R2-D2 írásai 3.0

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Szárnyas fejvadász 2049

Pedig eredendően is valahogy így keletkezett az élet, hogy a sok vízben úszkáló szar egyszer csak elkezdett sejtként viselkedni   ...
Futószalagon őssejtből vagy akár DNS-ből növeszteni sem más...
.

Akkor én az egész koncepciót rosszul értelmeztem. Számomra egy gyártott - emberfeletti erővel rendelkező - replikáns egy szimpla android (volt mindig is), ami nem tudhat szülni és szarni sem.

Ha klónok, akkor oké.

Mondjuk az én fejemben az sem egyben történik, hanem éppen úgy, mint ahogy autót raknak össze, csak ott az alkatrészeket az előre legyártott szervek jelentik.
De ugye ez csak találgatás, mert ezeket nem volt idő megmutatni ...

.

Niwrok írta:

Szárnyas fejvadász 2049


Mondjuk az én fejemben az sem egyben történik, hanem éppen úgy, mint ahogy autót raknak össze, csak ott az alkatrészeket az előre legyártott szervek jelentik.
De ugye ez csak találgatás, mert ezeket nem volt idő megmutatni   ...

.

Ebben kétségkívül van ráció, de a kérdés továbbra is fennáll: minek? Ezzel akarják pótolni/kiegészíteni az emberiséget? Ha ilyen szintű szervgyártás van - mert akkor ezek szerint kivétel nélkül minden szervnek kell lenni,hogy összerakjanak egy replikánst - miért nem az embereket javítják meg?
Ezért írtam (immár többször, máshol is), hogy manapság úgy működik Hollywood, hogy fogadd el, amit kitalálunk, és ne kérdezősködj... de hát nekem ez a szülő replikáns csak nem megy ki a fejemből. Miért csak ő? Egy kettőbel korábbi modell? Amúgy is a szervekből összerakott modellek miért sorszámozottak? Az új szív a régi továbbfejleszett válozata???

A másik, ami úgy szöget ütött a fejemben: egy hologramm hogy tud belemászni egy replikáns (ugye, így élő szövet!!!!) testébe?

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Szárnyas fejvadász 2049

Mondjuk az én fejemben az sem egyben történik, hanem éppen úgy, mint ahogy autót raknak össze, csak ott az alkatrészeket az előre legyártott szervek jelentik.
De ugye ez csak találgatás, mert ezeket nem volt idő megmutatni   ...

.

Ebben kétségkívül van ráció, de a kérdés továbbra is fennáll: minek? Ezzel akarják pótolni/kiegészíteni az emberiséget? Ha ilyen szintű szervgyártás van - mert akkor ezek szerint kivétel nélkül minden szervnek kell lenni,hogy összerakjanak egy replikánst - miért nem az embereket javítják meg?
Ezért írtam (immár többször, máshol is), hogy manapság úgy működik Hollywood, hogy fogadd el, amit kitalálunk, és ne kérdezősködj... de hát nekem ez a szülő replikáns csak nem megy ki a fejemből. Miért csak ő? Egy kettőbel korábbi modell? Amúgy is a szervekből összerakott modellek miért sorszámozottak? Az új szív a régi továbbfejleszett válozata???

A másik, ami úgy szöget ütött a fejemben: egy hologramm hogy tud belemászni egy replikáns (ugye, így élő szövet!!!!) testébe?

- Talán van egy fél mondat róla, hogy az emberiség elkezdte meghódítani a világűrt, a szomszédos bolygókat, szerintem arra kell leginkább a munkaerő. És ahogy a Föld egyre élhetetlenebb lett, gondolom helyben is elkezdték emberszerű gépekkel pótolni azt a maradó kényelmére... Így inkább a "dolgozó emberek" vannak kevesen, ezért nem opció a szimpla "javítgatás", hiába vannak szervek, amivel ez megtehető lenne.
- Azt is említik -talán Wallace-, hogy az új modellek legfőbb "erénye" a korábbiakhoz képest az engedelmesség, vagyis a szabad akarat hiánya. Eszerint akkor ezek tudatilag robotok, vagyis munkaeszközök, tulajdonok, biogépek... akkor meg az ember, védve a tulajdonát, nyilván szeretné azt ellátni valami gyártási számmal. Ezért a sorszám, mint az alvázszám ...
- A hologrammot nem értem ... Joi nem mászik be sehova, senkibe, csak átvéve annak a mozdulatait, "rávetíti" magát a másik testre...

A szülésnek ettől még nincs továbbra sincs értelme, részemről nem is lesz ...
.

.




Kártyavár S5




Az elmúlt négy évad alatt jómagam teljesen Kártyavár-függő lettem. Egyszerűen bámulatosnak tartom azt a politikai tablót, amit a showrunnerek a semmiből jött, a világ legtörtetőbb és legaljasabb politikusának, Francis Underwoodnak a karakterén keresztül elénk tárnak, a sok-sok  apró bosszúsága ellenére mindvégig nagy lelkesedéssel néztem a Férfi és a Nő csodás szimbiózisának következményeit. Talán kissé elítélhető módon, de a négy évad alatt az írók pedig elérték azt, hogy magam részéről egyértelműen Underwoodék pártjára álltam, magam részéről bizony képes voltam szurkolni neki(k), hogy minden mocskosságuk ellenére maradjanak a hatalomban – hiába tudom, hogy a sorozat címe is eleve Kártyavár, a kártyavárak pedig előbb-utóbb összeomlanak, én bizony azt kívánom, mindez ne történjen meg. Ha most pszichológiai mélyelemzésbe mennék egyszerű kis lelkivilágommal kapcsolatban, minden bizonnyal oda lyukadnék ki, hogy valahol Machiavelli (Anakin) – szindrómában szenvedek: a cél szentesíti az eszközt, a világnak, a birka emberiségnek pedig inkább van szüksége a diktatúrára („Ha működik”), mint a fene nagy demokráciára („Az úgyis túlértékelt dolog”).

A múltkor ugye ott hagytuk abba, hogy a veszni látszó elnökválasztási kampányban pont kapóra jött a korábban puccsal hatalomra került Franknek egy terrorista akció, aki így lehetőséghez jut pozíciójának erősítésére, illetve a szavazói számának növelésére – azt az egyszerű propaganda elemet felhasználva, hogy csak ő és a regnáló kormány képes megvédeni az amerikai népet az ICO (ISIS) fenyegetettségétől. És ekkor eszembe jutott néhány dolog... az a helyzet, hogy lehetne bármennyire is jó és drámai sorozat a Kártyavár, fele ennyire nem tudnám élvezni, ha nem találnék hozzá kapcsolódási pontokat a való életből, ha nem tudnám rögtön kötni az eseményeket, machinációkat azokhoz a politikai eseményekhez, amiket az elmúlt évtizedben láttam/hallottam a TV-ben.  Így rögtön beugrott a jó pár éve terrorfenyegetéssel betiltott ellenzéki nagygyűlés, a köddé vált rendőrségi székházra lövöldöző autó esete, s még ki tudja mennyi olyan húzás, ami befolyásolhatta, befolyásolja jövőre itthon (is) a „szabad” választásokat, demokratikus irányítást. A Kártyavár tükrén keresztül válik csak igazán nyilvánvalóvá, mennyire is manipulatív az egész világon a hatalom, mennyire is képes a regnáló vezetés mindent és mindenhol megtenni a saját pozícióinak megtartásáért – ja, hogy ez, ebben a soriban most épp az amerikai elnökválasztási kampányban van? Az nem számít, pont az utolsó előtti epizód nagybeszéde világít rá arra, hogy mindegy, hol vagyunk. És így, ezzel engem az elején teljesen már megfogott a sorozat, kéjes vigyorral figyeltem, hogy sikerül a totális bukást az Underwood családnak megakadályozni – hogy sikerül egy kvázi vereséget megfordítani.

