7 találat

.





Homeland S8




Mennyivel másabb, ha nem azon kell agyalni, hogy a Moszkvának titulált Budapest utcáin feltűnő magyar rendszámos autók, plakátok és a háttérben álló Gellért-hegy, no meg a Keleti pályaudvar milyen alkotói nemtörődömség miatt került bele egy sorozatba...   ... mert lehet, hogy Kabul itt sem Kabul, meg hogy ez a  Pakisztán és Afganisztán valahol a világon máshol terül el, de hát ha nem tudja az ember, mit kell keresni, nem is zavarja annyira a látvány…

Ha valakit érdekel és jó sok ideje van, végigkövetheti az eddigi hét évad alatt szerzett Homelandes tapasztalataimat. Alapjaiban mindig is szerettem a sorozatot, de az elmúlt évek alatt sokszor éreztem vakvágánynak és hiteltelennek mindazt, amit az írók kitaláltak. Az egész akkor működött nálam a legjobban, amikor a 24-re tudott hasonlítani, amikor Carrie Mattison, az immár ex CIA-ügynök Jack Baueri módszerekkel teszi a dolgát – szerencsére ez az utolsó évad pedig maximálisan beleillik ebbe az irányvonalba. Nem ezt tartom ugyan a legjobb felvonásnak, de az biztos, hogy rengeteg emlékezetes pillanat és esemény rögzült memóriámba a finálé kapcsán, s ezúttal sokkal kevesebb idegesítő és logikátlan történés borzolta a kedélyeimet. Persze ezekből is van bőven, de írásomban nem fogom őket túlzottan kiemelni – inkább csak jegyzetek arra vonatkozóan, mit lehetett volna kicsit jobban, máshogy csinálni.

Csak részben jött be a várakozásom, ami Carrie előző évad végének állapotához kötődik – az új évadban úgy néz ki, a német orvostudomány csodákra képes, ugyanis a rehabilitáció (bár igazából nem tudjuk, mennyi idő is telt el) hatásos volt: Carrie betegsége szinte teljesen eltűnt. Oké, még kicsit zavart, meg bizonytalan, de annyira már jól van, hogy Saul egy afganisztáni akcióra vigye magával – így picit fura is talán, hogy az a 7 évadon át húzódó és több esetben nagyon is meghatározó bipoláris betegség, ami Carrie életét végigkísérte, varázsütésre egész évadra semmibe foszlik. Mondom, a német orvosok csodákra képesek… De nem csak ez a változás van. Viszonylag hamar új elnöke lesz az USA-nak, aki ráadásul egy olyan lehetőség előtt ál, mint előtte talán még senki: békét hozhat Afganisztánba, ahol úgy néz ki, sikerült megegyezni a tálibok és a helyi vezetés között. A béketárgyalás pedig nem más, mint Saul érdeme, aki pont Carrie hathatós segítségével próbálja tető alá hozni ezt… már majdnem minden sikerül, mikor is egy olyan dolog történik, ami nemhogy megakasztja ezt az egészet, hanem inkább újabb háború felé sodorja Amerikát. A Homeland mindig is híres volt amúgy aktuálpolitikai áthallásairól, ez az újabb évad viszont inkább egy rémes fikciónak illik be – de azt tökéletesen megmutatja, mennyire is vékony jégen jár mindenki, aki a térségben dolgozik és mennyire is szövevényes az a rendszer, az a környezet, amiben evickélni kell. Mert az afgán belpolitikai viszonyok egy diktátor szerű tábornokkal (félreállítása zseniális) csak a felszín, a háttérben a pakisztáni és orosz titkosszolgálatok is rendesen mozgolódnak… az egész Homeland utolsó évadja egy gigászi politikai, titkosszolgálati játszmává válik, ahol megint nem lehet megbízni senkiben, és mindenki mindenkit hátba akar szúrni.

Adva van ugye az a Carrie, aki több hónapig volt orosz fogságban, majd teljesen zavarodottan előkerül – annak ellenére, hogy már nem ügynök, Saul nyomására a CIA kabuli központjába kerül (oda, ahonnan 5 évvel ezelőtt elrendelte azt a bombázást, amiben egy komplett esküvőt sikerült kinyírni), viszont teljesen érthető módon, Saulon kívül senki nem bízik benne. Eleve, alig emlékszik valamire fogva tartásából, az írók meg elég sokáig lebegtetik ezt a szálat, kvázi visszakanyarodva a Brody-s időkhöz: vajon Carrie tényleg átált-e az oroszokhoz, vagy esetleg kettős ügynök lett-e belőle… tulajdonképp ezért kellene izgulnunk az évad során. A baj csak az volt számomra, hogy én nem tudtam összeegyeztetni Jack Bauer stílusát, figuráját a hazaárulással: Carrie, ahogy viselkedik, ahogy, és amiket megtesz a békéért, hazájáért, Saulért és az akció sikeréért, azok az elültetett kételyt nem szökkentették szárba nálam. S ha már 24 és Bauer: kísértetiesen hasonlít egy bizonyos ponton a Homeland Chloe és Jack kapcsolatára, ahogy Carrie belsős infókat szerez a CIA-ból, az zseniális… más kérdés, hogy a 24-ben Chloét így sosem használta ki Jack… Mindegy. Az évad döntő többsége zseniális, a lezuhant helikopter igazsága utáni nyomozás, az egész feketedoboz utáni hajsza, Max története parádés. Ilyen izgalmakat és cliffhangereket utoljára tényleg a 24-ben láttam, itt is volt olyan, hogy nem az epizód végén hagytam abba a nézést (négy nap), hanem a következő rész közepén.

Qrva jó (ez meg egyértelműen Kártyaváras) a washingtoni szál, ahogy az új, totál alkalmatlannak látszó elnök alól kicsúszik a talaj, roppant idegesítő, de zseniális az új tanácsadó, Zabel karaktere… bár azért az is felvet némi kérdést, hogy egy ennyire balfasz ember hogy lehet az USA elnöke. Ja, nem, hisz van olyan… Remek politikai kiszorítósdi az egész, megismert és homályba vésző motivációkkal, nagyszerűen megírt, háború felé sodródó forgatókönyvvel. Ez is tisztára 24, mikor valaki háborút akar kirobbantani az elnök környezetéből. Aztán qrva jó volt az egész afganisztáni, pakisztáni vonal, Hakkanistól, Tasnemestől, tálibostól, mindenestől: igaz, csak a felszínt kapargatva, de hitelesen skiccelte föl az ottani helyzetet, a szintén sok-sok érdekkel, kapcsolati hálóval. A hatalmi harcokkal, a nyomásgyakorlással, az öngyilkos merénylettel az évad központi szála volt a történet, és simán el is tudom képzelni, hogy az az áhított béke pont ilyenek miatt nem fog összejönni soha a Közel- Keleten. De mindezeken túl az egész Homeland S8 legjobb és legfontosabb eleme az orosz titkosszolga, Jevgenyij Gromov és az ő ténykedése: az a számító, hidegvérű és zseniális karakter, amit belőle kihoztak, szerintem az egész évad egyik legjobb eleme. Soha nem tudhattuk, mikor van őszintén Carrie mellett és mikor teszi érdekből, ami tesz… mert hiába is tűnt a nagy átverés és a roppant súlyos kérések után, hogy csak ki akarja használni Carrie-t, én végig többet éreztem a figurájában, mint szimpla KGB ügynököt (ami aztán úgy néz ki, a végén igazzá is vált). Persze, ez meg okozhat némi hitelességi kérdést is a fináléval kapcsolatban, nehéz ugyanis elképzelni, hogy az a fickó, aki mindig Carrie és az amerikaiak előtt járt egy lépéssel, ne gyanakodjon a végén – két évvel az izraeli szökés után.

