R2-D2 írásai 3.0

.





Oroszlán





1986-ban egy Saroo Brierley nevű, mindösszesen 5 éves indiai kisfiú elalszik egy vonaton, ami vonat aztán szülőfalujától 1600 km-re, a már akkor is világváros Kalkuttába repíti. A kölök hetekre egyedül marad a nagyvárosban, csak szerencséjének köszönheti, hogy némi viszontagság után adoptálja egy ausztrál család. 25 évvel később aztán a fiú megszállottan kezdi kutatni a múltját (miért pont akkor, az rejtély), aminek következménye, hogy rálel az elfeledett kis falura, ahonnan indult… a kérdés, ha hazamegy, mit fog otthon találni???

Mindezt csak azért írtam, mert az Oroszlán megtörtént eseményeket dolgoz fel – és nem is rosszul. Ahogy böngésztem a History vs Hollywood vonatkozó anyagát, azt kell mondjam, a feldolgozás meglehetősen korrektül sikerült, az egyértelműen két részre bontható film mindkét fele tartogat nagyon kellemes meglepetéseket de unalmasabb perceket is. Ennek talán tényleg helye van az Oscar mezőnyében (bár, meglehetősen érdekes, hogy a film fele hindi nyelvű), viszont minden igyekezetem ellenére ettől a filmtől sem fostam le a bokámat… ez tipikusan az olyan jó filmek közé fog tartozni, amit valószínűleg soha a büdös életben nem fogok újranézni.

Egy roma kinézetű kiskölök áll (most kivételesen hátsó szándék nélkül, de erről később) egy sziklás kanyonban, virág(?) pillangó (?) eső közepette. Ő Saroo 5 évesen (Sunny Pawar), akinek a szemén keresztül belefolyunk 1986 Indiájába. A kis srác rajongásig szereti bátyját, Guddut (Abhishek Bharate), együtt lopnak szenet a robogó vonatról – kettejük kapcsolata már-már mesébe illően bennsőséges… ámde egyetlen percre sem hiteltelenül és/vagy giccsesen. Szóval, Saroo szinte lóg a bátyján, mindenhova követni akarja, a kérdéses balszerencsés éjszaka is a kis kölök erőszakosságának – no meg Guddu gyengeségének – köszönhető. Persze, lehet azért hibáztatni az idősebb testvért, hogy miért is vitte akkor magával a gyereket dolgozni, de szerintem egyáltalán nem fura ez: mennyi, de mennyi ökörséget csinálnak testvérpárok, amikből nem lesz baj. Elmennek hát dolgozni a városba, Saroo viszont túl álmos a munkához, így tesója az állomáson hagyja – súlyos drámát okozva ezzel (több fronton is, de ez legyen meglepetés): kölök ijedtében felszáll egy vonatra, ami örökre elszakítja a családjától. Egész ígéretes felütés, a vidéki India kifejezetten tetszett – bár látványában, hangulatában korántsem volt annyira sokkoló, mint mondjuk anno, az akkor először látott Gettómilliomos bungallóerdeje. S azt hiszem itt illik megemlíteni, hogy ez a kis gyerekszínész mennyire természetesen játszott, viselkedett és mozgott a kamera előtt: én nem tudom, hogy magyarázták el neki, hogy mit csináljon, de zseniális volt. Megkockáztatom, az egész film legjobb színészi játéka, ami azért elég nagy dicséret, tekintve kik játszanak még a filmben… remélem, ezzel a kalkuttai rohanással megcsinálta a szerencséjét is.

És akkor Kalkutta. Olvastam, hogy a valós három hetet a film kedvéért két hónapra duzzasztották – és ez annak ellenére is sok, hogy tulajdonképp tényleg nem időzünk túl sokat túl sok helyen. Értem az Oroszlán célját, hogy a nagy reflektorral néha rávilágít India problémáira, az utcagyerekekre, az éhezésre, a szexuális kihasználtságra, a közönyre – de sajnos nem teszi ezt olyan ütősen, ahogy tehetné, ahogy tennie kellene. Oké, szerepet játszik ebben az is, hogy nem ez az első hasonló közegű, hátterű film, amit látok, de akkor is úgy éreztem nézés közben, hogy hiányzik a moziból az erő. Nem üt, csak pöcköl… sokkal kevésbé hatásvadász és ingerszegény a film kalkuttai szakasza, mint amúgy lehetne. Hisz az aluljárós rész, aztán a szobában fönn, aztán a gyerekotthon: mindegyiknél úgy éreztem, megáll egy bizonyos ponton, sejtet ugyan dolgokat, de nem megy tovább… márpedig egy olyan nézőnek, aki nem először lát innen származó mozit, annak ez kissé fura lehet. Aztán… aztán az is lehet, hogy szándékosan nem súlyozták a sztorit Saroo szenvedéseire, szándékosan fontosabb az út végeredménye (ott lesz könnycsepp), úgyhogy csak az én drámaigényem csorbult. Mindenesetre a film felénél feltűnik a jövő, némi unalmasabb kalkuttai rohangászás meg egy felületes gyerekotthon után jön Ausztrália és Nicole Kiddmann.

