2 találat

.






A kétkedő funtamentalista





2007-ben egy bizonyos Mohsid Hamib nevű pakisztáni jóember tollából megjelent egy regény – ez amúgy alapból is már egy adaptáció volt – ami aztán egy indiai származású rendezőnőnek, az eddig számomra totál ismeretlen Mira Nairnak annyira megtetszett, hogy rögtön lecsapott annak megfilmesítési jogaira. Így, kicsit utánanézve érthető, hisz Nair maga Amerikában él és dolgozik, a könyv és a film témája pedig az a 9/11, amihez new yorkiként vélhetően erős szálak fűzik. Az A kétkedő fundamentalista, mint könyv – de különösképp, mint film – izgalmas és érdekes vállalkozásnak tűnt, hisz egyrészt a terrortámadást arab oldalról igyekszik ábrázolni, filmként meg hát olyan színészeket sikerült a projektnek megnyerni, mint Kiefer Sutherland, Liev Schreiber no meg Kate Hudson. Lehet amúgy, hogy az ő gázsijuk – karöltve a közvélemény érdektelenségével és esetleg forgalmazói bénasággal – is vastagon szerepet játszott a film méretes buktájában: a 15 millás gyártási költséghez csupán 2,1 milla bevétel társult, mindenesetre, ha nincs a Filmfórum, erről a filmről sem szerzek soha tudomást.

Niwrok ugyanis másfél évvel ezelőtt már írt róla, nálam már azóta a kis cetlin szerepelt, de a gépen is már közel egy éve pihengetett. Többször elkezdtem, bele-belenéztem, de az az igazság, hogy ha nem kap el a hangulat az adott film megnézéshez, inkább hagyom a francba az egészet… na mármost ehhez a filmhez – már eleve az indítása miatt is – nem árt, ha valaki indiai/pakisztáni filmnézős kedvében van. Nálam többször van ilyen, csak ki kell fogni: ezúttal (sokadjára) tudtam élvezni kezdésnek azt a fura ünnepséget, azt az érdekes pakisztáni zenét, ami egy bizonyos Rainer professzor elrablásának hátteréhez szolgál. Az tény, hogy nem egyszerű az egész, nem könnyű elmerülni ebben a világban, nem könnyű felvenni a ritmust, legalábbis, míg nem tudjuk, ki kicsoda: európaiként alapból van az emberben egyfajta fura tanácstalanság más rasszok embereinek megkülönböztethetőségében, így az elején csak pislogtam, ki kicsoda és mit akar. A dolog akkor kezdett kicsit letisztulni számomra, mikor egy Bobby (Liev Schreiber) nevű amerikai fickó kerül a kamera fókuszába, s rajta keresztül jutunk el (vissza?) a történet eredeti főszereplőjéhez, a lahori egyetem ifjú tanárához, Changezhez (Riz Ahmed). Innentől vált kicsit követhetőbbé a filmfolyam, de ezen belül is inkább azok a részek, amik nem Pakisztánban játszódnak, hanem Amerikában… s talán ez is egy háttérben megbúvó, ösztönös érzés, ami azt okozza, hogy nekem a történet amerikai része jött be jobban.

Miután Niwrok eléggé jól felvázolta a mozi cselekményét, én ebbe nem is akarok mélyebben belemenni – inkább foglalkoznék azzal, melyik szál mit is jelentett nekem nézés közben. Nos, a kávézóban lefolytatott – kétségtelenül egyre feszültebb – beszélgetésnél engem sokkal jobban megfogott az, hogyan is élte meg a történet szerint 9/11-et egy Amerikában dolgozó arab származású (sikeres) ember. Changez ugyanis a pakisztáni egyetem elvégzése után rettentő gyorsan szép karriert fut be Amerikában, nagyon hamar egy pénzügyi elemző cég kiemelkedő tehetségű és képességű munkatársa lesz. Őszinte leszek: minden kétséget kizárólag szerepet játszik a pozitívabb értékítéletemben az, hogy ennek a cégnek a főnöke Jim Cross személyében az a Kiefer Sutherland, akit ugyebár Jack Bauer néven kifejezetten imádok… egyszerűen ha csak a hangját meghallom, már borzongok a gyönyörtől. És aki látta a 24-et az tudja milyen, ha Jack mérges: amit Niwrok kolléga felesleges ripacskodásnak érzett, az csak egy szokványos – de rettentő enyhe – kiborulás Jack Bauertől. Lehet, hogy objektíven semmi köze nem lehetne egy kedvelt színész feltűnése egy moziban, de nem tehetek róla, nálam komoly pluszt jelent – általa is lett nekem jobb az USA szakasz a moziban.