A legjobb azonban mégiscsak Saul és Carrie története. A maga módján, az egész 8 évet tekintve rendkívül megrázó, de szép lezárást kapott az egész, remekül lejött, hogy a világon egy ember van/volt (már csak), aki bízik Carrie-ben – épp ezért is sokkoló az, amit a lány tesz, amit tennie kell. Valami eszméletlen feszültséget okoz nézés közben, ahogy Carrie a saját mániájának és ösztöneinek engedelmeskedve (olyan igazán Jack Baueresen) képes mindent a cél elérésének szentelni, képes teljesen felégetni mindent maga körül. Mondjuk Jack simán lelőtte volna azt, akit le kellett volna, de hát az mégiscsak más szint… Egyébként, ha már itt tartunk, a legeslegnagyobb bajom pont ez volt az egész évaddal kapcsolatban: amennyire jó volt, hogy Carrie-t mindenféle döntési helyzetekbe kényszerítik, annyira nem volt jó nézni, hogy mit meg nem tesz céljai elérése érdekében. Tök szurkoltam, hogy ezt már ne, hogy hagyja a francba az egészet, hogy ne rúgjon föl minden kapcsolatát, hogy ne fusson sokadszorra is Jevgenyij karjaiba – de aztán mégis csak ott kötött ki mindig. Pláne úgy volt ez hatványozottan igaz, hogy az írók azért nem igazán kényeztettek el minket háttérinformációkkal az orosz fogsággal kapcsolatban illetve számomra nehezen volt elfogadható, hogy Carrie az elmúlt nyolc évad tükrében el képes jutni oda, ahova… gyakorlatilag immár betegsége nélkül. Mondom, ha ezt Jack csinálja, teljesen életszerű, az ő sorozatában, az ő karaktere megkövetelte ezt, de Carrie-t nem volt jó nézni…

Ennek fényében valahol a finálé fináléja inkább tűnik nekem egy bűnbocsánatnak, mintsem valós, átgondolt, jól felépített konspirációs végkifejletnek. Persze, hatásában működik, meg a néző számára el is tudja hozni azt a megnyugtató érzést, hogy végülis nem hiába szurkolt a lánynak végig – csak ott volt a fejemben, hogy ez nem kidolgozott ötlet, inkább csak egy random befejezés (ahol azért Moszkva két snitt erejéig sztem megint Budapest       ). Ennek ellenére, míg idáig eljutunk, a Homeland S8 egy végletekig kiélezett, izgalmas, pörgős, üresjáratok nélküli, hitelesnek és hihetőnek tűnő remek évad lett, a sorozat egyik legjobbja. Ennél csak az 1-4-5 volt jobb…





85%




.

.





Homeland S7




Van egy olyan mondás, hogy „Nem szarunk oda, ahol eszünk.” Nos, az első reakcióm a Homeland új évadának végén ezzel a gondolattal volt kapcsolatos: Kedves alkotók, ha már idejöttetek hozzánk Moszkvát forgatni (gondolom, nem utolsósorban anyagi megfontolások miatt), akkor azt az energiát, amit az országgal szembeni beszólásra fordítottatok, esetleg arra is lehetett volna pazarolni, hogy el is lehessen hinni, hogy Moszkvában vagyunk. Jó, a világ nagy része nem ismeri fel a Keleti Pályaudvart – bár a 2015-ös invázió óta ez sem biztos – meg a Gellért-hegyet, de hogy arra sem vettétek a fáradtságot, hogy az autók rendszámát lecseréljétek… ez igénytelenség. Tisztára Strike Back szint: simán magyar rendszámú a Hiace az orosz utcákon… de utána a másik autó meg orosz. Azt meg különösen utálom, mikor valamelyik politikai oldal vélt vagy valós kritikákra rárepülve szinte kisajátít magának egy mozgóképet, és valami attól lesz jó vagy rossz, hogy épp milyen beállítottságú médium milyen elkötelezettségű kritikusa ír az adott alkotásról… ahogy esetünkben is. De ne szaladjunk ennyire előre, ez már azért az évad vége, addig el is kellett jutni – tekintve pedig, hogy az előző eresztés nem lett épp a szívem csücske, még azt is mondom, hogy egész élvezhető lett addig a hetedik fejezet.

A legutóbbi évadban ugye egy fontos főszereplőt elvesztettünk – amellett, hogy ez természetesen sajnálatos és szomorú fordulat volt, úgy gondolom, hogy amit a karakterével műveltek az évad folyamán, az után ez az esemény megváltás volt neki is és a nézőnek is. Ráadásul, akkor kellett volna abbahagyni az évadot, igazán epikus finálé lehetett volna, amolyan néma számlálós, mint ahogy a 24-ben szokott lenni. Ehhez képest az utolsó fél órában sikerült Keane elnökasszonyból egy amerikai Erdogant csinálni, ami totálisan hazavágta nálam az amúgy sem izmos évadot: Carrie pedig szinte Jack Baueri mélységekben járt… annak ellenére, hogy életét kockáztatta a nőért, teljesen partvonalra került. Innen indulunk, gyakorlatilag órák, napok múltán, a kissé paranoiás elnökasszony szinte mindenkit őrizetbe vetet, akinek vélt köze lehet az ellene elkövetett merénylethez – Carrie pedig épp azon dolgozik, hogy valahogy rábizonyítsa a nőre a jogsértéseket, esetleg megtalálja azokat a jeleket, ami alapján maga a merénylet is csak színjáték lehetett. Apropó: az előző évad zárásában akár az is benne volt, hogy minden csak ármánykodás és megtévesztés, Keane a pozíció és a támogatottság miatt megrendezte a támadást… de az írók úgy gondolták, hogy erre nem érdemes időt szánni, hanem sokkal inkább az lett az egész 7-ik seasonnak a koncepciója, hogy hogyan is tér vissza a túlkapásai által megutált amerikai elnök a jó ösvényre. Szeretnétek, mi?

Ugye, azt már írtam korábban, hogy a harmadik évad után, miután a vörös hajú lelépett a képernyőről, a Homeland (magyarul A belső ellenség – de ez csak nyomokban igaz) vérfrissítésen esett át és félig-meddig szándékosan próbálta kitölteni a 24 által hagyott űrt. A bipoláris Carrie Mathison, először még CIA elemzőként, később már a Cégen kívül próbálja hazáját szolgálni, maga a sorozat pedig szinte már betegesen próbál aktuálpolitikai eseményeket bevonni a történetébe. Néha ez baromi jól sikerült – ld. párizsi terrortámadás – néha viszont kínosan erőltetett – ld. S6 finálé. Nos, az új évadban sincs ez másképp: természetesen árnyaltan, de meglovagolják a Trump őrületet, és az állítólag manipulált választást tovább gondolva nagyon komoly orosz szálat hoznak be a sztoriba. Az évad elején a menekülni kénytelen, eddig kifejezetten irritáló O’Keefe jelenti az egyik alappillért, a titkos TV-s bejelentkezések, a gyűlölettől fröcsögő kommentjei, a polgárháborút vizionáló beszédei amúgy rengeteg érdekes és aktuális kérdést vetnek fel magával az egész amerikai hatalomgyakorlással, Keane pozíciójával, a fegyverviseléssel kapcsolatban. A tévés faszi történetszála önmagában is érdekes, azonban ahogy erre ráépítik az információháborús történetet, az nagyon tetszett – ráadásul meglehetően hatásos és szomorúan tragikus volt O’Keefe végjátéka. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy utána ő is (sok más sorozatfigurához hasonlóan) átment levett zokniba, miután megtörténik a kis finálé az évadon belül, olyan szépen eltűnik a képernyőről, mintha ott se lett volna…

