4 találat

.
Channel Zero S4 (The Dream Door)




Korábban már írtam ennek a sorozatnak az évadjairól, de mert antológiasorozatról van szó -ahol, mint egy kicsit elnagyolt Homályzónában, igazából csak a hangulat köti össze az egyes évadokat-, így elég annyit tudni róla, hogy az alapjai afféle neten terjedő városi legendák, ahol a fórumokon meg blogokon megosztva terjed tovább, bővül a sztori, és idővel teremtenek új szörnyeket, új horrortörténeteket. A kalózos bábfilm, a bizarr kiállítás és a kannibál szellemhentesek után egy különös ajtóról van szó.

Jill és Tom kisgyerekként nagyon jó barátok voltak, de amikor Jill szüleinek válása után a kislány elköltözött, megszakadt a kapcsolat. Csak húsz évvel később találkoztak újra, és a fiatalkori nosztalgia hamarosan szerelemmé érett, a házasságot követően pedig Tom anyja felajánlotta, hogy a régi házba költözzenek, ami Jill számára is sok kedves emléket idéz meg. Amikor a párocska a ház elfoglalását, berendezését követő napokban egy kék ajtót talál a pincében, biztosak benne, hogy az ajtó nem volt ott, amikor gyerekként ott játszottak... de ami még furcsább, akkor sem volt ott, amikor beköltöztek. Az ajtó körüli dolgok csak egyre megmagyarázhatatlanabbak lesznek, leginkább akkor, amikor előbújik mögüle egy torz, bohócszerű alak, ami Jillt határozottan emlékezteti Perec Jancsira, a gyerekkori képzeletbeli barátjára...

A hangulat, az pedig most is megvan. Bár elég steril és fakó az a környezet, amiben a sorozat játszódik, ahogy a lassabb történetvezetés sem újdonság, de ez még illik is egy olyan világhoz, ami sokkal inkább a lassan az emberre telepedő, de egyben valahol gyermeki félelmekből építkezik, nem egy-egy beijesztésből. Általában érdekes dolgok lesznek abból, ha amikor a kicsik fantáziája találkozik a saját félelmeikkel, mert az ezekkel megelevenedő rémek a néző legmélyebben eltemetett borzongását is kiválthatják, amikor ő bújt jobban a takaró alá attól, hogy mik lehetnek az ágya alatt vagy a szekrény sötétjében (ezért is sajnáltam, amikor ez a gyermeki varázs megtörik az amúgy teljesen hangulatidegen és felesleges masztizástól, amikor Tom elmegy "relaxálni"). Jancsi erre remek figura, egyszerre játékos és ijesztő, van benne valami ösztönös törődés és egyben zsigeri félelem is, amely kettősség akkor nyer értelmet, amikor kiderül, milyen okból és célból is került a házba az ajtóval együtt, és amire az évad második fele épül. És ha már Jill... Az is kis plusz volt, hogy talán most az elején találtam igazán szimpatikusnak a főszereplőket (az eddigi évadokhoz képest); Jill és Tom jókedvű, szenvedélyes páros, és még ha később változik is valamennyire a megítélésük, annyiban segített ez, hogy később is tudjak és akarjak szurkolni nekik.

Így a negyedik évadra még valami összekötni látszik a négy fejezetet, mégpedig a szereplők múltja, és hogy ez hogyan tükröződik a különös eseményekben. Még a Butcher's Blockban is szerepe volt annak, hogy Alice és a testvére mi elől szökött ebbe a teljesen új környezetbe, a másik kettő meg eredendően erre épült. A szerelmespár esetében annak van jelentősége, hogy Jillt nagyon megviselte az, hogy az apja elhagyta őket, és ez olyan törést okozott neki és benne, ami az összes eddigi kapcsolatára rányomta a bélyegét, mindegyik barátját kikészítve a féltékenységével, és Tommal is "jól" halad ebből a szempontból. De nem csak drámai vonatkozásában volt ez érdekes, hanem abból is, hogy Tomnak pont van rejtegetnivalója, de még abból is, hogy később ki és miért kerül veszélybe, és hogy Jill apjának dolgai hogyan lendítik tovább a történetet akkor is, amikor úgy néz ki az évad felénél, a harmadik részben megnyugtatóan rendeződni látszik minden. Vannak persze eredendően gyanús körülmények, amik utalnak rá, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, de jó volt az is, hogy sikerült a lezártnak tűnő sztorit még egy csavarral továbbgondolni, aminek következtében a korábbi rém egy sokkal pozitívabb megítélés alá kezd esni, mert bizony kiderül, hogy vannak itt Jancsinál sokkal durvább szörnyetegek is.

