R2-D2 írásai 3.0

.





Körök





Még emlékszem, mekkora hatása volt 15 évvel ezelőtt az első Kör filmnek rám és környezetemre: volt olyan ismerősöm, lány, aki nem is tudta, mire ül be a moziba, otthon meg a kedves feleségem pont abban a pillanatban tévedt be a szobába, mikor Szamara kimászott a képernyőről. … azok az arcok… feledhetetlenek.  Aztán arra is emlékszem, hogy kedves kollégáim hogy megviccelték társukat: miután tudták, mikor megy moziba, a közös lakás folyosójára egy egész jó kis Szamara utánzatot csináltak, így mikor a srác hazament és felkapcsolta a villanyt, majdnem összeszarta magát ijedtében. Aztán arra is emlékszem, mekkora megdöbbenés volt, mikor itthon, DVD-n újranézve az első részt, véletlenül hagytam végigmenni a stáblistát, és a lemez végén megcsörrent a hangszóróból a telefon. Végezetül arra is emlékszem, hogy az A kör 2 DVD-n mennyire is hatásos volt a Körök című kisfilm…

Nos, ez a Körök, amit most láttam, ennek semmi köze nincs ezekhez az élményekhez. Ahogy olvasgatom a netet, másnál is kiverte a biztosítékot, a pocséktól a katasztrofálisig mindent lehet róla olvasni – én ennyire szokás szerint nem húznám le, de hogy ez nem lesz maradandó élmény, az biztos. Igazából semmilyen élmény nem lesz: azt is nehezen tudom összeszedni magamban, mit is láttam tegnap a moziban… leginkább egy újabb young adult horrort, egy újabb 16-os karikás baromságot, aminek sem története, sem hangulata nem méltó az előzményfilmekhez. Még a gyengébbecske A kör 2-éhez sem, nekem még az is jobban tetszett ennél. Ennek sem átgondolt sztorija, sem dramaturgiája, sem félelmetes hangulata nincs, de még azok a jump scare elemek sem működnek, amiknek a frászt kellett volna hozniuk rám. Szamara ráadásul majdnem csak mellékszerelő, túl sokat nincs is a képernyőn, a mozi meg a vékony forgatókönyve mellett akkor ordenáré baromságoktól hemzseg, hogy néha a fejemet fogtam. Az egész inkább hasonlít egy gyengébb Odaát részre – még annak szabályait is átveszi bizonyos tekintetben – nyakon öntve egy jó adag Vaksötéttel…

Totál agyrém az egész sztori. Egy repülőn kezdünk, ahol egy srácot épp utolér az átok – a fosás lehet, jobb lett volna    – amit teljesen random épp elmesélt a székszomszédjának. Egy csajnak. Akinek, mint kiderült, a másik székszomszédja – ahogy értelmeztem, barátnője – is megnézte azt a videót, amitől a srác parázik, de ezt elfelejtette elmondani. No, jön Szamara, mindenhonnan jön… de eddig nem arról volt szó, hogy te megnézed, 7 nap és te meghalsz?      Mi köze is van a többi utasnak a srác 7 napjához?? Vagy mindenki egy nagy közös videózás közepette pont egyszerre látta a kisfilmet, majd együtt elrepülnek A pontból B–be pont úgy időzítve, hogy pont akkor legyenek a levegőben, mikor lejár az idő??      Hát nem csak a srácnak kellett volna Szamarával elszámolni??       Ez fura volt, de még nincs vége: két évvel később egy piacon egy faszi megveszi a srác videomagnóját – amiben aztán megtalálja a kazettát, amit aztán jól megnéz… oké, értem, hogy a VHS-t valahogy bele kellett keverni, de ez roppant módon röhejes volt. Na de ez a fickó nem ám akárki!! Bazzeg, ez egy biológiatanár, ez egy kemény gyerek, majdnem Chuck Norris: miután megnézi a gyilkos videót, és miután közlik vele, hogy 7 nap (7 nap mi?? Szavatosság?), elszív egy cigit, majd bámulja a felfelé eső csapadékot – de nem ijed meg.    Nem ám. Sőt, mint később kiderül, egész kutatócsoportot    alapít az egyetemen a video hatásainak vizsgálatára – hogy hogyan jött rá egyáltalán arra, hogy ezt le kell másolni, rejtély marad. Mindegy, a Valami követ után szabadon: egy halom egyetemista adja tovább a fertőzést, másolja, majd nézeti meg a kisfilmet (ami kisfilm amúgy ugyanaz, mint korábban – egy ideig legalábbis).

7 óra 7 perckor ( ) aztán képbe kerül főhősnőnk, Julia (Matilda Anna Ingrid Lutz) és főhősünk, Holt (Alex Roe) – aki a szintén kínos Az ötödik hullám után ismét csak leveti a felsőjét    – , hogy a fiú elmenjen otthonról arra a csúnya egyetemre… videót nézni. Ez nem spoiler, ez a legócskább dramaturgia: ha nem láttam volna az előzetest, legkésőbb, amikor megláttam őket kedvesen az ágyban hancúrozva, fixre tudtam volna, hogy ők lesznek a megszámlált napos áldozatok. Mit ad Hollywood, Holt pont a faszagyerek biológiatanárnál köt ki, aki paranormális kutatólabort hozott létre a főiskolán, Szamara videóját vizsgálandó: keresi benn a halál utáni élet titkát. Anyám…       Erre az időpontra azonban már rengeteg fertőzöttnek kell lennie, tekintve, hogy halott még nincs, szegény fekete hajú lány még nem jött el senkiért a TV-ből, mindez csak akkor történik majd meg, mikor Julia és Holt bekerül a sűrűjébe. Logikus…    amúgy… Julia kíváncsisága egy ideig érthető, de az átokba kerülése… khmmm… már nem annyira.

Sokkal többet nem akarok elárulni (nincs is igazán mit), a sztori lényege az lenne, hogy ugyebár meg kell keresni, a kislány miért is öl, aztán jól fel kell szabadítani a lelkét. Hol is láttam már ezt… ja, már tudom, a Nagy Horrorklisék Gyűjteményében. Julia pedig, aki tökösebb a biológiatanárnál, így magánál a nagy Chuck Norrisnál is,     elkezd nyomozni: a Körök középső harmada nem más, mint egy jellegtelen, unalmas nyomozás Szamara után – Szamara nélkül!!! Helyette van elhagyott templom, titkos szoba, bóklászó terhes nő, meg egy vak fickó, akinél megint csak ég a villany… komolyan, ezek az amerikai vakok rohadtul udvariasak, ha jön hozzájuk valaki, előtte mindig villanyt kapcsolnak, hogy a vendég láthasson.     Aztán persze, ha üldözni kell majd, akkor jöhet a sötétség… khmmm… hol is láttam ilyet? Egy szó mint száz: ilyen nyomozást Sam és Dean Winchester szokott végezni egy-egy szellemes epizódban a SupNatban, ők szokták a végén kiásni a holttestet és elégetni a csontjait, hogy a lélek ne árthasson többet. Julia, mint Sally ügynök tök közel is jut a megoldáshoz, nem tántoríthatja el semmi és senki, nem fél senkitől, még Szamarától sem. Bizony, még tőle sem, sőt segíteni akar a lánynak. Aki mint kiderül, ezúttal totál más eredettörténettel rendelkezik, mint amit eddig ismertünk, úgyhogy jobb nem is visszaemlékezni a korábbi mozikra. És milyen ötlet!     A titkos video hitelen nagyobb méretű fájl lett, abban van elrejtve a kulcs a múlthoz… de csak abban, amit Julia látott, és csak és kizárólag ő nézheti meg…    mi van?? S ha már kulcs… két jelenetet mindenképp ki kell emeljek a filmből, mert azon fogtam a fejem.