Azonban ezúttal sem csak móka és kacagás az évad első harmada (értsd: jó pár dolog megint csak kifejezetten felhúzott). Az egyik, Saul szerepe: teljesen hiteltelenül és abnormálisan fordították visszájára a korábbi eseményeket, nekem teljesen úgy tűnt, mintha valamikor az első rész után valaki kicserélte volna a forgatókönyvet, és a korábbi irány, a korábban elhintett morzsák, lehetőségek kukázva lettek, az alkotók meggondolták magukat és mégsem arra mentek tovább, amerre elindultak. Valahol itt dőlhetett el, hogy Keane mégse legyen az Antikrisztus, ezért kellett Sault, majd Carrie-t is visszatenni az ő oldalára – hisz a néző úgyis velük tart, érez, az ő karaktereik miatt nézi ezt az egészet. Carrie esete talán még jobban meg van írva, hisz azért tovább tartja magát az elnökasszony ellenében – néha parádésan összetett és fordulatos nyomozások árán –, no de Saul? Az szerintem iszonyat gáz volt. Mint a nyuszika meg a lista a viccben… A másik dolog, ami tulajdonképp végig zavart az évadban, az Carrie és Franny szála. Írtam már korábban, hogy teljesen felesleges volt a kis csajt beleszőni a történetbe (értem, hogy kellett valami, ami miatt van benn egy Brody), ugyanis amit Carrie művel vele, ahogy az egész munkamániája, betegsége lecsapódik lányán és testvérén, az sajnos nekem nem egy jó családi dráma, hanem egy rém idegesítő és hátráltató adalék az amúgy pörgős és izgalmas sztoriban. Az írók itt sem tudnak mit kezdeni a gyerekkel, ha nem mutatják sokat, akkor a néző megkérdezi, hogy hát ez a nő nem is törődik a lányával, ha meg Carrie gyerekezni akar, akkor meg ugye, hogy lehetne olyan hatékony ügynök, mint volt? Egészen 10 részt kellett várni, míg ezt a kérdést megoldották, de ezt megtehették volna, mondjuk három évaddal ezelőtt is.

S ha már Carrie: nagyon bírom a csajt (Claire Danes briliáns amúgy), néha tényleg képes továbbvinni Jack Bauer örökségét, de amit ezzel a bipoláris betegségével műveltek tulajdonképp egész évadon keresztül, az sokszor kiborított. Szerintem rendesen túlírták ezt az egészet, jobb, hatásosabb és izgalmasabb volt, mikor Carrie ereje és tudata teljében végezte munkáját (Pakisztán, Berlin). Ez a kínlódás nekem kifejezetten nem jött be. Aztán nagyjából ennyi is: inkább a körítés és a karakterek viselkedése az, ami picit visszavett a lelkesedésemből. A belső ellenséges, árulós, elnökbuktatós, kicsit Kártyaváras, nagyon 24-es történet kifejezetten tetszett, a szokott módon roppant friss és aktuálisnak érződött. Foglalkoztak sok mindennel, az elnöki hivatallal, a politikai belharcokkal, fő szálként pedig a dezinformációs vonallal – esetünkben az oroszok most nem elnökválasztást csalnak el, hanem elnököt akarnak buktatni. Kimondottan jó lett az egész, sok remek ötlettel (a tábornok halála zseniális), néha jól működő családi drámával, elgondolkodtató eseménnyel, az egész média manipulálhatóságának kritikájával. És még valamivel: ugye annak a fránya demokráciának az emlegetésével … amiről ugye azért nekem meglehetősen sarkalatos véleményem van, különösen USA tekintetében.

Épp ezért is fura és épp ezért pont tőlük fura az, amit az utolsó epizódban Keane monológjába beleszőttek… mármint hogy a világban sok helyen haldoklik a demokrácia, többek között Lengyelországban és Magyarországon is. Ezzel így, ilyen kontextusban, ilyen fenyegetettségi szinten qrvára nem értek egyet, de legalábbis egy ilyen beszólást pont nem a Homelandba képzeltem el. Mindegy, az utolsó két epizódot nálunk forgatták, ahogy Carrie, Saul és a kis csapat az orosz ügynökök után indul Moszkvába: néhány bosszantó hibát és természetesen néhány agyrém logikai bukatót leszámítva (az oroszoknál kvázi mindenki segg hülye) izgalmas, akciódús finálét sikerült összehozni. A Kémek hídjára hajazó utolsó szcéna után aztán megint nem tudom, hogyan tovább, tekintve, hogy a következő lesz az utolsó évad, valahogy csak lezárják a gyógyszerei nélkül megőrülő elemző történetét… miután viszont most már Franny megnyugtatóan ki van véve az egyenletből, bármi lehet. Azzal meg úgysem foglalkozik senki – nem szoktak ilyen apróságokon fennakadni – hogy a zárókép bizony vet fel némi aggályokat Carrie munkaképességét illetően… majd gondolom ki lesz írva, hogy 2 év múlva és kész. Ennyi idő alatt Dar Adal is kiszabadulta offscrene,  aztán  majdnem teljes lesz a csapat.

Mindenképp jobb, mint az előző évad, de annak ellenére, hogy szeretem, idegesítő karaktervezetése, meggondolatlan fordulatai, a múltkori meghackelt feliratok után megint csak kicsit nagyképű és ellenőrzés nélküli technikai megvalósítása (pl. rendszám), no meg a taglalt beszólás miatt ez most csak




75%



.

.





Homeland S6





Még ma is azon gondolkodom, hogy sikerült ezt az egészet így elbaltázni… Hogy sikerült az egy évvel ezelőtti, közel tökéletes, húsbavágóan izgalmas és naprakész évadból egy idegesítően semmitmondó, unalmas, ráadásul kényszeredetten erőltetett aktualitású szezont (félszezont) csinálni, nem tudom. Az az igazság, hogy ennek az első négy-öt része kuka, a finálé utolsó húsz perce meg egyszerűen katasztrófa… így marad a középső 7-7és fél rész, ez nyújthat menedéket minden Homeland rajongóknak. Ez a szakasz az, miért megszerettem az egészet, a Brody nélküli, Carrie-re épülő terroristaelhárítós sorozatot – aminek új évadában azt a csodát is sikerült elintézni, hogy terroristát csak nyomokban tartalmaz. Mintha kényszeredetten akartak volna valahol visszakanyarodni a legelejéhez, az ún. belső ellenség vonalhoz, amiben viszont most nem egy magát felrobbantani akaró katona áll a középpontban, hanem a CIA és az NSA…

Talán egy évvel lehetünk Berlin után. Carrie lányával visszaköltözött az Államokba, ahol hasonló munkát végez, mint Berlinben – egyfajta amerikai TASZ-ként muszlimokat segít… tudom, hogy paranoiás vagyok, de nem megy ki a fejemből, hogy egy arabos-terroristás sorozatnak mennyire is kell vigyázni a látszatra, nehogy rasszistának és muszlimellenesnek bélyegezzék napjainkban… ezért és csak ezért lett a korábbi CIA ügynökből arab jogvédő. De mindegy, ma ilyen világot élünk – az tuti, hogy Jack Bauer sosem lenne ilyen. Carrie viszont megteszi, így kerül kapcsolatba az évad elején egy néger muszlim sráccal, aki mindent megtesz azért, hogy a CIA látókörébe kerüljön. Komolyan, rossz volt nézni azt az idiotizmust, amit Szeku karaktere művel: ez nem a radikalizmus példája volt, hanem szimplán a hülyeségé, a fejre húzott toszósapka meg, mint maga az iszlám sztereotípiája, meglehetősen demagógra sikerült. De a legnagyobb baj, hogy mindaz a lehetőség, ami magában ebben a szálban, ebben a terroristás vonalban volt, ami eddig maga volt a Homeland esszenciája, egy gombnyomásra (    )szertefoszlott – így tulajdonképp, ami a sorozat elején történt, mintha nem is lett volna. Jó, persze, csak egy alap volt a nagy összeesküvéshez, de én összességében szívesebben néztem volna egy jól felépített újabb terroristás évadot, mint egy újabb elnökbuktatós sztorit. És ráadásul mindamellett, hogy gyakorlatilag az égvilágon semmi nem történik négy epizódon át, kifejezetten irritált majdnem minden karakter majdnem minden szála. Carrie ezzel a teszefosza jogászosdijával, Saul az izraeli kiruccanásával (qrvára nem érdekelt, hogy van tesója – totál felesleges szerepe volt), Szeku a hülyeségeivel… egyik sem fogott meg igazán.

