Kritikák, gondolatok a filmek világából
 
HomeCalendarGalleryGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share
 

 R2-D2 írásai 3.0

Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1 ... 23 ... 43, 44, 45, 46, 47, 48  Next
SzerzőÜzenet
R2-D2
Admin
R2-D2

Hozzászólások száma : 4185
Join date : 2012. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Szombathely

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Látlak   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyVas. Márc. 17, 2019 2:08 pm

.
R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 YfG4EyY





Látlak





Még most is azon tűnődöm, hogy lehetett egy ennyire ígéretes ötletből egy ennyire semmilyen filmet csinálni… hogy lehetett ezt, ennyire elrontani, hogy nem sikerült az előkészítés, forgatás, utómunka több hónapos időtartama alatt eldönteni, mi a f@szt is akarnak kihozni mindabból a zseniális felütésből, amit csalinak bedobtak a film kezdetén. Nem tudom, minek szánták, de ez nem hogy nem horror, de még thrillernek is nagyon gyenge, agyonnyomva egy béna szerelmi szállal meg kicsit felizgatva egy kis sci-fi beütéssel – ez még a manapság talán kicsit kevésbé divatos YA vonalon is nagyon kevés. Vagy megint a MEO-s szabin van és egy újabb iszonyat béna forgatókönyv csúszott át a szűrőn Hollywoodban???

Mindenki emlékszik, hol volt az Esemény napján” – ezzel kezdődik a film, amiben is egy általános iskolai foglalkozás közben egy hatalmas robbanást látunk az ablakon át. Miután nem tudtam a moziról jóformán semmit (majd a végén idézem a wikit, mekkora ökörséget írtak), első pillanatra azt hittem, ismét egy jófajta inváziós sci-fivel lesz dolgom – de nem, viszont annál jobban tetszett a következő negyed óra, amiben kitágították a világot. Képzeljetek el egy katasztrófát, aminek az lett a következménye, hogy a baleset (robbanás) környezetében élő emberek meghaltak ugyan, de egyfajta lenyomatot hagytak maguk után a világban. Egy szellemlényt, ami – ld. még The Endless – meghatározhatatlan okok miatt sajátos hurokban ragadva az élők között marad. Úgy, hogy az élők látják ugyan őket, de kommunikálni nem tudnak velük, s az idő (mindenkinek más) lejárta után Thanos csettintése szerűen eltűnnek a környezetükből. Tehát, minden áldott nap, minden szellemlény (szinkronban: maradvány = mara) ugyanabban az időben, ugyanott tűnik fel és minden nap ugyanazt csinálja. Pl. egy néni minden nap ugyanakkor és ugyanott megy át az úton, majd tűnik el, a faszi ugyanott porszívózik, stb… Nincs ez máshogy a főhősnőnk, Ronnie (Bella Thorne) esetében sem: ő a kislány, akivel gyerekkorában bekerülünk a sztoriba, s ő az, akinek halott apjának a szelleme minden reggel együtt ül velük az asztalnál. Itt kell sajnos megjegyeznem azt is, hogy a 22 éves színésznő roppant mód hiteltelen egy 16 éves diáklány szerepére (ahogy amúgy a társa, a 27 éves Richard Hamon is a 16 éves fiúéra), nem hiszem el, hogy nem tudtak volna korban közelebbi színészeket szerezni. Szóval… van egy ilyen világ, amiben a holtak szellemei az élők közt élnek, de külön szabályrendszer jött létre velük kapcsolatban – tudjátok, mint a majomika három törvénye – amik közül talán a legfontosabb, hogy a szellemek nem kommunikálnak és nincs ráhatásuk a fizikai világra. Csak látni őket. „élik” a saját kis ciklusukat és aztán elporladnak… újra és újra…

Nem nehéz kitalálni, a bonyodalom majd abból lesz, hogy Ronnie-t egy szellem először halálra rémíti, majd kommunikálni kezd vele. Tök jó kis kísértethistória kerekedhetne az egészből, picit akár az Egyenesen át módjára is, minden adott hozzá: az egyre gyakrabban feltűnő szellemek, akik valamiért egyre többen lesznek (mondjuk, ez jó kérdés, miért és hogyan), az egész komor, sötét hangulat és képi világ egy nagyon jó kis szellemes horrort eredményezhetett volna – de nem: valami agyament okból kifolyólag teljesen érhetetlenül és értelmezhetetlenül egy sorozat gyilkosos thrillerbe csöppenünk. Amiben első percekben még a fenyegető szellem, Brian (Thomas Elms) a gyanúsított – még ha ez a korábban felállított szabályokkal teljesen szembe is megy. Ebből kifolyólag a nézőben rögtön felmerül a kérdés, hogy vagy a film annyira hülye, hogy létrehoz szabályokat, amiket következetesen nem tart be, vagy rögtön az első szakaszban kijelentett „semmi nem az, aminek látszik” kijelentést komolyan veszi… innentől viszont az van, hogy semmi fordulat, meglepetés nem működik a moziban, mert tulajdonképp logika nélkül lehet bármit csinálni a forgatókönyvben. Azt meg csak én jegyzem meg… úgy halkan… hogy ha egy szellem, aki állítólag ugye fenyeget, azt írja a tükörre, hogy RUN, akkor miből gondolja bárki, hogy ártani akar???

Mindegy, Ronnie és újdonsült sablon-antiszociális barátja, Kirk a dolgok nyomába ered, de miután ők csak gyerekek (ezt mindig elfelejtettem, ha rájuk néztem), ezért kell nekik a segítség, egy témával foglalkozó tanár, bizonyos Bittner (Dermot Mulroney) személyében – aki először nem hisz a lánynak, majd hipp-hopp segíti őket. De érdekes, neki sem tűnik föl a menekülj üzenet, ahogy az időközben bedobott – amúgy érdekes – újabbnál újabb ötletekre és fordulatokra sem kapunk választ: engem mindenekelőtt az érdekelt közben, ha az Esemény 10 éve történt és az akkori halottak köztük járnak, akkor hogy lesznek egyre többen – ez is csak úgy ki van jelentve, de igazából végig lóg a levegőben. Ronnie és Kirk aztán egyre mélyebben merül a rejtélyben, elmennek a robbanás epicentrumába is és egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, amiben Ronnie születésnapjának is fontos szerepe van. Valahol egyébként a mozi itt lépi át a józan ész és forgatókönyv határait, itt veszti el azt a kapcsot a nézővel, ami abban segítené, hogy értelmes és élvezhető alkotás legyen… ugyanis innentől vagy értelmezhetetlen, vagy szürreális jelenetek jönnek random egymás után, a néző pedig nem győzi kapkodni a fejét. Mert azért csak megfordul mindenki fejében, hogy ha már annyira hangsúlyosan Hirosimához, Nagaszakihoz és Csernobilhez hasonlították az Eseményt, akkor hogy lehet mindenféle védőfelszerelés nélkül elzarándokolni a lezárt városba… no meg hogy milyen lezárt város az, amit egy megtépázott drótkerítés őriz?? Katonaság?

Ahogy írtam, ebből minimum két-három vonalon ki lehetett volna hozni egy jó filmet – ha következetesen végigvittek volna bármi ötletet a történetben azok közül, amiket feldobtak. Egyrészt, ugye, a szellemes, kísértetes vonal: jó volt Brian minden egyes megjelenése, tettek bele néhány jump scare elemet is, ami működik, de aztán a helyett, hogy a marákat (vagy legalábbis néhányukat) félelmetessé tették volna, inkább egy asztalnál újságot olvasó apuka képe marad meg a nézőben róluk. Ehhez kapcsolódóan jön a következő dolog: óriási ziccer, és bosszantóan érintőlegesen van csak kezelve az a drámai szál, ami magával a halállal, a gyásszal, az elmúlással foglalkozik: ha már ennyire hangsúlyos a családtagok köztünk élése, s a film végi szerepük, akkor igazán illett volna némi mélyebb lélekanalízis arról, ki, milyen módon és hogyan képes elengedni emléküket és megbékélni elvesztésüket. Icipicit párhuzamba is lehet állítani a Cocoval is, csak inverz módon: ott, ha nem gondolsz már valakire, akkor eltűnik a holtak közül, itt meg pont meg el kéne engedni, hogy eltűnjön apu az asztal mellől (volt már ehhez hasonló is, úgy érzem). Remek kis dráma lehetett volna belőle, de nem lett – helyette a semmiből előkerül egy thrilleres vonal, onnantól kezdve meg az a kérdés, ki a gyilkos és miért. Engem amúgy talán ez akasztott ki legjobban, ez volt a leginkább semmilyen a sztori szemszögéből: ahogy kiderül, ki ő és miért és hogyan, úgy vált tök hiteltelenné az egész. S végül – ami talán legjobban fájt – volt egy gondolat, aminek tök örültem volna, hogy ha egy áltudományos maszlaggal megbolondítva jobban kibontják… nevezetesen az atomrobbanás után lenyomatot hagyó halottak témája. Abban annyi, de annyi lehetőség volt, hogy szinte bosszantott, hogy egy mondatban elintézték az egészet.

A Látlak (a Still az hol marad a címből, kedves fordítók???) így lett egy remek ziccereket felvonultató, azokat sorra kihagyó újabb hollywoodi középkategóriás tömegcikk. Hangulata ugyan rendben van, de a sok elkezdett szál, a sok random módra bedobott összetevő, a zsánerek kavalkádja szinte lenullázza egymást. Nem segít az sem, hogy el kell higgyem két felnőtt színészről, hogy középiskolás, no meg a magam megszokott módján a sok látomásszerű képpel, víz alatti jelenettel sem tudtam mit kezdeni. Végig csak az járt a kis okos fejemben, hogy arra vagyok kíváncsi, mi is ez az egész világ, hogyan alakul ki, és mit lehet csinálni a marákkal – nem pedig egy elszabott tudományos kísérlet totál életszerűtlen következményeként tervezett újraélesztési próbálkozást akartam lesni. A szellemváros jó volt, tök jó lett volna, ha az ottani több ezer lélek ciklusának magyarázatára jobban kitértek volna – kicsit el is képzeltem, mondjuk Pripjaty utcáit ilyen formában – de a bázison történtek és azok összecsapott magyarázatai, no meg azon az ominózus fényképen feltűnő egyre több karakter szerepe már nem jött be. Félni egy percet nem tudtam rajt, de szívesen ámultam volna egy jól kidolgozott, marákkal teli világon, amiben a szeretett halottal való kommunikálás izgalma, a gyász és esetleg az áltudományos sci-fi vonal lett volna erősebb. Vagy mondjuk szívesen paráztam volna a szellemvilágtól egy jó kísértetes moziban – ha már a hangulatot a látvánnyal és a képi világgal megteremtették hozzá… ja, hogy a szellemek körül jéghideg a levegő?? Tényleg, az az Odaát



60%


„A film középpontjában a tizenéves Ronnie áll, aki az egyik osztálytársával egy olyan árnyékvilágba esik, amely elhomályosítja az élők és halottak határait. A duópáros kétségbeesetten elkezd versenyt vívni az idővel, hogy megállítsák a ravasz gyilkosokat.” Wiki – ez egy akkora baromság, hogy szégyellheti magát az, aki ezt írta…



.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
R2-D2
Admin
R2-D2

Hozzászólások száma : 4185
Join date : 2012. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Szombathely

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Nyughatatlan özvegyek   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyHétf. Márc. 18, 2019 9:38 pm

.
R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Zijz57n





Nyughatatlan özvegyek





Steve McOeen nem egy termékeny játékfilmrendező. Ez a Widows mindösszesen a negyedik filmje, s bár jómagam nem igazán kedvelem a néger direktort és műveit, valahogy ez a női heist mozi már a bemutatója óta birizgálta a fantáziámat. Az előzetese alapján volt egy elképzelésem arról, mit is fogok kapni, valami bosszúfilmbe oltott bankrablós sztorit, amiben bűnözők exei csinálják meg a balhét férjeik halála után. Valami okos, izgalmas történetet, „tökös” szereplőkkel, a zsáner elvárasainak megfelelő szerkezetben – nos azonban a rendező és a forgatókönyvíró egy nagy fityiszt mutatott nekem. Nyomokban ugyan tartalmazza mindazt, ami miatt leültem elé, de ezzel a filmmel sem fog Steve McQueen úr kedvenceim közé kerülni: az előzetes látványos akcióorgiája és karakterkavalkádja helyett egy nagyrészt dögunalmas, több mint két órás, érzelmi csúcspontoktól ismét csak mentes, langyos női bankrablós sztorit kapunk… néhány kifejezetten idegesítő és buta szállal, illetve figurával.

