R2-D2 írásai 3.0

.





Az ígéret





Na, ezt sem fogja a török kormány sűrűn mutogatni senkinek…

Az örmény népirtás örmény források szerint mintegy másfél millió örmény erőszakos kitelepítése és lemészárlása volt 1915 és 1917 között, a muzulmán vallású törökök alkotta Oszmán Birodalomban, az ifjútörök kormány uralma alatt. A törökök szerint 200–300 ezren, míg a tudományos körökben elfogadott nézet szerint 600-800 ezren vesztették életüket. Az örmény genocídiumra széles körben tekintenek úgy, mint az egyik első modern, szisztematikus népirtásra, ami talán még a nácikat is inspirálhatta (így nem is véletlen, hogy a második legrészletesebben tanulmányozott ilyen jellegű eseménysorozat a történelemben), viszont Törökország kormánya a mai napig visszautasítja, hogy az eseményeket genocídiumként jellemezzék. S ha már visszautasítja, vélhetően mindent meg is tesz a film ellehetetlenítéséért – elég csak a megjelenés előtti több tízezres imdb 1 csillagos szavazatra gondolni…

Annak ellenére, hogy azért én már hallottam erről az örményes dologról – meg amúgy sok más egyéb hasonlóról is, ld. Ruanda, Indonézia, Ukrajna, stb.… - valahogy totál kiment a fejemből, hogy mit is fogok látni a filmben. Valahol, valami kósza hírben ugyan olvastam róla, de előzetest nem néztem, ez esetben (is) csupán Christian Bale volt a húzónév (Poe Dameronon pl. szabályosan meglepődtem) - valahogy az volt a kis fejemben, hogy ez az egész egy kosztümös szerelmi háromszög lesz, amolyan Akihez beszél a Föld módon. Talán, ha például azt tudtam volna, hogy a filmet az a Terry George rendezte, akinek a zseniális Hotel Ruandát köszönhetem, jobban iparkodtam volna – de így bizony noszogatni kellett magam a megnézésére: ez a szűken mért információ viszont annyiban segített is, hogy volt min meglepődni, szörnyülködni és valahol rácsodálkozni az egészre közben. Lelkesedésem ráadásul már a legelső percben meg is bicsaklott: nagyon-nagyon kevésen múlt, hogy nem kapcsoltam ki az elején a filmet, mikor sokadszorra meghallottam az eredeti hangban azt az akcentust… esküszöm, legközelebb akármilyen film lesz az, nem fogom folytatni, ha az angol színészek úgy akarnak törököt (örményt) játszani, hogy törik az angolt. Nem, bazzeg, kedves Hollywood, nem és nem!! Attól pont hiteltelen és elbaltázott lesz az egész, ha azért kell elhinnem, hogy Isaac örmény, mert akcentusa van… vagy tessék eredeti nyelven forgatni, vagy simán angolul beszélni. Véleményem szerint egyébként ez lett volna az igazán jó megoldás, ha már egyszer a németek németül, a franciák meg franciául szólalnak meg…

Filmünk kicsit korábban kezdődik, mint a megidézett történelmi esemény, még 1914-ben, egy kis török-örmény faluban. Arra nem térünk ki, hogy igazából miben és honnan gyökerezik a két nemzetiség ellentéte (pontosabban a törökök örménygyűlölete), pedig lehet, jó lett volna – így csak lehuppanunk a Földre, amikor egy Mikael Bogoshian nevű fiatal patikus srác (Oscar Isaac) épp jövőjével kapcsolatban sző nagy álmokat. Ha nem láttam volna mondjuk a Mustangot, talán még meg is lepődtem volna a „majd megszeretjük egymást” típusú eljegyzésen, de így csak bólogattam, hogy Mikael a hozományból tervezi elvégezni az orvosi egyetemet Isztambulban. Itt jegyzem meg, kedves alkotógárda, hogy az „Ígéret szép szó, ha megtartják úgy, jó”… ugyebár: nem ártott volna, ha a srác által tett fogadalom legalább minimális mértékben szerepet kapott volna a filmben, ha már egyszer az a címe is… ugyanis ez az egész ígéret teljesen elsorvadt a történet folyamán. De mindegy is, nem ez a legnagyobb baj. A mozi első negyed órája egy színes, kissé lassú, kissé kiszámítható felvezetés, amiben szépen sorban mindenkit megismerhetünk, akinek szerep jut a későbbiekben – van itt török iskolatárs, örmény tánctanárnő, meg amerikai újságíró. Ami kétségkívül működik a mozi ezen szakaszában, az a korrajz és a hangulat: nagyon jó (sokadszorra) a filmes technológiákkal megidézett múlt, a díszletek, a kosztümök által életre keltett történelmi háttér. Viszont már itt túlságosan szerepet kap az a bizonyos giccs, amit más portálok emlegetnek a film kapcsán.

Az a helyzet ugyanis, hogy a fiktív szereplők kapcsolatrendszere, egy bizonyos szerelmi háromszög (ami sajnos fájóan kiszámítható és klisés) rendesen elveszi a történelmi vihar élét. Pedig az Az ígéret kényszeredetten halad végig azon sarokpontok mentén, amik ezt a népirtást meghatározták, kezdve az örmény értelmiség „lefejezésével”, folytatva az egyre kegyetlenebb tisztogatással, munkatáborral, német kapcsolattal, tetőzve pedig a Musza Dagh hősies védelmével. A szereplők – más ismert és méltán híres hollywoodi történetekhez hasonlóan – hol aktív, hol passzív részesei az eseményeknek, ami remek alkalmat adott volna arra, hogy a világ megismerje ezt a szégyenletes bűntettet, ám a jogosan elvárt katarzis ezúttal elmaradt. Ellentétben azzal az ábrázolásmóddal, ami mondjuk a Hotel Ruandában ez maradéktalanul működött, itt végig úgy lehetett érezni, mintha nem igazán lenne súlya a gyilkosságoknak, mintha az alkotók féltek volna igazán mélyre ásni a pöcegödörben. Pedig a film producere egy örmény milliárdos, valahol nem is lepődtem volna meg a kissé egyoldalú és szentimentális – ámde hatásos – feldolgozáson, de azt hiszem, itt túlságosan visszafogott volt az egész koncepció. A karakterek és a szemben álló felek stilizáltan ugyan egysíkúak (minden török rossz, egy kivétellel és minden örmény jó), de aztán ennyi: más, hasonló témájú filmben sokkal durvábban mennek bele az embertelenség ábrázolásába…