Rohadtul tetszett az egész, kezdve a hisztérizált választási nappal, az – a már a Lincolnban is megismert módszerekkel elért – érvénytelenített államokkal, az egész idióta amerikai jogrendszerrel. A pénzfeldobás – ha igaz, márpedig miért ne lenne az – a hab a tortán, komolyan, ha egy nemzetnek ilyen szabályrendszere van, meg is érdemli a sorsát, de egyébként is: mindig is szívesen merülök el ebben a világban, ahol mindig és mindenki zsarolható és megvehető. Képtelen voltam csak a sorozat keretein belül maradni, képtelen voltam folyamatosan nem összefüggéseket találni a hazai történésekkel… itt egy kirúgott, azóta elszabadult csatahajót játszó barát, amott egy előzetesbe varrt, milliókkal támogatott ügyvéd… Ahogy néztem az egészet hol a szörnyülködés, hol a kéjes vigyor uralkodott el rajtam, hisz elég bekapcsolni a TV-t, érdektől függően csatornát választani és máris az Underwood világ köszönt vissza belőle. Nem is annyira az események menete, maga a sztori izgalmassága kötött le így elsősorban, hanem sokkal inkább az, hogy sorban fedeztem fel a sorozat való világhoz lévő kapcsait: a korábban behozott Petrov/Putyin párhuzam mellett ezúttal külön szálat találtam az NSA-nál dolgozó Aidan személyében Snowden allegóriájára, még ha nem is teljesen ugyanazon célokból ugyanazon események mentén zajlottak a dolgok.  Aztán itt van a felvételes dolog: rögtön tudtam kötni hazai eseményekhez is a kiszivárgott beszélgetéseket, amik politikai csatározásokat döntöttek/dönthetnek el... ez az egész sorozat, ez az évad is nekem olyan, mintha a közvetlen valóságot látnám játékfilm formájában, mintha valaki titokban filmezne a Parlamentben.

Persze, rengeteg balul sikerült, kevéssé szimpatikus eseményt találni az évadban. Van sok-sok felesleges – kifejezetten sehova nem vezető – szál, van, ami még sorozatszinten is kényelmetlenül félre van dobva (pl. maga Conway is), vagy lóg a levegőben, vannak dolgok, amik csak úgy megint megtörténnek – de egyrészt ezek nem csak és kizárólag a Kártyavár hibái, sokkal inkább műfaj specifikus kellemetlen mellékzöngék, másrészt meg nem érdekeltek. Egyedül a buzi személyi edző sehova sem vezető és teljesen felesleges léte zavart – de miután Niwrok kolléga remek írásásban erről már tett említést, felkészültem rá, sőt örültem neki, hogy kevesebbet foglalkoztak vele, mint vártam. De ezen kívül úgy igazából nálam minden klappolt: valóban fura elfogadni, hogy az elnöki édeshármas létezik és működik – az a mondtat, hogy „Ne csalja meg a feleségemet!” – az brutálisan erős és benn van az egész sorozat esszenciája. Az évad végébe belepakolt drámai eseményeket (halálokat) én kifejezetten szükségesnek tartottam karaktereink és a főszereplők fejlődése szempontjából: nélkülük a néző már-már elfelejti, kik is ezek az emberek és mit tettek idáig. Még azon csodálkozom, hogy „csak” ennyi áldozata van az Underwood érának, azt gondoltam, ahogy inog a Kártyavár, ahogy kezd összedőlni minden, mindenki, aki veszélyes a családra, pusztulni fog (jó, azért egy elnök sem biztos, hogy mindent megtehet – pedig de). Ezzel szemben a fináléra olyat húztak az alkotók, ami után ismét csak elégedetten csettintettem – amellett, hogy végig jó volt nézni a család újbóli egyesülését, zseniális húzás az „Eljött az én időm” felállás.

Lehet szégyen, de ennyi idő után képes vagyok Underwood fejjel gondolkodni, úgyhogy nagyjából kitaláltam, ki is a leak a Fehér Házban – széles mosollyal néztem az újabb nagyszabású játszmát, ami ráadásul nem csak azért van, hogy meglepetést okozzon, hanem racionális gondolatok mentén zajlik. A valóban kissé nevetséges csuklyás buli nélkül is nekem tök logikus volt – egyébként eddig is az volt, ld. még 24 egyik évadzárója – hogy a mindenkori elnök csupán gazdasági érdekcsoportok bábja, amit itthon korrupciónak, kint lobbinak hívnak, de Frank csak ekkor szembesült vele igazán… és ez jó, ezzel még inkább emberivé tették a figurát. Úgyhogy a finálé felépítése, az egész koncepció rohadtul bejött, ráadásul mindig azt mondják, hogy a sarokba szorított vad sokkal veszélyesebb, sokkal kiszámíthatatlanabb – márpedig az évad végére otthagyott Francis Underwood ezek után mindenre képes lehet. A másik, amitől dobtam egy hátast – kegyetlenül bejött – Claire első kiszólása a nézőkhöz: akkor még az ember nem is tudja, hova tegye az egészet, csak később válik tisztává minden… jó lesz ez, így, ezzel a leosztással. Azt mondjuk nem tudom, hogy az új adminisztrációban a végtelenül irritáló Jane Davis mekkora szerepet kap majd, magam részéről nagyon örülnék, ha Claire jönne ki győztesen kapcsolatukból, akár egy másik lépcső formájában … amúgy is, az öt évad alatt többször éreztem már azt, hogy Claire erősebb, mint Francis. Most bizonyíthat…

Tudom, látom, érzem az évad (sorozat) gyenge pontjait, de most ez az egész elnökválasztósdi, csalásos, hatalomgyakorlásos vonal nagyon bejött. Rengeteg kapaszkodót találtam hozzá, ezúttal nem volt annyira távoli, hideg és érthetetlen számomra, mint az előző évad választási kampányosdija. Frissnek, aktuálisnak, társadalom- és politikakritikusnak érzem az egészet – mindezt pedig az igazán magas labda, Trump felhasználása nélkül. Az meg, hogy az a bizonyos kártyavár, amire Francis Underwood eddigi ámokfutása épül, lassan összedőlni látszik, csak még érdekesebbé, izgalmasabbá teszi számomra az egészet. A sztori szempontjából immár mindkét főszereplőnek csak egyetlen sorsa lehet – most már csak az a kérdés, ezt ki, mikor, hogyan teljesíti be. Tekintve pedig Francis utolsó epizódos ígéretét, még egy remek családi dráma előtt állunk: a nagyon kíváncsivá tettek, hogy MOST mire megy majd, most, hogy ő fújta el a saját kártyavára lapjait, most, hogy az erőviszonyok… hmmm… felborultak.




80%



.

R2-D2 írta:

Kártyavár S5

Rohadtul tetszett az egész, kezdve a hisztérizált választási nappal, az – a már a Lincolnban is megismert módszerekkel elért – érvénytelenített államokkal, az egész idióta amerikai jogrendszerrel. A pénzfeldobás – ha igaz, márpedig miért ne lenne az – a hab a tortán, komolyan, ha egy nemzetnek ilyen szabályrendszere van, meg is érdemli a sorsát, de egyébként is: mindig is szívesen merülök el ebben a világban, ahol mindig és mindenki zsarolható és megvehető. Képtelen voltam csak a sorozat keretein belül maradni, képtelen voltam folyamatosan nem összefüggéseket találni a hazai történésekkel… Nem is annyira az események menete, maga a sztori izgalmassága kötött le így elsősorban, hanem sokkal inkább az, hogy sorban fedeztem fel a sorozat való világhoz lévő kapcsait.

Persze, rengeteg balul sikerült, kevéssé szimpatikus eseményt találni az évadban. Van sok-sok felesleges – kifejezetten sehova nem vezető – szál, van, ami még sorozatszinten is kényelmetlenül félre van dobva (pl. maga Conway is), vagy lóg a levegőben, vannak dolgok, amik csak úgy megint megtörténnek – de egyrészt ezek nem csak és kizárólag a Kártyavár hibái, sokkal inkább műfaj specifikus kellemetlen mellékzöngék, másrészt meg nem érdekeltek. Egyedül a buzi személyi edző sehova sem vezető és teljesen felesleges léte zavart – de miután Niwrok kolléga remek írásában erről már tett említést, felkészültem rá, sőt örültem neki, hogy kevesebbet foglalkoztak vele, mint vártam.

80%

Ja, említettem... csak azt már nem, hogy azzal, ahogy behozták a fickót, ahogy semmilyen cél nélkül bent tartották, és ahogy egy idióta jelenettel kiírták, az nem csak önmagában volt halál gyenge szerintem, hanem egyben lehugyozta azt a jelenetet (a polgárháborús megemlékezést), amit az egyik legkedvesebb emlékemként őriztem a sorozatról. És nekem jó pár ilyen akadt az évadban, amiket még a "műfaj-specifikus" hibákkal sem tudok elfogadhatóvá tenni, hiszen tudom, hogy azok, ennyire nem jellemzőek minden sorozatra. Különben továbbra sem néznék sorozatokat.

