. Halálfutam: Totális anarchia / Death Race: Beyond Anarchy
A Halálfutam már tíz éve afféle "bűnös élvezet" nekem; nem több egy pubertás nedves álomnál gyors, páncélozott kocsikkal, acélkemény, börtönviselt férfiakkal, akik mellé valahogy odakeveredett pár topmodell, és mindeközben még vérfröccsök és robbanások dobják fel a hangulatot. A második rész ugyan még ennyit sem tudott szórakoztatóan megadni, az első (még Jason Stathammel) és a harmadik viszont bejött.
A mostani negyedik egyértelműen a sorozat mélypontja. Hogy nincs sztorija, csak annyi, hogy a mostanra karhatalom és felügyelet nélküli börtöntelep öntörvényűsége sokak szemét elkezdte szúrni, még hagyján, ez legfeljebb annyiból kellemetlen, hogy minden külső jelenet teljesen felesleges. Nem is azért, mert többnek kéne lennie, mint egy robbanás- és roncspornó. Hanem azért, mert ebből is csak a legócskább, nevetségesen túljátszott, amatőr pornót hozza. Az a baj, hogy ez így már sokkal inkább hasonlít a Mad Maxre, de arra is úgy, hogy kétpercenként kell nyomnia a metálzenére őrjöngő, szakadt tömeg előtt a gépzsírral bekent pornósoknak egy leszbizést, különben talán még elaludna a néző. A versenynek túl hosszú a felvezetése, a felénél még egy langyos romantikázást is megengedve magának, de a végében sincs köszönet, mert a gyors kamerarángások sem tudják észrevétlenné tenni, hogy semmi tempója a kocsiknak, így a robbanások, borulások is elég bénácskák, miközben egy ilyen versenyen cafatokra kéne szakadnia minden járgánynak.
A film egyetlen pozitívuma Zach "Charles Vane" McGowan szerepeltetése, de nem azért, mert olyan jól hozná a morcosan néző hasizom szerepét, hanem mert a Black Sails még mindig a egyik legjobb sorozat, amit valaha láttam.
…Hehe… megváltoztatták a főcímet… mondjuk, ha még két évad lett volna, vélhetően a statiszták vagy a stáb tagjainak a neve szerepelne benne – már ha ilyen arányban fogyatkozott volna a kis csapat...
7 hét, 7 évad. Hét hetes utazásom végére tulajdonképp minden pontosan úgy történt, ahogy vártam: egyszerűen nem lehetett másképp. Amit a fiúk az elmúlt 5 év (Abel 5 éves) alatt véghezvittek, amilyen erőszakhullámot rászabadítottak Charming városára, abból nyílegyenesen ez következik, a sok hazugság, árulás, titok árát mind meg kell fizetni valakinek. Ahogy már korábbi évadoknál írtam, a bűn nem maradhat büntetés és bűnhődés nélkül – így e tekintetben teljesen törvényszerű és logikus mindaz, ami történik. Ezzel mindössze két bajom van: az egyik az, hogy a központi szereplő, az abszolút szimpatikus és jóindulatú, szerethető fiatal motoros srác, Jax Teller olyan mélyre merül a mocsokban és a bűnözésben, hogy rossz volt nézni – s az sem igazán vígasztal, hogy utolsó percekig bízni lehet benne, hogy képes változni. A másik meg, hogy az egész hetedik évad egy újabb titok és hazugság köré van felfűzve, amit én már az első évadokban sem igazán kedveltem. Érzelmileg a hetedik évad majdnem a leggyengébb lett az összes közül, egy kiváló sorozat erősen átlagos és kiszámítható lezárása: túl sokáig húzták az időt, túl sokáig tartott, hogy bekövetkezzen mindaz, amire oly régóta vártam. S ez túl sok felesleges agresszióval és áldozattal járt.
Ennek a történetnek úgy ültem neki, hogy ki és mikor nyúzza meg elevenen Gemmát. Jó, gondoltam, hogy nem rögtön az első részben fog ez megtörténni - pedig ez már ugyebár a hatodik évad miatt is esedékes lett volna -, viszont ráadásnak amilyen alaphelyzetet ő és kis társa generált az elején, s ami ebből történt, az minden képzeletet felülmúlt. Olyan szinten felülmúlt, hogy egy idő után már mindegy is volt: mindegy volt, mi történik vele, a klubbal, a karakterekkel, Charminggal, mindennel. Nem véletlen, hogy az egyik epizód brutális fináléjára, amire a Diosában kerül sor, csak megrántottam a vállamat és azt mondtam: „Úgy kellett!” Menet közben érzelmileg teljesen kitaszított az egész, Jax bosszúhadjárata (megint), a SoA feltétel nélküli mellé állása egyre kevésbé tetszett. Nem tetszett, ahogy nekiment a kínaiaknak, ahogy szembefordult a négerekkel, sőt, egy idő után saját szervezetével is. Nem tetszett – nagyon nem – hogy az újdonsült elnök, aki amúgy abszolút kedvencem lehetett volna, feléget maga körül mindent és mindenkit. Hogy bosszútól elborult agyával nem képes észrevenni a fától az erdőt, hogy a józan paraszti ész oly messze elkerüli. Hogy az apa, aki mindent megtesz a családjáért és a gyerekeiért, ezt a végkifejletet választja… Megint csak nem tetszett, hogy teljesen más irányba mennek a dolgok, mint szerettem volna, a záró évadra tulajdonképp nem tudok másként tekinteni, mint az ötödik évad ismétlésére: ugyanaz a törést, ugyanaz a Sötét Út – ugyanaz a féktelen harag. Jax és a Pokol…
Az egész sorozatot tekintve számomra a hatodik évad, annak fináléja volt a csúcspont. Nem véletlen, hogy az imdb-n a S06E13, A Mother's Work szerepel a vezető helyen az ún. Top-Rated Episodes listán, mint ahogy az sem, hogy a S06E11, az Aon Rud Persanta a második… a hetedik évad már csak utózengéje mindannak, ami korábban történt. A hatodik évad érzelmi sokkját (sokkjait) nem voltak képesek megismételni, hiába is vesztünk el újból néhány fontos karaktert. Sajnos a záró season meg sem közelíti a korábbiakat, mire oda jutunk, hogy a legjobban várt figurák halálát látjuk, akkor már nagyjából mindegy is: a dráma, a sokk elmarad, mire oda jutunk, minden törvényszerű és szükséges lesz. Sem örülni, sem meglepődni nincs már erőnk, a gyűlölet vezérelte bosszú az egy órás epizódok alatt minden erőnket elvette. Ráadásul úgy, hogy az események előrehaladtával kezd kissé hiteltelenné válni az egész, nehéz elképzelni, hogy a sok erdőben elásott hulla soha, senkinek nem hiányzik, hogy a mészárlásokat soha senki nem köti össze gyakorlatban is a SoA-val: ilyen szintű brutalitás nyomán nehéz elhinni, hogy a valósként feltüntetett környezet szemet huny a bandák háborúja felett. Azért ez mégiscsak Amerika, nem Mexikó…
Mást vártam, valami egészen mást. Azt, hogy kéjes örömmel mártsam bele a gyűlöletem kését mondjuk Gemmába, ugyanakkor Jax és kis csapata igenis találja meg a kiutat a bűnből. Már csak azért is, mert az első epizód, az egész sorozat alapja, kiindulópontja, John Teller örökségének a lényege pont ez lett volna. A változás, a klub dolgainak törvényes útra terelése – nem pedig a totális őrület, amit Jax művel. Nem kimondottan a hetedik évadban, de elvesztette emberi mivoltát – ezáltal elvesztette a kapcsot hozzám. Amivel indult az egész nagy kaland, amennyire lehetett benne bízni még az elején, amennyire lehetett hozzá kötődni, hogy sikerüljön neki és családjának kitörni az egészből – annyira ellenséges hangulatot képes lett maga körül generálni. Fura, mert a bosszú az egyik legjobb érzelmi motiváció a néző számára – de amikor a bosszú egy agyatlan vérontásba csap át, ami ráadásul még nem is a valódi bűnösök ellen irányul, valahol elveszti érzelmi erejét. De itt?? Már az első percekben késsel mintát vág valakinek a hasába… érdekből. S hiába a nagy ívű, kétrészes grandiózus finálé a szálak elvarrására (ami egyébként zseniális), hiába az egyértelmű érzelmi manipuláció, igazándiból mindegy volt. Nem történhetett másképp – egyszerűen az írók sem engedhetik meg, hogy egy ilyen negatív szereplő pozitív kicsengésű véget kapjon.