Ugyanakkor megértem, hogy a nagyvilág nagyközönségét könnyebb moziba csábítani egy deklaráltan szerelmi sztorival, mintsem a világ számára jelentéktelennek tűnő népcsoport kiirtásáról szóló történettel – még csak nem is az első ilyen eset ez. De szerintem ez az esemény messze többet érdemelt volna holmi love storynál (tök ilyen érzésem volt pl. a Titanicnál is), már csak azért is, mert az első igazán dokumentált holokauszt volt a történelemben… és ezzel még csak nem is vitatom el a dobogó első fokát másoktól. Hiányzik az Az ígéretből az igazi átütőerő, az igazi sokk, ami emlékezetessé tehette volna: hiába a nagyszerű korrajz, hiába a remek színészgárda, ha a tömegével kivégzett örmények csupán díszletként funkcionálnak az orvostanhallgató Mikael (akinek némely jelenete megidézte az A fegyvertelen katonát is), az amerikai újságíró Chris (Bale) és az örmény tánctanár Ana (Chrlotte Le Bon) kavarása mögött. Többekkel ellentétben én nem igazán találtam kivetnivalót a játékukban, számomra inkább az volt zavaró, hogy a forgatókönyvíró sem tudott mit kezdeni velük: a fókuszok váltása közben elvesztek azok az esetleges kvalitások, amiket színészeink esetleg használhattak volna. Ahhoz nem voltak elég intenzív figurák, hogy emlékezetessé tegyék sorsuk által a filmet, ahhoz viszont túl erős volt a kapcsolatuk, hogy elvegyék az igazi szörnyűségek élét.  

Nem azt mondom, hogy az Az ígéret rossz mozi, csak lerí róla a bátortalanság. Egy nagyon fontos film lehetne, egy jó kis tényfeltáró dráma, de azt érzem rajt, hogy mintha nem is akart volna olyan nagyot szólni. Vannak benn kemény fejezetek, falu legyilkolása, majmok helyett most örmények vonulnak A pontból B pontba, néhány fontos (de nem eléggé megszerettetett) mellékszereplő halála is borzolhatja a kedélyeket – de a kamera néha diszkréten kikapcsol, mikor igazán ütős tanulság, kép, mondat jöhetne. Így viszont messze nem tölti be azt a szerepet, amit szántak neki – és esetleg ami egy öngerjesztő folyamattal kinőhetne magából – nem rázza fel a világot fásultságából. Mert a világ már csak ilyen: néhány kiválasztott, agyonpropagált eseményen túl nem akar látni, nem veszi tudomásul, hogy milliók életét oltották még ki sok másik helyen is az emberiség történelmében vallási, faji ideológiák miatt. Persze, ez bizonyos szempontból rohadtul kényelmes, de mit szóljon az a nép, nemzet, aminek nincs médiája, hogy világgá kürtölje balsorsát?

Ha meg sikerül, egy ilyen langyos mozira telik csak… amiben hollywoodi sztárok próbálják jó sok pénzért fura akcentusukkal elhitetni, hogy ők azon nép/rassz/faj tagjai, amit majdnem elsöpörtek a Föld felszínéről beteg diktátorok és tömeggyilkosok.





70%



.

R2-D2 írta:

Az ígéret

Na, ezt sem fogja a török kormány sűrűn mutogatni senkinek…

Hiányzik az Az ígéretből az igazi átütőerő, az igazi sokk, ami emlékezetessé tehette volna: hiába a nagyszerű korrajz, hiába a remek színészgárda, ha a tömegével kivégzett örmények csupán díszletként funkcionálnak az orvostanhallgató Mikael (akinek némely jelenete megidézte az A fegyvertelen katonát is), az amerikai újságíró Chris (Bale) és az örmény tánctanár Ana (Chrlotte Le Bon) kavarása mögött.

Nem azt mondom, hogy az Az ígéret rossz mozi, csak lerí róla a bátortalanság. Egy nagyon fontos film lehetne, egy jó kis tényfeltáró dráma, de azt érzem rajt, hogy mintha nem is akart volna olyan nagyot szólni.

70%

Na, így már mindjárt otthonosabban érzi magát az ember   !

Érdekes, hogy két ilyen "történelmi jellegű" filmet vettünk most sorra, és hogy szinte szóról szóra ugyanazt írtuk róluk, vagyis hogy a dramaturgiában a tartalmat feláldozták a felszínesség oltárán. Mert állhat bárki mögötte, akarhat ezzel kifejezni akármit, szerintem ezek könnyen belefutnak az "Avatar-dilemmába": vagy hiteles, tartalmas, mély filmet csinálnak, és ezzel elveszítenek egy csomó nézőt (mert a nézők túlnyomó része ugyebár szórakozásból néz filmeket, nem ismeretterjesztési céllal...), vagy maradnak a love story-nál, a sekélyes érzelmeknél és a szemérmes utalásoknál és félrenézéseknél, és akkor esetleg sokkal több emberrel sikerül megismertetni magát a témát is.

A Hotel Ruanda szép példa, szerethetjük mi nagyon, de az sem kereste halálra magát, nem ostromolták miatta a mozikat, pedig a bemutatója idején már az Oscar és GG jelölései miatt elég ismert volt.

Az ígéretről olvastam már sokat, leginkább éppen amiatt, hogy a török kormány hogyan próbálta mindenhol megfúrni, de így látatlanban és az olvasottak alapján sem hiszem, hogy többet kapnék tőle, mint annak idején mondjuk a Flowers of Wartól.
.

Niwrok írta:

Az ígéret

Az ígéretről olvastam már sokat, leginkább éppen amiatt, hogy a török kormány hogyan próbálta mindenhol megfúrni, de így látatlanban és az olvasottak alapján sem hiszem, hogy többet kapnék tőle, mint annak idején mondjuk a Flowers of Wartól.
.

Nem fogsz... sőt, az nekem sokkal jobban tetszett, az még legalább tudott kemény is lenni. Érdekes és becsülendő viszont, hogy Chris Bale az ilyenek mellé áll - még ha csak ilyen "szemérmesen" is.


.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Mielőtt elmegyek / Before I Fall

Ha ebből a szemszögből nézem, akkor az egész film nem más, mint Samantha purgatóriuma. Ha a Triangle kapcsán is felmerült ez a téma, akkor itt is megállja a helyét: a lány addig nem tud kikerülni a körforgásból, míg nem tisztázza, javítja ki kapcsolatait, érzelmeit. Sőt, továbbmegyek: az az ominózus „szemét vagyok, mindenkinek beolvasok” nap sikertelensége után következő „szeretlek” nap egyértelmű célzás és útmutató a mai fiataloknak arra, hogy hogyan is éljék életüket, mit is tekintsenek fontosnak környezetükben. Ennek egyértelmű csúcspontja ugyebár a pszicho lány, Julia története, akinek múltja, tragédiájának feltárása hozza majd el az igazi feloldozást – de én ideveszem például a lenézett és hanyagolt kistesóval, esetleg anyuval és apuval eltöltött napot is. Érdekes egyébként továbbgondolni az egészet, mármint hogy ha a többieknek folytatódik az élet, a következő napot, a szombatot, ki, milyen emlékekkel élné meg… mindig is érdekelt a téma, mi van másnap, van-e élet és történet az időhurkon túl. A rengeteg alternatív jövő, amit Sam az ominózus péntekkel felépített, milyen kihatással fog járni a többiek életére – mert hisz ez a film egy ember hurka, a végeredmény, a másnap, a többiek számára mind-mind egyforma…

80%

Az előzetes óta ketyeg nálam a film, csak éppen a "tinipicsás" stílus miatt nem volt hangulatom rá. Aztán olvastam, hogy legálisan is nézhetem majd (Netflix), és akkor gondoltam, már nem sietek vele annyira... Az lesz 2 nap múlva   ... Csak ennyit késtem . Úgyhogy szerintem még a héten jövök vele, de nem nagyon hiszem, hogy ezt annyira máshogy látom majd.