Spoiler:

Ha már kérdezted múltkor: ebben tudom kötni Trumphoz. Mert a kapcsolódás a valós világhoz nálam eddig is megvolt, sőt, jobban, mint most (még ha a "lobbisták" behozása persze nekem is tetszett), mert ez így nekem már csak szenzációhajhász politikai bulvár; erő nélkül, csak a "hang". Nagyon remélem, hogy a kiégett Frank után Claire gatyába tudja rázni ezt a bagázst, és hogy a stáb is kijózanodik a Trump megválasztása jelentette sokkból egy év alatt. Mert nagyon nem szeretném abbahagyni ezt a sorozatot    .

.

Niwrok írta:

Kártyavár S5

Spoiler:

  Ez nekem nem volt annyira kiakasztó ... betegnek tényleg beteg, de ilyen már volt máshol is.  

Niwrok írta:

Ha már kérdezted múltkor: ebben tudom kötni Trumphoz. Mert a kapcsolódás a valós világhoz nálam eddig is megvolt, sőt, jobban, mint most (még ha a "lobbisták" behozása persze nekem is tetszett), mert ez így nekem már csak szenzációhajhász politikai bulvár; erő nélkül, csak a "hang". Nagyon remélem, hogy a kiégett Frank után Claire gatyába tudja rázni ezt a bagázst, és hogy a stáb is kijózanodik a Trump megválasztása jelentette sokkból egy év alatt. Mert nagyon nem szeretném abbahagyni ezt a sorozatot    .

Gondolod, hogy Trump megválasztása sokkot okozott nekik? Az elég baj... pláne egy ilyen sorozatnál. Azért Trump baromira messze van mindattól, amit Francisba oltottak, kvázi amit ők kitaláltak,az meg, hogy a népnek elege lett az eliből és ezt egy bolond kihasználta - na bumm.

Én biztos nem fogom abbahagyni, nekem innentől lesz igazán érdekes...

.

ugyanis:

.

R2-D2 írta:

Kártyavár S5

Én biztos nem fogom abbahagyni, nekem innentől lesz igazán érdekes...

ugyanis:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Kártyavár S5

halálpornó...

Ez jó. Ez tetszik.

.





Nyírjuk ki Günthert!




Ha valaki még nem hallott volna Taran Killiamről, nem kell szégyenkeznie: a faszi – aki egyébként néha tök hasonlít Saul Goodmanra – egy sikeres amerikai TV műsor, a Saturday Night Live állandó tagja (néhány apróbb filmszerep azért becsúszott neki), és aki fejébe vette, hogy tud rendezni. Ja, hogy erről a műsorról sem hallottatok? Nem csodálom, én sem: kicsit utánanéztem, ez egy amerikai ún. szkeccsműsor, amiben rövid kis humoros epizódokat, politikai és egyéb paródiákat mutatnak be, büszkék rá, hogy több vígjátékhíresség is itt kezdte pályafutását - az időközben nemzetközivé vált műsor azonban hozzánk nem jutott el. Mindez csak azért fontos, hogy megértsük, miért is lett annyira szar ez a Schwarzenegger nevével eladott mozi: attól, hogy valaki szerepel egy vicces, mások által megírt műsorban, még nem jelenti azt, hogy maga is tud jó, vicces és érdekes történetet írni… azt meg végképp nem, hogy rendezni is. Az egyenletben egyedül Scwarzi az ismeretlen – részben azért, mit is keres itt (egyáltalán a plakátokon), részben viszont pont ő az, aki egyáltalán azt eléri, hogy nézni lehessen a filmet…

Az alapfelállás nagyjából az, hogy egy töketlen, totál lúzer bérgyilkos banda (ami érdekes, mert az egyéni bemutatkozójukban profik) ki akarja nyírni a szakma nagy öregét, bizonyos Gunthert, mindezt pedig filmes stábbal rögzíteni akarják. A csapat vezetője, az ötletgazda egy Blake nevű bérgyilkos (maga a rendező játssza), aki részben szakmai féltékenységből, részben szerelmi bosszúvágyból találja ki az egészet: nagy művéhez viszont szüksége van segítségre, így összetrombitál olyanokat, akik egyáltalán hajlandóak meghallgatni eszement ötletét. A film tipikus kézikamerás áldokumentumfilm, amiben egy rakás idióta próbál eltenni valakit láb alól, ráadásul emellett egy kibaszott burleszk is, amit én annyira tudok utálni. És pont abból a fajtából, amiben szemernyi vicces nincs, amiben minden, viccesnek gondolt másodperc kifejezetten kínos tud lenni. Már eleve a csodacsapat összeállítása az: van egy iráni mesterlövésznő, Sanaa, akinek apja a legmenőbb arab bérgyilkos/terrorista és kényszeredetten akar vigyázni kislánya szüzességére. Aztán van egy robbantási szakértő, Donnie, aki szeret robbantani. Van egy hacker, akinek az égvilágon semmi hasznát nem látjuk, érkezik hozzájuk Oroszországból egy totál zakkant gyilkos testvérpár, egy műgép-kezű faszi, aki még a legutóbbi orosz sci-fibe is elmehetett volna, mert össze tud roppantani gépkezével egy poharat, ha nem vigyáz. Ja, meg van még egy vér látványától többször hányó ( ) kínai csóka, akinek kígyóját megölte anno Gunther, ezért ő haragszik rá – mellesleg méregszakértő… ha a nagy terv mögé akarok nézni, talán az lehetett, hogy a vegyes csapat valamelyik tagjának valamely módon csak sikerül kinyírni az öreget… közös csapatmunkára ugyanis ez a válogatás teljesen alkalmatlan.

Akkor is az, ha ez vígjáték. Láttunk már olyan mozit, amiben egy ilyen felállású társaságban mindenkinek megvolt az apró feladata, hogy elérjék a céljukat – itt viszont egy eszméletlen béna bagázs az egész. Az egész koncepciót nem is értem: néhányuk pár percet tölt csak a képernyőn (ld. még Öngyilkos osztag), teljesen felesleges volt beleírni őket a sztoriba, azt a képességet, amik miatt behozták őket, nem is használják, sőt inkább saját ironikus halálukhoz használják fel azokat. De oké, legyen: nem lett volna ezzel semmi baj, ha vicces lenne, amit cselekednek, mondanak – de nem az. Szabályosan kínos a film első órája a másfélből, nincs egyetlenegy emlékezetes jelenet, mondat… semmi. A poénokon az ember még a fejét sem tudja fogni, mert vagy korábban már bealudt rajta (én kb. háromszor), vagy szimplán annyit nem érdemelnek, hogy felemeljük a kezünket. Borzasztó minden, a nevettetés nem működik, a dokumentarista stílus már lerágott csont, a színészek meg… nos, szokásomtól eltérően nem csak azért nem írtam ki név szerint őket, mert mind ismeretlen, és úgysem tudnátok velem együtt, ki honnan jött, hanem mert annyira nulla a játékuk, hogy szót sem érdemelnek. De ha nem akarok annyira gonosz lenni: annyira nulla az egész mozi, hogy pont jól játsszák a nullát.

Egy óra kínszenvedés után aztán feltűnik maga Gunther (Schwarzenegger). Abba is bele lehetne kötni, mennyire is etikátlan vele eladni ezt a moslékot, amikor alig 20 percet szerepel benn, de ezt én most mégis hanyagolnám: szinte megváltás volt, mikor végre berobbant a képernyőre. Az alant látható értékelés szinte kizárólag neki szól, nélküle ipari hulladék ez az egész, az ő karaktere, játéka, jelenléte menti meg némiképp a filmet – akkor is, ha a csavarként tálalt háttér sztorija ezer sebből vérzik. Gondolok itt mindenekelőtt azokra a csodás „átalakulásokra”, amiket előszednek: ember, hát arra nem volt megint a forgatókönyv olvasói közül senki, aki szólt volna, hogy egy gumimaszk még önmagában nem alkat átalakító? Maga Schwarzi sem? Hogy figyu fiúk, ehhez e felsőtesthez ez az álca nem passzol??? Na, mindegy, ez csak egy apró bosszúság – ha már Gunther és bosszúság, sokkal inkább zavart a stáblista közbeni jelenet, az után a finálé után. Szóval, a 68-ik percnél eljutunk Guntherhez, aki aztán nemes egyszerűséggel teszi helyre a bolondok gyülekezetét – meglepő módon még némileg érdekes és értelmes monológgal megtámogatva. Legalábbis nekem az 50 év munkája, a kiérdemlés kontra a fiatal ”Adj uram de rögtön!” gondolat nagyon tetszett. Jó volt amúgy az, is, hogy az addig kínosan sekély, érdektelen és unalmas sztorin icipicit csavart Killiam, ahogy Gunther ténykedését flashbackekben megmutatja – ha nem lett volna annyira pocsék a mozi korábbi része, még talán örülni is tudtam volna neki.

