3 találat

.






A lázadó





Avagy hivatalosan: A beavatott sorozat: A lázadó...

A hivatalos cím idióta marketinges háttértartalmával most nem igazán akarok foglalkozni, számomra ez a film mindig is csak A lázadó lesz... helyette kezdjük megint csak a trailerrel (aki elvből nem néz előzeteseket, az most ugorhat). Ami mostanában sajnos vesszőparipám lett: nagyon sokszor teljesen félreviheti a nézői elvárásokat, sokszor olyan jeleneteket tartalmaz, amik benn sincsenek a filmben, gyakran pedig teljesen más az előzetes alá kevert dialógus, mint ahogyan az a moziban elhangzik. Az A lázadó bemutatója tökéletesen beleillik ebbe a sorba, a pár perces képmontázsnak teljesen félreértelmezhető üzenete van a filmről – most viszont abban a kivételesen fordított helyzetben vagyunk, hogy a mozi sokkal, de sokkal jobb lett… egészen pontosan sokkal földhöz ragadottabb, mint azt a trailer esetleg sugallta. Először kicsit megijedtem a levegőben repülő háztól, a drótkötelet röptében elkapó Trisstől, meg a többi látványelemtől, amit ebben mutattak – még szerencse, hogy az egész csak átverés. Pontosabban illúzió…

Gyerekek, ez qrva jó volt. Még ha a mozi közepe felé icipicit fészkelődtem is a székben, még ha ismételten a megszokott hollywoodi panelek mellett halad a történet, a végén olyan esett meg velem, ami nem mostanában (s végképp nem egy young adult filmtől vártam ezt): MEGLEPTEK. Az egész két órás játékidő alapján, amerre ment a történet, ahova tartottak a szereplők, teljesen váratlan módon zárták le a második epizódot – és úgy, hogy igazából nem tudok belekötni: más közegben ezt erőltetett csavarnak érezném, itt viszont egy tök jó perspektívaszélesítésnek, egy hiteles és megalapozott eseménynek. Ráadásul úgy, hogy a titokzatos kocka (inkább ötoldalú téglatest), amit már millió másik filmből is ismerhetünk, egészen különleges értelmet nyer, teljesen szakítva az elvárásokkal.

Négy nappal vagyunk az A beavatott eseményei után. Triss (S. Woodley), Négyes (T. James), Peter (M. „Whiplash” Teller) és Caleb (Ansel Elgort) a várt módon menekül az – szerintem hibásan – életben hagyott Jeanine (K. Winslet) elől. A nő közben teljesen magához ragadta a hatalmat, jó diktátor módjára kegyetlen tisztogatásba kezd, ami gyakorlatilag a konkurens csoport, az Önfeláldozók teljes megsemmisítéséhez vezet. Viszonylag családbarát módon van ez ábrázolva – néhány képsor az egész -, de maga a tény kétségkívül ad valami sötét hátteret, hangulatot a filmnek. Itt érdemes megemlíteni, az egész film tükrében mennyire jól is áll Kate Winsletnek a negatív diktátorszerep: a rideg, számító, kegyetlen nőről többször az Elemi ösztön Sharon Stone-ja jutott eszembe. Szóval a négy fiatal menekül a hatalom elől, megismerhetünk egy újabb csoportot, a Barátságosakat, akik engem speciel totál felidegesítettek: a jámborság ily mértékű megnyilvánulása az emberi természetben számomra inkább bárgyúságként jön le. Itt egyébként egy icipicit csalódtam is a történetben, a rejtőzködés, menekülés izgalmát sokkal nagyobb súllyal vártam az egészben – kicsit bénának tűnik az a hatalom, ami elől kétszer is el lehet rejtőzni egy idegen csoportban -, de egy idő után a napnál is nyilvánvalóbb, hogy mindez csak mellékszál. Arra jó volt, hogy három új közösségbe is bepillantást nyerjünk, a Barátságosak mellett a Csoporton kívüliek és az Őszinték táborába is eljutunk – kimondottan tetszett ez az egész útikalauz a Beavatott-világban.