Az igazság az, hogy a hetedik évadra mindenki elfogyott, akiben még maradt valami jó. Akit még lehetett szeretni. Sutterék szépen, módszeresen kiírták a sorozatból az összes pozitív figurát, akikért esetleg feltétel nélkül lehetett rajongani – akiknél meg kétségeink voltak, azokat meg áttették a sötét oldalra. Így lett egyértelműen egy gyilkosokból álló kompánia az egész SoA, így vesztettek el engem, mint nézőt: addig, amíg csak a náluknál rosszabbakat ölték meg, amíg kvázi önvédelemből fordultak erőszakhoz, addig még velük voltam… de a kiszámított mészárlásokkal semmivel nem lettek jobbak mint akiket kinyírtak. Magukat a karaktereket továbbra is bírom, legyen az a nekrofil Tig, a vágott szájú Chibs, a nulla IQ-val rendelkező Happy, vagy a fiatal prospectből lett tag Patkány: a csapat egyenként továbbra is szerethető, érdekes tagokból áll – no de amit művelnek, az már nem jött be. A hetedik évad egyébként két hatalmas meglepetés karaktert is tartogat, az egyik egy bizonyos Marilyn Manson nevű jóember (ismerős, ugye??), aki egy náci elítéltet játszik (mi mást???), a másik meg egy rövid jelenet erejéig az a látványosan megöregedett Robert Patrick, a T-1000-es modell a T2-ből.
A SoA S7 mindezek ellenére még így is egy kegyetlen jó évad lett. Egészen pontosan egy kegyetlen jó sorozat átlagosan jó évada, ami nem nélkülözi a jól elhelyezett csavarokat, az áll-leejtő drámákat (azért a Diosa kemény volt), a kisebb katarzisokat, amik a klubtagoknál is rosszabb rosszfiúk pusztulásakor értek el. Néhány gyilkosságnál igazi elégtételt éreztem, a humor ismét megfelelő mennyiségben színesítette a történetet – az egész világ megmagyarázhatatlan hangulata ismét megfogott. Csupán annyi a bibi, hogy én máshogy írtam volna az egészet, megadtam volna a fiúknak a megváltás lehetőségét… sajnos az író stáb nem így gondolkodott, hasonlóan a BB-hez, a felénél meghatározta a végkifejletet. Egyébként, ha már végkifejlet: egy barátom hívta fel rá a figyelmemet, hogy milyen zseniális a SoA S1 nyitóképe és a SoA S7 záróképe közti átfedés. Simán újra lehetne kezdeni az egészet. Tényleg.
Ha ezen írásból nem is jön le, de egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem ezt a 92 részt. Hatalmas kaland volt, hatalmas élmény, megismertem egy csomó jó fej színészt, egy motoros chapter nagyjából hiteles életét. Ráadásként – s akkor itt hadd emlékezzek meg róla – zseniális zenei alapanyaggal megtámogatva. A linkelt videók mellett rengeteg szenzációs dalt hallottam, rengeteg nagy rock klasszikus átdolgozását és sok-sok (számomra) új számot is. A sori vége felé már hagyomány lett, hogy az egyes epizódot – olyan Donnie Darkosan – zenei aláfestéssel, képmontázzsal zárnak le. Ahogy én is.
80%
Az utolsó zene pedig akkor kivételesen ne a finálé dala legyen, hanem az E11 záródala…
Megmondom őszintén, kellett ez a tizenvalahány óra, ami eltelt tegnap éjjel óta, azóta, hogy vége lett a hatodik évadnak. Kellett, mert ha ezt az írást tegnap kezdem el, valami eszméletlenül durva hangnemben indult volna a gondolatsor: ha mindazt az indulatot, haragot, fájdalmat rögtön kiadtam volna magamból, egyáltalán nem lettem volna szalonképes. Még így is azt mondom, hogy legszívesebben felgyújtanám az a rohadt mocskos, álnok, undorító vén ribancot, aki a finálé drámáját ily módon képes volt összehozni. Nagyon remélem, hogy a hetedik évadban valaki elevenen megnyúzza, nagyon remélem, hogy az a sok-sok álszent kavarás, amit ez a kiszáradt picsa 6 évad alatt folyamatosan művelt, nem marad büntetlenül… mert ha úgy marad, akkor ennek az egész történetnek a végén semmi értelme nem lesz.
Tegnap végtelenül mérges és egyben szomorú is voltam. Tipikusan az az üresség költözött belém, mikor egy közeli hozzátartozót veszít el az ember – nyugodtan elmehetnek az írók is melegebb éghajlatra. Eléggé tapasztalt vagyok, sok-sok karaktert láttam már kiírni kedvenc sorozatomból, jó néhányat meg is könnyeztem (SoA-n belül is), de ez most sokkolt rendesen. Még úgy is, hogy rossz szokásom szerint, az imdb-t böngészve megtudtam egy s mást előre, és valami hasonlóra számítottam is, de az egész évad egyáltalán nem ez irányba mutatott. Eddig is volt jó néhány drámai esemény, volt meglepő, szükségszerű és könnyeztető karaktervesztés, de valahogy mindegyik beleillett a történetbe. Még úgy is beleillett, hogy megint csak jól megmanipuláltak az alkotók, mert mire el kell veszteni valakit, arra már majdnem meg is sajnáljuk, de a dolgok eddig úgy alakultak, hogy a figura arra az időpontra jócskán vesztett súlyából – dramaturgiai szerepe lényegesen csökkent, így távozása, lelépése sem volt annyira szívszorító. Sem pedig ennyire brutális… úgyhogy megint csak ismételni tudom magma az előző évados írásomból: a dolgok egyértelműen nekem nem tetsző irányba tartanak, az egész SoA néha egyre jobban kiakaszt. A kedvenceim vagy kifordulnak magukból, vagy eltűnnek – s teret nyernek az ilyen gusztustalan undorító förmedvények, akikhez képest a Paradicsom kígyója egy jámbor háziállat. Szerintem soha, egyetlen karakter nem volt még ennyire aljas, mint itt ez a ribanc…
Pedig azzal akartam kezdeni az írásomat, hogy örömmel számoltam volna be róla, hogy ismét katarzisom volt. Oké, tudom, hogy magánéletem ezen része nem kell, hogy boldogítson mást, de a SoA S6 első harmadának eseményei, Otto-n keresztül ugyanazt a kéjesen székből felugró gyönyört hozták el, mint az S3 fináléjában. A fiúk ugyanis kapnak egy – újabb – totál pszichopata „jófiút” a nyakukba, egy Lee Toric (Donal Logue) nevű nyugalmazott rendőrbírót. Ő az az ellenfél, akinek más filmekben szurkolhatnánk, aki semmibe veszi azt a törvényt, amit szolgál, aki a „Cél szentesíti az eszközt” elve alapján simán befűt a rosszfiúknak… de itt nem szurkolunk neki. Sőt! A faszi mindössze 5 epizód alatt akkora ellenszenvet vív ki magának nézői körökben, hogy szinte fájt minden hozzá köthető jelenet – hisz mit lehet érezni, mikor a csavaros kupakos sört néhány mexikói srác fogsorán próbálja megbontani? Vagy mikor elintézi, hogy az általa kiválasztott – egyébként jogos bosszúvágytól fűtve – elítéltet minden reggel, ébresztés gyanánt erőszakolják meg a börtönben?? Néha már nekem fájt a seggem, mikor ezt láttam… hát persze, hogy alig vártam, mikor veri be valaki alaposan a pofáját. Arra viszont nem számítottam, hogy lesz nála rosszabb…
És még csak nem is a gülüszemű, parókát viselő fekete ügyésznő lett az, hanem a már említett ribanc. Amúgy, a katarzis sem tartott sokáig, mert a következő felvonás, szakasz mottója, a „Ne baszakodj az IRA-val!” megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb fordulatokat, véres leszámolásokat és nem kevésbé kéjes bosszút tartogat. Jax és csapata egyre mélyebben merül el abba a mocsokba, amiből épp ki akar törni, az én nézőpontomból egyre súlyosabb teher rakódik a motoros klubra – aminek happy endes feloldását egyelőre elképzelhetetlennek tartom. A történetben és a karakterekben talán annyi pozitív változás állt be, hogy a friss Presidenten ezúttal legalább látom a vívódást, legalább kinyilatkoztatja a bűntudatát – ezúttal talán kissé kevesebb ész nélküli erőszakba vág bele. Viszont elképesztően jól fel van skiccelve – mert ilyen lehet az élet is -, hogy egy jól működő fegyverüzletből kiszállni épp oly veszélyes, mint csinálni azt: rengeteg érdek sérül, rögtön megindul a piac újrafelosztása, az árnyékból pedig előjönnek az addig lapító férgek is. Durva egy helyzet, az biztos, Jaxnek fel kell kötnie a gatyát, ha ebből ki akar jutni – ez még akkor is nehéz lenne, ha nem lenne a „szent család” belső harcokkal terhes. Ha mindent elmondana annak, akinek kell, ha meg tudná beszélni, mondjuk feleségével a dolgokat… de hát a SoA pont nem az őszinteségéről híres.