De a hab a tortán egyértelműen Peter. Talán nem akkora spoiler, de Quinn túlélte Berlint (az megint más kérdés, hogy milyen dolog az, hogy valakit egyik évad végén élet-halál között hagyunk, aztán a következő évadban meg csak úgy ott van), viszont amit csináltak belőle, az rohadtul nem tetszett. Ez a kripli dolog nekem nagyon nem jött be, részben kifejezetten rossz volt nézni a karakter szenvedését, részben meg kicsit átgondolatlan volt néha mindaz, amit megcsináltattak vele, ahhoz képest, amilyen állapotban volt. Egy félig béna – még ha ex katona is – emberhez képest túl simán vezet autót, verekedik, lő, stb… és akkor az agyi kapacitásáról ne beszéljünk, tételezzük fel, hogy a beszédhiba nem áll szoros összefüggésben a gondolkodásával. Miután pedig a karaktere az évad egyik fontos eleme, minden egyes alkalommal rossz érzés fogott el, mikor láttam (pedig nagyon bírtam). Ehhez képest a másik számomra teljesen Homeland-idegen figurát, Carrie lányát még ki is vették a játékból – vele kapcsoltban csak annyit, hogy ugyanaz a véleményem róla, mint Judithról a TWD-ben, az égvilágon semmi keresnivalója ebben a környezetben, ilyen anya mellett… csak és kizárólag azért létezik, hogy minden évben egy mondatra meg lehessen emlékezni az apjáról. Alapból agyrém, hogy egy ilyen „beteg” nőnek, mint Carrie gyereke legyen, és alapból gáz az is, hogy megpróbálták Carriet jó anya irányba elvinni – egy hisztis picsát csináltak belőle, akinek úgy a legjobb, ahogy végül is itt történt. Aztán lehet, hogy mindez csak egy nézői agymenés, amiben a néző nem akarja, hogy kedvenc karakterét holmi gyerek hátráltassa, miközben nyomoz az ellen után, nem akarja, hogy a kifinomult érzékkel rendelkező CIA ügynök eltompuljon egy gyerek miatt.

Valahol a negyedik-ötödik epizód tájékán mintha észbe kaptak volna az írók és varázsütésre fordul egyet az évad. Még az előtt, hogy a remek lehetőségeket magában hordozó terroristás dolgot kibontották volna, kitalálták, hogy az idei Homeland egy konspirációs sorozat lesz – aminek a célpontja a frissen megválasztott elnök (életemben nem hallottam még, hogy beiktatás előtt így kell szólítani az USA elnökét), Keane lesz. Egyébként jó kis kapocs, hogy az őt játszó Elizabeth Marvel a hasonló politikai játszmás Kártyavárban még csak képviselő, gondolom kéjes élvezettel lépett feljebb a „ranglétrán”, és játszotta el az elnököt. Konspirációs sorozatból viszont már rengeteget láttunk, sőt, még olyanokba is beleszőttek hasonló témát, amikbe talán nem kellett volna – úgyhogy eléggé magasan sem érte volt a léc, de a Homeland átvitte. Ezért sem értem, mi a rossebért kellett elcseszni az időt négy epizódon keresztül egy olyan történetre, aminek utána jóformán semmi szálát nem használják, aminek akkor meghatározó szereplő teljesen feszívódnak az évad második felére, mikor ilyen második-harmadik harmadot képesek írni. Mindegy, az ötödik résztől kezdve megkaptam mindazt, amiért leültem nézni az egészet, a Homeland kissé visszafordulva gyökereihez, egy „árulós-nem bízhatunk senkiben” jellegű sorozat lesz. Izgalmas, kiszámíthatatlan, fordulatos – ha nem is annyira pörgős, mint mondjuk a 24, de a saját korábbi szintjét (1-3 évad) hozza.

Van néhány egészen jó új, és kissé megváltozott hozzáállású régi karakter az évadban. Utóbbiak közül magam részéről Dal Adart valahol mindig különleges figurának tartottam, bizonyos mértékig szimpatizáltam is vele, ebből kifolyólag először meglehetősen nehezen dolgoztam föl mindazt, amit ő tett… de aztán arra gondoltam, milyen érdekes is az a sakkjátszma, amiben az egyik oldalon ő mozgatja a bábukat, a másikon meg esetleg Saul és Carrie. Jó volt, de nagyon kemény, ahogy a háttérből irányít, a hűtőkamrás vallatása rohadtul tetszett. Az újak közül zseniális(an undorító) a médiaguru OKeefe (Jake Weber) karaktere, a finálé tükrében érdekes kérdés, hogy végül is hogy kapcsolódik szerepe a történetbe, valamint jó volt kisebb szerepben a sapkás gyilkos illetve a Szökés Zsebese is. Egészen az utolsó epizód feléig nagyon jól kitart a lendület, soha nem tudhatod, ki mit fog tenni, ki kit árul el, erre már megszokod Peter kripliségét, Carrie csökkenő számú hisztijeit, sodornak magával az események. Néha ugyan zavar, hogy többet tudsz, mint a szereplők, néha legszívesebben bekiabálnál a TV-be, hogy mi a szitu, de ez a sztori velejárója. Jók és hitelesek a csavarok, végre nagyjából mindenki úgy viselkedik, ahogy elvárjuk tőle – s amire képes. Nagyon szép és hatásos finálé lehetett volna, ha a 12-ik epizód felénél zárják le az egészet, az autós jelenetnél… de nem, nem tették.

A Homeland eddig is próbált ropogósan friss lenni az aktuálpolitikában, márpedig véleményem szerint a konkrét finálé ennek az áldozata lett (talán ezért is csúszott a bemutatója három hónapot). A WTF érzés mögött ugyanis az égvilágon semmi koncepciót nem éreztem, az, hogy a történet végére ki hova került a sakktáblán és legfőképp milyen jellemmel rendelkezett, az szerintem teljesen ad-hoc jellegű. Egyszerűen nem volt benn az az évadban, amit itt kihoztak, sem úgy nem, hogy az egész egy megtervezett, jól felépített játszma volt, sem, hogy az a bizonyos karakter ekkorát jellemfejlődött volna. Hinném utóbbit, ha nem lett volna megint időugrás a történetben – ha megmutatták volna, hogy jut el ő A nézőpontból B nézőpontba… viszont azt annyira utálom, hogy mindent rá lehet fogni az eltelt időre, hogy „offscreen” megtörténnek értelmezhetetlen dolgok. A gyanúm egyébként az, hogy kvázi jött egy ötlet, valaki látta a törökországi eseményeket a hírekben és azt gondolták, miért is ne lehetne beépíteni a frissesség nevében a Homelandbe – nos, nekem nem jött be. Hiteltelenné vált az egész, a végén én is bámultam a képernyőt, hogy akkor most mi is van, mint Carrie a Kapitóliumot. Ez számomra kb. annyit ért, mintha azt mondták volna, Damien Thorn ül a székben… ez így egy gyenge, nagyon gyenge Kártyavár párhuzamnak tűnik.

Összességében nem volt rossz, sok dologról még nem is beszéltem, a technikai, díszletes dolgok szokásosan hibátlanok, miután eldöntötték az írók, merre mennek tovább, a hangulat is megvan. Némi útkeresés után a karakterek is magukra találnak – viszont egy évad, aminek az első harmada egy helyben áll és simán kukázható, bármennyire szeretem, nem érdemel többet, mint




70%




.

.




Homeland S5



Ha azt mondom, hogy ezt mindenki nézze meg, függetlenül attól, hogy látta-e a korábbi évadokat, akkor az nagyon fura?? Elsőre lehet, annak tűnik, de a Homeland ezen évada annyira jól össze van rakva és annyira húsbavágóan aktuális, hogy egyszerűen ezt látni kell… méghozzá mostanában kell látni. Egyébként, nyugodt szívvel bele lehet vágni, a karakterek teljesen jól megállnak önállóan is a lábukon, a korábbi események ismerete nem létszükséglet ehhez az évadhoz – ha ez tudatos alkotói koncepció, akkor marha nagy taps érte. Így, ebben a formában ez már 24. Végre, valami!!