Tudom, hogy igazándiból ez sem túlságosan eredeti, a különféle kasztrendszerek különféle hangulatú világa megjelent már más művekben is, de nekem valahogy mindig bejön az ilyen. Az Őszintéknél ráadásul újabb hatalmas kedvencem tűnik fel a vásznon, a Lostból ismert Daniel Dae Kim: mintha ez a franchise kimondottan az én kedvem szerint válogatná a színészeit – sőt, itt van még ugyebár Naomi Watts is, aki majd a Csoporton kívülieknél játszik több értelemben is kulcsfontosságú szerepet. Újabb szeretem színészek egy újabb szeretem filmben. Azt nem vitatom, hogy a történet a közepe táján kicsit leül, Triss túlságosan látványosan szenved és keresi saját útját, törvényszerű, és valóban sablonos a kapcsolata a Négyessel, sőt, az is a világ legnagyobb kliséje, ahogy a lány dönt (ilyet már Luke is csinált 32 évvel ezelőtt), de meg kell dicsérnem az alkotókat, hogy időről időre képesek voltak kizökkenteni az unalomból. Ugyanis pofátlanul, de zseniálisan használták az álom/valóság kombinációit, a virtuális világot remekül keverték a valósággal. Ez sem újdonság, de az A lázadóban remekül sikerült eltalálni az arányokat – a fináléról meg ne is beszéljünk. Az maga a vizuális orgia, ami tökéletesen illik a történetbe, általa és miatta egyetlen egy percig nem forog veszélyben a film hitelessége. Így, ami már az A beavatottnál külön erény volt, itt is folytatódik: az egész mozi egy realisztikus, qrva jó hátterű disztópiában játszódó sci-fi, gyakorlatilag az első percétől az utolsóig hiteles marad – ami meg hihetetlen, az vagy álom, vagy látomás, vagy teszt. Többet nem árulhatok el…

Inkább megdicsérem azt a bámulatos hátteret, amit a második epizódra bizony alaposan kidolgoztak. Míg az A beavatottban csak úgy nagyjából pillantunk rá a jövő Chicagojára, itt nagyon sokat mozgunk is benne. A kiszáradt folyómeder tisztára olyan, mint Ruinban, csak nem annyira zöld, a romba dőlt házak, az azok tövében felhúzott telepek, a különféle kasztok különféle stílusú életkörnyezete zseniális. A kis csapat menekülése a romok között qrva jó, mint ahogy a mozi végén is a vándorlás - valahogy tök autentikus az egész képzelt jövőbeli világ. A Műveltek csillivilli palotája, high-tech központja és a Barátságosak egyszerű, nomád körülményei éles kontrasztja nagyon bejött, mint ahogy azon gondolat felvetése is, hogy az öt kaszt közül igazándiból melyik lenne jogosult a kormányzásra… érvek és ellenérvek mindegyik oldalon, az ember, ha nagyon jóindulatú és elkapja ez a hangulat, akár komoly érvrendszerek mellet elbeszélgethet róla. Kétségkívül komolyabb és mély értelműbb lenne az egész, ha ezen gondolatiság előtérbe kerülne az A lázadóban (mint ahogy még mindig nem tudunk jóformán semmit a civilizáció pusztulásáról sem), de tekintve, hogy ez inkább egy látványorientált tiniscifi, ezért én a magam részéről megbocsájtom a nagyvonalúságot. Ha akarok, úgyis agyalhatok rajta utólag – az viszont kétségkívül alapvetés, hogy egy Elfajzott, akiben minden Csoport tulajdonsága megvan, a legalkalmasabb a vezetésre – és egyben a diktatúra legnagyobb ellensége is.