Bár többé-kevésbé mindegyik történet tetszett, talán ez volt a leginkább összeszedett, a leginkább fordulatos és ebben volt a legkevesebb üresjárat. Ilyenkor mondanám, hogy alig várom, hogy jöjjön a következő évad, remélve, hogy abban még sikerül javulni... de ahogy az lenni szokott az jönni hogy amire kiforrja magát egy sorozat, addigra kaszálják el... Ezt is.


8/10
.

.
Channel Zero S3 (Butcher's Block)




Alice és Zoe, a huszonéves testvérpár gyakorlatilag a múltjuk elől menekülnek el, amikor Alice elvállal egy elszegényedő, pusztuló kisvárosban egy szociális munkási állást. Ennek a menekülésnek éppúgy része a lányok anyja, akit egy pszichiátrián kezelnek, Zoe szenvedélybetegsége, ami miatt hónapokat töltött rehabilitáción, de Alice számára még egy örökletesnek látszó betegség réme is. Hogy a kisváros és a munka mennyire alkalmas erre, az elég kérdéses, amit a lányok már az első napon megtapasztalnak. A főbérlőjüktől például megismerik a környék egyik bizarr történetét arról, hogy milyen pletykák terjednek a helyi mészárszéket korábban üzemeltető Peach családról, és arról, hogy a nyom nélküli eltűnésük után milyen események kezdődtek a városban. Igazán azonban akkor kerülnek a lányok az események sűrűjébe, amikor Alice első családlátogatásakor gyakorlatilag az ő jelenlétében rabolják el az ott élő anyát és lányát. A gondokat csak tetézi, hogy a helyi rendőrség oszlopos tagjai nem igazán veszik komolyan sem az eltűnéseket, sem a furcsaságokat, így Alice maga kezd nyomozásba a gettóban történtekről.

A Channel Zero második évada után gyorsan neki is estem a harmadiknak, mert az már azért lényegesen jobb volt, mint az első, de még így is teljesen felvillanyozott, hogy a harmadik mennyivel jobb. Lehet, hogy önmagában a sztori egyik eleme sem új, hangulatra meg olyan, mintha csak az Alice Csodaországban adna randevút benne a Twin Peaksnek, de ahogy az első két részben sorra jöttek az újabb és újabb mellékszálak, és ahogy ezek segítségével egyre több rétege lett a sztorinak, úgy tetszett meg egyre jobban. A párhuzamos világ és az eltűnések megadják a sztori gerincét, ahogy Peachék is érdekes színfoltot jelentenek, de a teljes képhez nagyon sokat hozzátett az Alice és Zoe közötti kapcsolat, ahogy az is, hogy a sztorinak van egy izgalmas szociográfiai vetülete, de még a rendőrapa és rendőrfia közötti dráma is tartogat meglepetéseket.

Jó az, hogy ilyen sokféle tud lenni egyszerre a Butcher's Block, hogy ennyi minden keveredik benne, de sajnos az alaphelyzet felvázolása után már nincs igazán tér a kibontásukra. Érthető, hogy az egyre szürreálisabb képekkel és a "nyári lak" jeleneteivel Alice megőrülésének folyamatát kívánták érzékeltetni, megteremtve az indokot arra, hogy Alice és Zoe viszonya a Peach családhoz hogyan változik meg ezalatt a hat rész alatt... és ez kifejezetten jó. De ettől még lehetett volna egy kicsit összeszedettebb mindez, hiszen két részre teljesen elvesznek a lányok, alig történik velük valami, és a "kinti" eseményeket is túlságosan meghatározza a Robert elől való bénácska menekülés, mint valami rossz picsahorrorban. A mellékszálak egy része is elvesztegetettnek tűnt nekem a végére, ahogy például az egész diákhiteles/családlátogatós szál csak arra jó, hogy legyenek kevés vizet zavaró mellékszereplők, akiknek nagyobb trauma nélkül el lehet vágni vagy szét lehet marcangolni a torkát.