25 évvel később Sayidot látjuk a Lostból… ja, bocsánat, nem. A 30 éves Saroot látjuk, annak a Dev Patelnek az alakításában, aki anno a Gettómilliomosban ült a székben – és icipicit felhúztam a szemöldökömet. Kérem szépen, nem elvitatva a srác képességeit, származását, semmit, de ez nekem így nem volt kerek. Nem véletlenül írtam pár bekezdéssel korábban hogy a kis gyerek roma kinézetű volt, ő, a sötét bőrével a tipikus indiai sztereotípia számomra – a felnőtt Saroo viszont sokkal inkább arabos arcvonásokkal rendelkezik (pont, mint Sayid). Érdemes megnézni egyébként a film végén az igazi Saroot, mennyire is más, mennyire is sötét bőrű maradt 25 év után is… természetesen ez nem csorbíthatja a film drámai élét, de nekem végig nem ment ki a kis fejemből, hogy a két srác nem ugyanaz… nem lehet ugyanaz. Szóval a Sayidforma Saroo felnőtt, az ausztrál pótszülők jómódjában élve egyetemre jár, tökéletesen beilleszkedett – és egyszer csak elkezdi keresni a múltját. Nem igazán van elmondva, miért csak itt és most, mindenesetre Saroo kap egy „lökést”, ami a múltja felé fordítja, ami hatására a Google Earth-öt bújva keresi, kutatja, honnan is származik. Emlékei előtörnek, a már ismert képekből próbálja összerakni, honnan is került Kalkuttába, mielőtt elszakadt otthonról. Azt hiszem, nem árulok el titkot, hogy megtalálja azt a kis falut, ahova aztán haza is indul, hogy megkeresse anyját és testvéreit (érdekes, ha jól emlékszem, a másik fiútestvérről, ha jól emlékszem, nincs szó a filmben) – azt viszont nem árulom el, mit talál otthon. Nagyon jók azok a képmontázsok, amikben keverednek a múlt és a jelen képei – külön jó, mennyire is tudják érzékeltetni India „nemfejlődését”, minden ugyanolyan, mint volt – nagyon tetszett, ahogy végigjárja az utat, amit gyerekkorában nap mint nap megtett. A mozi csúcspontja felé közeledve érzékelhetően növekszik a feszültség a képernyőn, a remek zenére levezényelt finálé pedig végre valahára képes könnyeket is kicsalni az emberből. Érezhetően ezekre a képsorokra van kihegyezve az egész történet (tulajdonképp logikus), minden szál itt fut össze… sőt, talán még kicsit később, már majdnem a végefőcímben. Tökéletes finálé, kellően érzelemgazdag, bizonyos szempontból drámai (Guddu sztorija mindenképp az), talán csak a táncfilmek vonulós jeleneteihez hasonló falugyűlés nem tetszett benne… de ez elhanyagolható. Nem írom le, de érdemes elgondolkodni, mi is történt azon az este, mikor Saroo eltűnt és ezt ki, hogyan élné meg, ha ez vele történne. Ja, és az utolsó percekben egy elegáns mondattal megmagyarázzák, miért is Oroszlán a film címe – őszintén szólva nem is ártott.

Még valami van, amiről a film gondolatiságával kapcsolatban szót kell ejtsek. Ez pedig az, amit Sue, Saroo új anyja (Nicole Kidmann) mondott az adoptálással kapcsolatban… az nagyon is elgondolkodtató. És becsülendő. Nekem, gyakorló szülőként eszembe nem jutott volna ez a hozzáállás, de ha jól belegondolok, van benn valami: mennyi, de mennyi hasonló sorsú gyereket meg lehetne menteni a világon. Kétségkívül vizsgálni kellene a befogadó szülőket, de szerintem azoknál a helyzeteknél, ahonnan a gyerekeket kiemelik, szinte bármi jobb lehet – a legjobb példa erre pedig Saroo Brierley története. Kár, hogy ez a film megint nem fogja megváltani a világot, kár, hogy azon a párezer emberen kívül, aki megnézi, a többiek még csak el sem tudnak majd gondolkodni azon, hogy lehetne tenni is valamit az ügy érdekében. Csodás kis tanmese az Oroszlán, tényleg egy hihetetlen történet, de ha a Gettómilliomosnak nem volt átütő hatása a nagyvilágra, akkor ennek sem lesz.

Nem is igazán akarok annyira negatívumokat kiemelni a filmből. A már említett erő hiánya, a fura színészválasztás csak kicsit csorbítja a film érdemeit: a mérleg másik serpenyőjében viszont ott van a ’86-os és a 2011-es India látványa, hangulat, problémái. Ott van egy fiú hiteles, hihető és megindító története, akinek szüksége volt a vér szerinti családot megkeresnie, annak ellenére, hogy Ausztráliában van már egy neki (az a telefonhívás haza, az megint érzelmi telitalálat). Ott van a gondolat az örökbefogadás fontosságáról, a mentsünk meg minél több gyereket üzenete – no meg az örök kérdés: jó-e az adoptált gyereknek, ha megkeresi igazi szüleit? Érdemes-e titkolni a múltat vagy fel kell tárni – nos, a film végén megtudjátok.

Ugyanakkor én Oscart ennek sem adnék. Az eddig látott 5 jelölt közül még mindig toronymagasan az A fegyvertelen katona nyerő nálam.  





80%




.

R2-D2 írta:

Oroszlán

Nem is igazán akarok annyira negatívumokat kiemelni a filmből. A már említett erő hiánya, a fura színészválasztás csak kicsit csorbítja a film érdemeit: a mérleg másik serpenyőjében viszont ott van a ’86-os és a 2011-es India látványa, hangulat, problémái. Ott van egy fiú hiteles, hihető és megindító története, akinek szüksége volt a vér szerinti családot megkeresnie, annak ellenére, hogy Ausztráliában van már egy neki (az a telefonhívás haza, az megint érzelmi telitalálat). Ott van a gondolat az örökbefogadás fontosságáról, a mentsünk meg minél több gyereket üzenete – no meg az örök kérdés: jó-e az adoptált gyereknek, ha megkeresi igazi szüleit? Érdemes-e titkolni a múltat vagy fel kell tárni – nos, a film végén megtudjátok.

80%

Bár alapvetően nem írtál rosszat a filmről, egy kicsit mégis elvetted tőle a kedvem. Legalábbis ami a kíváncsiságot illeti, mert nem nagyon érzem, hogy akár csak ennyi leírás után is lenne még felfedezni való az Oroszlánban, azon kívül, hogy egy szép, jól végződő történet tervezőasztalon túldramatizálva.
Talán csak az, amit az örökbefogadásról írtál...

.

Niwrok írta:

Oroszlán

Bár alapvetően nem írtál rosszat a filmről, egy kicsit mégis elvetted tőle a kedvem. Legalábbis ami a kíváncsiságot illeti, mert nem nagyon érzem, hogy akár csak ennyi leírás után is lenne még felfedezni való az Oroszlánban, azon kívül, hogy egy szép, jól végződő történet tervezőasztalon túldramatizálva.
Talán csak az, amit az örökbefogadásról írtál...

