5 találat

.





Gomorra S5




Annak ellenére, hogy úgy istenigazából sosem volt a szívem csücske ez az olasz sorozat, valahol mégis türelmetlenül vártam ezt az utolsó évadot – részben, mert roppant kíváncsi voltam arra, mit hoznak ki abból a totális idiotizmusból, hogy azt a halott karaktert feltámasztották egy teljesen felesleges mozifilmben… részben meg mert a történettel szembeni fenntartásaimat azért bőven kárpótolta az az utánozhatatlan hangulat, amit az alkotók az előző években vászonra álmodtak. Szívesen merültem el újra Mocadelic zenéjére a nyilvánvalóan fiktív nápolyi alvilág és a város mocskában, képi világában, annak ellenére is, hogy bizony jobban szeretem, hogy az egyszer már valahonnan kiírt holtak békében nyugszanak végső helyükön (esetünkben akár a tó fenekén).

Ha visszaolvassátok korábbi ajánlóimat, láthatjátok,már korábban is mennyire nem tudtam megbékélni én ezzel az ötlettel. Más, jobban kedvelt univerzumokban is húzom mindig a számat az ilyenekre (leszámítva ugye az Odaátot, de ott minden feltámadás Isteni okkal van), itt pedig különösen aljas dolognak tartom… csupán azért, mert valaki közönségkedvenc, és az írók rájöttek, hogy nélküle üres a sztorijuk, visszacsinálni egy kifejezetten drámai és hatásos jelenetet… nos, szerintem nem korrekt. Ennyi erővel mondjuk az A nagy pénzrablásban is vissza kellett volna csinálni kapásból két halált is, de ott a spanyoloknak több vér volt a pucájukban, több ötlet volt a fejükben, minthogy ezt tegyék. Ráadásul – ami talán az egész ötödik évad számomra legfájóbb ötlete – nem elég hogy a Halhatatlan visszatér, kapásból ő lesz az évadon át tomboló háború és erőszak egyik központi (negatív) szereplője, ismét csak olyan dolgokat tesz, ami miatt inkább elfordul tőle a néző, minthogy azonosuljon vele. Akkor meg minek? Amúgy is, az egész sorozatban van egy nagy hátraarc, az előző évadokban pozitív irányba terelt főhőseink visszatérnek az első évadbeli pszichopata énjeikhez – kétségkívül van jellemfejlődésük, ám az olyan lett, mint egy saját farkába harapó kígyó. Öt évad és egy TV film után pontosan ott tartunk, ahonnan indultuk: mindenki totálisan elmebeteg sorozatgyilkos, mindenki válogatás és érzelmek nélkül öl… mintha muszáj lenne. És ez meg ugye teljesen behatárolja az egész sorozat végkimenetelét (mondjuk, ez már az első évadban determinálódott): ilyen tettekkel, ilyen élettel főszereplőink tuti nem lovagolnak el a nápolyi naplementébe…

Az ötödik fejezet egyébként sormintában követi az előző évadok szisztémáját: az első rész, Gennaroval a „patkánylyukban” inkább illik a negyedik évad végére, mint ennek a kezdetére. Így az A halhatatlan című film fináléjának eseményei itt az ötödik évad második epizódjában tűnnek fel ismét (most nem volt kedvem fejben összehangolni a két történetet, de ezek szerint a TV film egy évadnyi idő alatt játszódik), mikor is Gennaro Rigába látogat, Ciro után. Ez amúgy még jó is, legalábbis én tök örültem a két „testvér” találkozásának, tekintve pedig elválásuk körülményeit, korábban felépített kapcsolatukat, számomra az elvárható folytatás kettejük viszonyában minimum a kölcsönös öröm és tisztelet, a nagy egymásra borulás lett volna… de az írók léptek egy újabb idiotizmust. Jobb ötlet híján ismét egymás ellen fordítják Gennarot és Cirot, mindezt pedig egy hisztis, sértett kisgyerek viselkedését magára öltő Gennaro aljas tettével teszik. Komolyan mondom, csak néztem, mi a francot látok, mikor Ciro oda kerül, ahova, csak néztem, de nem értettem, erre mi szükség volt (már a dramaturgián kívül) semmi, az égvilágon semmi nem indokolta Gennaro viselkedését, döntését és monológját. Legalábbis a korábban történtek nem indokolták – az elmebaj ugyan igen, amivel mostanra felruházták az írók a faszit, s ami totálisan maga alá fogja majd temetni ebben az évadban… de ezen kívül… szerintem hülyeség volt az egész.

És igazából erre a (újabb) kifacsart, érzelmileg és logikailag teljesen kifordított szitura húzták föl az egész évadot. Amiben a sértődött Gennaro meg akar szabadulni Cirotól, majd a nem meg-, hanem kiszabadult, sértődött Ciro bosszút áll Gennaron – totális anarchiát és vérzivatart szabadítva Nápolyra. Egyébként a kiszabadulása, annak bizonyos állomásai qrvára bejöttek, különös tekintettel az ismét felvillantott lett-orosz ellentét felhasználására… ott, a tóparton felröhögtem az eseményeken. Aztán sajnos visszakapcsolunk Nápolyba, ahol Gennaro előbújt a patkánylyukból és újra Secondigliano vezére lesz – kegyetlenül leszámolva mindenkivel, aki az útjában áll. Viszont… valahogy nekem ezzel az egésszel megint csak hitelességi problémáim voltak… Bár nem emlékszem tűélesen mindenre az előzményekből, de úgy rémlik, nem véletlenül kellett az előző évad végén elrejtőznie – most viszont ahhoz képest szinte simán előjön és őrjöngeni kezd. Mint mikor a medve felébred téli álmából és már nem megy többet vissza a barlangjába. És ide kapcsolódik a másik, már többször is hangoztatott „kritikám” a Gomorra világával kapcsolatban: az egész évad úgy kezdődik, hogy a zsaruk égen-földön keresik Gennarot, mindenkit megállítanak, aki picit is hasonlít rá – míg ő a bunkerében csücsül. Aztán meg, mikor előjön, és szabályos hullahegyeket hagy maga után, egyetlen egy rendőrt nem látni az egész kibaszott 10 epizód alatt! Mintha erre az évadra (is) a komplett nápolyi rendőrség szabira ment volna, itt semmi gyilkosságnak, lövöldözésnek, mészárlásnak az égvilágon semmi következménye nincs… ami mondjuk eddig is jellemző volt a Gomorrára, de itt, így, hogy az évad első percében hemzsegnek a zsaruk, fájdalmasan nincs belőlük egy sem…