De azért a látvány és a hangulat még ezekben a szakaszokban is fenntartotta az érdeklődésem. A Channel Zero stábja remekül tud ráérezni arra, hogy egy-egy szokatlan vagy váratlan kellékkel, jellemvonással hogyan lehet a nézőt kizökkenteni a komfortzónájából, és amiért még mindig a "nyomasztó" a leginkább jellemző szó a stílusra. Hátborzongató volt például az a jelenet, ahogy Alice egy házban gyanús zajokat hall, és utána a falra tapasztja a fülét, hogy hallja, honnan jönnek, a fal túloldalára fordulva a kamera meg egy nyelvet mutat, ahogy végignyalja a fal másik oldalát. Kicsit olcsó hatása van, és néha kicsit gagyi némelyik, de a hangulatba még így is beleillik, hogy két részen át "csak" egy semmibe vezető márványlépcső borzolja a kedélyeket. A téma miatt ráadásul az eddigi két, viszonylag trancsírmentes évad után itt aztán fröcsög a vér és a belsőség rendesen, az évad legjellemzőbb figurája meg az az alak, ami kvázi egy nyers húsból gyúrt gólem.

Kár, hogy a harmadik résztől feladtak a tempóból, mert akkor simán adtam volna rá 8,5/10-et is. Így ugyan kevesebb, de még így is előrelépés, és az mindig jó, ha egy sorozat képes a folyamatos fejlődésre.


8/10
.

.
Channel Zero S2 (No-End House)




A főiskolás Margot nehezen dolgozza fel, hogy egy évvel korábban elvesztette imádott édesapját, többek között azért, mert egy megszegett ígéret miatt felelősnek tartja magát a halálában. Azóta nem nagyon találja a helyét, az anyjával sem nagyon beszél, a barátai közül pedig többen elhidegültek tőle. Csak a legjobb barátnője, Jules tudja kirángatni a letargiából, és még arra is rá tudja venni, hogy elmenjenek egy bárba ismerkedni. A flörtölgetés és biliárdozás közben azonban felvillan egy érdekesebb program lehetősége: többen fura videoüzenetet kapnak, amiben képek villannak fel egy házról és mindenféle alakokról. A társaságból az egyik srác ismeri ezt, és szerinte ez valami gerillamarketing, ami egy világjáró mobil kiállításhoz tartozik. Állítólag nagyon rejtélyes az egész, mert az erre a művészeti performanszra szolgáló, teljesen feketére festett házat titokban helyezik le mindig, már a világ több pontját bejárva vele, és bárki bemehet, megnézheti, de a benne levő hat teremből már az első öt is tud annyira bizarr és nyomasztó lenni, hogy sokan öklendezve vagy rémülten jönnek ki a házból. Margot és Jules úgy döntenek, jó buli lenne kipróbálni ezt az "elvarázsolt kastélyt"...

Most annyival jobban utánanéztem ennek a sorozatnak, mint a múltkor, hogy legalább tudjam, mi az alapanyag. Nos, elég furcsa, a Channel Zero ún. creepypasták alapján készül, ami érdekes szójáték a "copy-paste" szavakkal, és ugye kifejezi, hogy rémtörténetekről van szó. Ezek gyakorlatilag ilyen városi legendák, amik a közösségi médián keresztül terjednek, amik közül talán Slender Man az, amelyik a legnagyobb ismertségnek örvend. Ahhoz persze, hogy egy alig pár oldalas novellából hatrészes sorozat legyen, rendesen ki kell bővíteni a történetben megírt világot; ez volt az, ami a Candle Cove-nak múltkor nem nagyon sikerült... a No-End House-nak viszont annál jobban.

