.
Who am I – Egy rendszer sincs biztonságbanNem mondom, hogy minden szándékosságot nélkülöz a dolog, de úgy alakult, hogy a
Kriegerin fordítása után valahogy a világ legtermészetesebb módján
egy újabb német nyelvű mozi jött szembe velem a
Who am I személyében. S ugyan az eredetileg svéd rendező, Baran do Odar korábbi életművéről semmit sem tudtam, a film témája, maga a hackerkedés felkeltette a figyelmemet. Amúgy is egyre inkább
egy számítógép és internetfüggő világban élünk, ahol kiszámíthatatlan veszélyeknek van kitéve mindenki, aki felcsatlakozik naponta a hálóra, de kétségkívül plusz motiváció volt az, hogy a kimondottan kínos
Blackhat után valami ütős kis mozit lássak a témában. Hát… a
Who am I minden előzetes várakozásomat felülmúlta.
Benjamin (Tom Schilling)
egy igazi niemand. Tipikusan az a srác, akin mindenki átnéz, az örök lúzer mindenben: idióta maszkban, idióta jelmondatokat hangoztatva pizzafutárként keresi a kenyerét. Belső frusztrációit talán pont ezért a számítógép előtt ülve vezeti le,
egy idő után zseniális hackerré képzi magát. Az internet világában azonban
egy MRX nevű srác a király, Benjamin – ahogy talán mindenki ebben a közegben – őt tekinti példaképének, s bizony mindenkinek jól esik, ha a „nagyok” is elismerően bólogatnak munkái láttán. Ez az érzés aztán különösen felerősödik, mikor a félénk srác találkozik
egy anarchista csoporttal, akik elég lököttek és bátrak a botránykeltéshez – épp csak nem értenek igazán a programíráshoz. Kapóra jön nekik a fiatal, félénk srác, így Benjamin hamarosan a kis csapat megbecsült tagja lesz. Egyre őrültebb és őrültebb produkciókat hajtanak végre, amivel hamarosan nem csak a nagyvilág, hanem az internetes alvilág figyelmét is felkeltik: még a titokzatos MRX-el is sikerül kapcsolatba kerülni. Sőt, konfrontálódni is, a kis csapat, aminek
egyébként hamarosan saját neve is lesz CLAY (Clowns Laughing At You) formában pedig kénytelen lesz a saját irháját menteni. Nem is akárhogy…
De többet nem is akarok én erről az egészről elárulni. Főleg nem arról, hogy az egész sztori milyen körülmények között bontakozik ki, milyen keretet kap az egész és abban minek milyen szerepe lesz a végkifejlet tekintetében… Sokkal inkább végigmennék azokon a pontokon, amik miatt nekem ez az egész borzasztóan bejött, azokon a zseniális forgatókönyves és filmkészítési húzásokon, mik miatt ez
egy maradandó film lett nálam. Kezdjük rögtön az elején, a CLAY-jel. Kérem, bárki is csinálta a castingot, csillagos ötös. Ezeket a figurákat, így összehozni tökéletes lett: Max, a főnök, az alfahím a csapatban – Benjaminnal ellenétben a GYŐZTES –, a hihetetlen pofátlan stílusával, rámenősségével és bátorságával igazi vezéregyénisége a csapatnak. Aztán ott van a félig vagy teljesen őrült, adrenalinvadász, tetkós Stephan, a szoftveres, aki a film „csipetnyi sója”, humorával,
egyáltalán önnön lényével zseniális figura. Máshogy, de ugyanez a dagi, zárkózott, félős, nehezen barátkozó Paul, a hardverspecialista – az egész csapat léte és sikere néha már burleszkbe hajlóan komikus, ugyanakkor simán elhiszem, hogy az informatika világában nem Expandebles-szerű csapatok tevékenykednek, hanem inkább ehhez hasonló, az életben helyenként szürke vagy épp szerencsétlen alakok.