Az egyik a kulcs: ha meglátjátok, milyen roppant fontos szerepe lesz annak a kulcsnak, amit Julia talál, ti is ezt fogjátok tenni – a másik meg a baleset. No, az volt a csúcs: bazzeg, ha ilyen az USA műszaki mentése, egyáltalán a baleseti mentés, akkor őszinte részvétem minden autósnak.    Majd csak figyeljétek meg: egy darab szerencsétlen tűzoltó próbál egy feszítővassal kinyitni egy autót, a másik kocsi meg a feje tetején az árokban. Egy darab rendőr pedig megállítja a forgalmat, de nem… a mi Juliának ekkor sem lehet megállítani. És akkor beköszönt Ómen egy villanypózna képében… anyám. Ez még vígjátékba is gyenge lett volna, nem egy horrorba. A 16-os karika ugyanakkor mindent elárul. Nem az első ilyen mozi, ami ennyire le van butítva, ahol a bevétel maximalizálás miatt alacsonyobb (PG-13) besorolást kap a film, viszont ez még annak is nagyon dedó lett. Olyannyira nincs dermesztő hangulata, hogy az már kínos, Szamara talán ha háromszor feltűnik a filmben, az meg elég nagy gáz, ha egy kinyíló esernyő az, ami a legnagyobb rémületet váltja ki. Persze, a nézői ingerküszöb ma már az egekben van, de ez a mozi 15 évvel ezelőtt is PG-13 lehetett volna.

Nagyon kevés dolog, ötlet azonban még így is tetszett benne. A trailerben látott hajas jelenet így is ütött, néhány látomás tényleg jó volt… amúgy is, a legkevesebb bántó szó a látványt, díszletet, képi világot illetheti: mind a kibővített video, mind a vidéki helyszín (templom, temető) jó lett. Sőt, ha nem lett volna pár hónapja a Vaksötét, akkor a házas szakasz is jó lett volna. Óriási ötlet, hogy aki nem lát, annak nem is árthat a TV-ből kimászó lány, kár, hogy ezt a jó ötletet is képesek voltak egy szemvillanás    alatt kinyírni. Lutz kisasszony amúgy egész jól néz ki, nem is játszik szerintem rosszul, kár, hogy maga a karakter teljesen életszerűtlen… sokszor teljesen agyrém, ahogy a környezetéhez és az eseményekhez viszonyul. Ja, hogy ő nem fél… az mindjárt más. Akkor miért liheg úgy néha, mint egy maratoni futó a célban?

Mindenestre kár, hogy így alakult, én szívesen néztem volna egy épkézláb A kör folytatást. Ez nem az, ez csak egy nagyon-nagyon gyenge utánérzés. Egy hullám az időben, egy visszhang… remélem, végleg elcsendesedik és most már hagyják Szamarát rohadni a kútban. Békében.





45%




.

R2-D2 írta:

Körök

Totál agyrém az egész sztori. Egy repülőn kezdünk, ahol egy srácot épp utolér az átok – a fosás lehet, jobb lett volna    – amit teljesen random épp elmesélt a székszomszédjának. Egy csajnak. Akinek, mint kiderült, a másik székszomszédja – ahogy értelmeztem, barátnője – is megnézte azt a videót, amitől a srác parázik, de ezt elfelejtette elmondani. No, jön Szamara, mindenhonnan jön… de eddig nem arról volt szó, hogy te megnézed, 7 nap és te meghalsz?      Mi köze is van a többi utasnak a srác 7 napjához??

7 óra 7 perckor ( ) aztán képbe kerül főhősnőnk, Julia (Matilda Anna Ingrid Lutz) és főhősünk, Holt (Alex Roe) – aki a szintén kínos Az ötödik hullám után ismét csak leveti a felsőjét    – , hogy a fiú elmenjen otthonról arra a csúnya egyetemre… videót nézni. Mit ad Hollywood, Holt pont a faszagyerek biológiatanárnál köt ki, aki paranormális kutatólabort hozott létre a főiskolán, Szamara videóját vizsgálandó: keresi benn a halál utáni élet titkát. Anyám…       Erre az időpontra azonban már rengeteg fertőzöttnek kell lennie, tekintve, hogy halott még nincs, szegény fekete hajú lány még nem jött el senkiért a TV-ből, mindez csak akkor történik majd meg, mikor Julia és Holt bekerül a sűrűjébe. Logikus…    amúgy… Julia kíváncsisága egy ideig érthető, de az átokba kerülése… khmmm… már nem annyira.

Mindenesetre kár, hogy így alakult, én szívesen néztem volna egy épkézláb A kör folytatást. Ez nem az, ez csak egy nagyon-nagyon gyenge utánérzés. Egy hullám az időben, egy visszhang… remélem, végleg elcsendesedik és most már hagyják Szamarát rohadni a kútban. Békében.

45%

Nekem már a második rész is rém unalmas volt, évekkel később néztem meg csak, szinte "muszájból", csak hogy kipipáljam. Ez meg így olvasva is az egyik leg-zsébb picsahorror, amiről olvastam; elfogultsággal lett 45% ?!

A Körök létezésének egyetlen értelme, hogy te ezt megírtad , külön jókat mosolyogtam a bevezetőben írt sztorikon .

.

Niwrok írta:

Körök

... elfogultsággal lett 45%   ?!

Minden bizonnyal, én szeretem az első részt...

Egyébként, EZT még olvasd el, Jama írásásban is jók vannak.

Ja, és még valami: valahol olvastam, mekkora ötlet lenne elvonulni az utolsó öt percre egy olyan helyiségbe, ahol nincs elektromosság, térerő, semmi. Se telefon, se laptop, se TV. Akkor Szamara mit csinálna???

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Körök

... elfogultsággal lett 45%   ?!

Minden bizonnyal, én szeretem az első részt...

Egyébként, EZT még olvasd el, Jama írásásban is jók vannak.

Azt én is, de attól még földbe taposnám a második részt, ha mostanában látnám   .

"...te pedig nemcsak ezek olcsósága miatt szégyenkezel, de a gagyi utalások ("Úristen, ez a srác 7:07-re állította be az ébresztőjét, de durva!") és a visszadobott Tetthely-epizódokból elcsencselt nyomozati fordulatok láttán is."  

Ettől függetlenül egyik barátom felvetette, hogy nézzük meg, és ha nagyon ragaszkodik hozzá, akkor elmegyek rá   .
.

.





Teljesen idegenek





Itt, a mi kis Fórumunkon a kezdetektől fogva nagy sikernek örvendenek az ún. kamaradarabok, amikben egy kis társaságot összezárnak valahol, valami célból, alkalomból, majd egy szokatlan, különleges, esetleg veszélyes helyzetben vizsgálják az egyes emberek reakcióit…az  egymásra és a forgatókönyv által generált szituációkra. Ennek általam látott legemlékezetesebb iskolapéldája – és hivatkozási pontja – az Augusztus Oklahomában ominózus ebédjelenete, de a tavalyi év kellemes meglepetése, az orosz Otthon is hasonló elgondolások mellett építkezik… a példák sorát persze lehetne folytatni más filmekkel, illetve más filmek más szituációival. A Teljesen idegenek viszont még annak ellenére is óriási hatással volt rám, hogy nem az első mozi a témában, amit látok: egyszerűen ez rettentően betalált – a saját korosztályomat láttam a képernyőn, ráadásul a saját gondolataimat is hallottam (különösen a telefonellenes attitűd miatt) néha a karakterek szájából.

Olaszország, napjainkban (ez már egyébként eleve pozitív hendikep, szeretem ezt az országot, a légkört, az embereket, rengetegszer voltam náluk). Három pár készülődik az esti vendégséghez, mert egyikük lakásán egy nagy közös, összeülős, dumálós, borozós baráti vacsorát rendeznek – vélhetően rendszeresen, rotációban… és már tulajdonképp itt megvett a film. Annyira jó volt látni, hogy négy gyerekkori barát feleségestől, barátnőstől, vagy épp egyedül időnként összejön és eltölt egy beszélgetős estét együtt, annyira közel áll ez az egész esemény, gondolat hozzám, hogy önfeledten merültem el a lehetőségben. Amikor már nincs szükséged a bulira, az eszetlen és céltalan ivászatra, amikor már gyereked, munkahelyed van, de még fontosak a korábbi kapcsolataid – sőt, ekkor talán a legfontosabbak – akkor qrva jó egy-egy ilyen dumálós este. Magában a készülődésben, az ötletben, az első fél óra ugratásaiban minden benn volt, amit magam is érzek, átélek ennyi idősen, a Teljesen idegenek így nemcsak kétségkívül eredeti (ámde kissé talán túlzsúfolt – de erről később) konfliktusforrása és az arra adott remek reakciók miatt lett számomra emlékezetes, hanem maga az alapszituja miatt is. Annak ellenére, hogy természetesen a tipikus olaszos környezet, hangulat, a vendégek életszínvonala, miliője bizonyos irányba természetesen elviszik a filmet, úgy éreztem, hogy ez, majdnem így, velem és barátaimmal is megtörténhet – itthon, Magyarországon.

