3 találat

.
Broadchurch S3




Három év telt el azóta, hogy a 11 éves Danny Latimer megölése, majd az azt követő nyomozás és elhúzódó bírósági tárgyalás sokkolta és sok tekintetben szétzilálta a tengerparti Broadchurch városka közösségét. Az élet mindenki számára ment tovább, mert máshova nem mehet, ami például azt is jelentette, hogy Hardy és Miller nyomozók most már társakként dolgoznak együtt, és a nézeteltérésektől sem mentes, egymást mégis remekül kiegészítő párosuknak nagy kihívást jelent a következő ügyük. Bejelentés érkezik a rendőrségre egy nemi erőszakról, arról, hogy az ötven körüli Trisht egy barátnőjének szülinapi bulija közben, amikor egyedül félrehúzódott az ünneplő társaságtól, leütötték, megkötözték és megerőszakolták. A nyomozást nem pusztán az eset érzékeny természete (hogy Trish nehezen beszél akár fontos részletekről is) akadályozza, hanem az is, hogy az elszenvedett sokk hatására a nő csak két nappal később jelentkezett a rendőrségen, nem beszélve az érintettek széles köréről, a maguk összes viszonyával és titkával, mert az első vallomások és nyomok alapján akár 50-60 embernek is volt alkalma elkövetni az erőszakot, csak a parti szűkebb környezetét véve alapul.

Én pedig ennek azért örültem, mert az előző két évad összes pozitívuma mellett sem tudtam szó nélkül hagyni, hogy a detektívmunka, amire azért alapvetően épül ez az egész, mennyire hajánál előrángatott, véletlenszerű és ostoba tudott lenni időnként. Most sem volt tökéletes, voltak bizonyítékok, amik érezhetően azért kerültek elő ott és akkor, hogy az amúgy megfeneklett nyomozást továbblökje, és valamiért a tettes megint csak saját magát buktatja le a végén egy abszolút hülyeséggel. De az a két-három ilyen alkalom még azt mondom, hogy belefér akkor, amikor ennyire jó az a fokozatosság, ahogy az új gyanúsítottak képbe kerülnek, és az évad átlagban elég jól egyensúlyozik abban, hogy a sokféle motiváció és lehetőség közül mindegyiknek legyen valamekkora valószínűsége, az utolsó rész elején eljutva oda, hogy öt lehetséges elkövető van, és az adott helyzetben bármelyikről el tudtam hinni, hogy ő tette. Nagyon ritka mostanában ez, és engem a régi, klasszikus Helyszínelők nyomozására emlékeztetett, ahogy a kihallgatásokon keresztül elejtett félmondatok viszik előre a sztorit, göngyölítve tovább nem csak a Trish ellen elkövetett erőszak körülményeinek felderítését, hanem a szereplők közötti kapcsolatokat is.

Ez pedig mondhatnám, hogy eddig is erőssége volt a Broadchurchnek, ha nem lett volna ott az előző évadban Lee és Claire egyre kínosabb és unalmasabb vergődése. Nem lehet azt mondani, hogy azért jobb a Trish családjából és barátaiból álló társaság, mert szimpatikusabbak lennének, sőt, a végére egyre kevésbé lesznek azok, de egy sokkal érdekesebb összképet rajzol erről a nagyjából tíz emberről, és melléjük egy furcsa ellenpontnak bekerült a történetbe egy olyan szereplő, aki minden megnyilvánulásával azt üzeni, kicsit kérkedve is vele, hogy attól még nem lesz valaki egy nemi erőszak elkövetője, hogy egyébként egy oltári nagy seggfej. Nincs idő mindenkit alaposan kidolgozni és bemutatni, de a Broadchurch egyik különlegessége a dráma szempontjából abban volt, hogy egy-két jelenetben is el tudja mondani mondjuk egy csaknem húsz éves házasság minden nehézségét, amikor például a feleség csak így jellemzi azt: "Kihűlt". És ezek a szálak, hogy a két nyomozó visszatérésén túl is legyen kötődés az eddigiekhez, nem csak Trish ügyére koncentrálnak, hanem továbbviszik például Latimerék történetét (Trish önkéntes segítőjeként behozva a képbe Beth-et), azt, hogy ők hogyan élnek Danny halálának és a pernek az árnyékában.