S ha már feleség: a hatodik évad minden egyéb nyalánksága ellenére Tara évadja. Pontosabban nem is csak Taráé, hanem a gyerekeké… Itt amúgy el is gondolkodtam rajta, mennyire is zseniális maga az egész sorozatnak a címe: a sons of anarchy amellett, hogy a klub neve, simán vonatkozhat Abelre és Thomasra, a két kis lurkóra (sőt Opie gyerekeire is), akik balszerencséjükre beleszülettek magába az anarchiába. Ha így értelmezzük, tágabb perspektívában az egész nem más, mint egy, ebből a csapdahelyzetből való kitörés kísérlete, hogyan tudja Jax és Tara kimenekíteni fiaikat a bűn örökké ismétlődő spiráljából. Tovább filózva ezen, simán lehet egy szociológiai értelmezést adni az egésznek, simán ki lehet vetíteni az egészet a társadalom egészére: hisz nem kell messze menni, itthon is végletekig meghatározza az akkor még ártatlan gyerek jövőjét a környezete, ahova születik. Kitörni pedig qrva nehéz – ha Jax is vért izzad benne, más simán fel is adhatja. S ha már társadalomkritikánál, gyerekeknél és áthallásoknál tartunk: az évad egyik fő szála (kerete) egy nagyon durva – sajnos húsba vágóan valós – élethelyzet, ami sajnos az amerikai lét velejárója. Mindez pedig zseniálisan kidolgozva: az első epizódban szinte Innaritui módon követünk egy szőke kissrácot, csak azt nem tudjuk, miért…
Közel tökéletes évad lett. Még az ún. üresjáratokban sincs pihenő, az egyik epizód motoros rendőrös kavarása széles vigyort eredményezett, önmagában a tanúvédelem lebegtetése zseniális, az árulások, a titkok most már nincsenek elnyújtva. A pedofilos és a szado-mazo rendcsinálás király volt, a különféle csoportok, színek közti leszámolások sokkolóan jók. Előbb-utóbb minden tett, minden titok valakinek a nyakába borul, a sorozat ismét zseniálisan forgatja a karaktereket és az érzelmeket. Van, aki csinál valamit és azzal belopja magát a szívünkbe, két résszel később meg kitagadja magát onnan. Kivéve ugye Gemmát, Jax anyját, ő egy külön állatfaj, soha nem láttam még ennyire kemény és szarkavaró nőt – fixen állítom, hogy Claire Underwood a Kártyavárból alulmarad az értékelésben. Szóval közel hibátlan évad lehetne, ha egy icipici reményt és pozitívumot hagytak volna nekem a végére…de nem. Ezek a köcsögök azzal az undorító baca kurvával meg a tetovált fejű köcsöggel taccsra tették az egész élményt. Egy csepp könnyet sem fogok értük hullajtani, ha végre valaki majd agyonüti őket…
S még valami, inkább technikai jellegű dolog: szerencsére figyelmeztettek rá, de még így is gondban voltam az ütemezéssel… Ugyanis a korábban, 4 és fél évad alatt megszokott, 42-50 perces epizódok helyett majdnem minden rész veri az egy órát, így komoly logisztika volt ugyanabba az időintervallumba besűríteni az évad 13 részét, mint korábban. Mondjuk, qrvára nem érdekelt volna, ha azt látom a képernyőm, amit szeretnék. De nem. Megint csak nem. Szívesen adnék többet erre az évadra, de most még a szomorúság és az üresség nem engedi.
85%
A végén meg mi más is állhatna, mint a finálé dala:
Hát bazzeg, ebben aztán minden volt… sőt, olyannyira minden, hogy egy nyamvadt összefoglalót is nehezemre esne írni. Egy pillanatnyi üresjárat nincs benne, az egészet átszövik az árulások, titkok, szervezkedések, a gyűlölet és a bosszú. Kicsit olyan, mintha egy csajos sorozatot néznék (még sosem láttam olyat), amiben a hisztis picsák egy évadon keresztül próbálnának keresztbe tenni egymásnak. Itt ugyanazt teszik a marcona, coloros motoros fiúk, ír szabadságharcosok, a mexikói kartell emberei, a CIA, no meg ha már ilyen szépen megszólíttattak, maguk a nők is…
Kezdhetném azzal az idézettel, amit Jax Teller, a SoA frissen megválasztott elnöke mond az első epizód elején magáról a motorozásról. Abban minden benne van, amit magam is gondolok róla, amiért az ember időnként felül a vasra. Aztán kezdhetném szintén Jax monológjával a gyűlöletről, arról az érzésről, ami teljesen tönkreteheti az embert – egy másik franchiseban a Sötét Oldalra taszítva azt, aki nem elég erős, hogy ellenálljon neki. Aztán kezdhetném simán a történet folytatásának vázolásával, a legutóbbi évad áll-leejtő csavarjának következményivel, azzal, hogy milyen ironikus, hogy a tüdőbeteget lelövő faszi tüdőlövést kap, és ugyanúgy oxigénre van szüksége a létezéshez. Aztán kezdhetném azzal, hogy két olyan új színész tűnik fel a sorozatban, akik miatt önmagában érdemes belevágni az egészbe: az egyik egy Damon Pope nevű feka gengszter szerepében az a Harold Perrineau, aki kedvenc Linkem volt a Mátrix 2-3-ban, valamint itt van – tetkókkal!!! – egy Nero Padilla nevű spanyolajkú escortszolgálat-vezető, akit pedig nem más játszik, mint egy bizonyos Jimmy Smith… igen, Bail Organa szenátor az Alderaanról. Kicsi a világ.
Már szinte fura volt, hogy ez az évad nem valamilyen nációhoz kapcsolódik, így most nem tudok beszámolni semmilyen népcsoportról, akikkel a fiúk harcolnak. Pontosabban már ott tartunk, a fiúk mindenkivel harcolnak, színtől és országtól függetlenül. A 13 rész alatt (ami eléggé becsapós, mert az utolsó 5 epizód egy órás!!) gyakorlatilag összevesznek mindenkivel, mindenhol, ropognak a fegyverek, hullanak az emberek. Az írók azonban már nem mindig veszik a fáradtságot, hogy csak olyanok haljanak meg, akik rosszabbak náluk, rettentő manipulatív módon a konkrét gyilkosságoknál már nem is kívánjuk az illető halálát. Hajlamosak elfelejtetni, hogy az a szemét állat mit is tett korábban, a néző még így, darálva is képes megbocsájtani neki – egyszerűen olyan mennyiségű információt kapunk egy adott 3-4 rész alatt, olyan zseniálisan át tudják fordítani az ember szimpátiafaktorát, hogy mire odáig jutunk, már azért szurkolunk, a SoA ne húzza meg a ravaszt. De nem is igazándiból kell most külső ellenséget kapni a motoros klub tagjainak – minek, ha van belső is??? Az egész SoA S5 váza egy konspirációs történet, egy belső árulás, belső hatalmi harc, annak felderítése, annak minden izgalmával. Igen, mint a filmekben: mikor a gyanúsított pont el tudná mondani, ki az áruló, pont lelövik… de nem erőltetetten!! Inkább sokkolóan. És ez csak az egyik, központi szál. Mellette ott van Gemma, a keresztanya története, az anyatigris, aki alól teljesen kicsúszott a talaj, aki gyakorlatilag minden tekintélyét elveszti, a fű és az új pasi (50 fölött!!!) jelenti az egyetlen életcélt – hogy aztán a fináléra visszatérjen abba az undorító, manipulatív, hazug szemétláda nő szerepébe, amiben megismerhettük. Kétségkívül erős íve van az ő figurájának – ami egyébként nekem nagyon sokszor nem is tetszett -, de az évad még így sem róla szól. Sőt, ezúttal talán nem is annyira magáról a SoA-ról…
… hanem Jaxről. A fiatal, szimpatikus srácról, akinek nyakába szakadt az elnöki pozíció, aki ki akart szállni az őrületből, hogy családjával biztonságban legyen. A fiatal srác, aki felépíthet(ett volna) egy másik világot, egy olyan világot, ami legális bevételi forráshoz juttathatja a SoA klubot. A fiatal srácról, akinél az évad harmadik-negyedik részében végleg összetört valami. S ha már itt tartunk: az előző évad drámáját sikerült überelniük, ahogy, ami és akivel történik – letaglózó. Jómagam egy szerencsétlen elszólásnak köszönhetően tudtam, mi lesz, de még így sem maradt a szemem szárazon. Én is a világ összes haragját rá tudtam volna önteni a szereplőkre, nem is csodálom, hogy Jax is ezt tette. Az egész évad egy kibaszott bosszúhadjárat, egészen megdöbbentő jelentekkel, indulatokkal és gyilkosságokkal, maximálisan kihasználva a nézői ingereket: ölni kell, mert ami történt, vért kíván. Az évad konspirációs szála mellé egyértelműen a bosszút tudom megnevezni, mint fő motívum, Jaxhez kötődve ez ráadásul több szinten jelen van – viszont ez, Jaxhez kötve nekem már sokszor nagyon-nagyon nem tetszett.