Az sem elhanyagolható érzelmi motiváció, hogy az elmúlt két évben a sáskajárással és az abból eredő európai terrortámadásokkal az ember kicsit másképp tekint az ilyen filmre. Mert elgondolkodhat azon, hogy az a sok idióta öngyilkos merénylő mekkora kárt tud okozni nemcsak a hitetlenek, hanem a saját népének is. Márpedig számomra az A kétkedő fundamentalista pont arra az aspektusra világít rá – ami ugyan valóban jelen volt már 15 éve New Yorkban is, de igazán bőrünkön csak most lehet érezni – hogy milyen szar lehet annak a kevés muszlimnak, akik már beilleszkedtek az európai társadalomba, akik hasznos tagjai a civilizációnak. Changez karakterén keresztül a siker, integráció után szinte bőrünkön érezhetjük az egyre inkább kialakuló megvetést, amit az amerikaiak vele szemben éreztetnek. Mennyire is rosszul tud elsülni a böszme vallási fanatizmus (megint), mennyire is képes a társadalom megbélyegezni olyanokat is, akik semmit nem tehetnek a dolgokról – s továbbgondolva a mai európai viszonyokra, mennyire is törvényszerű és logikus a szélsőségek megerősödése… mert senkinek ne legyenek illúziói, ha ez az undorító népvándorlás nem áll meg, ennek nagyon csúnya vége lesz. Amerika más, ott a hagyományos polarizáció mellett (ld. még Kártyavár, mint a végén kiderül, többszörösen is, ugye) kisebb teret kaphat az ún. szélsőjobb, de itt, nálunk úgyis az lesz előbb utóbb mindenhol a vezető irányzat/hatalom.

De számomra az A kétkedő fundamentalista magában hordozza valahol a megoldás kulcsát is, mégpedig pont Changez személyében. A lahori szál egyértelmű és legfontosabb tanulsága és üzenete ugyanis az, hogy a terrorizmus elterjedése ellen legtöbbet azok a muszlimok tehetnek, akiket az elmebeteg vezetők, imámok, parancsnokok be akarnak szervezni. Ugyebár a film központi kérdése végig az, hogy Changez – bár többször kijelenti, hogy szereti Amerikát – akkor most terrorista, vagy sem (ld. még Homeland): a kávéházi párbeszéd, kis kitérőkkel pedig csak nagyon lassan adja meg erre a választ. Talán túl lassan is, legalábbis egy idő után én kényelmetlenül éreztem magam a folyton mozgásban lévő pakisztáni környezetben, ahol megint csak nem tudtam, ki kicsoda, és a kissé történetlassító családi kitekintésekben. Ugyan szigorúan a történetvezetést tekintve ezek inkább az USA szálhoz kapcsolódnak, de én mégis Pakisztánhoz kötöm őket – idegen és ezúttal érdektelen volt számomra az egész civilizáció, amibe Changez elkalauzolt. A Bobby vs. Changez diskurzusban viszont tényleg volt potenciál, tényleg jól növelték a feszültséget, de engem Bobby folytonos kibeszélése, külső függősége legalább annyira zavart, mint az egész életszerűtlen szituáció a forrongó egyetemen halál nyugodtan élettörténetet mesélő Changez figurája. Valahogy nem igazán tudtam megérteni ezt a helyzetet, mit is akartak kihozni ebből az írók… ja, amit mellékesen megint csak tetéztek azzal az idiótasággal, hogy a karakterek (bennszülöttek) Pakisztánban, egymás között is angolul beszélnek. Több szempontból is eszembe jutott nézés közben a már említett Homeland, ez már csak hab volt a tortán: ott, az utolsó évadban volt az, hogy az arabok, hazafelé, egymás között németül dumáltak… hát persze.