Mert nem tudom, mi lenne, ha egy ilyen ártatlannak tűnő, de őrült játékba fognánk. A magam részéről persze simán mondom, hogy nincs takargatnivalóm – legalábbis most – de aztán ha belegondolok, még így is érheti az embert pár kellemetlen hívás, amit nem szívesen oszt meg másokkal. A Teljesen idegenek alaphelyzete ugyanis az, hogy a vacsoraasztalnál ülő 7 ember (3 pár + egy fő) a játék kedvéért kiteszi a telefonját az asztalra, és a vacsora alatt beérkező hívásokat, SMS-eket, képeket gyakorlatilag „bedobja a közösbe”. Az addigra már bizonyos mértékig megkedvelt karakterek pedig egyre nagyobb szarba kerülnek, ahogy természetesen egyre furább dolgok derülnek ki róluk. Van, akinek egy mellplasztika kitudódása kellemetlen, van, akiről kiderül, hogy terapeutához jár – de aztán természetesen párkapcsolatokat is befolyásoló hívások, SMS-ek érkeznek. És ez még nem a csúcs… ha nem lenne elég az amúgy remekül adagolt feszültség, egy kéretlen telefoncsere aztán olyan hatással bír a közösségre, hogy a fél brigád feláll az asztaltól. Hogy nem sokkal később a másik fele is megtegye ezt, egy ennél még nagyobb botrány kiderülésekor. A néző meg egyik ámulatból a másikba esik, csak kapkodja a fejét, tulajdonképp ideje sincs meglepődni valamin, elmerülni a szaftos családi részletekben, mert jön a következő pofon. Tegnap gondolkodtam, mihez hasonlítsam ezt az élményt, de más nem jutott eszembe, mint ha mondjuk, Te, kedves Néző, te vagy a ringben az a sportoló, akit épp szarrá vernek – kapsz egy pofont, megszédülsz, de nincs is igazán időd töprengeni rajta, mert kapod a következőt… és ez így megy végig. A nagyobb ütések közé persze becsúszik néhány kisebb gyomros is, de nézőként csak tántorgunk az események súlyától – és kifejezetten kellemes érzés, mikor csak a kamasz lány szidja anyját a telefonban, nem tudva, hogy azt ő is hallja.

Megint csak kár, hogy nem tudok kiemelni spoilermentesen egy szálat sem, de azt hiszem jobb, ha ezt mindenki maga éli át. Természetesen a központi téma az elcserélt telefon és a magányos férfi esete, de nekem pl. a bajszos faszi sztereotípiája is nagyon bejött. No meg önmagában az, amit az egész film jelképez életünk fekete dobozáról, a telefonról: én még emlékszem egy olyan világra, amiben a vezetékes telefon sem volt mindennapos és korántsem volt az annyira szörnyű. Sőt. Talán, ha titkaid voltak, sokkal könnyebben megtarthattad, csak rajtad múlt, kinek mondod el őket – ezzel a digitális őrülettel, ezzel az idióta világgal, amiben mindig mindenki elérhető, azóta sem békéltem meg. Lásd még ugye Snowden, mert az még hagyján, hogy te, önszántadból kiteszed egy estére a telódat az asztalra, hülye mód vállalva mindent, ami kiderülhet, de hogy állami szervek akkor és úgy hallgatnak le, akkor és úgy követnek, ahogy akarnak, az gáz. Aztán lehet, megint csak én túráztatom túl magam az egészen, de a Teljesen idegenek számomra egyszerre nyújtott egy ilyen technológiaellenes gondolatot is a többi nagyon fontos más mellett.

Mindenekelőtt annak a szakítószilárdságnak a vizsgálatát, amit itt górcső alá vesznek, mégpedig két szinten is: egyrészt mit bír ki a több évtizedes barátság, illetve hogy mit bír ki egy házasság – ha a bili tartalma az asztalra borul. Mindkettő téma kibontása, feldolgozása egyszerűen zseniális: hihető, valós emberi problémákkal, és az azokra adott hiteles reakciókkal. A film kezdetén arcunkra ülő mosoly, ami a vidámságból, a hasonló életérzésből ered, a végére bizony az arcunkra képes fagyni: sajnálattal, megdöbbenéssel, átérzéssel nézzük a képernyőn szenvedő embereket. Az asztal, a közös vacsora helyszíne pedig a végén úgy néz ki, mint ahova ledobtak egy gránátot: az emberek szanaszét szaladtak tőle, gyakorlatilag a lakás is kicsi, hogy mindenki keressen magának egy kis zugot, ahol nyalogathatja a sebeit. Viszont, ellentétben talán más filmekkel, itt nincs központi „gonosz”, itt nincs olyan, akire igazából haragudni lehet, itt nincs, aki ráönti a többiekre a szennyest – itt mindenki maga akarta mindezt. Na jó, többen csak unszolásra… egyébként itt picit megint álljunk meg. Ha mondjuk te, kedves néző, ilyen szituba kerülsz, hogy haverjaid rá akarnak venni egy ilyen játékra, de neked van titkolnivalód (kinek nincs???), mit csinálsz? Tiltakozol, hogy nem játszol – de akkor szinte biztos, hogy rád ég a bélyeg (feleség, ugye), vagy azt gondolod, aznap este úgysem jön semmi hívás, SMS és kockáztatsz? Sokáig érzetem „hibának” a történet szempontjából, hogy minek játszik az, aki lebukhat… de ezen érvelés alapján miért is ne. Mert ha tudja az egyik szereplő, mi lesz, biztos nem veti le a bugyiját előtte… tényleg, miért is vette le?

Ami talán tényleg felróható kicsit a forgatókönyvnek, az az, hogy szinte irracionális, hogy ez, így, ilyen töménységben képes egy este alatt a résztvevőkre szakadni. A feszesség szempontjából persze kellett ez, és a filmet különlegessé, rendkívülivé teszi, de nekem néha már bizony túl tömény volt minden: valahogy nehéz volt elképzelni az egésznek a természetességét. Nem azt, hogy ezek a dolgok megtörténnek… hanem hogy egyszerre történnek meg.  De még ez is hagyján, menet közben nincs is idő ezen gondolkozni – a 10%-ot nekem a fináléjával vesztette el a mozi. Még ma sem tudok vele igazán mit kezdeni, szerintem ez a lezárás, az események, a kimondott mondatok tükrében… minimum kérdéses. Érteni vélem, hogy a fentebb említett szakítószilárdság szerepel a középpontban, s még azt is elfogadom, hogy némely emberi kapcsolat sok mindent túlél… de ez, így, ilyen töménységben nem kicsit volt rózsaszín köd. Vagy tényleg ennyire mulya lenne az emberi lény? Tényleg ilyenek vagyunk? Baráttal még oké – mindig azt mondják, a barátság többet kibír, mint a házasság –, nagyon jó és életszerű volt, mikor mindenki csak egy valakinek árulta el a titkot, így tudta meg mindenki, na de egy kapcsolatban is? Érdekes és elgondolkodtató a film ezen üzenete: nem is a szimpla elfogadásos dolog (az úgy logikus), hanem sokkal inkább a struccpolitika… nem vagyok benn biztos, hogy ez a valóságban is így lenne. Persze, ez is imán lehet a hazai és a déli temperamentum közti különbség…

Zseniális film, maradandó élmény ez az egész. Nekem nagyon bejött, a forró itáliai este, az ételek, a remek forgatókönyv és az ezúttal nem nevesített színészi játék nagyszerű élményt eredményezett, egy olyan mozit, amin az a kis kaján vigyor, az élvezet kaján vigyora végig ott volt az arcomon. Néha ugyan ráfagyott, de ahogy a karakterek az igazán kínos dolgokat maguk is viccel elütötték, úgy olvadt föl a hangulattal együtt. Most miatt már nem írom át az idei listámat, de jövőre az egyéb idén látott filmek között, tuti, előkelő helyen fog szerepelni.






90%





.

R2-D2 írta:

Teljesen idegenek

Itt, a mi kis Fórumunkon a kezdetektől fogva nagy sikernek örvendenek az ún. kamaradarabok, amikben egy kis társaságot összezárnak valahol, valami célból, alkalomból, majd egy szokatlan, különleges, esetleg veszélyes helyzetben vizsgálják az egyes emberek reakcióit…az  egymásra és a forgatókönyv által generált szituációkra.