.

Azért sok fontosat nem írtam le, van még benn újdonság ... de valóban, a lényeget tudod.

Olyan Omaros... jó, egyszer jó, de nem egy újranézős fajta.

.





Jackie





Van néhány téma, ami minket, a Filmfórum kis szerzőgárdáját különösen foglakoztatja, ezek közül azt hiszem az egyik mindenképp az 1963-as események, azok következményei, alternatív elgondolásai. Kennedy megölése engem már valahogy gyerekkorom óta érdekelt, Oliver Stone filmje nagyon mélyen belém is égett, a Félelmetes nap pedig hab volt a tortán: olyan szempontokból közelítette meg az eseményeket, amire abszolút vevő voltam. A sorozat, a 11.22.63 lehetett volna egy rohadt jó és ütős alkotás a témában, de egyéb okok miatt nem lett az – viszont egyik, korábban felsorolt film sem foglalkozott eddig egy teljesen kézenfekvő dologgal, témával, személlyel: Kennedy feleségével, Jackievel. A nővel, akit beterített a szétlőtt fejű elnök vére és agya, aki vissza akarta tenni a hiányzó koponyadarabot férje fejére, aki a későbbi felvételek szerint mérhetetlen erőről tett tanúbizonyságot.  A nővel, akit akkora sokk érhetett, amit mi elképzelni sem tudunk – mert ugye nem csak önmagában egy férj, apa elvesztéséről van szó, hanem egy élet, egy pozíció, egy álom elvesztéséről. A Fehér Ház elvesztéséről…

Az elején annyit szeretnék megjegyezni, hogy ha lehet, ne olvasgassatok arról, az utóbbi időkben mik is derültek ki erről a házasságról, JFK-ről, de legfőképp Jackieről. Azt hiszem, jobb az élmény úgy, ha elfogadjuk a rendező, Pablo Larrain vízióját, aki egy megtört, mély sokkban és gyászban lévő nő egy hetét mutatja be (no meg Noah Oppenheim forgatókönyvét, aki nélkül ez a mozi nem is létezne) és nem gondolkodunk azon, hogy utána mit csinált a nő. Majd meglátjuk, de szerintem az Akadémia is ilyen színben akarja inkább látni Amerikai egyik kedvenc first ladyét: Natalie Portmann maxi megérdemli a jelölést (sőt, a díjat is) - én nem csodálkoznék, ha ezért az átlényegülésért szobrocskát kapna. Mert a film kulcsa az az átváltozás, amit Natalie Portmann művelt Jackie Kennedyként, amikor esetleg a történetmesélés épp döccen egyet, amíg várunk magára Dallasra, addig leesett állal nézhetjük a fiatal elnök asszony gyászát a képernyőn. És ehhez két apróságot fűznék hozzá, ha már szóba került. Igen, a Jackie nem egy lehengerlő élmény, nem egy gyorsvonat, szerkezete eleve nem is teszi ezt lehetővé, valamint az eredeti, igazi Jackie valami rettentően irritálóan volt képes beszélni, amit Portmann tökéletesen átvett – de mégis, a mozi valahogy folyamatában képes lekötni.

Egy héttel a támadás után, 1963. november 29-én a Hyannnisortban Theodore H. White készített egy interjút az elnök feleségével a Life magazinnak. A Jackie pedig fiktív formában – értsd: nem konkrétan – tulajdonképp ezt az interjút jeleníti meg, ez az interjú ad keretet az egész filmnek, ebben az interjúban, a nő visszaemlékezéseiben elevenedik fel a múlt – annak minden fájdalmával és zavarodottságával egyetemben. Először talán kicsit fura is volt a nem lineáris visszaemlékezés, fura volt, hogy a flashbackek össze-vissza ugrálnak az időben, de aztán szép lassan értelmet nyert minden. Pontosabban rájöttem, hogy az egész szerkezet nem más, mint az írói kifejezés azon formája, amiben érzékeltetik a nő által átélt traumát, amiben szerintem egyetlen ember sem lenne képes értelmesen, épeszűen és hideg fejjel elmesélni, mi is történt vele, miután az elnök agya az arcára loccsant. Szóval, Jackie Kennedy, az ifjú özvegy fogadja az újságírót (Billy Crudup), aki maximális tisztelettel viseltetik a nő iránt, annak ellenére, hogy először semmi oka rá… de aztán a film végére számomra a faszi nem csak egy újságíró lett, hanem kvázi egy pszichiáter is, akire akkor bizony Jackienek nagy szüksége volt. A beszélgetés elindul, s egy iszonyat zavart, láthatóan teljesen sokk alatt álló nő elkezd mesélni párhuzamosan életéről first ladyként, illetve a tragikus napról és annak következményeiről.

Jómagam semmit nem tudtam Jackie Kennedyről, úgyhogy amikor először megláttam és meghallottam Portmannt, majdnem kínosan éreztem magam. Nem tudtam hova tenni ezt a borzalmasan affektáló hanghordozást, olyan volt, mint mikor valaki új fogsort kap és azzal tanul újra beszélni. Aztán, mikor megláttam az eredeti felvételeket a Fehér Ház bemutatásáról, szinte leesett az állam: Natalie Portmann maga volt Jackie Kennedy! Olvastam valahol, hogy nem hasonlít rá… hát basszus, nem, a lószart nem! Vannak olyan jelenetek, amiben ha csak felületesen nézed a képet, simán össze lehet keverni az igazit a másolattal, volt olyan, mikor az arcon lévő anyajegy adott támpontot, kit látok. Miután pedig a film rengeteg(!) archív felvétellel operál, szinte folyamatosan váltunk a korai híradóbejátszásokra, teljesen összefolyik a két Jackie karaktere – márpedig azt hiszem, ennél nagyobb érdem nem is igazán kell a filmnek. Láttam már néhány egészen zseniális szerepbe bújást (pl. Anthony Hopkins Hitchockként, vagy Timothy Spall Churchillként), jó néhányról meg tudok, de amit itt Amidala csinált, az levett a lábamról. És amellett, hogy teljesen úgy nézett ki, úgy beszélt, úgy mozgott, mint anno az eredeti Kennedy, sikerült neki a képernyőre átültetni mindazt a gyászt, a döbbentet, sokkot, amit anno valóban érezhetett a nő – kár, hogy nem élhette meg, kíváncsi lennék a véleményére a filmről. Portmann miatt néha kifejezetten nyomasztó a film, a zene (vagy annak hiánya), a beállítások, az őt követő kamera, a véres arc, ruha, de legfőképp a CSÖND bámulatos hatást ér el. Igen, kérem szépen számomra ilyen a gyász okozta sokk: egy rohadt nagy üresség, a tompaság, a némaság, minden olyan távoli, az ember még sírni sem tud igazán… ezt élte én át többször is, ezt láttam a Jackieben.