Egyéként nagyjából az első percekben egy óriási kérdőjel fogalmazódott meg bennem – egy olyan kérdés, ami nagymértékben befolyásolta azon későbbi meglepetésnek szánt esemény(ek) átélését, ami minden bizonnyal más embernek fontos és hatásos fordulópont lehetett a filmben. Spoilermentesen nehéz róla írni, de legyen elég annyi, hogy én egy percig nem hittem el, hogy a raktárban szarrá lőtt és felrobbant furgonban oda is vesztek a fiúk. Egyszerűen képtelenségnek tartottam neves színészeket sok pénzért csak és kizárólag azért szerződtetni, hogy kb. öt perc után meghaljanak – illetve némi flashbackben bonyolítsák a történetet. Lehet, nem jó ilyen gyanakvással leüli egy mozi elé, de minimum azt vártam, hogy a nyitó jelenet valami flashforward szerű emlék, látomás, valami, ami majd be fog következni mondjuk a film felénél – és az út, míg idáig eljutunk, tud érdekes is lenni. Meg hogy ez után jönnek majd azon özvegyek, akikről a címben is szó van – és majd valami jól megindokolt erkölcsi okból kifolyólag megcsinálják életük balhéját. Sőt, előzetesen az volt a fixa ideám – én legalábbis így írtam volna meg – hogy a fiúk csak megrendezték saját halálukat, aztán lelépnek a lóvéval a csajok mellől…

De nem. Kérem, a helyzet véresen komoly és drámaian robbanékony: Harry Rawlings (Liam Neeson) és csapata – köztük pl. kedvenc Jon Bertnhalunk –, egy félresikerült rablás után kénytelen menekülni a fékeveszett tűzerőt felvonultató rendőrök elől. Ám nem jutnak messze, egy raktárból már nem jutnak ki élve, az autó és a benn ülő emberek öt perccel a film kezdete után a lángok martalékai lettek. Miután azonban Rawling és társai elsőszámú közellenségek voltak a zsaruk szemében, túlságosan sok könnycseppet senki nem ejt értük – mindenki örül, hogy egy jó nagy robbanásban egyszerre eltűnt az egész banda. Rawling felesége, Veronica (Viola Davis) persze mély gyászba süllyed, neki a fehér férje volt mindene, s annak ellenére, hogy tudott Rawling ügyleteiről, láthatóan szerette őt. Azon talán még nem is akadtam volna fönn, hogy ezek után egy kicsit merengős, lassabb, nyomasztóbb hangulatúvá váltott a mozi – kvázi érzékeltetve a tragédia okozta sokk hatását – viszont az, hogy szinte a következő képsorokon egy politikai csatározásba, egy választási küzdelembe kapcsolódunk be, az kicsit meglepett. Nem csak azért, mert látszólag az égvilágon semmi köze nincs az egésznek a történethez, hanem mert McQueen módszere szerint ez is egy in medias res váltás – szinte pofátlanul otthagyja a gyászoló nőket, hogy egy más irányt vegyen a film. Az a helyzet ugyanis, hogy a 18-as körzetben épp időközi (??) választások lesznek, a két induló pedig Jack Mulligan (Colin Farell), aki családi hagyományokat vinne tovább a politikai pályával, illetve Jamal Manning (Brian Tyree Henry), aki a feketéket képviselné – némi bűnözői múlttal a háta mögött. Nos, az ő párharcuk a film fő csapásiránya – és egy idő után szomorúan konstatáltam, hogy még az özvegyek tettei is ezen két figura bábjátékának részei.

Rawling ugyanis nem más pénzét lopta el, mint Jamalét, aki így ultimátumot ad Veronicának, hogy adja azt vissza. Hehe… itt nincs olyan, hogy az örökös nem felel az örökbehagyó tetteiért… ezért kell a nőnek rabolnia, ezért kénytelen bűnbandát szervezni – no kiből? Hát persze, hogy a többi halott férj exeiből. Mert miért is ne… biztos mindenki bankrablónak születik, csak nem tud róla. Én legalábbis kissé furán néztem, hogy hirtelen mindegyikük alól kimegy a talaj, hirtelen mindegyiküknek qrva jó oka lesz meglovasítani 5 millió dollárt… akkor is, ha halvány lila fingjuk nincs a bűnözésről. Sőt, az Alice nevű csaj (Elizabeth Debicki) – Florek (Brenthal) özvegye, aki csak úgy mellesleg rendszeresen verte a csaját, az mégis mellette maradt – egy akkora szőke buta picsa, hogy ha nem lenne, ki kéne találni (ki is találták)… biztos csak megint az én fantáziám zabolátlan, de rögtön Paris Hiltont láttam benne a maga szőkeségével és butaságával. Még talán az összes közül Linda (Michelle Rodrigez) figurája tűnik legalkalmasabbnak a melóra – de gyanítom ő is csak azért, mert maga a színésznő többnyire kemény csajokat játszik, így valamiféle prekoncepció érvényesül vele szemben. Mindenesetre ő az egyetlen hármójuk közül, akinek a kezében el tudom képzelni a fegyvert, ami a rabláshoz kell… igen, nem rabláshoz, mert a meló, amit Veronica a férjétől „örökölt”, ezúttal nem egy bankba szól, hanem egy… na de ezt már nem árulom el.

A lényeg, hogy a vártakkal ellentétben a film játékidejének nagy részét nem a szokásos dramaturgia alapján zajló események (készülődés-bankrablás) teszik ki, hanem a már fentebb említett, végtelenül unalmas választási játszma. Mulligan mellé behozták a családi szálat, egy arrogáns, korábban vezető politikus apa (Robert Duvall!!) képében, míg Manning oldalán van a tesója, egy fogdmeg, egy behajtó- és ítéletvégrehajtó, Jatemme (Daniel „Get Out” Kaluuya). Előbbi a maga arroganciájával és nézeteivel nem csak hogy nem volt számomra szimpatikus, de érzésem szerint tovább bonyolította és lassította is a cselekményt – oké, hogy a fináléra meg volt a helye, de menet közben így éreztem. Utóbbi viszont a maga beteg hidegségében zseniális (ld. még Utópia), a fekete szálról például sokkal maradandóbb karakter, mint tesója, a képviselőnek készülő Jamal. Ugyanakkor azt is érteni vélem, hogy van ennek az egésznek politikai és társadalomkritikai mondanivalója, a két oldal játszmái, múltja, környezete (különösen feketékkel kiegészítve) egyfajta tükör is lehet a politikának, de a Nyughatatlan özvegyekben túl sok játékidőt vesz el maguktól a nyughatatlan özvegyektől. Valahogy itt is úgy alakult, hogy a két zsáner keverése, egymásba fűzése nem sikerült, egyik kioltja a másikat – ha meg mindehhez hozzávesszük azt a meglepetést, amit beépítettek a moziba egy jókora káoszt kapunk a történet vonatkozásában. Nekem legalábbis eszembe jutott, ki hogy reagálná le Harry tettét, miért is nem kavart az nagyobb vihart a kis biliben…

De hogy mindenkit megnyugtassak (és hogy az özvegyek is megnyugodjanak a végére), van rablás is. Igaz, kb 15 perc az egész moziból, s igaz, hogy úgy tulajdonképp nincs rendesen kidolgozva, megalapozva, hogy az özvegyek hogyan lettek képesek azt megszervezni és megcsinálni, de van. Sőt, a fináléra minden és mindenki a helyére kerül, a rossz megkapja méltó büntetését, a jó meg a jutalmát… ja, jutalmat más is kap. Egyébként, pont erről jutott eszembe, tessék mondani, attól miért lesz „jóváírva” erkölcsileg egy rablás – sőt, gyilkosság, illetve cserbenhagyásos halálos baleset (ami környékén a kutya se jár, természetesen) – a képernyőn, hogy a rosszfiútól kell lopni? Illetve, ha már itt tartunk, akkor most mi is lett Jamal pénzével??

Eh, mindegy is. Ennek a filmnek mindegy. Ez nem volt jó, túlnyomórészt unalmas és érdektelen, igazán mély lelki kötődés egyik karakterhez sincs – érdekes, a rendezőnek ezt a bravúrt már a 12 év rabszolgaságban is sikerült elkövetnie – sem dramaturgiailag, sem dinamikailag nincs jól összerakva az egész. A csavarra épülő heist mozi is sántít, a társadalomkritikus választási harc meg egy nagy üres lufi. Hiába a jó színészek, hiába a korrekt, és nagyjából hülyeségektől mentes háttér, a nagy összkép jó esetben is egy egyszer nézhető, egyáltalán nem maradandó alkotást mutat. Kár érte, a trailer alapján jobbnak tűnt.





65%



.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Niwrok
Admin
Niwrok

Hozzászólások száma : 3137
Join date : 2012. Oct. 06.

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Re: R2-D2 írásai 3.0   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyHétf. Márc. 18, 2019 9:54 pm

R2-D2 írta:
.
Nyughatatlan özvegyek

Steve McQueen nem egy termékeny játékfilmrendező. Ez a Widows mindösszesen a negyedik filmje, s bár jómagam nem igazán kedvelem a néger direktort és műveit, valahogy ez a női heist mozi már a bemutatója óta birizgálta a fantáziámat. Az előzetese alapján volt egy elképzelésem arról, mit is fogok kapni, valami bosszúfilmbe oltott bankrablós sztorit, amiben bűnözők exei csinálják meg a balhét férjeik halála után. Valami okos, izgalmas történetet, „tökös” szereplőkkel, a zsáner elvárasainak megfelelő szerkezetben – nos azonban a rendező és a forgatókönyvíró egy nagy fityiszt mutatott nekem. Nyomokban ugyan tartalmazza mindazt, ami miatt leültem elé, de ezzel a filmmel sem fog Steve McQueen úr kedvenceim közé kerülni: az előzetes látványos akcióorgiája és karakterkavalkádja helyett egy nagyrészt dögunalmas, több mint két órás, érzelmi csúcspontoktól ismét csak mentes, langyos női bankrablós sztorit kapunk… néhány kifejezetten idegesítő és buta szállal, illetve figurával.

65%


Egyszer végre én is leírhatom: "Hogy te miket nézel scratch ..." lol2

Mivel nekem eddig csak a Szégyentelen nem tetszett annyira tőle, így a pontszám ellenére is felírtam. Majd megpróbálok kevésbé sztárparádé heist-mozit várni Smile .

.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
R2-D2
Admin
R2-D2

Hozzászólások száma : 4185
Join date : 2012. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Szombathely

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Heavy túra   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptySzer. Márc. 20, 2019 7:02 pm

.
R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 B6ab59M




Heavy túra




Jobb összeszarni magad, mint hogy örökké székrekedésed legyen.”  lol!

