R2-D2 írásai 3.0

.





Homeland S6





Még ma is azon gondolkodom, hogy sikerült ezt az egészet így elbaltázni… Hogy sikerült az egy évvel ezelőtti, közel tökéletes, húsbavágóan izgalmas és naprakész évadból egy idegesítően semmitmondó, unalmas, ráadásul kényszeredetten erőltetett aktualitású szezont (félszezont) csinálni, nem tudom. Az az igazság, hogy ennek az első négy-öt része kuka, a finálé utolsó húsz perce meg egyszerűen katasztrófa… így marad a középső 7-7és fél rész, ez nyújthat menedéket minden Homeland rajongóknak. Ez a szakasz az, miért megszerettem az egészet, a Brody nélküli, Carrie-re épülő terroristaelhárítós sorozatot – aminek új évadában azt a csodát is sikerült elintézni, hogy terroristát csak nyomokban tartalmaz. Mintha kényszeredetten akartak volna valahol visszakanyarodni a legelejéhez, az ún. belső ellenség vonalhoz, amiben viszont most nem egy magát felrobbantani akaró katona áll a középpontban, hanem a CIA és az NSA…

Talán egy évvel lehetünk Berlin után. Carrie lányával visszaköltözött az Államokba, ahol hasonló munkát végez, mint Berlinben – egyfajta amerikai TASZ-ként muszlimokat segít… tudom, hogy paranoiás vagyok, de nem megy ki a fejemből, hogy egy arabos-terroristás sorozatnak mennyire is kell vigyázni a látszatra, nehogy rasszistának és muszlimellenesnek bélyegezzék napjainkban… ezért és csak ezért lett a korábbi CIA ügynökből arab jogvédő. De mindegy, ma ilyen világot élünk – az tuti, hogy Jack Bauer sosem lenne ilyen. Carrie viszont megteszi, így kerül kapcsolatba az évad elején egy néger muszlim sráccal, aki mindent megtesz azért, hogy a CIA látókörébe kerüljön. Komolyan, rossz volt nézni azt az idiotizmust, amit Szeku karaktere művel: ez nem a radikalizmus példája volt, hanem szimplán a hülyeségé, a fejre húzott toszósapka meg, mint maga az iszlám sztereotípiája, meglehetősen demagógra sikerült. De a legnagyobb baj, hogy mindaz a lehetőség, ami magában ebben a szálban, ebben a terroristás vonalban volt, ami eddig maga volt a Homeland esszenciája, egy gombnyomásra (    )szertefoszlott – így tulajdonképp, ami a sorozat elején történt, mintha nem is lett volna. Jó, persze, csak egy alap volt a nagy összeesküvéshez, de én összességében szívesebben néztem volna egy jól felépített újabb terroristás évadot, mint egy újabb elnökbuktatós sztorit. És ráadásul mindamellett, hogy gyakorlatilag az égvilágon semmi nem történik négy epizódon át, kifejezetten irritált majdnem minden karakter majdnem minden szála. Carrie ezzel a teszefosza jogászosdijával, Saul az izraeli kiruccanásával (qrvára nem érdekelt, hogy van tesója – totál felesleges szerepe volt), Szeku a hülyeségeivel… egyik sem fogott meg igazán.

De a hab a tortán egyértelműen Peter. Talán nem akkora spoiler, de Quinn túlélte Berlint (az megint más kérdés, hogy milyen dolog az, hogy valakit egyik évad végén élet-halál között hagyunk, aztán a következő évadban meg csak úgy ott van), viszont amit csináltak belőle, az rohadtul nem tetszett. Ez a kripli dolog nekem nagyon nem jött be, részben kifejezetten rossz volt nézni a karakter szenvedését, részben meg kicsit átgondolatlan volt néha mindaz, amit megcsináltattak vele, ahhoz képest, amilyen állapotban volt. Egy félig béna – még ha ex katona is – emberhez képest túl simán vezet autót, verekedik, lő, stb… és akkor az agyi kapacitásáról ne beszéljünk, tételezzük fel, hogy a beszédhiba nem áll szoros összefüggésben a gondolkodásával. Miután pedig a karaktere az évad egyik fontos eleme, minden egyes alkalommal rossz érzés fogott el, mikor láttam (pedig nagyon bírtam). Ehhez képest a másik számomra teljesen Homeland-idegen figurát, Carrie lányát még ki is vették a játékból – vele kapcsoltban csak annyit, hogy ugyanaz a véleményem róla, mint Judithról a TWD-ben, az égvilágon semmi keresnivalója ebben a környezetben, ilyen anya mellett… csak és kizárólag azért létezik, hogy minden évben egy mondatra meg lehessen emlékezni az apjáról. Alapból agyrém, hogy egy ilyen „beteg” nőnek, mint Carrie gyereke legyen, és alapból gáz az is, hogy megpróbálták Carriet jó anya irányba elvinni – egy hisztis picsát csináltak belőle, akinek úgy a legjobb, ahogy végül is itt történt. Aztán lehet, hogy mindez csak egy nézői agymenés, amiben a néző nem akarja, hogy kedvenc karakterét holmi gyerek hátráltassa, miközben nyomoz az ellen után, nem akarja, hogy a kifinomult érzékkel rendelkező CIA ügynök eltompuljon egy gyerek miatt.