Három pár készülődik az esti vendégséghez, mert egyikük lakásán egy nagy közös, összeülős, dumálós, borozós baráti vacsorát rendeznek – vélhetően rendszeresen, rotációban… és már tulajdonképp itt megvett a film. Annyira jó volt látni, hogy négy gyerekkori barát feleségestől, barátnőstől, vagy épp egyedül időnként összejön és eltölt egy beszélgetős estét együtt, annyira közel áll ez az egész esemény, gondolat hozzám, hogy önfeledten merültem el a lehetőségben. Annak ellenére, hogy természetesen a tipikus olaszos környezet, hangulat, a vendégek életszínvonala, miliője bizonyos irányba természetesen elviszik a filmet, úgy éreztem, hogy ez, majdnem így, velem és barátaimmal is megtörténhet – itthon, Magyarországon.

Mert nem tudom, mi lenne, ha egy ilyen ártatlannak tűnő, de őrült játékba fognánk. A magam részéről persze simán mondom, hogy nincs takargatnivalóm – legalábbis most – de aztán ha belegondolok, még így is érheti az embert pár kellemetlen hívás, amit nem szívesen oszt meg másokkal. A Teljesen idegenek alaphelyzete ugyanis az, hogy a vacsoraasztalnál ülő 7 ember (3 pár + egy fő) a játék kedvéért kiteszi a telefonját az asztalra, és a vacsora alatt beérkező hívásokat, SMS-eket, képeket gyakorlatilag „bedobja a közösbe”. Az addigra már bizonyos mértékig megkedvelt karakterek pedig egyre nagyobb szarba kerülnek, ahogy természetesen egyre furább dolgok derülnek ki róluk.

Zseniális film, maradandó élmény ez az egész. Nekem nagyon bejött, a forró itáliai este, az ételek, a remek forgatókönyv és az ezúttal nem nevesített színészi játék nagyszerű élményt eredményezett, egy olyan mozit, amin az a kis kaján vigyor, az élvezet kaján vigyora végig ott volt az arcomon.

90%

Végre egy igazán izgalmasnak hangzó újdonság, amiről nem is hallottam . Tetszik a leírás, biztosan nézem !

De ahogy olvastam, egyre kevésbé értem az ellenszenved a csoportterápiák iránt ... Ez a film, meg a többi felemlegetett is egy az egyben az, legfeljebb nem idegenekről van szó, hanem barátokról, családtagokról . Egy Mónika-show, csak kulturáltabb környezetben és viszonyok között , de a szerepe, a funkciója ugyanaz a benne levő szereplők számára is.

Van egyébként magyar film is hasonló -két házaspár a saját viszonyaikkal, múltjukkal, úgy, hogy a nők testvérek-, az Ernelláék Farkaséknál... még ha a rendező Hajdu Szabolcs miatt (aki írta is a filmet, sőt, a saját lakásukban forgatták, és a feleségével együtt szerepel is benne, szóval igazán saját projekt) sok is benne a kitartott kép meg a félrevonulás. Maunika-show vonalon meg nekem annak idején nagy kedvenc volt a Czukor-show c. film, amiben a keret egy ilyen műsor felvétele, persze a média szarban tapicskoló mentalitásával és a szenzációhajhászással együtt, de az a kapcsolati háló, amit a "fiktív" műsor keretében bemutat, nagyon is működik (ahogy írtad is, biztosan vannak ilyenek, legfeljebb nem egyszerre), a néha kicsit, néha meg nagyon karikatúrára vett figurákkal együtt.

.

Niwrok írta:

Teljesen idegenek



De ahogy olvastam, egyre kevésbé értem az ellenszenved a csoportterápiák iránt   ... Ez a film, meg a többi felemlegetett is egy az egyben az, legfeljebb nem idegenekről van szó, hanem barátokról, családtagokról   . Egy Mónika-show, csak kulturáltabb környezetben és viszonyok között   , de a szerepe, a funkciója ugyanaz a benne levő szereplők számára is.

Van egyébként magyar film is hasonló -két házaspár a saját viszonyaikkal, múltjukkal, úgy, hogy a nők testvérek-, az Ernelláék Farkaséknál...

Azért az általam rühellt, körben ülős, kibeszélős csoportterápia még csak nem is hasonlít ezekre a filmekre/jelenetekre. Ott a sok idióta önként elmegy egy csoportba, mert azt hiszi, ha kibeszéli a problémáját és/vagy meghallgat másokat, jobb lesz neki. A mi filmjeink zömében az emberek nem önként "öntik ki szívüket", sőt nem is mindig önként kerülnek a helyzetbe. Lehet, hogy szerepe, funkciója, hatása hasonló, de a formája, lezajlása nem.

Az Ernelláékról már hallottam, de mivel nem láttam, értelem szerint nem hivatkozhattam rá... még az is lehet, egyszer megnézem. Mondjuk, ha az évi két-három magyar film nem lesz meg nélküle.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Teljesen idegenek

De ahogy olvastam, egyre kevésbé értem az ellenszenved a csoportterápiák iránt   ... Ez a film, meg a többi felemlegetett is egy az egyben az, legfeljebb nem idegenekről van szó, hanem barátokról, családtagokról   . Egy Mónika-show, csak kulturáltabb környezetben és viszonyok között   , de a szerepe, a funkciója ugyanaz a benne levő szereplők számára is.

Van egyébként magyar film is hasonló -két házaspár a saját viszonyaikkal, múltjukkal, úgy, hogy a nők testvérek-, az Ernelláék Farkaséknál...

 Azért az általam rühellt, körben ülős, kibeszélős csoportterápia még csak nem is hasonlít ezekre a filmekre/jelenetekre. Ott a sok idióta önként elmegy egy csoportba, mert azt hiszi, ha kibeszéli a problémáját és/vagy meghallgat másokat, jobb lesz neki. A mi filmjeink zömében az emberek nem önként "öntik ki szívüket", sőt nem is mindig önként kerülnek a helyzetbe. Lehet, hogy szerepe, funkciója, hatása hasonló, de a formája, lezajlása nem.

Az Ernelláékról már hallottam, de mivel nem láttam, értelem szerint nem hivatkozhattam rá... még az is lehet, egyszer megnézem. Mondjuk, ha az évi két-három magyar film nem lesz meg nélküle.

Nyilván én sem a legfeljebb közösségi élményt nyújtó, hátlapogatós A-klubokra gondoltam... bár akinek annyira nincs lehetősége másba kapaszkodni, annak lehet, hogy az segít. De attól még a beszéd, a "kibeszélés" nem önmagában lesz "idiótaság", főleg nem önként, ami már eleve azt jelenti, hogy az illető felismerte, hogy probléma van, és másra mutogatás helyett maga próbál tenni ez ellen. Aki persze csak a jó öreg freudi játékot akarja játszani, hogy "mer' az anyám...", annak mindegy, de a beszélgetés segíthet rendezni a gondolatokat, mások mintái, gondolatai pedig új lehetőségeket adhatnak a megoldásra (akár csak precedensként is, hogy ilyen is van).

Amiket mi látunk ezekben a filmekben, bár feszültséggel terhelt, izgalmas összetételű konfliktusokat mutatnak be, éppen azért, mert nem önkéntesek, nem is a megoldást, hanem az évek óta érlelődő, rothadó gondolatok, sérelmek kihányását teszi a középpontba, amikor mondjuk a hőség vagy a közelség miatt alacsonyabb az ingerküszöb. Éppen ettől izgalmasabb, érdekesebb és intenzívebb, persze, ezért is nézzük őket, de ettől lennének a karakterek kevésbé "idióták"? Lehet, hogy unalmasabb lenne, ha például az Augusztus Oklahomában szereplői egyszerűen elmondanák, vagy évekkel ezelőtt elmondták volna, kiről mit gondolnak és éreznek, nem rágva évekig a mondatokat, hogy kinek mit kéne mondaniuk, de az is lehet, hogy ettől kevésbé titkolózó, kevésbé képmutató életük lett volna, jobban tisztába jöttek volna a korlátaikkal, a céljaikkal. Még úgy is, hogy a család az a legszűkebb társadalmi keret, ahol leginkább meghatározó, hogy mit hogyan "kell" csinálni, így annak a kereteit, "szokásait", "hagyományait" a legnehezebb feszegetni.

És akkor lehet, hogy annak a szólásnak is kevesebb lenne a keserű igazsága, hogy "a barátainkkal Isten kér bocsánatot a rokonaikért."...