Mindezek mellett az is tetszett, ahogy társadalmi kérdések is belefértek. Lehet, hogy csak pár jelenet, és nem is nagyon látszik kapcsolódni sehova, de ad egy kis filozofálgatnivalót az, ahogy Maggie szembesül az általa idealizált újságírás végnapjaival, hogy a tényszerű tájékoztatást felfalja a bulvár és a ponyva, és még mindig érdekes figyelni Paul dilemmáit arról, hogy milyen helye van a vallásnak és a hitnek a mai világban akkor, amikor egyébként az emberek csak akkor járnak templomba, ha várnak azért cserébe valamit. Ezek mellett rá lehetne sütni, hogy ez is csak egy újabb #metoo-film, de egyfelől ez az évad jóval azelőtt kijött, hogy a mozgalom létrejött volna, másrészt Trish és a többi bántalmazott és/vagy megerőszakolt nő példáján keresztül inkább saját mozgalmat képvisel. Hosszan és könyörtelenül mutatja be például a következményeket, hogy milyen folyamatokon, stációkon megy át egy nemi erőszak áldozata, legyen az akár a nyomok rögzítésének ridegsége, akár az, hogy mit szólnak az ismerősök, hogy innentől ő lesz "a nő, akit megerőszakoltak", vagy az állandó kétség és önvád, hogy biztosan ő is részes volt ebben, mert az nem lehet, hogy mindez csak azért történik vele, mert rosszkor volt rossz helyen... Sokszor előkerül mostanában témaként, sokféle megvalósítással találkoztam már, és amilyen árnyalatokon, rétegeken keresztül mindezt be tudja mutatni ez az évad, a második legjobbnak mondanám az utóbbi időben (mert az első azért csak a "13 okom volt" lenne).

Messze ez az évad volt számomra a sorozatból a legjobb. Végre jól keveredik benne a nyomozás izgalma, a közösségi kapcsolatokból épülő dráma, az előző évadokból áthúzódó nosztalgia, miközben sokféle rétegben jelenik meg benne a múlttal való szembenézés, emellett vannak témák, amikben megelőzte a korát. A mellékszálak némelyikét kivéve azt mondhatnám, hogy önállóan is nézhető, és ajánlott is nézni, de az túl olcsó trükk lenne, nem ?


8,5/10
.

.
Broadchurch S2




Miután a broadchurchi rendőrség Alec Hardy és Ellie Miller vezetésével letartóztatta egy helyi 11 éves fiú magát feladó és vallomást tevő gyilkosát, a kisváros lakossága többségében megnyugszik, és az induló per szinte csak formaságnak tűnik. Az előzetes tárgyaláson azonban a tettes -megtagadva korábbi beismerését, vélhetően a börtön közelségétől berezelve- nem vallja magát bűnösnek, ami minden érintettet sokkol, hiszen az erkölcsi és jogi lezárás így akár hónapokra, évekre elhúzódhat. Az ügyvédek kénytelenek jó mélyen beleásni magukat a gyilkosság részleteibe, hiszen nincs más lehetőségük a vád ejtéséhez, mint hogy egyesével elhiteltelenítik a nyomozók által felderített, stabilnak tűnő bizonyítékokat, és közben előállnak egy olyan alternatívával, ami a tényeknek nem mond ellen, de a vallomások és a körülmények ellentmondásaiba, bizonytalanságaiba éket tud verni.

Ami a bírósági épületben és ahhoz kapcsolódva történik, az sokkal jobb és összeszedettebb, mint amikor múltkor a Danny megölése körüli nyomozásra próbáltak mindent felfűzni. Nekem tetszett az egész jogászkodás, ahol a múltkor csak az események menete során felvillantott dolgoknak (például hogy Ellie hosszú vonakodás után kölcsönt ad a tesójának annak szerencsejáték-adósságaira) most egy teljesen más értelmezését is láthatjuk, amik néha ugyan erőltetettek, néha viszont nagyon következhet a szerencsétlen körülményekből az, amit az ügyvédek ki akarnak belőle hozni. Ami akkor magától értetődő volt, az most mondjuk a rendőri brutalitás, egy titkolt viszony vagy a szimpla nyomozói bénázás következményeként kerül a beszédekbe, még tovább zilálva a családokat. Kicsit mintha visszajátszás lenne, ahogy az ügy korábban már tisztázott részletei újra felbukkannak, köztük olyan egy-két jelenetre visszatérő szereplőkkel, mint Nigel anyja, vagy eddig nem ismert részleteket felhozva, de a jogász csapatok rivalizálását ezek jól kiegészítették.