Bár jómagam nem igazán kedvelem a vígjátékokat –az utóbbi időben olyan irányban ment el ez a zsáner, hogy inkább nem is nézek ilyet – egy percig sem volt kérdés, hogy ezt a finn őrületet látnom kell: a finn faluból induló metálbanda megdicsőülése még úgy is érdekelt, hogy az egész nyilvánvalóan egy öniróniával, szarkazmussal erősen átitatott, meglehetősen idióta filmnek ígérkezett. És nagyon jól tettem: legnagyobb megelégedésemre egyáltalán nem volt annyira fárasztó, bárgyú és infantilis, mint azt a promo képekből, meg az egész előzetesből várni lehetett – s az ugyan tény, hogy néha a kifejezetten agyzsibbasztó poénokkal és helyzetkomikumokkal operál, de az összkép számomra inkább egy kedves és aranyos, vicces filmet mutat, egy ártalmatlan, kicsit félszeg és béna death/black metal bandáról. Annyit azonban mindenképp előre kell bocsájtanom, hogy ez egyáltalán nem szól mindenkihez, az a stílus, amit itt a fiúk játszanak, az bizony még a metál zenében is eléggé réteg, kevésbé edzetteknek komoly megrázkódtatást okoz az a hörgős, üvöltős, vad és hangos zenélés, amit az Impaled Rektum (Karóba Húzott Végbél) névre önmagukat elkeresztelő banda produkál. Ahogy ők nevezik: „Szimfonikus, posztapokaliptikus, rénszarvas-daráló, Krisztus-gyalázó, extrém, háborús, pogány, skandináv metal”

Egyébként laikusoknak annyit meg kell jegyezzek, hogy a metal színtéren az északi (skandináv vonal) különleges helyet foglal el, sikeresnél sikeresebb bandák jönnek onnan – valami okból kifolyólag pedig különösen szeretik a srácok a metal legsúlyosabb, legintenzívebb vállfaját, az ún. black/death metalt játszani. Biztos a sok depresszió az oka… Mindegy, a tételes felsorolástól most eltekintenék, a szakavatottak úgyis kívülről fújják a bandák neveit, aki meg nem jártas ilyenben… nos, az úgysem ezen keresztül fog kapcsolatba kerülni a fémzenével. A lényeg, hogy főhőseink fiatal finn srácok, akik egy kis faluban, egy rénszarvas vágóhíd pincéjében gyakorolnak, immár 12 éve. Nagy álmuk a kitörés, de Turo (Johannes Holopainen), az énekes félszegsége miatt állandóan csak halasztódik a dolog. Ráadásul eddig csak feldolgozásokat játszottak, a széles nyilvánossághoz meg ugye illene valami saját dal is. Lesz persze az is, de ne rohanjunk előre a húsdarálóba beszorult rénszarvas esetéig… A film Turoval kezdődik, egy tök jó fej, hosszúhajú, bőrkabátos, bicikliző csávóval, akinek bizony hosszú haja miatt boldog, boldogtalan beszól a faluban. Az ő narrációjában ismerjük meg három zenésztársát, a CD-boltban (téka? könyvtár??) dolgozó, mindenre emlékező egyik gitárost, Pasit (Max Ovaska), a kisé őrült, mindenbe ész nélkül belekapó dobost, Jynkkyt (Antti Heikkinen), akit már ezen okokból kifolyólag kétszer halottnak nyilvánítottak, no meg a másik gitárost, Lotvonent (Samuli Jaskio), a próbaterem gazdáját, aki azért segít apunak a rénszarvas feldolgozásában. Annak az apunak, akinek úgy mellesleg pont a két középső ujját vitte le valamikor a fűrész – de így könnyebb az ördög-villát mutatni, nem kell behajtani az ujjait… praktikus, nem? Turo egy szociális otthonban dolgozik, ahol például a rendszeresen beszaró beteg után csinál rendet, s ahol majd a gumiszobában találkozik a lappföldi néger csókával, Oulval (Chicke Ohanwe), akire meg valami fura módon pont a death metal hat nyugtatólag. Nem kerülhetem el, de megint csak az magyar klasszikus dalszöveg ugrott be, ami már egyszer szerepelt itt, a fórumon, az Ossiantól a Metalkezelés: „A metál kezelést nem bírja ki senki, A dühöngő megnyugszik és megőrül ki nyugodt

Ezek a szimpatikus fiatalemberek aztán a fentebb már belebegtetett, darálóba szorult rénszarvas miatt megtalálják saját hangzásukat, elkészítik az első demójukat – egész jó kis dal lett – amit aztán egy véletlenül rénszarvasvérrel nyakon öntött producernek adnak. Ő nem más, mint a nem túl messzi Norvégia egyik metál fesztiváljának a góréja, de tekintve a balszerencsés találkozást, nem igazán akarja a bandát többet látni. Ez azonban nem zavarja a fiúkat, s miután az egész falu úgy tudja, hogy fellépnek a nagy külföldön, már nem léphetnek vissza: a mulatós zenét játszó helyi szépfiú előzenekaraként van a bemutatkozásuk közönség előtt. A baj csak az, hogy Turo kb. úgy kezeli a helyzetet, mint anno James Hunt a Rushban, ennek pedig, kombinálva a hörgéssel, meglepő körülményei lesznek… ami aztán majdnem a banda végét jelenti. De szerencsére jön Jynkky, aki megint nem gondolkodik, csak cselekszik – és megint halottá nyilvánítják. Az úton feltűnik még egy rénszarvas is, meg egy fix traffipax, ami mellett a csapat promó képe készül, no meg van egy helyi rendőr, s annak lánya, aki a történet szerelmi száláról gondoskodik. Eddig is remek kis poénokat sütöttek el az írók (szakavatottaknak külön jól eshet Pasi lexikális tudása a riffekről – néhány nekem is beugrott), de ami a fináléban jön, arra nincsenek szavak.

A Karóba Húzott Végbél ugyanis egy sajnálatos temetés ellenére, üldöztetve a szépfiú és a rendőrség által, lopott autóban, egy bolonddal a fedélzeten csak elindul a fesztiválra játszani – az önmegvalósítás és a metal életérzés jegyében. A határon történtek, a viking szerepjáték Legolas vikinggel, a fesztivál és a végjáték eszméletlen jó lett, egymást érték a poénok, igazi, vérbeli vígjátékká alakult át a Heavy túra (egyébként maga a filmcím fizikailag egy meglehetősen rövid időszakra utal, sokkal inkább értelmezhető az egész útra a pincétől a fesztiválig). Állítólag érintve van a svéd-norvég viszony is egy nagy középső ujj keretében, de én ezt nem tudhatom, a határátkelés a maga szürreális mivoltában és fekete humorával tényleg Rejtőt idézi, Turo idegessége pedig a fellépésen is produkál újabb tünetet – hogy aztán a végére mégiscsak egy sikeres bemutatkozáson essen túl a fiatal banda. Még hangszert is kaptak, miután a fesztivált hajón közelítették meg egy viking csapatnak hála, a felszerelésük pedig ott maradt egy sziklaszirten, a turnébuszban… csak a kihantolt koporsó „élte túl” a heavy tripet, ami idáig tartott. A mozi ezen szakaszában bizony néha hangosan felnevettem (tekintve meg, hogy Turo stressze olyan ördögűzősen van megoldva, az is inkább vicces lett), néhány poén annyira jó lett, hogy sok agyonajnározott hollywoodi produkció megirigyelhetné. Amúgy is, az egész moziról süt, hogy ez nem Hollywood, a finn nyelv, a kissé szarkasztikus, kissé morbid, fekete humor messze viszi a Heavy túrát az Álomgyár többnyire altesti és más megalázására épülő idióta vígjátékaitól.

S ha már megalázás, kifigurázás: ez a film úgy csinál viccet egy metalbanda születéséből, hogy közben nem alázza meg sem a műfajt, sem a tagokat. Igaz, hogy kissé szerencsétlennek és adott esetben bénának tűnnek a főszereplők, de végig egy szerethető társaság marad – sőt azon prekoncepciókat is megkérdőjelezi a mozi, miszerint minden ilyen stílusú zenekar sátánista, embervért ivó, csirkét színpadon vágó emberekből áll. Nem: itt a tagok szimpatikus, talán kissé bolond fiatalok, akik talán pont introvertáltságuk miatt (Turo biztosan) találják meg a közös hangot a zenével és egymással. Én, aki rendszeresen olvasom a „szaksajtót”, én nem lepődők meg azon, hogy kifejezetten értelmes, érzelmes, intelligens és okos emberek is feltűnnek metál zenekarokban – ez a Heavy túra pedig minimum megerősített ebben: nem nézi teljesen hülyének, tízig elszámolni nem képes idiótának azt a szubkultúrát, amiről szól. Ennek pedig leginkább az lehet az oka, hogy a már több mint egy évtizede együtt dolgozó író-rendező páros, Juuso Laatio és Jukka Vidgren nagyon is jól ismerik a közeget, nemcsak szeretik az adott stílust, de több videóklipet is készítettek metalbandáknak. S még egy apróság – talán pont ebből eredeztethetően: egyúttal felszínesen ugyan, de picit megvakarták a társadalmi elutasítottság problémáját … no meg a sikeresekhez való dörgölődzés témakörét is. Az meg hogy néha közhelyeket is elpuffogtatva teszik ezt? Na bumm, ez legyen a legnagyobb baj.

A színészek tök jók, a finn nyelv külön adalék hozzá. A zene – bár, mint mondtam, nem a kedvencem – meglepően élvezhető (talán kissé konszolidáltabb is, mint vártam), a skandináv háttér, a picit „redneckes” falusiakkal nagyon jó. De kétség nem fér hozzá, nem lesz ez mindenki filmje, viszont szerintem az is tehet vele egy próbát, aki nem rajong ezért az egész szubkultúráért – az is találhat benne magának szerethető és vicces figurákat és jeleneteket. Aki meg szereti ezt a stílust, az meg szerintem az első perctől az utolsóig élvezni fogja… Sőt, aki az ilyet szereti, hamarosan elmerülhet a Dirt című Mötley Crüe moziban, vagy a Lords of Chaos című filmben a Mayhemről. Kész kánaán…  metal




80%  





.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Niwrok
Admin
Niwrok

Hozzászólások száma : 3137
Join date : 2012. Oct. 06.

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Re: R2-D2 írásai 3.0   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyCsüt. Márc. 21, 2019 9:43 pm

R2-D2 írta:
.
Heavy túra

Jobb összeszarni magad, mint hogy örökké székrekedésed legyen.”  lol!

A színészek tök jók, a finn nyelv külön adalék hozzá. A zene – bár, mint mondtam, nem a kedvencem – meglepően élvezhető (talán kissé konszolidáltabb is, mint vártam), a skandináv háttér, a picit „redneckes” falusiakkal nagyon jó. De kétség nem fér hozzá, nem lesz ez mindenki filmje, viszont szerintem az is tehet vele egy próbát, aki nem rajong ezért az egész szubkultúráért – az is találhat benne magának szerethető és vicces figurákat és jeleneteket. Aki meg szereti ezt a stílust, az meg szerintem az első perctől az utolsóig élvezni fogja… Sőt, aki az ilyet szereti, hamarosan elmerülhet a Dirt című Mötley Crüe moziban, vagy a Lords of Chaos című filmben a Mayhemről. Kész kánaán…  metal

80%  


Ez a rénszarvas amolyan visszatérő motívum Smile .

Talán kuriózumként, egyszer Smile ...

.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Niwrok
Admin
Niwrok

Hozzászólások száma : 3137
Join date : 2012. Oct. 06.

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Re: R2-D2 írásai 3.0   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptySzomb. Márc. 23, 2019 7:16 am

Niwrok írta:
R2-D2 írta:
Niwrok írta:

Utazók

Ha a sztori nem tölt meg többet egy papírzsebkendőnél, az már baj. Ha a film sokáig nem is akar más lenni, mint idegenvezetés egy űrhajón, meg egy virtuális űrséta (ne már, hogy azt nézzem, ahogy a szereplők azt nézik, ahogy elhúz mellettük egy csillag... No ), ami bármilyen látványos is, kizárólag a látványért létezik, az baj. Ha a szereplők a film felében beveszik a "leszarom-tablettát", és csak buliznak a magánjellegű luxushajón, majd a drámai részt kétszer öt perc alatt letudják, az is baj. És az is baj, ha túlárad a giccs és a nyálmáz...

De még ha eredeti lenne, amit látunk, viszont rohadtul nem az! Szinte minden képkockája lopott.

Január közepén nehéz azt mondani, hogy már megvan a 2017-es LopottIdő-díjas sci-fim, de csak remélni merem, hogy ekkora buktába nem futok bele még egyszer idén. Másfél órányi, töküres szemrágó, amit legfeljebb fél órányi, nem túl épületes, de legalább valahol drámai és megkapó tartalomhoz hegesztettek hozzá.

3,5/10


Juj! Shocked Azért ennyire nem számítottam, hogy lehúzod... azt gondoltam, hogy ha elkap a gépszíj és belemész a tartalomba, nem fog tetszeni, de a 3,5 nagyon kevés. De Te tudod... Már úgyis kellett egy különbözőség... peace


Tisztában vagyok vele, mennyi a 3,5 pont, és lehet, ha nem első dühömben írok az Utazókról, akkor akár 4 pont is lehetett volna, de több biztosan nem, mert nem tudok többet adni arra, amiből ilyen mértékben árad az űr üressége, ellenben felb*sz a töméntelen lopás miatt (a bár pofátlansága miatt jól fel is hergeltem magam, amire hazaértem), és nagyjából egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány dolog van, ami igazán tetszett:

Spoiler:
 

Meg a Szép új világ is megvan, mert ez a film egy nagybetűs TAPI.