Mindkét dologban tévedtem. Abban is, hogy két nap múlva megnézem, és abban is, hogy nem látom "annyira" máshogy.

Te is írtál ugyan a megvalósítás problémáiról, de nálam az mindent agyonnyomott, ahogy fél óra után már zsibbadt az agyam ezektől a hülye picsáktól. Te szoktad mondani, hogy nehéz olyan karakterekért izgulni, akik hidegen hagynak; na, nálam ez volt Sam, aki csak sodródik, de persze nem tehet semmiről. Más kérdés, hogy nem is nagyon volt mit agyonnyomnia, mert ugye időhurkos a film, de attól önmagában még nem lesz jó, a Tuskó Lady tinédzser éveitől (Juliet karakterével nem átesett a jelmezes a ló túloldalára, hanem helyből átugrotta) meg a laposan szálló, a velejükig giccses közhelyektől meg főleg nem. Mintha Paulo Coelho írta volna meg az Idétlen időkig forgatókönyvét.

A zenék tetszettek talán a legjobban, meg a vége felé már valami érzelmet is sikerült mutatni és kiváltani az unalmon túl, de nem hagyhatom figyelmen kívül az előtte levő egy órát.

6/10
.

Niwrok írta:

Mielőtt elmegyek / Before I Fall

Te is írtál ugyan a megvalósítás problémáiról, de nálam az mindent agyonnyomott, ahogy fél óra után már zsibbadt az agyam ezektől a hülye picsáktól.


A zenék tetszettek talán a legjobban, meg a vége felé már valami érzelmet is sikerült mutatni és kiváltani az unalmon túl, de nem hagyhatom figyelmen kívül az előtte levő egy órát.

6/10
.

Nem mondom, hogy sajnálom, mert azt nem szereted - no meg így is úgy is megnézted volna. Mindenesetre ezek után icipicit aggódom a 13 okom volt rá miatt, úgy néz ki, téged jobban megvisel (mindig is jobban megviselt) a YA vonal...

Én továbbra is tartom az értékelésemet, sőt, így pár hét távlatából a kellemetlen hisztispicsás részekre nem is nagyon emlékeztem.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Mielőtt elmegyek / Before I Fall

Te is írtál ugyan a megvalósítás problémáiról, de nálam az mindent agyonnyomott, ahogy fél óra után már zsibbadt az agyam ezektől a hülye picsáktól.
A zenék tetszettek talán a legjobban, meg a vége felé már valami érzelmet is sikerült mutatni és kiváltani az unalmon túl, de nem hagyhatom figyelmen kívül az előtte levő egy órát.

6/10

Nem mondom, hogy sajnálom, mert azt nem szereted - no meg így is úgy is megnézted volna.

Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy ez a "sajnálom" nekem mindig úgy hangzik, mintha tehetnél róla, hogy láttam a filmet, vagy arról, hogy nekem esetleg nem (annyira) tetszett .
A "nem mondom, mert nem szereted" meg mintha -én szemét!- megfosztanálak attól, hogy bármit sajnálj      .

Nem mondom, hogy nem esett még soha rosszul, amit tőled egy-egy általam kedvelt film kapott, de szerintem vegyük úgy, hogy ebben kvittek vagyunk, és mindig azok leszünk .
.

.





Védelmezők / Защитники




Ahogy már pár írással ezelőtt említettem, a mi kis Filmfórumunk egyik különlegessége, hogy a világ Amerikán kívüli részéről is hozunk egy-egy filmet ajánlásra, igyekszünk saját határainkat és a nagy filmes térképet is mindenféle nemzet mindenféle zsánerével bővíteni. Általában nem nyúlunk mellé – sőt, nagyrészt egészen zseniális mozikat fogunk ki innen-onnan – de a nagy számok törvénye alapján időnként becsúszik egy kis blama… például mint ez a Védelmezők. Kicsi…   ..

A történet szerint a dicső Szovjetunióban a hidegháború idején titkos kísérletek eredményeként sikerült néhány mutánst előállítani. Ez volt a Patriot program, ami még egyébként nem is akkora bacaság, keringenek legendák az akkori szovjet tudományos próbálkozásokról, amikben embereken kísérleteztek a csúnya tudósok – filmünkben viszont mindezek alapja néhány titokban az országba becsempészhetett amerikai képregény lehetett… elsősorban a Fantasztikus négyes és az X-men vonaláról.     No, gondolta magában a mi hős filmbeli tudósunk, bizonyos Kuratov (először Kubatovnak értettem, de nem, nem a Gábor    ) mi ezt megcsinálhatjuk igaziban – létre is hozott hát egy farkasmedveembert, egy kősziklaembert, egy láthatatlan vízilányt, no meg a tél katonáját higanyszálas szovjetnindzsa stílusban    . Azt nem tudni, az elvtársaknak a filmben mindez miért nem tetszett, mindenesete a kísérletet leállították, a mutánsokat szélnek eresztették, egy tudós rivalizálás következtében pedig Kuratov elvtárs megsérült, eltűnt a nagy orosz sztyeppén, ahol mérgében exoskeleton vázat csinált magának (vagy valami ilyesmi)   . Ez így elég káosznak tűnik – de higgyétek el, hűen tükrözi a Védelmezők alapfelállását: van egy sértett zseni, aki természetesen bosszúból el akarja pusztítani a világot (természetesen Moszkvával az élen) és van négy szuperhős, aki hivatott megakadályozni ezt.  