Pedig a hangulat és a tempó maradt hasonló, de mégis úgy éreztem, hogy sokkal több minden történik. Itt az, hogy megismerjük a két lányt, keveset a hátterükből, majd egy pár fős társasággal együtt felfedezik a ház titkát, még csak az első rész, és amikor mindez kifordulva önmagából megmutatja a veszélyeit, az még mindig csak a második. Sokat nem akarok elárulni róla, de azt elmondhatom, hogy valami módon az emberek emlékeihez van köze, illetve ahhoz, hogy ki milyen viszonyban van az emlékeivel. Ezért is jó, hogy több karakter sorsát lehet követni, mert ugyan Margot a főszereplő, de van például egy srác, aki hátizsákkal megy a házba, láthatóan nem először jár ott, és elég határozott célja van vele, de legalább ilyen jó az árvaházban és nevelőszülőknél felnőtt Seth története is, aki leginkább az előnyét látja mindannak, ami a házban történik. Igazán csak a kukoricatáblás részt untam az egészben, mert hiába jöttek elő jó konfliktusok, és halt is meg közben egy-két karakter, nem éreztem olyan erősnek, mint a többit. Cserébe jó lett a kerítés és a körülötte levő házak titka, viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni Jules gömbjével, ott azért elviseltem volna, ha kicsit több derül ki róla.

Mindehhez még kicsit a vizuális részre is sikerült rátenni az előző évadhoz képest. Bírtam én a Candel Cove bábjait is, a bőrén fogakat hordó alakról nem is beszélve, de itt a ház bemutatása felülmúlta ezeket. A szobák kevés berendezési tárggyal is nagyon jól néznek ki, a szobrok vagy a maszkos figura dettó, és bár az egész évadnak van egy kihaltságot sugárzó hangulata, nekem bejött. Lehet, hogy mindez lassú, de érdekes volt olyan horror-thrillert nézni, ami egyáltalán nem épít beijesztésekre, kizárólag az alaphelyzetből adódó feszültségre, és a ritka nyomasztóra, borzongatóra megcsinált világra támaszkodik ebben, amihez illik az üresség, hiszen részben ez is a témája. A kevés kelléken túl meg olyan az egész, mintha pár srác vette volna fel kézikamerával a kertvárosi utcájukban, egy kicsit megkérve a szomszédokat, hogy ne jöjjenek ki a házukból, esetleg egy frissen épülő lakóparkba bekéredzkedve, ami jól ráerősített arra, hogy itt amatőrök által kitalált és terjesztett sztoriról van szó, akik azt ilyen minimálban tudják leforgatni.

A Channel Zero még mindig türelmet igénylő sorozat, de nekem ez a sztori mindenestől jobban tetszett, mint az előző. Látványban, ritmusban és mögöttes tartalomban egyaránt előrelépés.


7,5/10
.

.
Channel Zero S1 (Candle Cove)




Mike Paintert, az íróként is sikeres gyermekpszichológust az utóbbi időben rémálmok kísértik. Ezekben felidéződnek benne annak a közel harminc évvel korábbi esetnek a körülményei, amikor a szülővárosában több gyerek is eltűnt, akik közül néhánynak a holttesteit később egy fa ágaira felnyársalva találták meg a közeli erdőben, de magyarázatot, elkövetőt nem sikerült találni azóta sem. Mike családját azért is viselte meg különösen az eset, mert az eltűntek között volt Mike ikertestvére, Eddie is. Mike-ot ezek az álmok és a körülöttük zajló furcsa események veszik rá végül arra, hogy újra hazatérjen (a felesége és a lánya nélkül), hivatalosan azért, hogy meglátogassa az anyját és a régi barátait, de nem marad sokáig titokban, hogy a valódi ok az, hogy Mike is megpróbáljon utánajárni a gyilkosságok és az eltűnések évtizedes rejtélynek. Két abszurd gondolat mindenesetre már az első pár napban befészkeli magát a fejébe: az egyik, hogy a haláleseteknek valahogy köze van ahhoz a tévés bábműsorhoz, amit gyerekként néztek, de kizárólag csak az eltűnések körüli hetekben látták... a másik, hogy mindez most újrakezdődik.

Nem csodálnám, ha sokan közületek még nem is hallott volna erről a sorozatról. Nekem is csak egy neten olvasott cikk hívta fel rá a figyelmem, pedig már évek óta megy, és műfajban is jól hangzik. A Channel Zero egy horror-antológia sorozat, minden évada külön történetet mesél el, a fentiek így csak erre az évadra vonatkoznak. Ezért is emlegethetnek olyan viszonyítási pontokat egyesek az eddig megjelent írásokban, mint a Stranger Things vagy a Black Mirror, de mert egyikből csak a misztikus hangulatot veszi át, de túl sokat a gyerekekkel nem foglalkozik, a másikból pedig kb. annyira jelenik meg a technológia túlburjánzásától való félelem és az erre való figyelmeztetés, hogy a gyerekeknek a tévé képernyőjét bámulva mosódik át az agya, így én inkább a Homályzónát hoznám példaként. Az úgyis elég széles körű, hogy gyakorlatilag bármilyen természetfeletti dolog beleférjen.