Újranéztem, mert azért előfordul, hogy a dühből lehúzott filmeknél változik az értékelés; van, hogy jobban, van, hogy kevésbé...

Itt most kevésbé, mert ugyan a lopásokat most is láttam, de már egyszer kidühöngtem magam rajtuk... de hát végül is ezért írunk "élménybeszámolókat", és nem "kritikákat" Smile .

De a másik két problémám továbbra is fennmaradt. Az egyik volt ugye az a klasszikus, hogy a film a saját szabályait nem tartja be, csak idétlenkedik velük; és nem nagy dolgok ezek (Jim éttermi vacsorái, Arthur "személye", a tájékoztató szöveg a csillag melletti elhúzáskor), de éppen az ilyeneken látszik, mennyire érdekel valakit a saját filmje. Megnéztem, ki írta... Jon Spaihts-nak olyan filmek forgatókönyve "köszönhető", mint a Prometheus, A Doctor Strange vagy a Tom Cruise féle Múmia, és akkor nekem nem is volt több kérdésem.

A másik meg a közhelyek és az üres látványelemek mennyisége. Nem olvastam vissza magam, de így is többször eszembe jutott, hogy nagyrészt egy TAPI-t nézek... "Három hét egy helikopteren. Teljesen szuperénekes, szintetikusan beszélő, színes, szteroszkóp tapi, szinkronizált illatorgona kísérettel". Sok mindent elengedtem, de az a "véletlenül" pont olyan hosszú kábel továbbra is fájt, ahogy az is zavart, hogy a stáb néha azt hitte, ők a Planetáriumot vezetik, nem filmet forgatnak, így jó sokszor hívják fel rá a figyelmet, hogy "Nézd, milyen szép kitalált űrvilágot tudunk rajzolni!".

Azt pedig továbbra is a film legnagyobb átverésének tartom, hogy ezt valami tiszta szerelemnek, a körülmények miatti nagy egymásra találásnak hazudja a film, és nem az egymásra utaltság és a kényszer szülte függésnek (amiben az együttélés miatt akár meg is jelenhettek később az érzelmek). Olyan függésben, amiben Aurorának nagyjából annyira volt választása, hogy él még hetven évet gyűlölködésben, gondosan kerülve Jimet, vagy elfogadja, hogy az élet -és Jim- ezeket a lapokat osztotta neki, és abból hozza ki a legtöbbet, bármi volt eredetileg a terve. Kurva nehéz lehet úgy nem szeretni valakit, hogy egy emberen kívül nincs senki más, akit szeretni lehetne.

A legizgalmasabb kérdés mégis az volt, ami a film közben végig bennem motoszkált, hogy a #metoo idején egy ilyen film milyen fogadtatást kapott volna hmmm . Mert ez itt olyan szépen végigveszi a fizikai erőszakon kívül egy bántalmazó kapcsolat összes ismérvét, hogy esettanulmányt lehetne belőle írni.

5,5/10
.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
R2-D2
Admin
R2-D2

Hozzászólások száma : 4185
Join date : 2012. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Szombathely

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: A 64-es betegnapló   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyKedd Márc. 26, 2019 9:06 pm

.
R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 LoOE3sg




A 64-es betegnapló





Ha valaki eddig nem kattant volna rá a dán író, Jussi Adler-Olsen krimijeire, azt hiszem, itt az idő, hogy megtegye: az eddig hétrészes regényfolyamának előző, harmadik megfilmesítése is már nagyon jó lett, de ez, ez az A 64-es betegnapló címet viselő feldolgozás azt hiszem, minden krimirajongó igényeit kielégíti. Minden megvan benn, amit egy igazán fordulatos, izgalmas, hollywoodi túlzásoktól mentes bűnügyi történet megkövetel, ugyanakkor nem vesztette el azt a vérbeli skandináv, enyhe depresszióba hajló, nyomasztó ízét és képi világát sem, ami tulajdonképp az első perctől szerves része és ismertetőjele a franchise-nak. Ráadásul, így, negyedszerre már régi jó ismerősként köszönthetjük a történetek két főszereplőjét, a furcsa zsarupárost, Carlt és Assadot. Akiket amúgy egyre inkább megkedvel az ember, szépen, lassan építkezve a Q ügyosztály történeteinek filmre vitele elérte azt, hogy kezdenek úgymond ikonikus karakterekké válni a nézői/rajongói köztudatban…

Most sajnálom, hogy az előző filmről, a Palackpostáról nem volt időm írni: szép kis íve lenne a kritikáknak, szépen lejönne belőle, hogyan is vált a bizonytalan, TV ízű kezdés után egy bivalyerős sorozattá az egész, hogyan is alakultam magam is át ennek az egésznek a befogadásában. A Nyomtalanul útkeresése, kicsit lassú és fura hangulata így, utólag egy remek alapozás volt a későbbiekre, bemutatta és elfogadtatta mindazt a világot, amiben azóta is járunk: a koppenhágai rendőrség „döglött akták” ügyosztályának légkörét, amiben egy fura páros, Carl (Nikolaj Lie Kass) és Assad (Fares Fares), valamint backupként egy kolleganő, Rose (Johanne Louise Schmidt) dolgozik. Aki még egy percet nem látott az egészből, annak azért el kell mondanom, hogy Carl olyannyira nem egy egyszerű fickó, hogy az elején szinte nézni is rossz, az alkoholizmusból talán mára már nagyjából kigyógyuló, láncdohányos faszi a legmogorvább ember, akit a hátán hord a Föld – épp ezért külön csoda, hogy a néző mégis képes vele azonosulni két órára. Sőt, erre a filmre már azt vettem észre, hogy kifejezetten élvezem a stílusát, viselkedését, már szinte vártam, mikor, kit, hogyan és miért sért meg: így, ez arrogáns, antiszociális viselkedés, amit kitaláltak a karakternek, az azt hiszem egyedülálló a filmes kínálatban.

Nem véletlenül hozom ezt fel ismét, ugyanis meglepő módon a mozi a zsarupáros szakításával indul: Assadot áthelyezik (hogy saját kérésére-e, azt nem tudni), a nyitó képsorok egyikén pedig látjuk, hogy ezt a helyzetet Carl épp megint hogy reagálja le. Az arab srácnak egy hete van hátra, igazából ha nem akarna, nem is nagyon kellene már belefolynia semmibe – de nem ő lenne, ha nem kapna azon az ügyön, ami épp az útjukba kerül: egy bérlakásban három mumifikálódott holttestet találnak, akik színpad szerűen egy asztalnál ülnek, vagináik és péniszük formaldehidben az asztalon… megmondom őszintén, sok tetthelyet láttam már filmben, de ez TOP 10-es. Akár a Hetedik, akár a Hannibal filmbe/sorozatba is beleillene, annyira zseniálisan sokkoló a látvány, annyira hatásos minden. S hogy hogy kerül mindez a Q ügyosztályra? Nos, az asztalnál 12 évvel ezelőtt eltűnt emberkék ülnek, személyivel a zsebükben, így csak ki kéne nyomozni, ki nyírta ki őket és hogy is kerültek oda. Azon a kis logikai bukfencen persze fenn lehet akadni, hogy minek falaz be valaki három hullát, s tesz bele a zsebükbe személyi okmányokat – de tekintve, hogy ez nem amerikai film, még erre is lesz válasz később. Mindegy, ez a jelen, a sorozat hagyományainak megfelelően ide kell majd elérni egy múltbéli szálnak – egészen pontosan, a múlt bűntetteinek itt kell majd végződni valamilyen formában. De hogy ilyenben, ennyire sokkoló, aktuális és megdöbbentő módon, az még engem is meglepett.

A fentebb említett múlt 1961-ben kezdődik, mikor is egy fiatal lányt, Nete-t (Fanny Bornedal) a szülei egy szigeten lévő lány nevelőotthonba küldenek, nekik nem tetsző szexuális viselkedéséért. Tapasztaltabb olvasóimnak rögtön beugorhat a norvég Ördögsziget című mozi is – a párhuzam elvitathatatlan, csak abban fiatal keresztény fiúk nevelőintézete állt egy szigeten, itt meg lánybörtön egy másikon. Sprogø szigete azonban kicsit más, és más lehetőségeket is rejt a történet és a manapság oly aktuális #meetoo mozgalom szempontjából: az ide került lányokat gyakran éri szexuális zaklatás, sőt engedély nélküli (mármint az ő engedélyük nélküli) sterilizálás is. A jelennel párhuzamosan futó múlt eseményláncában szépen végigkövetjük (végig szenvedjük) Nete történetét, aki arra, mire a dán kormány bezáratja a helyet, sajnos az összes létező tragédián átesik. Szép lassan, gyomrot felkavaró, torkot összeszorító módon tárul fel a fiatal lány esete, akit a sziget teljhatalmú ura, bizonyos Curt Wad (Elliott Crosset Hove) használ ki teljesen… s így, mikor a jelenben is feltűnik a faszi, idősebb kiadásban, a néző rögtön képes utálni az azóta sikeres, termékenységcentrumot vezető professzort. Az A 64-es betegnapló ekkor még csak attól érdekes, hogy van egy bűntény, aminek tettesét keresik, meg van egy hihetetlenül visszataszító, aljas, államilag támogatott állapot, amiben néhány lány próbál túlélni. Ha ekkor valaki azt mondja, hogy az ott fogva tartottak közül lesz valaki gyilkos, szívbaj nélkül aláírom és erkölcsileg fel is mentem – a baj csak az, hogy a múmiák között nem szerepel ugyebár a doki, sőt, az egyik holtest pont egy lányé.

Azért írom mindezt ilyen sejtelmesen, mert ugye nem akarom elárulni, ki, mit, miért csinál, legyen az mindenkinek a saját felfedezése. Egy apró adalék csak: van egy szitu, mikor Carl találkozni megy valakivel – no, én ott megéreztem a film egyik fordulatát, de mindez semmit nem vett el az élményből. Már csak azért sem, mert az amúgy zseniális fentebb írt két szál mellé behoznak egy olyat, ami a mai migrációs helyzetben borzongatóan aktuális. Ezt sem írom meg, mi, de mindenesetre az egész végjáték erre van felfűzve – még a múmiás szál is háttérbe szorul, egy megnyugtató lezárással – és ez önmagában azért annyira megdöbbentő, mert simán elhihető, hogy egy ilyen szervezet képes lehet létezni a mai, bevándorlással sújtott nyugati „demokráciákban”. A nemzetszocializmus legsötétebb bugyraiból merített Hideg Tél elmélet (ami itt fiktív ugyan), sajnos nagyon is az életből táplálkozik: az, amit itt kitaláltak, az, ahogy ebbe bevonják az amúgy is negatív megítélésű, migrációs hátterű és környezetű Assadot, az egyszerre zseniális és szomorúan veszélyes. Persze, beállítottság és vérmérséklet kérdése, ezt ki, hogy olvassa le: még azt is el tudom képzelni, hogy valaki sűrűn bólogatna is az ötletre – jómagam ennyire nem vagyok elvakult, szerintem a problémát máshogy kell megoldani, de hogy valamit tényleg kezdeni kellene ott, északon a problémával, az biztos. Mindenesetre az A 64-es betegnapló (ami amúgy Nete naplója, s ami a film felénél kerül elő csak igazából) olyan kérdéssel is mer foglalkozni, egy olyan kérdést öltöztet krimi köntösbe, aminek már a felvetése is nagyon bátor dolog – mindkét nézőpontból.

Nos, ennyi mellébeszélés után már csak azt tudom elmondani, hogy a film három nézőpontból is kiválóan működik, a női megaláztatás keverve a faji vonallal, no meg a befalazott múmiák ügyével egy egészen különleges filmélményt biztosít. Nem veszít semmit a skandinávosságából, a depresszív hangulat továbbra is megvan, az akciójelenetei végig a földön járnak, a karakterei pedig továbbra is parádésak. Sőt, velük kapcsolatban ott tartunk, hogy Assad és az események hatására Carl is kezd változni (mert azt ugye egy percig sem hiszi el senki, hogy ezek itt elválnak egymástól), és nagyon kíváncsi vagyok, az író, Olsen a hetedik könyv végére hova helyezi el ezt az embert a civilizációban. Merthogy van még három, megfilmesítetlen történet, cím szerint  a Hajtóvadászat,  a Határtalanul és a Szelfik, amik nagyon remélem, hogy vászonra kerülnek: nekem legalábbis most már kifejezetten hiányozna a képernyőről a Q ügyosztály fura párosa. Egyre jobb ez az egész, a négy film pedig még nem olyan nagy lemaradás, hogy valaki ne tudná pótolni őket. A legelső talán kicsit nyögvenyelősnek, útkeresésnek tűnik, talán túl messziről és mélyről indul a megismerkedés, de aztán az érdemes kivárni az ilyen történeteket, mint ez: nem csak egy remekbeszabott, európai krimiként, hanem kapásból kettő, totál aktuáltársadalmi kérdéskör köré felépített, súlyos mondanivalóval rendelkező drámaként is megállja a helyét.