Sok helyen úgy van promózva a film, hogy ez az orosz X-men… magam részéről inkább az orosz Fantasztikus négyest látom benne. Már csak azért is, mert legalább kettő figura teljesen copy, a másikak meg inkább az Amerika kapitányból, illetve a Hobbitból származnak. Természetesen a kis csapat szanaszét van az országban, a helyi SHIELD feladata, hogy összerántsa őket –  különösen azután, hogy Kuratov visszatért és megsemmisítette a katonai vezérkar egy részét, majd elektrosokkal átprogramozta az épp gyakorlatozó orosz droidikákat   .  Kapunk egy teljesen szokásos beszervezéses történetet, amiben a négy figura feladata először egymásban megbízni (miután persze kb. két percben mindenki megmutatja, mit tud), majd egymás oldalán harcolni a szupererős gonosz ellen. Természetesen van árulás, van vert helyzet, van csodálatos – azok az orosz csodák!! – gyógyulás és van nagy-nagy finálé. Kuratov képességeiről meg csak annyit, hogy elektrosokkal képes egy TV tornyot keresztülhúzni Moszkván, majd felállítani a város legmagasabb pontján, hogy onnan sugározhasson jelet a világűrbe.    A végén persze győz a jó (remélem, ez nem minősül spoilernek), sőt, az alattomos stáb egy folytatás lehetőségét is pedzegeti…  

Röviden és tömören ennyi a film sztorija – amire sok mindent lehet mondani, azt nem, hogy különösebben eredeti lenne. Tulajdonképp a nagy marketinggel megtámogatott amerikai testvérfilmek sem szólnak olyan nagyon másról, nem is ezzel van a baj, hanem sokkal inkább azzal, ahogy ez az egész tálalva vagyon. Kezdjük a karakterekkel: ez a farkasedveember az egyik legkínosabb vászonra küldött karakter, akit életemben eddig láttam.    A röhejes nem eléggé kifejező szó rá, valami eszméletlen béna az egyiptomi kutyafejű istenséget megidéző farkasfejű, embertestű, de igazán dühbe gurulva medvévé átalakuló (Hulk Beorn)  figura    . Nem tudom, mit szívott – mit lehet kapni az oroszoknál – az illető, aki ezt kitalálta, de hogy nem volt tiszta anyag, az biztos. A legmélyebb bódultában lehetett, mikor ezt megálmodta, és csak egy picit ürült ki belőle a cucc, mikor a jediképességekkel megáldott kőember kipattant az agyából. Képzeljétek el mondjuk Windu mestert, aki a lézerpisztolyok lövését úgy védi ki, hogy a környező sziklákat, köveket az erő segítségével magára ragasztja, beborítva egész testét – csak itt a faszinak könnyebb dolga van, itt nem lézerrel lövik   . Aztán van még egy orosz Sue, aki viszont csak vízben láthatatlan – ruhástól, mert az orosz szuperhősök a cenzúrának is meg kell, hogy feleljenek – és egy orosz tél kapitánya, akinek olyan kardja van, amit még Hattori Hanzo is megirigyelhetne és aki olya gyors, mint Magneto fia. No, ők vannak így négyen, akik a félelmetes ellenfelükkel veszik fel a harcot – a mozi egyik legfájóbb pontja pedig tulajdonképp pont ők négyen. Egész lényük, jellemük, karakterük mérhetetlenül gagyi és idióta, ráadásul jéghideg köztük a levegő…  

A mozi történetét ne nagyon firtassuk, mert olyan nincs. Egyáltalán nem vették a fáradtságot, hogy a milliószor látott hollywoodi paneleket átoroszosítsák, pedig az tehette volna egyedivé az egészet. Ha ezt nem tőlünk keletre csinálják, hanem nyugatra, akkor most csak kesereghetnénk azon, milyen ócska B kategóriás vacakot kell néznünk – így viszont valahol mérhetetlen csalódás és egy gigászi felsülés lett ez a fantasy/képregényfilmes próbálkozás az oroszok részéről. Dramaturgia nulla, történetvezetés nulla, karakter kidolgozás nulla, dialógusok, motivációk nulla. Ugyan én nem nézek Asylium filmeket, de valahova ide lövöm be azokat is – de még azokban is több kreativitás és elképzelés szorult a fent felsoroltak terén. Az általam lesajnált Sharknado filmek nyújthatnak hasonló élvezeteket, viszont azok talán egy percre sem veszik komolyan magukat… itt ugyanakkor nem éreztem, hogy paródiát néztem volna. Szegények ezt komolyan gondolhatták – ahogy anno mi mondjuk a Pirx kapitány kalandjait – komolyan azt hihették, hogy ezzel stílust, irányt és alapot teremtenek az orosz képregényfilmes műfajnak   . Nem tudom, lenne-e egyáltalán olyan, hogy orosz képregény, de ha igen, biztosan nem a szuperhősök világában íródnak azok… és biztos, hogy nem ilyen gagyi feldolgozást érdemelnének. Annyira érződik ezen az egészen az izzadtságszag, annyira gáz, hogy Marveles figurákat próbálnak életre kelteni az Ural lábainál, hogy a néző roppant kényelmetlenül érzi magát nézés közben.

De legalább, ha vicces lenne… Sosem tudtam összekötni az oroszokat a viccel – vodkával annál inkább – és ez most sem változott. Humor jóformán semmi nincs benn (pedig egy hasonló zsánerű moziban az majdnem elengedhetetlen), a filmen pedig annak ellenére nem lehet nevetni, hogy kész röhej az egész. Sokkal inkább az unalom az a szó, ami az egészet jellemzi  – őszintén, kétszer talán bele is aludtam a másfél órába    – az akciók pedig egyáltalán nem tudják felpezsdíteni a harmatgyenge sztorit. Rettentően vérszegény minden, koerográfiára már nem futotta, a buckalakók lemészárlása ebben a filmben inkább egy videojátékra hajaz, mint filmes akcióra. Ugyanakkor a korrektség kedvéért itt kell megjegyezzem, hogy abból a pénzből, amiből ez készült – kb. 6 és fél millió dollár – Hollywoodban csupán a stáb élelmezése jönne ki egy ilyen volumenű alkotásnál (ahogy ezt egy tanult barátom mondta    ), itt viszont meglepően tisztességes képi világot kapunk belőle. Azt nem állítom, hogy minden tekintetben oda lehet tenni a CGI-t egy ILM vagy egy WETA látványa mellé, de a maga kategóriájában meglepően korrekt trükköket vonultat fel ez a csodaalkotás. Egyedül a farkasmedveember lóg ki a sorból, de igazából az sem technikai megvalósítása miatt béna, hanem az már béna volt az író fejében is.  

Talán, ha nem akartak volna annyira amerikaiak lenni, ha lenne ehhez egy orosz/szovjet képregény folklór, ha  saját kútból merítettek volna, akkor talán sokkal jobb érzéssel kel fel az ember a fotelből. Így viszont a közöny, a fájdalom és a sajnálat keveredett bennem: próbálom ugyan értékelni, hogy ezt bevállalták, de szomorúan látom, hogy qrvára nem jött össze.




30%



.

R2-D2 írta:

Védelmezők / Защитники

Ahogy már pár írással ezelőtt említettem, a mi kis Filmfórumunk egyik különlegessége, hogy a világ Amerikán kívüli részéről is hozunk egy-egy filmet ajánlásra, igyekszünk saját határainkat és a nagy filmes térképet is mindenféle nemzet mindenféle zsánerével bővíteni. Általában nem nyúlunk mellé – sőt, nagyrészt egészen zseniális mozikat fogunk ki innen-onnan – de a nagy számok törvénye alapján időnként becsúszik egy kis blama… például mint ez a Védelmezők. Kicsi…   ..