Az A lázadó méltó folytatása elődjének, sőt, megkockáztatom, az Éhezők viadala 3/1-él is jobb. Érzek benne valami nagyobbat, amit a young adult stílus ugyan háttérbe szorít, de az arra fogékony nézőknek kellő táptalajt biztosít. Túl sok hibája nincs, egy picit – mint annyi más mozi – a közepén ez is leül, a sablonokat viszont okosan pakolja egybe. A karakterekre és színészekre végképp nem lehet egy rossz szavam sem – egyedül talán Jai Cortney futásán mosolyogtam, a srác pont úgy mozgott, mintha nem is Kyle Reese lenne a következő Terminator filmben, hanem egy T1000-es. Idióta jelenet az egész filmben talán egy van, amikor Négyes átugrik a vonat előtt, a többi elmegy, a látvány lenyűgöző, a CGI hibátlan (a vége meg egyszerűen lenyűgöző). Talán kicsit kevesebb poén van az A lázadóban, mint volt az A beavatottban, de ez meg pont illik a komorabb hangulathoz. Soha rosszabb YA filmet.



80%



.

.





A beavatott





Szégyen, nem szégyen, nekem az utóbbi idők ún. young adult irányvonala kimondottan bejött. Semmi okom nincs mentegetőzni, épp melyik közutálatnak örvendő mozi miért is tetszik, nem is áll szándékomban túlságosan az okokat keresni – az mindenesetre tény, hogy többek között ez a film sem váltott ki belőlem nagy ellenszenvet már egy évvel ezelőtt sem. Sőt, a tegnap éjjeli ismétlést kifejezetten élveztem, az A beavatott másodjára még jobban is tetszett, mint elsőre – csupán csak majd arra kell vigyáznom, nehogy később összekeverjem rengeteg hasonszőrű film hasonló karaktereit és cselekményét.  

A legnagyobb negatívum (először még számomra is az volt), hogy az ilyen filmek nézése közben óhatatlanul előjön az érzés, hogy a mozi bizonyos elemeit már láttuk máshol, korábban. Ahogy az akár A beavatottnál is: többek között a történet elejei kiválasztósdi pl. kísértetiesen hasonlít a Harry Potter csoportválasztására, csak itt nem a süveg választ, hanem a delikvens. Viszont az a helyzet, hogy míg idáig eljutunk, addigra én már totál elmerültem a filmben, a felütés képei azzal a hajóval a szántóföldön, az egész gigászi fallal, a disztópikus világképpel nekem iszonyat bejöttek. Ahogy a kamera beúszik a jövőbeli Chicago falai közé, ahogy a narrációval bemutatja a háború utáni civilizációt, ahogy képzelt kasztrendszer közösségeibe rövid betekintést kapunk, az tök jó volt. Aztán ezt az érzést érdemben már nem is tudta befolyásolni gyakorlatilag semmi, hiába suttogta a fülembe a kisördög, hogy ezt már láttad, egyszerűen nem érdekelt. Két órára sikerült középiskolássá válni ismét és maradéktalanul elmerülni a jövő egy újabb víziójában.