Mert hát nem dráma az, hogy elmész egy nőgyógyászhoz abortuszra és közben kipakol??





85%




.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Niwrok
Admin
Niwrok

Hozzászólások száma : 3137
Join date : 2012. Oct. 06.

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Re: R2-D2 írásai 3.0   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyKedd Márc. 26, 2019 11:04 pm

R2-D2 írta:
.
A 64-es betegnapló

Ha valaki eddig nem kattant volna rá a dán író, Jussi Adler-Olsen krimijeire, azt hiszem, itt az idő, hogy megtegye: az eddig hétrészes regényfolyamának előző, harmadik megfilmesítése is már nagyon jó lett, de ez, ez az A 64-es betegnapló címet viselő feldolgozás azt hiszem, minden krimirajongó igényeit kielégíti. Minden megvan benn, amit egy igazán fordulatos, izgalmas, hollywoodi túlzásoktól mentes bűnügyi történet megkövetel, ugyanakkor nem vesztette el azt a vérbeli skandináv, enyhe depresszióba hajló, nyomasztó ízét és képi világát sem, ami tulajdonképp az első perctől szerves része és ismertetőjele a franchise-nak.

Egyre jobb ez az egész, a négy film pedig még nem olyan nagy lemaradás, hogy valaki ne tudná pótolni őket. A legelső talán kicsit nyögvenyelősnek, útkeresésnek tűnik, talán túl messziről és mélyről indul a megismerkedés, de aztán az érdemes kivárni az ilyen történeteket, mint ez: nem csak egy remekbeszabott, európai krimiként, hanem kapásból kettő, totál aktuáltársadalmi kérdéskör köré felépített, súlyos mondanivalóval rendelkező drámaként is megállja a helyét.

85%


A "valaki" felírta peace .

.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
R2-D2
Admin
R2-D2

Hozzászólások száma : 4185
Join date : 2012. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Szombathely

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Narcos: Mexico S1   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyCsüt. Ápr. 11, 2019 9:57 pm

.
R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 VxR9rqW




Narcos: Mexico S1




Mikor először megláttam, hogy az új Narcos évadnak a Mexico alcímet adták, ráadásul S1 címmel (kvázi újraindítva a sorozatot), kicsit meglepődtem: az előző évad lezárása inkább rejtett egy egyenes ágú folytatást az utóbbi idők egyik legjobb drogtörténelmi sorozatának, mintsem egy rebootolt sztorit. Aztán ugye hallani lehetett egy sajnálatos gyilkosságról a forgatás megkezdése előtt, no meg egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy korábbi szereplőink sem térnek vissza – igen, Peña ügynök ott van még mindig a folyóparton az autóban, várva, hogy odaérjen ez a mese – így egyre furább érzéseim voltak a negyedik évaddal kapcsolatban. Igen, negyedik évad, mert amíg el nem kezdtem nézni, simán annak gondoltam, s csak közben jöttem rá, hogy ez bizony egy teljesen új kaland lesz, teljesen új helyszínen és szereplőkkel: a Peña nevű karaktert meg felváltotta a Peña nevű színész… hogy ez most egy zseniális húzás az íróktól, vagy puszta véletlen, vélhetően sosem tudjuk meg.

Az írók úgy gondolhatták, hogy a mai napig tartó mexikói drogháború megér egy külön, nagyívű történetet, így a Mexico visszarepít minket az időben: egészen pontosan a 80-as évek elejére, amikor is az egész kezdődött. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Mexico párhuzamosan fut a Narcos első és második évadával, bemutatva, hogy Kolumbia mellett hogyan épült fel egy másik, USA-t akkoriban termékeivel elárasztó drogbirodalom – azoknak a bizonyos Kartelleknek az előzménytörténete ez, amik azóta számtalan hollywoodi filmben és sorozatban fontos szerepet kaptak. Itt jegyzem meg azt az icipici személyes kötődést (a BB mellett, ugye), hogy a SoA (és a Mayans MC) évadaiban szerepel egy bizonyos Gallindo Kartell – nos, talán nem véletlen az áthallás az ezen sorozatban szereplő Gallardo névvel. A Narcos: Mexico ugyanis annak a Miguel Angel Felix Gallardo (más néven a Cingár, vagy Keresztapa) felemelkedésének története, akinek tulajdonképp az egész mexikói drogbiznisz koordinálását köszönhetjük – no meg ugye annak a Kiki Camarena nevű DEA ügynöknek története, aki ez esetben a vadász a mesében, s aki miatt lett később olyan a DEA, amilyen. Ja, és ismét felhívom mindenki figyelmét arra, hogy ezen információk birtokában senki ne kutakodjon a neten, kik ők és mi történik velük, ugyanis a Mexico egyik legfontosabb mozgatórugója a két karakter sorsa és egymáshoz fűződő viszonya, annak következménye – nem kicsit csökkenhet ama bizonyos katarzis, meglepetés, stb, ami miatt az ember mozgóképet néz.

Az egész Mexikó egyik tartományában, Sinaolában kezdődött. Ott született és nőtt fel Felix Gallardo (Diego Luna – aki bizonyos beállításokban és arcszőrzettel kiköpött Edward Norton), a kifejezetten okos és tehetséges fiatalember, aki pályájának elején a rendőrségen dolgozott. Ha jól belegondolok, már itt megmutatkozott az egész történet legfontosabb és legdurvább háttértablója: a korábbi rendőr a korrupciót látva és átélve saját birodalom építésébe kezd. Kicsit nehéz és fura ugyan felvenni a ritmust ebben a teljesen új közegben, a teljesen idegen szereplők között, de a Narcos becsületére legyen mondva, hogy ismét csak egy roppant autentikus és nagyszerű környezetet teremtettek a kissé talán unalmasnak tűnő sztori kezdete mögé. Gallardo felemelkedése mindazonáltal figyelemreméltó (de inkább érdekes, mint izgalmas), ráadásul kapásból van mellette minimum három olyan karakter, akik az ő ekkor még kissé sótlan jellemét ellensúlyozzák. Az egyik ilyen Rafa, teljes nevén Rafael Caro Quintero (Tenoch Huerta), aki végig főszereplő, és aki kifejlesztette a sivatagban is megélő, mag nélküli marihuana növényt, s aki szinte iskolapéldája annak, hogy lesz egy drogtermelőből egy függő kokós, s akinek a figuráján keresztül tökéletesen be lehet mutatni a kokain gyilkos erejét, üzletre, barátokra, ép elmére gyakorolt negatív hatását. Aztán itt van egy másik zseniális figura – mondjuk, ha Rafa a jobb, akkor ő Felix bal keze – Don Neto, teljes nevén Ernesto Foncensa Carillo (Joaquin Cosio), aki a kezdeti idegenkedés után hű társa lesz Gallardonak, sőt próbál a józan ész maradni a társaságban… bár ez a józan… hmmm… eléggé fura kifejezés vele kapcsolatban. Mindegy, a fickó nekem tök bejött, lehet, nem így nézett ki élőben, de számomra ő maga a Mexikói Ember… no persze Danny Trejo mellett.

A harmadik mellékszereplőként igazából kiemelhetném a mexikói drogellenes ügynökség fejét, Navát (Ernesto Alteiro), mert rég láttam ennyire jól megírt ellenszenves karaktert, de azt hiszem, sokkal fontosabb mindaz, amit ő jelképez ebben a sorozatban. Sőt, megkockáztatom, az egész új Narcosnak a legmegdöbbentőbb és legérdekesebb ismérve rajta keresztül jön le a nézőnek: talán még soha, semmilyen mozgóképben nem jártunk ennyire mélyen a korrupcióban, talán még semmi nem ábrázolta az egész drogbizniszt ilyen összefüggésben… nevezetesen, hogy a mexikói kormány, annak vezetői, hatalmi szervei milyen szerves részét képezték az illegális drogkereskedelemnek. Hogy az a hatóság, ami ennek üldözésére volt hivatott, a DEA helyi megfelelője gyakorlatilag támogatta azt. Hogy a komplett rendőrség, a belügy, a katonaság jó része nem hogy szemet hunyt minden felett (jó pénzért), hanem védelmet is nyújtott a bűnözőknek – sőt, ha kellett, ő maga iktatta ki Gallardo ellenfeleit. A legjobb jelenet is ehhez kapcsolódik: amikor már Gallardo fejénél van a pisztoly, csodálkozással kevert megdöbbenéssel nézi, hallgatja az ember azt a dialógust, ami a Cingár és a DFS ügynök között zajlik. Mindezekből kifolyólag pedig azt kell mondjam, a Mexicora lehet ugyan azt mondani, hogy laposabb, unalmasabb, lassabb és érdektelenebb, mint elődei, de társadalomkritikai és politikai vonatkozásaiban messze veri a kolumbiai évadokat. És ha már Kolumbia. Máshol is olvastam, és magam is azon a véleményen vagyok, hogy az évad ötödik epizódja egészen különleges élményt nyújt a sorozat rajongóinak: Gallardo ugyanis Kolumbiában próbál üzletet kötni, kiterjesztendő/lecserélendő a saját marihuána bizniszét a kokainkereskedelemmel – és e közben egészen ikonikus Narcos figurákkal találkozik. Igen, itt vannak a fiúk a Kali Kartellből, és igen, itt van maga Pablo Escobar is, az egyetlen és megismételhetetlen Wagner Moura személyében… egészen zseniális crossower az egész epizód, ami minden fan igényét kielégíti úgy, hogy közben a legkevésbé sem izzadtságszagú. Magam részéről egyre szélesebb vigyorral és megelégedéssel néztem Gallardo „küszködését” a kokain fellegvárában.

Nem esett még szó ugyebár a másik oldalról, az épp, hogy szárnyait bontogató DEA szerepéről. Ugyan kicsit fura volt az elején, mit is keres hivatalosan a DEA Guadalajárában, de hát valahonnan el kellett indítani a drogháborút – és a sakktáblára kellett helyezni az ellenérdekelt (jó) oldalt is. No meg azt a Kikit (Michael Peña – aki bizonyos beállításokban és mozdulatiaban kiköpött Mark Ruffalo), aki Felix mániákus ellenfele lesz, s akiről ez az egész első évad tulajdonképp szól. Vele és a szervezetével kapcsolatban sorra jönnek mindazon megdöbbentő jelenetek, amik világossá teszik, mennyire is tehetetlen, béna kacsa volt a DEA abban az időben, szinte rossz volt nézni, mennyi felesleges pofont kaptak – akár saját házuk udvarából is. Itt kell azt is megjegyezzem – és ez vonatkozik amúgy Felixre is - hogy Kiki változása, jellemfejlődése mennyire is kegyetlen és rossz irányba mutató, mennyire is a saját rögeszméje rabjává tud válni egy ember a sikere érdekében. Mert fura mód mindkét szereplő olyannyira saját mániájának és „munkájának” rabja lett, hogy életútjuk, gondolkodásuk valami fura módon párhuzamba állítható egymással – ennek bemutatása pedig a Mexico egyik fontos (ámde széles közönség által talán kevésbé értékelt) összetevője. És először ugyan nekem is fura volt a kevesebb akció és dráma, a lassabb, unalmasabb dramaturgia, hiányzott Kolumbia brutalitása és mozgalmassága – de aztán a végére csak összeállt a kép. Ez most nem arról szólt még, hogy a Kartellek hogy harcolnak egymással és a bűnüldöző szervekkel, hanem elsősorban arról, milyen is volt Mexikó a 80-as években, amiben Gallardo összefogta a „plázákat” és a drogkereskedelmet, hogyan lett a viszonylag szolid és jámbor emberből az első és tán egyik leghíresebb kartell vezér, illetve mi kellett ahhoz, hogy az események végére a DEA (és USA) végre a sarkára álljon. Én mindezekben megtaláltam magamnak az értéket, s talán jobban szörnyülködtem most mindazon korrupción, ami az egész „születést” végigkísérte, mintha mondjuk megint egy felrobbanó autót, repülőgépet, esetleg utcai leszámolást láttam volna.