Egyrészt: ezzel, amiket itt a fiú tett, sikerült őt is átbillenteni a másik oldalra. Sikerült az eddigi abszolút kedvencemet nemszeretem figurává formálni… Ahogy Opi mondta: „A kalapács mindenkit megváltoztat” – nos, igen, de én nem éreztem mindezt minden esetben feltétlenül szükségesnek. A düh, a harag, az indulat, az arrogancia ilyen mértékű megnyilvánulása Jax részéről (hiába társul mellé szervezési zsenialitás is) nálam átlökte a fiút a Sötét Oldalra. Nem tudtam mindig, minden esetben szeretni őt, sokszor – túl sokszor – éreztem azt, hogy felesleges az agressziója. Nem éreztem azt, hogy feltétlenül ezt az utat kellene járnia, amit jár, így az évad végére mégiscsak Bobbyval éreztem együtt. Amúgy is: az egész SoA karaktermanipulálása egy idő után sokk – több szereplőn keresztül le lehetne vezetni, ki mit tett, ami miatt nem kellene visszafordítani a jellemét, mégis megteszik. Eleve már Tig múlt évadbeli tette, szerepe az egész őrült, drámai eseménysorban kívánna egyfajta büntetést, de az csak nem akar jönni a fináléig… mert bűn és bűnhődés. Dosztojevszki után szabadon – erről szól az évad. S hogy mi a másrészt, ami miatt kicsit elkeseredetem??? Az, hogy ugyanazt érzem, mint a Breaking Bad autós-elütéses jelenete után éreztem: innen nincs visszaút. Sajnos ennek az egésznek innentől egyfajta (hiteles) vége lehet, én legalábbis nem nagyon látok másik kiutat: börtön vagy halál. De mindenképp a vég. És én ezt nagyon sajnálom, mert Jax Tellernek nem kellett volna Clay Morrow útját járnia, nem kellett volna hagynia, hogy a sötétség hatalmába kerítse őt. Kb. itt intézte el a jövőt…
Ugyanez vonatkozik kb. mindenre és mindenkire az egész sorozatban. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a bűn nem maradhat büntetlenül hogy az a sok szar, amit a fiúk maguknak kavartak, az egyre inkább drámaibb módon a nyakukba borul, de most először éreztem azt, hogy néha már értelmetlenül. Különösen Tarára vonatkozik ez, aki olyan szinten hozzáidomult a klubhoz, a férjéhez, hogy ha ezt így folytatja, a saját pusztulásába rohan. Igenis ki kell tudni lépni, igenis kell lenni egy pontnak, hogy elég volt – eddig hiába tetszett Tara egyre tökösebbé válása, most már ő is átesett a túloldalára. A hozzá kapcsolódó két icipici maszturbálós, vagy maszturbációt sejtető jelenettel meg aztán végképp nem tudok mit kezdeni – szimpla hatásvadászat, semmi több. Szóval, az a helyzet, hogy úgy érzem, kedvenc kis klubom életében elromlott valami és már nincs, aki helyrehoztatja. Épp ezért az összes évad közül nekem ez tetszett a legkevésbé. Nem azért, mert rossz lenne, hisz a színészek, a csapat, az egész hangulat továbbra is zseniális, semmivel több „sorozatbetegség” nincs benne, mint amennyi eddig is volt – s mint amennyi szerintem mindegyikben óhatatlanul jelen van – hanem mert a történet nem oda tart, ahova én szeretném. Ez, így, ilyen reakciókkal véres lesz, drámai veszteségekkel, amiket nem biztos, hogy látni szeretnék… Egyszerűen nem akarom látni, hogy az a büdös ribanc Gemma ismét belopja magát kisfia szívébe, egyszerűen nem akarom látni, hogy Jackie boy végleg elvesszen, a klub meg megszűnjön létezni.
De azért természetesen folytatom. Önmagában van olyan zseniális az egész, hogy folytatni kell. Tökéletes sorozat, amiben egyre inkább nincsenek jók, csak a rossz és még rosszabb döntések és azok következményei. Néhány abszolút WTF jelenet ezúttal sem hiányozhatott – Otto majd mindegyik jelenete ilyen -, kár, hogy SZÁMOMRA az egész rossz irányba tart. Fura egyébként, hogy ezen írás ugyanazokat a sarokpontokat emelte ki, amiket én is, amiket én is láttam benne, de nekem totálisan fordítva sült el minden. Minden olyanért utálom ezt az évadot, amiért itt szeretik.
80%
Ja és akkor a zene. A záró epizód utolsó dala, a Sympathy for the Devil aktuális átirata, amit ugyan jobban szeretek eredetiben, sőt a GNR feldolgozásában talán még jobban, de az egész évad hangulatát, Jax idei jelemét ez fejezi ki legjobban. Kár.
Hogy is szokták mondani? Ez már az őrület egy másik szintje…
Ha az előző évadnál a katarzist emeltem ki, mint maradandó élményt a sorozattal kapcsolatban, addig itt nem tehetek mást, mint ugyanezt tegyem a zseniális forgatókönyvvel: kérem szépen, ilyen egy tökéletesen megírt sorozatévad, ilyen, mikor minden szónak, eseménynek, tettnek súlya és következménye van. Ilyen, mikor a nézőn kívül az írók is rájönnek arra, hogy a végtelenségig nem működnek azok a panelek, amiket esetleg korábban évadokon keresztül használtak, amik újabb előhozásával a becses néző lendületét és érdeklődését esetleg megtörnék: a SoA S4 ugyan nem nélkülözi ezeket – bizonyos szempontból kénytelen is használni, hisz ez egyfajta védjegye lett – de egyúttal nagyon jókor is tesz pontot ezek végére. Így szerencsére sem az újabb előkerült titok (ami az előző évad végében volt kódolva), sem pedig az újabb árulós szál nem megy az ember idegeire: ráadásul mindkettőt egyszerre vágták át egy olyan zseniális csavarral, hogy komolyan kerestem az állam a földön utána. Parádés történetvezetés, szenzációs írói munka – az egyik legjobb, amit valaha láttam… de tekinthető az egész évad egyfajta rebootnak is, egy új kezdetnek, ami valóban egy másik szintre emeli a tétet, hisz azért az előző évadban véget ért egy korszak Charmingban.
Egyébként mostanra telt meg az a bizonyos szarosbödön és ebben az évadban borul a kis csapat nyakába. Minden tekintetben, mindenekelőtt Clay (Perlman) hathatós tevékenysége nyomán – ugyanakkor talán egyszer és mindenkorra megtanulják, hogy a titkok veszélyesek, mi több halálosak s lehetnek. A titkok rengeteg indulatot szülnek, millió véres félreértéshez vezethetnek, a titkokat nem szabad sokáig őrizgetni. Mert egy idő után kezelhetetlenek lesznek, mélyen beágyazódnak azok hordozóiba, azok nem ismerőiben pedig gyilkos gondolatokat generálhatnak. Pláne igaz ez egy törvényen kívüli motoros banda tagjaira, ahol egyre inkább úgy néz ki, hogy az egyetlen józan gondolkodású lény Jax (Hunman), a fiatal alelnök, no meg annak barátnője, Tara. Talán ők a legkevésbé ösztönlények ebben az őrültek házában – no persze, ha a törvény szolgáit nem számítjuk. Mert aztán higgadtságban, konspirációban senki nem veheti fel a versenyt az újonnan színre lépő államügyész-helyettessel, Lincoln Potterrel (Ray McKinnon), aki ha lehet, még Stahl ügynöknél is hatékonyabb.