Az Ernelláéknál nem hivatkozást vártam, csak ajánlottam, ahogy szoktam, mert kapcsolódott   ... Az viszont, mint helyi "magyarfilm-szakértőnek" egyfajta eredmény, hogy a legfeljebb évi egy magyar film feltornázódott kettő-háromra   . Még ha persze ez rajtam is múlt a legkevésbé   .
.

Niwrok írta:

Nyilván én sem a legfeljebb közösségi élményt nyújtó, hátlapogatós A-klubokra gondoltam... bár akinek annyira nincs lehetősége másba kapaszkodni, annak lehet, hogy az segít. De attól még a beszéd, a "kibeszélés" nem önmagában lesz "idiótaság", főleg nem önként, ami már eleve azt jelenti, hogy az illető felismerte, hogy probléma van, és másra mutogatás helyett maga próbál tenni ez ellen. Aki persze csak a jó öreg freudi játékot akarja játszani, hogy "mer' az anyám...", annak mindegy, de a beszélgetés segíthet rendezni a gondolatokat, mások mintái, gondolatai pedig új lehetőségeket adhatnak a megoldásra (akár csak precedensként is, hogy ilyen is van).

Azért az ilyen kibeszélő csoportok meglehetősen sematikusan vannak ábrázolva az amerikai filmekben, sőt néha úgy érzem, nincs is amerikai film csoprtterápia nélkül. Sok igazad van abban, amiket írsz, de ettől még nekem a kettő nem lesz ugyanaz. De még hasonló sem...

R2-D2 írta:

Fantasztikus négyes

Érdekes módon az új F4, mikor átváltott az ún. klasszikus szuperhősös, képregényes moziba, teljesen elértéktelenedett, a mozi egyetlen komoly akciószcénéja pedig borzalmasra sikeredett. Egyébként… azt hiszem, ezzel meg is találtam a kulcsot a film befogadáshoz (és elutasítottságához): ez nem a hagyományos képregényfilm, ez nem a világmegváltó szuperhősfilm.

70%

A polcon várakozó BD-k között ez volt a soros: komolyan mondom, másodjára kifejezetten jól szórakoztam rajta. A mozi kétharmada egy tisztességes sci-fi ezzel a kvantumkapuval, teleportációval, mindennel... kár, hogy át kellett váltani képregényfilmre. Kár, hogy Josh Trank teljes víziója nem válhatott valóra, szerintem nekem ez tetszett volna....

... legalábbis az extrákból ezt szűrtem le. A faszi olyan lelkesen mesél, annyira büszke a történetének tudományos hátterére, hogy jó volt nézni. Tetszettek a trükkök, ezek az őrültek meggyújtottak egy kaszkadőrt, hogy a drótkötélen reptetve össze tudják hasonlítani, a CGI tűz vagy az igazi tűz a jobb-e.

Másodjára nálam bebizonyosodott, hogy sokkal több van ebben a filmben, mint amit elsőre mutatott. Komolyabb, sötétebb, mint elődjei voltak - így, hogy nem zakatolt az agyam azon, a korábbi négyes mit tett, sokkal jobban beszívott az egész.


.

.





Kiéhezettek




Bevallom őszintén, erről a filmről csak annyit tudtam előzetesen, hogy zombis – sem a szinopszisát nem olvastam, de kivételesen még csak a trailerjét sem láttam. Egy poszter, meg néhány pozitív kicsengésű kritika cím elég volt az újabb posztapokaliptikus sétához, tekintve pedig, hogy a TWD-ben már hat évadja mászkálunk az élőhalottaktól hemzsegő Földön, meglehetősen nagy rutinom van ebben. A magyarul Kiéhezettek címre keresztelt alkotás (ami egyébként totál leegyszerűsíti Melanie szerepét és karakterét a moziban) viszont ennek ellenére több fronton is képes volt meglepni… legnagyobb örömömre itt nem béna kacsák voltak a zombik, hanem a 2004-es Holtak hajnala vagy a Legenda vagyok lényeihez hasonló veszélyesen gyorsak, ráadásul szerintem nagyon jól gondolták újra az átalakulás okát és következményét. Ha nagyon messzire gondolunk, lehet az egésznek egy öko vonulata is: az emberiség megérett a pusztulásra, egy új faj veszi át az uralmat a bolygón – esetünkben ez a faj pedig nem más, mint az ember által kitanított élőhalottak serege. Jó, ez már talán meredek, felveti a szaporodás és más egyéb fontos biológiai összetevő kérdését, de nekem ez is megfordult a fejemben…

Ha valaki úgy ül le elé, mint én, hihetetlen intenzív élményben lesz része – már kb. a mozi első negyed órájában is. Egy Melanie (Sennia Nanua) nevű kislánnyal kezdünk egy börtöncellában, aki épp számol valamit… majd a kinti vezényszót hallva meglepő dolgot csinál. Szokatlant, érthetetlent és értelmezhetetlent – viszont nem írom le, mit is, ezt az első negyed órát mindenkinek át kell élni. Ahogy a folyosókon haladnak, ahogy a tanóra zajlik, ahogy csak egyre növekszik a feszültség, aztán ahogy szép lassan értelmet nyer minden mondat és mozdulat, az zseniális: az egészet pedig végigkíséri egy olyan zene, ami szinte bemászik a bőröd alá. Én csak néztem, néztem a képernyőt, először nem is értettem, mi van ezzel a kislánnyal, mi is ez az egész, ahol van, aztán mikor kiderült, elégedett borzongás futott végig rajtam. Nem saját gondolat, de nagyon tetszik: az egész film úgy építkezik, hogy Melanie-vel együtt tágul a világ is, ahogy a kis cellából egyre nagyobb térbe érünk, úgy nyer értelmet egyre több minden a filmben. Ráadásul… ez az első negyed óra eldönti, hogy ki lesz a film központi szereplője, akiért izgulunk, akivel vagyunk, akit szeretni kell – nos, figyelembe véve, hogy milyen „fura” is ez a lány, ez meglepően… szokatlan. Két film ugrott be, amik hasonlóan újszerűen voltak képesek gondolkodni erről a kérdésről, az egyik a Maggie, a másik meg az Eleven testek…

Annyit elárulhatok – miután az első mondatom az volt, hogy ez egy zombifilm –, hogy a Föld gyakorlatilag kihalt. Egy fura gomba telepszik rá az emberek agyára, gyakorlatilag átveszi az irányítás felette, a gazdatestből pedig egy állandóan éhes fenevadat csinál. Egészen egyedi és újszerű ez az elgondolás, eddig mindig vírus volt a baj oka… pedig aztán a gombás fertőzések éppúgy az élet velejárói, mint a vírusok. Természetesen van néhány katonai támaszpont, kutatóbázis, ahol tudósok próbálják a betegség ellenszerét megtalálni, esetünkben egy Caldwell nevű doktornő (Glenn Close!!!) az, aki néhány gyerek hathatós segítségével keresi a megoldást a problémára. S ha már gyerekek, akkor kell nekik egy tanár is, Helen (Gemma Arterton) az, aki a kis osztályt tanítja – mindezt pedig csak azért írtam, mert ők lesznek azok majd, akik Melanieval és néhány katonával kimerészkednek a nagyvilágba, miután beüt a krach. Ja, mert az ugye logikus (kicsit talán sablonos is), hogy az idilli kísérletezésnek vége szakad, mikor a zombisereg betör a támaszpontra, így a kis csapatnak menekülnie kell – de tulajdonképp nem baj, mert velük és rajtuk keresztül kinyílik az a bizonyos kapu és rálátunk a széles nagyvilágra.