A végén persze győz a jó (remélem, ez nem minősül spoilernek), sőt, az alattomos stáb egy folytatás lehetőségét is pedzegeti…  

Talán, ha nem akartak volna annyira amerikaiak lenni, ha lenne ehhez egy orosz/szovjet képregény folklór, ha  saját kútból merítettek volna, akkor talán sokkal jobb érzéssel kel fel az ember a fotelből. Így viszont a közöny, a fájdalom és a sajnálat keveredett bennem: próbálom ugyan értékelni, hogy ezt bevállalták, de szomorúan látom, hogy qrvára nem jött össze.

30%

Én meg, ahogy pár írással ezelőtt utaltam rá, már az előzetes alapján sem adtam volna sokat érte. A történetről persze abból sok nem derült ki, de a látványvilága és a karakterkoncepciói már abból is rém gagyinak tűntek. Mondom, konkrétan az indiai akciófilmek jöttek fel tőle az emlékeim közül, de ahogy mondtad, annak is az Asylumos ága.





A leírtak alapján még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy nem az orosz képregényfilmek stílusának megteremtése volt a lényeg, megmutatva, hogy az oroszok is tudnak ilyet, és hogy ez a film jó legyen, hanem éppen fordítva: szándékosan, karikatúraszerűen eltúlozva az amerikai képregényfilmek hibáit "lerántsák a leplet" arról, hogy az egész képregény-dolog mekkora hülyeség. Meg hogy legyen benne gépágyús medveember, mert az olyan orosz...
.

.





Trónok harca S7





Azt, gondolom mindenki tudja (már aki icipicit érdeklődik az események iránt), hogy Martin nagy westerosi keringője már az előző évaddal is átlépett egy bizonyos határt: már a hatodik évadhoz sem volt ama bizonyos írott alapanyag, ami korábban egészen remek sorvezetőként szolgált a showrunnerek számára. Ez amúgy rá is nyomta a bélyegét akkor az évadra, többször lehetett érezni azt, hogy nem teljesen kidolgozott sztori alapján haladunk, hanem csupán sarokpontok mentén: az események térben és időben egyre inkább szétszórtan és fókuszáltan következtek be, de engem az egész sorozat iránti szeretetem valahogy átlendített minden nehézségen. Az új évaddal kapcsolatban is fel voltam erre készülve (tekintve, hogy Martin nem gyorsult föl azóta sem), és ugyanúgy össze is húztam néha a szemöldökömet bizonyos dolgokon… viszont ezek most sem voltak képesek csorbítani a 7 epizódosra szűkült csodás kalandot. Mert ez bizony nekem nagyon tetszett: megkockáztatom, az egyik legjobb GoT évadot láttam, amit most nem feltétlenül a drámai halálok tesznek maradandóvá, hanem a találkozások. Ez a találkozások évada lett, rég várt eseményekkel és konfliktusokkal, önmagához képet talán némileg kevesebb akcióval, de annál érdekesebb és élesebb interakcióval a karakterek között.

A legelső jelenetsor kissé fura volt. Tekintve, hogy hol hagytuk abba a múltkor, ahhoz képest homlokegyenest más hangulatú és témájú nyitányt kapunk… ami, megmondom őszintén nekem nem jött be. No, nem a megtörtént események miatt, hanem megint azért, ami miatt sokszor haragudtam már filmekre: egyszerűen minden háttér információ és kidolgozatlanság nélkül csak úgy van. Nesze néző, fogadd el, ne gondolkodj azon, hogy az(ok) a karakter(ek) hogy jutott(ak) el idáig, mi történt az előző egy hétben, hogy nem tűnt föl senkinek az, hogy az arc mögött más rejtőzik… értem, hogy valamilyen szinten a GoT-nek van egy misztikus szála, de talán sosem éreztem ennyire vállrándítással elintézettnek a dolgok hátterét. Mindazonáltal kifejezetten jó érzés volt átélni a látottakat – melyik sorozat képes az első 5 percében már mini katarzist okozni??? – de mintha az egész még az előző évad utolsó epizódjához tartozna. Lehet is benn valami, esetleg oda is szánhatták, csak dönteni kellett és a hajóhad vonulása a repkedő sárkányokkal tényleg epikusabb…

A főcím még csak ez után jön, és tulajdonképp ez után csöppenünk vissza a körforgásba, ismét csak egy körkapcsolásos megoldás keretében. Ez, az elején, egy év szünet után még kevéssé zavaró, ekkor még a nézőnek jól is esik, hogy gyorsan odapillant a fontosabb helyszínekre, kivel mi történt az elmúlt időszak alatt – később viszont, mikor majd ez egyre randomabbá és nagyvonalúbbá válik, kétségkívül csorbíthatja a sorozat érdemeit. Egy szerencse van az egészben: a 7 évaddal ezelőtt felvett szálak most már egyértelműen egy irányba tartanak, a korábbi 6-8 helyszín, a Westeroson szétszórt karakterekkel immáron jelentősen lecsökkent (ez által valahol nézőbarátibb is lett).  Dél már messze van, Dany behajózott, kikötött Sárkánykőn az egész pereputtyával együtt – az évad egyik központi helyszínéül választott kis sziget látványilag pedig zseniális lett. Fontos helyszín, az egyik harcoló fél bázisa, helyszíne a haditanácsnak, no meg egy nagyon-nagyon rég várt találkozásnak. Kétlem, hogy akkora spoiler lenne a sorozat eddigi tükrében hogy Jon és Dany találkozik – természetesen a találkozó kimeneteléről nem illő beszélni. Nekem nagyon tetszett az egész pengeváltás, Tyrion szerepe (érdekes, Varys kissé mellőzve van idén), nagyon szépen csúcsra járatták mindkét karakter jellemét. Miután pedig két személyes kedvencemről van szó, szinte csüngtem a képernyőn, közös jeleneteik alkalmával – és mérhetetlenül szurkoltam, hogy találják meg a közös hangot…

Ez a közös hang egy mási helyszínen is fontos szerepet játszik: mégpedig Winterfell várában, ahol az Észak Királya távollétében ugye Sansa lesz Deres úrnője. Két újabb, rettentően várt, könnyeket hozó és szívszakasztó találkozásnak lehetünk tanúi, majd teljesen váratlan – utólag visszagondolva zseniálisan megírt – módon fura irányba indulnak az események… Komolyan mondom, szinte rossz volt nézni, ahogy a kapcsolatok alakultak, legszívesebben bemásztam volna a képernyőre, s megráztam volna a szereplők vállát, hogy te hülye, ne ezt mondd, tedd, gondold!!! Mindezek persze csak arra voltak jók, hogy maximálisra tekerjék a hangulatot a fináléra, arra a bizonyos csarnokos jelentre, amit én úgy éltem meg, hogy felkiáltottam meglepetésemben és örömömben. És itt éreztem igazán azt, hogy mennyire is nem fontos semmi a GoT hibáiból, mennyire qrva mindegy, ki hova hogyan és mennyi idő alatt jut el, miért nem öregszik közben, miért nem fagy meg a Falon túl, mennyivel is közlekedik egy holló és egy sárkány… amíg ilyen jelenetek vannak, mint itt a fináléban Deresen, addig minden megszépül. A sokadik katarzis a sorozat történetében, egyben az egyik legkielégítőbb.