Valahol a negyedik-ötödik epizód tájékán mintha észbe kaptak volna az írók és varázsütésre fordul egyet az évad. Még az előtt, hogy a remek lehetőségeket magában hordozó terroristás dolgot kibontották volna, kitalálták, hogy az idei Homeland egy konspirációs sorozat lesz – aminek a célpontja a frissen megválasztott elnök (életemben nem hallottam még, hogy beiktatás előtt így kell szólítani az USA elnökét), Keane lesz. Egyébként jó kis kapocs, hogy az őt játszó Elizabeth Marvel a hasonló politikai játszmás Kártyavárban még csak képviselő, gondolom kéjes élvezettel lépett feljebb a „ranglétrán”, és játszotta el az elnököt. Konspirációs sorozatból viszont már rengeteget láttunk, sőt, még olyanokba is beleszőttek hasonló témát, amikbe talán nem kellett volna – úgyhogy eléggé magasan sem érte volt a léc, de a Homeland átvitte. Ezért sem értem, mi a rossebért kellett elcseszni az időt négy epizódon keresztül egy olyan történetre, aminek utána jóformán semmi szálát nem használják, aminek akkor meghatározó szereplő teljesen feszívódnak az évad második felére, mikor ilyen második-harmadik harmadot képesek írni. Mindegy, az ötödik résztől kezdve megkaptam mindazt, amiért leültem nézni az egészet, a Homeland kissé visszafordulva gyökereihez, egy „árulós-nem bízhatunk senkiben” jellegű sorozat lesz. Izgalmas, kiszámíthatatlan, fordulatos – ha nem is annyira pörgős, mint mondjuk a 24, de a saját korábbi szintjét (1-3 évad) hozza.

Van néhány egészen jó új, és kissé megváltozott hozzáállású régi karakter az évadban. Utóbbiak közül magam részéről Dal Adart valahol mindig különleges figurának tartottam, bizonyos mértékig szimpatizáltam is vele, ebből kifolyólag először meglehetősen nehezen dolgoztam föl mindazt, amit ő tett… de aztán arra gondoltam, milyen érdekes is az a sakkjátszma, amiben az egyik oldalon ő mozgatja a bábukat, a másikon meg esetleg Saul és Carrie. Jó volt, de nagyon kemény, ahogy a háttérből irányít, a hűtőkamrás vallatása rohadtul tetszett. Az újak közül zseniális(an undorító) a médiaguru OKeefe (Jake Weber) karaktere, a finálé tükrében érdekes kérdés, hogy végül is hogy kapcsolódik szerepe a történetbe, valamint jó volt kisebb szerepben a sapkás gyilkos illetve a Szökés Zsebese is. Egészen az utolsó epizód feléig nagyon jól kitart a lendület, soha nem tudhatod, ki mit fog tenni, ki kit árul el, erre már megszokod Peter kripliségét, Carrie csökkenő számú hisztijeit, sodornak magával az események. Néha ugyan zavar, hogy többet tudsz, mint a szereplők, néha legszívesebben bekiabálnál a TV-be, hogy mi a szitu, de ez a sztori velejárója. Jók és hitelesek a csavarok, végre nagyjából mindenki úgy viselkedik, ahogy elvárjuk tőle – s amire képes. Nagyon szép és hatásos finálé lehetett volna, ha a 12-ik epizód felénél zárják le az egészet, az autós jelenetnél… de nem, nem tették.

A Homeland eddig is próbált ropogósan friss lenni az aktuálpolitikában, márpedig véleményem szerint a konkrét finálé ennek az áldozata lett (talán ezért is csúszott a bemutatója három hónapot). A WTF érzés mögött ugyanis az égvilágon semmi koncepciót nem éreztem, az, hogy a történet végére ki hova került a sakktáblán és legfőképp milyen jellemmel rendelkezett, az szerintem teljesen ad-hoc jellegű. Egyszerűen nem volt benn az az évadban, amit itt kihoztak, sem úgy nem, hogy az egész egy megtervezett, jól felépített játszma volt, sem, hogy az a bizonyos karakter ekkorát jellemfejlődött volna. Hinném utóbbit, ha nem lett volna megint időugrás a történetben – ha megmutatták volna, hogy jut el ő A nézőpontból B nézőpontba… viszont azt annyira utálom, hogy mindent rá lehet fogni az eltelt időre, hogy „offscreen” megtörténnek értelmezhetetlen dolgok. A gyanúm egyébként az, hogy kvázi jött egy ötlet, valaki látta a törökországi eseményeket a hírekben és azt gondolták, miért is ne lehetne beépíteni a frissesség nevében a Homelandbe – nos, nekem nem jött be. Hiteltelenné vált az egész, a végén én is bámultam a képernyőt, hogy akkor most mi is van, mint Carrie a Kapitóliumot. Ez számomra kb. annyit ért, mintha azt mondták volna, Damien Thorn ül a székben… ez így egy gyenge, nagyon gyenge Kártyavár párhuzamnak tűnik.

