R2-D2 írásai 3.0

.





12 majom S3




El nem hiszem, hogy létezik élő ember a Földön – akár az írók között is – aki ezt ténylegesen átlátja. Ez, kérem egy akkora káosz az időben, három vagy négy alternatív idősíkkal, hogy szinte képtelenség kibogozni – ez, így már a tavalyelőtti előtti Találmány összetettségét is lepipálja, a különbség kettő között annyi, hogy ez sokkal, de sokkal jobb és szórakoztatóbb. A 12 majom a harmadik évadában sem okozott csalódást, végérvényesen egy hihetetlenül összetett és ötletes időutazásos sorozattá vált, aminek ebben az évadában szépen lassan minden korábbi kérdésre válasz érkezik. Egyre inkább úgy tűnik, az alkotók tudják, mit akartak az első perctől kezdve… az más kérdés, hogy ezen tudásuk megint nem mindig jut el zökkenőmentesen  a nézőkhöz. Egyébként, ahogy kutattam, van idővonala is a sorozatnak, ami felsorolásban (vigyázat, spoileres!!) tényleg alapos és tényszerű, de az igazi jó áttekintést a folyamatábrát a különböző nyilakkal, ki, honnan, hova ugrott  nem találtam. Pedig az lenne az igazán jó móka…

Előző évadokról itt és itt értekeztem, s ahogy olvasom saját soraimat, a legnagyobb problémám mindig is a túlzott összetettség volt. Nos, a az a helyzet, hogy a harmadik évad ebben cseppet sem változott, sőt elért egy olyan pontot, ami után az ember meg sem próbál azon gondolkodni, hogy épp hol van: egy pont után az egész egy szédületes rohanás az időn keresztül. Ez pedig qrva jó, a magamfajta időutazó fanoknak kész mennyország: a legjobb példa az egészre, hogy tulajdonképp 1750 és 2163 között szörfözünk, bepillantva rengeteg évbe, Caterina gépe mellett egy extra nagy időgép is feltűnik, ami városként mozog előre-hátra, illetve egy extra kicsi készülék is, amolyan hopponáló mellény, ami segítségével szinte bármikor és bármi elérhető – már ha tudjuk, mit akarunk.  Miután pedig nekem ez tetszett az egész évadból a legjobban, engedjetek meg két apró megjegyzést ezzel kapcsolatban… az egyik, hogy mekkora ötlet a jövőbeli technológiát a múltban megszerezve a jelenben használni arra, hogy a múltba utazva a jövőt akadályozzuk meg? A másik meg… csak utólag gondoltam bele, hogy önmagában a mellény hogy alkalmas ilyen pontos ugrásokra számítások nélkül, szóval – lehet, ebbe az alkotók ezzel nem is foglalkoztak – az egészet valami gondolatvezérelt szerkezetként képzelem el. Ha ebbe egyébként kicsit jobban belemegyünk, sík hülyeség az egész, de a soriban kiválóan működött, ahogy a bunyóban X-men módjára mindig az ellenfél elé kerültek pár másodperccel…

A második évadot ugyebár ott hagytuk abba, hogy a kis csapat szétszóródott térben, de mindenekelőtt időben: Jennifer az első világháborúba került, Cole maradt 2046-ban, Ramse akaratán és tudtán kívül 2023-ban köt ki, míg Cassie ugye a Titánon 2163-ban ébred. Az amúgy sem egyszerű történeten kavartak tehát az írók egy jó nagyot azzal, hogy elválasztották a karaktereket egymástól, ezt pedig a szokásos dramaturgiát követve természetesen azért tették, hogy legyen egy cél, az egyesülés – ezzel, meg a háromféle időgéppel aztán nagyon jól sáfárkodtak az évad során. Ahhoz, hogy egymásra találjanak, természetesen sok-sok ugrás kell majd, de ezzel meg egészen zseniális dolgokat sikerült elrejteniük a történetben. Az egyik, ami nekem nagyon tetszett, az a fal, amit Cassie talál az idő egy pontján – milyen jó ötlet már az, hogy ki és mikor és miért építette, a másik meg például a felnőtt gyermek találkozása apjával és anyjával úgy, hogy azoknak fogalmuk sincs róla, kivel is beszélnek. Szinte beleszédül az ember az ilyenekbe az évad folyamán, én magam egy ideig próbáltam értelmezni is a szálakat – megállítottam a képet és gondolkodtam rajta, hogy akkor ez most mikor, hogyan, hol – de aztán feladtam. Ha így tettem volna, kb. 5 percenként állíthattam volna meg az egészet és értelmezhettem volna a látottakat, annyi, de annyi csavar és átfedés (na jó, paradoxon) van benne… úgyhogy hagytam a francba az egészet. Szimplán csak élveztem a szörfözést, ahogy ugráltunk előre és hátra, ahogy kerültünk a történelem különféle korszakaiba.

Mert az a 12 majom most már egyik legnagyobb erőssége, hogy ahogy jövünk-megyünk az időben, mindig új és új korrajz tárul szemünk elé – és mindig egy nagyszerűen megcsinált korrajz. Legyen az London, Párizs, New York, bármi és bármikor: rohadt jó, ahogy szereplőink a tök részletgazdag tabló előtt teszik dolgukat. Ahogy korábban is írtam, a tévétársasághoz és a műfajhoz képest is tisztességes látvány jellemzi az egész sorozatot, még akkor is kellően részletgazdag, amikor csak pár órát töltenek egy helyszínen. Másrészről meg szerencsére a rengeteg szürreális látomás alaposan leredukálódott, most, hogy új célja és értelme van Cole életének és küldetésnek, minden tök életszerűvé és kézzel foghatóvá vált. Az évad első szakaszában ugye keresi Cassiet az időben (ez is qrva jó), aztán majd Cassievel keresi a Tanút később – nem mellesleg azt a Tanút, aki 1959-ben fogant, 2163-ban születik meg, 2007-ben, alig 10 évesen próbálják elkapni, majd egészen 1891-ig kell várni, hogy találkozzanak vele. Azt a Tanút, aki amúgy több kiváló hopponálási helyszín közbeiktatásával 1959-ben megsérül, megmentetik 2017-ben, hogy visszatérhessen a Titánra 2163-ban. Ezt olvasni is rohadt jó, nem átélni: igazi Kánaán ez az utazás, amiben még arra is van idő, hogy a jó emberekből rossz legyen, hogy testvérek egymás ellen forduljanak, hogy az eredendő gonosz mégse legyen az, és hogy a prófécia itt is hamis legyen. És végre van értelme a Tanú nevének is: hát mi más legyen egy időutazó, aki tanúja az emberiség történelmének???

A korábbiakkal ellentétben már dráma is van az évadban, kapásból kettő is: tök jó, hogy az utazók maguk is belefáradnak az állandó „helyrehozásba” és egyúttal – ismét csak Időgép és Predestination – az évad új szintre emeli az eleve elrendelés szintjét is. Mert hát mi mást lehet arra mondani, hogy ha valakit 602-szer próbálsz megmenteni, de minden egyes alkalommal kudarcot vallasz? Márpedig itt ilyen is van… és ezek alapján mi esély is lett volna megállítani a vírus elterjedését? Lehet, az is eleve el volt rendelve? Na de ki által? Mi által? Ez a szál amúgy teljesen hanyagolva is van már, mintha tényleg mindenki beletörődött volna, ez az évad most már teljesen mással foglakozik: egyszerre sokkal személyesebb és gigászibb – Cole és Cassandra a saját életük után futva próbálják megmenteni a jövőt is, azt a jövőt, amiből visszafelé indulva ugye majd elpusztul a múlt is. Vagy mégsem? És mi köze ehhez Oliviának – a kínzása több szempontból is zseniális – aki ugye mindig ott és úgy van, ahogy ő akarja? A sorozat legnagyobb manipulátorának, akin tulajdonképp csak egy valaki lát át, egy Elsődleges, akinek hatalma és ereje a Tanúéval vetekszik, csupán az elméje nem olyan stabil (még)? Itt ragadom meg az alkalmat, hogy ismételten visszategyen a sorozat legjobb karakterének fejére a koronát: Jennifer a régi fényében tündököl, nem is állt neki jól, mikor normálisnak kellett lennie.

Rohadt jó ez az egész évad, miután elfogadtam, hogy esélyem sincs követni a különféle idősíkokat, szimplán csak széles mosollyal néztem, hova hopponáltunk épp. Az évad újdonságaképp feltétlenül meg kell még említsem, hogy némileg fura módon, elkezdtek a karakterek az idő különböző pontjain különféle popkult kiszólásokat tenni: ez nekem ugye mindig is bejött, de itt még némiképp idegen volt – pedig hol máshol legyen ilyen, ha nem egy időutazásos soriban. Még szokni kell, az Odaát már hiányos lenne nélküle, de a 12 majomtól ezt eddig nem láttam. A legmagasabb labdát (még) ugyan nem ütötték le – nevezetesen a Vissza a jövőbe címűt – de rengeteg más már szerepelt… kíváncsi vagyok, valahogy be tudnák-e illeszteni a névadó filmet is. Jó poén lenne…

A negyedik évad lesz az utolsó, a írók megkapták a lehetőséget, hogy normálisan lezárják a történetüket. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Vidraszemű, az újjáalakult szövetségével képes lesz-e megakadályozni a Tanú szándékát az idő elpusztítására. Ha tudja aktiválni Jenniffer agyát, mint fegyver, akkor lehet… majd meglátjuk. Mert hogy ezek után alig várom már mi lesz, az nem kérdés.





80%



.

R2-D2 írta:

12 majom S3

...mekkora ötlet a jövőbeli technológiát a múltban megszerezve a jelenben használni arra, hogy a múltba utazva a jövőt akadályozzuk meg?