Ami engem egyszerre nyűgözött le és késztetett fejcsóválásra. Az van, hogy megint csak baszott jó az a díszlet, háttér, ami előtt a szereplők mászkálnak, mindig is iszonyat tetszett az a természet által visszavett világ, amiben az épületek ugyan állnak, de az emberi faj hiányzik. Sosem feledem a Legenda vagyok első képeit a fákkal borított városról – nos, itt nagyjából ugyanazt kaptam, ami nagyon bejött. „Life finds a way”, mondta ugyebár Malcolm a Jurassic Parkban – és ez egy örök igazság és viszonyítási pont lett a hasonló zsánerű filmek túlnyomó többségében… csak az a baj, hogy nem ilyen gyorsan. Az van ugyanis, hogy a történet szerint pár év telt csak el a fertőzés elterjedése óta, viszont az a növényzet… nos, ami itt kinőtt a földből, az aszfaltból a házak között… annak nem elég pár év. Nem vagyok botanikus, de szerintem évtizedek kellenek egy fának, hogy több emelet magas legyen, mint ahogy az is fura volt picit, hogy a katonai bázist még mindig egy nyamvadt drótkerítés védi a betolakodóktól. Félreértés ne essék, ezek egyáltalán nem vonnak le a film élvezeti értékéből, csupán apró bosszúság annak, aki szeret elmerülni a részletekben, díszletben, háttérben. Márpedig itt ez a látvány miatt adja magát, és az embernek csak eszébe jut, hogy aki írta az egészet, igazán átgondolhatta volna a séta hátterét.

Annak ellenére, hogy a Kiéhezettek alaphelyzete, eseményei, hangulata sok más filmből ismerős lehet – pl. a 28 nap duológiából – mégis képes valami egyedit hozzátenni a zsánerhez. Azt hiszem, az egyik ilyen elsősorban Melanie-nek köszönhető, akihez hasonló karakter eddig még nem volt… a néző álláspontja már-már kínos ez esetben, a fiatal színészlány pedig remekül csinálja, hogy annak ellenére vele maradjunk, amiken keresztül megy, illetve amit a legvégén művel. Aztán itt van ugye a testszag elfedő paszta esete – mennyivel dekoratívabb, mint mondjuk vérrel és béllel bekenni magunkat – illetve a kikapcsolt androidokra emlékeztető, egyhelyben álló fertőzöttek (kiéhezettek) tömege. Egyébként bármennyire is sablonos és klisés az a jelenetsor a városban, mikor a doktornő, a tanárnő, a lány meg néhány katona mászkál a fertőzöttek között, rettentő jó kis feszültséget hordoz ez magában: még a Silent Hill vonatkozó vak szörnyei közti séta is beugrott közben. S ha már feszültség: a Mad Max 3hoz hasonló gyerekcsorda szerepeltetése nagyon jó volt, mint ahogy Melanie helyzetkezelése is, mikor úgy dönt, hogy alfahím (bocsánat, nőstény) lesz. Amúgy is: az egész film ezen a kislányon áll vagy bukik, rajta keresztül élünk át egy újabb fajkihalást – és mire a fináléhoz érünk, egy percnyi szemrehányást nem tudunk tenni neki, hogy meglépi azt, amit meglép. Valahogy tök logikus és érthető az ő szempontjából minden – mennyire más is itt a dolgok állása és átgondoltsága, mint a legutóbbi Kaptár történetben. Pedig… pedig aztán a végeredmény, legalábbis annak szándéka ugyanaz.

Tudom, hogy nagyon keveset írtam magáról a történetről, de higgyétek el, nem véletlenül. A legjobb lenne, ha nem tudnátok erről a filmről (de különösen Melanieről) semmit, úgy működik a legjobban az egész. Ha túl sok az info, már az első negyedóra sokkja is elmaradhat, ráadásul akkor nehezebb azonosulni néhány fontos karakterrel. Ha hisztek nekem, hogy ez egy jó film, és a boldog tudatlanság eufóriájában fedezitek fel e világot, jó kis izgalmaknak néztek elébe: a Kiéhezettek szakít néhány zombifilmes sablonnal (néhányat viszont természetesen felhasznál) és egészen újfajta, meglepő világképet tár elénk. Hangulatos környezet, kifejezetten feszes légkör – és egy nem kicsit nyomasztó és megdöbbentő zárójelenet. Nekem nagyon tetszett, a lány pedig, akinek igazából ez az első filmje, karöltve a rendező Colm McCarthyval (akinek igazából ez az első mozifilmje) megérdemli a figyelmet későbbiekben is. Egy egészen picit talán lehetett volna szűkösebb játékidő, vagy ebben a hosszban talán a karaktereknek lehetett volna kissé több eredettörténet, de összességében ez már csak szőrszálhasogatás. Remek díszletek, remek operatőri munka, egy jó, újszerű és izgalmas történetben. Ha minden könyvfeldolgozás ilyen jó lenne – ez ugyanis nem más, mint M.R. Carey történetének megfilmesítése, aki a forgatókönyvet is írta – akkor egy rossz szót nem szólhatnánk Hollywoodra… no meg ha ilyenek jönnek Alice után, akkor sem.





80%




.

.





A préri urai / Hell or High Water





Tegnap óta azon tűnődöm, mi a francot keres ez a film az idei Oscar kínálatban. Elképzelni sem tudom, mi az a titkos összetevő, ami rávette az Akadémia jelölőit, hogy ezt a bankrablós-texasos-roadmovies akciófilmet a legjobb kilenc közé nevezzék. Mert akárhogy forgatom, csűröm-csavarom, sem az indiános vonal, sem a bankos/pénzügyes vonal nem annyira jól kidolgozott, hogy akkora erő lenne benne… ha meg a drámaisága miatt… nos, nem tudom, ki hogy van vele, de tök egyértelmű, kiszámítható és logikus, ami ennek égisze alatt a karakterekkel történik. Szóval… nem tudom. Ez jó esetben egy szépen fényképezett, kicsit művészi, kicsit odamondogatós, szurkálós akciófilm, amiben egy testvérpár több bankot kirabol Texas államban: nem rossz, egyszer simán meg lehet nézni, de ha most hirtelen valamihez viszonyítanom kell, akkor a kétes emlékű Országúti bosszú, illetve a 70-es évek autósüldözéses filmjei jutnának eszembe.

Egy kisváros kis bankjánál kezdünk, reggel 8 körül, mikor is egy kék autó gördül az épülethez. Két símaszkos faszi száll ki belőle, majd a szerencsétlen pénztárosnőt kényszerítik, hogy adja át a bevételt – pontosan a kasszában tárolt készpénzt, apró címletekben. Csak pár perccel később derül ki, hogy a két férfi testvér, a Howard család még élő tagjai: a Tanner és Toby gyerekek. Az mondjuk jó, hogy tulajdonképp úgy megyünk bele a filmbe, hogy 5-10 percig nem is látjuk a főszereplők arcát, azt csak a meneküléskor, a kocsiban pillantjuk meg először. Ekkor derül ki az is, hogy az egyik rác, a Tanner fiú (Ben Foster) a vagány, ösztönlény, balhésabb, míg a másik, Toby (Chris Pine) az ész, aki jóval megfontoltabb és visszafogottabb társánál. Viszont még semmit sem tudunk arról, mi is az, amiért rabolnak – ebből a szempontból meglehetősen okosan építkezik a film, szép lassan áll csak össze a kép. Tulajdonképp, ahogy beülünk velük a kék autóba az első reggelen, úgy fedezzük fel ezt a világot, úgy ismerjük meg a két srác múltját, a körülményeiket, a családi hátterüket („Ezért nem ellenkeztem tovább, inkább lelőttem a rohadékot.”) – no meg a legfontosabbat, hadjáratuk célját. Ez egészen jó koncepció, ez tetszett, érezni rajt az átgondoltságot… bár… már ekkor két apró dolog is szöget ütött a kis fejembe. Az egyik a nyomok eltüntetése és az autók… most komolyan? Ez ilyen egyszerű lenne? És minden napra áll a garázsban egy új rablóautó?? Honnan? Miből?? És miért is nem lehet visszanyomozni, kié is az a jármű?? Különösen az egyszemélyes bankrablás után???

De még ennél is érdekesebb, magának a bankhálózatnak az ügye… el nem hiszem, hogy ilyen biztonsági rést hagy bármelyik bankhálózat, ráadásul az összes fiókjában, egyidőben… persze, így van értelme a történetnek, a két fiú ugyanis pár nap alatt végezni akar a munkával, egy jól meghatározott cél érdekében, egy jól meghatározott összeg reményében. Maga amúgy ez az egész cél, amire kell nekik a lóvé, ahogy azt legalizálják, az nagyon tetszett, valamint remekül működik a két testvér karaktere is egymás mellett – ha ellenkező neműek lennének, akkor azt mondanám, a kémia, de itt csupán testvéri kötelékről van szó. Kicsit Robin Hoodos feelingje is van az eseményeknek, a két bankrabló pedig nagyon sokáig szimpatikus figura (sőt, igazából nekem végig az volt, függetlenül attól, miket tettek), így megint csak az a fura helyzet áll elő, hogy tulajdonképp két bűnöző bőrébe sikerül belebújni – már az első percekben. Ugyanakkor nem először mondom, hogy ha egy vagány karakter egy filmben/sorozatban megtesz bizonyos dolgokat, akkor az az esetek túlnyomó többségében meghatározza a sorsát… és ebből a Hell or High Water sem kivétel. Fixen lehet tudni, ki hol végzi a történet végén, az erre a szálra épített drámaibb vonal pedig hatástalan.