Na mindegy, ez még el is ment volna, a hitelességgel nekem eddig is voltak bizony gondjaim a Gomorránál, sokkal fontosabb, hova és legfőképp hogyan futtatják ki Ciro és Genna háborúját. Sőt, miután a hováról voltak határozott elképzeléseim, inkább az fontosabb, hogyan: nos, erre aztán tényleg nem lehet panasz – legalábbis gomorrás mércével nem. Az van ugyanis, hogy az a bizonyos „háború”, annak minden elemével, árulásaival, akció-reakcióival nagyszerű, a hangulatteremtésen kívül ehhez értenek igazából a Gomorra írói: rengeteg dráma és meglepetés, árulás és gyilkosság, érdek és szenvedély tölti ki az egész évadot. Ezek persze nem egyforma minőségűek, néhány karakter pálfordulása, árulása minimum furának tűnik, de az egész gengszterháború a maga brutalitásával működik. A korábban még ki nem nyírt átlag karakterek visszatérése jó, jók az újak is (pl. az özvegyasszony, vagy a karót nyelt kékkabátos fickó), s bár néhány szereplő hiánya számomra bántóan feltűnő volt, de ezt betudtam hézagos emlékezetemnek. Az ötödik évad a maga nemében ugyanúgy képes működni, mint a korábbiak, aki szereti ezt a világot, aki megszerette és elfogadta a nápolyi klánok következmények nélküli, ám hitelesnek beállított drogháborúját, az remekül szórakozhat rajta. Nekem ez az élmény talán egyedül a második, harmadik évadban volt meg, a negyedikben hiányzott már Ciro, utána meg az volt a bajom, hogy feltámadt… e tekintetben a hiba persze lehet az én készülékemben is, de úgy gondolom, illett volna valami épkézláb történetet összehozni Ciro nélkül is és akkor nem kellett volna ezt az egész záró évadot így megcsinálni. Amiben minden külsőséget, ami eddig gomorrás volt, lehet továbbra is szeretni – stílusában, hangulatában, eseményeiben tökéletesen passzol az előzőekhez – viszont amiben én nem tudtam mit kezdeni sem az újfent pszichopatákká váló főhősökkel, sem az egész erőltetett háborújukkal.

Az meg, hogy az utolsó képkockák olyanok, amilyenek… nos, amellett, hogy törvényszerű, amit látunk, számomra inkább megnyugvást/megváltást kínáltak, mint bármi drámai érzést… hogy végre vége az egésznek.




70%



.

.





Gomorra S4





Ennek a sorozatnak a vége ugyanolyan nyögvenyelős volt, mint az eleje… azt hiszem, nem fogok krokodilkönnyeket hullajtani azért, hogy több, mint egy hónap utazás után végre kiszakadtam a nápolyi álmaffia bűnös kötelékéből (bár még hátravan az a bizonyos önálló mozifilm, amit utólag forgattak hozzá). Az ígéretes harmadik évad után ugyanis arra számítottam, hogy minden a helyérre kerül, hogy a nyitott kérdések, érzelmek megválaszolásra kerülnek, hogy a menet közben megváltoztatott jellemű karakterek révbe érnek, mindenki elnyeri méltó jutalmát, illetve büntetését. Hát, nem. Kaptam egy hihetetlenül semmitmondó évadot, egy borzasztó idióta befejezéssel (állítólag berendelték az utolsó, ötödik évadot, nagy szükség lenne rá), aminek nagy része totál időhúzás és bosszantóan érdektelen. Valahogy megint úgy vagyok vele, mint mondjuk anno a Homelanddel voltam: ott is a harmadik évad után a nagy hiányzó miatt érdektelenné vált – legalábbis egy időre – a sorozat, ott is azt éreztem, hogy a főszereplő nélkül már sosem lesz olyan az egész, mint korábban volt. Csak ott sikeresen újrapozícionálták az egészet, ott volt idő és lehetőség felépíteni Carrie karakterét… itt viszont… itt olyan volt, mint mikor félbe kell hagyni egy amúgy közepes szeretkezést. Pont a kielégítő finálé maradt el…még így, cliffhangerrel együtt is.

Eddig nem igazán emeltem ki a sorozat bántó gyengéit, eddig a lendület, a sok háború a klánok és területek között átlendített jó néhány olyan dolgon, ami már picit béna volt korábban is. Bár az S3-nál említettem a római felesleges szálat, de ott még nem tulajdonítottam neki olyan nagy szerepet: itt viszont szinte kiszúrta a szememet Gennaro gigantikus építkezése. Volt olyan epizód, amiben gyakorlatilag semmi nem történik (tényleg, a plasztikai műtéttel mi lett, elvitte a cica??), nem is értettem igazán, mit akarnak kihozni abból, hogy a korábbi pszichopata maffiafőnök most egy repteret akar építeni Nápolyban. Lehet, önmagában, másik sorozatban ez tök jól működne, máshol tök érdekes lehetett volna az a politikai, gazdasági, hatalmi harc, ami mindezt övezi – de itt, ilyen előzmények után ez semmi volt. Oké, értem, hogy mindez Gennaro jó útra térését próbálta szimbolizálni, valahogy azt akarta bemutatni, hogyan válnak a köztörvényes bűnözök, gyilkosok „tisztes” üzletemberré, de a Gomorra egész eddig nem erről szólt. Az is tiszta, hogy kellett valami előtörténet ahhoz, hogy az évad végére legyen hatása annak, ami vele történik, de menet közben szinte minden, a maffián kívül eltöltött perc dögunalom volt számomra. És ez akkor is igaz, ha azért ott is volt néhány kemény húzás – csak valahogy nem illett bele abba a képbe, amit eddig a Gomorra önmagáról felállított.