...nem mellesleg azt a Tanút, aki 1959-ben fogant, 2163-ban születik meg, 2007-ben, alig 10 évesen próbálják elkapni, majd egészen 1891-ig kell várni, hogy találkozzanak vele. Azt a Tanút, aki amúgy több kiváló hopponálási helyszín közbeiktatásával 1959-ben megsérül, megmentetik 2017-ben, hogy visszatérhessen a Titánra 2163-ban. Ezt olvasni is rohadt jó, nem átélni: igazi Kánaán ez az utazás, amiben még arra is van idő, hogy a jó emberekből rossz legyen, hogy testvérek egymás ellen forduljanak, hogy az eredendő gonosz mégse legyen az, és hogy a prófécia itt is hamis legyen. És végre van értelme a Tanú nevének is: hát mi más legyen egy időutazó, aki tanúja az emberiség történelmének???

A negyedik évad lesz az utolsó, a írók megkapták a lehetőséget, hogy normálisan lezárják a történetüket. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Vidraszemű, az újjáalakult szövetségével képes lesz-e megakadályozni a Tanú szándékát az idő elpusztítására. Ha tudja aktiválni Jenniffer agyát, mint fegyver, akkor lehet… majd meglátjuk. Mert hogy ezek után alig várom már mi lesz, az nem kérdés.

80%

A leírás fényében szinte kevésnek érzem azt a 8 pontot .

Sokadszor ígérem, mindig az orrom előtt is van, de tényleg meg fogom nézni, szerintem még valamikor a télen, akkor úgyis könnyebben megy a pótlás .
Most, hogy a régi sorozataim szinte mind lezárultak, kell is a vérfrissítés...

.

Niwrok írta:

12 majom S3

A leírás fényében szinte kevésnek érzem azt a 8 pontot .

Sokadszor ígérem, mindig az orrom előtt is van, de tényleg meg fogom nézni, szerintem még valamikor a télen, akkor úgyis könnyebben megy a pótlás .
Most, hogy a régi sorozataim szinte mind lezárultak, kell is a vérfrissítés...

.

Ismerlek...


Annyira tudtam, hogy ez a mondat megfog majd... de amúgy tényleg így van.

.




A viskó




Az A viskó eredetileg egy 2007-ben megjelent – mint később megtudtam – keresztény regény, bizonyos William Paul Young tollából. A minimális reklám ellenére a következő években bestseller lett, sikerét főleg annak köszönhette, hogy sok templomban, keresztény rádióban, weblapon reklámozták. A siker ellenére a fogadtatás azonban nem egyöntetűen pozitív: tegnap, ahogy kicsit kutakodtam a neten, egészen megdöbbentő írásokat olvastam néhány vallási honlapon már magáról a könyvről is… nemhogy a filmről. Részemről nem kívánok ez ügyben állást foglalni, furán is nézne ki, ha pont én tennék ilyet – nekem, ez, így, ezzel a kerettel épp, hogy a nézhetőség határait lépte csak át. Az egész történet témája, felvetései érdekelnek ugyan, de messze nem annyira élesek kérdései, mint lehetnének, tanítása, a megbocsájtás és a szeretet ily mértékben pedig számomra elfogadhatatlan – s egyébként totál illúzió…

Most jöhet a kérdés, miért is néz egy ateista egy vallásos filmet… nos, ennek mindenekelőtt az az oka, hogy nem tudtam, mennyire is vallásos az egész. Egy baráti ajánló keretében bukkantam rá, ami szerint egy ember találkozik egy házban istennel és megkérdezi azokat, amiket én is megkérdeznék tőle. A másik meg egy név, a rendező neve: úgy hívják a jóembert, hogy Stuart Hazeldine, és nem kisebb remekművet köszönhetünk neki, mint az A vizsga című filmet. Egyébként a 46 éves rendező nem viszi túlzásba a filmezést, az A viskó csupán a második filmje, ez is 9 évvel az első után készült. Azt kell mondjam, ami rajta múlott, az parádés, eszméletlen képekkel, kiváló hangulattal és beállításokkal operál – az meg legyen a magamfajta szkeptikusok baja, hogy nem igazán tudok mit kezdeni egy történettel, amiben Isten egy molett fekete nő, Jézus egy tipikusan zsidó kinézetű ács, a Szentlélek meg ázsiai bombázó. Magam részéről – korlátoltságom bizonyítékaként – maradnék az Odaát egyházi humbug vonalánál, amiben Isten eltűnt, és nem is akar foglalkozni az emberiséggel.

Mack (Sam Worthington) boldog házasságban él feleségével, Nannel (Radha „Silent Hill” Mitchell) és három gyerekével. A film kezdetén egy barátja narrációjában halljuk a történetet, amin keresztül egyrészt kicsit bepillantunk Mack kemény gyerekkorába, másrészt meg megtudhatjuk, hogy az idilli családi létnek a Nagy Szomorúság vetett véget… pár éve a legkisebb lány, Missy egy balszerencsés eseménylánc következtében eltűnt, vélhetően a Katicás gyilkos áldozata lett. Az esemény teljesen felborította a családi békét, többen – így Mack is – magukat hibáztatják a kislány haláláért, s hiába a hit, Mack teljesen jogosan kétségbe vonja Isten létezését és jó szándékát a világ igazgatásában. Pedig aztán a kötelék meglehetősen erős volt, Nan, Mack felesége olyan bensőséges kapcsolatot ápolt istennel, hogy csak Papának szólítja, rajta keresztül meg az egész família egy tipikus templomban éneklős, amerikai család lett… még nagyobb így a megdöbbenés, mikor Mack a postaládájában egy levelet talál, Papa aláírással. A levél meghívja abba az eredi házba, ahol a kislánya véres ruháját megtalálták, Mack viszont nem tudja, ez valami vicc-e, vagy maga a gyilkos szórakozik vele, esetleg… esetleg tényleg isten kíván vele találkozni. Mondjuk, nekem ez utóbbi meg sem fordult volna a fejemben, de Mackre azért csak volt hatással Nan vallásossága, így – miután ráadásul mindenféle lábnyom hiányzott a postaláda körül – opcióként az is felmerült benne, hogy tényleg az Úrral fog találkozni.

Az igazság az, hogy eddig nekem nagyon tetszett a film. Jó a többszintű dráma, jó Mack karaktere, az egész olyan hiteles és életszerű. Még azzal sincs bajom, hogy elindul a hegyekbe – bár az időjárás néha fura kicsit – hisz a fentebb említett érvelés miatt akár szembenézhet lánya gyilkosával is, a bajom utána nagyjából mindennel ezen kívül van. Mack ugyanis valóban találkozik istennel, aki egy nagy darab néger nő (Octavia Spencer) sőt, fiával, Jézussal (a tunéziai Avraham Aviv Alush) és egy egzotikus lánnyal, Sarayu (a japán Sumire) is: ők közösen tekintik magukat egynek, gyakorlatilag hármójuk a nagy egész isten. Tudom, hogy ez az összeállítás már önmagában kiverte a biztosítot egyházi körökben, de nekem ekkor még széles (gúnyos) mosolyt csalt az arcomra a szentháromság ezen ábrázolása. Az viszont már jóval kevésbé tetszett, ami utána történt: sem a karakterek közti dialógusok, sem a karakterek reakciói nem nyerték el a tetszésemet. Pedig egy ideig még vitt a lendület, kb. addig, amíg Mack kételkedett saját helyzetében – és amúgy is, a mozi ezen szakasza számomra csak az ő szkepticizmusán keresztül volt elviselhető. Ugyanis az a rengeteg sületlen duma a szeretetről, megbocsájtásról, az egész világrendről nekem borzasztóan irritáló volt, ha én lettem volna Mack helyében, tuti, néhányszor szájon töröltem volna a búgó hangú dagadt picsát…

Mert mit is látunk (mit is akar a torkunkon lenyomni a film)? Egyrészt hát hogy minden gyerek eredendően jó (ez amúgy ok), mindenki isten gyereke, később bármit is tesz, az a környezeti hatásai miatt teszi, így a jósága miatt tulajdonképp minden későbbi bűne megbocsájtható. Ekkor megkérdeztem volna a láthatóan nemi identitászavarral küszködő Papát, hogy ilyen alapon a történelem összes mészárosa és tömeggyilkosa felmenthető-e bűne alól, s hogy ezt hogy adná be az áldozatoknak. Másrészt meg, pont ezen okfejtésből kiindulva a legfontosabb dolog az életben a megbocsájtás: Macknek is végig kell mennie azon az úton, aminek végén elengedi Missyt és megbocsájt a Katicának… hát, kedves isten, egyház, vallásos okostojások: a nagy büdös lószart. Igenis a pokol tüzén égjen el (ha már ilyen filmben járunk) az összes pedofil állat, az összes szadista tömeggyilkos barom, az összes olyan degenerált, aki képes egy kislányt megölni. Nem megbocsájtani – meg börtönbe zárni - kell nekik, hanem elevenen megnyúzni az ilyen állatfajtát… úgyhogy végig szurkoltam Macknek, ne adja be a derekát az úton. Nem jött össze, de én már amúgy is rég otthagytam volna ezt a színes-szagos világot a francba: ahogy egyébként összevesztem volna a néger csajjal, lehet ki is vágtak volna onnan. Mert nagyon ócska duma az egész, hogy  mik miért történnek a világban, rettentő felszínes és tutyimutyi kérdésekre rettentő mismásoló és langyos válaszokat ad a film, illetve isten. Számomra sem a kérdések nem voltak elég erősek, sem a válaszok nem voltak kielégítőek – akkor már tényleg inkább az Odaát istene, aki nyíltan megmondta, hogy szarik bele az emberiségbe. Nekem ez az egész Paradicsomot megidéző környezet, Mack próbatételeivel, küldetéseivel, döntéseivel nagyon nem jött be, kissé nyálas, de mindenekelőtt roppant unalmas része a filmnek. A dialógusok néha elvesznek saját szimbólumrendszerükben, néha fél mondatokból kellene megérteni a karakterek szándékát, néha túl nagy a csönd és a semmibe bámulás, és túlnyomórészt egy rózsaszín lufinak tűnik az egész.