Berlin, napjainkban. Az előző évad óta eltelhetett két-három év (a gyerekből kiindulva), Carrie Mathison, az öntörvényű, bipoláris ex CIA ügynök ahelyett, hogy nekiment volna a saját cégének, inkább visszavonult. A történtek miatt kilépett a szervezetből, már nem ügynök, biztonsági főnökként dolgozik egy német Alapítványnál – ami, mily meglepő – muszlimokat segít Németországban. A vezető, Otto Düring (Sebastian Koch), az ügyvédjük, Jonas (Alexander Fehling) – aki amúgy Carrie társa is – no meg egy amerikai újságírónő, Laura (Sarah Sokovic) elkötelezett támogatói a muzulmán ügynek, ezzel egy időben kőkemény civil ellenfelei a titkosszolgálatoknak, s mániákus képviselői a szólás és sajtószabadságnak. Épp kapóra jön hát nekik, mikor is egy Numan nevű hacker (Atheer Adel) véletlenül 1361 oldalnyi titkos anyaghoz fér hozzá a berlini CIA központ számítógépjéről: ebből egy oldalt hoznak nyilvánosságra és már meg is van a sorozat egyik alapkonfliktusa.

Na kérem. Ez egyszerűen zseniális felütés. Ebben a kis bekezdésben benne van minden, ami a mai nemzetközi jogi, politikai és hatalmi viszonyokat jellemzi: a Homeland még sosem volt ennyire aktuális és húsbavágóan hiteles, mint az ötödik évadban. Le se akarják tagadni, hogy Edward Snowden ihlette a sorozat egyik szálát, hisz a főcímben is megemlítik őt: az ellopott dokumentumok kiszivárogatásának megakadályozása lesz az egyik központi téma az évadban. Laura, a végtelenül naiv és szabadságmániás újságíró képében sikerült egy kiakasztó figurát kreálni, az ő karakterén keresztül pedig feltenni ugyanazt a kérdést, ami a Wikileaks esetében már megfogalmazódott. Miszerint a dokumentumok nyilvánosságra hozása, az információ ingyenessége és szabadsága erősebb érv-e, vagy a dokumentumokban védett emberek élete… itt egy irat alapján kénytelenek szabadon engedni néhány dzsihadistát, mi lehet a többiben? Mi lehet a valóságban?? Laura karakterén keresztül járjuk be ezt az utat, rajta keresztül nyerhetünk betekintést talán Snowden fejébe, s nézhetünk szembe tetteink következményeivel. Ráadásul – ez már az én saram – csúfos aktuálpolitikai kapcsolatot találtam a hazai alapítvány kontra kormány viszonylatokban, még úgy is, ha itt eleve a tárgy más.

De a Snowden dolog csak egy szál a több közül. A Homeland fő csapása egyértelműen a muszlim vonal – mondjuk ez az első évadtól így van – és Szíria. Szinte ámulattal néztem mindazt a nagyhatalmi, titkosszolgálati manipulációt, amit itt bemutattak: gyakorlatilag visszaköszönt minden, amit a hírekben láttam. Itt is Asszad személye a fő probléma, itt is szemben állnak az orosz, a német és az amerikai érdekek, itt is az Iszlám Állam a terrorizmus melegágya. Bámulatos, hogy tud egy sorozat ennyire friss lenni és friss maradni, hisz azért a napi aktuálpolitika iszonyat gyorsan változik, ezt meg ugye majd egy éve forgatták – mégis, borzongatóan realista az egész légkör, amit itt felvázoltak. Konkrétan még a beözönlő csürhe nincs sehol, de már a másod- harmadgenerációs bevándorlók itt is rendesen keveri a szart. Az iszlám nevében, meg Allah majd mutatja az utat címszó alatt készülnek merényletre, amit a három titkosszolgálatnak kellene megakadályozni, sikertelenül, így persze, szegény Carriere marad megint a világ megmentése (ld. még Jack Bauer). Még két dolog ehhez a témához: az íróknak volt bátorságuk kritizálni Izraelt is a gázai övezet miatt, illetve az importált demokráciát az arab tavasz, és annak következményei tükrében. Zseniális, aktuális és bizarr dolog.

A másik meg – nos, az meg szervesen kapcsolódik az EREDETI Homeland koncepcióhoz. Itt is van egy áruló, csak itt most épp egy kettősügynök, és egy másik egész évadon keresztül ívelő szál az ő leleplezése és megbüntetése. Ez is tisztára 24, mikor egy szervezeten belül nem tudhatod, ki az, akiben megbízhatsz, mikor a régi közös kalandok sem biztos, hogy kellő kapcsolatot biztosítanak – remek feszültséget adott majdnem 12 részen keresztül, hogy kiderül-e aminek ki kellene. Sőt, mikor kiderül, akkor még húztak egy olyat az írók, amitől részben az állam leesett, részben rendesen felment a vérnyomásom is – mindezt pedig hitelesen!! Nekem nagyon tetszett az egész árulós szál, a német, amerikai orosz, izraeli sakkjátszma, kivetítve a jelen világpolitikai korrajzára, amiben egy elnök megbuktatása, a nyugati világ megleckéztetése elhittem, hogy fontos szempont. Mindezekhez pedig egészen kiváló karaktereket írtak, és színészeket castingoltak, hisz akár Miranda Otto, akár Nina Hoss, de az orosz vonalon Mark Ivanir tökéletes választás a szerepekre (ahogy az arabok is). Egyetlen egy dolog, ami fura, és ami az egész sorozat összképébe kicsit nekem belerondít: szerintem akkor lett volna az egész IGAZÁN ütős, ha ez a rengeteg náció a valósághoz hűen anyanyelvén beszél. Itt arab szó nincs is, orosz se nagyon, az arabok beszélnek németül, meg a német háttérszemélyzet (rendőrök, technikusok) németül. Nem azt mondom, hogy legyen egy bábeli zűrzavar, de nekem fura volt a német szó az arab környezetben beszélő arabtól… no persze, aki nem tud egy kukkot sem, annak a német simán elmegy arabnak is…

S ha már a mellékszereplőket dicsértem, természetesen megállok egy percre Carrienál és az ő múltjánál. Nos, minden élő, fontosabb karakter itt van, itt van Saul, Quinn, Dar Adal,– mégsem rántják vissza a sorozatot a múltba. Az íróknak nagyon jól sikerült új alapokra helyezni az egészet, a negyedik évad útkeresése után ez már egyértelműen Carrie Mathison sorozata. A vörös ember már a múlté (csupán egy kép a falon), itt már minden Carrieről és az ő zsenialitásáról, intuíciójáról szól: sőt, még arra is volt lehetőség, hogy az új nézőknek egy epizód erejéig bemutassák, milyen Carrie, ha nem szed gyógyszert… talán ez sem véletlen. Talán most kezdték IGAZÁBÓL újra az egészet, hisz lefektettek egy új alaphelyzetet, egy CIA támogatás nélküli Carrievel, s ha minden évad ennyire friss és aktuális lesz, ennyire követi a világ minden rezdülését, akkor hamar a topon találja nálam magát a sorozat. Ez így, ilyen mixben annyira jó volt, hogy minden korábbi negatívabb érzésem elszállt… úgy meg pláne, hogy a rossz szokásoktól eltérően az utolsó epizód sem alibi rész, néhány nagyon fontos dolog történik benn, no meg egy meglehetősen érdekes cliffhanger került a legvégére.

A megvalósítás, a mozifilmes színvonal már alap, azt külön ki se emelem, a Homelandnál is a dolog kulcsa a karakterekben (hisz jóval tovább vagyunk velük) és a forgatókönyvben van: itt pedig szinte hibátlan minden. A több, egymásra épülő, egymásból táplálkozó aktuálpolitikai szál remekül kiegészíti a terrorista történetet, illetve az áruló ügynökös vonalat. Berlin, mint helyszín egészen kiváló és autentikus (voltam ott, felismertem néhány dolgot), ami és ahogy történik sokkolóan életszerű. Mert milyen (szomorú) az már, hogy a hetedik rész elejére be kellett nekik tenni egy szöveget, amiben sajnálkoznak a párizsi események miatt, és kvázi elnézést kérnek:

„A PÁRIZSBAN TÖRTÉNT TRAGIKUS ESEMÉNYEK
MIATT FELHÍVNÁNK NÉZŐINK FIGYELMÉT,
HOGY A HOMELAND MEGRÁZÓ JELENETEKET TARTALMAZ.
SZERETNÉNK RÉSZVÉTÜNKET NYILVÁNÍTANI
A PÁRIZSI TÁMADÁSOK ÉRINTETTJEINEK.”

