe beleadott és beleadhatott apait-anyait, és választhatott olyan kiváló színészeket, amilyeneket akart az aktuális vagy a leendő Oscar-díjasok közül (persze a megszokott "bútordarabjai" mellé), akik megbirkózhattak a többdimenziós karakterek megformálásával, és tudom, hogy itt sokan csak McConaugheyre, Cainre, Hathawayre, esetleg Chastainre gondolnak, de nekem például igen ütős volt Casey Affleck alakítása is abban a pár percében, Wes Bentley meg nekem amolyan titkos favorit, remélem, őt is felkapja még egyszer a "szél". A mi társaságunkban is volt olyan, aki kiemelte a Hans Zimmer komponálta zenéket, és bár én nem vagyok különösebben érzékeny a filmzenékre, az mindig egy jó jel, ha feltűnnek, és itt ez többször megtörtént; nálam ezt jelenti a "jó filmzene". Ami pedig egyszerre volt kicsit idegen a filmtől, de egyébként egy kis könnyebbséget is jelentett, az az időnkénti humor volt, ezek között is ugye a robotok, amiknek a kinézete, a mozgása és a szövege is frenetikus volt a 90%-os őszinteséggel meg a nem-is-tudom-hány-százalékos humorral...

Egy filozófiai és egy tényleges galaxissal a fejemben, Nolan életművének kvázi betetőzéseként, aminek az elemeitől és az összképüktől is nem egyszerűen mosolyogtam a gyönyörtől, hanem hangosan nevettem... ez nekem nem is lehet más, mint "tető". Nem azért, mert hibátlan, hanem mert nem a hibái érdekelnek.

100%


U.i.: Ezúton is elnézést, ha az írásom olyan érzetet kelt bárkiben is, hogy "elloptam" a gondolatait. Ez azért lehet, mert szándékosan nem olvastam egyikőtöket sem, senki kritikáját, véleményét a film megnézése előtt, ezt meg rögtön azután írtam ki magamból, ahogy hazaértem.

Ez azt is jelenti, hogy az írásaitokra való reagálásra -ami esetleg az írásomból magából nem olvasható ki, vagy amire külön lenne észrevételem- holnap délutánig kérek időt, csak mert azért szeretnék aludni egy pár órát... vagy amennyi sikerül egy galaxissal a fejemben .
.

.





Csillagok között





Ment volna el a faszom megmenteni az emberiséget…  

Cooper (Matthew McConaughey) egyedülálló apaként, egy vidéki farmon neveli két gyermekét, társbérletben apósával. Soha nem akart ő gazdálkodó lenni, csupán az élet kényszerítette rá: egészen pontosan kényszerítette le a földre. Pilóta volt ő - mellékesen mérnök is -, nem is akármilyen, de a pusztuló bolygó szükségessé tette a váltást, nála is, meg mindenkinél. Maga a folyamat meglehetősen érdekes, hogy mi köze van a porviharoknak a penészekhez, hogy mindezen porviharok közben a kukorica miért tud termény maradni, rejtély. Az is rejtély, hogy egy éhező civilizációban miért is fontos a baseball, egyáltalán ha kajára nem jut, hogy juthat benzinre, stb… de igazából mindegy. Csupán picit elgondolkodtam az egész filmnek az alaphelyzetén, magam részéről nem egészen ilyen „békésnek” képzelem el az éhező emberiség végnapjait…

Szóval ezen körülmények között él Cooper, akinek fia, Tom méltó örököse lesz a családi kukoricatermesztésnek, ellenben lánya, Murphy inkább apja kalandvágyát, tudományos kíváncsiságát örökölte. Egy jelenetből megtudjuk – ami nekem kegyetlenül tetszett – hogy az emberiség ott tart, átírták a törikönyveket, az Apollo-programot színjátéknak állították be, amivel legyőzhetik a szovjeteket (ez az igazi disztópia, nem??). Murph persze a régi töriben hisz, imádja apját, s mikor mindenféle külső jelek együttes hatására egy földalatti bázishoz érnek – ez lenne a NASA -, majd onnan azzal a tudattal jön el, hogy apja a világűrbe indul, rendesen durcás lesz. Itt megint két apróság birizgálta a csőrömet:  az egyik, hogyan is tud egy underground NASA azokkal a technikai körülményekkel csillagjáró hajót az űrbe küldeni, a másik meg hogy jó nagy szarban lehet a haza, ha egy utcáról beesett pilóta lehet a küldetés vezetője. Nem teljesen lineáris minden, így a fizikai felkészítést nem kérdőjelezem meg – úgyis már túl sokat időztünk a földön…