Ahogy írásomból talán olvasható, elsősorban a kérdésekkel és a válaszokkal van bajom. Mint film, az A viskó egészen jól sikerült darab, olyan képei és hangulata van, amit tanítani kellene. A keretes szerkezetbe oltott dráma egészen kiválóan működik, önmagában az ötlet is zseniális. A kissé lassú történetvezetése még nem is lenne baj, más mozi is képes leülni a közepére. Az sem kétséges, hogy az erre fogékony embereknek fontos üzeneteket próbál eljuttatni – az már más kérdés, hogy az erre fogékony emberek mennyire nyitottak egy nagyseggű néger isten látványára. Én ezt simán benyeltem volna, nekem inkább az üzenettel volt bajom: én soha nem bocsájtanék meg lányom gyilkosának, akárhány isten kérné, akármilyen formában. Ahogy elég nehéz elképzelni, hogy a történelem során kiirtott népcsoportok túlélői képesek lennének megbocsájtani hóhérjainak. Mondd egy indiánnak, hogy bocsásson meg a fehéreknek, az ukránoknak, hogy Sztálin kedves ember volt kiskorában. A zsidóknak, hogy végül is szeressék a nácikat, a hutuknak, hogy a tuszik felebarátjaik… a kivégzett indonéz milliók túlélőinek, hogy hóhérjaiknak bocsássanak meg. Hogy bocsásson meg az, akinek a rokonának élő testén a buzi iszlamisták tankkal mennek keresztül, hogy az a hozzátartozó bocsásson meg, akinek nagymamáját pár száz forintért agyonveri valami horda…

Így viszont az A viskó csupán egy utópia számomra, egy mesterien becsomagolt, de valódi tartalom nélküli utópia. Érteni értem, mi a célja, központi gondolata, miután utánaolvastam, értem a ház szimbólumát is, de számomra az egész ebben a mai világban egy totális illúzió… más szóval becsapás. Nem először hivatkozok rá, de még mindig az Akela ebben a témában az etalon számomra.





70%



.

R2-D2 írta:

A viskó

Az A viskó eredetileg egy 2007-ben megjelent – mint később megtudtam – keresztény regény, bizonyos William Paul Young tollából. A minimális reklám ellenére a következő években bestseller lett, sikerét főleg annak köszönhette, hogy sok templomban, keresztény rádióban, weblapon reklámozták. A siker ellenére a fogadtatás azonban nem egyöntetűen pozitív: tegnap, ahogy kicsit kutakodtam a neten, egészen megdöbbentő írásokat olvastam néhány vallási honlapon már magáról a könyvről is… nemhogy a filmről. Részemről nem kívánok ez ügyben állást foglalni, furán is nézne ki, ha pont én tennék ilyet – nekem, ez, így, ezzel a kerettel épp, hogy a nézhetőség határait lépte csak át. Az egész történet témája, felvetései érdekelnek ugyan, de messze nem annyira élesek kérdései, mint lehetnének, tanítása, a megbocsájtás és a szeretet ily mértékben pedig számomra elfogadhatatlan – s egyébként totál illúzió…

70%

Már nem is kéne mondanom, hogy ezzel az írással is gyakorlatilag napokkal előztél csak meg. Hazeldine miatt, ahogy lehetett, már meg is vettem a DVD-t, és ha most nem egy rétestészta zombis-tigrises böszmeséget néznék, és is elmondhattam volna... így előzetesen, ahogy olvasom, nagyjából ugyanezt. De majd jelentkezem vele    .

.

.





Kingsman – Az aranykör




Pár éve magamon is meglepődtem – sőt, néha már szinte kényelmetlenül is éreztem magam miatta – hogy egy teljesen agyament, valószerűtlen, eltúlzott akciótól hemzsegő idióta képregényfilm ekkora hatással volt rám… de valahol az egész koncepció működött. Működött a mögöttes társadalomkritika, a film nagy részében visszafogott látvány, a hihetetlen részletgazdag képi világ, a remek poénok és az egész ironikus hangvétel. Egyébként most, a második előtt újráztam belőle (szőrőstől-bőrőstől, extrástól) és meg kell állapítsam, veszettül szórakoztató még most is: sőt, bizonyos aspektusában még jobban is tetszett, mint elsőre…

Kár, hogy a szintén Matthew Vaughn által rendezett folytatás csak simán beállt abba a sorba, amit a hollywoodi folytatások által generált elvárások jelentenek: ez a második epizód pont annyival volt szarabb elődjénél, amennyivel feljebb csavarták azt a bizonyos látvány/élményfaktort. Minden egyéb összetevőjében simán állja a sarat, a gondolati háttere ugyanolyan jó, kidolgozottsága, ötletei a Statesmanon keresztül zseniálisak – minden elemében tökéletes folytatás lehetett volna, ha icipicit visszavesznek a túlzásokból. Mert ez már néha nekem Wanted/Vas/FF szint volt, ha ezt nem moziban nézem, hanem mondjuk otthon, lehet, nem jutok el a végére. Néhány jelenete annyira irritálóan túltolt volt, hogy kínszenvedés volt nézni, a múltkori templomos nagyjelenet egy shakespeare-i dráma volt ezekhez képest. Kezdjük rögtön az elején: az első tíz perc után nagyon komolyan elgondolkodtam rajt, hogy kijövök a moziból. Rég láttam ennyire bántóan buta és felesleges autós jelenetet, amikor meg a taxi Herbie üzemmódra vált, felröhögtem. Mintha egy Gru filmet néztem volna, élőszereplőkkel – ez az üldözés oda való… nem is, nem oda. Inkább abba a csatornába, amiben a jelenet végződik.  -15%...  

Ilyen kezdés után már majdnem mindegy volt, mit látok. Nagyon nagy hátrányból indult így az Aranykör, nagyon mélyről kellett visszakapaszkodnia nálam – szerencsére még így is volt benne annyi potenciál, hogy sikerült neki. A trailerekből már jól ismert események hatására ugyanis az ifjú Gallahad és Merlin kénytelen a Vészhelyzeti Protokoll alapján meginni egy üveg whiskyt (és nem whiskey-t!!!    ), rajta keresztül meg felfedezni, hogy a Titkos Ügynökség nincs egyedül a világban, s hogy a legközelebbi segítségük Amerikában található, egy szeszipari cég álcája alatt. Itt két dolgot azért halkan megjegyzek: normális esetben zavarni kellene, hogy hogy az istenbe tud(nak) működni ilyen felhajtással ilyen titkos szervezet(ek) titokban…illetve hogy azt a borospincét elnézve még jó sok társszervezet lehet szerte a világban. A Moszatmanra meg a Gazpromanra különösen kíváncsi lennék később, elvileg minden országban lehet saját szabóság saját álca alatt. Itthon lehetne akár Wurstman, akár Paprikaman a szervezet neve – és akkor nem is másztam bele a napi politikába.  

Amit Amerikában kapunk a Statesman logo alatt, az parádés. Eleve, az áttűnések, a vágások éppoly zseniálisak, mint az előző részben voltak, de itt lényegesen több van belőlük, de aztán a felépített whisky birodalom minden képkockája is kincs. A Kingsman franchise-ra jellemző részletgazdagság egyszerűen bámulatos, az egész dizájn, ahogy a film kinéz, a háttér millió részlete egy óriási élmény: amellett, hogy remek ötletek egész tárháza vonul fel a hipermodern kémvilágban, rendkívül jól oldották meg ismét a hagyományőrzés nem könnyű feladatát is. A whiskys üveg formájú épület mint központ, csak a jéghegy csúcsa, a Statesman világ legalább annyira kidolgozott és ámulatba ejtő, mint az angliai szabóság volt. A redneck stílus (Tequila ügynök – bár nem tudom, ez miért Amerika, de mindegy) kifejezetten jól áll a mozinak, különösen Channing Tatum brillírozik a szerepében – viszont kár, hogy a mozi a behozott új figurákkal nem igazán tud mit kezdeni. Valahogy úgy éreztem, hogy kényesen vigyáztak arra, hogy az eredeti koncepció három fő figuráját ne árnyékolja be senki és semmi, Merlin, Töki és Gallahad továbbra is központi szereplő maradhasson. Így – legyen hát bármekkora is potenciál a Statesman bagázsban – a film azt a luxust is megengedi magának, hogy egyik szereplőjét simán „parkolópályára” tegye, gyakorlatilag negyed óra játékidő után. A testvérszervezet nem igazán szolgál másra, mint technikai erőforrásra, kibontakozni senki nem tud igazán, talán Gyömbér (Halle Berry) az, aki kicsit jobban kidomborodik… ne tessék rosszra gondolni, nem úgy. Úgy csak Tatumnak sikerül, bizonyos beállításból filmezve.