Hibának én egyes egyedül a nyelvi hanyagságot tudom felhozni, mást nem, azon meg valahogy túl kell tennie magát az embernek. Szinkronosan ez majd úgyis eltűnik – már ha valaha eljut oda a TV, hogy ezt adja, mert még mindig csak az első évadoknál járnak. Mindig rebootolják a sorozatot a különböző csatornákon, de háromnál (kettőnél??)tovább még sosem jutottak. S ha már reboot: önmagában az egész S5 az, legalábbis olyan értelemben biztos, hogy tényleg be lehet kapcsolódni most a sorozatba, mert a múlt végleg lezárult. Érdemes.




90%



.

.





Homeland S4




Kabul, Afganisztán. A CIA épp egy légicsapásra készül az egyik első számú közellensége, Haisszam Hakkani ellen: az ismeretlen forrásból származó információk eddig megbízhatóak voltak, így Carrie nyugodt szívvel engedi a rakétatámadást egy pakisztáni ház ellen. Nemsokára aztán kiderül, hogy a házban épp egy lakodalom volt, így a járulékos áldozatok száma messze túllép a tűréshatáron – ráadásul a keresett terroristavezér halálát csak a hivatalos pakisztáni források erősítik meg, Carrienek nincs lehetősége alaposan meggyőződni erről. Azt viszont egyértelműen látja – miután a tálib eget szinte ellepik az amerikai drónok -, hogy a támadásnak van túlélője, egy fiatal pakisztáni srác, aki ráadásul felvételt is készített a lakodalomban…

Iszlamabad, Pakisztán. A botrányosan sikerült korábbi támadás – no meg egy rövid hazai kitérő után - Carrie veszi át az amerikai nagykövetségen megbúvó CIA központ irányítását. Jó szokásához híven mániákusan keresi a hibás információ forrását, egészen pontosan azt az összeesküvést, amit a meglincselt informátor halála mögött sejt. Nem is lenne igazán Carrie, ha nem vetne be gyakorlatilag MINDEN elérhető eszközt, nem számít, hogy más, vagy saját tisztességét kell érte feláldozni (ez egyébként megerőltette nálam néha azt a bizonyos biztosítékot). Mert érzi, megint csak érzi, hogy a játszma sokkal nagyobb és összetettebb, mint azt első pillanatban látjuk, márpedig ha egyszer ez a lány vérszemet kap, tűzön-vízen, gyakorlatilag mindenen és mindenkin keresztülgázol. A Homeland S4 lényege a vélt, majd valóssá váló tálib terrorveszély elhárítása, a jól ismert szereplők mellett a sakktáblán pedig feltűnik az ISI, a pakisztáni titkosszolgálat néhány képviselője is. No meg a tálibok… miután azonban TV sorozatot nézünk, egyúttal nyugodtan számíthatunk arra, hogy Carrie és maroknyi csapata idegen pályán is eredményesen harcol a szakállas muszlimok ellen. Aztán lószart, mama…

Párizs, Franciaország. 3 fegyveres férfi ront be egy helyi újság szerkesztőségébe, ami újság szatirikus karikatúrákkal borzolta eddig a muszlim világ idegeit. A 3 jól képzett férfi 12 embert simán lemészárol, beleértve két rendőrt is, majd, mint akik jól végezték dolgukat, kényelmesen távoznak a helyszínről. Az Iszlám Állam, a jelenleg létező legelborultabb és legfanatikusabb muszlim szervezet üdvözli a mészárlást: itt nem volt Carrie, akinek megérzése, mániákus nyomozása megakadályozhatta volna azt….

Brutális. Hétfőn este befejeztem a Homeland S4-et, amiben van egy ehhez kísértetiesen hasonló mészárlás, majd kedden bekapcsolom a TV-t, a híradóban pedig gyakorlatilag folytatódik az egész őrület. Komolyan mondom, hirtelen nem is tudtam, mire gondoljak, olyan volt az egész, mint egy kibaszott bónusz epizód a sorozathoz, egy rejtett extra, mi valami rossz kódkombinációval jött elő. Ebből kifolyólag az egész évad icipicit átértékelődött a fejemben – ugyan végig éreztem a valóság bűzős és kegyetlen leheletét a történteken, a környezeten, no de azért mégiscsak más, mikor mindez valósággá válik.  Az évad közepe, kb. az 5-11-ik részig amúgy is zseniális, de a szomorú francia események tükrében még inkább felértékelődik. Basszus, ez itt Európa!  Nem Tálibföld… s így szinte el is feledtem, hogy pedig megjártam a poklot és a mennyet is ez alatt a 12 epizód alatt. Voltak olyan pontjai, amikor kezemet valami mágikus erő húzta a STOP gomb felé, amikor legszívesebben abba hagytam volna az egészet – viszont akkor meg lemaradtam volna egy egészen zseniális kémtörténetről, egy tálibos terroristás sztoriról, ami az utóbbi idők legizgalmasabb óráit szerezte nekem – s ami bizonyos pontjain felért a 24-hez is. Márpedig ez nagy szó. Nálam…

Nagyon remélem, aki olvassa ezt az ajánlót, az vagy már túl van a harmadik évadon, vagy nem is tervez belevágni az egész kalandba (pedig bizony megéri) , ugyanis önmagában az a tény, hogy a Homeland alapjaiban megváltozott egy bizonyos karakter hiányában, az önmagában egy giga spoiler. Ugyanis az előző évadban megejtett drasztikus irányváltás következményében a Homeland már nem Brody sorozata, hanem egyértelműen Carrie-é, ezzel megbarátkozni viszont egyáltalán nem olyan egyszerű. A sorozat korábbi ügyes manipulálása – miszerint végig azzal játszottak, áruló vagy nem áruló a főhős – egyértelműen a múlté: itt már a napnál világosabb minden. Valamit ugyan megőriztek a "ki az áruló" vonalból (egy szál azért foglakozik vele), de a lényeg messze nem az. A lényeg az USA szerepvállalása a Távol-Keleten, az egész aktuális politikai-vallási-katonai helyzet, ami napjainkban a civilizáció bölcsőjét jellemzi. A Homeland S4 bámulatosan friss és aktuális, felvetései minimum érdekesek, legyen az akár a félresikerült bombázás, akár a muszlim kontra keresztény ideológia vitája. A drónok létjogosultsága, a nagyhatalmi érdekek és harcok bemutatása – ráadásul teszi ezt úgy, hogy egyáltalán nem szemellenzősen az amerikaikak pártján áll. Oké, a tálibok a rossz fiúk, de sorok között azért csak ott van a görbe tükör is – az egészen kiváló és feszült akciójelenetek mellett engem igazából ezek a gondolatok kötöttek le, sokkal kevésbé volt fontos Carrie Mathisson magánéleti válsága.

Épp ezért a Homeland S4-et szívesebben raktározom el emlékeimben egy zseniális arab terroristás sorozatként és próbálom elfelejteni a Carriehez köthető másik szálat. Az ugyanis annyira idétlenre és unalmasra sikeredett, hogy szinte fájt, gyakorlatilag az összes Államokbeli jelenet Carrievel kínos volt. Igaz, a STOP gombhoz Pakisztánban nyúltam majdnem, mikor előkerült valaki, akit nem akartam, hogy előkerüljön – s ha már itt tartunk, vajon honnan szedték azt a vörös hajú kisbabát? A záró epizód meg maga volt a katasztrófa, így még nem jártam, hogy 45 percig vártam, hogy valami történjen, aztán csak egy lerágott csont marad a végére. Innen csak azt tudom elképzelni, hogy Carrie majd felveszi a Bourne nevet és szembeszáll a Céggel. Majd meglátjuk. Én most már maradok a folytatásra is, magam részéről feldolgoztam a megehetősen éles fókuszváltást, s ha az ötödik évad is minimum ilyen színvonalú lesz, elégedett leszek vele.