Hasonló a helyzet a drámai szálakkal is. Mivel a már korábban meg- és elég jól kiismert karakterek szerepelnek ebben a sztoriban is, így kevés az új konfliktus, sőt, a múltkor kvázi külön szereplőként funkcionáló, tágabb broadchurchi lakóközösség teljesen hiányzik a sztoriból, pedig az egy remek kis szál volt. Persze nem rossz az sem, ahogy a Latimer-családba megszületik az új baba, vagy hogy Ellie és Tom hogyan dolgozzák fel a gyilkos elfogása óta rájuk nehezedő terhet, anya és fia hogyan szakad el egymástól... de az, hogy valahogy a történetben akarták tartani az egyébként jelentőségüket vesztő karaktereket, az néha olyan kínos dolgokba torkollott, mint hogy Pault összeboronálták Beccával, aminek nagyjából semmi értelme. Az új drámai helyzetek így leginkább az új szerepőkre hárulnak, mint Lee és Claire (ld. lejjebb), vagy mint a két jogász, Jocelyn és Sharon, akiknek eleve eléggé színes közös múltja van (mester és tanítvány vonatkozásában), de még ezen kívül is árnyalták őket egy-két személyes problémával, mint előbbi betegsége vagy utóbbi kapcsolata a börtönben ülő fiával. Érdekes tud az lenni, amikor egy-egy kis mellékszálból egy egész élettörténet elmesél két mondatban, itt viszont ezek csak díszek voltak egy időnként azért elég csenevész karácsonyfán, ezért igazán az tetszett bennük, ahogy előadták azokat. Most is messze a legjobban a színészek alakításai jöttek be, mert néha kicsit színpadiasan előadva, de élettel töltötték meg a szereplőket, nagyon jó és dinamikus párbeszédek zajlottak köztük nem egyszer, és volt jelenet, amit vagy ötször visszatekertem, annyire tetszett, és ez nálam mindig fontos fokmérő. Olivia Colman most már egyértelműen az egyik kedvenc brit színésznőm, David Tennanttal kiváló párost alkotnak, mellettük pedig talán megintcsak a két jogászt kell felemlegetnem, Charlotte Rampling kimért, visszahúzódó, mégis több évtizednyi tanári és jogi pálya felsőbbrendűségét érzékeltető karaktere kiváló ellenpontja volt Marianne Jean-Baptiste vagányra és lázadóra vett figurájával, akit a szakmai kihívás mellett egyfajta bosszú is tüzel.

Ami viszont a krimi részét illeti, azzal az írók továbbra is hadilábon állnak. Részben hogy elterelje a figyelmét, részben hogy segítségére legyen, Alec bevonja Ellie-t a sandbrooki gyilkosság ügyébe, amiről már az első évadban is szó volt utalás szintjén, hiszen annak kudarca ráégett Alec életére, a szakmaira és a magánra egyaránt. A kihűlt nyomok felmelegítése és az akták lapozgatása a lehetséges új információk után, az eddig észre nem vett kapcsolatok felderítése még egészen jó is lehetne (az a dolog a padlólécekkel és a fényképpel például egy klasszikus detektívregényben is megállná a helyét). Csak sajnos az egész két olyan emberre van felfűzve, akik az epizódok során egyre irritálóbbak lettek, míg végül kirajzolódott két beteg embernek a képe, akiknek a szerelmi kapcsolatáról leginkább az jut az ember eszébe, hogy "megérdemlik egymást". Alec meggyőződése ugyanis, hogy az ottani gyilkos az áldozat közvetlen szomszédja, Lee, ezért régóta győzködi annak feleségét, Claire-t, hogy a segítségére legyen a nyomozásban. A nő azonban egyre mániákusabb hazudozónak tűnik, főleg ahogy Ellie a bizalmába férkőzve egyre gyanakvóbbá válik, Lee pedig hol elkerülnivaló, félelmetes vadállatnak látszik az elmondásából, hol annak a férfinak, aki elvarázsolja, és aki nélkül nem tudna élni. Lehetne ebből egy esettanulmány a függő és a bántalmazó kapcsolatok mibenlétéről, de a sandbrooki nyomozást teljesen agyonnyomja ennek a két szereplőnek a vergődése, ami unalmasból egyre inkább átváltott idegesítővé nekem, minden percet sajnálva a sorozattól, amit rájuk szántak.