És ez még mind semmi ahhoz, ami a Lannister vonalon történik. Egyrészt  ugye ott van Cersei, mind teljesen megőrült királyné, hasonlóan őrült hajóflottás segítője: a leszámolás egy másik házzal, a háború finanszírozása ily módon, egy régi titok kiderülése mind-mind szívet melengető GoT esemény.. és akkor hol voltunk még a finálétól. Az utolsó epizód, a nagy tárgyalás a maga mérhetetlen feszültségével engem legalábbis maximálisan levett a lábamról. Hirtelen nem is tudom, mihez hasonlítsam az egész jelenetsort, de az akció hiányát tökéletesen kárpótolja az az izzó levegő, ami a karakterek között volt. Hogy ennyi, sebekkel, gyűlölettel, fájdalommal és közös múlttal rendelkező szereplőt egy térbe tereltek, ahogy ezt tették, ahogy szinte mindenkinek van néhány szava vetélytársához, az zseniális. Mindezt pedig azért, hogy egy nagyobb cél érdekében a kibékíthetetlen ellentéteket félretegyék, hogy egyáltalán ez felmerült, hogy ehhez mi kellett, és hogy ki, mit, hogyan reagált le, az nekem nagyon tetszett. Kíváncsi lettem volna, mit mondott az egyik szereplő a másiknak, hogy egyáltalán visszatérjenek a kiindulóponthoz – de ezt úgy látszik, nem tartották fontosnak elmesélni (nesze néző… megint). Rohadtul élveztem minden farkasszemet, minden dialógust,szinte remegett a kép a feszültségtől – no meg, valahol, mélyen, békére vágyó lelkemnek simogatás volt az az állapot, ami kialakult – még ha úgy trónokharcosan is alakult ki. Mindegy, a Tél megjött, végleg – immár Királyvárba is. Egyébként ennek remek felvezetése volt az előző, zombivadász epizód, abban már ízelítőt kaphattunk ebből az érzésből, nevezetesen, hogy olyan karakterek is képesek együtt dolgozni, harcolni, akik korábban egymás hátába döfték volna a tőrt.

És még ezeken kívül is van három dolog, ami nagyon tetszett, és amit meg kell említsek. Az egyik, hogy igen, végre akcióban is látjuk a sárkányokat, végre van erődemonstráció, végre Dany beveti élesben is gyermekeit… minden sárkányhívő fantasyfilm rajongó elégedetten dörzsölheti tenyerét. Külön lenyűgöző – és számomra meglepő - húzás az egyik sárkánnyal történt dolog, izgalmas alaphelyzetet biztosít a jövő évadra (és ezúttal sem kívánok azzal foglalkozni, hogy az anyámba szereztek azok, ott, akkora láncot). A másik, ami nagyon tetszett, és nagyon vártam már – még ha Sansához hasonlóan én sem értem egészen – az Bran és a Háromszemű holló esete. A múltkori Hodor jelenetet ugyan nem sikerült überelni, de a srác (akivel amúgy kezdődik az egész) képessége remekül van beillesztve a sztoriba:beszéljünk akár a tárgyalásról, akár a titok felfedéséről, ez az időutazásos dolog minden formájában tetszik. S végül – kapcsolódva az elsőhöz – a látvány: egyszerűen beszarás, sok hollywoodi film megirigyelhetné azt, amit itt produkáltak. Legyen szó akár egy tengeri vagy szárazföldi ütközetről, akár sárkánytámadásról (hidegben vagy melegben), vagy a akár csak a várak kinézetéről, seregek a seregek felvonulásáról – mind szinte hibátlan. hangulatban és kinézetben egyaránt.

A lényeg, a lényeg: nekem ez az egész koncepció, ahogy szűkül a kör, ahogy közeledik mindenki Királyvár felé, ahogy kapcsolódnak össze távoli, akár ellenkező oldalon álló sorsok is a történetben –  rettentő módon tetszett. Érzem, tudom, látom a sorozat és az évad hibáit is, látom a roppant elnagyolt és háttér információk nélküli történetvezetést, az idő és a távolságok semmibe vételét (a holló és a sárkány esete, ugye), a néha semmiből meghalni feltűnő karaktereket… de nem érdekel. Nekem teljesen elég volt idén az, hogy láttam egy képen olyan szereplőket, akik eddig Westeros távoli pontjain bóklásztak, akik eddig halálos ellenfelek voltak. Nekem ezúttal nagyon bejött ez a békepszichológia, rajtam amúgy is mindig átfut a melegség, ha bárhol, bármikor két ősellenség békülni készül – mert az viszi előbbre a világ (és egy ország) sorsát. Az örök háború sosem vezet sehova… s itt még pénzt sem hoz, csak visz.





90%




.

R2-D2 írta:

Trónok harca S7

Nekem ez az egész koncepció, ahogy szűkül a kör, ahogy közeledik mindenki Királyvár felé, ahogy kapcsolódnak össze távoli, akár ellenkező oldalon álló sorsok is a történetben –  rettentő módon tetszett. Érzem, tudom, látom a sorozat és az évad hibáit is, látom a roppant elnagyolt és háttér információk nélküli történetvezetést, az idő és a távolságok semmibe vételét (a holló és a sárkány esete, ugye), a néha semmiből meghalni feltűnő karaktereket… de nem érdekel. Nekem teljesen elég volt idén az, hogy láttam egy képen olyan szereplőket, akik eddig Westeros távoli pontjain bóklásztak, akik eddig halálos ellenfelek voltak. Nekem ezúttal nagyon bejött ez a békepszichológia, rajtam amúgy is mindig átfut a melegség, ha bárhol, bármikor két ősellenség békülni készül.

90%

De hát még csak nem is készül   ... Jon és Daenerys meg nem voltak ellenségek.

Én ugye már leírtam a magam részét, így kiegészítésnek csak annyit, hogy az itt felsorolt hibákkal még együtt tudtam volna élni, de ahogy éppen ezeket a nagy találkozásokat és következményeit összecsapták, amiatt nem tehetek úgy, mintha ez az évad egy súlycsoportban lenne akár a 3., akár a 4. évadokkal. Csúnya szóval élve a találkozások nagy része fan-service, csak maga a ténye a lényeg, és hogy egyáltalán megtörténhetne-e, az nem. Erre nekem a legbántóbb példa Brienne volt...

Spoiler:

Talán többet el tudtam volna nézni, ha legalább a dráma több marad, de ami maradt, az nekem már kevés. Túlságosan elkényeztettek az eddigi évadok   ...
.

Niwrok írta:

Trónok harca S7

Csúnya szóval élve a találkozások nagy része fan-service, csak maga a ténye a lényeg, és hogy egyáltalán megtörténhetne-e, az nem.