Szóval a szar és annak kiborulása. Pedig olyan jó ötletnek tűnt a Gallindo Kartellel szövetkezni, akik nagy tételben vennének fegyvert az IRA-tól… legalábbis először jó ötletnek tűnt. Másfél évet ugrunk az időben, de ez a másfél év sem csak úgy lóg a levegőben, ahogy más sorozatoknál szokott: itt oka van mindennek. A SoA fele ugyanis jól megérdemelt börtönbüntetését tölti, az évad indítása pedig a Stocktoni sitten kezdődik. Jómagam féltem is egy kicsit, hogy túl sokat fogunk időzni a rácsok mögött (Szökés módra), féltem attól, hogy az írók ötlethiányukat egy börtönös évaddal igyekeznek pótolni… áááá…, lófaszt. A fiúk öt perc után már motoroznak haza, ahol azonban alaposan megváltoztak a körülmények és az erőviszonyok. Egyrészt Hale polgármester, a csapat egyik legádázabb ellenfele Charming lankáin épp lakóparkot építtet, másrészt meg két új kakas is feltűnik a kisváros szemétdombján. Miután a sok korábbi balhé miatt a helyi rendőrőrs önállósága, ezzel az őket segítő, öreg Unser hatalma megszűnt, a kisváros átkerül a megyei seriff hatáskörébe, Charmingra új idők köszöntöttek. Eli Roosevelt (Rockmond Dundbar a Szökésből) az új főrendőr, s láthatóan rövid pórázra próbálja fogni az épp hazaérkező fiúkat. A másfél év alatt azonban a klub nem épp egy aránybánya volt, így aztán kapóra jött Clay üzlete a mexikóiakkal, a baj csak annyi, hogy a rendkívül jól jövedelmező új partnereknek történő fegyverellátás mellékeseként visszafelé drogot is kell már szállítani – ami azonban rendkívüli mértékben megosztja a csapatot. Egyébként zseniális módon ez a megosztottság, az ebből eredő belső feszültség végigvonul az egész évadon, ráadásként qrva jó kis konfliktusokat generálva.
Ha az előző évad az "ír" évad volt, akkor ez a "mexikói" - először azt hittem, "orosz" lesz, de azt a szálat nagyon hamar (és parádésan) rövidre zárták. A mexikói Gallindo Kartell, akinek kapcsolattartója Romeo Parada (kapaszkodjatok meg, Danny Trejo!!) először még kiváló üzleti partnernek bizonyul, csak mikor a másik Kartell, a Lobo is beszáll a képbe, akkor döbbennek rá kis motorosaink, hogy talán túl nagy fába vágták fejszéjüket. Innentől a cél egyértelműen a túlélés, illetve egy utolsó nagy balhé megcsinálása – az ezért kapott dollár százezrekkel meg néhányuknak a visszavonulás. Viszont az egyre durvább golyózápor közepette életben maradni is nehéz (sajnos vesztünk is el néhány qrva jó arcot), az államügyész pedig egyre szorosabbra húzza a hurkot a SoA nyaka körül. Egyébként Potter figurája telitalálat, egy igazi antiszociális elmebeteg, akit talán csak a jelvénye helyez a világos oldalra: az a szisztéma, amivel meggyengíti a klubot, zseniális. Ide tartozik a két árulásra felbujtás is, egyik kellemetlenebb, mint a másik, szinte forrtam a dühtől hogy két kedvencemet is behálózta ez a fasz – hatalmas katarzis lett volna egy Stahl szerű finálé részéről. Az írók azonban nem így gondolták… sőt, megint megvezettek rendesen, mert a végén még majdnem meg is sajnáltam szerencsétlent. A Brick című E5 pedig dupla jelentésével pedig elismerő csettintést váltott ki belőlem…
Azonban Kartell ide vagy oda, a SoA S4 egyértelműen Clay évada. Kérem, ott tartunk, hogy az évad végére a vezér lett a szemben az elsőszámú közellenség, az egész sorozat legutáltabb figurája. Amiket tesz, ahogy viselkedik, amilyen beteges módon védi pozícióját, az minden határon túlmegy. Minden szerethetőségi határon – erre mit csinálnak az írók?? Na mit??? Nem mondom meg, de qrvára kiakadtam, mikor amúgy a zseniális csavar egyik eleme épp Clayhez kötődik… . Szegény Jax… S hogy miért is van ez? Mert az a titok, amiről egyébként azt hittem, az egész sorozatot kitölti majd, ebben az évadban felrobban, magával ránt sok jó embert – ismét egy meglepően jól megtervezett dramaturgia szerint. Nem győzöm dicsérni Kurt Suttert, az ötletgazdát, a sorozat agyát, de annyira látszik, hogy egyben van az egész SoA, annyira látszik, hogy az ötletelés helyett határozott irányban viszi a történetet, hogy egyik ámulatból a másikba esek. Nem mondom, hogy minden epizód egyformán zseniális, de hogy mindennek van szerepe, az biztos. Legyen az egy félredugás egy pornórendezővel, egy fénykép a fináléban, egy összetört kézfej, meg esetleg egy ironikus légzőkészülék a következő évadra…
Iszonyat egyben van az egész. Meglepő módon talán kevésbé cliffhangeres, mint azt az ember elképzelné, de az egész eseményszál íve, annak csavarja, a felvetett konfliktusok és azok megoldásai döbbenetesen jók. Fura mód – ahogy a TWD sem elsősorban zombisorozat – a SoA elsősorban dráma, a motorozás, annak feelingje csak ritkán kerül előtérbe. A hitelesség a negyedik évadra sokat javult, az új rendőrség már látványosan dolgozik is. A karakterekről már nem is áradozok többet, ezt a 8-10 srácot ezentúl ujjongva fogom üdvözölni, akárhol is találkozom velük – a már említet Brick című epizódban cameozó színész láttán meg széles vigyorra görbült a szám. Ha mindenképp negatívumot akarnék keresni, azt most elsősorban Gemma karakterében találnám meg, az a nő messze nem az már, aki volt… ráadásul meglehetősen hiteltelen is, amiket csinál/gondol/érez. No meg talán a szokásos időszakosan félretett és előkerített szereplők miatt húzhatom a számat, Wendy feltűnését két év után egyelőre nem tudom hova tenni. Bár… ahogy írtam is, semmi nincs véletlenül. Az sem derült ki, hogy Tig és Kozik között mi a balhé tárgya, továbbra is kutyára gyanakszom, meg talán az államokon észrevétlenül keresztülcipelt egy kamionnyi RPG és hasonló finomságok hihetősége lehet zavaró.
De mindezek csak kósza gondolatok közben – amiket aztán az olyan WTF pillanatok (igen, visszatértek!!) űznek el, mint pl. Chucky chili főzése. A levágott ujjú barátunknak protézisa van, és levest főz – egy, véletlenül az udvaron felejtett emberfej felhasználásával. De közben ebédidő lett a helyszínelőknek is…
95%
A végére meg a szokásos dal: a finálé zárásáról: House of the Rising Son (SPOILERES!!)
Na kérem. Ezért érdemes filmet, sorozatot, bármit nézni. Az ilyen pillanatokért, amit a SoA utolsó epizódja rejteget magában, az ilyen utolsó 10-15 percekért. Amikor egyszerre sírsz, nevetsz, a térded csapkodod örömödben, egyúttal keresed az állad a földön, egyszerre érzel mérhetetlen kielégülést, hogy a gonosz, az órák óta mindenkivel kicsesző gonosz végre megkapja jutalmát. Mikor is már minden rosszra fordul, de egy zseniális (és hiteles) csavarral karaktered végül is eléri célját – az már ennek a sorozatnak a furasága, hogy itt a cél nem épp a hawaii nyaralás… szóval, ezt hívják KATARZISNAK.