Úgy összességében nem volt rossz film az A kétkedő fundamentalista. A gondolatisága azonban számomra sokkal fontosabb, mint maga mozi: a mozi helyenként unalmas, néha nem igazán találja el a szál-váltások közti megfelelő időpontot. Viszont az élet úgy hozta, hogy amiről szól, amivel foglalkozik, az váratlanul (?) legalább annyira aktuális, mint 15 évvel ezelőtt – akkor lenne ez igazán tökéletes, lenyűgöző és mélyreható alkotás, ha a roppant érdekes elutasításos, terroristás, arabos kérdéskörre tudna valami egyértelmű, esetleg sokkoló útmutatást adni. Ha ez mondjuk egy ütős tanmese lenne arról, hogy néhány barom tettéért nem minden muszlim felelős… rettentő nagy szükség lenne erre mostanság, mert jómagam is azon az állásponton vagyok, hogy ugyan nem minden muszlim terrorista, de minden terrorista (manapság már) muszlim. És… engem sem térített jobb belátásra ez a film. Pedig megtehette volna.




70%




.

.
A kétkedő fundamentalista / The Reluctant Fundamentalist


"Aki úgy néz ki mint én, az egyből merénylő, mi?" /Four Lions/

Lassan kezdem azt érezni, hogy átalakultunk közel-keleti filmes bloggá, mert arányaiban biztosan több ilyen filmmel foglalkoztunk itt mostanában, mint a "nagyok", és még nekem is akad a tarsolyban éppen elég. Ráadásul az imdb meg a "harcos hercegnő" is egymás után dobálja fel ezeket a keresési előzmények alapján, hivatkozással rendezőkre, színészekre vagy témára, így még az a furcsaság is megeshet, hogy egy hónapon belül négy öt* filmet fogok látni ugyanazzal az egyre felkapottabb pakisztáni származású brit színésszel (Riz Ahmed), úgy, hogy előtte azt sem tudtam, hogy a világon van. Viszont egyre jobban megkedvelem a srácot, főleg amíg így játszik, és amíg a filmjei szórakoztatóak, még ha nem is mindig annyira jók ...

A pakisztáni Lahoreban elrabolják az ottani egyetemen dolgozó egyik professzort, a terroristák a szabadon engedéséért politikai foglyaik szabadon bocsátását és váltságdíjat követelnek. A helyszínen dolgozó újságíró, Bobby úgy véli, hogy értékes információkat szerezhet az emberrablásról a professzor egyik munkatársától, Changez Khantól, akinek fiatal kora ellenére nagy tekintélye van a diákok körében, és akiről sokan úgy vélik, kapcsolatot ápol terrorista szervezetekkel. Bobbynak sikerül egy találkozót megbeszélnie Changezzel az egyik kávézóban, és miközben a helyi rendőrség módszeresen és durván kutatja át az egyetemet, egyre tömegesebb tiltakozó megmozdulást eredményezve a diákok körében, a két férfi között egy érdekes pszichológiai harc veszi kezdetét, amiben kulcsszerepe lesz a Changez által elmondott élettörténetének, hogy milyen tapasztalatokkal járta meg az USÁ-t, és miért tért végül haza. Changez még a 2000-es évek környékén költözött az USÁ-ba, hogy az elnyert és sikerrel elvégzett princetoni ösztöndíj után egy cégértékelésekkel foglalkozó cégnél kezdjen el dolgozni, és a szerelem is rátalált a fotós Erica személyében, azaz mindene megvolt, amire valaha vágyott, amiben jónak érezte magát, de amikor a repülők 2001. szeptember 11-én becsapódtak a WTC tornyaiba, már semmi sem volt olyan, mint előtte.

A film így két szálon fut párhuzamosan, és előre le kell szögeznem, hiába jó két órás a film, ebből az érdekesebb vonalra, a külső események által is egyre feszültebbé tett kávézói párbajra jut a kevesebb idő, pedig számomra ez tette vonzóvá elsődlegesen a filmet. Mert baromi izgalmas, ahogy Changez és Bobby folyamatosan terítik ki egymással szemben az ütőkártyáikat, folyamatosan merülnek fel a fordulatok, és miközben Bobby láthatóan túlságosan be van szarva ahhoz, hogy szívesen hallgassa a "mesedélutánt" egy potenciális terrorista sejt találkahelyén, kintről pedig egyre gyakrabban érkeznek a tüntetés és a túsz utáni nyomozás eszkalációjáról szóló hírek, amik várhatóan órákon belül erőszakhullámot indíthatnak el, ártatlan áldozatokkal... ezalatt végig működik az egyensúly, hogy vajon Changez milyen szerepet játszik a dologban. Egyszerű tanárember lenne, pár évnyi tapasztalattal az "amerikai álomból", vagy terrorista szimpatizáns, aki legjobb esetben is információkkal látta el a hittestvéreit az elrabolt Rainier professzor ügyeivel, szokásaival kapcsolatban? Egy félig meghallgatott mondat, egy sokat sejtető vagy éppen könnyen félreérthető találkozó, és persze ott van Changez amerikai életútja, amit akár könnyen lehet csalódások, kiábrándulások sorozataként is értelmezni.