Egyébként velem együtt gondolom sokan azért nézik/néznék meg ezt a filmet, mert valahogy érdekli őket Schwarzi életműve, kíváncsiak rá, mit is képes alakítani ennyi idősen az Öreg Tölgy… háát, csak ha jobb dolgotok nincs. Nekem amúgy a kormányzósága utáni filmjei nem mind jöttek be,  hiába is próbálja bővíteni szerepei tárházát, ő számomra már csak mindig is a 80-as évek akcióhőse marad. Annak ellenére, hogy tulajdonképp itt is hasonló figurát játszik, valahogy túlságosan ripacsnak (vagy inkább kényszeredetten viccesnek)  tűnt, és az tény, hogy ebből a közegből azért messze kiemelkedik – a baj csak az, hogy a szarból ő sem tud aranyat csinálni. Arról valóban nem tehet, hogy ez egy pocsék forgatókönyvből készült pocsék rendezésű pocsék film – viszont alaposabban is megválogathatná, mihez adja nevét és arcát. S ha már itt tartunk: nem tudom, ti hogy vagytok vele, de gyerekkorom színészeinek öregedése kifejezetten kényelmetlenül érint, néhányukat szinte rossz nézni a vásznon – de valahogy Schwarzenegger sokkal jobban tartja magát az átlagnál. Kifejezetten jó bőrben van az öreg, egyedül talán az az undorító piros napszemüveg nem kellett volna rá a végén… de tény, hogy még mindig hitelesnek tűnik a bunyós jelenetekben, vagy szivarral a szájában vagy gépfegyverrel a kezében. Ebben a filmben bármelyik jelenetben… mert hát emberek, ez nélküle valami eszméletlenül szar volt…





40%




.

R2-D2 írta:

.
Nyírjuk ki Günthert!

Szabályosan kínos a film első órája a másfélből, nincs egyetlenegy emlékezetes jelenet, mondat… semmi. A poénokon az ember még a fejét sem tudja fogni, mert vagy korábban már bealudt rajta (én kb. háromszor), vagy szimplán annyit nem érdemelnek, hogy felemeljük a kezünket. Borzasztó minden, a nevettetés nem működik, a dokumentarista stílus már lerágott csont, a színészek meg… nos, szokásomtól eltérően nem csak azért nem írtam ki név szerint őket, mert mind ismeretlen, és úgysem tudnátok velem együtt, ki honnan jött, hanem mert annyira nulla a játékuk, hogy szót sem érdemelnek. De ha nem akarok annyira gonosz lenni: annyira nulla az egész mozi, hogy pont jól játsszák a nullát.

Egy óra kínszenvedés után aztán feltűnik maga Gunther (Schwarzenegger). Abba is bele lehetne kötni, mennyire is etikátlan vele eladni ezt a moslékot, amikor alig 20 percet szerepel benn, de ezt én most mégis hanyagolnám: szinte megváltás volt, mikor végre berobbant a képernyőre. Az alant látható értékelés szinte kizárólag neki szól, nélküle ipari hulladék ez az egész, az ő karaktere, játéka, jelenléte menti meg némiképp a filmet – akkor is, ha a csavarként tálalt háttér sztorija ezer sebből vérzik.

Egyébként velem együtt gondolom sokan azért nézik/néznék meg ezt a filmet, mert valahogy érdekli őket Schwarzi életműve, kíváncsiak rá, mit is képes alakítani ennyi idősen az Öreg Tölgy… háát, csak ha jobb dolgotok nincs. Nekem amúgy a kormányzósága utáni filmjei nem mind jöttek be,  hiába is próbálja bővíteni szerepei tárházát, ő számomra már csak mindig is a 80-as évek akcióhőse marad.

40%

Hááát... ha jót írtál volna, talán, de én éppen abban a csoportban vagyok, akiket zavar, hogy Hollywood krémje nem tud... "méltósággal kiöregedni" a vászonról. Öröm persze látni a régi kedvenc színészeket, hogy még mindig bírják a strapát, de a legtöbb ilyet mozit egyedül a nosztalgia tartja életben azzal, hogy ugyanazt próbálják csináltatni a nagy öregekkel, mint amit negyven éve csináltak.

Schwarzeneggerről nem feltételezem (ellentétben például De Niroval), hogy bármilyen szarhoz odaadja a nevét, ő lehet, hogy tényleg viccesnek találta ...
.

.





Űrvihar





Azt hiszem, ezen kis Fórum ezen szűk kis közösségében széttekintve (   ) egyértelműen kijelenthetem, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki jobban kedveli a katasztrófafilm műfaját, aki könnyebben szemet tud hunyni a zsáner kétségkívül idióta sablonjai fölött. Gyerekkorom óta majd mindent láttam, amit lehetett, és szégyen, nem szégyen, nekem nem az Armageddon a kedvencem a témában, hanem mondjuk a Holnapután… valahol nem is értem, miként lehet a kettőt összevetni, valahol homlokegyenest más a kettő koncepciója, de legyen. Ezek után viszont a legkevésbé sem kell meglepődni azon, hogy én az Űrvihart egy kifejezetten jól sikerült filmnek tartom, nagyon jó élmény volt a moziban nagyvásznon látni – pedig aztán mr. Butlerrel nem igazán vagyunk jó viszonyban. Mármint hogy ugye én vele…

Ami fontos, és az írás elejére kívánkozik: ne higgyetek az előzetesnek. Bármennyire is az jön le belőle, ez nem egy szimpla (sokadik) katasztrófafilm, ez sokkal több annál: inkább egy konspirációs sci-fi, amiben a szabotázs következménye csak a természeti katasztrófák tömkelege. Így viszont a mozi dinamikája sem csupán arra épül, hogy hogyan menekül meg az a bizonyos kiválasztott szereplőgárda, hanem ezzel párhuzamosan zajlik egy összeesküvés ellenes, azt leleplezni kívánó szál is. Mindez pedig részben a Gravitáció által determinált űrben: ilyen kombináció eddig még nem volt, az amúgy is rengeteg látványos és eredeti ötlet, keverve természetesen a legsablonosabb zsánerelemekkel, ilyen történetben meglepően újszerű és kellemes élményt biztosított. Megvolt benne minden, ami a szórakoztatáshoz kellett, remek látvány, humor, érzelmi körítés, katarzis a végére… ja, ha bárkinek szemernyi kétsége is lett volna a főszereplők sorsa iránt, az azt hiszem, elnézte a moziműsort: igen, itt a jó győz, a gonosz meg megbűnhődik. Csak ugye, ki a gonosz??

Nekem az alapfelállás is nagyon bejött: egy kislány narrációjából megtudjuk, hogy a sok-sok (amúgy napjainkban húsba vágó) természeti katasztrófa hatására az emberiség összefogott, és egy gigászi beruházás keretében műholdakból álló hálót hozott létre az űrben, a bolygó körül. Ennek a hálónak a feladata, hogy beavatkozzon a légkörben kialakulni készülő veszélyes eseményeket észlelve, szabályozza és biztosítsa az adott műhold alatt található nép megszokott, nyugodt életkörülményeit. Ez nekem amúgy nagyon bejött, az időjárás megváltoztatására tett kísérlet már az A kolóniában is tetszett, az meg, hogy itt figyelembe veszik az adott ország adott éghajlatának fixálását, külön jó pont. Hisz ezek szerint lehetne Moszkvában a műholdakkal akár +25 fokot is csinálni, de pont attól lesz jó ez az ötlet, hogy ilyen irányú kilengés nincs a sztoriban. Sőt, épp ezért üt nagyot az Afganisztáni jelenet, amikor a sivatagban egy jéggé fagyott falut találnak, ami egyértelműen a falu fölötti műhold meghibásodásra utal: a narrációból ugyanis azt is megtudjuk, hogy a szabályozó, hálóba kapcsolt műholdak hiba esetén egyenként képesek feladatukkal pont ellentétes hatás elérésére is… mármint a sivatagi szárazságot fenntartani programozott műhold kis terülten megfagyasztani mindent. Ha meg ez a hiba rendszerszintűvé válik, egy kritikus pont fölött az események összeadódnak, a hibák által keltett természeti csapások újabb és újabb természeti csapásokat generálnak, ezen folyamatok elpusztíthatják a Föld élővilágának döntő többségét (egy újabb népességszabályozó ötlet??), a folyamatot magát pedig Űrviharnak nevezik… és igen, tényleg jobb lett volna valami másik név minderre a csapássorozatra.