A SoA vége egyszerűen beszarás. Nagyon-nagyon ritkán éreztem ilyen elégedettséget akár film, akár sorozat nézése után: eddigi felfokozott érzelmi lezárások többnyire valami gigantikus cliffhangerhez köthetőek, itt azonban szó sincs erről. Itt egy mértani pontossággal, zseniálisan megtervezett és lezárt végjátékot látunk, egy egész évados történetszál tökéletes befejezését, amiben a lehulló fejek látványa talán még sosem okozott ekkora elégtételt számomra. Még ha összességében az egész évaddal bizony voltak gondjaim közben, ez a finálé a maga 110%-ával bizony alaposan felértékeli a SoA harmadik fejezetét. Ami amúgy már az elején is lesokkolt: a SoA kezdete egyszerűen beszarás (hehe, annyiszor használom ezt a kifejezést, a végén tényleg bemegy). Az előző évad végén ugyanis volt egy súlyosnak tűnő sérülés, de a fene se gondolta volna, hogy az évad egy temetéssel – pontosabban az arra felkészüléssel - fog kezdődni. Ráadásul, a fejünk még szinte zúg attól a sokktól, amit az ír Hayes művelt, az első epizód, kegyetlen hatásos zenei körítéssel, képi világgal olyan, mint amikor fejbe vernek és utána szédelegsz a világban. Egy órán keresztül tart a kábulat, totál elaltatnak, meg minden… aztán úgy pofánbasznak, hogy teljesen padlóra kerülsz. Valami kegyetlen kezdés, zseniális dráma, kiváló alap az évadra.
Hogy aztán igazándiból semmi köze ne legyen ahhoz, ami majd történni fog. Pontosabban semmi meghatározóan fontos köze ne legyen hozzá – érezhetően az írók felvették az egészet egy második/harmadik szálnak, ami ugyan mozgatja a karaktereket az évad második felében, de ez az évad elsősorban az írekről szól. Pontosabban ugye az észak-írekről, de a soriban következetesen íreknek szólítják őket, így azt teszem én is – még ha teljesen egyértelműen bődületes tájékozatlanság és ferdítés is. Szóval. Ha a második évad egyértelműen egy „náci/árja” évadnak tekinthető, akkor ez a harmadik az „ír” évad. Eleve már ugyebár azért, annak következményeként is, amit Hayes, az IRA amerikai közvetítője tett a korábbi fináléban, rajta keresztül pedig az évad jó részét alapban is Európában töltenénk - de ami a legfontosabb, a fiúk elmennek Észak-Írországba motorozni!!!! Iszonyat bejött az egész, a kaliforniai napfény kontra a belfasti hangulat nagyon jó. Az ír SoA chapter zseniális, mint McGee, a vezető (Andy McPhee) mint a helyettese, Liam O’Neill (Arie Verveen) kibaszott jó figura. Az az akcentus pedig!!! Különösen McGee, a magasabb fazon valami eszméletlen jó motoros figura, pont olyan, mint ha egy játékboltban motoros babát vennél – az nézne ki kb. így. Beszarás!! Szóval a fiúk velük motoroznak, közben belecsöppennek az IRA belső hatalmi játszmájába, a végén meg aztán már ott tartanak, hogy a SoA Belfast chapterben, saját klubuk leányvállalatában sem bízhatnak. Egyszerűen az egész kirándulás kiszámíthatatlansága, a terrorszervezet érdekeivel való konfrontálódás nekem nagyon bejött – kicsit olyanok voltak, mint akik bemásznak az oroszlán kifutójába, aztán ráncigálják annak bajszát.
Nem utolsósorban persze egy családi titok is kiderül, ami majd vélhetően alaposan felforgatja a club életét – amikor majd kiderül. Mert az egyre nyilvánvalóbb, hogy az egész SoA koncepciója az agyonhallgatott titkok, az el nem mondott rossz hírek kiderüléseinek lehetőségeiből adódó feszültségkeltés. Itt már rögtön az első etapban ezzel indítunk, majd az egész végjáték erre van felépítve: tény és való, hogy működik, de bizonyos idő után túlságosan sablonossá és idegesítővé válhat az egész. Nekem pl. a Gemma elől eltitkolt eseménysor, az egész felhajtás nagyon nem tetszett, totál életszerűtlen és hiteltelen lett a végére. Már megint mindenki tud mindent, csak az nem akinek pont kéne – az írók, bizonyos pontokon segghülyét csinálnak a karakterekből. Ugyanez van Belfastban is, ott is (több szálon) titkolóznak, az egyiknek egy dráma lesz a vége, a másiknak meg majdnem egy vérfertőzés. Amikor a SoA-ban meghallom, hogy „XY ezt nem tudhatja meg”, már fogom a fejemet – ráadásul körvonalazódik egy további, az egész sorozatot befolyásoló titok, amit nem dobtak volna be, ha nem az lenne a cél, hogy kiderüljön, s hogy valaki majd belehaljon.
De az még odébb van. Az S3 rengeteg kellemes percet nyújt, de az S1 WTF érzése végleg teljesen tovaszállt. Érezhetően átgondoltabb, folytatólagosabb lett az egész, jóval kevesebb szándékosan sokkoló momentummal. Ahogy terveztem, ahogy szerettem volna, amiért belevágtam, a SoA kezd egy gigászi filmmé hasonlítani, ahol láthatólag meg van tervezve minden. Nagyon kevés ad-hoc jelenet van benne, időkitöltő ötletelést most már jóformán nem is éreztem. Azért is bírom egyébként az ilyen filmszerű sorozatokat, mert a jó kis történet mellett valóban van idő kidolgozni a karakterek, van idő és lehetőség jó kis jellemeket felépíteni, megszerettetni akit kell, illetve megutáltatni akit szükséges. A SoA motoros klub összes tagja irtó jó fej, s hiába egyértelműen bűnözők, rosszfiúk, mégis, kivétel nélkül lehet őket szeretni. Ebben az őrült világban még a polgármesterjelölt is rosszabb náluk… s ahogy az előző évadnál is írtam: az alkotók kegyetlen szemét módon képesek a nézőkkel játszani, manipulálni a figurákat, két-három epizód alatt kifordítani őket önmagukból – mindezt hitelesen!! Zseniális: itt pl. a "kemozsaru" ( ) pálfordulása, pontosabban ismét a törvény oldalára állása volt az egyik ilyen csúcsmomentum – sokáig nem is tudtam vele mit kezdeni. De az igazság az, hogy az S3 utólag egyértelműen korábban megismert – az egyik legkegyetlenebb nő, akit valaha láttam – Stahl ügynök évadja lett: beavatottaknak röviden csak annyit, hogy Claire Underwood szint. Simán. Amit ő itt kavar, ahogy elbánik mindenkivel, az mindent visz.
S még valami. Kérem szépen, a komplett SoA 36-ik részében megvolt az első helyszínelés!!!! Hitelesség szempontjából mindig is az volt az egyik legnagyobb bajom, hogy amennyi utcai lövöldözés, balhé van, itt sosem jön utánuk senki, itt sosem mutatják a nyomozást, itt a fiúk simán motorozhatnak tovább a naplementébe… nos, ezek után már ez is változott: ahogy ennek vége lett, egy ideig nem motoroznak. Még így is el kell fogadni a bűn büntetlenségét, hisz azért jócskán ölnek embereket is – a SoA világában ez ugyanakkor bocsánatos dolog, pillanatnyi indulatában a néző talán még ujjonghat is, hogy egy újabb „rosszfiút” iktattak ki a klub tagjai, de azért reálisan belegondolva természetesen ez nem működhetne. Ebben a fiktív világban viszont igen, ebben a fiktív világban, ezekkel az imádnivaló motoros fickókkal igen. Mindegy, hogy a vágott szájú, ír származású Chibs, a ferde hajlamú Tig, a nagypapa Clay, a tetovált fejű Juice vagy épp Jax teszi azt meg. Mert a "klub és a család mindennél fontosabb" – mondom én, ez egy kis szimpi motoros maffia. Most már csak azon tűnődöm, Tig és az új jövevény, Kozik között mi ez az ellentét. Mert ha egy kutya lesz, tényleg beszarok.
90%
Ezt az írást viszont nem is zárhatnám jobb zenével, mint a katarzist okozó epizód témájával...
„Mikor vége lett, az jutott eszembe: ilyen az, mikor a saját szarod szépen, lassan a nyakadba borul. Hacsak nem lesz változás…”
Hát, nem lett… Az a bizonyos szar nagyon sokáig benne maradt abban a bizonyos biliben, s nemhogy a nyakukba borult volna, inkább csak gyűlt hozzá egy jó adag. Igazából nem is értettem, mit akarnak az írók azzal a drámával, amit az évad végére kitaláltak – hisz annak súlya olyan nagy volt, hogy azt gondoltam, hitelesen nem lehet elkerülni a történetbe kódolt robbanást. Bíztam benne, hogy nem fognak egy esemény eltitkolásán epizódokat ülni, bíztam benne, hogy a korábban megismert karakterek jellemvonásaira építve néhány fejezeten belül valami nagyon durva leszámolásba csöppenek – áááá, nem. Képesek voltak 8!!! részen keresztül tologatni az egészet, képesek voltak azt elérni nálam, hogy már-már a kaszálás szélére kerültem, annyira rétestészta jellege lett az eseményfolyamnak… legalábbis ezen aspektusának.