De leginkább talán Stephen King műveihez tudnám kötni, ahol is gyakori motívum a gyerekkorukban valami misztikussal vagy túlvilágival találkozó baráti társaság története, akiknek felnőttként kell szembenézniük az akkori félelmeikkel és tetteikkel. Erről szólt az Az vagy az Álomcsapda, és itt is egy ilyen hatalom mozgatja a szálakat. Ez pedig azért volt jó, mert a szálak párhozamosan futnak, nem csak a Mike gyerekkora idején bekövetkezett gyilkosságok menetét és okait bemutatva, meg annak jelenkori következményeit, de a forgatókönyv ügyesen eldug a közelmúltba is érdekes részleteket, például hogy Mike miért most érezte fontosnak a hazatérést. Közben lehet értetlenkedni, hogy a gyerekek befolyásolására miért pont egy házibarkács kalózos bábfilm a legjobb módszer, ahogy ennek az erőnek a későbbi megjelenési formája is felvethet kérdéseket, de hangulati elemként mindkettő működött. Mondjuk el tudtam volna képzelni egy kicsit összefüggőbb cselekményt abban a bizonyos műsorban, amik jobban reflektálnak a valós eseményekre, nem mindig csak ugyanazt a két három jelenetet unásig, de belefért. Nem szoktam szóvá tenni, főleg, hogy nem hivatalos, de a magyar felirat volt a Rém Révben a legszórakoztatóbb, az Állkapca név a rongyokba öltöztetett csontváznak díjat érdemlően frappáns.

De hogy ez milyen tetűlassan van előadva, tejóisten! Amúgy is az a típus vagyok, aki szigorúbb vágási elveket vallva egy átlagos film vagy sorozat 10-20%-át nagyobb lelkifurdalás nélkül el tudná hagyni, hogy ezzel is kicsit koherensebbé, tempósabbá tegye, amit néz. Természetesen van, amikor ennek drámai jelentősége van, vagy amikor a téma indokolja, de a többség azért nem ilyen. A Candle Cove játékidejének viszont legalább a fele szemét. Nem is csak azért, mert huszadszor is azt a jelenetet mutatva, hogy a gyerekek a bábfilmet nézik, már különösebben semmilyen hatás nem lehet elérni, vagy mert itt sem sikerült mindig normális párbeszédeket írni, hanem mert ezeknél sokkal szélsőségesebben sikerült az egész évadot megfertőzni az unalommal és a közömbösséggel. A jócskán szétnyújtott jelenetekben a mélypontot olyan dolgokkal sikerült elérni, mint hogy itt mindenki olyan drótkötélidegekkel rendelkezik, hogy akkor sem sikít vagy kiált fel rémülten, ha egy félig szétrohadt pofájú, rongyos alak tűnik fel előtte, és egyszerűen kisétálnak a szobából, vagy hogy legalább fél órát tesz ki az amúgy is csak négy órás évadból az, ahogy a szereplők egy mezőn vagy a közeli erdőben sétálnak, másik felet meg az az idegesítően lassú kameramozgás, ahogy két végpont között fél percig mozogva tesz a stáb aprólékosan megfigyelhetővé egy csupasz falat vagy a bozótost. Hiába a sok elfojtott titok és félelem, a bizonytalanság a valós és a képzelt világ egybemosódásáról, azzal sem lehet magyarázni az ilyen fokú letargiát, ha közben a ritmusra még mélylélektani drámák és Tarr Béla életműve is elégedetten csettintenének.

Mivel antológiáról van szó, ezért még egy esélyt biztosan kap tőlem a Channel Zero, mert a hangulata és a látványvilága elég különleges hozzá. De ha abból is sorozatosan a képernyő előtti elalvás lesz, akkor sajnos kénytelen leszek átváltani másik csatornára.


5,5/10
.