Aztán én ugye nem vagyok first lady, nekem nem kellett férjem halála után órákkal a kamerák vizslató szemében állni, nem kellett az Air Force One fedélzetén, fényképek kereszttüzében jópofát vágni ahhoz, hogy a férjem még talán ki sem hűlt teteme felett megvan az új amerikai elnök Johnson (John Carroll Lynch) személyében – akihez amúgy majd kapcsolódik egy jó kis jó kis rezdülés később. Nem kellett a pici gyereknek megmagyarázni, miért is nincs többet apjuk, s hova is megyünk ünneplőben, mikor nincs is senkinek szülinapja. Nem kellett… semmi ilyesmit nem kellett csinálnom. A Jackie nagyon korrektül és hitelesen megy végig a történelmi eseményeken, a korábban már említett zavarodottságot bekalkulálva szinte minden részletre fény derül a merénylet utánról. A merényletről természetesen semmi, de ennek a filmnek pont a tanácstalanság és a megdöbbenés érzékeltetése volt a célja, nem pedig egy újabb magyarázat gyártása – de tudjátok mit? Mire a lövésekig eljutunk (elég későn), akkor már totál mindegy, ki is a merénylő és miért tette, sokkal fontosabb, hogy ez a szerencsétlen nő mit is kezd a helyzettel.

Nagyon tetszett néhány képben magának a helyzet kegyetlenségének felvillantása, eleve már a gyors elnökválasztás – érdekes, a 24-ben is volt ilyen, de ott mégsem rázott meg, igaz, ott nem a gyászoló feleség szemszögéből láttuk – de az is, hogy már aznap/másnap foglalkozni kellett a hidegháborúval is. Így az egész esemény (mármint a halottal való foglalatoskodás) tulajdonképp Jackie és JFK testvére,  Bobby Kennedy (Peter Sarsgaard) nyakába szakad, valahol nem is csodálom, hogy ha igazak a hírek, akkor az történt köztük, ami történt. Külön tetszett Jackie szkepticizmusa a hittel, egyházzal szemben, a beszélgetése a pappal (John Hurt) ateista lelkemnek szinte simogatás volt. Aztán tök jó volt elmerülni abban a teljesen autentikus környezetben, amiket az alkotók a képernyőre álmodtak, a frizurák, a ruhák, az egész 63-as világ… nagyon jó volt. Aztán – ahogy már volt is róla szó – zseniális volt a korabeli felvételek beillesztése a filmbe, ahogy az archív képsorok közepette vált a kamera a jelenre, majd megint vissza… rendezői és vágói bravúr. S végül ugye ott van maga az érzés, egy nő, egy anya, egy volt elnökasszony gyásza, vesztesége, a történelmi háttér és hitelesség, az új információk, amiket az ember ilyenkor megszerez – ha én, itt, európaiként ezt így át tudtam élni, gondolom, ez az amerikai népnek mekkora élmény lehetett. Mert annak ellenére, hogy JFK a történészek szerint az USA legjobb elnökei között a TOP 5-be sem fér be – a listavezető természetesen Lincoln (nem véletlen az ő kiemelt szerepe sem a moziban) –, a népnek valahol mégiscsak első számú kedvencei közé tartozik…

A Jackie mindezek mellett természetesen nem tökéletes mozi. Kétségkívül kell hozzá érzékenység – a gyászhoz és a Kennedy tragédiához egyaránt – valamint némi türelem, míg a történetevezetés kezdetben szanaszét futó szálai összeérnek Arlington temetőjében. Kár elvárni azt is, hogy magáról JFK-ről, Dallasról többet tudunk meg (én kicsit beleesetem ebbe a hibába), meg kissé nehéz elviselni az elején magának Jackie Kennedynek a stílusát – no de ha valaki végigüli, a fináléra totál el tud merülni a filmben. A séta környékére talán már azok a katartikus könnycseppek is előbújnak… mindez pedig Nat Portmann elévülhetetlen érdeme.




80%




.

R2-D2 írta:

Jackie

A Jackie nagyon korrektül és hitelesen megy végig a történelmi eseményeken, a korábban már említett zavarodottságot bekalkulálva szinte minden részletre fény derül a merénylet utánról. A merényletről természetesen semmi, de ennek a filmnek pont a tanácstalanság és a megdöbbenés érzékeltetése volt a célja, nem pedig egy újabb magyarázat gyártása – de tudjátok mit? Mire a lövésekig eljutunk (elég későn), akkor már totál mindegy, ki is a merénylő és miért tette, sokkal fontosabb, hogy ez a szerencsétlen nő mit is kezd a helyzettel.

A Jackie mindezek mellett természetesen nem tökéletes mozi. Kétségkívül kell hozzá érzékenység – a gyászhoz és a Kennedy tragédiához egyaránt – valamint némi türelem, míg a történetevezetés kezdetben szanaszét futó szálai összeérnek Arlington temetőjében. Kár elvárni azt is, hogy magáról JFK-ről, Dallasról többet tudunk meg (én kicsit beleesetem ebbe a hibába), meg kissé nehéz elviselni az elején magának Jackie Kennedynek a stílusát – no de ha valaki végigüli, a fináléra totál el tud merülni a filmben. A séta környékére talán már azok a katartikus könnycseppek is előbújnak… mindez pedig Nat Portmann elévülhetetlen érdeme.