A lány, aki narrál, annak a Jake Lawsonak (Gerald Butler) a lánya, aki ezt az egész rendszert tervezte, aki saját gyerekeként tekint rá, ismeri annak minden porcikáját és rezdülését… és aki meglehetősen önfejű, szabályokat és feletteseket semmibe vevő fazon. Lehet egyébként, pont ez volt az a plusz, ami miatt az első percektől beszívott az Űrvihar/Butler páros, ugyanis én roppant mód bírom az ilyen „lázadó” figurákat… az a meghallgatás az elején iszonyat bejött. A politikusoknak nem annyira, ugyanis Jake-t leveszik a projekt éléről, s testvérét, Maxet (Jim Sturgess) bízzák meg vele: rögtön adva van egy jó kis testvérviszály. Persze, hogy önmagában ez egy jó nagy sablon (mint ahogy Jake+Hanna kapcsolata, jelenetei is azok), de kövezzetek meg, működik… nálam legalábbis működött. Ráadásul, még ha pár percben is, de volt idő rendesen felvezetni a főbb karakterek egymáshoz való viszonyát, nem kell azon morfondírozni később, hogy akkor ki mit és mért is tett úgy, ahogy tette. Lehet, sokan ezt a film hibájának veszik, de szerintem meg ez családi a kiszámíthatóság kifejezetten jót tett a filmnek – és kiváló alapot adott annak a bizonyos érzelmi faktornak is, ami a zsáner kötelező velejárója. Nem szégyellem, nekem kicsordultak a könnyeim a film végére, pont, ahogy kell: ez viszont annak köszönhető, hogy az a kapcsolati háló, amit itt felépítettek a karakterek között, az legyen bármennyire egyszerű, hiteles és működik. Érzelmi hatás pipa.

Amikor beüt a krach, a kormányzat a már parkoló pályára tett Jake-et bízza meg, hogy vizsgálja ki az üzemzavarokat. Itt kell megemlítsem, hogy önmagában az egész nemzetközis dolog is már bejött az elején (ld. még Valerian), amellett, hogy az ember ösztönösen vágyna egy globális összefogásra, tök jól – és nem túllihegve – volt felépítve a Dutch Boy működtetése. And Garciának nagyon jól áll az elnöki szerep – a demokrata konvenció meg ennyi évad Kártyavár után még plusz löket volt, de nagy öröm volt Ed Harrist is megpillantani a vásznon, egy újabb NASA-s moziban. A sztori aztán két szálra szakad, egy földire, nevezett úriemberek főszereplésével, ahol Max és csinos barátnője, Sarah (Abbie Cornish) próbál utánajárni, miért is nincs a legfontosabb embereknek hozzáférésük a rendszerhez, illetve egy űrbélire, ahol Jake és néhány bázislakó nyomoz az egyre nyilvánvalóbb szabotázs ügyében. A mozi ezen szakasza egyébként szerintem egészen remekül sikerült, olyannyira, hogy csak jó későn jutott eszembe, hogy hol is vannak azok katasztrófák, amikre a trailereket (szerintem hibásan) kihegyezték. Izgalmas, nagyjából hiteles játszma, a fönti szálnál icipicit talán még a Gyilkos bolygó is beugrott, lenn meg majdnem – de csak majdnemmajdnem – a 24… mindenesetre az egész film tükrében sokkal inkább dominál az ügynökös-elnökös-árulós szál, mint mondjuk a katasztrófák tömkelege.

No persze azért azokból is van bőven – és majdnem azt kell mondjam, azok a film leggyengébb elemei. Nagy részüket ugye már láttuk az előzetesekben, tehát eleve nem ütnek olyan nagyot, de nem is ez a baj – a baj az, hogy tényleg, mintha a 2012 vagy a Holnapután képei köszönnének vissza. Kínos egyezések (cunami, fagyás, jégeső), ennél szerintem több kellett volna, másrészt meg az a helyzet, hogy valóban kicsit gagyinak, nagyvonalúnak, kidolgozatlannak tűntek a képsorok. A vágással sem tudtak annyit csalni, hogy ne látszott volna az elnagyolt kidolgozás – mintha egyszerre az űrre és a tornádóra nem jutott volna keret. Egy jó dolog volt az egészben, hogy a csapásokat ezúttal elvitték új tájakra is - a Riói vagy a Dubaii képsorok kifejezetten tetszettek (természetesen én azon nem akadok fönn, hogy pont akkor, pont az a karakter minden elől el tud futni). Másrészt meg a mozi után találkoztam egy ismerőssel, aki volt Dubaiban és mondta, hogy extra élményt adott neki látni a házak dőlését… szóval, aki meg már volt Rióban, annak az is lehet plusz érzelmi töltet. Azt nem is kívánom tagadni, hogy az egész katasztrófafilm vonulat meglehetősen sablonos és kiszámítható, de miután én az egész mozira inkább tudok egy sci-fiként tekinteni, aminek mintegy mellékzöngéje, látványbeli kiegészítései a különféle viharok (azok következményei), így simábban elfogadtam az ezzel járó ökörségeket…

Szigorúan és objektíven nézve az Űrvihar persze nem más, mint egy újabb kliséhalmaz az Álomgyár konyhájából. Majd’ minden elemét láttuk már máshol, ez is egy Hollywoodi Filmkészítési Kézikönyv alapján készült (kutya+gyerek, stb.), aki nem kedveli ezt a műfajt, az valóban millió dolog miatt beleköthet – én viszont, aki szeretem ezeket a filmeket, és pontosan ezen összetevői miatt szeretem, remekül szórakoztam. Az előzetesek alapján nem is számítottam rá, hogy bónuszban ennyi űrben játszódó jelenetet kapok, hogy közben van egy ilyen elnökös konspirációs vonal is – úgy hogy részemről teljesen rendben van a film. Ha a költségvetés még több lehetett volna és jobban ki tudták volna dolgozni mind az űr, mint a katasztrófák képeit, még jobb lett volna… de így is remekül szórakoztam rajta. Ja, mert azt el is felejtettem írni (mondjuk az elején, a meghallgatás említésénél), hogy a megfelelő pontokon a megfelelő mennyiségű humor is qrvára segíti a szórakozást. És kicsit Leonidász is visszaszerzett nálam elvesztett renoméjából…





80%



.

.




Bilincsben



Stephen King Az című művének újbóli megfilmesítése kétségkívül az idei év egyik legnagyobb dobása volt, melynek rajongótábora hatalmas ovációval fogadta a horror nagymesterének tisztességes, de szerintem korántsem hibátlan feldolgozását. A közönség elalélt tőle, kikiáltották az egyik legjobb adaptációnak, "… de mindannyijukat becsapták. Egy másik film is készült. Amerika földjén, a Netflix stúdió boszorkánykonyhájában Mike Flanagan, az Oculus rendezője titokban elkészítette a Bilincsbent, hogy uralkodhasson a többi fölött…" - háát… az uralkodás ugyan nem jött össze, de azért ez is a jobban sikerült feldolgozások közé tartozik. (Bocsi, ezt nem hagyhattam ki… több helyen olvastam, hogy az Az árnyékában készült ez is, meg az 1922 is, így úgy gondoltam, kicsit gyűrűkurásítom más gondolatát…)

A Bilincsben (Gerald's Game) Stephen King amerikai író 1992-ben megjelent regénye. A mű egyszerre íródott a Dolores (amiből szintén készült film, s amit én úgy láttam anno, hogy nem is tudtam róla, hogy King feldolgozás) című regénnyel, és ugyanúgy 1992-ben, illetve 1963-ban játszódik, mint ez a mű, csak épp nem Long Tall Island-en, hanem a Kashwakamak-tónál. 1963 volt az az év, amikor a teljes napfogyatkozás következtében július 20-án elsötétült az ég Maine állam ezen része felett: ez az esemény mindkét regény híres momentuma, és érdekes, izgalmas módon köti össze őket. Ez a Bilincsben természetesen aktualizálja a történetet a mai korhoz igazítva, s bár én konkrétan nem találtam meg azt a napfogyatkozást, amire a film építhet (igaz, nincs is nevesítve, hol és mikor volt) de simán működik az egész mindenféle konkrétum nélkül is. Tekintve ugyanakkor, hogy az alapfelállás mekkora egy zseniális ötlet, már csak az volt kérdéses, mit tudnak kihozni abból a helyzetből, hogy egy nő kiláncolva egyedül marad az isten háta mögött. Nyugodtan lehetett bizakodni, a 127 óra vagy az A zátony is egészen remek monodrámát csinált a sarokba szorult ember küzdelméből, a rendező személye meg azért egész jó kis ajánlólevél volt. Az már megint más kérdés, hogy én, ahogy néztem a filmet, mást tettem volna, más utakon jártam volna kiszabadulásom érdekében – nekem, így, az ilyen módon adagolt múlt feltárása és felhasználása kissé felemás lett.