Az antagonista oldallal való érzéseim nem kevésbé felemásak Egyrészt van egy eszement, de zseniális népességmegtizedelő terv – ismét csak Black Mirror szint –, amit magam részéről szinte kéjes vigyorral néztem végig. Tudom, bunkó és aljas vagyok, de az elnök koncepcióját totál magamévá tettem: hasonló elvek alapján támogatnám a drog eltűnését a világról. Ide tartozik, hogy a Kingsman univerzum egyik legjobb alkotóelemei ezek a háttér motivációk, amikben a pszichológiailag egyértelműen sérült rosszfiúk/lányok érdekes társadalomkritika mentén akarják megtizedelni a túlnépesedett emberiséget… ez pedig nekem nagyon bejön. Ezzel az egész idiotizmusnak adnak egy olyan összetevőt, ami kiemeli a nagyon buta látványfilmek közül, amik miatt én legalábbis többnek érzem ezt a világot, mint ami esetleg valójában. Az már más kérdés – de ez is lehet, hogy védjegy – hogy megint csak sikerült egy mérhetetlenül idióta és ripacs, jelentősen eltúlzott ellenséget kreálni. Poppy (Julianne Moore), a 60-as években ragadt, embert daráló, elmebeteg nő iszonyat ripacs, környezete az irónián és a szatírán túl is szinte elviselhetetlen – ráadásul semmi értelme nincs. Tömegével jönnek a logikátlanságok, az idiotizmusok, a Kambodzsában (    ) kabátban szolgálatot teljesítő őröktől kezdve a dzsungelben nem izzadó, makulátlan kinézetű öltönyösökön át a csak úgy simán, következmények nélkül megsemmisített szérumraktárig. Apropó, azon kívül, hogy qrva jól nézett az ott ki, ahol volt, valaki meg tudja mondani, mi értelme volt azt, ott „elrejteni”? És hogy ha egy kis füllentés, sanda nézés darálást eredményezett, miért is maradt büntetlenül az a nagy bumm??

Ha igazán mélyre akarok ásni, bizony foghatom a fejem. A viszonylag hosszú játékidőbe rengeteg ökörség szorult, néha fájdalmas, ésszerűtlen jelenetek egymásutánjával. Annyira le ugyan még egyszer nem süllyed a film, mint a felütésben, de a sífelvonós rész közel volt hozzá – szerencsére konkrétan ezt egy akkora poénnak zárták le, hogy majd beszartam a röhögéstől… S ha már poén: igen, a Kingsman franchise egyik fő ismérve ezúttal is kiválóan működik: a remek dizájn, a kiváló háttérgondolat mellett a humor az, ami pokoli szórakoztatóvá tudja tenni a filmet. Gallahad és a lepkék nagyon jó forrásai ennek – Colin Firthnak meg qrva jól is áll ez – de az amerikai barátaink, Poppy környezete, vagy akár a vacsora a svéd királynál, vagy a testnedves nyomkövető is maradandó élmény. A némileg vulgáris duma nem tette túlságosan bunkóvá a filmet, van egy szint, ameddig a káromkodás hiteles és életszerű – itt is ez volt a helyzet (és néha qrvára kellett is bele). Viszont ilyenkor és épp ezekért lehet sajnálni, hogy meg kellett felelni a még több, még nagyobb elvnek, a sok túlzott akciójelenet számomra rengeteget elvett a kerek egész élményből… ja, meg még valami, ami qrvára nem kellett ebbe az egészbe: Elton John. Bazzeg, arra nem találok szavakat, az az utóbbi idők leginkább elbaltázott mozis mellékszála volt, nem is értem, mit várt(ak) tőle. Számára ez inkább egy borzasztó negatív reklám lett, még nem olvastam olyan írást, ami dicsérte volna akár őt, akár a puszta szerepeltetését.

Mindezek fényében azt kell mondjam, a Kingsman: Az aranykör ismét csak egy kiváló szórakoztatóipari termék lett – viszont én azzal már nem mindig tudtam mit kezdeni, amennyire betegesen eltúlzott lett. Van egy szint, ami már fájt, és most sajnos jobban fájt, mint két éve.




70%



.

R2-D2 írta:

Kingsman – Az aranykör

Pár éve magamon is meglepődtem – sőt, néha már szinte kényelmetlenül is éreztem magam miatta – hogy egy teljesen agyament, valószerűtlen, eltúlzott akciótól hemzsegő idióta képregényfilm ekkora hatással volt rám… de valahol az egész koncepció működött. Működött a mögöttes társadalomkritika, a film nagy részében visszafogott látvány, a hihetetlen részletgazdag képi világ, a remek poénok és az egész ironikus hangvétel. Egyébként most, a második előtt újráztam belőle (szőrőstől-bőrőstől, extrástól) és meg kell állapítsam, veszettül szórakoztató még most is: sőt, bizonyos aspektusában még jobban is tetszett, mint elsőre…

Kár, hogy a szintén Matthew Vaughn által rendezett folytatás csak simán beállt abba a sorba, amit a hollywoodi folytatások által generált elvárások jelentenek: ez a második epizód pont annyival volt szarabb elődjénél, amennyivel feljebb csavarták azt a bizonyos látvány/élményfaktort. Minden egyéb összetevőjében simán állja a sarat, a gondolati háttere ugyanolyan jó, kidolgozottsága, ötletei a Statesmanon keresztül zseniálisak – minden elemében tökéletes folytatás lehetett volna, ha icipicit visszavesznek a túlzásokból.

70%

Visszafogott látványvilágra nem emlékszem...



...elborult kémparódiára viszont annál inkább   . Ami nem annyira jött be az első részben, azt a másodikból muszáj kihagyni (kell az új főellenfél), meg a robotkutyákat eddig nem láttam, azoktól félek egy kicsit, de azért remélem, pár napon belül meg tudom nézni.

.

Niwrok írta:

Kingsman – Az aranykör


Visszafogott látványvilágra nem emlékszem...


...elborult kémparódiára viszont annál inkább   . Ami nem annyira jött be az első részben, azt a másodikból muszáj kihagyni (kell az új főellenfél), meg a robotkutyákat eddig nem láttam, azoktól félek egy kicsit, de azért remélem, pár napon belül meg tudom nézni.

.

Na, jó, nem mindig, de arra gondoltam, hogy azért nagyjából a kémkiképzés határon belül maradt, a bunyók meg inkább egy jól megkoreografált vicces táncjelenetre hasonlítottak. Ami ott túlzás volt, az már akkor sem jött be, a felrobbanó fejekre viszont már immunis lettem és tudtam rajt röhögni.

Ellenben itt már az elején érezni, hogy elszaladt a ló - nem vicces, inkább kínos. Majd meglátod.

.





Shot Caller




Bár már pár gondolat erejéig megemlékeztem erről a moziról, de miután a trailereinek ajánlóján (    ) kívül nem nagyon találtam róla semmit a neten, úgy gondoltam, hogy ha már más nem írt róla, részünkről egy hosszabb írást is megérdemel. Mintha senki nem látta volna még, vagy esetleg annyira érdektelennek tartja, hogy szóra sem méltatja… pedig aztán ez korántsem jogos. Ráadásul a szokásos kis kutatómunkámat is elvégeztem a film után, így most már örömmel tudom tájékoztatni a kedves olvasókat egy nagyon fontos, a mozi szándékát, lényegét érintő információról – nevezetesen a cím jelentéséről.

A shot caller a szlengben azt a bandafőnököt jelenti, aki már csak kiadja a likvidálási parancsokat, maga azok végrehajtásában nem vesz részt. Többnyire végigjárva a ranglétrát, kezdetben maga is ölt eleget parancsra, ám egy idő után – vélhetően a társak kihalásával, vagy sittre kerülésével – olyan pozícióba kerül, hogy nincs szüksége bepiszkítania saját kezét. Kicsit, mint a maffia, de ez a környezet, ez a börtönvilág azért más – mert azért csak gondoljon bele mindenki abba, mekkora hatalmú az a shot caller, aki a börtön falai közül ad utasításokat mindenféle dolgokra… de ne szaladjunk ennyire lőre. Filmünk szempontjából azért fontos mindezekkel tisztában lenni, mert így, értve a címet, sokkal szembetűnőbb a főhős átalakulása, fejlődése, sokkal érthetőbb, mire is akar kilyukadni a néha bizony nehezen magyarázhatóan csapongó sztori.

Jacob (Nicolaj Coster-Waldau) egy sikeres, menő bróker: feleség, kiskölök, barátok, buli, minden… minden adva van a boldog élethez. Aztán egyszer csak minden rosszra fordul, ő pedig sitten találja magát – amellett, hogy valóban felelős egy ember haláláért, még a saját lelkiismeretével is el kellene számolnia. Így, mikor megtudja, hogy 7 évet kap, szinte megnyugvással veti bele magát a vezeklésbe, amit a fogva tartás jelent. No de egy ilyen típusú ember, mint ő, vajon mihez kezd magával a kőkemény körülmények között, vajon hogy fogja túlélni csicskáztatás nélkül az egészet? Vajon képes-e ő maga is olyan keménnyé és könyörtelenné válni, mint a már hetek, hónapok, évek óta benn lakó erőszakos bűnözők?? Nos, tekintve az előzetest és a posztert, kitalálhatjátok, hogy igen, tud: sőt, most meg, hogy ismeritek a cím jelentését is, azt is kitalálhatjátok, hogy akár még milyen kitüntető pozícióig is eljuthat Jacob...  A mozi legfontosabb eleme tehát az, hogy hogyan lesz a jól szituált Jacobból a szétvarrt, kőkemény Money, aki ráadásul egyenes úton halad a totális megsemmisülés – vagy a totális hatalom felé. Remek és nagyon találó a promó szövege, miszerint „Néhány bűnöző a börtönben születik” – az most más kérdés, mindez mennyire hiteles, egyáltalán egy évtizednyi átalakulást hogyan lehet két órában megmutatni.