Így aztán a pozitív és a negatív változások nagyjából kiegyenlítették egymást. A tárgyalótermi jelenetek ütötték a nyomozós részek gyengeségét, az erősebb színészi alakítások meg a drámák időnkénti felszínességét. Kár érte, mert egy kicsit következetesebb írókkal egy kiváló évad is lehetett volna.


7/10
.

.
Broadchurch S1




Broadchurch csendes angol tengerparti kisvárosként él az emberek fejében, ahol a helyi újságnak például az általános iskola sportnapjáról kell cikket írnia, annyira nincs más esemény, még a nyári szezonra érkező turistákkal együtt sem. A hosszabb külföldi szabadságáról visszatérő Ellie Miller nyomozó sem vár nagyobb felfordulást, hiszen helyiként jól ismeri a várost és a lakóit, sokukat gyerekkoruktól fogva, vagy éppen együtt nőtt fel velük. Ezért is megrázó számára, hogy a várt előléptetést egy külsős nyomozó, Alec Hardy kapta meg, aki így a közvetlen főnöke is lett, és hogy másnap hajnalban holttestet találnak a tengerparton, egy 11 éves fiúét, Danny Latimerét. Még nagyobb a sokk, amikor a halottkém kizárja, hogy öngyilkosságról lenne szó, a családi tragédia és a közösséget ért veszteség így rövid idő alatt fordul át gyanakvásba és vádaskodásba... főleg annak köszönhetően, hogy éppen elég múltbeli vagy jelenlegi titkot rejtenek Broadchurch idilli tájai.

Bár a gyilkosság adja a cselekmény alapját -amit csak még tragikusabbá tesz az, hogy egy gyerek az áldozat-, a hangsúly sokkal inkább azon van, hogy ez a tragédia hogyan csapódik le az áldozat családján, tágabb értelemben pedig a városka lakóin, mert egy ilyen eset hatásai alól senki nem tudja kivonni magát. Mivel nemrég néztem egy hasonló koncepciójú filmet, csak éppen az belga volt (Hotel Beau Sejour), ezért eléggé hasonlókat tudnék csak leírni a drámai részt illetően, még úgy is, hogy itt azért ez a része jobban kidolgozott volt. Természetesen szerepet kap, hogy a Latimer-család hogyan éli meg Danny elvesztését, az apa részéről azt, hogy egy amatőr önellentmondásokba keveredő vallomás kapcsán egy ideig ő is gyanúsított lesz, míg az anya oldaláról az olyan kérdések okoznak a gyász mellett dilemmát, hogy mikor "illik" visszamenni dolgozni egy ilyen veszteség után, vagy hogy mi legyen azzal a gyerekkel, akivel még rajta kívül senki által nem tudottan terhes. Néha szinte gyászfilmnek hat az egész, egészen filozofikus hangulatban... Hasonló igaz a tágabb közösségre is, az is inkább esettanulmányok gyűjteménye, például a papé, aki -természetesen az együttérzést és a városlakók traumáját zászlóra tűzve- próbálja az erősen megfogyatkozott templomba járó közösséget egy kicsit felduzzasztani azzal, hogy virrasztást meg ilyeneket tart Danny-re hivatkozással. Ott vannak maguk a kezdetben csupaszív, támogató városlakók is, akik a bizonytalanság és a félelmeik miatt, például hogy a rendőrség lomhasága miatt nem lesznek-e újabb áldozatok, az első adandó alkalommal készen állnak egy kiadós lincselésre, csak mert az egyik szereplő gyanúba keveredik egy évekkel korábbi bírósági ügye miatt. A karakterek közül azonban még így is kiemelkedik Ellie és Alec nyomozópárosa, ami az ellenségeskedésből, a szarkasztikus csipkelődésekből fokozatosan alakul át egy mély, szorosnak látszó barátsággá. Alec esetében (David Tennant itt is remekül hozza ezt a megkeseredett figurát) ott van az is, hogy egy korábbi botránya miatt kevés bizalmat kap a lakosoktól, ezzel az üggyel meg nagyon bizonyítani akar még akkor is, amikor ez már láthatóan az egészségére megy, Ellie (a nekem mindig szívesen látott, azóta már Oscar-díjas Olivia Colman alakításában... leginkább miatta kezdtem el nézni a Broadchurchöt) pedig próbál ütközőzóna lenni a pokrócdurvaságú Alec és a traumától megviselt lakók, a közvetlen barátai között, miközben az állandó tagadás közben egyre inkább be kell látnia -ahogy szinte fel sem merül, hogy külsős támadóról lenne szó-, hogy igenis képesek lehetnek akár ezek az emberek is egy ilyen szörnyűséget elkövetni.