Gerald ( Bruce Greenwood, aki végre rendes főszerepet is kapott) és Jessie (Carla Gugino, a Törésvonal anyukája) évtizedes házasságuk felfrissítéseként elvonulnak hétvégére egy vidéki házba. Gerald gondoskodott róla, hogy ne zavarja őket senki és semmi, mindenki eltűnt még a környékről is, a takarítók, a kertész, mindenki pont végzett előző nap, hogy a házaspárt senki ne zavarhassa. Egyedül annak a kóbor kutyának nem szólt senki, amelyik az út közepén egy döglött állatott marcangol épp – itt két apróságra kitérnék. Az egyik, a jobb, hogy jó poén volt a Cujo említése vele kapcsolatban később, a másik viszont sajnos rendesen kiszámítható az állat későbbi szerepe és jelenléte a filmben. Például… nem tudom, de mondjuk, én mindenképp betenném az ajtót magam után, akkor is, ha épp kézen fogva húznának be életem ágyjelenete felé. Bosszantó apróság, ami azért vesz el a film karcosságából rendesen. Mindegy, a férfi és a nő a világtól távol fura szexuális játékba kezd, aminek része Gerald részéről két Viagra, illetve Jess hozzábilincselése az ágyhoz: úgy néz ki, a férj csak némi erőszak alkalmazásával képes igazi férfi lenni. Igen ám, de ennyi idős korban, jobb, ha az ember vigyáz magára (Greenwood amúgy remekül néz ki), a szex meg a veszekedés együtt nem tesz jót a szívnek, így Gerald rövid haláltusa után rázuhan Jessire… majd lehömbölödik az ágyról. Ekkor érkeztünk el ahhoz a zseniális alaphelyzethez, amiről beszéltem: adva van egy vidéki házban egy nő, aki két kezével az ágyhoz van bilincselve, férje holtan fekszik a földön, a legelőbbi segítség pedig csak napok múltán várható.

Minden adott volt egy kiváló thrillerhez, ami arról szólt volna, hogyan is tud a nő kiszabadulni a két bilincsből – kár, hogy az arányok eltolása miatt nem így alakult a történet. Jess ugyanis rövid hiszti után összeomlik (ez valahol logikus), és a tudatának, gondolatainak, kétségeinek kivetüléseként életre kel halott férje, illetve testéből kiszállva ő maga is. Így válik a monodráma háromszereplős kamaradarabbá, amiben a képzeletbeli figurák inspirációit használva haladunk előre a kiszabadulás rögös útján, a két figura pedig tényleg olyan (ezt máshol olvastam), mint az ember két vállán ülő, fülébe suttogó jó és rossz manó. Ahogy Niwrok is írta, a könyv monológjait jelenítették meg ezzel, önmagában remek húzás… csak mozgóképen valahogy a magány észtvesztő erejéből elvesz. Nem vagyok filmmogul, nem tudom a megoldást, de nekem ezzel Jess már nem az A szegény egyedüli nő volt az ágyhoz bilincselve, hanem mintha tényleg végig hárman próbáltak volna megoldást találni. Ez az egyik, ami a film ezen pontján zavart. A másik sokkal prózaibb: én úgy éreztem, ahogy néztem a filmet, hogy sokkal, de sokkal többet próbálkoztam volna máshogy is megszabadulni a bilincsektől… a telefonnal már az elején, az ágy mozgatásával, a láb nagyobb használatával, bárhogy. Az életösztön szerintem nagyobb úr, mint a saját emlékeinkbe révedés, a korábbi traumák átélése… kicsit bántam is menet közben, hogy gyakran teljesen elkanyarodunk Jessie szorult helyzetétől azért, hogy egy korábbi Jessie történetét éljük át újra.

Félreértés ne essék, nagyon jó, komoly és drámai a napfogyatkozásos történet is, amiben a gyerek Jessie (Chiara Aurelia) és apukája (Henry Thomas – igen, Elliot az E.T.-ből!!) fura kapcsolatát ismerjük meg, annak minden torokszorító tanulságával egyetemben. Csak… csak számomra a két szál, a múlt és a jelen ilyen arányú keverése, a múltban ily módon elrejtett szabadulási kulcs nem jött be. Valahogy az egész koncepció, amiben Jess átéli az évtizedes traumáját, kizökkent a jelen szorult helyzetéből – és egyébként fordítva is: amikor bármelyik idősíkon már épp valami elementáris erejű esemény történne, mindig váltunk egyet. A gyerekkori szakasznak teljesen más hangulata és mondanivalója van, mint a jelen eseményeinek, és az oké, hogy szépen le van vezetve, Jess miért is lett olyan, amilyen, miért is egy nála idősebb, „ötven árnyalatos” faszit választott férjének, de számomra a két szál – hiába ér össze – nagyon távolinak tűnik. Mintha nem is nagyon lehetne eldönteni, mi is a történet szempontjából a fontosabb, egy kikötözött nő szabadulása, vagy a múltbeli trauma feldolgozása. Ez által pedig a thriller ereje, hatása rendesen tud csorbulni, a néző (legalábbis én) nehezebben ugrál egyik veremből a másikba. Miután pedig a múlttal úgysem tudunk mit kezdeni, maximum szörnyülködni rajta, így az ember ösztönösen a jelen problémái felé fordulna, az ember ösztönösen azon dolgozna magában, hogy is lehet kijutni a csapdából… ez viszont néha vagy túl teátrális a két képzelt lénnyel, vagy idegesítően semmittevős.

Egy szerencse – igazából kettő – van a jelen sztorijában: kutya és a Holdfényember. A kutya, annak ellenére, hogy kiszámítható a feltűnése, kellőképpen morbid és sokkoló, ráadásul remekül érzékelteti a tehetetlenséget, amit a két bilincs eredményez. A másik, a szörny, a Holdfényember a látomásból viszont egyszerűen zseniális: kifejezetten félelmetesek a hozzá köthető szcénák, ráadásul hozzá kötődik az egyetlen igazi meglepetés is a moziban. Megnéztem utólag a színészt, aki játszotta… hááát, emberek… nagyon kemény. Nézve eddigi szerepeit, meg kinézetét, szegényt jóformán maszkírozni sem kell egy ilyen szörny szerephez – az meg, hogy kicsoda ő, hogyan is kapcsolódik a kis félresikerült játékhoz, zseniális. És ide kapcsolódik még egy személyes élmény, információ: nem először járok úgy, hogy egy-egy mozi, sorozat pont akkor kerül elém, mikor valami hasonló történik  világban, valami hasonló jelenik meg a hírekben – a filmben említett hullarablásos háttértörténet (aminek csúcspontja a tárgyalás) kapcsán rögtön eszembe jutott egy minapi hír, amiben halottakról levágott péniszeket gyűjtött valaki és tárolt otthon formaldehidben. Az élet néha abszurdabb, mint a fikció, King ’92-es regénye bizonyos szempontból valósággá is vált (aztán ki tudja, lehet, a bilincses része is, pláne, ha belegondolunk, miket dugnak föl emberek maguknak meg egymásnak).

Ha ennyi dumából nem jött volna le: a Bilincsben egy remek alapötletre épülő, közepesnél jobb thriller, aminek vannak kifejezetten jó összetevői. Ugyanakkor túl sokat is akar markolni a múlttal és jelennel egyidőben, ami néha nem sikerül neki: a jelenben a kiszabadulás kissé elnagyolt, a múltban meg csak a tehetetlen dühöt érzi az ember (igazából nekem ott egy elégtétel is hiányzott). A két fontos inhumán mellékszereplő remek, az eddig reflektorfényt talán kerülő színészek nagyszerűen játszanak, az összkép is inkább a pozitív tartományba billen. Jó mozi, vannak maradandó képei, de mégis: jelenleg úgy érzem, egynél többször nem vagyok rá kíváncsi.