Összességében nem volt rossz, sok dologról még nem is beszéltem, a technikai, díszletes dolgok szokásosan hibátlanok, miután eldöntötték az írók, merre mennek tovább, a hangulat is megvan. Némi útkeresés után a karakterek is magukra találnak – viszont egy évad, aminek az első harmada egy helyben áll és simán kukázható, bármennyire szeretem, nem érdemel többet, mint




70%




.

R2-D2 írta:

Extinction – A kihalás szélén

...ugyebár nem egy filmet láttunk már, ami ismeretlensége és kisebb költségvetése ellenére egészen jól sikerült: az Extinction egy újabb példa ezek sorában. Talán tényleg nem robban akkorát, mint némely nemrég látott spanyol drámai társa – bár, az is igaz, a témájában homlokegyenest másfelé kacsingat. Leginkább párhuzamot a Kolónia és a Legenda vagyok című filmekkel lehet vonni, de nekem a mutánsok miatt a Wayward Pines féle egyedfejlődési vonal is beugrott.

Nekem ez az Extinction simán viszi a Kolónia szintjét. A sztorija jó, a karakterei közti kapcsolat kiváló, az egész túlélőtörténet, azon belül is a nevelés irányának fontossága nagyon tetszett. Mindezek mellett van benn egy-két egészen szenzációs kép, beállítás, jelenet, a trailerben is látható havas házban a kanapén ülő, jégbe fagyott házaspár a vértócsával a falon például rettentő szuggesztív. A film kicsit talán tényleg a Legenda vagyok eseményeit követi (pláne a végére), de annyit sikerült csavarni azon, hogy itt hárman vannak, nem pedig Will Smith egyedül. Ami negatívumot mondani tudok az mindenképp a nyitókép idiótaságai, aztán talán Jack karakterének unszimpátiája, meg egyértelműen a bizonyos jeleneteknél erősebben fellépő „láttam már” érzés, esetleg a kissé szegényesebb CGI – de nagyjából ennyi. Alapban roppant feszült az egész, csak lassan sejlik fel a múlt, miért is utálják egymást ennyire, közben a vadak egyre nagyobb veszélyt jelentenek... qrva jó. Pszichológiai drámának, világvége filmnek, és zombifilmnek egyaránt.

80%

A linkelt írás óta a listámon volt ez a film, de az igazi kedvet hozzá a Summer Camp hozta meg, és ahogy annak kapcsán jobban utánamentem, hogy kik is alkották meg. Mert mostanra Alberto Marini nálam tuti ajánlólevél, de Miguel Ángel Vivastól is láttam már jó filmet.

Az biztos, hogy az Extinction különleges film lett, nagyjából úgy, ahogy a Summer Camp is volt, vagyis hogy egy zsáner jól ismert kellékein, a klasszikus filmek egy-egy jelenetén csavarnak egyet, hogy mégis valamiben új legyen. Konkrét jelenetekben köszön hát vissza tényleg a Legenda vagyok, a Kolónia, de éppúgy a TWD vagy a 28 nappal később is, amin ez a "Két férfi meg egy kicsi" felállás a trükk... és nekem ennyivel lett gyengébb a film, mint a 8-as. Nem azért, mert az alaphelyzet nem kifejező, nem lehetne mindenhol szimbólumokat és kapcsolatokat keresni a túlélés és a nevelés kérdéseiről, vagy mert a mindennek megalapozó titok mozaikjai nem lennének érdekesek (noha kb. negyed óra után elárulta egy fénykép), hanem mert nekem már túl abszurd volt. Ahogy élnek, egyedüli túlélőként kilenc éven át is elzárkózva egymástól, bármilyen indokkal is, inkább éhezve, de ugyanakkor tévézgetve, amikor a közös túlélés Lu életét is javította volna... azt én csak átvitt értelemben tudtam kezelni, annak viszont túl sokáig húzták el. A csavarok sem működtek annyira, hiszen a bemeneti és a kimeneti állapot ismeretében előre kitalálható volt, minek kellett történni a kilenc év alatt. De lehet egyébként, hogy éppen ez a fő mondanivaló: semmi sem tudja és fogja úgy garantálni az emberiség pusztulását, mint az évek, évtizedek, évszázadok során dédelgetett sérelmek és veszteségek, amik szembefordítják egymással az embereket még akkor is, ha alapvetően ugyanazt akarják.