Az évad első kétharmadában nem történik semmi. Vagyis, ez nem egészen így van, de a konkrét, várt ügyben nem történik semmi: helyette az írók csináltak még egy drámai eseményt – amit aztán megint dugdostak 8 részen keresztül. A SoA S2 nagy része azzal telik, hogy van két bődületes, gyomorforgató és felháborító titkunk, amit kínkeservesen tologatnak, nehogy kiderüljön. Igen ám, de a nagy halogatásnak ára lesz: egyrészt a komplett szereplőgárda totál idiótává válik a néző szemében: aki tudja a titkot az azért, mert nem tesz semmit, aki meg nem tudja, az meg azért, mert nem veszi azt észre. Másrészt viszont az évad végére mindkét esemény által kiváltott megdöbbenés érzése a múlté (még így, darálva is), így az arra adott finálébeli reakciók nagyjából vállrándítással elintézhetők. Hiányzik a bosszú, az édes bosszú mögötti érzelmi töltet – az elégtétel érzése ugyan megmarad, de ez maximum parázsló hamu a gyűlölet lobogó tüze helyett. Persze, semmi nincs ok nélkül, az évad végén az ember érti, érzi, mi miért történik – de menet közben, akkor, ott, csak az értetlenség van.
A SoA motoros klub élete alaposan felfordul, mikor is Charmingba új kakas érkezik: Ethan Zobelle (Adam Arkin), a nagypénzű szivarárus, aki a kisvárosban próbál terjeszkedni, nem nézi jó szemmel, hogy Clayék a mexikói és a néger bandáknak is fegyvert adnak el. Zobelle ugyanis a White Power nevű, árja csoportosulás egyik mecénása, a háttérből irányító, pénzes faszi, egy újnáci kisgóré, aki kőkemény ellenfél lesz a fiúk számára az évadban. Okos, pénzes, számító és kemény, a SoA kevésbé racionális, sokszor érzelmekből működő szervezetének épp ellentéte – tökéletes provokatőr, a motoros banda minden indulatát kihasználja. Jó poén volt, hogy egyik segítőjét A.J. Weston néven az a bizonyos Henry Rollins játssza, akit én még a Rollins Band nevű metál formációban ismertem meg – a faszi kinézetre a legtökéletesebb idióta fajgyűlölő. Szóval, Zobelle kikezd a SoA-val, s az évad elején olyat tesz, amitől egy ideig kerestem az államat: a klub egyik nőnemű tagját megerőszakoltatja, így üzenve a SoA-nak, hogy hagyják abba a színesekkel való üzletelést. Igen ám, csakhogy a nő nem adja át az üzenetet, így a motorosok nem tudnak arról, mit kéne abbahagyniuk: Zobelle pedig kénytelen újabb és újabb csapdába csalni őket – építve a klubvezér, Clay forrófejűségére is.
Az évad első kétharmada tulajdonképp egy összetett hatalmi harc részben Zobelle és a klub között, részben pedig Clay és Jax között. Az talán tényleg erős túlzás, hogy nem történik semmi, mert a fiúk megjárják a börtönt is, többen közülük kórházban kötnek ki, Zobelle ügyeskedése miatt teljesen kicsúszik alóluk a talaj, már-már az összeomlás szélére kerülnek – de mégis: én az egészet totál felesleges időhúzásnak éreztem. Hiába volt egy jó kis motoros fegyvercsempészes epizód, volt egy fejvadászos begyűjtés, majd egy qrva jó kiszabadítás, egy jó kis börtönös fejezet, s hiába zajlott az élet klubon belül és kívül is. Megint leég egy épület, beindul a SoA pornóbiznisz, Clay és Jax egyre távolabb kerül egymástól – de mégis: az a sok WTF pillanat, amiktől az első évadban el voltam ájulva, itt mind hiányzott. A háttérben ugyanis ott a két titok, amik ha kiderülnének, alapjaiban ráznák meg az egész közösséget – viszont miután 5-6 epizód után sem robbant a bomba, nem jött a golyózápor, kicsit kezdett az egész érdektelenné válni. Ennyi időt elpazarolni – a pont ezen okok egyikéből felhúzott – elnök vs. alelnök konfliktusra szerintem hiba volt. Ja, hogy aztán minden egyszerre zúduljon a nyakamba négy résszel a vége előtt…
Viszont ha már történetben nem tudtam úgy elmerülni, ahogy szerettem volna, kamatosul megkaptam mindezt a karakterekben. Kérem szépen, amit itt az írók a szereplőkkel műveltek, az zseniális. Olyan szinten manipulatív az egész, olyan szinten – hitelesen!!! – képesek voltak átformálni gyakorlatilag bárkit, hogy az szenzációs. Az eddig is úgy volt, hogy a SoA tagjai, bármennyire is törvényen kívüliek, a szerethető figurák a sorozatban, de az évad végére azt is elérték, hogy még a legnagyobb gecit is lehetett sajnálni. Emellett az ártatlan doktornőből egy felszabadító jobbegyenes kíséretében egy tökös csajt csináltak, az anyatigris Gemma pedig az undorító nagyképű madamból egy sajnálnivaló anyuka lett. Apropó. A múltkor Claire Underwoodnál csodálkoztam el, hogy egy jókor elejtett mondattal mennyi mindent elért – itt Gemma vallomásának hatásától dobtam egy hátast. Egyszerűen annyira intuitív, annyira nagyszerű volt a nőtől akkor, ott és úgy az egész, hogy le a kalappal: gyorsan el is feledtem minden negatív érzésemet az ő ügyével kapcsolatban. Hale, a jövendő rendőrfőnök - némi kitérő után egyre szimpibb, de még az ATF-es picsa, Stahl is képes volt emberi lenni, sőt, azzal, hogy Westont felültették, a végére még őt is egy szegény bolondnak lehetett tartani. Mindezekhez ugyebár jön még Tig esete az udvaron, aztán Chips ír múltja, de a fiúk közül a prímet egyértelműen Opie vitte el. Az egész második évad sokáig elsősorban a karkaterekről szólt nekem – no meg erről az eszement fináléról az írekkel. Az beszarás…
Egyébként az egész érezhetőbben jobban össze van rakva, sokkal kevésbé tűnt epizodikusnak. Érezhető a történet íve, az egyes részek szorosan követik egymást és erősebb ok-okozati összefüggésben vannak. Darálva – legnagyobb örömömre – totál filmszerű az egész, egy nagy, gigászi kaland a SoA tagjaként. Azt meg, hogy a szokásos sorozatos idiótaságok ebben is benn vannak, ennyi megnézett sorozat óra után a műfaj természetes velejárójának veszem, emberek kerülnek parkoló pályára, majd kerülnek elő ismét (a tűzből is még csak az egyik bukkant fel), fontosnak tűnő szálak vannak mellékvágányra téve, a kamera annyira a főszereplőkkel közlekedik, mintha Charmingban más nem is élne. De ha jobban belegondolok, már magának az egész klubnak, a kisvárosnak, a hatóságoknak a működése ilyen formában életszerűtlen … mindegy, ez a SoA fiktív világa, amiben szívesen merülök el majd újra. Viszont ez a sok tökölés miatt ez most csak:
80%
S ha már a múltkor elkezdtem, maradok stílusos. Ismét egy jó kis soundtrack az évad végéről...