75%



.

R2-D2 írta:

Bilincsben

A Bilincsben (Gerald's Game) Stephen King amerikai író 1992-ben megjelent regénye. A mű egyszerre íródott a Dolores (amiből szintén készült film, s amit én úgy láttam anno, hogy nem is tudtam róla, hogy King feldolgozás) című regénnyel, és ugyanúgy 1992-ben, illetve 1963-ban játszódik, mint ez a mű, csak épp nem Long Tall Island-en, hanem a Kashwakamak-tónál. 1963 volt az az év, amikor a teljes napfogyatkozás következtében július 20-án elsötétült az ég Maine állam ezen része felett: ez az esemény mindkét regény híres momentuma, és érdekes, izgalmas módon köti össze őket.

Minden adott volt egy kiváló thrillerhez, ami arról szólt volna, hogyan is tud a nő kiszabadulni a két bilincsből – kár, hogy az arányok eltolása miatt nem így alakult a történet. Jess ugyanis rövid hiszti után összeomlik (ez valahol logikus), és a tudatának, gondolatainak, kétségeinek kivetüléseként életre kel halott férje, illetve testéből kiszállva ő maga is. Így válik a monodráma háromszereplős kamaradarabbá, amiben a képzeletbeli figurák inspirációit használva haladunk előre a kiszabadulás rögös útján, a két figura pedig tényleg olyan (ezt máshol olvastam), mint az ember két vállán ülő, fülébe suttogó jó és rossz manó. Ahogy Niwrok is írta, a könyv monológjait jelenítették meg ezzel, önmagában remek húzás… csak mozgóképen valahogy a magány észtvesztő erejéből elvesz.

75%

A Dolorest is olvastam, talán még láttam is, de erre a kapcsolatra az évszámokkal nem emlékeztem, az érdekes volt. Köszi!

A többit meg nagyjából én is így láttam, ugye. Én sem tudom, mitől lehetett volna jobb ez a film, talán tényleg attól, hogy ha csak "lélekben", belső hangban van ott az "angyal" és az "ördög", de az meg talán a többségnek lett volna unalmas és zavaró. Hogy mondjuk jobban látsszon Jess bekattanása, azon túl is, hogy magányosan fekszik egy rothadó, egyre jobban szétmarcangolt hulla mellett, és hogy rá is várhatóan ez a sors vár, ha sokáig nem talál ki valamit. De azt érzem, hogy lehetett volna jobb.

.

.





Fűrész: Újra játékban




A legelső gondolat, ami mindenkiben jogosan felvetődhet, hogy ugyebár volt-e értelme folytatni egy hét évvel ezelőtt lezárt (legalábbis Utolsó fejezetként aposztrofált) történetet, van-e ebben az új moziban annyi spiritusz, hogy megálljon a saját lában is, de egyúttal illeszkedjen is a korábbi történetbe. Hogyan lehet hitelesen és élvezetesen visszahozni Jigsaw (és természetesen Tobin Bell) karakterét, hogyan lehet egyszerre kedvezni a megrögzött rajongóknak, illetve behozni újakat a franchise-ba. Utóbbit két dolog miatt is írom. Tegnap a moziban fölöttem egy olyan pár ült, akik közül a lánynak ez volt élete első Fűrész filmje, de a párja is úgy tippelt, hogy kb. 5 volt belőle korábban, a másik meg: mellettem két kislány ült, szerintem 10-13 évesek lehettek (hogy hogy jutottak be, az jó kérdés), akik rendesen paráztak bizonyos részeken. No, a régi motorosok mellett ők az újak, akikhez ez az új fejezet (kezdet??) szól, ők azok, akik ha most kellemes élményt kapnak, talán tovább gördíthetik a Fűrész szekerét… a végtelenbe és tovább…

Az igazság az, hogy szerintem kellemes élményt kaptak. A Fűrész 8 tökéletesen bemutatja ennek a sorozatnak minden tulajdonságát – és most először még csak azt sem lehetett érezni (fentebb felsoroltak miatt), hogy annyira kifejezetten rajongóknak szól. Megvan benn minden, ami egy hamisíthatatlan Fűrész-érzést okozni képes: újabb agyament, de remek és brutális csapda, mocskos, koszos hangulat, ezúttal egy pajtában, no meg az elengedhetetlen csavar, ami részről részre képes meglepni még a szakavatott nézőket is. Jó, aki már nyolcadszor ül le elé, az nagyjából kitalálhat dolgokat (mindenekelőtt a két történeti szál összeérésével kapcsolatban), de aki friss hús, az tuti, meglepődik a végén. Az új közönség megfogása mellett pedig olyan zseniális húzásra is jut idő, mint a deepweb Jigsaw csoportja, illetve a Jigsaw múzeum/műhely, amik a korábbi rajongóknak okoznak kellemes perceket: itt van minden, a fűrésztől kezdve a fordított medvecsapdán át a mellkas széttépő berendezésig, minden. Mint ahogy egyértelmű, hogy a biciklis baba, a malacmaszk meg a diktafon/kazettás magnó is mind ezt a célt szolgálja – nem mellékesen meg egy jó és fontos kis utalás a kontraszt a bőr alá pendrive-val. Ja, és a zene… amit Tankcsapda időközben koncertjeinek nyitányának kisajátított, de eredetileg a Fűrész fő témája volt, a Hello Zepp… mikor a főcímben megszólalt, a rajongót elfogta az a kéjes borzongás, hogy megint elmerülhet e világban.

A történet ezúttal nem rögtön azzal kezdődik, hogy ember, vagy emberek szarban vannak, hanem egy meglehetősen fura autós üldözéssel, aminek végén egy szerencsétlen flótás választás elé kényszeríti a hatóságokat. Őt lövik-e le, vagy csak a távirányítót/kioldót a kezével együtt. Ha ugyanis a kapcsoló üzembe lép, valahol elkezdődik egy halálos játék, amiben ugyan ekkor még maga a helyszínre rendelt Halloran nyomozó (Callum Keith Rennie) sem hisz, de aztán hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy valaki újra életre keltette Jigsaw szellemét. Egy kettéfűrészelt fejű áldozatot találnak (így utólag, tök logikus), aki bizonyíthatóan Jigsaw áldozata – a probléma csak az, hogy az öreg 10 éve halott. Fizikai képtelenség, hogy ő tette, s hiába is mutat minden jel erre, józan paraszti ésszel csak azt a következtetést lehet levonni, hogy valaki Jigsaw-t másolja, valaki, valahol követőjévé vált – ha nem láttam volna a The Following-ot, fele ennyire nem lett volna pikáns érzésem közben. Ez a szál így egy nyomozós, friss, kicsit halottkémes detektívtörténet lett, amiben egy idő után mindenki gyanús, ami remek kis feszültségeket és meglepetéseket tartogat. Jók a karakterei, azok háttértörténete, s bár ebben van a film egyik legidiótább meglepetése (hogy kerül a koporsóba az a hulla???), nagyon kellemesen el lehet lenni a sztorival – de az kétségtelen, hogy ez egy Fűrész filmben önmagában édeskevés lenne…

Ahhoz kell a másik, sokkal jellegzetesebb eseménysor, amiben 5 szerencsétlen flótás ébred egy vödörrel a fején, valahol bezárva egy helyiségbe. Minden ember nyakán egy fém nyakörv, azon egy lánc, ami egy idő után körfűrészekhez húzza őket. Szabadulásuk záloga pedig a véráldozat, a kioldó lekapcsolja a szerkezetet, ha annak tulajdonosa hajlandó magát megvágatni a forgó kerekekkel – remek felütés, újabb nagyszerű kis csapda. Természetesen mindenkinek van vaj a füle mögött, a büntetést kitaláló Jigsaw szerint mindenki bűnös egy, vagy több ember halálában – a kérdés az, hogy a további halálos kelepcék elkerülése érdekében hajlandóak-e mindezen bűnüket meggyónni… egymásnak, illetve Jigsawnak. Nekem, mint Fűrész rajongónak ebben az égvilágon semmi újdonság nem volt, itt a fórumon is rendszeresen előkerülnek – és nagy sikernek örvendenek – a hasonló alapfelállású mozik, de az igazság az, hogy ez mégiscsak Fűrész-találmány, mégiscsak ebben a közegben van igazán ereje… akkor is, ha érezhetően változott valami. Nevezetesen az, hogy sokkal kevésbé éreztem most csontrepesztően fájdalmasnak az eseteket, valahogy kevésbé voltak „betegek” a csapdák, a korábbi történetekben szinte már fájt, amit láttam – itt ezúttal nem. Mintha kicsit visszavettek volna, mintha kicsit nézőbarátibb, nézőcsalogatósabb lenne az egész. Önmagában a szereplők kiútja, a halálok nagyon jók, a kis apró gonoszságok is, de ezúttal inkább éreztem megfontoltságot az írók részéről, mintsem túlzott sokkolási szándékot. Ide tartozik az is, hogy az öt áldozat jelleme is kellőképp ki van dolgozva, igaz, hogy tipikus figurák, de jól leképezik mindazokat a tulajdonságokat, ahogyan bizonyos típusú emberek reagálnának bizonyos helyzetekre.