A Homeland S4 a teljesen nyilvánvaló 24 párhuzama miatt, a borzongató aktualitása , no meg Claire Danes (aki mellesleg producer is lett) újfent zseniális alakítása miatt egy átlagon felüli évad lett, a saját maga keretes szerkezetén belül a középső rész pedig bármely sorozattal felveszi a versenyt.




85%



.

.





Homeland S3




Na, azt hiszem, itt kellene abbahagyni… no persze tudom, hogy nem fogják, mert már kinn van az imdb-n a negyedik évad, de ennél frappánsabb lezárást, s ennél kilátástalanabb folytatási alapot kevés sorozatnak sikerült eddig produkálni. A Homeland S3 fináléja ugyanis egyszerűen zseniális, kellően drámai – és kellően kerek is. Nagy mértékben hozzájárult, hogy összességében pozitívan tudok nyilatkozni az évadról, s magam részéről szeretném,ha ez így is maradna.

Nehéz volt idáig eljutni. Most olvasom csak – eddig direkt nem is kerestem rá -, hogy az írók direkt reformálták meg az egészet, direkt lett ilyen a harmadik évad, mint amilyen lett. A baj az, hogy ezzel az újítással kiherélték magát a sorozatot: számomra a Homeland mindig is Brody sorozata volt, az amerikai tengerészgyalogosé, akit évekig tartó fogságában átállítottak az arabok, majd visszaküldték USA-ba, hogy öngyilkos terrorcselekményt hajtassanak vele végre. Két évadon keresztül az adta a feszültség alapjait, hogy az írók bizonytalanságban tartottak, vajon Brody valóban az e, akinek adott pillanatban mondja magát: a kétely volt a sorozat eddigi esszenciája, ez volt képes valódi feszültséget generálni. Sőt, még a második évad kirobbanó fináléja is ezt az érzést sugallta…

Erre itt mi van? Nincs Brody… Az évad első felében, jó, ha a 6 epizódból egyben, kettőben szerepel… Oké, ahol van, az megdöbbentő és kemény rész, önmagában zseniális is, csupán  az a baj, hogy úgy éreztem, semmi céljuk nincs vele. De ne rohanjunk annyira előre: a nyitány sokakkal ellentétben nekem iszonyat tetszett: a szenátusi meghallgatás, a CIA állapota, a politikai csatározások, annak következménye borzasztóan jó. Akció szempontjából nagy nulla az egész (leszámítva a hat célpont kiiktatását), de ami Carrievel történik, amit ő végigcsinál, az elképesztő: ezzel egyidejűleg – vagy tán épp ezért – az S3 egyértelműen Carrie sorozata lesz, ami későbbiekben sem változik. A kórház, a kezelés, az árulások halmaza megdöbbentően életszerű, a leghatásosabb az egészben az, hogy simán hiteles, simán elhiszem, hogy a Cég mindenféle emberi sorsot képes felülírni saját céljai érdekében…

Így érkezünk el a negyedik rész végéhez, amikor is a képünkbe tolnak egy olyan fordulatot, hogy majd leesetem a székről. De nem azért, mert annyira ütős lenne, hanem mert annyira légből kapott. SEMMI alapja nem volt, totál improvizatívnak, egyszerű ötletelésnek, tanácstalan próbálkozásnak tűnt. Kicsit el is ment kedvem az egésztől, ráadásul az események sem pörögnek fel igazán utána – jó, ez a beszervezős, kémkedős, csapdaállítós szál tetszett, de Brody nélkül továbbra is erős hiányérzetem volt… Saul játszmáját nem éreztem át igazán (szerintem az írók sem), Dzsavadi és az iráni vonal tetszett ugyan, de ez már nem Homeland volt. Simán egy CIA sorozat lett, ügynökökkel, lehallgatásokkal – és egy Jack Bauer klón Carrievel. Aztán egyszer csak varázsütésre (megalapozatlan fordulat 2) előkerül Brody, – hogy a Homeland újra szárnyalhasson…

Mert végül is minden korábbi pozitívum visszajött vele. Ez hatványozottan igaz a fináléra, az iráni eseményekre – ott aztán megint nem tudni, melyik oldalon is áll -, de önmagában a szerepe, a családjával, Danával való viszonya miatt is régi fényében tündökölt a sorozat. A karakter hihetetlen utat járt be itt is, s ha az első évadtól nézzük, parádés figurát kapott a sorozat történelem. Vele él igazán az évad, akkor volt igazán jó az egész, mikor aktív szereplője lett az évadnak. Ez egyben azt is jelenti, hogy az írók ötletelése totál kudarc: számomra bebizonyosodott, hogy Brody nélkül a Homeland lehet ugyan izgalmas, de lélektelen marad. A lezárás ismeretében ugyanakkor elképzelésem sincs, hogyan lehetne ezt lélekkel megtölteni…

No mindegy. Az furcsa évad csúcsa így egyértelműen Carrie (Claire Danes) figurája. Amit ő végigcsinál, ahogy ezt Danes eljátssza, az Oscar díjas. Brody (Damian Lewis) másodhegedűs, de az elvonásos jelenetei és iráni alakítása nagyon jó. Saul, Quinn, Dal Adal (milyen állat név!!!) kimondottan izgalmas figura még mindig, az újak közül Lockhard szenátor köpködni valóan undorító, Dzsavadi pedig tipikus hírszerző. A családi szál ebben az évadban messze nem annyira idegesítő, Dana hozzáállása az eseményekhez és apjához kegyetlenül valósnak tűnik. Az már más kérdés, hogy az évad készítéséhez felhasznált idő erősen meglátszik a gyereken – így kicsit furi, hogy a történet szerint két hónap van a két évad között, azonban Dana és Chris gyorsabban nőtt…

Technikailag hibátlan az egész, legyünk akár az USA-ban, akár Iránban akár Caracasban. Sőt, a caracasi ház önmagában van annyira zseniális, hogy akár egy mozifilmet is lehetne rá építeni. Ha jobban átgondolták volna, mit is akarnak az évaddal, fixre tudták volna, hova akarnak eljutni, egy szavunk se lehetne. Itt kétszer is éreztem a tanácstalanságot - amiből ugyan jól kijöttek – de ha következetesen építkeztek volna az előző két évad alapjaira, sokkal jobb lett volna. S még valami: a néha félbehagyott szálakat, mellőzött szereplőket egy sorozatnál elnézi az ember, de azért a második évad fináléjában meglebegtetett legnagyobb kérdés, nevezetesen ki a besúgó a CIA-n belül totál figyelmek kívül hagyása bosszantó. De tényleg: ki az áruló???

80%


(az első két évadról ITT írtam, ha valaki jobban képben akar lenni)


.

.




Homeland S1 és S2



S1 - 2012. 04.21

Azt hiszem, velem együtt rengetegen vannak, akik semmit nem tudtak erről a sorozatról. Jómagam baráti unszolásra, kissé nehezen vágtam bele – de annyira mondták, hogy jó, annyi pozitív visszajelzést olvastam róla, gondoltam nem hagyhatom ki. Most, az évad végén tulajdonképp nem bántam meg ezt a 10 napot (12 részt), de azért nagyon erős hiányérzetem vannak…

A történet szerint egy amerikai katona, Nicolas Brody őrmester (Damian Lewis) nyolc év fogság után kiszabadul iraki fogságából, s hősként tér haza szeretett Amerikájába. Azonban nem mindenki nézi ezt jó szemmel, a CIA egyik kissé különc, de tehetséges elemzője, Carrie Mathison (Claire Danes) egy korábbi infójára alapozva gyanúsnak tartja a férfit. Gyanúsnak, hogy a nyolc év nem csupán szenvedésből állt neki, hanem átállt az arab terroristák közé, nevezetesen a legismertebb mellé, Abu Nazir oldalára. Ígéretes felütés: totál aktuális, még a főcím is kötődik az egész USA vs. arabok ellentéthez. Carrie aztán törvénytelenül figyelni kezdi a férfit – s ebből rengeteg bonyodalom meg konfliktus származik. Az egész évad így Brody kiléte köré épül: terrorista-e vagy nem, s az írók bizony néha rendesen beviszik a nézőt az erdőbe… Időközben persze sok minden kiderül mindenkinek a múltjáról, jelleméről, egészen váratlan és megdöbbentő eseményekkel. Pont, ahogy a jó sorozatokhoz illik. A Homeland óriási erénye, hogy b@szottul realista próbál maradni, akkor is, mikor néhány epizód után ez már egyértelműen a lendület és a színvonal rovására megy…