"Az anarchizmus az emberi elme felszabadítását jelenti, és a hit dominanciáját. Az emberi test megszabadítását a vagyon hatalmától. Megszabadítását a béklyóktól és az állam által kerített korlátoktól. Azt jelenti, hogy a társadalmi rend az emberek szabad csoportosulásán alapul." (S01E04)
A Sons of Anarchy, más néven Sam Cro, teljes nevükön (Sons of Anarchy Motorcycle Club, Redwood Original) egy motoros banda az amerikai Charmingban. A nyitó idézet ugyan egyáltalán nem fejezi ki azt, amit az évad indulásakor ők képviselnek – mégis az egész sorozat szempontjából kulcsfontosságú: jelzi azt a kitűzött célt, s egyben a kezdeti motivációt, ami miatt egy bizonyos néhai John Teller és barátja, Piermont "Piney" Winston (William Lucking) megalapította a klubot. Hogy aztán valamikor a múltban – ez még ebből az évadból nem derült ki miért – a dolog félrecsússzon, a SoA pedig egy törvényen kívüli motoros bandává váljon, akiknek a látszólagos autó/motorszerelő műhelyének jótékony takarásában komoly alvilági tevékenységük legyen. Mindenekelőtt fegyverkereskedelem – az IRA hatékony közreműködésével – de nem riadnak vissza egy kis rablástól, csempészéstől, betöréstől, tanúmegfélemlítéstől, gyilkosságtól, bunyótól sem. No meg a mindent átszövő korrupciótól: a kisváros rákos rendőrfőnöke gyakorlatilag külsős a bandában, aktív szereplője a bűnügyeknek – cserébe a banda a város határain kívül tartja a többi bandát, így a kábítószert is…
Az egész alaphelyzet, a mexikói, néger és náci fehér bandával, a félig korrupt rendőrséggel, no meg a növekedő hatósági fenyegetettséggel olyannyira szerteágazó és zseniális, hogy nem is igazán tudom kifejteni. Kb. olyan, mint mondjuk az Amerikai história börtönviszonyai kiterjesztve egy kisvárosra és környezetére: a különféle colorokat viselő bandák, az egymás között sokszor vérfürdőbe torkolló leszámolások adják annak a családi drámának a hátterét, amiről szól az egész SoA. S ha már color: magam ugyan sosem viseltem semmi ilyesmit a hátamon, de azt nem árt tudni, hogy a valóságban (is) hihetetlen jelentősége és értéke van egy-egy csapatba tartozásnak, a bőrmellényen viselt jelképnek. Itt ráadásul a fiúk a hátukra tetoválva is viselik ezt a címet, a történet szempontjából ennek ráadásul az egyik epizódban kulcsfontosságú szerepe lesz. Szóval. Van egy bizonyos Jax Teller (Charlie Hunnam), az alapító John fia, aki induláskor a klub alelnöke, anyja pedig az aktuális vezető, Clay Morrow (Ron Perlman!!!) felesége. Jaxnek épp gyereke születik a drogos exétől, akiből egy újabb túladagolás miatt, illetve közben ki kell venni a kiskölköt – súlyos születési rendellenességgel: a SoA elsősorban Jax családi drámája, viszonya a fiához, anyjához, volt feleségéhez, illetve a kisvárosba visszatért hajdani szerelméhez, Tarához (Maggie Siff). Egyelőre csak másodsorban egy motoros sorozat, gyakorlatilag a klubban történtek mind-mind Jax életútjára adott reakciók összessége – a fiú ugyanis meglehetősen nyughatatlan, miután pedig rájön, hogy rossz úton járnak, még kívülálló is lesz. Kilépni azonban nem olyan egyszerű – sem fizikailag, sem érzelmileg…
Kedvcsinálóként órákat lehetne írni az egész sorozatról, mennyire is össze van rakva az egész, mennyire is képes beszívni az embert. Jómagam ugye eleve előnyből indulok, miután magam is húzom a gázt – bár a Harleyt, mint motort nem igazán komálom -, de sima mezei nézőt is be tud rántani. Annyira egyben van az egész, annyira működik a képernyőn ez a láthatatlan családi kötelék, ami a fiúk (hehe, öregemberek) között van, hogy az szenzációs. Érezni, hogy bárki, bármit megtenne a klubért, simán ülnek inkább öt évet árulás nélkül, simán életüket is adják egymásért. Az egész egy kibaszott jól szervezett maffiának tűnik – amit az elején még mindenképp a bajtársiasság mozgat -, a hierarchia fontos ugyan, de szimpatikus a faragott asztalnál megnyilvánuló valós demokrácia is. A kulcsszó egyébként a szimpátia: a SoA legnagyobb erénye az, hogy az első percektől maga mellé képes állítani a nézőt, gyakorlatilag végig a törvényen kívüliekkel vagyunk képesek együtt érezni. Persze, meglehetősen manipulatív az egész, hisz nagyon sokáig csupán a rosszfiúk – náluk rosszabbak – hullnak, de Jax karaktere (aki egyébként kiköpött Curt Cobain) önmagában garancia a szimpátiára. Az a gyerek – szenzációs. A stílusa, viselkedése, vagánysága, lazasága, becsületessége, minden egy irányba viszi a történetet – mégpedig abba az irányba, hogy szívesen lennénk a klub tagjai. Egészen a 11-ik epizódig, de az már más tészta.
Mert akik ellenük vannak, azok egyszerűen bicska nyitogatóan idegesítőek: van egy férfi ATF ügynök, aki egy agresszív barom és Tarára hajt, egy női ATF ügynök, aki az egyik legundorítóbb picsa, akit valaha láttam – érdekes, hogy vele szemben még Gemma (Katey Sagal), Jax anyja is pozitív figura, pedig aztán a keresztanya pozícióban feltűnő nő minden, csak nem egy szerethető alak. A SoA iszonyat erős karakterekben, iszonyat erős színészekben (még a Gladiátor Cicerója is itt van) és iszonyat erős jelenetekben. Ezt most csak azért írom, mert nem telt el úgy epizód az évadban, hogy ne lett volna benne minimum egy olyan WTF pillanat, amin vagy az államat kerestem a földön, vagy felröhögtem, vagy szimplán az a bizonyos yesss érzés kerített volna hatalmába. Legyen az egy lőtt seggbe vérzéscsillapítás miatt bedugott ujj, egy gördeszkával véghezvitt pofánvágás, egy nagyon megérdemelt fej asztalba verése, de akár a nyilvános zsebhokizó figura jelenete. Hihetetlen és maradandó pillanatok, az igazi filmes élmények, amiket soha nem felejtek el – már csak ezekért megérte látni az egészet.
Az, hogy most ez az évad még nem kap maximumot tőlem, az elsősorban szerkezeti okokra vezethető vissza. Amellett, hogy az elején totál káosz az egész (hasonlóan a Trónok harca S1-hez), leginkább az évad első felének túlzott epizodikussága zökkentett ki. Van egy kiváló drámai történet, egy klub élete, de úgy éreztem, nem eléggé folyamatos a sztori íve: az elején minden epizód arról szólt, hogy felmerül egy probléma, s azt az adott részben megoldják. Kevésbé éreztem a folytonosságot a történetben, olyan volt, mint mondjuk egy Miami Vice epizód – kb. az évad felétől állunk be arra, hogy a tetteknek, szavaknak igazi súlya van, az ármánykodások áthatnak a következő részre is: onnantól gördülékeny az egész. Nem rossz előtte sem, de a mostanában nézett sorik legnagyobb erénye pont a sodró lendület volt, itt az elején ez még hiányzott. Amúgy az egész hangulat szenzációs, a duma valami beszarás, milyen jó (a pornókirálynős külön az), remekül van adagolva a dráma és a humor az évadban. Szokás szerint van egy háttérből irányító nő – mint mindig – van egy igazán tökös és jó szándékú főhős, meg van egy nagyon komoly bűnszervezet…
…ami nyilvánvalóan bele fog fulladni a saját maga által termelt mocsokba. Mert az első évad mondanivalója a cuki motoros fiúk látványa mellett mindenképp az, hogy az ilyen törvényen kívüliek által elkövetett mindenféle bűnök előbb-utóbb visszaütnek azokra, akik elkövetik. Megmérgezik azokat, akik szerepet vállalnak benne és egyben el is kárhoztatják őket. Mikor vége lett, az jutott eszembe: ilyen az, mikor a saját szarod szépen, lassan a nyakadba borul. Hacsak nem lesz változás…
A zenére most terjedelem miatt még nem térek ki (talán későbbi évadoknál), annyi legyen elég, hogy igazi, vérbeli dögös country/rockzene az egész alapja, íme a főcím dal:
Téma: 
Tárgy: 
Szomb. Júl. 27, 2019 10:32 pm
) pálfordulása, pontosabban ismét a törvény oldalára állása volt az egyik ilyen csúcsmomentum – sokáig nem is tudtam vele mit kezdeni. De az igazság az, hogy az S3 utólag egyértelműen korábban megismert – az egyik legkegyetlenebb nő, akit valaha láttam – Stahl ügynök évadja lett: beavatottaknak röviden csak annyit, hogy Claire Underwood szint. Simán. Amit ő itt kavar, ahogy elbánik mindenkivel, az mindent visz. 