A film tulajdonképp végig két idősíkon játszódik, az egyikben, a múltban Jacob börtönbe kerülése, az őt, ott ért behatások és az ezek hatására átalakuló karakter a központi téma. A másik szál, a jelen már a Jacobból időközben Money-vá vált figura szabadulását mutatja a börtönből, aki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, épp egy fegyverkereskedelmi bizniszt próbál tető alá hozni (ld. még SoA). A kettő együtt alkotja azt a jellemet, ami majd shot callerré válhat, a két idősíknak kellene egymást támogatva, kiegészítve felépíteni a gyilkos karaktert. Nos, nekem a legnagyobb bajom itt van a filmmel: szerintem túlságosan messziről indították Jacob figuráját Moneyétól, számomra a srác az elején, minden, csak nem keményfiú. Ez által a börtönben történtek is kicsit valószerűtlenebbek, hiteltelenebbek lettek a kelleténél – csupán pillanatképeket látunk egy ember átváltozásából, mindenféle moralizálás és különösebb magyarázat nélkül. Sokszor írtam már máshol is, de nekem az ilyenfajta történetvezetés, ami inkább hasonlít egy méhecske virágporozó útjára, nem igazán jön be – én szeretem látni, érezni, milyen lelki vívódáson megy keresztül az ártatlannak beállított főhős, míg kőkemény bűnöző lesz… ráadásul az ilyen stílusú „kezdők” inkább a farok túlsó végén szokták végezni. Valahogy úgy érzem, abból a Jacobból, akit a film elején megismerünk, egyszerűen nem válhat az a Money, akit a film elején megismerünk: vagy már ártatlan srác is lehetett volna keményebb, vagy egyszerűen több időt kellett volna hagyni a múltra, a börtönös jelenetekre.

A másik, ami zavaró lehet – de aztán a film előrehaladtával elhalványul az érzés – hogy a fentiekből kifolyólag túl nagy lett a kontraszt Jacob és Money között, és csak nagyon lassan jön el a feloldás, csak nagyon lassan közelít egymáshoz a két figura, kinézetben és viselkedésben is. Így viszont a gyakori idősík váltás néha kifejezetten zavaró, a küllem ugyan jól megkülönböztethetővé teszi a két karaktert (ami egyébként olyan, mintha Waldau két különböző szerepet játszana), de néha nehéz befogadni, hogy a seggéből csempészárut előhúzó figura ugyanaz, mint aki hidegvérrel embert képes ölni. S ha már itt vagyunk: igen, az egész mozi legnagyobb csodája maga a főszereplő, bámulatos, ahogy a Lannister fiú a szemünk előtt válik azzá, aki. Az a Motorhead-bajusz, az a kivarrt felsőtest… beszarás. Mellette szinte mindenki eltörpül, gyakorlatilag az egész börtönbagázs – még kedvenc TWD-s Shane-m (John Bernthal) is – mint ahogy a külső, szabad világ összes jó és rossz fiúja. A Shot Caller ha akart is más lenni, egyértelműen egy egyszereplős dráma lett, kifejezetten Waldau mozija, egy emberé, aki tulajdonképp akaratán kívül lett nehéz fiú – viszont ha már az lett, azt csinálja rendesen…

Mint minden börtönös film, ez sem képes elkerülni a tipikus hollywoodi (vélhetően azért valóságos) kliséket: van itt minden, fehér-mexikói-néger belháború, szomorú feleség, elvesztett gyerek. Mellesleg az ő szerepük számomra a legnagyobb kérdőjel a filmben, ha valami, hát pont ez van iszonyat elnagyolva – már eleve azzal, hogy túl sima a leválásuk Moneyról, de hogy szimplán csak konfliktusforrásnak, önigazoló motivációnak kerüljenek elő, az meglehetősen kicsinyes húzás. A felügyelő, mint másik kinti katalizátor más más tészta, rajta keresztül érezni a se jó/se rossz dilemmáját (Sicario, True detective), de ahogy mondtam, a Jacob/Money dupla figura mellett a srác is meglehetősen elnagyolt lett. Egy valaki tetszett igazán, elsősorban a megjelenése miatt: a The Beast nevű, igazi Shot Caller, aki ugyan roppant kevés időt tölt a vásznon, de számomra hihetetlen karizmája van a faszinak.

Szerencsére a kissé szürkébb karakterek mellett a Waldau által megformált páros a hátán viszi a filmet és szerencsére az egész mozinak kegyetlen jó hangulata van. Annak ellenére, hogy két órás, sok üresjárat nincs benne (inkább még talán kapkod is), de legyen szó akár a benti jelenetekről, akár a kinti bandázásról, minden apró részlet a helyén van. A börtön minden sablonja ellenére zseniális – külön kiemelném a „zárt osztály” megvalósítását – hiába láttunk már gyakorlatilag minden elemét máshol, nagyon ritkán érezni csak az ismétlés ízét. Valahogy sikerül másnak lennie, mint a többi, valahogy ez az egész shot calleres dolog kicsit egyedi ízt ad neki. Ha már ugye eleve erről szól a mozi… hogy az abszolút nem bűnözőnek induló figurából hogy válik egy meghatározó alvilági figura. Az már más kérdés, hogy bennem kicsit hagyott kétséget az, hogy ez olyan természetes lenne – legalábbis ebben a történetben, ilyen motivációkkal és ilyen felületes bemutatással nem egyértelmű. Ettől még a Shot Caller egy érdekes darab, egy kemény és talán realista film is – olyan óriási katarzist nem okoz, mint ami esetleg kódolva van bele. Jammie Lannister mindenestre lenyűgöző.




80%



.

.





Egyenesen át (2017)




Nem kötelezhetek senkit – maximum kérhetek – arra, hogy elolvassa az eredeti, 1990-es Egyenesen átról írt ajánlómat, de aki megteszi, talán kicsit jobban megérti, milyen viszonyban is vagyok én ezzel a címmel. Hiába is olvasom mostanság sok okos helyen, hogy Joel Schumacher filmje sem volt anno egy nagy eresztés és ahhoz képest az új kifejezetten pocsék – én határozottan imádom annak minden percét… és bizony, egy lakatlan szigetre biztos magammal is vinném. Ezek után talán érthető, ha kicsit szkeptikus voltam a remake-kel szemben, talán érthető lesz az a talán élesebb kritikai hang, amit végül is kiváltott belőlem ez az új mozi. A legelső gondolatom az volt vele kapcsolatban, hogy ez a világ legfeleslegesebb filmje, ebből gyakorlatilag minden hiányzik, amiért a régit szeretem – s bár dicsérni kellene/lehetne mindazokért a változtatásokért, amik egy szükséges és jó újragondolás alapjai lehetnének, itt még azok sem működtek. Önmagában, az eredeti ismerete nélkül talán – de csak nagy jóindulattal – meg is áll a lábán, nem egy nézhetetlen darab, a mai kor szelleméhez tökéletesen igazított közepes kis mozi: a legnagyobb baj, hogy szintén a Flatliners címet viseli.

Kezdjük a lényeggel: hiába próbálja a stáb elhinteni mindenhol, hogy ez nem remake, ez egyszerűen nem igaz. Már azt is olvastam, hogy folytatás, de ez is egy szemenszedett hazugság: azzal, hogy Kiefer Sutherland, az eredeti film Nelsonja szerepel benn, attól még nem az… ez csak egy random cameo, amiben ő egy professzort játszik az egyetemen. Nagyon apró változtatással, néhány elrejtett utalással, elejtett mondattal, esetleg egy kacsintással lehetett volna kötni az egészet a múlthoz, akkor talán lehetne folytatásnak is nevezni – sőt, akkor talán még jobban is tetszhetett volna – de így ez egy nulla. Érdekes amúgy, hogy Hollywood néha mennyire töketlen és ötlettelen, mennyire nem tudja kihasználni a crossowerekben rejlő lehetőségeket – oké, néha ennek jogi akadályai vannak, de itt, egy ugyanolyan című filmnél ez gondolom, szóba sem jöhet. Elég lett volna az, ha mondjuk a professzor neve Nelson, és mondjuk egy fél mondattal megjegyzi, hogy ne játsszanak a halállal. Mindegy, ez nem történt meg, így Kiefer szereplése gyakorlatilag értéktelen. Ahogy amúgy az egész film is az.

Courtney (Elen Page) fiatal orvostanhallgató, az évfolyam egyik legjobbja, aki egy korai tragédia hatására adatokat próbál gyűjteni a halál utáni életről. Egyéként már eleve a felütés is fura volt, valahogy úgy érzem utólag, mintha a mai kor lebutított igényszintjének megfelelve, az első percekben el kell mondani, mi miért fog történni – én biztos, hogy az ominózus nyitójelenetet nem oda és nem így tettem volna be. Mindegy, Courtney fejébe veszi, hogy ellenőrzött körülmények között egy percet tölt a túlvilágon, már csak „barátok” kellenek, akik majd visszahozzák… tegnap óta azon tűnődöm, hogy ezt hogy sikerült összeírni az amúgy korábban komolyabb munkákat is produkáló író párosnak. Ugyanis a barátok, akik ugye életet kellene, hogy visszaadjanak, még csak nem is alkalmasak erre, az egyikük egy hajdani barátnő, Sophia (Kiersey Clemons), aki ráadásul épp tanulási nehézségekkel küzd, konkrétan kirúgásra előtt áll, a másikuk meg az ex pasi, Jamie (James Norton), aki szabályosan béna egy újraélesztéshez. Még szerencse, hogy az évfolyamra jár Ray (Diego Luna) és Marlo (Nina Dobrev) is, akik aztán csak úgy belecsöppennek az eseményekbe. De tényleg, ennyire béna csapat összeterelést rég láttam…    Az új sztori egy ideig híven követi a régit, az icipici változtatás, miszerint az agy frissítése bizonyos tudás előhozásával is jár, nekem kifejezetten tetszett. Még az is tetszett – mert hát ez az egész sava-borsa, ugye – amiket a szereplők magukkal hoznak a túlvilágról, ebben talán még túl is szárnyalja elődjét: egyszerűen a jobb és modernebb filmes technikák használatával hatásosabbak a túlvilág jelenetei és démonai.