Jó, hogy a fentieknek tudtam örülni, mert pont krimiként viszont nagyon gyenge a Broadchurch. Nálam alapvető elvárás egy nyomozós filmnél, hogy fokozatosan kerüljenek elő a nyomok, hogy lehessen találgatni, ki a gyilkos, és hogy lassan szoruljon a tettes körül a hurok. Ez a sorozat egyik tulajdonsággal sem bír, és ezen az is csak ritkán segített, hogy néhány jelenet, az éppen aktuális gyanúsítottak kihallgatása és a titkaik, a rejtegetnivalójuk kiderülése kicsit emlékeztetett a nemrég nézett Criminalra (ami azért is érdekes volt, mert David Tennant ott is szerepelt, csak az asztal másik oldalán ). Az más sorozatokban is gyakran előfordul, hogy a szereplők ráülnek valamilyen bizonyítékra, vagy az írók "felejtenek el" foglalkozni olyan körülményekkel, amivel logikusan kéne nekik (és ezeket ezeknél is eléggé tudom utálni), de itt tapasztaltam talán meg eddig legdurvábban, hogy ezek a nyomok később a lehető legerőltetettebben, mindenfajta értelem és felvezetés nélkül kerülnek elő. Van például egy nő a filmben, aki bezárja a szekrényébe az áldozat egyik tárgyát, aminek nála amúgy semmi szerepe nincs, majd hónapok telnek el, és végül úgy adja oda ezt a tárgyat egy másik szereplőnek, mintha mindig is ezt akarta volna tenni, csak körbehurkolja mindezt egy kínosan buta kutyasétáltatásos alibizés ... Az is a halálom volt, hogy az összes összegyűjtött nyomnak a végkifejletet tekintve semmi jelentősége, mert a lényeg egy beismerő vallomás lesz, a gyilkos ugyanis belefárad a bujkálásba, és egyszerűen feladja magát ... Hogy a nyomozás eredménye folyamatosan a drámai résznek van alárendelve, az egyedül azért nyert bocsánatot a végére (illetve a gördeszka előkerülése és a laptop összetörésének körülményei még akkor sem...), mert minden mellékszál olyan, mint egy-egy kirakós Danny megölésében; mindegyik egy körülményre utal a központi gyilkosságban, egyre közvetlenebbül.

Amúgy is hajlamos vagyok minden filmet, így a bűnügyieket inkább drámaként nézni; lehet ez valami örökség a fiatalon olvasott detektívregényekből, mert általában Agatha Christie-t is jobban érdekelte a közösség és a körülmények, ahol a gyilkosságok megtörténtek, vagy az egyéni indíték, mint maga az emberölés. Itt viszont nem is volt más választásom, mert különben az adott pont legalább 1 ponttal kevesebb lenne. Ellenben az mindenképpen a javára írandó, hogy a végére olyan alaphelyzetet teremt, ami izgalmassá teheti a folytatást (három évad van belőle összesen), szóval még biztosan jelentkezem Broadchurchből.


7/10
.