A többire ugyanazokat írnám: a buszos bevezető béna, a vizuális részébe meg legfeljebb azért lehet belekötni, mert néha annyira szépen fényképezett, ami ebben a helyzetben már giccsnek hat... az a három szintes kameramozgás például említésre méltóan zseniális volt.

6,5/10
.

Niwrok írta:

Extinction – A kihalás szélén

Az biztos, hogy az Extinction különleges film lett, nagyjából úgy, ahogy a Summer Camp is volt, vagyis hogy egy zsáner jól ismert kellékein, a klasszikus filmek egy-egy jelenetén csavarnak egyet, hogy mégis valamiben új legyen.

A többire ugyanazokat írnám: a buszos bevezető béna, a vizuális részébe meg legfeljebb azért lehet belekötni, mert néha annyira szépen fényképezett, ami ebben a helyzetben már giccsnek hat... az a három szintes kameramozgás például említésre méltóan zseniális volt.

6,5/10
.

Nekem ez most akkor kicsit jobban bejött, de sebaj.

.

.




A boncolás




„Az amerikai kultúrában a John Doe személynév egy átlagos, név nélküli emberre vonatkozik, akit éppen az átlagosságra példaként szoktak felhozni, vagy ismeretlen személyek azonosítására használják, női változata a Jane Doe. Az Egyesült Államokban leggyakrabban az azonosítatlan elhunytaknál alkalmazzák a John/Jane Doe nevet.” Wiki


Ugye, mindenki emlékszik a Hetedik John Doe-jára? Az ismeretlen tettesre? Nos, az ő nevénél kerültem kapcsolatba ezzel a beidézett meghatározással, az ő eseténél néztem utána a dolognak, addig nem is tudtam erről az egészről semmit – viszont így az A boncolás eredeti címében szereplő női név láttán rögtön arra gondoltam, hogy a posztereken hullasápadtan ránk bámuló csajt fogják majd így hívni... s nem is kellett csalódnom. Ezzel egyidejűleg újfent arra a következtetésre kell jutnom, hogy a magyar filmcím icipicit leegyszerűsíti a dolgokat, önmagában egy boncolás egy közönséges hullaházas horrort vetít elő – de miután idehaza a Jane Doe boncolása tényleg nem mondana semmit, ezért nekem sem lett volna jobb ötletem. Pedig fontos, nagyon is fontos, ki fekszik azon a bizonyos asztalon, önmagában szimplán csak az A boncolás viszont kizárja a személyhez való kapcsolódás lehetőségét… nem tudom, ez így mennyire érthető, mindenesetre én ezt érzem a film után.

Egy bűnügyi helyszínen kezdünk, ahol egy amerikai kisvárosi családi házban brutális és véres tömegmészárlás történt, a rendőrség pedig épp helyszínel, próbálja összerakni az eseményeket – nagy a tanácstalanság részükről, hisz úgy néz ki, betörésnek semmi nyoma. Itt jegyzem meg, hogy maga a helyszín, annak hangulata és a fényképezés is qrva jó… a vérbe fagyott holttestek mellett aztán találnak még valakit, egy meztelen női halottat, aki viszont láthatóan sértetlen – ámde épp úgy hulla, mint a többiek. Burke sherrif (Michael McElhatton), mint kötelességtudó helyi rendőr így a halottat a kisváros magánvállalkozásban működő patológiájára szállítja, ahol is apa és fia vagdossa föl a pacienseket – meglehetősen nagy szakértelemmel és alapossággal. Tommy, az apa (Brian Cox – ezen meglepődtem    ) a szaki, az öreg boncmester, óriási tapasztalattal rendelkező iparos, egyfajta mentora Austinnak, a fiának (Emile Hirsch), akivel épp egy tűzből kiszedett, összeégett testet elemeznek – a maga naturális valójában. Itt egyébként két gondolatot engedjetek meg. Az egyik, hogy önmagában egy boncolásos film, ami hullaházban játszódik, mindig is egészen kiváló alap lehet egy jó kis horrorra, valahogy az ember (a fehér ember) bizonyos távolságtartással, félelemmel és undorral vegyes tisztelettel viszonyul az egész témához. A test felnyitása hétköznapi embernek amúgy is felér egy rémálommal, de ez keveredve egy kellően hangulatos díszletben még akkor is felviszi az ember pulzusszámát, ha fixen tudja, hogy a halottak bizony nem kelnek fel az asztalról. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik gondolat: az egész koncepció félrecsúszhatott volna, ha elbagatellizálják magát az orvosi műveletet, ha viccet csinálnak belőle (egy pillanatra azt hittem a zenénél, hogy ez bekövetkezik), vagy totál hiteltelenné tették volna holmi felülő, váratlanul pislogó, megmozduló halottal – de nem. Az A boncolás sokkal, de sokkal okosabb ennél (legalábbis az első felében) a néző csontjáig hatoló borzongással nézheti azt, hogy hogyan nyitja fel apa és fia a frissen behozott nőt… nevezetesen azt a bizonyos meztelen szépséget, Jane Doe-t.