Azt nem tudom egészen pontosan megmondani, hol dobott ki a film, de valahol a Courtney-vel történtek után. Értem én, hogy egy feldolgozást néha újra kell gondolni, de Courtney és legfőképp Ray karaktereinek ilyen szintű átalakítása teljesen kiherélte a mozit.    Mindezzel párhuzamosan pedig eluralkodott a vásznon a kétségbeesett kísérletezés arra, hogy jobb híján valami épkézláb horrort összehozzanak – mintha elfelejtették volna, mi is ennek az egésznek a lényege. Néhány jelenet egyszerűen totál baromság, míg eredetileg megmaradt a kérdés, hogy a bántalmazó kisfiú vajon csak a főhős fantáziájának kivetülése, addig itt akár a késes, akár a trailerben is látott padlón húzás totál valóságot feltételez ( )  és nem más, mint egy ócska horror elem. Szomorú, hogy ennyire elvesztették a fonalat, hogy ennyire csak a mai trendnek megfelelés volt a fontos. Ráadásul, a sok modern kütyü, az MR gép, a kórház használaton kívüli kórháza ( ) inkább csak elvesz a hangulatból: valahogy túl modern, rideg és semmilyen lett az egész. A korábbi gondolatok semmibe vesztek, a vallásosságból semmi nem maradt (de helyette van néger és latin szereplő    , csodálom, hogy buzi nincs), a bűnbánat meg… a fene se tudja. Eleve itt már ugye mindenkinek nincs is múltja, másrészt mekkora idiótaság ez a szellemes dolog… mintha csak egy Démonok között lightet látnék.

Az, hogy a sztori ugyanaz, a fő motívumok ugyanazok, az még nem olyan óriási baj, eleve nem is lehet más – az már nagyobb baj, hogy olyan dolgokon változtattak, amit nem kellett volna.     Mindenekelőtt ugye a kis csapat egyes tagjainak személyes sorsán (teljesen felesleges az a dráma, így), de azt végképp nem tudom hova tenni, hogy egyikük csak úgy elsumákolja a dolgot. Pont az lett volna a lényeg, hogy mindenki megtalálja a saját megváltását, bűnbocsánatát, hogy aki ebben részt vesz, az szembesüljön mindazokkal a bűnökkel, amiket elkövetett, vagy amit ő annak tart – viszont azt meg aztán végképp ne akarja senki megmagyarázni, hogy Courtney pont attól szenved, akitől. Nincs rendben így ez az egész, nincsenek meg azok a hangulati elemek, amik esetleg tényleg parássá tehették volna az egészet: emlékszem, mikor Julia Roberts rányitott drogos apjára, azon sokadikra is felment a pulzusom. Az új Egyenesen át a thriller vonalat totál hanyagolja, az egész sejtelmességet egy ócska szellemes film szintjére viszi le, többnyire vízi hullákkal ijesztgetve – persze közben kínosan ügyelve a korhatárbesorolásra is. Nehogy nézőt veszítsenek abból a kevésből is…  

Az egész bagázs – pedig azért vannak köztük szipmatikus arcok – meg sem közelítik a korábbi társaság színvonalát, és valahogy a néző szívébe sem képesek belopni magukat. Legnagyobb esélye erre sokáig a Labraccio utánzat Raynek volt, de miután az ő karakterét is kiforgatták, ez is elmúlt – de még így is ő a legjobb fej, kár, hogy a korábbi ateizmus is eltűnt a moziból és nem tudott rá épülni. Egy ideig egyébként próbáltam kötni a karaktereket a korábbiakhoz, de aztán minden összekeveredett és összefolyt. Itt minden csak egy visszhangnak tűnik, egy nagyon gyenge és halovány utánzatnak, ami megint csak egy dologban győzi le elődjét: kép és hang. Tény, hogy látványosabb, modernebb az egész – a modernség és a tudomány viszont egy ilyen zsánerű mozinál szerintem fordítottan arányos. S ha már tudomány: icipicit itt is elvetették a sulykot: ami magát a visszahozást, annak orvosi hátterét illeti, arról nem sok újat tudunk meg – és sokkal feszültebb is volt a kihalt csarnokban felállított ágy a maga bizonytalanságával, mint ez a kórház nem használt kórház része – ellenben a professzor konzultációin olyan kórképekkel dobálóznak, ami senki nem ért és semmit nem tesznek hozzá a filmnek. Az tiszta sor, hogy Courtney új képességét ábrázolni kellett, de a nézőnek meglehetősen kínai így minden.  

Azért annyi pozitívumot el tudok mondani az egészről, hogy végig tudtam nézni. A millió apró tüske, ami a hasonlítgatásból eredően folyamatosan bökködött, a végére olyan nagyon mély sebet nem ejtett rajtam. Ennél vannak sokkal, de sokkal rosszabb feldolgozások (feleslegesebb már azért kevesebb), amik olyan szinten el vannak baszarintva, hogy kín szenvedés nézni őket (A tégla). Aztán van olyan is, ami jobban sikerült, legutóbbi példa erre a 2015-ös Holtpont, amiben megragadott valami, ami képes volt megújulva szórakoztatni. De ez… ez simán odaállhat a Ben Hur, az A hét mesterlövész, az A tetovált lány és a többi mellé: van, van, de minek. Tucatfilm, tucat fogyasztóknak, mindenkinek azt javasom, maradjon az eredetinél: már csak azért is, mert rácsodálkozhat, milyen fiatalok is voltak anno a színészek, meg hogy milyen is egy igazán jó thriller. Kicsit horroros, izgalmas, többrétegű, sok okos gondolattal. Nem úgy, mint ez.





50%




.

R2-D2 írta:

.
Egyenesen át (2017)

Az új sztori egy ideig híven követi a régit, az icipici változtatás, miszerint az agy frissítése bizonyos tudás előhozásával is jár, nekem kifejezetten tetszett. Még az is tetszett – mert hát ez az egész sava-borsa, ugye – amiket a szereplők magukkal hoznak a túlvilágról, ebben talán még túl is szárnyalja elődjét: egyszerűen a jobb és modernebb filmes technikák használatával hatásosabbak a túlvilág jelenetei és démonai.

Szomorú, hogy ennyire elvesztették a fonalat, hogy ennyire csak a mai trendnek megfelelés volt a fontos. A korábbi gondolatok semmibe vesztek, a vallásosságból semmi nem maradt (de helyette van néger és latin szereplő    , csodálom, hogy buzi nincs), a bűnbánat meg… a fene se tudja. Eleve itt már ugye mindenkinek nincs is múltja, másrészt mekkora idiótaság ez a szellemes dolog… mintha csak egy Démonok között lightet látnék. Nincs rendben így ez az egész, nincsenek meg azok a hangulati elemek, amik esetleg tényleg parássá tehették volna az egészet. Az új Egyenesen át a thriller vonalat totál hanyagolja, az egész sejtelmességet egy ócska szellemes film szintjére viszi le, többnyire vízi hullákkal ijesztgetve – persze közben kínosan ügyelve a korhatárbesorolásra is.

50%

Ha erről egy filmet csinálnának, egészen érdekes lenne: beraksz egy jó drámát, és húsz év technológiai fejlődésének segítségével a másik végén kijön egy közepesen szar horror.

Már majdnem megnéztem a moziban, éppen azért, mert úgy gondoltam, hogy ha már remake, akkor hellyel-közzel ugyanazt tudja, mint a régi, persze más sztárokkal, de technológiában, látványban jobb lesz. Aztán láttam az előzetest valamelyik film előtt nemrég, és annyira bántóan szar volt, hogy a megfakult emlékeim szerint is magával ragadó drámai és morális kérdéseket kitrancsírozták a filmből, és a helyét bulihangulattal töltötték fel, mintha meghalni buli lenne, hogy ott helyben le is tettem erről. Nem azért, mert riogatós horrornak nem lehetne jó, talán még egyszer meg is nézem, ha elém kerül, de most úgy érzem, még nekem is fájna, hogy miből mi lett Oplev keze alatt ebből, Tetovált lány ide vagy oda...

Egyszer már megígértem, hogy újranézem... most egy lépéssel közelebb "löktél" ehhez .

.

Niwrok írta:

Egyenesen át (2017)


Ha erről egy filmet csinálnának, egészen érdekes lenne: beraksz egy jó drámát, és húsz év technológiai fejlődésének segítségével a másik végén kijön egy közepesen szar horror.

Egyszer már megígértem, hogy újranézem... most egy lépéssel közelebb "löktél" ehhez   .

.

Azt komolyan várom... bár nem lesz olyan, mint 27 évvel ezelőtt volt (ld még A jófiú), meg mindaz a személyes kötődés, szeretet biztos hiányozni fog, ami nálam megvolt, de remélem, hogy találsz benne kapaszkodót...

És nem, még riogatós horrornak sem jó...


.

.





Szárnyas fejvadász 2049





Néhány dolgot szeretnék tisztázni rögtön az elején, mielőtt esetleg bárki jobban belemerül az olvasásba, és esetleg túlságosan beletaposok lelkivilágába, vagy Villenevue, Gosling és Blade Runner imádatába. Az egyik az, hogy soha nem volt igazán kedvencem az eredeti, első, 1982-es Szárnyas fejvadász, sokadik nézésre is rendszeresen bealszom rajt, szerintem egy jogtalanul kult státuszba emelt egyszerű művész sci-fi, aminek összesen két értékelhető eleme van: a látványa és Harrison Ford (bár utóbbi is csak Fordként, nem Deckardként). S nem, nekem a zenéje sem jött be, olvasom, mennyire ájuldoznak mindenhol Vangelis akkori komponálásától, mégis, nekem nincs egyetlen dallam sem, ami a fejemben megmaradt volna – pedig alig három napja láttam újra (sokadszorra) a filmet. Vontatott, unalmas az egész – mintha Tarr Béla sci-fit rendezne, ez pedig számomra maga a pokol. A másik dolog – ami viszont az új alkotáshoz kapcsolódik – hogy ismét csak a nagy netes magömlések ellenére számomra Dennis Villenevue inkább egy visszatartó név, egyetlen egy filmjét sem kedvelem igazán, sosem tudtam mit kezdeni a faszi látásmódjával: azt meg, hogy egy zseni lenne, korunk legnagyobb rendezője, szabályosan kinevetem… a zseniket máshogy hívják Hollywoodban. És ide tartozik még valami: Ryan „Faarc” Gosling az egyik legkevésbé kedvelt színész számomra a mai palettán, sok filmjét is láttam, de a mimikája stílusosan egy android szintjén van…  A lényeg, hogy bármennyire is degradáló, vagy kínos, egyáltalán nem vagyok/voltam Blade Runner fan – lehet persze szidni érte, meg mindenféle hozzá nem értő seggfejnek titulálni, de ez a tényeken nem változtat.