80%

Nekem a Parklandból is eleve azok a jelenetek maradtak meg a legjobban, amiben Jackie-t mutatták; valahogy az ő nézőpontja volt, az ő gyásza és a merénylet utáni helyzete volt a legérdekesebb, arról tudtam a legkevesebbet.

Ezért ugyan nem siettem megnézni a Jackie-t, de mindenképpen sorra került volna. Most már legalább lesz egy kis vezérfonalam is hozzá .



.

R2-D2 írta:

Jackie


A Jackie mindezek mellett természetesen nem tökéletes mozi. Kétségkívül kell hozzá érzékenység – a gyászhoz és a Kennedy tragédiához egyaránt – valamint némi türelem, míg a történetevezetés kezdetben szanaszét futó szálai összeérnek Arlington temetőjében. Kár elvárni azt is, hogy magáról JFK-ről, Dallasról többet tudunk meg (én kicsit beleesetem ebbe a hibába), meg kissé nehéz elviselni az elején magának Jackie Kennedynek a stílusát – no de ha valaki végigüli, a fináléra totál el tud merülni a filmben. A séta környékére talán már azok a katartikus könnycseppek is előbújnak… mindez pedig Nat Portmann elévülhetetlen érdeme.


80%

Hmm... örülök, hogy valakiben ilyen gondolatokat ébresztett a film. Engem Natalie Portman játéka talán az egyedüli ami megfogott a filmben. Amúgy semmi más különösebben, bár a téma engem is érdekelt. Unalmas, vontatott, igazán mélyre nem menő filmként maradt meg bennem. De lehet rosszul néztem... majd teszek egy próbát még 1-2 év múlva. Nem önigazolásként mert mindenkinek más jön be, de nálunk pl. a mozi egyharmada elhagyta a termet a film kb. felénél.

.

arzo írta:

Jackie


Hmm... örülök, hogy valakiben ilyen gondolatokat ébresztett a film. Engem Natalie Portman játéka talán az egyedüli ami megfogott a filmben. Amúgy semmi más különösebben, bár a téma engem is érdekelt. Unalmas, vontatott, igazán mélyre nem menő filmként maradt meg bennem. De lehet rosszul néztem... majd teszek egy próbát még 1-2 év múlva. Nem önigazolásként mert mindenkinek más jön be, de nálunk pl. a mozi egyharmada elhagyta a termet a film kb. felénél.

.

Akár így, akár úgy, már csak azért is érdemes volt írni, hogy előkerültél!!!

"igazán mélyre nem menő filmként" - már miben nem ment mélyre? Kennedyben, a merényletben biztos nem, de a gyászban szerintem nagyon. Én legalábbis tök éreztem azt a tompaságot, amit ilyenkor sszokásos...


.

R2-D2 írta:

Deadpool


Szégyen, vagy sem, de ezek után kifejezetten várom ennek a második részét, mint ahogy azt is, hogy fog vendégszerepelni Deadpool egy esetleges X-men filmben… ja, jut eszembe, sehogy. Inkább fog szerepelni az öreg Xavier a következő Deadpool moziban, hisz X-menek már újraírták a múltat/jelent/ jövőt. Mindenestre ezzel a nagyszájúval már két renegát mutánsunk is van, nagyjából két hasonló képességgel (mínusz admantium): s most már azt is tudjuk mindkettőről , honnan jött.


75%

Másodjára is tetszett. Sőt, másodjára még jobban tetszett, 5%-ot simán hozzáadhatok az eredeti értékeléshez. Annak ellenére, hogy már tudtam, mi lesz, széles vigyorral néztem az egészet, remekül szórakoztam a kiszólásokon, filmes poénokon (a nagy részüket el is felejtettem). Ráadásul a BD extrái csak rátettek erre egy lapáttal, több, mint két órás anyag, hasonló stílusban, mint maga a film. Egy dolog nagyon átjött belőle: az a rajongás - ami főleg Reynolds által - elvezetett a mozi megszületéséshez. De jók a kimaradt jelenetek is, néhánynak valódi plusz tartalma van.

Szóval, tényleg várom a második részt.  


.

R2-D2 írta:

arzo írta:

Jackie


Hmm... örülök, hogy valakiben ilyen gondolatokat ébresztett a film. Engem Natalie Portman játéka talán az egyedüli ami megfogott a filmben. Amúgy semmi más különösebben, bár a téma engem is érdekelt. Unalmas, vontatott, igazán mélyre nem menő filmként maradt meg bennem. De lehet rosszul néztem... majd teszek egy próbát még 1-2 év múlva. Nem önigazolásként mert mindenkinek más jön be, de nálunk pl. a mozi egyharmada elhagyta a termet a film kb. felénél.

.

Akár így, akár úgy, már csak azért is érdemes volt írni, hogy előkerültél!!!

"igazán mélyre nem menő filmként" - már miben nem ment mélyre? Kennedyben, a merényletben biztos nem, de a gyászban szerintem nagyon. Én legalábbis tök éreztem azt a tompaságot, amit ilyenkor sszokásos...


.

Nem is a merényletben történetében vártam a mélységet, hiszen ez a film nem arról szól, hanem valóban a gyászról. A tompaság egy jó szó arra amit én is éreztem. Személy szerint nekem Jackie érzeteibe való belemélyedés hiányzott. Többször utalt is rá az "interjú" alatti beszélgetések során, hogy nem megy bele az adott témába jobban, mindvégig megtartotta egyféle közzétehető formában az érzeti megnyilatkozást. Én legalábbis végig éreztem ezt a: tartom magam a megszokott protokollhoz való hozzáállást - bár ez is kétségtelenül több volt a megszokottól ismertebb személyek esetében - mégis nem keltett "hús-vér" lélektani hatást, kicsit a színpadiasság hatotta át.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Teljesen idegenek



De ahogy olvastam, egyre kevésbé értem az ellenszenved a csoportterápiák iránt   ... Ez a film, meg a többi felemlegetett is egy az egyben az, legfeljebb nem idegenekről van szó, hanem barátokról, családtagokról   . Egy Mónika-show, csak kulturáltabb környezetben és viszonyok között   , de a szerepe, a funkciója ugyanaz a benne levő szereplők számára is.