Szorosan ide – Gennarohoz és családjához – tartozik apósának szerepe. Főszereplőnk jelleméből, az általa átélt megszégyenülés következtében kiváltott igazságérzet miatt törvényszerű lett volna, hogy azt a szálat valahogy lezárják… de nem. Após eltűnt, mint szürke szamár a ködben, nem írom meg, mennyi játékidőt is szántak neki az alkotók, csak annyit mondhatok, hogy fájdalmasan nagy kihagyott lehetőség az egész szerepe a sorozatban. Minden, amit ő tett korábban, bosszúért kiált, az egyik legutálatosabb figura volt az előző évadban, remek kis penge (golyózápor) váltást lehetett volna írni Gennaro és ő köré, de mindez szinte teljesen elmarad. Nekem legalábbis óriási hiányérzetet generált mellőzése, mert a negyedik évad így olyan, mintha a harmadik meg sem történt volna. Azt a bizonyos bosszúra szomjazást pedig aztán kimaxolták az előző évadban – hogy aztán ne adjanak rá gyógyírt… én legalábbis simán elfogadtam volna, ha Gennaro kezd a helyzettel valamit. Már csak azért is, mert a finálé bebizonyította, hogy minden, ami a sráccal történt a negyedik etapban, puszta parasztvakítás – ha már olyan a végjáték, amilyen, simán belefért volna némi fricska/bosszú após irányába is. Ez bizony egy hatalmas elcseszett dramaturgiai ziccer, ami hiányt okozhat a nézőben…

De ha eltávolodunk Gennarotól (volt, hogy részeken át nem is láttuk), akkor sem teljesít túl jól a Gomorra. Ugye, az első rész megint a harmadik évadhoz tartozik, ott lezárul a piac újrafelosztása, szereplők balra és jobbra el, aztán függöny. Secondigliano ura/úrnője immár Patricia, aki kénytelen együtt dolgozni Gennaro nagybácsijával, egy bizonyos Gerlandoval és az ő családjával. A meglehetősen konzervatív kompánia (meg amúgy is, a nápolyi alvilág) azonban rohadt nehezen fogadja el a lányt főnöknek, ebből aztán jó sok kalamajka és gyilkosság következik az évadban: tulajdonképp az egész S4 erre a pozícióharcra épül, amiben immár toronymagasan Patri a főszereplő, amiben neki kell(ene) helyt állnia a férfiak által uralt terepen. Nem rossz, amit látunk, bár kicsit fura itt is (ugye, ugye, az egy év időugrás), miért is tűnt el a fősodorból néhány korábban fontos szereplő, s miért is van akkora hatalma, tekintélye másnak, akiről eddig nem is hallottunk. Van néhány jellegzetes, gomorrás történeti sablon, ami visszatérő motívum, s ami működik – többek között, hogy ha egy epizód felvesz valaki ismeretlent a rész elején, és őt(őket) követjük, az(ok) valószínűleg meghalnak hamarosan – de összességében egy langyos víz az egész. Oké, béke van, ami békét szép lassan felborítják a hatalmi harcok és árulások – azt nehezen értettem meg, hogy egy személyes, unszimpátiára épülő ellentét miatt miért is kell egy komplett drogszállítmányt rendőrkézre adni – viszont az első perctől azt éreztem, mintha egy labdarúgó B csapat mérkőzését látnám. Patri nem olyan, mint Gennaro vagy Ciro volt, a Levanték meg nem Savastanok. Arra meg azért most már vigyázni kell, mikor, kit nyírnak ki az írók, mert a fajsúlyos szereplők döntő többségét kiírták korábban, a kevés életben maradott meg épphogy csak elviszi a hátán a sztorit… lásd például a Capaccio fivéreket – mint gyakorlatilag az egyetlen korábbról megmaradt, fajsúlyos figurákat. Nos, velük kapcsolatban aztán tényleg valami eszméletlen szemét leszámolást vártam, valami olyat, ami a megbolygatott igazságérzetemet itt is helyre teszi. Hááát… nagy duzzogva el lehet fogadni a lezárást velük kapcsolatban, de nekem igazából ez nem volt elég.

A Gomorra S4 annyiban mindenképp koherens az elődeivel, hogy aztán tényleg kiszámíthatatlan, kinek, mi lesz a sorsa. Ahogy a korábbi írásokban írtam, ez azonban csak egy ideig működik, a sokadik gyilkosságot, leszámolást már tök rezignáltan veszi tudomásul az ember – s írom ezt annak ellenére, hogy úgy érzem, ebben az évadban (is) valahogy próbáltak mélységet adni legalább azoknak a főbb szereplőknek, akik koporsóban kell, hogy végezzék. Aztán hogy ez mennyire tűnik hitelesnek, mennyire illik bele az összképbe, hogy a néző szempontjából melyik árulás fogadható el, illeszthető bele a karaktert támogató szervezetek, családok, viszályába, az már más kérdés – néhányuknál ugyanis picit random dolognak éreztem a köpönyeg megfordítását. Szinte az egész évad alatt nem tudtam mit kezdeni például Patri férjével, az a faszi annyira, de annyira semmilyen nem volt, hogy a végére már az sem érdekelt, kinek az oldalára áll – és ezt most úgy kell érteni, hogy bármit tett, tökmindegy volt számomra. S ha már Patri. Amilyen remek felvezetést kapott az előző évadban, amilyen kis kígyónak tűnt, ahhoz képest az S4-beli szerepe szerintem teljesen mellényúlás. Egyszerűen én sem hittem el róla (nem csak a maffia), hogy ő Secondigliano főnökasszonya – akkor sem, ha néha maga végez emberekkel – nekem az jött le, hogy mintha csak sodródna az árral, és tulajdonképp nem is csodálkoztam rajta, hogy mindenki át akarja baszarintani. Jó, itt szinte mindenki mindenkit, de akkor is: a nőtől sokkal többet vártam, Pietro szeretőjeként, majd a vénasszony gyilkosaként, és egy ilyen szervezet örököseként (mondjuk Gennarot sem értettem e tekintetben sem) szerintem sokkal több volt a karakterében, mint amit kihoztak belőle. A repteres végjáték meg… no, az volt az igazi kalapból kihúzott kivégzés. Ja, és tessék mondani, ezek után mi értelme is van egy betonbunkerbe bújni???