Ennek ellenére kifejezetten érdekelt a Blade Runner 2049. Részben persze a hype miatt, de eleve, mert ugye sci-fi, márpedig jómagam igyekszem az elérhető fantasztikus filmek túlnyomó többségét megnézni. Másrészről meg ugye Harrison Ford, az én kedvenc Han Solom, akit valami idióta kinyírt egy másik világban, és akit ki nem hagynék semmiért sem, ha tehetem – az már más kérdés, hogy két qrva órát kellett várni rá, hogy feltűnjön a filmben. Igyekeztem minél jobban ráhangolódni az egészre, minimálisra csökkenteni az elvárásaim – amiknek aztán végül is az lett a következménye, hogy még a saját mércémhez képest is meglepően zökkenőmentesen telt el a 2 óra 44 perc a moziban. Nem mondom, hogy minden percét feszült figyelemmel követtem (ez egy ekkora játékidőnél ritkán sikerülhet), de összességében azt mondom, határozottan jobban tetszett, mint elődje. Művésziessége ugyanúgy megvan, de most valahol kevéssé éreztem céltalannak az egészet – meg hát a rendezőtől valahol pontosan ezt is vártam. Talán még meg is dicsérhetném a jóembert, hisz képes volt tényleg úgy hozzányúlni a történethez, annak folytatásához, hogy egyszerre frissített rajta és őrizte meg a hagyományokat… kár, hogy mindez a történetnek nevezett kérdéshalmaz nem ilyen hosszú játékidőre szól.

K ügynök (Ryan Gosling) egy szárnyas fejvadász. A múltkori Nexus 6 vadászat után immár Nexus 8-akat kell likvidálnia, kifejezetten hatékony és profi abban, amit csinál (nem véletlenül). A korábbi replikáns gyártó cég romjain egy másik replikáns gyártó cég van már, egy kissé fura (bolond? ripacs?) vezetővel, akit Wallace-nak hívnak. Ő volt az, aki megmentette az emberiséget valami műkajával, aki továbbfejlesztette a korabeli modelleket, az új androidok (bocsánat, replikánsok) még jobbak, tökéletesebbek, életszerűbbek. Már-már megkülönbözhetetlenek az embertől, csupán a szemükbe (csontjukba??) égetett gyártási szám az, ami árulkodó. A Föld valami homályban tartott többnapos korábbi áramszünet hatására full posztapokaliptikus képet mutat, viszont az a kevés ember meg, aki a nagy sötétség és kirajzás után maradt, elképesztő vizuális és virtuális környezetben éli mindennapjait. Jó kérdés amúgy, hogy mikor és hova ment mindenki, miért a replikánsok maradtak itt túlnyomó többségben, s hogy mi értelme is lenne mondjuk velük megtölteni a bolygót, mi az hogy a replikánsok az emberiség túlélésének garanciája… de ez maradjon annak a titka, aki ezt kitalálta. Amúgy is az a trend manapság, hogy ne gondolkodj túl sokat a látottakon, mert esetleg rájössz, hogy mégsem akkora durranás az egész koncepció… itt is ezt érzem amúgy, ahogy már az első epizódnál is (csak ott sokkal intenzívebben), ami megint csak azért lett kult, mert jól néz ki és egy zagyvaság.

Ez szerencsére kevéssé az, itt érezni némi koncepciót a történetben, K ügynökön keresztül legalábbis mindenképp: nyomoz egy Nexus 8 után, akit megtalál, elintéz, de közben egy olyan dologra bukkan, ami alapjaiban megrengetheti a világot. Ezzel szembesíti főnöke is, a Hadnagy (Robin Underwood Wright), aki szerint az egészet titokban kell tartani, mert ha ez nyilvánosságra kerül, a világrend megdőlhet – fura mód egyébként Wallace meg pont ezt kutatja. És itt álljunk meg egy picit: tessék mondani, ez az egész kinek a fejéből pattant ki? Mármint hogy a replikánsok képesek arra, amire itt képes volt egyikük?? Most az hogyan? Ők most androidok vagy nem? Milyen belső szerveik vannak, azok hogy működnek… de legfőképp ha vannak, minek vannak? Értem én, hogy már annyira közel vannak az emberhez, hogy biológiai funkciókban teljesen megegyeznek – bár nem látom értelmét egy szaró replikánsnak – de minek?? És akkor mi volt más abban a nulladik példányban (ami amúgy néhány modellel korábbi), hogy ezt a csodát eredményezte?? Vagy csak ez is olyan, hogy de fasza dolgot találtunk ki, csak nehogy valaki belekérdezzen??? Nekem legalábbis qrvára nem állt össze a kép, hogy lehetséges az, ami megtörtént… és akkor az utána miért nem történt meg?? Ezzel pedig elértünk oda, hogy itt a replikánsok már nem is a négyéves ciklusuk után kutatnak, sőt, nem is az annyira divatos és sablonos érzelmet keresik, hanem egy messiáson keresztül mini majmok bolygóját terveznek…

K ügynök tehát nyomoz, kutat, egyre mélyebben vájkál a múltban, egyre furább és vadabb lesz körülötte a világ: sőt, egy idő után saját magával is el kell számolni. Nem kicsit hasonlít az egész az Equlibrium érzelemmentességi tesztjeire, és ugyan Chris Bale sem egy mimikaművész, de Gosling… nos, őt erre találták ki. Erre született. Szóval K – egy idő után John – nyomoz, és természetesen eljut a már visszavonult és elrejtőzött Deckardhoz is. Abba most megint nem érdemes belegondolni, hogy egy bizonyos pontjain kihalt, más pontjain hi-tech bolygón hogyan lehet és mi értelme is van elrejtőzni – de még mindig jobb volt ez a megoldás, mint mondjuk a TR5 vonatkozó rejtekhelyei a sivatagban. A nagy találkozás – amire amúgy az egész trailert kihegyezték – tényleg ütős (néha szó szerint), van logikája és következménye, az meg, hogy megint csak pont annyira ölünk meg valakit a filmben, hogy utána szépen vissza tudjon térni/ütni/vágni… nos, az hollywoodi mércével sajnos teljesen normális. E szempontból kissé alulteljesít a mozi, a kevés akciójelenet is többnyire kiszámítható (egyedül talán a szeméttelepes golyózápor volt kissé meglepő) és gépies, látszik, hogy a mozi ezúttal sem az akciófrekvenciára hangolódott. Sokkal inkább csak azt a hangulatot próbálta elkapni és tovább vinni, ami a első fejezetet jellemezte, annak vonalán, továbbgörgetve a replikánsokkal teli fiktív világ lehetséges eseményeit – valami bámulatos vizualitással.

Ez pedig egyértelműen Villenevue terepe. Mindig is problémám volt a látásmódja, majd minden filmjében a történetet alárendelte a látványnak, önmagában a 2049 is egy túlnyújtott vizuális orgia, rengeteg felesleges és hatásvadász elemmel, kidolgozatlan karakterekkel, csak úgy megtörténő eseményekkel… mégis, most éreztem talán azt először, hogy működik a dolog. Látvány és hangulat szemszögéből mindenképp, a többit meg az esetében egyszerűen el kell felejteni. Egy csomó figura csak jön és megy, a legfőbb történetalakítók sincsenek kidolgozva, szimplán csak kilépnek a képből (Wallace???), mikor nincs rájuk szükség, teljesen légies az az istenített továbbgondolt sztori. Viszont a képi világ tényleg visz mindent, megértük azt, hogy egy filmet csak azért érdemes megnézni, csak attól jól érzed magad, mert tetszik, amit látsz. Még a sok idiótaság is látványosan van tálalva, legalábbis engem többször elvarázsoltak azok az ötletek, amiket egy mai sci-fitől elvárok.. A CGI korábbi szereplő beszarás, kenterbe veri Tarkint, Joi is például szenzációs ötlet, még ha igazából semmi értelme sincs, de pl. a replikáns születése is hasonló (még ha láttunk is ilyet már)… tényleg, Deckard nem lehet replikáns, mert ő megöregedett. De legyen akár a nagyváros, akár a pusztaság, akár sivatag, akár zárt szoba üvegfal mögött: minden borzasztóan erős hangulattal bír. Néhány jelenet kifejezetten hosszú és kitartott – ezúttal viszont élmény volt nézni a tájat, a környezetet, s kevésbé zavart a lassúság. Ez is egy művészfilm, egy roppant lassú, felületes sci-fi, de egyúttal egy baromi látványos mű is, ami pont elég ahhoz, hogy lehessen rá pozitívan emlékezni.

TOP 10 közelében sem lesz év végén nálam, de meglepő módon nem éreztem magam kényelmetlenül rajta.



75%



.

R2-D2 írta:

Szárnyas fejvadász 2049

Nem mondom, hogy minden percét feszült figyelemmel követtem (ez egy ekkora játékidőnél ritkán sikerülhet), de összességében azt mondom, határozottan jobban tetszett, mint elődje. Művésziessége ugyanúgy megvan, de most valahol kevéssé éreztem céltalannak az egészet – meg hát a rendezőtől valahol pontosan ezt is vártam. Talán még meg is dicsérhetném a jóembert, hisz képes volt tényleg úgy hozzányúlni a történethez, annak folytatásához, hogy egyszerre frissített rajta és őrizte meg a hagyományokat… kár, hogy mindez a történetnek nevezett kérdéshalmaz nem ilyen hosszú játékidőre szól. Amúgy is az a trend manapság, hogy ne gondolkodj túl sokat a látottakon, mert esetleg rájössz, hogy mégsem akkora durranás az egész koncepció… itt is ezt érzem amúgy, ahogy már az első epizódnál is (csak ott sokkal intenzívebben), ami megint csak azért lett kult, mert jól néz ki és egy zagyvaság.