Kegyetlen jó az egész első szakasz. Már ahogy az égett fickót boncolták, az is tetszett, aztán ahogy Austin barátnőjét beengedik a terembe, ahogy elemzik a tepsiket, a csengő… zseniális (hát még később!!!    – tetszett, hogy ilyen apróságot is felhasználtak). A csúcs viszont egyértelműen a lány feltárása, ugyanis egyre furább dolgokat tapasztalnak boncmestereink: lehetetlen helyeken lehetetlen sérülések, fura dolgok innen-onnan - külön jó volt, hogy először mindenre próbáltak tök racionális, orvosi magyarázatot találni. Néhány egészen kiváló ötlet színesíti a filmet, a csúcs majd természetesen a bőr kihajtása lesz, de a fog, a szövet, annak helye, a belső szervek állapota mind-mind érdekes, izgalmas ötlet. Ugyanakkor, ekkor még inkább csak maga a boncolás ténye, látványa, esetleg az ódon patológia nyújthat horror hangulatot (megteszi), az őrület ekkor még nem igazán sejthető… pontosabban de, legalábbis nekem volt egy kósza gondolat a fejemben, hogy ki és mi is ez a lány, akit épp darabjaira szednek…

Több negatív kicsengésű írásban kritikának hozzák fel, hogy egy bizonyos pont után a misztikumra épített fordulat teljesen hazavágja a filmet – szerintem ez nincs így. Nekem legalábbis tök tetszett az őrült túlélőhorrorba fordulás, mikor is apa és fia próbálnak rájönni, mi is folyik a boncteremben, no meg hogy élhetik túl. Tetszett a továbbra is előtérbe tolt racionalitás – „Ez csak egy hulla” – tetszett, hogy először még szorult helyzetben is a mikroszkóphoz nyúlnak. Tényleg életszerű reakciók a hihetetlenre, valahogy úgy éreztem, hogy ha már menekülni nem tudnak, akkor legalább reálisan viselkednek… a mozi nagy része tulajdonképp egy két-három szereplős kamaradarab, amiben a halottak, a pincében kialakított évtizedes patológia kiváló díszlet. Nem akarom elspoilerezni, mikkel kell szembenézniük hőseinknek, de minden ismert horror elem felhasználása remekül működik. A lány meg, mint alany, a maga meztelenégében, merevségében, fehérségében kifejezetten borzongató látvány, remek hangulati elem… amit meg a karakteréből kihoztak, ami misztikumot hozzáírtak, nekem az is kifejezetten tetszett. Nem az lett belőle, mint amire számítottam, de így is sokkal jobb, mint a nem is olyan rég látott, lényét címében magában viselő, agyonhype-olt másik horror (lehet, találgatni    ).

Persze, nem állíthatom, hogy hibátlan mozi lenne az A boncolás. A többséggel ellentétben nekem azonban nem a sztori misztikumával volt bajom (ennyi évad Odaát után hogy is lehetne), nem is annak zagyvaságával, sokkal inkább azzal a kapkodással, amit a mozi második szakaszában láttam. Néha annyira követhetetlen volt a vágás – ez által meg az események -, néha annyira sötétek voltak a jelenetek, hogy komoly fejtörést okozott, ki kivel van és mit csináltak vele. Néhány esemény csak úgy jött, van, aminek jóformán semmi folytatása, következménye nem volt, néha úgy futkosott apa és fia az alagsorban, mint pók a falon. Néha feltűnt egy-egy „rém”, aztán hipp-hopp eltűnt, néha a szorult helyzetnek is váratlanul csak úgy vége szakad – a liftes jelenetet és következményét meg teljesen nem értettem. Persze, önmagukban mind kellőn hangulatos, véres, rémisztő és félelmetes szcénák, de folytonosságukban komoly problémákat láttam. Olyan egymás után pakolt horrorjeleneteknek tűntek, amik kétségkívül hatásosak, ámde mintha "túlpörögné" magát a film tőlük. Abba viszont most nem kötök bele, hogy megint hogy az istenben lehet egy akkora ház alatt egy ekkora patológia, fogadjuk el ezt egyfajta modern kori horrorklisének – ettől nem rosszabb a film, sőt több helyről jöhet a félelem…


Mindegy, az A boncolás érdemeit nem tudják igazából elvenni. Messze nem az év Oculusa (ez immár egy visszatérő cím), de önmagában roppant szórakoztató és hatásos darab. A boncolás miatt is, meg a jump scare elemei miatt is – mindezt pedig az átlag fölé emeli az az okos húzás, hogy végre valahára a főszereplők életszerűen és hihetően reagálnak a történésekre. Inkább a tudomány (patológia) segítségét használva próbálnak szembeszállni a misztikummal, mintsem elfogadják, hogy az asztalon fekvő csaj valami más lenne… más, mint egy újabb halott. Apropó: a lány meztelenségével egy percre nem éltek vissza az alkotók (így a boncolók sem), tök jól lejött, hogy az egész nekik csak egy munkaeszköz – egy megoldásra váró rejtvény. Ráadásul nekem fura is volt nézni most ezt, a nemrég köreimben történtek után, szomorúan aktuális élmény is volt így, szinte testközelből átélni egy boncolást – ámbár láttam már ilyen dokut – még ha a két eset motivációja természetesen más is volt.