Nem tudom, nekem ez az egész Gomorra, a maga 48 epizódjával nem lett egy maradandó élmény. Egyszer megnéztem, néhány karakterre emlékezni fogok később is, de úgy összességében többször bosszantott/untatott, mint szórakoztatott. Amit el kell ismerjek: kétségkívül van hangulata, a nápolyi getto, Secondigliano, vagy akár a Forcella-negyed zseniális háttér. Néhány felvétel parádés, s ha ez után drónnal, felülről-hátulról fognak városban közlekedő autókat, motorokat filmezni, rögtön a Gomorra fog majd eszembe jutni. A színészek – már aki tölt annyit a képernyőn, hogy meg lehet jegyezni – kifejezetten jók, s tényleg van jó néhány igazán emlékezetes jelenet a sorozatban. Kár, hogy az első évadból nem következik logikusan a másik három, kár, hogy a forgatókönyvírók is csak a második-harmadik évadban voltak józanok, s kár, hogy az egész Gomorra nekem túlságosan művinek és egysíkúnak jött le. A zenéje viszont a mérleg pozitív serpenyőjébe kerül: nem igazán kedvelem az olasz nyelvű muzsikát, de a végefőcím zenéje lassan bekúszott a bőröm alá…

Egyébként eddig nem érdekelt, de most utánanéztem: az imdb-n még nincs nyoma, de állítólag berendelték a záró, utolsó évadot. Na, legalább ki lehet bújni a patkánylyukból…






70%




.

.





Gomorra S3




Ugye a múltkor azon mérgelődtem, mekkora ökörség, hogy egy új évad első epizódja zárja le az előző szakaszban történteket, s hogy mekkora átverés, hogy utána rögtön időugrással folytatódik a történet… nos, a mérgelődésemet továbbra is jogosak érzem, de úgy néz ki, a Gomorra esetében kénytelen vagyok ezzel együtt élni. Ez a harmadik évad ugyanis pontosan ugyanazt a sormintát követi, mint elődje (sőt, a negyedik is majd ezt fogja), a dramaturgia itt is ugyanaz: az S3E1 szervesen kötődik az S2-höz, az azt lezáró temetői gyilkosság közvetlen hatásait láthatjuk benne, hogy aztán majd ismét egy évvel később vegyük fel a nápolyi maffia történetének fonalát.

Ha a múltkor azt írtam, hogy sokkal élvezhetőbb, nézhetőbb az S2, mint az S1, akkor ez az állításom ismét csak hatványozottan igaz az S3-ra is (az S1 tükrében még mindig forrong bennem a düh). Az előző évadban felvett koncepció kezd beérni, a korábban egymás torkának eső két karakter immár megint csak két barát, s együtt próbálják visszaszerezni helyüket a nápolyi alvilágban – az már más kérdés, hogy ezt a közös munkát mennyire árnyékolja be az árulás veszélye, s hogy kire milyen hatással van az az egy év, amit a Gomorra önkényesen ugrott (megint) az időben. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy abból a szempontból még talán örvendetes is az ugrás, hogy valóban mindenki öregebb, mint egy éve, e szempontból ez a „kétes” hitelesség üdvözítő is lehet – legalább nem kell azon filózni, mint sok más alkotás esetében, hogy ki, mennyit változott a forgatás során. Mindegy is, a lényeg, hogy az első részt tulajdonképp nem is lehet szigorúan az évadhoz csatolni, sokkal jobban járunk az értékelésnél, ha a második epizódtól tekintünk egy kerek történetre: így egy egészen parádés nyitást kapunk, két olyan felvezetővel, ami eddig talán az egész sorozat két legjobb része lett. Az egyikben ugye Bulgáriában járunk, ahol a nápolyi srác az ottani maffiának dolgozik, nem kis megaláztatást elviselve munkaadójának fia által – eszméletlen jó az egész, ahogy gyűlik a harag, ahogy növekszik a feszültség (benne és a nézőben is), ahogy a kis sztori végére elérünk oda, ahova… az beszarás. Pláne úgy, ahogy azt látjuk, hogy az a fránya, halottakkal kikövezett múlt rátelepszik a srácra, ahogy a korábbi kőkemény gyilkos lelke romokban hever – cirka 14 résszel ez előtt el sem tudtam volna képzelni, hogy én ezt a karaktert valaha még kedvelni, vagy sajnálni fogom. Hatalmas dicséret az íróknak, hogy elérték mindezt, hogy a kezdeti őrület után képesek voltak úgy változtatni a szimpátia szélirányán, hogy bizony immár teljes szívvel-lélekkel mellette tudtam állni, sőt, az évad végére olyan katarzist volt képes okozni, ami nem volt benn ebben a sorozatban.

Szorosan ehhez a témához kötődik egy másik figura sorsa, akinél ugye az egy év időugrás pont arra volt jó, hogy a korábban, általa börtönbe juttatott fickó ki tudjon onnan jönni – aki aztán először bizonyítékot szerez gyanújáról, majd rohadt keményen bosszút is áll „jóakaróján”… kiterjesztve a Gomorra határait Nápolyon kívülre. Egyébként ezzel a szállal én sokáig nem is tudtam mit kezdeni, valahogy már a második évadban is azt éreztem, hogy lassítja a cselekményt, felesleges vargabetű a történetben – de aztán itt rá kellett jönnöm, hogy alábecsültem az írókat… no meg a szereplőket. Ahogy ki van találva, ki miért és legfőképp hogyan kerül vissza a nápolyi gettó határára, az bámulatos és bizony alapos elgondoltságról árulkodik. A karakter meg… nos, itt ugyanaz a helyzet, mint az előző bekezdésben: egy olyan figura kerül át (vissza) a kedvelhető szereplők oldalára, akiért egy lyukas garast sem adtam volna, aki a maga szenvtelen gyilkolásaival eddig pontosan az ellenkező érzelmeket váltotta ki belőlem. Ha most vicces akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy legalább két pszichiátriai eset meggyógyult a sorozatban, és most már valóban van tétje mindannak, amit látunk. Mert hiába bűnöző és gyilkos valaki, ha a történet el tudja hitetni a nézővel, hogy nem velejéig rossz vagy beteg ember, hanem csupán a saját túléléséért, esetleg a megalapozott és megérdemelt bosszúja miatt teszi, amit tesz, akkor bizony tényleg mellé lehet állni. És akkor ütős csak igazán a finálé…