Ez a kiruccanás gyakorlatilag három felvonásból áll -amik között elválasztásként jelentkeznek a kávéházi események-, három rendező elv mentén. Az első szakasz a felemelkedésé, ahogy a jelessel végző, magabiztos diák egy jól menő céghez kerülve kicsit megrészegül a sikertől, mert bár a tehetségéhez nem fér, és nagyon eredményes a megfigyelés és a hatékonyságnövelés tekintetében, egyedi ötleteivel felrázva azokat, sok céget téve még jövedelmezőbbé, a számok mögött levő emberekről mintha elfeledkezne. Vagyis úgy viselkedik, mint egy yuppie pöcs. Amikor azonban 9/11 után, a második "felvonás" elején először van része a gyanakvó pillantásokkal kísért, megalázó análmotozásban, ahogy egyre többször kell kimagyaráznia magát és egyre kisebb sikerrel, úgy kezdi felismerni, hogy a paranoia árnyékában az amerikaiak, köztük akár a saját kollégái is, már nem a sikeres üzleti elemzőt látják benne, hanem az "arabot", aki drága öltönybe bújva, barátságot "színlelve" próbál a közelükbe férkőzni. Ez még akkor is így van, ha Changez főnöke, továbbá a legjobb barátja, Wainwright maximálisan bíznak benne, de ők ketten keveset tehetnek, amikor a srác kezd rájönni, bármennyire is belekóstolt az "amerikai álomba", ez csak azt bizonyította a számára, hogy rossz dolgokra vágyott, és hogy ezek ellen a rossz dolgok ellen úgy tud leginkább tenni, ha felégetve maga mögött az amúgy is rogyadozó hidakat hazaköltözik Pakisztánba... ahol bármit is tett, az útja végül ebbe a kávéházba vezette.

Ha csak ennyi lett volna a film, esetleg egy kicsit feszesebbre vágva, akkor sokkal jobb véleménnyel is lehetnék róla, de sajnos a sok visszaemlékezés és a hosszú játékidő miatt szétfolyik az egész. Különösen gyengének, bár persze a történet alakulása szempontjából szükségesnek találtam Changez és Erica kapcsolatát, de sajnos Ahmed és Kate Hudson között semmi kémia nincs, amit csak részben magyaráz az, hogy Erica múltja egy súlyos tragédiával terhelt, ami a sráccal való kapcsolatára is kihat. Hasonlóan nincs túl nagy véleményem az elemzői csoport kisfőnökét alakító Kiefer Sutherlandról sem, mert ugyan az elején vannak jó jelenetei, de a végén az isztambuli részben produkált hisztije inkább lett nevetséges, mint feszült. Amcsi vonalon még az volt a legérzelmesebb jelenet, persze Changez személyes drámáját leszámítva, ahogy Wainwright és Changez elbúcsúznak egymástól. A lahore-i részekben már sokkal jobb a helyzet, legyen az akár Changez családjának bármelyik tagja, a diákmozgalom tagjai, vagy egyáltalán bárki, és a neves színészek közül egyedül Liev Schreiber alakítására csettintettem elégedetten, mert tényleg jól hozza a két tűz közé szorult Bobby-t, akinek megszerzett információin vagy egy-egy döntésén életek tucatjai múlhatnak, köztük a sajátja is.

Szóval adott az összetett sztori, amiben személyes tragédiák éppúgy helyet kapnak a poszt-9/11 USA tükrében, mint egy feszült mentális párbaj vagy az amerikai álom kritikája... amit sajnos íztelenné tesz egy lagymatag romantikus történet, ráadásul a hossza sem éppen ideális. Talán a film ismertségét akarták javítani az ismertebb hollywood-i nevekkel, de közülük csak egyikük hozta a tőle elvárt szintet, a többiek inkább csak alibiztek, így bárki más lejátszotta őket a színről, és ez szintén befolyásolta az élményt.


7/10


* Ezt előbb elkezdtem írni, mint hogy megnéztem volna a tegnapi Nightcrawlert, és már csak röhögni tudtam rajta, amikor megláttam, hogy abban is játszik Riz Ahmed . Ezért írtam át a négyet ötre .
.