Egy próbát mindenképp megér ez az egész, az A boncolás. Picit kitűnik az átlagból, mert racionális – de egyben borzongató is. Remek ötletekkel operál, jók a színészei, jók az ijesztgetései, és rohadt jó a helyszíne. Kisváros kis temetkezési vállalkozójának kis patológiája… kevés, ámde annál veszélyesebb hullával. Az a csengő… az qrva jó volt.




75%



.

R2-D2 írta:

A boncolás

Persze, nem állíthatom, hogy hibátlan mozi lenne az A boncolás. A többséggel ellentétben nekem azonban nem a sztori misztikumával volt bajom (ennyi évad Odaát után hogy is lehetne), nem is annak zagyvaságával, sokkal inkább azzal a kapkodással, amit a mozi második szakaszában láttam. Néha annyira követhetetlen volt a vágás – ez által meg az események -, néha annyira sötétek voltak a jelenetek, hogy komoly fejtörést okozott, ki kivel van és mit csináltak vele. Néhány esemény csak úgy jött, van, aminek jóformán semmi folytatása, következménye nem volt, néha úgy futkosott apa és fia az alagsorban, mint pók a falon. Néha feltűnt egy-egy „rém”, aztán hipp-hopp eltűnt, néha a szorult helyzetnek is váratlanul csak úgy vége szakad – a liftes jelenetet és következményét meg teljesen nem értettem.

Egy próbát mindenképp megér ez az egész, az A boncolás. Picit kitűnik az átlagból, mert racionális – de egyben borzongató is. Remek ötletekkel operál, jók a színészei, jók az ijesztgetései, és rohadt jó a helyszíne. Kisváros kis temetkezési vállalkozójának kis patológiája… kevés, ámde annál veszélyesebb hullával. Az a csengő… az qrva jó volt.

75%

Hiába volt jó az alapja, nekem a fenti dolgok (is) annyira hangulatrombolóak voltak, hogy sajnos egy közepesnél jobbra nem futotta. Ha krimi-thrillert várok, tök jó, de horrort vártam, és akként működött a legkevésbé, mert egyre ritkábban viselem jól ezeket a tutujgatásba fulladó riogatásokat, hogy megijesztenek, aztán alig győznek lenyugtatni a "sokkból" (ilyenkor szoktak jönni a madárdalos hajnali képek...). A karakterek még jók lettek volna, a jó tudósként viselkedő, "keressünk logikus magyarázatot" boncorvosok -bár a srác barátnőjét még mindig halál felesleges tartom ilyen hosszan bemutatni, amikor alig van jelentősége-, csak a színészek nem tudtak nekem hitelesek lenni a parás részekben. És az a csengő a legvégén    , az meg már kabaréba ment át.

De jó, hogy neked tetszett . Én is szerettem volna szeretni, mert az ötlet megérdemelte volna .
.

.





A galaxis őrzői vol. 2




Legyünk rögtön túl a leg szentségtörőbb fejezeten: nem, továbbra sem érdekel az egész MCU világa, továbbra sem tudom, ki kinek a fia borja és hogy ki mit hajt ebben az egész őrült Univerzumban. Nem követem, hogy melyik követ épp hol és ki őrzi, mint ahogy azt sem tudom – és nem is érdekel – melyik film időben mikor és hol játszódik, melyik eseménynek kell(ene) hatnia a másik moziban történtekre. Csupán két dolgot tudok ezzel kapcsolatban: mindig is bosszantott, hogy milyen idióta építgetés az, amikor az adott eseményekről, az adott film főhősének szorult helyzetéről a többi szuperhős nem is tud, illetve hogy egy új Marvel filmet a magam részéről mindig csak és önmagában tudok és akarok értékelni. E szerint pedig minél kevesebb a kapocs a többivel, esetemben annál jobb, hiányos ismereteim legalábbis ezt igénylik… ez majdnem bejött az A galaxis őrzői vol. 2-nél is, a baj csak az, hogy amit itt történetben próbálnak lenyomni a torkunkon, az még a világító veseköveknél is nagyobb ordenáré baromság…