Van egyébként magyar film is hasonló -két házaspár a saját viszonyaikkal, múltjukkal, úgy, hogy a nők testvérek-, az Ernelláék Farkaséknál...

 Azért az általam rühellt, körben ülős, kibeszélős csoportterápia még csak nem is hasonlít ezekre a filmekre/jelenetekre. Ott a sok idióta önként elmegy egy csoportba, mert azt hiszi, ha kibeszéli a problémáját és/vagy meghallgat másokat, jobb lesz neki. A mi filmjeink zömében az emberek nem önként "öntik ki szívüket", sőt nem is mindig önként kerülnek a helyzetbe. Lehet, hogy szerepe, funkciója, hatása hasonló, de a formája, lezajlása nem.

Az Ernelláékról már hallottam, de mivel nem láttam, értelem szerint nem hivatkozhattam rá... még az is lehet, egyszer megnézem. Mondjuk, ha az évi két-három magyar film nem lesz meg nélküle.


.

Érdemes, érdemes megnézni Ernelláékat. Teljesen megváltozott a magyar filmek iránti érzetem mióta ezt láttam. Érdekes, eddig nem gondoltam bele a párhuzamba a Teljesen idegenekkel, de megvan érzetileg.

arzo írta:

Jackie

Nem is a merényletben történetében vártam a mélységet, hiszen ez a film nem arról szól, hanem valóban a gyászról. A tompaság egy jó szó arra amit én is éreztem. Személy szerint nekem Jackie érzeteibe való belemélyedés hiányzott. Többször utalt is rá az "interjú" alatti beszélgetések során, hogy nem megy bele az adott témába jobban, mindvégig megtartotta egyféle közzétehető formában az érzeti megnyilatkozást. Én legalábbis végig éreztem ezt a: tartom magam a megszokott protokollhoz való hozzáállást - bár ez is kétségtelenül több volt a megszokottól ismertebb személyek esetében - mégis nem keltett "hús-vér" lélektani hatást, kicsit a színpadiasság hatotta át.

Ez igaz, na de hát mégiscsak ő volt a first lady... ahhoz képest szerintem még egészen jól meg is nyílt. Ha ameg színpadiasság: pont beleillett abba képbe, amit Jackie magáról korábban kialakított. Eleve már JFK félrelépéseit leplezendő, de amúgy is, gondolj bele, az a Fehér házas tárlatvezetés mennyire is mesterkélt volt. Szerintem ő first ladyként sosem vette le a "maszkot", férje halála után pláne nem.

Hatásosabb és tényleg megindítóbb lett volna, ha mondjuk látjuk zokogni, összeomlani... stb... de miután kvázi az "interjú" volt megfilmesítve, az abban elhangzottak voltak a mozi jelenetei, szerintem ez így teljesen rendben van.

arzo írta:

Teljesen idegenek

R2-D2 írta:

Ernelláékról már hallottam, de mivel nem láttam, értelem szerint nem hivatkozhattam rá... még az is lehet, egyszer megnézem. Mondjuk, ha az évi két-három magyar film nem lesz meg nélküle.

Érdemes, érdemes megnézni Ernelláékat. Teljesen megváltozott a magyar filmek iránti érzetem mióta ezt láttam. Érdekes, eddig nem gondoltam bele a párhuzamba a Teljesen idegenekkel, de megvan érzetileg.

Ennyi jó szó után még meg is nézném, de miután rengeteg magyar filmmel egyetemben ez sincs a nettékában, egyelőre felejtős... amúgy sem értem: van, mikor a mozibemutóval egyidőben, esetleg pár hónappal később van valami, a magyar filmeknek meg se híre, se hamva.

Mintha szándékos lenne...

R2-D2 írta:

arzo írta:

Teljesen idegenek

R2-D2 írta:

Ernelláékról már hallottam, de mivel nem láttam, értelem szerint nem hivatkozhattam rá... még az is lehet, egyszer megnézem. Mondjuk, ha az évi két-három magyar film nem lesz meg nélküle.

Érdemes, érdemes megnézni Ernelláékat. Teljesen megváltozott a magyar filmek iránti érzetem mióta ezt láttam. Érdekes, eddig nem gondoltam bele a párhuzamba a Teljesen idegenekkel, de megvan érzetileg.

Ennyi jó szó után még meg is nézném, de miután rengeteg magyar filmmel egyetemben ez sincs a nettékában, egyelőre felejtős... amúgy sem értem: van, mikor a mozibemutatóval egy időben, esetleg pár hónappal később van valami, a magyar filmeknek meg se híre, se hamva.

Mintha szándékos lenne...

Néha én is úgy érzem, hogy okkal tűnnek el támogatott(!!!) magyar filmek a süllyesztőben, mert nehezen hiszem el, hogy ha vannak százmilliók egy film legyártására, akkor nincsenek százezrek arra, hogy azt a szélesebb közönséggel is megismertessék. A magyar filmeknek mondjuk megvan az a hátránya a nemzetközi filmekhez képest, hogy abból relatíve nehezen kerül ki kópia (értsd: ennyire nem érdekli a kutyát sem), de akadt egy pár "szép" anomália a jogi csűrés-csavarás meg az egyéb faszkodások miatt (ezek közül a Pál Adriennről írtam is).

Az Ernellákék helyzete ebből a szempontból nem meglepő, hiszen szeptemberi film, még bőven fesztiváloztatják, de olvastam róla, hogy egy egészen érdekes kezdeményezéssel így is gondoskodnak a hazai bemutatókról: lakásmozival   . Ha jól sejtem, különösen hogy láttam A CETLIT   , a kijelentés leginkább a Veszettekre vonatkozik, de a "kora" ellenére ott is még beugrik egy-egy külföldi vetítés, és a kérdésekre az a válasz általában, hogy lesz DVD, ha majd azok lezárultak.

Én inkább azokat a filmeket nem értem, amiket úgy dobnak ki, hogy szinte be sem mutatták, mert lassan akár háborúsfilm-nagyhatalom is lehetnénk, ha előkerülne az általam régóta várt Drága Elza!, de például pár napja tudtam meg, hogy a Szürke senkik mellett is van még I. vh.-s filmünk, a "Csak még egyszer előre!".
.