Diego Luna és Michael Peña nagyon jó, mindkettőjüket nagyon bírtam ez előtt is. Az egész korrajz, a hangulat is hibátlan, s valahol a valóságra épített mesélés a rengeteg első pillanatra talán sótlannak tűnő szereplővel a Mexico különleges felvezetés egy későbbi drogháborús évadhoz. El Chapoval, meg a többiekkel… s ahogy mondtam, talán még azt a zseniális húzást is meglépik, hogy egyszer csak elérnek arra a bizonyos folyópartra, aminek túloldalán ott ül Peña az autóban.





80%




.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Niwrok
Admin
Niwrok

Hozzászólások száma : 3137
Join date : 2012. Oct. 06.

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Re: R2-D2 írásai 3.0   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyVas. Ápr. 14, 2019 11:14 am

R2-D2 írta:
.
Narcos: Mexico S1

Diego Luna és Michael Peña nagyon jó, mindkettőjüket nagyon bírtam ez előtt is. Az egész korrajz, a hangulat is hibátlan, s valahol a valóságra épített mesélés a rengeteg első pillanatra talán sótlannak tűnő szereplővel a Mexico különleges felvezetés egy későbbi drogháborús évadhoz. El Chapoval, meg a többiekkel… s ahogy mondtam, talán még azt a zseniális húzást is meglépik, hogy egyszer csak elérnek arra a bizonyos folyópartra, aminek túloldalán ott ül Peña az autóban.

80%


Ahhoz képest, hogy én voltam az, aki jobban el tudta képzelni és fogadni az Escobar nélküli Narcost, végül csak én voltam az, aki hátrasorolta, akinek két és fél év alatt nem volt rá négy estéje, hogy megnézze...
Hiába, így "nemesednek" rigolyává az egyéni hülyeségek  Smile .

.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
R2-D2
Admin
R2-D2

Hozzászólások száma : 4185
Join date : 2012. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Szombathely

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: The Dirt   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyPént. Ápr. 19, 2019 9:13 pm

.
R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 0X4bz2w



The Dirt




Azt hiszem, a koncert topikban már többször említettem, hogy a 80-as évek számomra meghatározó zenekarai közül – egyfajta bakancslista szerűen – majdnem mindenkit láttam élőben… két kivétel van csupán. Az egyik a Nirvana, de ott szegény Kurt Cobain ugye úgy gondolta, csatlakozik a 27 éves halottak klubjához, a másik meg írásunk tárgya, az akkori amerikai glam rock egyik neves képviselője, a Mötley Crüe. Szokás amúgy őket a legbotrányosabb bandának is tartani, bár én ebben nem vagyok maxi biztos: annyi az egész, hogy ők kendőzetlenül meséltek fiatalkori énjükről, mindarról az őrültségről, amit a 80-as években elkövettek. De szerintem ezt a filmet simán le lehetet volna forgatni a Gunsról, Ozzyról, de akár a Rolling Stonesról, vagy a Motorheadról is… sőt, majdnem mindenkiről abból az időből.  Mert nem véletlenül lett ennek a zenének, ennek a korszaknak a Sex, Drugs & Rock’n’Roll a „jelmondata”, tuti, mindegyik hasonló dolgokon ment keresztül – maximum nem annyira büszkék rá, mint ezek a fiúk. S csak röviden: ide kapcsolódik egy Nikki Sixx interjú, amiben felvetik neki, hogy a mai korban, a kissé túltolt #meetoo világában ennek a töredékéért fejüket vennék, a rövid válasz meg az volt, hogy ez akkor volt most meg most van.

Szóval. 2001-ben jelent meg a négy zenész önéletrajzi könyve, a The Dirt című kötet, amiben a Mötley Crüe banda tagjai, Vince Neil énekes, Nikki Sixx és Mick Mars gitáros, valamint Tommy Lee dobos egymástól függetlenül, de rém őszintén meséli el, milyen volt a zenekar tagjának lenni az időtájt, ki mire és hogyan emlékszik a 80-as évekről. Érdekesség, hogy a könyv nem próbált igazságot keresni, sok történet többféleképp jön elő a múltból – épp a mesélő hiányos (alkohol vagy drog által megszépült) emlékeire hagyatkozva. Ha valakit érdekel, elolvashatja a neten, miért is tartott 18(!!) évig elkészíteni ezt a filmet, mindenesetre jó, hogy megcsinálták: a filmtörténelem bizony szegényebb lenne egy különleges alkotással. Én legalábbis még életemben nem láttam ennyire hangulatos, bevállalós, őszinte zenés mozit, ennyire még soha, senki nem mutatta be, mi is az a bizonyos rock’n’roll feeling, milyen is egy igazi rocksztár élete. A Bohém rapszódia és a Mindörökké Rock, de még a The Doors is csupán egy visszafogott mese ehhez képest, első kettő például próbálja túl szépnek és jónak beállítani főszereplőit – ezzel a vadsággal még sehol nem találkoztam képernyőn (hehe, nem is mozifilm lett belőle, „csak” Netflix adaptáció). Ez a film nem 18+-os, hanem szinte már 24+-os, ami itt van, az maga a megtestesült őrület – valami végtelenül szerethető és szórakoztató módon.

A Mötley Crüe történetéről sokat nem akarok írni, azt mindenki megkeresheti, aki akarja: a The Dirt 1981-ben csap bele a lecsóba – egy buliba csöppenünk, ami körkép szerűen, a tagok váltott narrációjában mutatja be a szereplőket. Ez a felütés pedig annyira intenzív, és szinte sokkoló, hogy a prűdebb nézők már sikítva kapcsolják ki a tévét: van itt minden, még spriccelésig kinyalt nő látványa is – az egyéb dugások, drogozások és hányások mellett. Aztán kicsit visszavesz a tempó, részben szintén saját elbeszéléseikből megismerjük a srácokat, honnan jöttek és hogy jutottak el a nyitójelenet bulijába. Nikki Sixx (Douglas Booth) például elmeséli, milyen volt gyerekkora apa nélkül, egy gyakorlatilag kurva anya mellett, s miért és hogyan lett a Frank Carlton Ferranaból Nikki egy idő után. Aztán itt van Tommy Lee (Colson Baker), aki viszonylag normális családból érkezik, de lánytesója cicanadrágjában, mert az jobban áll rajta… meg itt van szegény Mick Mars (Iwan Rheon), az idősebb srác, aki már akkor súlyos betegséggel küszködik, s egy újsághirdetés alapján talál az alakulófélben lévő bandára. Nem mellesleg ő a visszafogottság és a megfontoltság a csapatban – de kell is, amíg olyan énekesük van, mint Vince Neil (Daniel Webber), aki már bekerülésekor, még gyakorlatilag ismeretlenül is nagy nőcsábász volt – később meg mindenkit megdugott, aki az útjába került. Legyen az a menedzser csaja, vagy csak egy szimpla grupie…

A The Dirt a narrációkat is használva vezet végig minket – többnyire epizódszerűen – az évtizeden, elsősorban azokra a botrányos eseményekre koncentrálva, amiknek a fiúk részesei voltak. Van itt minden, verekedéssel induló első koncert, asztal alatt megbúvó szopó lányok, drog, ablakon kiszórt, szétvert szállodai szobaberendezés, balhé – és igen, az a néhány drámai esemény is, ami megesett velük. Az egész egy hihetetlenül intenzív élmény, a néző egyik mocsokból a másikba csöppen, közben széles vigyorral – és férfiemberként bizony néha kéjes sóvárgással – nézi az eseményeket… erre a két órára bizony mindenki rocksztár akar lenni. De nem való ez mindenkinek, minden bizonnyal lesznek, akiket megbotránkoztat a medenceparton felszívott hangyák látványán, vagy az ugyanott felnyalt pisi esete Ozzy Osbournenal. Mert igen, szerepel benn Ozzy is, abból az időszakból, mikor a Mötley Ozzyval turnézott – de azt azért szemérmesen elhallgatják, hogy Ozzy felesége és menedzsere, Sharon kénytelen volt óvintézkedéseket hozni férje érdekében, mert a Mötley-s fiúk bizony a „röptében a legyet is” hozzáállása veszélyeztette a kapcsolatukat. Ja, és hogy Ozzy egy kérdésre azt mondta, hogy semmire nem emlékszik a 80-as évekből… ezen képek alapján simán elhiszem.

Órákat lehetne mesélni, miket csináltak ők, így négyen, mikor is Amerika egyik vezető bandája voltak, de nem teszem. Ezt egyszerűen mindenkinek látnia kell – annak, aki szereti ezt a zenét és ismeri a zenekart, annak különösen, de annak is, aki kicsit idegenkedik a stílustól: az elhangzó dalok, az egész látvány és korrajz, a botrányok kiváló lendületet biztosítanak egy feledhetetlen élményhez. Viszont itt kell azt is megjegyezzem, hogy a The Dirt nem egy kifejezett életrajzi mozi lett, számomra legalábbis hiányzott picit a szürke hétköznapok bemutatása, a dalszerzés és a stúdiózás folyamata: a Live Wire (első daluk) készültén kívül sok mindent nem tudunk meg a dalok születésének körülményeiről. Persze, lehet, hogy folyamatosan „ihletett” állapotban voltak, de amennyi remek dalt hoztak össze ezen időszak alatt, azért kétlem, hogy mindegyik seggrészegen, bedrogozott állapotban született volna. Ebből kifolyólag pedig úgy érzem, hogy a The Dirt icipicit túlságosan csak és kizárólag a botrányokra koncentrál, elsőszámú célja a polgárpukkasztás – stílusosan, a zenekar képére igazítva a mondanivalóját. Tény, hogy hangulatosan teszi ezt, de kétségkívül nagyon tömény „életérzést” közvetít, magát az esszenciális rock’n’roll feelinget, ami után az ember fejében valóban megfordulhat a gondolta, miért is nem rocksztárnak született.

Ha viszont elfogadjuk a mozi célját, ami nem más, mint egy szextől, drogtól és alkoholtól túlfűtött banda sikeres ámokfutásának bemutatása, remekül érezzük magunkat. Nagyon jók a kísérőzenék – mondjuk, most, hogy jó pár napja csak Mötley Crüet hallgatok, sorba jönnek elő a hiányzó tételek –, amik remekül kiegészítik a látványt, a legfontosabb tételek (Live Wire, Shout at the Devil, Home Sweet Home, stb.) szerepelnek a filmben, de ezektől mégsem válik musical jellegűvé az egész: Jeff Tremaine rendező jól eltalálta az arányokat a film zenei anyagában.  Nincs sok negatívuma a The Dirtnek, nekem talán az volt a leginkább fájó, hogy a karaktereket megformáló színészek nem igazán hasonlítottak az eredeti zenészekre – még talán Niki és Tommy Lee esetében kisebb a különbség, de Vincenél ez nagyon látványos. Az is igaz, hogy amíg a bulit kellett eljátszani, addig a kezdő színészek jól hozzák a figurákat, amikor viszont az a kevés drámai jelenet van, akkor megbicsaklik a tehetségük… de hát a The Dirtből alapból majd nem feltétlenül a drámára emlékszik az ember. Hanem mondjuk a POV felvételre, ami az egyik tag egy napját mutatja be, kezdve attól, hogy lebilincselve ébred a szállodai szobájában, ahova 20 óra után ugyanúgy visszakerül. S még valami – ami érinti a korábban említett nagyvonalú történetmesélést – azért elég sok mindent kihagytak a zenekar történetéből… kezdve a komplett Pamela Anderson szállal, de Corabbis korszak és az újjáalakulás is viszonylag rövidre van zárva. Mintha a józansággal és a féktelen bulizás eltűnésével elfogyott volna a film alapanyaga is – így viszont eléggé kurtán-furcsán is van vége.

Egy szó mint száz: ha valaki kíváncsi rá, milyen volt rocksztárnak lenni 30-35 évvel ezelőtt, ebből a cseppet sem szolid, ámde végtelenül hangulatos moziból megtudhatja. Nekem pedig, aki szereti ezt a zenét, ezt az együttest, engedtessék meg, hogy talán valós értéke fölé pontozzam, én ezt még tuti megnézem párszor, ezért nem is adhatok rá kevesebbet, mint





85%




metal



.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Niwrok
Admin
Niwrok

Hozzászólások száma : 3137
Join date : 2012. Oct. 06.