Ez nem is kérdés. De engem pont ezzel vettek le a lábamról... mert egyszerűen Jó volt nézni.  

Niwrok írta:

Spoiler:

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

Trónok harca S7

Spoiler:

Spoiler:

.

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Paranormal Activity : The Ghost Dimension


Érdekes egy koncepció ez az egész Paranormal Activity franchise. Az csak egy dolog, hogy én felemás viszonyban vagyok vele (vannak stíluselemei, jellegzetességei, amiket kifejezetten bírok, néha viszont dögunalom az egész), viszont szerintem azért nem ártott volna egy tudatos és lineáris építkezés már az első epizódtól kezdve… mert ez így kissé fura lett. Immár a hatodik mozinál járnak (sorban az ötödiknél – állítólag az utolsónál), és megint egy teljesen új szálon kötik a történetet a korábbiakhoz. Nekem kezd olyan érzésem lenni, hogy elvesztem egy pókhálóban, én nem vagyok annyira geek, hogy a sorozat minden rezdülését és kapcsolódási pontját fejben tartsam: márpedig a The Ghost Dimension (TGD) megint csak erre épít: ahogy a 4-ik rész a második fejezethez kötődött, ez az 5-ik epizód meg szoros kapcsolatban áll a harmadik filmmel. Kívülről nézve iszonyat káosz az egész, amibe még a The Marked Ones is bekavar, az időrend totál feje tetejére áll minden egyes új rész megjelenésekor. Nos, tekintve hogy állítólag ez az utolsó PA film, az ember joggal várná el, hogy rendet tegyenek a káoszban, hogy betömjék az esetleges lukakat, hogy végül is megtudjuk, ki az a démon, aki rémisztgetett 6 éven át… nos, a siker (is) csak fél.

Nem mondom, hogy mindenáron  tovább kellene vinni a sztorit, de én leülök majd a következő ijesztgetés elé is. Ez is tetszett, csak azért kap "viszonylag" kevesebb pontszámot, mert azért mégsem csak megijedni kéne rajta... hanem esetleg félni is.  

75%

Valahogy én is így vagyok vele. Inkább csak kötelességből fogom megnézni, ha már láttam az eddigieket is, de már rég elvesztettem a fonalat, hogy most ki hol van. Az meg elég valószínűtlen, hogy harmadszor is rászánom az időt, hogy újranézzem az első részeket.

Jó ez az "utolsó rész" szöveg. de már a Fűrészeknél sem jött be. Annak is volt már két utolsó része, és tervbe van véve a harmadik   ...

Ha nem is csak kötelességből néztem meg, de azért nem siettem vele. Nekem ugyan nem lett akkora kedvenc a sorozat, sok ijesztgetését gagyinak találtam, de talán éppen azzal, hogy ilyen kitartóan szövögetik a szálakat, érdekes tudott lenni.

Most ugyanez volt a helyzet, csak sajnos több a kínos részlet. Az első az a kamera, ami ugyan láthatóvá teszi a szellemvilágot, de hát az egy elég nyomi kis szellemvilág, amiben annyit látunk, hogy egy fekete ködmaszat ide-oda mászik, néha humán alakja lesz, aztán meg "váratlanul" beleugrik a kamerába. De legalább egy elfogadható okot szolgáltat a kamera használatára... még ha az most sem derül ki, hogy miért kell a szereplők beszélgetését is házikamerázni. Másodszor meg nagyon olcsóak a trükkök, ahhoz képest, hogy a láthatóvá tett borzalommal akar riogatni... mondom ezt úgy is, hogy az elsőben a parafaktor a villany kapcsolgatása volt meg hogy kiszórtak egy kiló lisztet, de itt majdnem felröhögtem, amikor Toby annyi volt, hogy egy szőrös lábú férfi térdtől lefelé besétált a kamerába   .

Pedig a hangulattal nincs baj, a szereplők hozzák a szükséges kliséket és gesztusokat. Ahogy összekapcsolták a szálakat, és mindebbe belekavarták az időt, az meg még akár ügyesnek is nevezhető. Csak tényleg ne lenne ez az egész ennyire unalmas és erőltetett néha...

6/10
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Trónok harca S7

Spoiler:

Spoiler:

.

Ez van!

.





Contratiempo




Talán nem véletlen – azon kívül, hogy a hazai bemutató ezeknél a moziknál ugye irreális elvárás – hogy nincs még hivatalos magyar címe ennek a filmnek sem: leginkább az angol The Invisible Guest után képzett A láthatatlan vendég címet használják mindenhol. Pedig aztán a contratiempo a netes spanyol szótárak szerint mindent jelent, csak azt nem: „1. kellemetlenség, 2. közbejött (kellemetlen) esemény, váratlan akadály, kedvezőtlen körülmény” ugyanis a mozi egészét tekintve minimum elnagyolt, felületes – igaz, hogy a fő konfliktust okozó eset kapcsán tényleg lehet holmi kellemetlenségre hivatkozni… no de azért abból nem feltétlenül kellene gyilkosságoknak következnie. Jómagam meg sem próbálom lefordítani, de igazából értelmezni sem: az A láthatatlan vendég a maga módján nem rossz, lehet több szinten is kapcsolatot találni a történettel, de ez meg úgy beszűkíti az értelmezési lehetőségeket. De igazából mindegy is, nem az a lényeg, mi a címe (a cím mizéria nem egyedi dolog a spanyolajkú moziknál): sokkal fontosabb, hogy a Contratiempo annak az Oriol Paolo nevű faszinak a műve, aki például a zseniális El Cuerpot írta és rendezte, de a Júlia szemei című másik remekmű forgatókönyve is az ő nevéhez fűződik. Ez pedig kellő alap egy újabb kiváló spanyol thrillerre…

Adrian (Mario Casas) sikeres, fiatal üzletember, az év vállalkozója, rengeteg pénzzel és befolyással – azonban a befolyása sem mentheti meg a gyilkosság gyanújától: egy szobában találják egy női áldozattal, a szoba belülről zárva, a srác kezében pedig a gyilkos fegyver. Egyelőre szabadlábon védekezik, az ő verziója szerint valaki leütötte őt és egy ismeretlen vendég a szállodai szobában volt az, aki megölte barátnőjét. A meghallgatása előtt természetesen jön hozzá (afféle házi őrizetszerű szituban) egy ügyvédnő, aki még soha nem vesztett – vérprofi, nyugdíj előtt álló vénlány, aki felkészíti a gyanúsítottat a meghallgatásra. Kicsit ugyan korábban érkezik a vártnál, de jó oka van: a vád egy tanúja pár órán belül vallomást tesz, ami végleg alááshatja Adrian történetét. Az tény, hogy tapasztalt néző elég hamar elkezd gyanakodni a nőre – magam legalábbis így tettem – de garantálhatom, arra nagyon kevesen jönnek majd rá, ki is ő és mit is akar… valójában. Ugyanis a Contratiempo egyik legfontosabb – olyan spanyolos, Oriolos – védjegye a remekül megírt, csavaros, hiteles és kidolgozott fordulatokra építő forgatókönyv. Azt nem mondom, hogy akkora pofon az egész, mint mondjuk a La cara oculta esetében volt, de azért a hűha érzés előjön a végére. És tudjátok mi a poén: hogy egyetlen percre nem éreztem azt, hogy ez a csavar csak azért van, hogy legyen, nem a milliószor látott hollywoodi dramaturgia miatt van fordulat – hanem mert a történet megkívánja és mert fel van építve.