Ugyanis az indulásig közel egy óra telik el. A mozi első 40%-a próbál valamiféle (megkérdőjelezhető) negatív jövőképet felépíteni a vásznon, hogy majd a későbbiekben legyen súlya az emberiség kontra család választásnak. Számomra ez nem sikerült, a civilizáció kihalásának veszélye nem igazán jött át – talán csak hiányoztak hozzá az igazán súlyos, ezt tudatosító képek -, sokkal inkább tűnődtem el azon, hogy hagyhatja el egy apa a gyermekeit egy űrutazás kedvéért. Apaként gondolkodva egyszerűen képtelen lennék rá - tudva, talán soha nem jövök vissza -, így Cooper tette számomra hiteltelen volt, otthagyni két anya nélküli gyereket az apósra (akikből a fiú később totál jelentéktelen lesz a kapcsolat szempontjából, de ez is mindegy). A véleményem az: igazi apa, aki szereti a gyerekét, az nem megy el így, ide, ahova Cooper indul. Igazi apában nincs magasabb cél, igazi apa, aki szereti gyerekét, mellettük akar maradni. Ha meg mérnök, pilóta, tudja, hogy az ő idejében nem mentheti meg a gyerekeit. Még ha sikeres is lesz a küldetés, annak kielemzése, a jövő megépítése még egy emberöltő. Sokkal inkább unokái számára csinálhatná – de igazi apa nem megy el. Elmenni ott vannak a családtalanok.  Ezeken tűnődtem, tűnődni márpedig bőven van idő, a film ezen része kimondottan lassú és ingerszegény… viszont kétségkívül felépít egy érzelmi alapot az egész sztorihoz, ami jól fog jönni a későbbiekben.

Mikor Cooper elindul, egy síró kislányt hagyva maga mögött – az ember szíve majd megszakad – egy új film kezdődik. Ha a film első fele inkább Kapcsolat hangulatú volt, akkor erre egyértelműen a Gravitációt tudom viszonyítási pontnak felhozni. Bár nem kellene nagy csodának lenni, de ismét csak nincs hang az űrben (rögtön elnémultak a popcornos zacskók is a teremben), ami az űrhajósokkal történik, az egy abszolút valósághű sci-fit alapoz meg. Mindezen érzést még a rengeteg tudományosnak beállított okfejtés hivatott megerősíteni – amivel azonban megint két bajom is van: aki totál laikus, egyszerű ember (a közönség nagy része) semmit nem ért belőle, aki viszont érthet hozzá, érdekli a téma, az esetleg fejét foghatja a ferdítésektől. Én csak a félbehajtott lap és a féreglyuk magyarázatánál húztam el a számat (ennél valami eredetibbet is kitalálhattak volna), a többi okfejtést bármennyire is figyeltem, nem nagyon értettem meg – pedig nem is tartom magam igazából annyira laikusnak. Az azonban tény, hogy az utazás, annak minden drámai eleme, a leszállások a bolygókon, a mozi egész váza, túlnyomó többsége kegyetlen jó lett. Hiteles, hihető, érzelmileg nagyon rendben van, az eseményeknek és döntéseknek van súlya. Lehet, hogy hülye vagyok egyébként, de nekem a Mézga Aladár kalandjai is beugrott ezzel a bolygótúrával, viszont fagyott felhős (fagyott felhő - WTF???) bolygón előkerült színészen sikerült totál meglepődnöm. A film ezen kb. 55% maga a kibaszott nagybetűs SCI-FI, néhány apróságot leszámítva teljesen hiteles történet. A video üzenetekkel és a földi képekkel az érzelmi faktor is nagyon rendben van, megmondom őszintén, nem egyszer a könnyem is kicsordult a nézés közben.

No, ezt a hosszan és nehezen felépített eredményt sikerült a finálé baromságaival teljesen hazavágni. Nem elég, hogy Cooper küldetése az egyik legnagyobb fizikai és csillagászati képtelenség, amit valaha hallottam, de a végjátékban megint ugyanazt éreztem, mint a TDKR esetében. Csak most már nem hiszem azt, hogy Nolan a stúdiók kérésére ír ilyen szentimentális befejezéseket, hanem sokkal inkább úgy látom, Spielbergesedik. Persze, a családi film miatt valahol várható volt a könnybe lábadó szem, de a mozi összes korábbi eredményét sutba vágta vele: picit gondolkodva talán ez máshogy is elérhető lett volna. Mint ahogy önmagában az egész magyarázat, aminek ugyebár a film elején (néhányak szerint kitalálható módon) megágyaztak. Ezt is lehetett volna sokkal kevésbé idióta helyszínről és módon megvalósítani. Nekem még az is jobb lett volna, ha Cooper az asztrálsíkon marad és úgy csinál mindent…. ehhhh…

Mindezektől függetlenül nem akarok elriasztani senkit a mozitól. Ezt látni KELL, ráadásul ezt moziban kell látni. Ahogy a Gravitációnál, az otthoni – bármekkora TV-n!!! – nézés szart sem fog érni, töredékét fogja csak visszaadni az űr szédítő mélységeinek. Mert ugyan a remek színészi játék otthon is átjön  - nekem a két Murphy, a kislány, Mackensie ”Renesmee” Foy és a felnőtt, Jessica Chastain tetszett még igazán Cooperen kívül -, a meglepően jól időzített és szellemes poénok a robotoktól otthon is nevetésre késztetnek, de a látvány és a hang miatt muszáj moziban látni. A Csillagok között erős érzelmi töltettel rendelkező, monumentális sci-fi, jellegében valóban az Űrodüsszeia áll hozzá legközelebb, viszont az dőreség azt állítani róla, hogy egy Star Wars szerű űreposz lenne. Arra ott volt valóban a Galaxis őrzői.


UI: Ahogy telnek a napok, ahogy egyre többet agyalok rajta, úgy jönnek elő a nagyobbnál-nagyobb hülyeségek. Úgyhogy módosítok az oddson - bocsánat az értékelésen:


80%

Többet nem is gondolkozok rajta, mert a végére elfogy a pontszám.  



.