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Re: R2-D2 írásai 3.0   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptySzomb. Ápr. 20, 2019 9:17 pm

R2-D2 írta:
.
The Dirt

Szerintem ezt a filmet simán le lehetet volna forgatni a Gunsról, Ozzyról, de akár a Rolling Stonesról, vagy a Motorheadról is… sőt, majdnem mindenkiről abból az időből.  Mert nem véletlenül lett ennek a zenének, ennek a korszaknak a Sex, Drugs & Rock’n’Roll a „jelmondata”, tuti, mindegyik hasonló dolgokon ment keresztül – maximum nem annyira büszkék rá, mint ezek a fiúk. S csak röviden: ide kapcsolódik egy Nikki Sixx interjú, amiben felvetik neki, hogy a mai korban, a kissé túltolt #meetoo világában ennek a töredékéért fejüket vennék, a rövid válasz meg az volt, hogy ez akkor volt most meg most van.

Egy szó mint száz: ha valaki kíváncsi rá, milyen volt rocksztárnak lenni 30-35 évvel ezelőtt, ebből a cseppet sem szolid, ámde végtelenül hangulatos moziból megtudhatja. Nekem pedig, aki szereti ezt a zenét, ezt az együttest, engedtessék meg, hogy talán valós értéke fölé pontozzam, én ezt még tuti megnézem párszor, ezért nem is adhatok rá kevesebbet, mint

85%


Nem csak a #metoo miatt értelmezhető ez a film, ez a jelenség csak a saját korában. A glam rock az a része a zenének, ami elég kérdőjel nálam abból a szempontból, hogy mi lenne az általános vélemény ma egy olyan zenekarról, amelyikben cicanacis "fiúkák" parókában, flitterben visítanának fejhangon a színpadon  hmmm ? Mondanák-e, hogy ezek aztán akkora rockistenek, mint a ház Smile ? Közben meg ez akkor -feltételezem- szintén a lázadás egyik formája volt.

A kíváncsiság megvan, majd meglátjuk, hogy időre is váltom-e Smile .

.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
R2-D2
Admin
R2-D2

Hozzászólások száma : 4185
Join date : 2012. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Szombathely

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Love, Death + Robots S1   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyHétf. Ápr. 22, 2019 2:01 pm

.
R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 YxLFKuj




Love, Death + Robots S1





Amerikában a 1977-től létezik egy Heavy Metal (?? scratch ) című képregényfüzet, ami különféle sci-fi novellákat dolgoz fel, amolyan felnőttes stílusban: állítólag vér és erotika is bőségesen található a történetekben, az viszont már legyen az én bajom, hogy magam részéről az animerotikát és a rajzvért sosem tekintettem valódi felnőttfilmes tartalomnak. A lényeg, hogy ez a képregényfolyam – és részben az abból készült, 1981-es mozifilm – inspirálta elsősorban a Deadpool rendezőjét, Tim Millert, valamint egyik nagy kedvencemet, David Finchert, hogy tető alá hozzanak a Netflix számára egy animációs antológiasorozatot… Love, Death + Robots címen. Elég jól összeszedték már ennek az egésznek a hátterét a neten, aki akar, olvasson utána – csak ne lepődjön meg, ha kicsit elveszik a kedvét a sorozattól: tulajdonképp megint pont azért ragadtam billentyűzetet, hogy megcáfoljam azon értékeléseket, miszerint a Love, Death + Robots részben, vagy egészben ne lenne jó… ugyanis nekem szinte kivétel nélkül mind a 18 epizód tetszett. Sőt… azt mondom, hogy ez, így, ilyen formában, ilyen történetekkel majdnem felér a zseniális Black Mirrorhoz is, a leggyengébb epizód is kenterbe ver jó néhány nagy hollywoodi produkciót.

A Love, Death + Robots egy 18 részből (epizódból) álló rajzfilm antológia sorozat, ami epizódokat különböző animációs stúdiók készítettek – köztük van a magyar Digic Pictures is!! – így minden rész stílusában, hangulatában eltér a másiktól. Persze, embere válogatja, nekem sem tetszett minden rajz, amit láttam a sorozat alatt – no de a történetek, a kis mesék önmagukért beszéltek. Ha valaki még emlékszik a Galaktika novelláskötetre, akkor kb. el tudja képzelni, miről beszélek: pont olyan, mintha azt olvastam volna közben – remek, különálló sztorik, de mindegyik más dizájnban megvalósítva. A kritikának felhozott hullámzó színvonal így maximum a megvalósítást illetheti – de ez meg olyan, hogy tuti, nekem pont azok nem tetszettek, amik másnak meg igen - ellenben a kis epizódok, a kis ötletes sztorik mind nagyon bejöttek, mindegyikben megtaláltam magamnak azt, amiért tudtam őket szeretni… mert hát hogy a fenébe ne nyűgözött volna le a hűtőszekrény fagyasztójában lezajlódó emberi civilizáció többszázszorosára felgyorsított miniatűr látványa, vagy épp az abszurd idő(hurokba) kerülő gyilkos/szemtanú párosa?

Niwrok kolléga pár napja már megemlítette – ez úton is köszi az ajánlót – hogy nem egyszerű írni egy ennyire sok tagból álló sorozatról. Egy Black Mirror, esetleg Sherlock esetében az egyes fejezeteket ugyanis még lehet külön is értékelni, esetünkben ez már keményebb dió: ha az ember végigmegy a 18 kisfilmen, biztos, mindegyiket bőven ki lehet elemezni tartalom és forma alapján, viszont az egy végeláthatatlan szöveg lenne… ráadásul pusztán az angol címek felsorolása, még csak hivatkozás szinte sem jelent első olvasatra semmit. Sokkal jobb szerintem, ha azt mondom, hogy van egy olyan szösszenet, amiben (Niwrok után szabadon) össszefonták a Gravitációt a 127 órával, nem?? Amiben mennyire ötletesen abszurd az irányítóközpont érdeklődése a végén, mikor segítő kezet kínálnak… Aztán… van egy rohadt jó kis történet, amiben farmerek védekeznek az erőtér kupolán áttörő idegen vérszomjas lényekkel szemben – kicsit Alienes módon. De nekem ugyanúgy bejött az a kisfilm is, amiben Hitler II. világháború előtti halála okán létrejött alternatív idővonalakat vették górcső alá – a maga morbid módján egyszerre tud vicces, ámde kicsit elgondolkodtató is lenni. Meg amúgy is… tessék mondani, miért szegény Adolf bácsit kell majd’ minden időutazós, alternatív idősíkos filmben megülni??? Aztán… sokakkal ellentétben nekem kifejezetten tetszett a világuralomra törő joghurt esete is, abban is sokkal több van a háttérben, mint ami a bugyutának tűnő sztoriból elsőre kilátszik…

Abszolút kedvencem azonban a már korábban említett hűtőszekrényes, illetve a gyilkosságos epizód. Előbbi ráadásul kevert készítési módú, ugyanis részben élőszereplős: egy fiatal pár jeget akar kivenni a hűtőből, de ott a civilizációnk történetét látják miniatürizálva, sokszoros sebességgel felgyorsítva – ókor, középkor, atombomba, minden… ja igen és a jövő… kicsit olyan Lucy-s volt, mikor ő ment vissza a székén az időben. Baromi jó, tele millió apró részlettel, ráadásul az első percekben nem tudtam eldönteni, hogy a két színész az most rajzolt-e, vagy nem – és ez pontosan a sorozat néhány másik epizódjára vet nagyon jó fényt. Például a máshol teljesen alulértékelt űrhajós sci-fi horrorosra, illetve a szintén nagyszerű, szovjet vonatkozású utolsó fejezetre: mindkettőben (de még a vérfarkasos átváltozósban is) zseniális a CGI – ahhoz képest meg mindenképp, amennyi időt és pénzt erre szántak a készítők. S akkor vissza a másik kedvencemhez: kicsit talán nehezebben rázódtam bele a gyilkosságos kisfilm képi világába (nekem a filmszerűbb CGI jobban bejön), de a hihetetlen lendülete magával ragadott, a legvégén meg leesetett az állam – és rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy akkor hol a hurok és megint mekkora új ötlet már ez a váltott nézőpont esete. Mert ugye, mindig az áldozat nézi magát, hogy utána gyilkosának gyilkosává válhasson – hát nem zseniális???

De a maga módján a Halálos iramban-t megidéző kiborgok által végrehajtott kamionrablás, vagy a kevésbé kedvelt látványú Drakulás film is tetszett, s a kínai mitológiás vadászos történet is tetszett. Ahogy írtam is az elején: mindegyikben találtam kapaszkodót… istenigazából talán három van, amivel első blikkre nem tudok mit kezdeni. Az egyik feltétlenül a medencetisztító robotból lett festőművész, illetve annak utolsó előadásának esete, a másik meg a sivatagban megjelenő halak szelleme… ez a két fejezet nekem túl elvont, kevésbé szórakoztató lett, mint a többi. A harmadik – no, az bizony a kakukktojás. A három robot története – ami Niwrok kollégának ha minden jól megy, pont nagyon tetszett –, akik a posztapokaliptikus, kihalt világban városnézésen járnak… ez a kisfilm egyszerre zseniális és végtelenül infantilis is nekem egyben. Valahogy a kettőssége kicsit megfeküdte a gyomromat, a szúrósan társadalom- és civilizációkritikus gondolatok keveredve a néha nagyon bárgyú és talán robotokhoz mérten vulgáris humorral elsőre egy fura mix lett. A legvégén meg a meglepetés… azon meg csak mosolyogtam, egyrészt, mert nekünk is van, pont itt fekszik mögöttem az ágyon, és belegondoltam, mi lenne, ha a rajzfilm megvalósulna, másrészt meg az jutott eszembe, mennyivel jobban állna a Földnek, ha nem Cézár faja uralkodna az emberiség után… ja, és nem hagyott békén a kérdés. Oké, hogy a három robot városnézésre jött, de honnan???

A Love, Death + Robots S1 egy egészen különleges utazás a sci-fi világába. Egy vérbeli novellagyűjtemény megrajzfilmesítése, a különböző írók tollát itt pedig a különböző képi világok turbózzák föl, teszik egyedibbé. A címet is értelmezték már többen, több helyen, magam részéről annyira nem is merültem bele a megfejtésébe – az biztos, hogy Love viszonylag kevés van benne (már ha magát a dugást és az erotikát nem vesszük szimplán szerelemnek), de a Death és a Robots bőven megállja a helyét. Mindenesetre ez a mix, így, ilyen stílusban egy nagyszerű filmélményt biztosít, amiben az animáció pont azt a túlzott erőszakot és pornográfiát tompítja a sorozatban, amitől esetleg túl sok és túl felnőttes lenne.

De mondom, ez lehet csak nekem jön le így, én egy rajzfilmet sem tudok igazán erőszakosnak vagy erotikusnak tekinteni.




85%




.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Niwrok
Admin
Niwrok

Hozzászólások száma : 3137
Join date : 2012. Oct. 06.

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Re: R2-D2 írásai 3.0   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyHétf. Ápr. 22, 2019 4:28 pm

R2-D2 írta:
.
Love, Death + Robots S1

Niwrok kolléga pár napja már megemlítette – ez úton is köszi az ajánlót – hogy nem egyszerű írni egy ennyire sok tagból álló sorozatról. Egy Black Mirror, esetleg Sherlock esetében az egyes fejezeteket ugyanis még lehet külön is értékelni, esetünkben ez már keményebb dió: ha az ember végigmegy a 18 kisfilmen, biztos, mindegyiket bőven ki lehet elemezni tartalom és forma alapján, viszont az egy végeláthatatlan szöveg lenne… ráadásul pusztán az angol címek felsorolása, még csak hivatkozás szinte sem jelent első olvasatra semmit. Sokkal jobb szerintem, ha azt mondom, hogy van egy olyan szösszenet, amiben (Niwrok után szabadon) össszefonták a Gravitációt a 127 órával, nem?? Amiben mennyire ötletesen abszurd az irányítóközpont érdeklődése a végén, mikor segítő kezet kínálnak…

A Love, Death + Robots S1 egy egészen különleges utazás a sci-fi világába. Egy vérbeli novellagyűjtemény megrajzfilmesítése, a különböző írók tollát itt pedig a különböző  képi világok turbózzák föl, teszik egyedibbé. A címet is értelmezték már többen, több helyen, magam részéről annyira nem is merültem bele a megfejtésébe – az biztos, hogy Love viszonylag kevés van benne (már ha magát a dugást és az erotikát nem vesszük szimplán szerelemnek), de a Death és a Robots bőven megállja a helyét. Mindenesetre ez a mix, így, ilyen stílusban egy nagyszerű filmélményt biztosít, amiben az animáció pont azt a túlzott erőszakot és pornográfiát tompítja a sorozatban, amitől esetleg túl sok és túl felnőttes lenne.