.






Summer Camp





Ha Niwrok pár napja nem ajánlja ezt a filmet, vélhetően ezzel sem kerülök soha kapcsolatba – pedig aztán ez is spanyol (na jó, félig), meg ez is horror… viszont sem olvasni nem olvastam róla sehol, sem az imdb csodapontozása nem csábított volna a megnézésre. Igaz, nekem icipicit sok volt az egymás arcába üvöltés, de ebben a 81 percben, amit Alberto Marini elkövetett, végig árgus szemekkel figyeltem a képernyőt, végig egy feszült és izgalmas mozit kaptam, ami ugyan nekem akkora meglepetést nem okozott, mint becses kollégámnak, de még így is egy nagyszerű élmény volt.

Egyszer régen láttam egy filmet, amiben bekötött szemű embereket kényszerítettek arra, hogy teljes erőből, vakon rohanjanak az erdőben, hogy előbb-utóbb valamelyik méretes fán koppanjon fejük – nos, a Summer Camp nyitó jelenete totál erre emlékeztetett. Még mondtam is magamban, hogy na, ne már, megint egy nem túl eredeti ötlet… hogy aztán két perc után elégedett mosolyra görbüljön a szám. Kb. itt dőlt el, hogy ez a film sokkal több lesz, mint azt esetleg gondoltam, itt kimutatta a foga fehérjét: ebben a moziban bizony semmi sem a megszokott filmes sablonrendszer szerint történik. Legjobb példa erre pont a kiálló fanyárs esete… szinte már kínos, mennyire meg tudtak vezetni vele. Szóval itt is fut egy lány bekötött szemmel az erdőben, ami futás viszont itt önkéntes és a bizalom megszerzéséről, kiépítéséről, és egyben a bátorság bizonyításáról szól. No meg egyébként ügyességről, mert jómagam vélhetően a második fán fennakadtam volna – ez a futás ugyanakkor felvet némi hitelességi problémát, de tökre nem érdekelt akkor sem és most sem. A lány, Michelle (Maiara Walsh) simán teljesíti a pályát – az egész játék ugyanis egy nyári tábor része, amiben ő és három másik fiatal amerikai társa harmadnapra egy valagnyi spanyol kiskölköt vár egy angol nyelvi campusra. A remek felütés után a Summer Camp icipicit viszont leül, hiába a Halálos kitérős hangulat, hiába a lakókocsi a drogosokkal, egy kis üresjárat következik – kvázi annyi, míg a társaság belakja a régi kastélyt, míg mi meg kénytelenek vagyunk megismerni egymáshoz való viszonyukat.

Szerencsére viszonylag hamar beüt a krach és egyikükön – amúgy ez is mekkora húzás – fura tünetek kezdenek jelentkezni: fekete vér csordogál a szájából, majd minden átmenet nélkül féktelen vadállattá változik (mint a 28 nappal később majmai az elején). Zseniális az egész széna, ekkor éreztem másodszor azt, hogy megint megvezettek. Normál esetben totál más irányt vett volna a film, de itt ugye semmi nem úgy van, mint normál esetben… és ekkor a lényeg még hátra is volt. A fertőzés gyorsan terjed, van pánik, meg minden, néhányan megfertőződnek, mások nem… Michelle mellett Christy (Jocelin Donahue) és Will (Diego Boneta) lesz a főszereplője az őrült körhintának. Igen, ez a helyes kifejezés, az egész mozi egy kibaszott körhinta, de legnagyobb sajnálatomra egy szót sem árulhatok el belőle, miért is az. A lényeg annyi, hogy a fertőzésnek jól megindokolható és hiteles (sőt, majdnem tudományos, egyfajta továbbgondolt tudományos) magyarázata van, az események pedig meglepően jól szervezetten és átgondoltan követik egymást. Kiválóak a kergetőzős, inkább feszült, mint félelmetes jelenetek, egy eseménynél, a fúrósnál meg még fel is szisszentem… apám, ahogy az, ott pörgött… brrrr…Tök jó ritmusa van a filmnek, épp hogy csak icipicit hagy fújni két őrület között, mint például a 911 hívásánál. Mert mekkora poén már, hogy az amerikai csaj a 911-et tárcsázza, holott Európában 112 van??? És hogy ez nekem fel sem tűnt????  

Kifejezetten hangulatos a Summer Camp, legyen az akár az elején az erdei szakasz, vagy maga a kastély különböző fejezetei. A gyerekszobás emeletes ágyas képekről is rögtön lehet asszociálni más mozikra, no meg úgy alapból rengeteg egyéb helyeken is feltűnő sablonnal találkozhatunk – de úgy gondolom, a Summer Camp képes volt a gondolkodás nélküli másoláson kívül újfajta rendszerbe fűzni őket. Ha jól belegondolok, a filmnek nem igazán van olyan eleme, amit még nem használtak volna máshol – mégis, tök újszerű és friss az élmény: egyszerűen jól van összerakva a sok használt elem. Még a főszereplők sem úgy viselkednek, mint a tipikus „picsahorror” (copyright by Niwrok) főszereplői… s nem is az és úgy lesz a sorsuk, ahogy az elvárható lenne. A hab a tortán – még mielőtt az egészen ironikus fináléra kitérnék – a filmnek a nagy hentelésben és rohanásban arra is van ideje, hogy feltegye az erkölcsi kérdést a másállapotban elkövetett gyilkosság jogszerűségéről, felelősségéről. De a legdurvább, hogy a két agyonvert faszi esetén felül ugye ott van a legeslegelső gyilkosság, ami jogossága a film folyamán úgy változik meg, hogy öröm volt nézni. Már ez alapján is látszott, hogy nem kicsi irónia szorult az írókba az egész film folyamán, de amit a végjátékban csináltak, az beszarás. Komolyan mondom, rég éreztem ennyire sokkolóan ötletesnek egy film végét. Mikor mondják, hogy jön a rendőrség kicsit még bosszankodtam is, hogy a lány tette csak úgy lógni fog a levegőben… aztán lószart mama. Nem tudom, lehet-e überelni a főszerelők megdöbbenését, de magam is hasonlóan éreztem, mikor megláttam, ki is jött… zseniális. Ekkora fekete humort!!!  