Sokkal inkább csak azt a hangulatot próbálta elkapni és tovább vinni, ami a első fejezetet jellemezte, annak vonalán, továbbgörgetve a replikánsokkal teli fiktív világ lehetséges eseményeit – valami bámulatos vizualitással. Ez pedig egyértelműen Villeneuve terepe. Mindig is problémám volt a látásmódja, majd minden filmjében a történetet alárendelte a látványnak, önmagában a 2049 is egy túlnyújtott vizuális orgia, rengeteg felesleges és hatásvadász elemmel, kidolgozatlan karakterekkel, csak úgy megtörténő eseményekkel… mégis, most éreztem talán azt először, hogy működik a dolog. Látvány és hangulat szemszögéből mindenképp, a többit meg az esetében egyszerűen el kell felejteni. Néhány jelenet kifejezetten hosszú és kitartott – ezúttal viszont élmény volt nézni a tájat, a környezetet, s kevésbé zavart a lassúság. Ez is egy művészfilm, egy roppant lassú, felületes sci-fi, de egyúttal egy baromi látványos mű is, ami pont elég ahhoz, hogy lehessen rá pozitívan emlékezni.

TOP 10 közelében sem lesz év végén nálam, de meglepő módon nem éreztem magam kényelmetlenül rajta.

75%

Erről megint nem tudok hasonlóan pozitívan nyilatkozni, mert az öncélúsága, a lassúsága és a hossza mindent agyonnyomott, ami esetleg érdekes is volt a filmben.

Villeneuve talán most esett át nálam leginkább a ló túloldalára, mert eddig a vizualitásnak volt valami támasza, hol egy filozófiai fejtegetés az emberi gondolkodásról és annak kifejező eszközeinek kölcsönhatásáról (Ébredés), hol egy drámai mindfuck (Enemy). Ez a mostani viszont nem több egy egyszerű nyomkeresésnél, aminek a háttere több kérdést vet fel, mint amennyit folytatásként megmagyaráz; bár egy szálon fut végig, közben akkora ugrásai vannak, mintha nem lenne idő jobban, mélyebben bemutatni a dolgokat, magára a keretre is rászánni a munkát, ami viszont 160 perc játékidővel egyszerűen nem igaz. Csak akkor nem lehetne huszadszor is a szemkifolyatóan homályos városképen időzni, miközben az ember fejét szétviszi a szétvert hajókürtre és bálnasivításra hangszerelt "zene" (Zimmernek nagyon becsípődött a Dunkirk...), nem lehetne több perces jelenetet csinálni egy egyszerű archívumos lekérdezésből vagy egy lépcsőn felsétálásból, csak mert a rendezőnek és a kritikusoknak magömlése van a fényszögektől, és nem lehetne olyan egzisztencialista zagyvaságokat beleírni, mint amit a cselekmény szempontjából amúgy teljesen céltalan Wallace ad elő arról a feszültségről, hogy nem tudja reprodukálni azt a gyártási selejtet, amitől a biorobotok képesek szülni   . Értem én azt is, hogy rendezőként kötötte a kezét az eredeti filmnek a látványvilága és a stílusa, és az is éppen elég vontatott volt, és még magát is bele kellett raknia, de ebben sokat segített volna -még Hollywood körökben is- az önmérséklet egyre ritkábban gyakorolt erénye.

Ahhoz képest meg a filmnek megvannak a maga kedvelhető, elgondolkodtató elemei, csak belevesztek a ködbe. Tényleg egy nagy plusz Joi szerepe, megjelenése a filmben, az érzelmi viszony egy virtuális "személlyel"... de már ott például jó lett volna, ha a főhős nem akkor bonyolódik szexbe, amikor egyébként menekülnie kéne az üldözői elől. "K"-nak emellett is megvoltak a maga drámai vonatkozásai, aki modern Pinokkióként szeretett volna "igazi kisfiú" lenni, valami több, mint egy sorozatban gyártott modell, és mind az erre való ráébredés, mind az ebből való kiábrándulás igazán katartikusra sikerült (na, ehhez kell Gosling "faarca", hogy ezt a kontúrjaival is el tudja játszani   ). Ami és aki viszont a legjobban tetszett, az az "emlékcsináló" volt, szerintem az önmagában egy külön film témája lehet, gyakorlatilag az egyetlen nem felszínes pontjaként a 2049-nek, és kifejezetten sajnáltam, hogy az első megjelenésekor a kelleténél az is öncélúbb lett, hiszen K nem arra a kérdésre kap választ, amire keresi. Jól estek az ismerős arcok, helyszínek felbukkanásai is, de közülük is inkább Mackenzie Davis tartozik ebbe a körbe, mint Ford, bármennyire karizmatikus is még most is...  tudom, "           "   ...

Két nagy hibája volt mindezzel együtt is a filmnek. Az egyik a kora, mert míg az 1982-es film is tele volt öncélú képekkel, azokat nem csak maga a látvány tette lenyűgözővé, hanem a technológia, az eszközpark is, amivel létrehozták... itt a CGI-nek az aprólékossága ellenére sem volt ekkora varázsa. A másik meg az a párhuzam, amit a nemrég látott Neon Demon miatt éreztem; mindkettő tudott múzeumba valóan szép képekkel szolgálni, de amíg ott az öncélú vizualitás a téma, a szépségipar és a divatszakma miatt a film szerves része volt, itt meg csak öncélú vizualitás (kíváncsi vagyok, ha Refn esetleg sci-fit csinál majd, akkor is ennyire el tudod-e engedni magad   ). Ennyivel éreztem gyengébbnek még azoknál is.

6/10

U.i.: A filmhez készült Villeneuve megbízásából három kisfilm is, amik az előzményekbe engednek pár percnyi betekintést. Inkább csak hangulatfokozó "előételek", kb. az Animátrix stílusában, de hátha érdekesek lesznek:


.

Niwrok írta:

Szárnyas fejvadász 2049

Villeneuve talán most esett át nálam leginkább a ló túloldalára, mert eddig a vizualitásnak volt valami támasza, hol egy filozófiai fejtegetés az emberi gondolkodásról és annak kifejező eszközeinek kölcsönhatásáról (Ébredés), hol egy drámai mindfuck (Enemy). Ez a mostani viszont nem több egy egyszerű nyomkeresésnél, aminek a háttere több kérdést vet fel, mint amennyit folytatásként megmagyaráz; bár egy szálon fut végig, közben akkora ugrásai vannak, mintha nem lenne idő jobban, mélyebben bemutatni a dolgokat, magára a keretre is rászánni a munkát, ami viszont 160 perc játékidővel egyszerűen nem igaz. Csak akkor nem lehetne huszadszor is a szemkifolyatóan homályos városképen időzni, miközben az ember fejét szétviszi a szétvert hajókürtre és bálnasivításra hangszerelt "zene" (Zimmernek nagyon becsípődött a Dunkirk...), nem lehetne több perces jelenetet csinálni egy egyszerű archívumos lekérdezésből vagy egy lépcsőn felsétálásból, csak mert a rendezőnek és a kritikusoknak magömlése van a fényszögektől, és nem lehetne olyan egzisztencialista zagyvaságokat beleírni, mint amit a cselekmény szempontjából amúgy teljesen céltalan Wallace ad elő arról a feszültségről, hogy nem tudja reprodukálni azt a gyártási selejtet, amitől a biorobotok képesek szülni   . Értem én azt is, hogy rendezőként kötötte a kezét az eredeti filmnek a látványvilága és a stílusa, és az is éppen elég vontatott volt, és még magát is bele kellett raknia, de ebben sokat segített volna -még Hollywood körökben is- az önmérséklet egyre ritkábban gyakorolt erénye.

... kíváncsi vagyok, ha Refn esetleg sci-fit csinál majd, akkor is ennyire el tudod-e engedni magad  
6/10

U.i.: A filmhez készült Villeneuve megbízásából három kisfilm is, amik az előzményekbe engednek pár percnyi betekintést. Inkább csak hangulatfokozó "előételek", kb. az Animátrix stílusában, de hátha érdekesek lesznek:


.

Én ezt picit pont fordítva látom... nálam pont eddig volt elviselhetetlen Villenevue képi világa, és tulajdonképp elviselhetetlen lett volna most is, ha ez nem a Szárnyas fejvadász folytatása, ami alapból ugyanilyen volt. Ehhez a mozihoz illik talán leginkább a rendező látásmódja - az egész egy 164 perces lassú videoklip, egy művészfilm Tarr Béla nyomdokain.

Egyébként Refn neve már abban a kalapban van, amiből már nem nézek filmet, úgyhogy azt nem fogom tudni neked megmondani, milyen lesz, ha ő is sci-fit rendez. Villenevue ezzel csupán életben tartotta magát nálam, de nem szerettem meg jobban és nem is ismerem el jobban, mint eddig.

Annyira pozitívan én sem nyilatkoztam róla, a történet több kérdést vet fel, mint amire választ ad, és meglehetősen nehéz (lehetetlen) befogadni egy szülő replikáns gondolataát. Pont tegnap este beszélgettünk róla: mi értelme van egy gyártott androidba komplett belső szervrendszert építeni ( ), meg hogy akkor most azok akkor hogy öregednek, stb... De ez is olyan, okosnak tűnő film, ami azt gondolja, hogy ne kérdezősködj, csak fogadd el a baromságainkat. Wallace léte is pont ilyen: minek?

A videot köszi, mindenképp megnézem, hátha kiderül, hogy egy hetes áramszünetben hogy halt ki a bolygó nagy része...


.[/quote]