Gennaro és Ciro közös története remek motívumokkal van tele, mindkét fél részben különböző célok által vezérelve, de súlyos terhekkel a vállán építi fel magát újra Nápolyban. Az új csapatuk, a totál amatőr, de annál lelkesebb robogós banda, s vezérük, Kékvér nagyszerű húzás (pláne, ahogy a srác képbe kerül), már csak azért is, mert őket én valahogy visszafogottabb pszichopatának éreztem, mint az első évad bármely karakterét. Tetszett, ahogy Ciro lassan átvette az irányítást felettük, tetszett az a tudatosság, ahogy el akarják élni céljukat – Ciro pedig, mint az ész a csapat mögött, igazi nagy játékossá növi ki magát. Amúgy is ő volt az eddig is a Gomorrában, akihez legalább megpróbáltam kötődni, de itt most egy csomó olyan dolgot tesz, ami miatt végleg belopta magát a szívembe. Kicsit olyan, mint mondjuk Vane volt a Black Sailsben – aggódtam is, hogy nehogy úgy végezze, mint ő. De a Gomorra ebben is változott, mos már nem hullanak a fejek ész nélkül, most már majdnem minden gyilkosságnak, leszámolásnak érthető és logikus magyarázata, motivációja van… s bizony most már van olyan is, aki miatt akár könnycseppet is el lehet morzsolni. Meg persze olyan is, akinek a halálát kéjes örömmel lehet nézni – kapásból tudnék mondani legalább három karaktert, akit jó volt látni meghalni…

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy érzem, valóban egyre jobb és kiforrottabb az egész Gomorra. Részben persze azért, mert már lassan nincs kit megölni, a kezdeti „mészárlás” már a múlté, akik most élnek-halnak a sorozatban, azok élete és halála a saját tetteik következménye – e miatt viszont lehet választani kedvencet és utálni valót. Sőt, most már azt is el tudom mondani, hogy lassan vannak jók és rosszak a sorozatban (eddig csak rosszak voltak), s most már volt – és amúgy maradt is még – karakter, akit szívesen láttam meghalni. Most már nem a sorrend a kérdés, hanem inkább az, hogy aki megpróbált kiszakadni az őrületből, aki bármi okból megpróbált megváltozni az életben maradjon, aki viszont nagyon paraszt, az haljon meg. Az évad végén legalább három olyan alak van, akit nagyon szeretném, ha kinyírnának, majd meglátjuk, mi lesz belőle… ebből kettő még az első évad pszichopatái közé sorolható, a harmadik meg… nos, mit lehet kívánni egy apának, aki elveszi a saját lány gyermekét azért, hogy azt átadva a maffiának, tönkretegye vőjét?

Érezhetően visszafogottabb, lassabb, kevésbé őrültebb a Gomorra, mint volt. Sokkal jobban fókuszál a szereplőire, sokkal mélyebb jellemekkel dolgozik, mint korábban. Miután a figurák többsége már a nápolyi temetőben van (amúgy, milyen zseniális, ahogy Gennaro kiterjeszti a bűnszervezetet legális üzletekre, a védelmi pénz helyett biztonsági cég, temető, stb…), a maradékukkal könnyebb játszani és árnyalni őket. A leszámolások ezúttal is kemények, váratlanok, de most már nem cél nélküliek – részben ugye a hatalmi harc részesei, részben meg a személyes bosszú tárgyai. Sőt, újdonság – de jó – az is, hogy néhány jelenetben már-már hollywoodi hatásvadászattal operáló átverős, becsapós, leszámolós események vannak, amik bizony ebben a környezetben (finomítva az európai dramaturgiával) teljesen életszerűnek tűnnek. Az meg, hogy eddig azt szoktuk meg, hogy bárki, bármikor meghalhat, itt hozza meg a gyümölcsét, hisz nem egy olyan meglepő jelenet van, amikor meghal, akire nem számítunk, vagy életben marad az, akiről már lemondtunk.

Hamarosan jövök a negyedik évaddal, hisz jó pár dolog félbemaradt most: kíváncsi vagyok Patricia valós énjére és céljaira, no meg hogy a főszereplőnk hogyan dolgozza föl a finálé eseményeit, és hogyan áll bosszút mindazért, amit vele tettek.





80%




.

.





Gomorra S2





Ahhoz képest, hogy a múltkor jó sokat keseregtem a Gomorra első évadán, viszonylag hamar folytattam a fiktív nápolyi maffia történetét – továbbra is fenntartásaim vannak az egész eszement öldöklésnek a hitelességével, különös tekintettel annak büntetlenségére – hisz azt már az elején megkaptam útmutatásnak, hogy a második évadtól lesz az egész sorozat igazán jó és élvezhető. Nos, azt kell mondjam, ez az állítás részben igaz lett, a második évad valóban jobb, mint az első… a baj csak az, hogy olyannyira más, mintha nem is ugyanazon univerzum keretein belül lennénk – ez pedig legfőképp a két vezér karakteren keresztül tükröződik legjobban.

Kezdem a legfurább és dramaturgiai szempontból az egyik legrosszabb dologgal, ami egy sorozatban talán történhet. Az S2 első epizódja mintha lemaradt volna az előző évad végéről, minden szempontból (pláne az egész ismeretében) ahhoz tartozik: amik ebben történnek, azok az események az előzőekben látottakhoz sokkal jobban illeszkednek, mint a későbbiekhez. Nem akarok spoileres lenni, de meglehetősen durva utat járatnak be az egyik főszereplővel, teljesen és totálisan áttéve őt az elmebeteg gyilkosok csoportjába – ha valamikor is volt apró kis késztetés arra, hogy talán meg lehetne kedvelni a fickót, az S2E1 tesz róla, hogy ez az inger végleg kivesszen az emberből. Magam részéről roppantul sajnáltam az egészet, s még ha értem is a hirtelen felindultságot, a kontrollálatlan érzelmeket, ez akkor is durva tett egy sorozat szereplőjétől… akire ugye épül a történet egyik szála. Már csak azért is, mert a másik szál épp gépeken életben tartva fekszik a kórházban, hogy aztán majd egy mágikus, dramaturgiai csoda folytán magához térjen – megalapozva a Gomorra folytatásának lehetőségét. Engem kifejezetten idegesített, amit láttam, pontosabban ugyanolyan gáz volt az egész, mint az első évad: pszichopata barmok öldösték egymást, miközben hiteltelenül – egymás és a hatóság látókörét természetesen szerencsésen elkerülve – közlekednek Olaszországon belül… Ez amúgy a későbbiekre is igaz, valahogy nekem fura volt, hogy ennyi tömeggyilkos, szökött rab, drogkereskedő csak úgy szabadon lófrálhat a világban, minden következmény és hatósági üldöztetés nélkül. Azt ugyan értem, hogy az egész Gomorra a maffia szemszögéből mutatja az eseményeket – nem pedig a hagyományos, rendőri nézőpontból – viszont így meg rém fura és hihetetlen sok minden, ami itt történik.