De a legnagyobb kérdés ugye még mindig hátravan: hogy jön a képbe hitelesen Jigsaw? Nos, mindenkit megnyugtathatok, jól. Nem fogom elárulni a lényeget, de tényleg van jelenet, amiben szerepel, és az egész koncepció az ő részéről nem is izzadtságszagú. Az más kérdés, hogy a korábbi Amanda és Hoffmann mellett egy újabb segítő kerül elő a múltból – bazzeg, lassan tényleg annyian lesznek, mint Carol követői – és ez bizony vet fel kérdéseket, de magát az öreget látni munka közben betegesen kellemes élmény volt. Egy apró dolog, ami engem speciel zavart, és nem mehetek el mellette szó nélkül: nekem, aki eddig minden epizódot eredeti hanggal néztem (lemezről ugyebár, mert évekig elképzelhetetlen volt egy ilyen film a moziban nálunk, pedig megyeszékhely), borzasztóan zavaró volt a szinkron. Egyszerűen Tobin Bell hangja, az I wanna play a game, az egész lénye számomra angolul az igazi, nagyon sajnálom, hogy szinkronnal kellett látnom – bármennyire is igyekeztek, nem tudták visszaadni azt a hangot. Ennek ellenére számomra nagyon jó érzés volt nézni az öreget, kábé, mint múltkor a Szökés S5-ben nézni Michaeléket: igen, sajnos, nem sajnos, de nálam működik az a fránya nosztalgiafaktor, engem némileg el lehet varázsolni azzal, hogy ha kedvenc karakterem hitelesen visszatér a halálból. És itt a hitelesen van a hangsúly.

Persze, nem vagyok vak, magam is látom a hibákat, amik ezt a filmet – és önmagában talán magát a franchise-ot is tarkítják. Jó néhány idiótaság van benn, a már említett koporsós rész mellett dobogós a kisbaba esete is, nem tudom, ki találta ki, hogy így, ilyen formában az bármikor megtörténhet – és hogy a rendőrség ezt el is hiszi. Bekerülni a pajtába ugyan jó indok, az tény, de valóságban képtelenség. Azt sem vitatom, hogy nyolcadszorra látni gyakorlatilag ugyanazt, már nem olyan magával ragadó dolog, s hogy egyre nehezebb igazán ütős helyzeteket kitalálni. Viszont a másodrendű – bocsi – színészgárda szerintem megfelelően teljesített, legyen szó akár az ereklyegyűjtőről, akár a halottkémről, és a sorszámozott hullák is megfelelően játszották sorszámozott hulla szerepüket. Fura, de majdnem hogy a legnagyobb bajom talán a szinkronnal volt, meg talán azzal, hogy kevésbé volt brutális, mint vártam. De az eddigi maratoni hosszúságú horror franchise-okhoz képest (Rémálom, Halloween, Péntek 13) ez a nyolcadik epizód teljesen vállalható és nézhető. Nekem ez, így, magyarul





75%



… de lehet, majd újranézve, eredeti Tobin Bell hanggal feljebb is fog kúszni. Mert összességében tetszett.








.

R2-D2 írta:

.
Fűrész: Újra játékban

A Fűrész 8 tökéletesen bemutatja ennek a sorozatnak minden tulajdonságát – és most először még csak azt sem lehetett érezni (fentebb felsoroltak miatt), hogy annyira kifejezetten rajongóknak szól. Megvan benn minden, ami egy hamisíthatatlan Fűrész-érzést okozni képes: újabb agyament, de remek és brutális csapda, mocskos, koszos hangulat, ezúttal egy pajtában, no meg az elengedhetetlen csavar, ami részről részre képes meglepni még a szakavatott nézőket is. Jó, aki már nyolcadszor ül le elé, az nagyjából kitalálhat dolgokat (mindenekelőtt a két történeti szál összeérésével kapcsolatban), de aki friss hús, az tuti, meglepődik a végén. Az új közönség megfogása mellett pedig olyan zseniális húzásra is jut idő, mint a deepweb Jigsaw csoportja, illetve a Jigsaw múzeum/műhely, amik a korábbi rajongóknak okoznak kellemes perceket: itt van minden, a fűrésztől kezdve a fordított medvecsapdán át a mellkas széttépő berendezésig, minden.

Ez a szál így egy nyomozós, friss, kicsit halottkémes detektívtörténet lett, amiben egy idő után mindenki gyanús, ami remek kis feszültségeket és meglepetéseket tartogat. Jók a karakterei, azok háttértörténete, s bár ebben van a film egyik legidiótább meglepetése (hogy kerül a koporsóba az a hulla???), nagyon kellemesen el lehet lenni a sztorival – de az kétségtelen, hogy ez egy Fűrész filmben önmagában édeskevés lenne…

De a legnagyobb kérdés ugye még mindig hátravan: hogy jön a képbe hitelesen Jigsaw? Nos, mindenkit megnyugtathatok, jól. Nem fogom elárulni a lényeget, de tényleg van jelenet, amiben szerepel, és az egész koncepció az ő részéről nem is izzadtságszagú. Az más kérdés, hogy a korábbi Amanda és Hoffmann mellett egy újabb segítő kerül elő a múltból – bazzeg, lassan tényleg annyian lesznek, mint Carol követői – és ez bizony vet fel kérdéseket, de magát az öreget látni munka közben betegesen kellemes élmény volt. Egy apró dolog, ami engem speciel zavart, és nem mehetek el mellette szó nélkül: nekem, aki eddig minden epizódot eredeti hanggal néztem (lemezről ugyebár, mert évekig elképzelhetetlen volt egy ilyen film a moziban nálunk, pedig megyeszékhely), borzasztóan zavaró volt a szinkron.

Persze, nem vagyok vak, magam is látom a hibákat, amik ezt a filmet – és önmagában talán magát a franchise-ot is tarkítják. Jó néhány idiótaság van benn, a már említett koporsós rész mellett dobogós a kisbaba esete is, nem tudom, ki találta ki, hogy így, ilyen formában az bármikor megtörténhet – és hogy a rendőrség ezt el is hiszi.

75%

Igen, a szinkront mondjuk én is említhettem volna, én is jobban megszoktam eredeti hanggal; azzal lehet, hogy nekifutok még egyszer   ...

Te The Followingot néztél, nekem meg az egyre idiótább Helyszínelők-klónokból lett csömöröm az évtizedek alatt (az alapsorozat epizódjait még időnként most is megnézem, az továbbra is belefér), úgyhogy nekem egy ilyen "lekaparjuk a vödörről a megkövesedett disznószart, amiről a mágikus "Labor" megállapítja, hogy pont valami ultraritka kórsággal van fertőzve, és beütve a mágikus "Adatbázisba" azt is megmondjuk, hogy az hol pusztított, és az már rögtön be is van kötve a földhivatali nyilvántartásba..." kb. annyira friss, mint a hullák a pajtában a végén   . És legalább ilyen hihető volt nekem, hogy mindenfajta előkészület nélkül jöttek ezzel a deepwebes marhasággal, mintha ez amúgy a rendőrségi gyakorlat része lenne, és úgy kezdték el basztatni Eleanort a kis titkos fétisével, mintha bármi okot adott volna rá, hogy gyanúsítottként felmerüljön a neve   ... Hirtelen azt sem tudtam, hol tart a film, azt hittem, bebólintottam közben...

Spoiler:

És talán ez lehet az egy pontnyi, annyira azért nem tragikus különbség magyarázata: nekem ez sokkal inkább egy erőltetett bűvésztrükk a néző elkápráztatására (ami minden jobban megnézett pontján szétesik), mint Fűrész-film. Így pedig hiába a kiállítási tárgyak végigpásztázása, nálam a nosztalgia sem tudott annyira működni.

.