Most biztos van, aki gyorsan az írás végére görget és megnézi az értékelést számokban… és nem érti, hogyan is jött ki az a bizonyos 80-as.     Nos, kedves barátaim, úgy, hogy a komplett ökörsége ellenére veszettül jól szórakoztam a filmen. A Bosszúállók első része óta ennyit nem röhögtem Marvel alkotáson – márpedig úgy néz ki, engem ezzel tudnak levenni a lábamról: a poénokkal és a sci-fivel. Itt pedig kérem, hegyekben áll mindkettő. Az, hogy az egész az űrben játszódik, az hogy elképesztő látványvilága van, hogy a rengeteg új faj, bolygó, űrhajó mind-mind a Lucas éra Star Warsát idézi (gyanítom, a Valerian is be fog jönni épp ezért), a fél győzelemhez már alapból elég volt, amire csak rátett egy lapáttal a félig retróra, félig butaságra épülő humor. Önmagában Debil úr emlegetése és felhasználása zseniális lett, a Marry Poppinsos beszóláson is szakadtam… de a csúcs, az egész Őrzők2 koronája nekem a kicsi Groot volt. Komolyan, annyira tetszett az egész figura, annyira „cuki” volt, hogy volt, mikor nem is a vásznon játszó fő eseményeket néztem, hanem a kis Ágacskát. Ha lehetne, holnap örökbe fogadnám…

Azt hiszem, az első percekben minden eldőlt. A kétségkívül gagyi, ötlettelen és ecebóca felütésben fényes csillagként ragyogott a kis fa jelenete – szerintem zseniális húzás volt az amúgy nevetséges harcot háttérbe szorítani és Grootra fókuszálni. Beszarás az egész, ahogy néz, azok a boci szemek… qrvára tetszett… szinte ki is zökkentett az egészből, mikor a „nagy elemevő űrgyik” kinyírására váltottunk, szinte sajnáltam, hogy hirtelen másokkal is kellett foglalkoznom. Kicsit nehezen vettem fel a fonalat – pedig tegnap újráztam az első részt – furcsálltam, hogy ez a négy idióta még mindig egymást szapulja, de aztán a fekete lyuk értelmi színvonalán lévő Drax segített átbillenni a holtponton. Az a röhögés…    anyám… valahol olvastam, hogy ellopta a show-t a többiek elől, és részben egyet kell ezzel értsek: az első epizódban még közel sem volt ekkora hangsúly a butaságából eredő naivitásán, de itt majdnem minden mondata, megmozdulása térdet csapkodó lett. Egyébként a film közepét fixre ő mentette meg nálam, ugyanis a történetnek nevezett valami közepén úgy leül az egész a csicsás bolygón, hogy egy idő után kezdett kényelmetlen lenni a mozi széke.

Az történik ugyanis, hogy az Őrzőket megmenti az ellenség drónhadseregétől – ez milyen zseniális már!!! – egy két centis figura, aki a repülő űrhajó tetején áll menet közben…    értitek, ugye? Peter Quill, a fenegyerek, a csapat vezére aztán nemsokára találkozik a még soha nem látott apjával, aki nem más, mint egy bolygó…     ha most valaki azt mondja, hogy köszöni szépen, ennyi volt, nem tartom vissza. Életemben ekkora blődséget még nem hallottam, nem olvastam, de legfőképp nem láttam vásznon – egészen máig. Csak azért nem sírtam el magam eme veszett ötlet kapcsán, mert olvastam róla a havi mozis újságban, így nem ért akkora sokk-ként – de nem csodálkoznék, ha néhány racionálisabban gondolkodó néző ilyenkor csak úgy kisétálna a teremből. Na ja, de azok meg minek mennek el egy Marvel filmre, ugye?? Egyébként ezzel meg meg is cáfolok minden olyan feltételezést, ami szerint az Őrzők2 egy gyerekeknek készült mese lenne – nem, ekkora böszmeséget még a gyerekek sem fogadnak be. Nekünk viszont sajna be kell, úgyhogy elmegyünk mr. Ego (hehe, Lecsó cameo..   ) bolygójára, ahol egy közel fél órás lelkizést kapunk apa-fia viszonyról, a családról és a testvéri kötelékről. Ez tényleg rohadtul nem illik egy ilyen stílusú filmbe, de még mindig jobb, mint a Bolygóember…