Érdemes lenne egyébként kideríteni, mennyibe került ez az egész, mert hogy sok pénz nem volt rá, az biztos. Viszont meglepően tisztességes látvány és díszlet fogadja a nézőt a képernyőn, egészen profi kamerahasználat és vágás – utóbbi különösen a mozi intenzitásáért felelős. Jók a számomra ismeretlen fiatal szereplők, ahogy írtam, messze túlmutat karakterük a „sikítunk és meghalunk” papírfigurán – erről még pár sorral később – az meg külön mosolyra adott okot, hogy Christy a film egyik pillanatában, egyik beállásában tök úgy nézett ki, mint Anastasia az A szürke ötven árnyalatából. Az az arc, az a haj… hirtelen nem is tudtam, mit nézek. Csak a következő percek őrült üvöltése rángatott vissza a valóságba és jöttem rá, hogy itt a sikítás mást jelent, mint amit anno a vörös szobában Christiannal produkáltak (mondjuk, az inkább sikkantgatás volt). S ha már itt vagyunk: az egész film számomra legidegesítőbb mellékzöngéje volt ez az eszetlen ordibálás és sikítozás. Értem, hogy üvölteni kell, ha valaki átváltozik melletted és épp agyon akar verni/beléd akar harapni, de ezt mondjuk 60 percen keresztül hallgatni nem épp kellemes érzés… amikor meg mindezt megfejelték azzal, hogy két karakter, fekete trutyival a szájában pár centire egymástól a másik arcába üvölt… nos, az kicsit fájt. Rögtön beugrott a Holtak napja 2008-as posztere, csak az mellé tükörbe kell fordítani még egy ugyanolyan posztert és ki is jön a jelenet…

Egyébként, ezt leszámítva teljesen rendben van a film. Ötletes, újszerűen használja a már megismert elemeket, kétszer-háromszor meg is lepett, van némi fekete humora – a finálé meg a maga megdöbbentő mivoltában zseniálisan kegyetlen. Érdemes amúgy a végefőcímet hagyni egy kicsit, van egy kis szöveg alatta, ami (ál)tudományos magyarázatot is ad az egészre – egyébként ez az egész sztorinak ad egy kis keretet – ami alapján záró gondolatként én is kutakodtam egy kicsit a neten és az alábbiakat találtam:

„A "mérgező feketepenész" valódi neve Stachybotrys chartarum. Általában hosszan tartó beázáskor jelenik meg cellulóz tartalmú építőanyagokon, egészségkárosító hatása függ a belélegzett spóramennyiségtől és az expozíció hosszától. A tünetek jelentkezhetnek krónikus fáradság, fejfájás, szem- ill. nyálkahártya-irritáció, tüsszögés, bőrkiütések, idült köhögés formájában. Súlyos esetben émelygés, hányinger, hányás, orr- és tüdővérzés (pulmonáris hemosiderosis/ hemorrhage) alakulhat ki.”  


No meg veszélyes agresszió… ugyebár…  





80%




.

R2-D2 írta:

Summer Camp

Ha Niwrok pár napja nem ajánlja ezt a filmet, vélhetően ezzel sem kerülök soha kapcsolatba – pedig aztán ez is spanyol (na jó, félig), meg ez is horror… viszont sem olvasni nem olvastam róla sehol, sem az imdb csodapontozása nem csábított volna a megnézésre. Igaz, nekem icipicit sok volt az egymás arcába üvöltés, de ebben a 81 percben, amit Alberto Marini elkövetett, végig árgus szemekkel figyeltem a képernyőt, végig egy feszült és izgalmas mozit kaptam, ami ugyan nekem akkora meglepetést nem okozott, mint becses kollégámnak, de még így is egy nagyszerű élmény volt.

Ötletes, újszerűen használja a már megismert elemeket, kétszer-háromszor meg is lepett, van némi fekete humora – a finálé meg a maga megdöbbentő mivoltában zseniálisan kegyetlen.

80%

Na, látod, ez volt a gyors   !

Nem a meglepetés volt itt a lényeg, hanem amit te is írtál, az ismert dolgok újszerű feldolgozása. Ezért szeretem Wan horrorjait is, és itt is ez fogott meg. Marini mintha pecázna ezzel a filmmel, úgy dobálja be a horrorkliséket csaliként, hátha "ráharapsz", és azt hiszed, ez egy sablonos "picsahorror", de aztán hopp, kiderül, az a mézesmadzag volt, és el is húzza az orrod előtt. Nem csak a karóval játszotta ezt, amivel szinte előre elárulta a "trükkjét" (túl gyakorlott horrornézők vagyunk mi ahhoz, hogy ilyenekkel ezután be lehessen csapni bármelyikünket   ), de utalásként mutogatja azt a hülye baglyos szökőkutat, és aztán elkezd szórakozni a fertőzéssel.

Spoiler:

Most, hogy Wan hátrahagyni látszik a horrorokat, jó is, hogy valakit odavehetek a helyére   .
.

Niwrok írta:

Summer Camp


Nem a meglepetés volt itt a lényeg, hanem amit te is írtál, az ismert dolgok újszerű feldolgozása. Ezért szeretem Wan horrorjait is, és itt is ez fogott meg. Marini mintha pecázna ezzel a filmmel, úgy dobálja be a horrorkliséket csaliként, hátha "ráharapsz", és azt hiszed, ez egy sablonos "picsahorror", de aztán hopp, kiderül, az a mézesmadzag volt, és el is húzza az orrod előtt.

Nekem ez az egész leginkább egy kiborult LEGO dobozhoz hasonlított. 10 emberből 9 a megszokott módon rakná össze belőle nagyjából ugyanazt, ez a faszi meg fogja az alkotórészeket és totál mást épít belőle. Ugyanaz a játék, de mégsem ugyanaz. Bravo!

Niwrok írta:

De ha nem vetted észre a 911-et, akkor honnan tűnt fel később   ??

Honnan, honnan... hát utólag, imdb-n olvastam...



.