Ahol is épp egy kiválasztási ceremónia zajlik, ahol is (talán) a bizonyos kort elért fiúknak és lányoknak csoportokba kell tagozódniuk. A sztoriban Beatrice (Shailene Woodley) történetét követjük, aki családi vonalon az Önfeláldozók kasztba kellene, hogy kerüljön, de az előzetes teszt bizonytalansága és belső indíttatása után ő a Bátrak csoportját választja. Egyébként érdemes picit elgondolkodni a pszichológai személyiségek mentén létrehozott jövőbeli csoportszerkezeten is, egyrészt azon, mennyire is fedi le ez a civilizáció nagy részét, illetve mennyire is lehet(ne) erre a békét építeni. Szóval Beatrice bátornak áll, bekerül egy olyan közösségbe, ahonnan fizikai teljesítménye alapján rendesen kilóg: a film nagy része nem más, mint egy katonai kiképzőtábor tiniköntösbe öltöztetve. Nekem nagyon tetszett ez az egész közösség, az őrültségeik, a végtelen lazaságuk, ahogy az elején berobbannak a képbe, majd a versenyhelyzet, amiket produkáltak a bázisukon. Kellően izgalmas és feszült küzdelmek, néha kissé ugyan nagyvonalúan, de némi drámával megspékelve jól érzékeltetik a továbbjutás iránti hajszát. Aztán – ifjú nézők számára némileg talán még meglepő fordulattal –, az egészből a szokásos hatalmi harc bontakozik ki, mikor is az egyik csoport, a Műveltek, át akarják venni az irányítást az Önfeláldozóktól: vezetőjük, Jeannie pedig kicsit beteges megrögzöttségből, a szokásos „csupán jót akarok” indíttatásból a szokásos diktatúra kialakításán fáradozik. Érdekes egyébként, az A beavatott mennyire is nem orwelli az elején, s mennyire is azzá válik majdnem a végére – természetesen Triss lesz majd az a Kiválasztott, akinek feladata megakadályozni ezt. Jó kis akciódús finálé bontakozik ki, ami egyidejűleg hiteles és drámai is, egy évvel a bemutató után pedig szerencsére nem kell azon bosszankodnunk, hogy ez is egy félbehagyott történet lesz. Ahogy egyébként ennek vége lett, a második rész egészen ígéretes dolgokat rejthet: egyrészt a menekülés folyamatos izgalmát, másrészt meg új csoportok bevonását a történetbe. De engem még mindig nagyon izgatna a világ is, a Chicagón kívüli világ. Este megtudom.

Nagyon tetszettek a lány – a Beatriceből (Nagy Fero, rulez!   ) lett Triss – közvetlen környezetében feltűnő figurák, barátok és ellenségek egyaránt. Egyrészt ugyebár Christine (Zoé Kravitz, Lenny Kravitz lánya), aki már az elején őszinteségével levett a lábamról, aztán itt van a Spartacusban borzasztóan megkedvelt Jai Courtney, Eric, mint negatív szereplő karakterében. A Róma Titus Pullója (Ray Stevenson), a Whiplash dobos sráca, Miles Teller, a legutóbb a Nyárutóban megcsodált- de itt csodásabban kinéző - Kate Winslet mellett itt van Triss anyjának szerepében az az Ashley Judd, akinek valami igéző kisugárzása van felém…    A csúcs azonban egyértelműen az a Négyes, alias Theo James, aki kiköpött mása német színész kedvencemnek, Moritz Bleibtreu-nek. Egyszerűen az egész film színészgárdája csupa olyan figura, akiket valahol, valamikor már megszerettem, így ezúttal a szokásos sztereotípiám fordított irányba sült el: a szeretem színészek ezúttal szeretem filmet eredményeztek (ld. még a Harag) – akkor is, ha racionálisan tisztában vagyok az A beavatott gyengeségeivel.

Mert valóban rengeteg klisé köszön vissza a vászonról, a kötelező szerelmi szál természetesen nem hiányozhat, ami ráadásul megint a mester és tanítványa viszonyból alakul ki. Minden bizonnyal láttunk már eredetibb disztópikus világképet is, itt az elpusztult világban sarjadzó új élet a háttérismeretek hiánya miatt valóban lóg kicsit a levegőben. Az is tény, hogy a Bátrak táborában töltött idő, a versengés sem rejt túl sok meglepetést, mint ahogy a finálé sem: mégis, az egész mozi valahogy működik számomra. Képes voltam széles vigyorral nézni a Bátrakat, a mozi bizonyos ötletei kimondottan bejöttek (a legjobb számomra Triss pszichológiai tesztje, majd annak a tanult manipulálása volt – a pohár, amiből ivott külön jó), a végére pedig képes voltam együtt izgulni a szereplőkkel, tetszett a távvezérelt sereg fellépése, annak leállítása is. Ide tartozik az a néhány, zseniálisan időzített poén, ami színesíti a filmet, a szinte hibátlan látvány, a teljesen hihető és hiteles akciójelenetek sokasága (nagy szó!!!), valahol az egésznek a hangulata. Jó volt a zene is, s ha ez mellett jelenleg nincs épp egy Az éhezők viadala, Az útvesztő, Az emlékek őre, az A burok stb, akkor akár erről is beszélhetne a fél világ.