Aztán az első rész után olyan történik, amitől máshol, máskor is mindig fölmegy a vérnyomásom: időugrás, és immár egy évvel később járunk. Én nem tudom, miért jó ez, miért is kellene nekem, mint nézőnek elfogadni, hogy azok után az események után, amik történtek, hirtelen mindenki csak hipp-hopp, máshol van és semmit nem tudok meg arról, hogy miért és hogyan került oda. Az, aki megfojtja a saját feleségét, hogyan dolgozza ezt föl, illetve az, akit szarrá lőnek egy színházi teremben, akiről vélhetően minden nápolyi hatóság tudja, hogy egy köztörvényes bűnöző, akit minimum megfigyelés alatt kéne tartani, hogyan lehet a világ másik végén, állig felfegyverezve egy dzsungelben. Mindig utáltam az olyan időugrásokat, amiknek nincs más szerepe, mint hogy ne kelljen megmagyarázni semmit, csak újra lehessen indítani valamit, máskor és máshogy… nos, a Gomorra ez ennek a csalásnak a mintapéldája. Van nagyon durva és pszichopata 13 epizód, aztán mintha éreznék az írók, hogy ez így nem lesz jó, hogy talán túl gyorsan fogynak a figurák, hogy talán illene az egész káoszból kiemelni valakit, akit lehet kedvelni és követni a sorozatban, ezét kvázi rebootolják az egészet és a két legfontosabb emberből szinte pozitív figurát csinálnak. Igen, nem titok, Gennaro és Ciro a két karakter, akik eddig mindent megtettek, hogy vérgőzös bűnözők lehessenek, most meg majdnem hogy ott fogunk tartani, hogy néhány epizód után szinte ők a jófiúk ebben az egész őrületben – csak akkor meg minek volt az egész első évad?? Oké, értem, hogy mindkettő akkora traumát élt át, ami megváltoztatja őket (bár akkor meg ennek bemutatására illene időt fordítani, kedves írók), de egyszerűen az a múlt, amit itt írtak nekik, ilyen egyszerűen nem törlődhet a nézők agyából. Mintha tényleg egy új sori kezdődött volna, mintha mindaz, ami eddig történt, az ő szemszögükből semmis lenne – számomra ez a jellemváltozás nem jellemfejlődés, hanem egy ócska írói húzás… s mint ilyen hiteltelen és bántóan logikátlan.

A lényeg mindebből pedig az, hogy az a Gomorra, amit igazából lehet szeretni, ami igazából jó lehet, az tulajdonképp az S2E2-vel kezdődik. Ebben is van épp elég őrület és kegyetlenség, ebben is hullanak majd az emberek, mint a legyek, de innentől Gennaro és Ciro is olyan karakter, akiket hibáik és gyilkos hajlamuk ellenére lehet kedvelni. A két korábbi barát, akiket egy aljas húzással elszakítottak egymástól, akik előzőleg simán kinyírták volna egymást, innentől elkezdi tisztelni a másikat. A történet szerint egymásra is vannak utalva, de én azt éreztem a két karakter tetteiből, hogy azok a „boldog” évek nem múltak el nyomtalanul és a korábbi véres köd, ami egymás megölésére irányult, immár a múlté. Ciro ugyebár próbál létrehozni egy ún. Szövetséget a nápolyi kábítószer ellátás zavartalan biztosítására – érdekes összetevő ebben az egészben az a Conte, aki ugye az előző évad végére pozícióba került Savastanok ellenében – míg Gennaro Rómában építi magát újra, biztosítva a drog Itáliába szállításának zavartalanságát. Egyébként a szállítás módjai zseniálisak, az egész római eseménysor, az építőiparos apóssal és közeggel nekem nagyon bejött. Érdekes volt az is, amikor Gennaro barátai elmennek hozzá, s ami abból a jelenetből következik… többször elégedetten csettintettem nézés közben, olyan jó húzások jöttek sorozatosan a második évadban. Az meg, ahogy szép lassan Don Pietro és Gennaro egymás ellen fordul, ahogy az írók beleírják a történetbe ezt a bonyolult apa-fia kapcsolatot, az zseniális: akár még egy családi drámába is elmenne – drogos, gyilkolós körítés nélkül.

Ciro története nem kevésbé lenyűgöző (már ha képesek vagyunk elfelejteni az első 13 epizódot). A Szövetség maga demokráciájával természetesen illúzió, és a Gomorra nagyon jól játszik a tagok ehhez – és egymáshoz – való viszonyával. Nagyon jó volt, ahogy senki nem bízik senkiben, nagyon jó volt, ahogy Don Pietro egymásnak ugrasztja őket, az egész szervezet, légkör rettentően életszagú: a saját környezetemből tudom, hogy amíg megy a szekér, amíg mindenki megtalálja a számítását, minden oké és minden sérelmet asztal alá lehet söpörni (itt pedig aztán van bőven, ugye), de amikor élesedik a helyzet, amikor a bizalom csorbul, összedől az egész. E szempontból hiba nélküli az S2, a nápolyi kapcsolati háló, az abban részt vevők tettei kellően megdöbbentőek – és igen, ahogy az első évadnál írtam, valóban csak a haláluk sorrendje a kérdéses, ám legnagyobb meglepetésemre néhány haláleseten megrökönyödtem, sőt, néhányat logikusnak és szükségszerűnek találtam. Már ha ugye egy bűnöző célja az, hogy kinyírjon valakit és ezt másra kenje… de ezek mellett volt egy gyilkosság, ami olyan szinten kéjes örömöt okozott, hogy szinte elszégyelltem magam…