A sorozat egyébként az 50 perces drámai sorozatok kategóriájában 2012-ben két Golden Globe-ot is nyert. A legjobb sorozat illetve a legjobb női főszereplő díját. Utóbbit megértem, az előbbihez csak annyit, hogy az indulók közt ott volt a Gengszterkorzó meg a Trónok harca is… Nos, ennyi biztató előjel után kissé furcsa, hogy nekem nem jött be maradéktalanul, de lebeszélni nem akarok róla senkit. Inkább úgy fogalmazok: akinek a 24 az etalon, aki annak a pörgését, fordulatait várja, az csalódni fog. Ez jóval lassabb, unalmasabb, ingerszegényebb sztori. Itt nincsenek világmegváltó hősök, nincsenek akciójelenetek. Minimális. Itt valóban a dráma van, a karakterek bemutatásán keresztül, azok jellemfejlődésén át. Hisz, Brody sokszor el is mondja: „Nem az vagyok, akinek gondolsz…” Tényleg. De ez már más téma, s erősen spoileres is.

Talán az egész évadban az egyik legnagyobb bajom a karakterekkel van. Azt feltétel nélkül elismerem, hogy aki, amit játszik, az zseniális. Különösen Carrie, de Saul (Mandy Patinkin), Estes (David Harewood), Jessica (Morena Baccarin) – anyám, de jól néz ki – s a két gyerek is jól eltalált, ámbár kevésbé ismert színész. Inkább azzal van bajom, amiket csinálnak. Kicsit zavart a szerelmi háromszög szereplőinek viselkedése, nagyon zavart Brody évad elejei töketlenkedése. Ha terrorista, akkor nagyon topa, ha nem, akkor meg mi a francért olyan zavarodott.. Aztán zavart még Saul indiai neje, közös jeleneteik, s néha Carrie hisztije is. Ennek mondjuk később lesz értelme – meg eredménye a GG díj – de az elején nem tudtam hova tenni. A legfontosabb ezen a vonalon azonban mégis csak az: már megint nem igazán tudtam azonosulni senkivel… Brodyval kellene ugyebár, de az írók végig kétségek közt tartanak valódi mivoltáról, az ember meg hogy szerethessen egy terroristát.. Carrie-vel meg idegbetegsége miatt nehéz megtenni ezt – így marad a külső szemlélődő nézőpontja, különösebb érzelmi töltés nélkül. Ehhez kapcsolódik, hogy én, aki hajlamos az érzelmi túltengésekre, igazából csak a végén, Dana telefonhívásánál éreztem valami nedvességet a szemem sarkában, a többi esemény hidegen pörgött előttem..

Mondjuk ehhez az is kellett, hogy néha magától az eseményektől is fogtam a fejem. A feleség melleinek látványára maszturbáló katona hatásvadász és felesleges, a megfigyelés következmények nélkül maradása kissé hiteltelen. A halott visszahozása itt sem jó ötlet, de a legeslegnagyobb bajom Abu Nazir neten (más fórumokon) emlegetett zsenialitásával van. Egyszerűen, ahogy a dolgok alakultak, azt nem lehetet előre megtervezni. Ezáltal a finálé sem tűnt hitelesnek – még ha kétségkívül izgalmas is volt. Ráadásul kár is volt Brodyra azt a szerepet szabni, amit - egy fehér ember sosem lesz arab. Sosem lesz annyira fanatikus, kár is volt az a szál bele…

De igazából összességében nem volt rossz. Sok párbeszéd, kevesebb akció, néha rétestészta feeling, jó színészek - egy kissé túl hype-olt sorozatban. A második évad jön, ezek után megnézem majd, de nem várom epekedve. Aki viszont ez földhöz ragadottabb sorozatra vágyik, s nem ismeri Jack Bauert, vágjon bele. Ha ő ebben játszana, Brody már halott lenne.

70%


S2 - 2013.04.10


Napra pontosan majdnem egy évvel ezelőtt láttam a Homeland első évadát, ami ugyan akkor maradéktalanul nem varázsolt el, de – különösen az utolsó epizód eseményei tükrében – annyira mindenképp jónak tartottam, hogy belevágjak a második felvonásba. Még akkor is, ha időközben több helyről hallottam, hogy veszített a színvonalból meg miegymás…

Nos, az a helyzet, hogy ez nekem jobban tetszett, mint az első. Egyedül talán a harmadik rész volt az, ami nem jött be, ott, az a szerencsétlenkedés a szabóval, az egész eseménysorozat izzadtságszagú és bosszantó volt. De a többi!!!! Az nagyon jó volt. Ugyebár ott kezdünk, hogy Brody elismert képviselő, sőt alelnökjelölt, Claire pedig gyógyulgat az elektrosokkból. Közben egy rejtélyes informátor miatt újra terepre kerül, ami közben ismét hozza régi önmagát. Ezzel az első két epizód kiváló kis aktuálpolitikai feszült akciódráma lett, ami után minden ujjunkat megnyalhatjuk. A már említett harmadik epizódra borítsunk fátylat, mert aztán utána egészen zseniális dolgok, váratlanabbnál váratlanabb fordulatok történnek: most először éreztem egyébként a 24 jótékony hatását is. A lezárt, megoldott probléma csak egy nagyobb egész része, a hajsza Abu Nazir után pedig sok-sok remek és megdöbbentő eseménnyel kecsegtet…

Más lett bizony ez az évad, mint az első. Az S1 karakterközpontú drámája háttérbe szorul, hisz Claire és később Brody is tiszta lappal játszik: elég korán kiderül néhány dolog, így jóval több idő jut egy terroristás sorozattá formálni az évadot. A részenkénti feszültséget sikerült szinten tartani, olyannyira, hogy néha a hideg veríték esete is fenn állhat. Ahogy jutnak előre a nyomozásban, ahogy fény derül néhány kulcsfigura szerepére, az nekem nagyon bejött. Saul mellett ebben Quinn jár az élen, de Estes és Roya szerepe sem piskóta. Jól összerakott, érdekes, fordulatos a fő szál – amit pedig nagyszerűen egészítenek ki a családi drámák. A szerelmi ötszög (ötödik a két gyerek) ezúttal életszerű és logikus, Dana külön szála pedig a kegyetlen: mert kegyetlenül valós is lehet.

Kétely. Ez volt az első évad legfőbb mozgatórugója, ami szerintem oly kultuszstátuszba emelte a nyitányt. Engem ugyanakkor sokszor bosszantott Brody töketlenkedése, az évad végi állásfoglalása megváltás volt. Itt viszont pont fordítva indítunk, tudjuk, ki is ő, viszont jó néhány nyugtalanító esemény után a végére számomra ott lebeg a kérdőjel… Zseniális, ahogy ez fel van építve – még akkor is, ha ez csupán csak becsapás, és én kombinálom túl.  A finálé drámai lezárása ugyanakkor iszonyat sok kérdést is felvet a folytatást illetően. A CIA-n belüli tégla vagy Brody kettőssége felé indulnak tovább??  Szeptemberben kiderül.

A Homeland még nem tölti ki a Jack Bauer által hagyott űrt, de egyre inkább 24esedik. Ez számomra garancia a harmadik évadra tekintve, a más megismert – és életben maradt – figurák mellé pedig biztosan sikerül becsempészni új, érdekes karaktereket. Claire és Brody adott, a színészek pedig már összeforrtak a szereppel annyira, hogy bennük nem csalódhatunk. Már csak egy jó forgatókönyv kell.

Ráadásul az RTL II leadja az S1-et, így talán DVD megjelenés is várható.

85%


.