Mert meggyőződésem, hogy ha nem ilyen dömpingben tolnák az arcunkba az újkori tini filmek sokaságát, ha mondjuk, 3-4 évente jönne egy–egy ilyen mozi, teljesen más megítélés alá esnének az egyes darabok. A jóból is megárt a sok elv alapján vélhetően a mértékletesség nagyobb elfogadottságot és színvonalasabb filmeket eredményezne – de mivel tudjuk, hogy a józan ész nem épp Hollywood ékköve, ezért nincs más dolgunk, mint sodródni az újabb és újabb franchise-okkal. Persze, nem árt, ha ezek a regény/filmfolyamok a maguk kis közegükben jól össze vannak rakva, viszont azért nem igazán lehet őket hibáztatni, hogy korábban látott történeteket, filmes elemeket hasznosít újra: pont célközönségük miatt a fiatalok vélhetően vajmi keveset tudnak az pl. orwelli világ korábbi megfilmesítéseiről.  Magam részéről milliószor inkább pl. az A beavatott, vagy az Az emlékek őre, mint egyszer az 1984 – nem tehetek róla, de ezek a tinifilmek a maguk butaságaival képesek szórakoztatni. A gyerekeknek pedig valós útmutatást rejthetnek a kontrollált világ veszélyeibe – már legalábbis azoknak, akik vannak hozzá elég értelmesek, hogy a FB és a Google által uralt világ lassan ugyanide vezet(het).




80%



.

A beavatott

Fura kettősség van bennem a mozi iránt. Gyakorlatilag minden negatívum igaz, amit felhoznak ellene a neten, nekem azonban – szokás szerint picit érthetetlen módon, különcként -, kimondottan tetszett. Valamiért képes voltam e világban is elmerülni, s átlépni a film nyilvánvaló ostobaságain.

Persze, hogy ez egy Éhezők viadala klón: a jelen kor piac igényei szerint íródott, tök egyszerű, tinik érzelmi világát és gondolkodását megcélzó történettel és karakterekkel. Mosolyogtató még talán a HP párhuzam is, csak itt most nem a süveg választja a delikvenst, hanem a delikvens a csoportot. Az egész képzelt poszt apokaliptikus világ lóg a levegőben, borzasztó sok kérdőjelet hagy maga után. Az önkéntes (?) kasztrendszer, annak felépítése szimpla idiotizmus, a mozi nagy részében azt éreztem, hogy gyakorlatilag semmi tétje nincs az eseményeknek – hogy aztán a végére, az utolsó húsz percre sűrűsödjön össze minden, ami értékes a filmben. Rosszabb napomon talán a sárga földig bírálnám, de valahogy ma kegyetlenül tudtam élvezni az egészet…

Mert már az első képkockák beszívtak: a háború utáni Chicago látképe iszonyat nagy, a mozi képi világa az elején megragadott (valahogy mindig is megragad az elpusztult világ utáni világ)… Az egész – egyébként semmi újdonságot nem hozó -  választósdi bejött, mert a próba, a besorolás szerint talán én is Elfajzott lennék, talán én is hasonló gondolkodású vagyok, mint itt Tris. A lány, annak szülei, de különösen négyes, a szőke herceg borzasztó szimpatikus figura volt. Végig nagy kedvencemet, Moritz Bleibtreut láttam benne, a szerethető karakterek pedig ezúttal szerethető filmet eredményeztek (a másik kiképző pedig nem volt más, mint a Spartacus Valloja)… A fináléra aztán a történet is összekapja magát, az emberi jellemekre épített kasztok hatalmi harca – picit orwelli beütéssel – kimondottan jó lett. Abszolút nem bántam meg, hogy megnéztem, végig lekötött, a bennem élő tini kimondottan jól szórakozott.

Alkonyatnál sokkal jobb, az Éhezők vidalánál egyelőre nem – bár itt is volt digitális kutya, de lényegesen életszerűbb körítésben -, de még lehet. Már ha folytatják.


75%


.