85%


Köszönöm, hogy megfogalmaztad, ami nekem nem ment Smile .

Valahogy nekem is azokat lenne könnyebb összeszedni, amik annyira nem jöttek be, talán azért, mert túlságosan leragadtam annál hogy szerelmet vagy halált vagy robotot várjak. Ezért például akciódúsak voltak, de a Drakulás és a szovjet démonos is inkább csak látványos meg pörgős volt, mint jó, azokon nem kellett sokat gondolkodni, nem kellett bennük a Black Mirrort keresni. Akkor már inváziósból jobban bejött a tanyás, ott azért volt egy kevés dráma is a hentelés mellé, a vége meg elég durva lett a kupolákkal. A halas nekem sem jött be, túl elvontnak találtam én is, és a Hitleres sem tetszett igazán, még ha a mindig újraértelmezett Holdraszállás jópofa is volt. Amire meg egyértelműen azt tudom mondani, hogy semmilyen szempontból nem tetszett, az a roncstelepes volt, az rajzban, sztoriban, hangulatban és mondanivalóban is legalulra került.

De a maradék 80% mind "jó" vagy "nagyon jó", szóval részemről jöhet az újabb adag.

.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
R2-D2
Admin
R2-D2

Hozzászólások száma : 4185
Join date : 2012. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Szombathely

R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: A gyászoló asszony átka   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 EmptyVas. Ápr. 28, 2019 1:12 am

.
R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 IrRblui




A gyászoló asszony átka




Nem tudom, mennyire ismeritek Lőrincz L. László életművét, de nekem erről a címről inkább simán egy újabb Leslie L. Lawrence regény történet jutna eszembe előbb, mintsem egy újabb, Démonok között Univerzumban játszódó horrorfilm… persze, ha az ember jár moziba, vagy otthon nézeget előzeteseket, tisztul a kép, s rögtön lejön, hogy James Wan egyik újabb gyermekéről van szó: de sajna csak egy újabb totál középszerű, úgymond töltelékfilmről a témában. Ami nem rossz, megvannak a jellegzetes és kötelező stíluselemei, de csupán szolgamód ismételgeti ugyanazon paneleket, amiket már milliószor láttunk. Akár máshol, akár ezen univerzumon belül…

Egyébként azzal csak most, utólag szembesültem, hogy ez a Gyászoló asszony mitológia nem is egy légből kapott (értsd: írói agyszülemény) sztori, hanem szerves része a mexikói folklórnak. A legenda szerint élt Mexikóban egy Maria nevű nő, aki bár szegény családból származott, szépségével hamar híres lett a környéken. Egy gazdag nemes, átutazóban a falujában, meglátva Maria szépségét, rögtön beleszeretett, majd nemes apja tiltakozása ellenére nőül vette a lányt. Házat épített Maria falujában, s két gyereket is nemzett neki. Azonban a férfi gyakran volt távol otthonától, szép lányok meg máshol is akadtak, így egy alkalommal új bigét vitt haza: Maria pedig megszégyenülten, haragtól és bánattól elvakultan úgy gondolta, jó ötlet lesz megbüntetni férjét azzal, hogy megöli közös gyermekeiket. A folyóba fojtotta őket, majd mikor rájött, mit tett, kétségbeesve keresni kezdte a fiúkat – azonban a víz már elsodorta a kis holttesteket. Napokkal később holtan találták őt is, lelke azonban nem nyert bebocsájtást a Mennyekbe, csak úgy nyerheti el az üdvösséget, hogy ha megtalálja a két fiát – élet és halál közti állapotban, szellemként járja a világot, és örökkévalóságig keresi a kis lelkeket. Ha meghallod sírását, jobb, ha menekülsz, sírása balszerencsét és akár halált is hozhat – az meg csak egy személyes megjegyzés, hogy nekem, aki alapból is bírom spanyol nyelv dallamosságát, tök tetszik a La Llorona elnevezés, a Síró asszony, vagy ahogy máshol nevezik, a Fehér ruhás asszony… ja, itt kell megjegyezzem, hogy a La Llorona mondakör még az Odaátban is feltűnik, nem is másban, mint annak legelső részében. Mekkora lett volna, ha itt is hasonló módon intézik el a szellemeket, mint odaát…

Mindet csak azért írtam le, mert engem bizony meglepett, hogy a film egy ilyen komoly háttérsztorival, legendával rendelkezik,  és biza’ mindig jó, ha valami fikciós történet mögött van fikarcnyi valóságalap (esetünkben ugye a folklór). Szóval… az A gyászoló asszony átka így, ilyen háttérrel akár önmagában is lehetne egy jó kis horror, de azzal, hogy beemelték Annabelle és a Warrenék világába, külön pikantériát kapott az egész: annak minden előnyével és elvárásaival együtt.  A megvalósítása már más kérdés, az bizony lehetett volna kicsit összeszedettebb is, de az ötlet az bizony nagyon jó: adva van egy mítosz, amitől a mexikói és dél-amerikai gyerekek a mai napig tartanak, hogy van egy síró, ijesztő fátylas nő, aki elrabolja és megöli a gyerekeket, keresve bennük sajátjai lelkét. A film egyébként 1673-ban indít, nagyjából két-három percben lepörög előttünk az ominózus tragédia – hogy aztán 1973-ban vegyük fel újból a fonalat, mikor is egy mexikói anyához a helyi gyermekvédelmi hatóság dolgozója, Anna (Linda Cardellini) kénytelen kimenni, miután az iskola jelezte, hogy az Alvarez gyerekek nem voltak suliban jó ideje. A csaj – aki amúgy amolyan nekem tetszően realista/ateista – nem érti, miért vannak a srácok elzárva egy sufniba és mitől is fél Patricia, az anyjuk, és így minden intés ellenére „kiszabadítja” onnan őket, majd gyerekotthonba küldi… anyjukat meg ugye letartozatják. A baj csak az, hogy minden fenyegetés, amiben ő nem hitt, igaznak bizonyult, a gyászoló asszony pedig egy idő után az ő gyermekeit szemeli ki magának. Tovább azonban nem írom, részben mert nem illik elmondani az egész történetet – részben meg sajnos a tapasztaltabb néző szinte percről percre meg tudja mondani, mi fog történni az alig másfél órás játékidőben. Némi meglepetést csupán az okozhat (nekem legalábbis az okozott), hogy feltűnik a filmben az a Perez atya (Tony Amendola), aki szerepelt az Annabelle-ben is, sőt, egy flashbackben maga a baba is megjelenik Perez kezében…

A nem túl bonyolult sztori talán még nem is lenne olyan óriási probléma, hisz az ember egy horrorfilmtől nem vár Mátrixi mélységeket, sokkal inkább hiányzott ebből a filmből az a hangulat, amitől a mozi székének mélyébe tudtam volna kucorogni. Sajnos ez viszont szinte teljes egészében így volt, engem az egész film alatt egyetlenegyszer nem fogott el az a félelem, ami elvárható lett volna, valahogy olyan kis családi rémisztgetős filmként emlékszem vissza tá így, pár nappal később. Pedig az a horror, amiben gyerekek vannak, az talán még hatványozottabban tud működni , csupán csak annyit kellett volna elérni, hogy velük együtt én is tudjak félni a fenyegetéstől… és hogy ne fogjam a fejemet egyre gyakrabban azokon a dramaturgiai hanyagságokon, amik sorban jöttek velem szemben a film alatt. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ennyi filmmel a hátam mögött én már azt is nézem, hogy az adott szituáció mennyire életszerű és hiteles, mennyire hanyagolták el a normális viselkedést a hatás kedvéért. Mint például mikor elfelejtik felkapcsolni a villanyt a házban, mikor a szellemeket kergetik… vagy itt, mikor az autóban az ajtókat nyitogatja a gyászoló asszony. Kérdem én: mi tartotta vissza az öregasszonyt, hogy EGYSZERRE nyissa ki az összeset? Vagy mikor Anna ki akarja nyitni a bezárt gyerekek ajtaját, hova lett az anyjuk? Kávézott a konyhában?? Na meg a kislány, aki átnyúl az „akadályon”… hát nem lett volna egyszerűbb kilépni azért a qrva maciért? Sajnos az idő előrehaladtával egyre több ilyen jött velem szemben, s egyre nehezebben tudtam elmerülni abban a közegben, amit az alkotók félelmetesnek szántak. Pedig amúgy számomra a horrorfilm, mint zsáner mindig is a szellemekkel működött igazán, sem a zombis művek, sem pedig a gore jelenetekkel teletűzdelt mozik nem váltják ki belőlem azt a hatást, amit kellene.

Az A gyászoló asszonyt átka így azonban horrorszinten nem is áll másból, mint azokból a jump scare elemekből, amikkel nem spóroltak a készítők. Viszont annyira tipikus és unalomig ismételt jelenetek ezek is, hogy nagyon kevésszer hűlt meg ereimben a vér, tényleg talán egyszer-kétszer volt az, hogy megrándultam nézés közben. Nem mondom, hogy néha nem működnek ezek az ijesztgetések, de én kicsit többet várok manapság már egy JÓ horrortól… minimum parás hangulatot és/vagy jól átgondolt, misztikus történetet/hátteret, illetve a felvetett jelenetekre normális reakciókat adó szereplőket. Itt ez mind hiányos volt, egyes elemei időnként megvoltak, de jobb lett volna az egész összkép, ha átgondoltan vannak egybefűzve. Maga a La Llorona, mint mítosz, és mint címszereplő ugyanakkor mégis elviszi a hátán a mozit, van annyira érdekesés hatásos, hogy lekösse a néző figyelmét – kár, hogy az emlékeimbe mint kiaknázatlan lehetőség vonul be. Sokkal félelmetesebb filmet is lehetett volna ebből csinálni, a fátylas, gyerekeit kereső, másokét elrabló, majd megölő nő tragédiája és gonoszsága nagyobb lehetőségeket rejt – bár… az is igaz, hogy bármennyire is gonosznak kellett volna képzelnem La Lloronát, valahol ez a múltban gyökeredző tragédia ennek a gonoszságnak kétségkívül vett el az éléből.

Ahogy meg vége van… nos, az szerintem nem hogy röhejes és végképp teljesen ötlettelen, de valahogy ennek a mítosznak a földbe tiprása is egyben. Tudom nem kéne azon tnődnöm, hogy miért nem azt csinálták, mint anno a Winchester fiúk, mert már megkaptam, hogy ne mindig az Odaát világának törvényeit keressem minden horrorban, de azért az a kötelező összecsapás a végén a jó és rossz között minimum összecsapott, maximum rém gagyi lett. Kár érte, ugyanis ebben is sokkal több volt: már eleve az egyháztól elfordult sámán szereplése, maga a karakter sokkal többet ígért, de La Llorona figurája sem így volt felvezetve – mármint hogy ez lesz a vége, ami. A múlt terhe miatt pont az ő jelleme lehetett volna árnyaltabb, mintsem egy szimpla, egydimenziós visítós-ijesztgetős gonosz, ami bárhol máshol előfordul…

Ha nem lenne benn Annabelle, senkinek eszébe nem jutna ahhoz a világhoz kötni, így viszont kénytelenek vagyunk, ugye… de így meg, az egyre bővülő nagy egész részeként még jobban kijön, mennyivel is gyengébb a Démonok között két részénél. Nem nézhetetlen, nem élvezhetetlen, de gyengébb.





65%




.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty
TémanyitásTárgy: Re: R2-D2 írásai 3.0   R2-D2 írásai 3.0 - Page 44 Empty

Vissza az elejére Go down
 
R2-D2 írásai 3.0
Vissza az elejére 
44 / 48 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1 ... 23 ... 43, 44, 45, 46, 47, 48  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Filmfórum :: Filmek, sorozatok világa :: Kritikák, filmes gondolatok-
Ugrás: