2 találat

.






Mélyütés





Azon gondolkodom, mi oka lehet annak, hogy Hollywood úgy rá van kattanva a bokszolós sportfilmekre… ha jól belegondolok, az ilyen zsánerű mozik nagy része e köré a sport köré íródik, néhány egészen érdekes és bátor vállalkozást leszámítva többnyire lecsúszott bokszoló tér vissza a ringbe, hogy újra a csúcsra érjen. Nincs ezzel nekem semmi bajom – bár egyáltalán nem vagyok sem ezen sport rajongója, sem értője – csak kicsit kezdem ezt is túlsúlyosnak érezni a sportfilmek világában. Biztos nem csak nekem nem nyújt önmagában katartikus élményt az, hogy két férfi véresre veri egymást a ringben, s az is biztos, hogy nem csak önmagában a boksz világában mozgó hatalmas pénz a motiváció… mindegy, annyira nem is akarok rajta gondolkodni. A Mélyütés tekintetében is arra voltam én is inkább kíváncsi, amit Niwrok is írt: menyire lesz hiteles az egész lecsúszás/felemelkedéstörténet.

Így írásomat kénytelen vagyok nagyrabecsült írótársam gondolataival kezdeni (ha már ő írt róla előbb): egyrészt, „aki egy sportdrámát látott, az látta az összeset”, illetve „a kérdés az, hogy kezdőként kell-e valakinek feljutnia a relatív csúcsra, vagy egy mélyrepülés után kell a szarból kivakarnia magát a korábbi bajnoknak”. Eme két kijelentés mellé tenném hozzá kiegészítésként azt, hogy szinte elképzelem, hogy az Álomgyárban van egy könyvtár, ahol a különböző típusú filmek szakkönyvei szerepelnek a polcokon, így pl. a „Hogyan készítsünk katasztrófafilmet?” (ld. Törésvonal) mellett minden bizonnyal ott van a „Hogyan készítsünk sportdrámát?” kiadvány is. A Mélyütés pedig sajnos szimplán ebből a tájékoztatóból készült – nem is lenne ebben semmi meglepő, ha az írót nem annak a Kurt Sutternek hívnák, akinek a SoA 7 évadnyi kalandját köszönhetjük (minden hibái ellenére). Így, utólag kicsit meglepődtem ezen, menet közben csupán csak bólogattam a sablonelemek és kiszámítható történések egymás után pakolásán, de a fene se gondolta volna, hogy egy jó „agy” is képes ilyen átlagosat alkotni. A rendező, Antoine Fuqua nekem nem volt garancia semmire, elég szélsőséges az életműve, a Mélyütés még valahogy jól bele is illik a közepébe: egy sima biztonsági játék, egy töltött káposzta újramelegítése, amihez viszont szereztek egy egészen különleges összetevőt, fűszert, egy színészt, akivel eladhatják az egészet: egy bizonyos Jake Gyllenhaal nevű zsenit. Miatta és általa lett értékelhető ez az újabb bokszmeccs, nélküle az egészet le lehetne húzni a WC-n…

S hogy miért írom ezt? Hát pont azért, amit Niwrok is felemlegetett: a mozi legnagyobb kérdése, mennyire tud hiteles lenni a sokadszor elmesélt történet, illetve hogy mennyire lehet azonosulni azzal a sportolóval, akinek életében törés következett be. Nos…nekem.. bajosan. Kezdjük az elején: Billy Hope (Jake) egy igazán sikeres, profi ökölvívó, évek óta félnehézsúlyú világbajnok, élete siker, pénz, csillogás. A nőket direkt kihagytam, mert csupán két nő van életében: felesége, Maureen (Rachel Mcadams), illetve lánya, Leila (Oona Laurence) -    , nem, nem az arab démon… Bill élete majdnem maga a tökély, azt leszámítva, hogy gyakorta véresre verik a ringben, vélhetően szép summákat akaszt meccsenként – no meg gyűjtögeti a címeket. A legutolsó sikere után (amivel kapcsolatban egyébként valami fura mazochista fennhangot is becsempésztek a filmbe) azonban a kedves felesége – aki egyben tanácsadója is – épp ráveszi egy hosszabb pihenésre, ami persze nem tetszik a srácot körülvevő „barátoknak”.  Itt meg kell álljak két pillanatra: az egyik, hogy milyen zseniális húzás lett volna, ha Maureen halála nem lett volna véletlen baleset, pontosabban a történet szánt volna rá konkrét szálat ennek kiderítésére, illetve, hogy ha a nő volt a tanácsadó, akkor nyilván tisztában volt a család anyagi helyzetével, így azzal is, hogy egy hosszabb szünetbe nem rokkan bele a kassza. Ezek tükrében igazán érdekes és bagatellizált Mauren halála – akit, megjegyzem, magam sem hiányoltam később – ugyanis ami utána következik, az az én józan paraszti eszemnek teljesen ellentmond … nesze neked hitelesség.

Már az ominózus „balhé” is sántít, bár azt még betudom Hope szélsőségesen indulatos és erőszakos jellemének, viszont utána… semmi nem működik. Mindenekelőtt a gyász fura nekem (annak ellenére, hogy képileg, zeneileg rendkívül hatásos és tiszteletreméltó): az addig rendben van, hogy valaki megzakkan a felesége elvesztésétől – no de hogy egyidejűleg elhatárolódjon a saját gyerekétől is? Ezt így, szülőként képtelen vagyok elfogadni… azt hiszem egyébként, e filmnél is a nézőpontbeli különbség az életkörülmények természetes velejárója, számomra Hope minden egyes tette a temetés után irracionális és hiteltelen. Én hótzicher, hogy nem innám seggrészegre magam, én hótzicher, hogy a lányom mellett lennék és őt vigasztalnám és én hótzicher, hogy nem próbálnám meg kinyírni magam. Az egész figura, akivé Hope átalakul, számomra egy szánalmas barom – akiről mondjuk a film története szempontjából megértem, hogy annak kell lennie – de nekem teljesen hiteltelen és mindenekelőtt érdektelen alak lett. Mindezt pedig tetézi a néhány hét alatt bekövetkező anyagi csőd… nos, szerintem ilyen sincs. Ennyi idő alatt (bár már megint nincs semmi viszonyítási alap, hacsak nem a lány felnövése) ez totál bullshit – ez így csak akkor lehetne, ha a kalapos barát folyamatosan tömte a zsebét Hope pénzével – viszont akkor meg megint van egy szál, amit nagy ívben leszartak, viszont ami még érdekes lehetne. Képtelenségnek tartom, hogy egy ilyen körülmények között élő bajnokot csak így kiszórjanak a lakásból ilyen rövid idő alatt… ez minimum egy, másfél év idáig eljutni. Totál homályos és nagyvonalú az egész, arra épít (megint), hogy hülye néző, ne gondolkozz, csak örülj a felemelkedésnek. Mi jó mélyre dobtuk a faszit a kútba, te csak azt nézd, hogy mászik ki.

Egyébként az még nem is volt rossz. Már azon túl persze, hogy totál sablongyűjtemény volt az egész: még a Bombajó bokszoló is beugrott róla, nemhogy a Rocky. A káromkodásmentes edzőtermen felröhögtem – egyszerűen szimpla fantasy az ötlet – a kis néger csákóra meg csupán két perc jut, így azt a drámát sem igazán lehetett átérezni. Úgy éreztem, simán egymás mellé vannak pakolva a különböző elemek az oktatókönyvből, de arra sem vették a fáradtságot, hogy mindezeket összekössék épkézláb módon. Nekem a nevelőotthonos rész is irtó ciki – úgy unblock az egész – de lehet, ebben az idióta Amerikában ez így normális… én mindenesetre teljesen máshogy képzelnék el egy ilyen szitut, én totál máshogy viselkednék azért, hogy visszakapjam a lányom. Egyedül a finálé tetszett, a végső bunyó (naná), ahol a legérdekesebb újítás az volt, hogy Hope ember maradt, pontosan arra már emberré vált. Valami egészen fura mód nem hiányzott a bosszú felemelő érzése – talán pont ezért is nem kerestek fix tettest Maureen halálához. Érzelmileg, látványilag, hangulatilag nagyon rendben van, s talán még az ember könnye is ki tud csordulni… igaz, ez főleg Leilára váltásoknak köszönhető…

Ettől függetlenül a Mélyütés nem pocsék film. Méghozzá egyetlen egy dolog miatt nem az, a főszereplő miatt. Kérem, amit Jake itt művelt magával, az szinte Christian Bale-i magasság, ahogy kinéz, amit megtett a hiteles mejelenésért, amit megtanult ebből a sportból, az szenzációs. Komolyan, csak miatta is érdemes megnézni a filmet, de nem azért, hogy azonosuljunk vele és kedvenc karakterünk legyen (mert igazából egy segg), hanem mert az ilyen színészi átalakulások mindig elképesztőek. Fuqua néhány beállítása is egészen kiváló, bár a POV bokszmeccs néha erős émelygést okozott – de a film fényképezése, képi világa hibátlan. A film inkább a történetvezetésben és dialógusaiban bukott meg nálam, mert annak ellenére, hogy több sportdrámát láttam, s tényleg mind egyforma, csak nagyon kevés olyan főhőssel találkoztam, akivel ennyire nem tudtam volna mit kezdeni. Ennél még a robotbunyós Vasököl is nagyobb érzelmi hatással volt rám pedig a faszi ott sem volt igazán az apák mintaképe. S a végére még valami (miután nem tudom, olvastatok-e más kritikát a filmről): egy írásban olvastam, mekkora mellényúlás megint a magyar cím, hogy az eredeti Southpaw sokkal inkább kifejezi azt a balkezes ütést, azt a váltást, amivel végül is Hope újra felér a csúcsra…

Nekem ez, most, így, ilyen keverésben nem tetszett. Csak Gyllenhaal miatt nem kap kevesebbet.




70%




.

.
Mélyütés / Southpaw



A Mélyütésnél az előzetes, de tulajdonképpen a plakát vagy a cím alapján sem számíthattam sok meglepetésre, hiszen aki egy sportdrámát látott, az tulajdonképpen látta az összeset. Legfeljebb az lehetett volna a kérdés, hogy kezdőként kell valakinek feljutnia a relatív csúcsra, vagy egy mélyrepülés után kell a szarból kivakarnia magát a korábbi bajnoknak.

Ebből Billy Hope esetében az utóbbi jutott, akinek már éppen sikerült volna majdnem mindent elérni a kategóriájából profi ökölvívóként, alulról indulva (négy világbajnoki címet, gyönyörű, hatalmas házat, luxust, és mindenekelőtt szép családot), amikor is egy trónkövetelővel folytatott kakaskodás egy Billy-nél ideget érő beszólás miatt elfajul, és tragédiába torkollik. Ezután, nagyjából egy órán keresztül (nekem egy kicsit már túl hosszan) jön a klasszikus "derékba törés", mindennek a fokozatos elvesztése, amikor már a bank viszi a házat, a lányát is felügyelet alá veszi a bíróság, a második óra meg a lassú kimászásé a gödörből, majd (lehetne spoiler, de hadd feltételezzem, hogy tényleg mindenki látott már sportfilmet, vagy legalábbis bármilyen ívű klasszikus hollywoodi filmet) a főnixként való kiemelkedésé.

Tudva, hogy a történetnek mi lesz a fő íve, igazán csak két kérdés maradt: hogy részleteiben ill. megvalósításban mennyire lesz ez hiteles. Előbbi megint az a kategória volt, hogy sok ilyet látva fel voltam készülve a sablonokra, így még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy minden elem csak azt szolgálta, hogy az erre fogékony nézők átérezzék a drámát. Nekem mondjuk kevesebb is elég szokott lenni, pár utalás vagy a kifejező játék, nem igénylem, hogy úgy tolják neonfelirattal kivilágított ezüsttálcán az arcomba a sanyarú sorsot, és tuszkolják le a torkomon, de fel voltam készülve a "libatömésre". Már rögtön ilyen volt a név, mert ugye a Hope reményt jelent, és még ha ennek takargatására próbáltak is poénkodni vele ("Amíg Billy van, addig "remény" is, utalva arra, hogy hányszor állt fel vert helyzetből), de akkor is a "nomen est omen" elég tolakodó megnyilvánulása. De minden motívumnak érzékeltetnie kell, hogy Billy mennyire mélyről jött, hogy nem egyszerűen a nyomorból, a gettóból küzdötte fel magát, hanem még ennek tetejében árvaházban is nőtt fel, sőt, a szeretett, gondoskodó felesége is árva volt, akit ott ismert meg... És persze ott vannak a barátok, akikről az asszony előre megmondja, hogy csak érdekből vannak vele (mondjuk a kalapos pimpnek öltözött 50 Centről ezt enélkül is megmondtam volna), és tényleg, de azért vannak, akik nem csak a kapott arany Rolexekért egyengették Billy útját. Meg a mélység is, mert a mélység az, amikor világbajnok vagy, aztán egy-két hónappal később már annak is örülnöd kell, ha éjszakás műszakban pucolhatod a budit egy edzőteremben. Talán ez volt az, ami már leverte a lécet, mert elhiszek, de legalábbis elnézek én majdnem mindent egy ilyen filmnek, de azt, hogy ilyen gyorsan, ennyire semmi hatás nélkül el tudnak folyni a százezrek... bár ha az embernek nincsenek készpénz-tartalékai, mert miért is lennének, a rezsit viszont fizetni kell az öthálószobás-panorámás kulipintyóra, akkor akár még az is összejöhet.

Szerencsére azonban az eléggé giccsparádénak ható történet egyik eleme sem volt annyira kiugróan veszélyes, hogy el tudta volna venni a kedvem a másik szemponttól, a megvalósítástól. Ez a film megintcsak Jake Gyllenhaal érdeme elsődlegesen, akár a szerepbe beleélést, akár a mögépakolt munkát, de még akár azt is jelentve, amit Billy személyiségének érzékeltetése jelent. Ellenpontnak ott van rögtön Rachel McAdams, akitől még nem láttam ilyen szintű alibizést, ilyen szenvtelenül előadott nulla átélést, még a legválságosabb percekben is, és remélem, egy kicsit cikinek tartja, hogy a 12 éves Oona Laurence a lányuk szerepében is simán lejátssza a színről, dettó a kevés tapasztalattal rendelkező Miguel Gomez (a The Strainből Gus). Visszatérve Gyleenhaalra, már az is kihívás lehetett, hogy a girnyó Lou után magára pakolt vagy 20 kiló, leszálkásított izmot, de nekem az nehezebbnek tűnt, hogy magát a boxot, mint mozgásformát ilyen szinten elsajátítsa, ilyen tempónál is kezelni tudja, és csak néha éreztem, egy-két vállemelésnél, hogy ez még tanult, tudatos viselkedés, nem beivódott reflex. És a belső dráma is jobb volt, mint amit egy ilyen történetből kinéztem volna. Nem csak a sportolót hittem el Jake Gyllenhaalnak, hanem a férjet és az apát is, de látszott benne az a kiskölyök is, aki ugyan megtanult tűrni, úgy élte túl az árvaházat meg a gettót, aztán ez lett a ringben a védjegye és a győzelmeinek záloga, hogy jobban állta az ütéseket, mint osztotta, de ott van benne a forrófejű, egy rossz mondattól is a plafonig ugró utcagyerek is, és a harag tüze ugyan adja a lendületet és az erőt, de felemészti, és el is lobban, mint a szalmaláng. Jót tett a filmnek az a kis pszichológia, amit a Forest Whitaker alakította edző visz bele a filmbe, mert végülis ez adja meg Billynek azt az eszközt, amivel minden előzetes várakozás, negatív körülmény és szemétkedés ellenére is nyerő helyzetben van a végső leszámolásnál, és szinte már vicces, ahogy mindenki meglepődik, hogy "Jé, ez ilyet is tud?!"

És ha már a tempó, Fuquának és Fiore-nak (utóbbi az operatőr) dícséretére válik a film látványvilága, főleg, amit a meccseken zajlik. Nekem nagyon bejöttek, mert bár nem nagyon nézek profi boxot a tévében, de annak a kevésnek minden érzete benne volt azokban a képekben, sőt, több is, mert a távoli beállításokon túl itt azért volt jó pár testközeli felvétel is (a POV-kat viszont inkább erőltetettnek tartottam ebben az esetben, mint látványosnak). Az egészben nagyon benne van a hangulat, mintha tényleg egy közvetítést, de legalábbis egy jó összefoglalót néznék, mert bár bele kellett pörgetni, hiszen egy 12 menetes meccs elvitte volna a fél filmet, de nem éreztem, hogy nagyon kimaradtam volna valamiből; legfeljebb Miquel fáradását lehetett volna kicsit jobban érzékeltetni a jobb összhatáshoz.

A Mélyütés egy hagyományos sportfilm, a legkisebb újító szándék nélkül, de több olyan dolog is van benne, ami akkor is magával tudja ragadni a nézőt, akkor is izgalmat tud generálni a főszereplő és a stáb munkája miatt, ha esetleg betéve és unásig ismeri az összes sablont, amit ezek a filmek használni szoktak. Hogy sablonfilm és sablonfilm között is mekkora különbségek lehetnek, arra a film közben jutott eszembe példának az A harag tüze. Lehet, hogy a Mélyütés manipulatív, nem egyszer durván, de mégis azzal, hogy ezek miatt (persze a nagyon kirívóakat és erőszakosakat leszámítva) több érzelmet volt képes kiváltani még az éves pótlás eddigi két másik drámájánál is, ezért többre értékelem a Mélyütést... de a "kaptafa" miatt aligha lesz belőle emlékezetes film, így ez sem fog a TOP10-be kerülni.

8/10