Rengeteg jó húzás van a Gomorra második évadában, amire szívesen emlékszek vissza, icipicit talán az őrületből is visszavettek az írók, kicsit talán jobban ráfeküdtek a motivációkra, s hogy mi miért történik. Úgy érzem, végre vannak felépített jellemek, végre van épkézláb elgondolás az események mögött, végre van mélysége mindennek. Ha Gennaro és Ciro ezt a karaktert hozta volna az első évadban is, egy rossz szavam nem lehetne erre a sorozatra, hisz mind a helyszín, mind a hangulat továbbra is hibátlan. A nápolyi lakótelepi gettó brutális, nagyon átjön a képernyőn, hogy miért és hogyan is nőhetett ekkorára az egész drogmaffia a városban. Félelmetes, ahogy nyílt utcán robogókról lövöldöznek, vagy épp szarrá vernek valakit, s egészen kiváló az az autentikusság, amit a sorozat felvonultat. Itt jegyzem meg – aztán már később nem kell – hogy nagyon bejött és nagyon jó hangulatot ad az egésznek az a zene, ami kiegészíti a történetet: a végefőcím zenéje az olasz nyelv és stílusa ellenére nagyon bejött, de felfigyeltem arra is, ahogy az izgalmat fokozzák az egyes jelenetek előtt. Van jó néhány új karakter is, akik közül meglepő módon néhányan túl is élik az évadot… ez amúgy egy örömteli változás, mert az első évadban, akit újként behoztak (általában mellékszereplőként), azt mind ki is nyírták – általában még abban az epizódban. Az S2 legfontosabb pozitív változása, hogy most már lehet izgulni a szereplőkért, mert most már tényleg nem lehet tudni, ki éli túl a történéseket – mindez pedig azért, mert Gennaro és Ciro olyan lett, amilyen. Az már más kérdés, mennyire hiteles ez, meg hogy miért csak a második évadtól ilyenek, de ha mondjuk el tudjuk felejteni mindazt, amit ők korábban tettek, és csak a „jelenre” koncentrálunk, akkor remek kis maffiatörténet mozgatórugói lettek az évad végére… a temetős jelenet így korona lett az évadra számomra.

Ja és még annyit, hogy a zene miatt ott maradtam az elején a végefőcímnél és meglepődve tapasztaltam, hogy pár snitt erejéig látok képeket a következő részből – és ez is nagyon tetszett. Nem a legvégén voltak, ajánlóként, mint máshol, hanem az epizód szerves részeként jöttek…




75%





.

.





Gomorra S1





Biztos nem vagyok vele egyedül, de nekem ez a Gomorra című sorozat a 2014-es bemutatójakor valahogy kimaradt – hiába kedvelem a maffiás, gengszteres történeteket, hiába keresem, kutatom mindig az újdonságokat, talán pont az európai mivolta miatt elmaradó hype volt az oka, hogy sokáig nem is tudtam róla. Talán tavaly került látókörömbe nyomatékos baráti ajánlásra, azóta terveztem belevágni ebbe az új kalandba... de csak most, hogy gyakorlatilag elapadt a hollywoodi filmcsap, szántam rá magam, hogy el is kezdjem. Sok mindenre fel voltam készülve - sok jót is mondtak róla, és talán a sok istenítő szó sem tett jót az elvárásaimnak (bár ezek inkább a harmadik-negyedik évadnak szóltak) -, de arra azért nem, hogy az első évad döntő többségét én kifejezetten kínszenvedésként éljem meg. Ennyi unszimpatikus szereplő, ennyi értelmetlen, válogatás és következmény nélküli gyilkosság, ennyire súlytalan karakterek nemcsak hogy szimplán unalmat, hanem már inkább undort váltott ki belőlem… hol van már a The Following agyament öldöklése, amire anno azt lehetett mondani, hogy túlzó volt…

Aki most ismerkedik ezzel a címmel, annak annyit kell tudnia, hogy a Gomorra egy négyévados, évadonként 12 részes olasz maffiasorozat, amit egy bizonyos Roberto Saviano azonos című, 2006-ban megjelent dokumentumregénye alapján készítettek – az ő hathatós közreműködésével. Egyébként bennem már ezen információnál felbukkant a kétség, mennyire is lehet hiteles egy ilyen alkotás – mindenesetre azt állítják róla, hogy a nápolyi székhelyű Camorra szervezet működése ihlette az egészet, és (természetesen) az író azóta a maffia begyében van. Ez ugyebár nem utolsó dolog marketingnek sem, de ha valóban így lenne minden, amit itt látunk, ha valóban ennyire szenvtelenül irtanák az embereket ott lenn, délen, akkor gyakorlatilag egy háborús övezet lenne a környék… nem tudom, de én elsőre mégsem Nápolyra tudok gondolni a maffiával kapcsolatban Olaszországban. Jó, volt az a szemétszállítási balhé pár éve, de az nem ez a szint, ami itt elénk tárul. Ráadásul a sorozat elköveti azt a hibát – és igen, én ezt hibaként élem meg, míg másnak ez zseniális húzásként jön le – hogy szinte kivétel nélkül minden szereplője egy pszichopata vadbarom, egy állat, egy kegyetlen gyilkos, márpedig meglehetősen nehéz úgy végignézni 10 órát, hogy nem tudsz senkit kiválasztani a karakterek közül, akivel végigjárnád az utat. Mert igen, a SoA, a Gengszterkorzó és a BB főszereplői és bűnözők voltak, sok határt át is léptek, sorsuk törvényszerű volt – mégis, amíg a vásznon voltak, lehetett őket kedvelni, mert volt bennük emberség, volt olyan tulajdonságuk, amiért szívünkbe lopták magukat. De itt… itt bazzeg egyrészt nem is szabad senkit megkedvelned, mert lehet, a következő percben simán kinyírják, másrészt meg hogyan is lehetne megkedvelni egy (ennyi) elmebeteg állatot???

A történet a Savastano klán életébe ránt be bennünket, akik Nápoly kábítószer terjesztését uralják. Apu, Pietro, a klán feje, öreg róka a szakmában, elsőre akár még egy kemény, ámde korrekt üzletembernek is tekinthető lenne, de aztán ő is hamar a betegek közé kerül (meg ugye börtönbe, ez ugyanis a történ alpap konfliktusa). Felesége, Immacolata a tipikus anyatigris, a tökéletes maffiafeleség – az ő legnagyobb baja először csak az volt számomra, hogy emlékeztetett egy bizonyos Gemmára a SoA-ból, azt a nőt én meg annyira meggyűlöltem, hogy szerencsétlen Imma eleve hátrányos megkülönböztetéssel indult nálam – aztán persze majd ő is mindent megtesz, hogy a pszichopaták véget nem érő táborához csatlakozzon. Van egy fiuk, egy bizonyos Gennaro, aki tulajdonképp a sorozat második (első??) számú főszereplője, kezdetben egy elkényeztetett, dagadt, nagyképű fasz, hogy aztán a sorozat felétől egy szintén teljesen idegbeteg, kőkemény gyerek legyen belőle. S ha már itt tartunk: egyszerűen teljesen abszurd számomra az egész jellemfordulása, mert ugyan értem, hogy az írók szerint a kiküldetése – ami amúgy szerintem egy halálos ítélet volt – volt az oka a változásának, de az, hogy az ott történtekről jóformán semmit (legalábbis nagyon keveset) tudunk meg, olyan, mintha minden ok nélkül két teljesen más szereplőt látnánk az évadban. Ha meg mindehhez hozzávesszük, hova is jut az évad végére, az ember azt érzi, teljesen felesleges volt vele kapcsolatban az első pár epizód… s nem csak arról van szó, hogy az elején talán még szerethető is lenne a maga gyámoltalanságával. Nem, mert akkor meg a beképzeltsége miatt nem tetszett a srác – egyszerűen totál más a két Gennaro, amit láthatunk.