Ezzel a gondolatmenettel jutunk el a másik nagyon fontos és kiválóan megoldott dologhoz: az alternatív világhoz. Az a helyzet ugyanis, hogy a hackelés, a netes kommunikáció képi megjelenítésére
egy arc nélküli, csupa maszkot viselő figurából álló metrókocsit hoztak létre. Ott találkoznak a hackerek, ott zajlanak a fájlcserék, ott próbálják egymásról kideríteni, ki kicsoda. Tényleg úgy érezzük, mint ha magunk is elmerülnénk az internet mélységeibe,
egyúttal ez az ábrázolás remekül fogja meg az anonimitás lényegét is – a finálé leleplezős jelenete pedig nagyszerűen illik ebbe a képbe. A sokszoros csavar egyik elemeként amúgy is hatásos lenne, de a nekem a lebuktatás módja és szimbolikája is nagyon tetszett. Mint ahogy alapból tetszett a CLAY csapat minden mutatványa, legyen az a világítás manipulálásával megjelenített
„We kill animals” felirat, vagy a meghackelt náci gyűlésen bemutatott video. Remek ötletek, amik nincsenek telepakolva mindenféle lehetetlen küldetésekkel, ez nem
MI – ez a valóság. Félelmetes belegondolni, hogy néhány srác mire is lehet képes, milyen erőket kell mozgósítani ahhoz a való világban, hogy mindezt a piac szereplői kivédjék… több-kevesebb sikerrel ugyebár. Mert a film még csak nem is számol az emberi hülyeséggel, ezúttal nem az volt a cél.
Igen, az ember hülyeség. Hogy is van a moziban?
„A legnagyobb sebezhetőség nem a programokban vagy a szerverekben vannak. Az ember a legfőbb biztonsági hiba. Az ember természeténél fogva jóhiszemű és a konfliktuskerülő. A leghatékonyabb az összes hacker módszer között a megtévesztés művészetére: az emberek meghackelése” Nos, így pár nappal a film után, azt hiszem rájöttem az egész mozi egyik megoldókulcsára. Mármint hogy a kedves nézőt alaposan meghackelik...
Social Engineering… ahogy Max mondja. Hogy az egészet kicsit jobban megértsétek, annyit mindenképp el kell mondanom, hogy az egész mozi kísértetiesen vonzódik
egy bizonyos David Fincher klasszikushoz. Ám ez
egyáltalán nem koppintás, inkább egyfajta nyílt tiszteletadás – s egyben a zseniális hackelés része. Szerintem
egyáltalán nem véletlen már az sem, hogy a főszereplő német srác bizonyos beállításokban kiköpött Edward Norton, mint ahogy az sem véletlen, hogy az egész élethelyzete, története, az egész anarchista csoport, mind-mind a másik mozi alapjaira épít. Sokan ezért a
Who am I-t nem is tartják többre, mint
egy ócska másolat – viszont véleményem szerint ennél sokkal több van benne. Pláne, amikor a fináléhoz érkezünk: minden addigi olyan – sokszor tudat alatti – utalás, hangulati elem (mint pl.
egy moziplakát a szobában), ami Fincherhez kötheti, azt a célt szolgálja, hogy a néző elégedetten csettintsen: hehe, ezt én kitaláltam! Aztán a lófaszt… Mert a végjáték üt csak igazán, az egész, ahogy össze van rakva, ahogy kinyílik a varázsdoboz és az alapból is érdekes anarchista-hackermoziból
egy egészen új dolog bújik elő,
egy szabad értelmezésben akár heist mozinak is tekinthető történet – no ez az, ami engem teljesen lenyűgözött.
Csupán
egy dolog van, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni – viszont ez olyan erősen szubjektív, hogy objektívan nem kellene befolyásolnia a moziélményt… de hát ki a fene is akar objektív lenni
egy élménybeszámoló írásakor. Ez az apróság pedig az az idióta zene. Gondolom koncepció volt, hogy az alapból friss, modern, számítástechnika és net világában játszódó filmet ezzel a német technozenével (gépi zenével) egészítsék ki, de ez az én rocker lelkemnek bizony kínszenvedés volt. Sajnos többször is van benn party, vagy más
egyéb jelenet, ami alá ezt a förmedvényt keverték: nekem ez viszont qrvára nem jött be. Rendszeresen kizökkentett a hangulatból… más negatívumot nem igazán tudok felhozni. Hangulata, témája, forgatókönyve kiváló, a német eredeti nyelv nálam ismét külön jó pont volt, úgyhogy maxi ajánlom mindenkinek. Tényleg elvisz
egy olyan világba, amiről keveset tudunk, és talán kicsit megbirizgálja a netes biztonságérzetünket is…
85%
.