Virginia Goodman (Ana Wagener) az ügyvédnő, aki Adrian sztoriját próbálja ízekre szedni, ezzel is segítve a sikeres meghallgatást: ha a srác őt meg tudja győzni igazáról, akkor nyert ügye lesz a bíróságon. Az események így Adrian elmesélésében elevenednek meg, a film kvázi egy gigantikus flashback: a gyilkosság, mint kellemetlenség előzményeként feltárul az az út, ami Adriant abba a szállodai szobába vezette. Egy titkos szerelmi kapcsolat története, egy titkos találka és annak balszerencsés hazaútja – zseniálisan adagolt formában. A gyilkosság kezdeti képei után viszonylagos nyugalomba kerülünk, Adrian és Laura (Bárbara Lennie) románcában azonban egy kellemetlen baleset gyökeres fordulatot vesz. Nem írom le, mi és hogyan, mert tök jó volt átélni Adrian meséjét az esetről – a lényeg, hogy a fiatal pár hirtelen döntéseinek óriási súlya lesz később. Nem mondom, hogy én így tettem volna, de az adott szituban, az adott téttel simán elhiszem, hogy ez életszerű. Qrva jó volt, ahogy a mesében a részletek egymásra épülnek, ahogy tök hitelesen minden elromlik, ahogy a remekül megírt forgatókönyv balszerencsés fordulatai új rétegeket adnak Adrian meséjének.

Egyébként nem véletlenül írtam annyiszor, hogy mese: a Contratiempo egyik legfontosabb jellemzője, hogy – jó thrillerhez hasonlóan – nem tudhatod, igaz-e, amit látsz/hallasz. Ez EGY igazság, Adrian igaza, az ő története, az ő nézőpontjából elmesélve, az ő jól felfogott érdeke szerint. Viszont, ahogy telik az idő, ahogy az ügyvédnő egyre kényesebb kérdéseket tesz fel, úgy tűnik egyre ingatagabbnak az egész: egyre inkább érezni, hogy a sztori nem teljes, s hogy a nőnek sem csupán az a célja, hogy erős alibit gyártsanak a meséből. Tényleg olyan, mint egy meghallgatás, Adrian szempontjából egyre kellemetlenebbé is válik az egész: és még ha a múlt igazságában ekkor még nem is kételkedünk, a legfontosabb kérdés, miszerint hogy került ki a gyilkos a belülről bezárt hotelszobából, továbbra is megválaszolatlan. Mesterien felépített láncolat az egész, tulajdonképp egy gigászi csapda, aminek viszont a bezárulása mégsem ér váratlanul. Egyrészt, mert a néző valahol az első perctől kezdve érzi, hogy valami nincs rendjén – erre amúgy nagyon rásegít a srác karaktere is – másrészt meg sok-sok apró morzsát elhintenek menet közben, amik valahogyan beépülnek a tudatalattiba. Mindenekelőtt az ügyvédnő nem kicsit nagyképű dumája arról, hogy ki az okosabb… s ha már itt tartunk. Egy gyenge pontot éreztem az egészben, az amúgy jól felépített fordulat nálam pont ezen sántít kicsit: a történet végét ismerve, az ügyvédnő ennyire talán nem is lehetne „okos”.

Én nem tudom, mit esznek-isznak a spanyol nyelvű írók, rendezők, de nem először áradozok abból a közegből érkezett filmen... biztos vannak gyengébben sikerültek is, de eddig, amiket láttam, egy szignifikáns dologban eltértek amerikai társaiktól: a forgatókönyv átgondoltságában. Lehet, hogy az Álomgyárban több pénz jut minderre, hogy híresebb és jobb (??) színészek állnak rendelkezésre, de amíg ott az az elvárás, hogy nézőként eszedbe ne jusson gondolkodni azon, amit látsz, az európai mozik zömében a sztori minden egyes építőkockája mintha oda lenne ragasztva egymáshoz. A meglepetés itt tényleg meglepetés, a motivációk és a karakterek jól kidolgozottak, az egész filmről süt a hitelesség. Mert ugyan meglehetősen balszerencsének kell lenni ahhoz, hogy mindaz, amit itt látunk, így bekövetkezzen, de ha megtörténik, akkor ezek a figurák, ilyen kitalált jellemmel és háttérrel tényleg csinálhatják akár ezt is. Mint jó thriller, a Contratiempo végig feszültség alatt és bizonytalanságban tart, ami közben érzed ugyan, hogy nincs minden rendben, de képtelenség lenne az események láncolatának minden változatát végigvenni. Kicsit – pláne a vége – olyan, mint egy gondolatkísérlet: mi van, ha Adrian sztorija nem igaz, ha a sármos fickó tulajdonképp tényleg egy hidegvérű gyilkos, s mi van, ha ezt a saját ügyvédje deríti ki róla? Lehet-e a gondolatkísérletet annyira variálni - van-e olyan mese – ami elég hihető ahhoz, hogy a zárt szobából eltűnő gyilkost elhiggye bármely bíróság? Egyáltalán, ha az ügyvédnő kideríti az igazat – Adrian kvázi meggyón neki mindent – az a közelgő tárgyalás szempontjából mit jelnt?

Ezen gondolatok mentén pörög a film, miközben egyre mélyebben merülünk a bizonytalanságban. Kiegészítésképp pedig van még egy gyermekét elvesztő házaspár, Adrian eredeti, hivatalos ügyvéde, aki tőle távol próbál neki segíteni – no meg a végén még valaki, akinek feltűnése meglepetést kellene, hogy okozzon – kinek mekkorát. Jó ez az egész így, remek színészi játékkal, remek hangulattal, és mindenekelőtt remek forgatókönyvvel és dialógusokkal. Amikor elkezdik variálni a múlt lehetséges eseményeit, az ember egyik ámulatból a másikba esik: akkor döbben csak rá, hogy Adrian életszerű meséje mennyire is ingatag lábakon áll. És hogy tulajdonképp mire is ment ki az egész… mert hogy az a bizonyos óra sem csak azért ketyeg, amiért, s fontosabb egy piros x, mint maga a meghallgatás.

Jó volt ez, egy újabb kiváló spanyol mozi. Igaz, nem lehet minden egy újabb El Cuerpo, de kész felüdülés volt egy értelmesen megírt mozit látni.




85%



.