A legfontosabb karakter azonban egy bizonyos Ciro nevű srác, Gennaro barátja, aki a klánnak dolgozik – s aki már az elején meglehetősen piszkos munkákat csinál Don Pietronak. Megmondom őszintén, nekem ő volt az, akibe kapaszkodni próbáltam, akiről azt hittem, Jax Teller szerűen végigkövethetem bukását (amúgy szimpi a fazon), de aztán nagyon-nagyon hamar rá kellett döbbennem, hogy az összes közül ő a legbetegebb, kvázi legszemetebb szereplő. Értem, hogy a Gomorra valahol az ő harca a szervezetben való helyéért, tök sok szituban szurkolni is lehet neki (ld Conte és Spanyolország), de aztán olyanokat tesz, amik mérhetetlen csalódást okoztak nekem. Ide kapcsolódik amúgy – s nem csak vele kapcsolatban – a bűnözők háttere, az a bizonyos szent és sérthetetlen család és környezet szerepe is: bazzeg, itt minden barát, férj, feleség, gyerek úgy van ábrázolva, hogy ha nem is tud ugyan minden konkrétumot társa életéről, de mindenben maximálisan elfogadja és támogatja őt. Sehol egy családi balhé, mindenki tök hepi, mintha mindenki a nagy egész szervezett bűnözés része lenne – ami ha igaz is (nem vagyok teljesen meggyőzve erről), akkor is minimum fura. Én legalábbis próbálnék menekülni egy olyan közegből, amiben bármikor, bárhol lelőhetik társamat, adott esetben engem… mert ez itt nem olyan, mint mondjuk a Narcosban volt, amikor valaki naivitásból került bele a sprilába, itt pont úgy néz ki, mintha mindenki pontosan tudná, mit csinál és vállal.

Mert igen, ebben a Gomorrában hatványozottan igaz Murphy (kissé átértelmezett) tétele: aki meghalhat, az meg is fog halni. A baj az, hogy miután a néző kiismeri a sorozat dramaturgiai fogásait, egy idő után – talán legfőképp a mennyiség miatt – az égvilágon semmi halálnak nincs megdöbbentő hatása. Eleve, ahogy írtam, úgysem szeretsz senkit, tehát nem fáj, ha elveszíted, ugyanakkor ilyen pszichopata barmok kezébe kerülve úgysem éled túl… kapásból tudnék három, négy példát írni erre. Szabályosan bele lehet csömörödni abba, hogy válogatás nélkül kinyírnak mindenkit, akkor és úgy is, ha azt tulajdonképp semmi nem indokolja – gondoljunk csak a felgyújtott lány esetére. Ráadásul mindezt következmények nélkül: nekem tök hiányzott az egészből a hatóság szerepe, itt soha, senkihez, semmiért nem kopogtat be a rendőrség. Ezek a figurák teljesen agyament módon, totál büntetlenül irthatják egymást és a lakosságot – oké, hogy a maffia működésére van kihegyezve a Gomorra, de ez így szembetűnően egysíkú… és eszetlen. Van néhány dolog, tett, motiváció, ami esetleg tényleg vért kívánna, de pl. a fiatal robogós banda, Gennaro haverjainak az ámokfutása az utóbbi idők legundorítóbb és leghiteltelenebb eseménysora. Ez sokkal durvább, mint a The Following késelései…

Nem tudom, mennyire jött át az írásomból, de ez a sorozat engem teljesen felhúzott. Az csak egy dolog, hogy az én képzeletemben sokkal kifinomultabb egy maffia működése, de szerintem ez, így, ebben a formában olyannyira a ló másik oldala, hogy néha gondolkodtam, hogy abba is hagyom. Hiába jó a háttér, a nápolyi gettó, hiába jók maguk a karakterek egyenként, az összkép teljes hiteltelenséget sugall számomra. Tény, hogy jó néhány jelenet van, ami működik, amin kiakadtam, de ez csupán pillanatnyi fellángolást eredményezett: a következő képkockákon már megint valaki szétloccsantja valakinek az agyát, amit talán nem is kellett volna megtennie – minden csak azért történik, hogy olyan színbe tüntessék fel a maffiát, amilyenbe akarják. És még erre mondta azt hiszem Nápoly polgármestere, hogy túl jó színben tünteti fel a Camorrát… ha ez a jó szín, milyen a rossz?? Mi a francért lakik még bárki is Nápolyban?? Persze, a szegénység, a kiszolgáltatottság is csak benn van a sorozatban, rá is lehet fogni sok mindent, de nekem nem megy ki a fejemből, hogy itt mindenki ezt akarja csinálni, nem pedig belekényszerül az eseményekbe.

Viszont miután többen mondták, hogy a második évadtól sokkal jobb lesz az egész, most kicsit pihenek, aztán azért folytatom. Már csak a finálé kettőssége miatt is – az egyik jelenetsor eszméletlenül meglepett, az remek volt, míg a másik az a legócskább hollywoodi narratívát követi (itt jegyzem meg, ha egy évadban mindig volt idő a földön fekvő halottat még fejbe is lőni a biztonság kedvéért – Dupla lövés, ld. még Zomieland, akkor a végén a többszörös gyilkos miért is nem teszi ezt???), úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy folytatódik innen a sztori. Mondjuk, úgyis meghal mindenki, de a sorrend esetleg érdekes lehet…

A nem szeretem karakterek egy újabb nemszeretem történetet eredményeztek, s bár helyenként érzem a sorozat erejét, a százalékos értékelésben nagy szerepet játszik a megelőlegetett bizalom is. Vagy lehet, hogy szimplán ezt nem a zseniális A nagy pénzrablás után kellet volna néznem???




70%




.