Elvileg aztán azon sem igazán kell gondolkodni, hogy a fiúk nyomába eredő ranger páros, a nyugdíj előtt álló Marcus (Jeff Bridges) és indián társa, Alberto (Gil Birmingham) hogy végzi... hisz hát ugye ők a jófiúk a történetben, a hatóság képviselői, akiknek papírjuk van arról, hogy ölhetnek. Nos, nem tehetek róla, de nekem egyáltalán nem volt szimpi ez a páros – ez pedig egyértelműen Marcus karakterén múlott. Annak ellenére, hogy Bridges zseniálisan játssza a figuráját (vagy talán pont azért) valahogy eltávolított az a stílus, ahogy a vén zsaru beszélt mindenkivel. Különösen igaz ez a társával kapcsolatban: egy-egy jól sikerült és ötletes poénon kívül kifejezetten fárasztó és degradáló volt a rasszista duma, amit Marcus nyomott. Nem is egészen értem, a filmnek mi célja volt vele, ahhoz rohadtul kevés és súlytalan volt, hogy komoly társadalmi mondanivalót lehessen építeni rá, ahhoz viszont pont elég volt, hogy a mozi egyik pozitívnek szánt figuráját mélybe taszítsa. Alberto meg… amolyan tipikusan mulya indián, én a helyében lehet, rég pofán vágtam volna társamat. Mindazonáltal talán ez az egyik vonal, ez az indiános, őslakosos vonal, az azzal való szembenézés nagyon halvány parazsának illúziója, ami megbirizgálhatta az ítészeket.

A másik meg talán a banki kizsákmányolás. Ugye, eleve e körül forog az egész sztori, a csúnya bankok kontra szegény kizsákmányolt emberek – no de ebben a témában különösen az utóbbi időben rengeteg nagyszerű tényfeltáró játékfilmet láttunk. A Hell or High Water (kíváncsi leszek a magyar címére, ha lesz valaha) egyáltalán nem hordoz magán semmi újat e témában, amit tartogat, az roppant mód felszínes és nagyvonalú. Épp hogy csak egy kis háttér a két testvér rablóhadjáratához… úgyhogy én ezt az összetevőt sem tudom hova tenni. Ezek után viszont nem marad más, mint a nagy amerikai környezettanulmány értékelése: az, hogy a benzinkúton az autók mellett még lóval is közlekednek – lol, talán még vályú is van – illetve hogy szegény cowboyok terelik a marhákat a szabadban. Azt készséggel elismerem, hogy van hangulata a mozinak, tényleg átjön a texasi feeling, a sivatag, a vidéki lét, a nihil – no de hogy ez nevezést érjen… hát nem tudom. Ebben a sztoriban semmi rendkívüli nincs, ezt simán behelyezhetnénk más környezetbe, s akkor sem lenne túl nagy különbség. Csak mondjuk a tikkasztó hőség és szárazság helyett eső vagy fagy lenne a háttér, esetleg a Sziklás hegységgel vagy a felhőkarcolókkal…

Ennek ellenére teljesen korrekt film a Hell or High Water: izgalmas, mikor kell, néha vicces is, jó karakterei vannak, van némi felületes mondanivalója és szenzációsan van fényképezve. Talán néha már túlkombinált is, az országúton rohanó autó többször is több aspektusból filmezve kissé unalmas, meg egyébként is, néha túlságosan soknak éreztem a csodás tájon elidőző kamerát. Ha ez a kétségtelenül szuggesztív képi világ az elején magába tud szívni, akkor nyert ügyed van, akkor majdnem mindegy is, hogy az egyébként nagyszerű színészek mit művelnek a vásznon. Ha nem – mint pl. engem – akkor is lehet élvezni ezt a mozit, de úgy csak egy szimpla akciófilmként, ami megkapargatja néhány fontos kérdés felszínét… viszont az átütő erő hiányzik belőle. Ahogy nézem, a film szkriptjét az a Taylor Sheridan írta, aki anno a SoA-ban Hale seriffet játszotta – nos, lehet, a világ jobban járt volna, ha megmarad színésznek. Előző (és egyben első) forgatókönyvéből, a Sicarióból és ebből is hiányzik valami, ami igazán összefogná és csúcsra emelné az élményt… talán majd legközelebb.



Kétlem, hogy ez idén bármi díjat is nyerne Oscaréknál - akkor meg aztán végképp nem jut el hozzánk -, de valahol nem is érdemelné meg.



70%



Update: A film magyar címe az HBO-n A préri urai lett...  





.

R2-D2 írta:

Hell or High Water

Tegnap óta azon tűnődöm, mi a francot keres ez a film az idei Oscar kínálatban. Elképzelni sem tudom, mi az a titkos összetevő, ami rávette az Akadémia jelölőit, hogy ezt a bankrablós-texasos-roadmovies akciófilmet a legjobb kilenc közé nevezzék. Mert akárhogy forgatom, csűröm-csavarom, sem az indiános vonal, sem a bankos/pénzügyes vonal nem annyira jól kidolgozott, hogy akkora erő lenne benne… ha meg a drámaisága miatt… nos, nem tudom, ki hogy van vele, de tök egyértelmű, kiszámítható és logikus, ami ennek égisze alatt a karakterekkel történik. Szóval… nem tudom. Ez jó esetben egy szépen fényképezett, kicsit művészi, kicsit odamondogatós, szurkálós akciófilm, amiben egy testvérpár több bankot kirabol Texas államban: nem rossz, egyszer simán meg lehet nézni, de ha most hirtelen valamihez viszonyítanom kell, akkor a kétes emlékű Országúti bosszú, illetve a 70-es évek autósüldözéses filmjei jutnának eszembe.

Kétlem, hogy ez idén bármi díjat is nyerne Oscaréknál - akkor meg aztán végképp nem jut el hozzánk -, de valahol nem is érdemelné meg.

70%

Mindig vannak az Oscar körül ilyen "Ebben meg kinek a farkát tisztelhetjük?!" filmek, mint tavaly például a Brooklyn.

Amit még igazán látni szeretnék a jelöltek közül, az a Lion meg a Manchester by the Sea, de majd idővel ezt is megnézem, csak hogy lássam.

.

Niwrok írta:

Mindig vannak az Oscar körül ilyen "Ebben meg kinek a farkát tisztelhetjük?!" filmek, mint tavaly például a Brooklyn.

Amit még igazán látni szeretnék a jelöltek közül, az a Lion meg a Manchester by the Sea, de majd idővel ezt is megnézem, csak hogy lássam.

.

Háát... igen...

Utóbbi nem gond.

.





A régi város




Már többször bebizonyosodott, hogy nagyon máshogy vagyok képes megélni egy-egy mozit, mint a nagy többség – mint úgy általában a netes kritikusok nagy része. Van, hogy az agyonajnározott produkciókon szenvedek, de ennek fordítottja is előfordul… egyre gyakrabban előfordul. Mindezt csak azért írom, mer ez a 6 Oscarra jelölt, A régi város címre hallgató dráma megint csak pont fordított érzéseket váltott ki belőlem, mint ahogy az elvárható lenne: valószínűleg ez lesz a legnegatívabb értékelés szerte a weben, amit erről a filmről olvashattok. Ugyanis míg a Hell of High Waternél nem értettem, mit keres az Oscar mezőnyében, de attól még egy nézhető film volt, az A régi várost most értem, viszont ez meg közel nézhetetlen… a történetéhez képest idegesítően nihilista és ingerszegény.

Boston, napjainkban. Ryan Gosling legújabb kópiája, egy Lee Chandler nevű faszi (Casey Affleck) egymást követő és teljesen random – értsd fényképalbum szerű – felvételeken gondnokot játszik. Rezzenéstelen arccal, monoton hanggal kommunikál mindenkivel, lakásról lakásra követjük, hogy pucolja a szart a WC-ből, hogy javítja meg a vízcsapot. Még mikor egy idegesítő nő beleköt, azt is gyakorlatilag érzelem nélkül képes elküldeni a picsába, a faszi viselkedése azonban csak egy ideig képes fenntartani a nézői kíváncsiságot, egy idő után az egész karakter a hitetlenség kardjába dől. Nekem legalábbis totál életszerűtlen volt, hogy valaki ennyire ne reagáljon a környezetére, ennyire hidegen hagyja minden: még az is, mikor hívást kap, hogy bátyja kórházba kerül. Az Equilibrium Grammaton papjaiba több érzelem szorult, mint ebbe a faarcú karakterbe, a leginkább emberi reakció az volt tőle, mikor valami mazsola előtte tökölt a kikanyarodáskor… hú, én mit anyáztam volna. Persze, rutinos filmfalóként tudjuk, hogy valami oka van az egésznek, és hajlandóak is vagyunk várni rá, hogy kiderüljön mi az – de aztán csak nem történik semmi. Nagyon-nagyon sokáig nem történik semmi, amitől az én türelmem és érdeklődésem a film iránt vészesen elkezdett fogyatkozni…

Mert mit is látunk? Lee elmegy Manchesterbe (nem, nem az angolba, az amerikaiba), a kórházba a tesójához – ott azonban kiderül, hogy Joe (Kyle Chandler – a remek epizódszínész) nem sokkal előbb meghalt. Lee azonban annyira sérült, hogy mindezt gyakorlatilag vállrándítással – megint csak Goslingos arckifejezéssel –veszi tudomásul, mintha az egésznek az égvilágon semmi hatása nem lenne rá. Két dolog jut erről eszembe: biztosan vannak ilyen lelki sérült emberek a nagyvilágban szabadon, de Lee már-már klinikai eset: most nem azt mondom, hogy Bolondokat a bolondokházába!, de a Betegeket a kórházba! szlogen simán megállná a helyét itt… Mert oké, hogy a történet szerint valahol várható volt az esemény, de akkor is, egy testvér elvesztése ennél azért nagyobb lelki traumát kellett volna, hogy okozzon. Akkor is, ha Lee múltjában van egy törés – vagy pont azért. A másik dolog nem is igazán Leehez kapcsolódik, hanem az elhunyt Joe 16 éves fiához, Patrickhoz (Lucas Hedges): egyszerűen teljesen életidegen volt minden reakció a sráctól, amit apja halálára adott. Értem és elhiszem a zavarodottságot, de ne akarják ám már belém beszélni, hogy egy ekkora srácnak továbbra is a csajok megdöntése, az a nyomorult telefon vagy a jégkorong szerepel a központi programjában, miközben apja a hullaházban fekszik… valahogy a gyász ezen kezelése nekem teljesen abszurd. Ahogy amúgy a múltkori Holdfényligetnél is írtam, az embert személyes élményei rettentő módon képesek befolyásolni egy-egy témában, miután pedig halottsiratásban sajnos meglehetősen nagy rutinom van, értetlenül bámultam a képernyőt.

Azt el kell ismernem, az A régi város, mint film, magában hordozza az elnyomott feszültséget, karaktereinek robbanását, a mozi tényleg minden rezdülésében benn van az, hogy előbb-utóbb kiborul a bili valakinél. Innentől igazából két dolog van, amire várnunk kell: az egyik az, hogy mikor és milyen intenzitással történik meg mindez, a másik meg – ami amúgy engem sokkal jobban érdekelt – mi a fene is történhetett Lee-vel korábban, hogy ilyen búvalbaszott lett. Nos, természetesen mindkettő eljön… csak az a baj, hogy mindkettőre rengeteget kell várni. Kezdjük utóbbival: majdnem pontosan egy óra telik el a játékidőből, míg az az esemény megmutatkozik egy flashbackben, ami Goslingfejet okozott Lee-nek… és ez baj. Mármint az, hogy egy órát kell rá várni: a mozi addig a pontig már teljesen képes elüldözni a nézőjét. Kifejezetten unalmas, érdektelen, sőt, egy idő után baszottul idegesítő a fiú és a nagybácsi veszekedése. Semmi, de semmi kapaszkodót nem nyújt ahhoz, hogy átvészeljük az ESEMÉNYIG eltelő időt, a nulla sztori, a szerethetetlen, unalmas, csak káromkodni tudó, egymással civódó karakterek, a komor, téli város… kellemes érzelemnek nyoma sincs. Persze, lehet azért dicsérni az A régi várost, hogy a szomorúság lefolyik a vászonról – de nekem szükségem van valami pozitív attitűdre is, ha filmet nézek. Előbbi, a bili kiborulása a mozi második felében jön el, viszont akkorra meg már tulajdonképp tökmindegy volt nekem, mi is történik a karakterekkel. Lee egy teljesen introventált, majdnemhogy antiszociális figura lett, a nagy kiborulása inkább csak hebegés-habogás egy bizonyos szituban, Patrick meg… nos a mirelites hűtőnél levágott jelenete inkább volt kínos, mint megható. Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy milyen a temetkezés az USA-ban, ha tavaszig kell várni egy iparos elültetésére??

Egyetlen egy ötperces szakasz volt, ami felvillanyozott a filmben: az a bizonyos flashback, amiben Lee betegségének okát meglátjuk… az kemény volt. Az mesterien adagolt képekkel hozta a jeges megdöbbenést a szobába, az, ott egyértelműen a mozi érzelmi csúcspontja volt. Ahogy és ami történik, az szinte letaglózó, s bár jó néhány kérdést is felvet (főleg utána), az érzelmi sokk garantált. Mondtam én, hogy nem kell inni… Viszont, miután ezen a csúcsponton túljutunk, a mozi megint szép lassan visszasüllyed az érdektelenségbe: az a fránya tavasz csak nem jön, a karakterek meg tovább élik a fagyasztott apuka/testvér árnyékában idegesítő életüket. Képtelen voltam megbarátkozni azzal, ahogy ők egymáshoz és a világhoz viszonyultak, s amikor meg néhányan előkerültek a semmiből (bocsánat a múltból), felhúztam a szemöldökömet. Mindkét nő egy nagy rejtély számomra, mindkét figura rohadtul lóg a levegőben… csak azért kerültek elő, hogy kicsit tovább tartson a film. Mondhatnám, hogy az A régi város egy újabb Családi kör, de akkor azokat a filmeket sérteném meg vele, amiket e kitüntető címmel illettünk az elmúlt években itt (Nader és Simin, Augusztus Oklahomában, Otthon). Ez egy kétszemélyes idegbaj, Lee és Patrick karakterén keresztül, a többiek, akik elvileg a család részei/barátai voltak, csak díszítőelemek az út mellett. Ahogy egyébként a szintén semmiből előkerülő ellenséges városlakók is: azért illett volna megmagyarázni a történetben, miért is haragszanak Lee-re annyian és annyira a városban. Mi közük is van egy ember elcseszett életéhez… ja, hogy piálni, billiárdozni, bulizni még oké, aztán utána meg szépen mindent el kell felejteni?

Egyébként Casey Affleck jól játssza Ryan Goslingot. Tényleg jól. Annyira nulla mimikával, ahogy csak ő tudná. De Lucas Hedges is jól játssza Goslingot. Még kicsit fiatal, még kicsivel több élet van benn, de kitartás, ilyen filmek után simán lehet örökös. Ha azt mondta a rendező a két színésznek, hogy a világ összes szomorúságát, depresszióját és hiteltelen gyászát borítsák ki a vászonra, jelentem, ezt maradéktalanul teljesítettek. Hogy ez majd ér-e Oscart a Gosling imitátornak vagy Gosling maga viszi el, majd meglátjuk – mindenesetre én ezt a filmet soha többé nem akarom látni. És nem, nem azért, amit írtak, hogy bizonyos nézőpontból akkora hatása lenne a drámának (azt simán kizárom azzal, hogy minek iszol, te állat), hanem mert annyira nulla és unalmas az egész, hogy szinte fájt. Az amúgy szép képek, jó környezet, díszletek sem segítettek át most ezen: a film túlnyomó többségén kínosan vakartam a valagam – már mikor bele nem aludtam. Olyannyira nem, hogy pont az ESEMÉNY előtt már azon gondolkodtam, hagyom a fenébe az egészet – szerencsére jött az, az kicsit feldobott, így a második felére nehezen bár, de kitartottam. Én teljesen máshogy dolgoztam volna föl mindazt, ami itt történt…




60%




.