Arról sokat olvashattok máshol, hogy az Őrzők2 mennyire is e három téma köré fonta mondandóját, s hogy ez mennyire is közhelyes, meg nem tesz jót a filmnek – úgyhogy én ezeket a köröket kihagyom. Engem a film szempontjából sokkal inkább érdekelt az, hogy mindezek az elemek működnek-e ebben a közegben, képesek-e valami hatást kiváltani belőlem, avagy sem. Nos, a válaszom egyértelműen igen: hiába elhasznált panel mindegyik, hiába rágta meg és köpte ki ezerszer őket már Hollywood, itt, bizonyos összetevők mellett mind működik. Mégpedig meglehetősen érzelemdúsan működik. Az előzmények és a film első kétharmada alapján elképzelni sem tudtam, Nebula mit keres Gamorra oldalán, de ahogy alakították az eseményeket, amilyen nyúlfarknyi, de hatásos eredettörténetet kreáltak hozzájuk, az nagyon bejött. Ugyanígy Quill és apu viszonya, ami először egy tipikus elhagyott gyerek kontra bűnbánó apa konfliktusnak indul, nekem nagyon bejött (az meg, amikor kiderült, hogy mi miért és hogyan történt a földön, 27 évvel korábban, az felszisszenést váltott ki a moziban) – leszámítva persze azt a baromságot, hogy ki is az öreg és mit akar. A család meg… ez a szedett-vedett banda, a sok lelki sérült taggal, kifejezetten szívszorítóra sikeredett. Pláne ugye a fináléval, Mordály és a kékfejű füttyös kapcsolatával…

Végre nem kellett tudom, ki kit miért kerget, végre nem kellett azon agyalnom, miről maradtam esetleg le a többi film/sorozat eseményei tükrében. Önmagában voltam képes élvezni az egészet, elmerülni a bámulatos látványban – roppant giccses, de gyönyörű volt a Színes Bolygó – röhögni az idióta beszólásokon és nézni a kicsi Groot ténykedését. Nekem nem volt sem sok, sem túl alpári a poén – még a kábeles sem – a film végét pedig őszintén megmondom, megkönnyeztem. Rendesen meglepődtem (mert el is felejtettem, hogy benn lesz) egy bizonyos karakter feltűnésén, és szinte lubickoltam a retro utalásokban. A zene ezúttal nem jött be annyira - a Fox on the Run például nem is hangzott el film közben -, de ez legyen az én bajom, én a rockosabb vonalat jobban bírnám, viszont az előzetesben rettentő furán hangzó „ragszalag” helyett használt „szigszalag” használata örömmel töltött el. De ami a legfőbb: az első részben még csak ímmel-ámmal kedvelt karakterek a végére igazi kedvenceimmé váltak, egyáltalán nem bántam, hogy a beszélő mosómedve (szegényt, mennyi névvel illették    ) helyett most Groot és Drax vitték a pálmát. Még a hangyalány is bejött, meg valahol érdekes és izgalmas volt az aranyarcú bagázs is – ahogy mondtam, imádom az új világok új szereplőit, számomra egy sci-fit az tesz igazán jóvá, ha rengeteg új fajt, helyszínt ismerünk meg. Elég tág a Galaxis ehhez, csak megfelelő kreativitás kell hozzá… aminek alapjait ugye egy bizonyos George Lucas nevű úriember rakta le kis lelkemben.

Mindezek következtében én az A galaxis őrzői vol. 2-re sokkal inkább tudok tekinteni egy önálló, látványos, és kibaszottul szórakoztató űreposzként, mint az MCU újabb fejezeteként. Tele remek ötlettel, remek karakterekkel, elképesztő látvánnyal – és könnyfacsaró fináléval. Ha nem lett volna a központi története ennyire bárgyú és idióta, ha apu nem az lett volna, ami, és nem megint az Univerzumot akarta volna elpusztítani a főgonosz, akkor talán ez lehetett volna számomra a világ legjobb képregényfilmje. Én ilyenek képzelem el a rajzolt világ megfilmesítését, ilyennek képzelek el egy vicces sci-fit, nekem nem kell holmi kémes beütés, meg politikai-történelmi-hatalmi háttérjátszma. Én a sci-fi részét mindig is jobban szerettem a Marvel építkezésének, épp ezért szeretem az összes eddigi mozik közül a Thor filmeket a legjobban – mert azok sem a Földön játszódnak. Hanem az űrben, réges rég, egy messzi-meszi galaxisban. Ez a mozi pedig szerencsére sokkal közelebb áll a Star Wars és a Star Trek világához, mint eddig bármi más, ami a tököm tudja mennyi fázisban készült – talán épp ezért jött be ennyire.


Kicsi Groot pedig simán elférne egy Baljós árnyakban is, Jar-Jar mellett.  
Milyen jól elbeszélgetnének...  




80%




.

R2-D2 írta:

A galaxis őrzői vol. 2

Mindezek következtében én az A galaxis őrzői vol. 2-re sokkal inkább tudok tekinteni egy önálló, látványos, és kibaszottul szórakoztató űreposzként, mint az MCU újabb fejezeteként. Tele remek ötlettel, remek karakterekkel, elképesztő látvánnyal – és könnyfacsaró fináléval. Ha nem lett volna a központi története ennyire bárgyú és idióta, ha apu nem az lett volna, ami, és nem megint az Univerzumot akarta volna elpusztítani a főgonosz, akkor talán ez lehetett volna számomra a világ legjobb képregényfilmje. Én ilyenek képzelem el a rajzolt világ megfilmesítését, ilyennek képzelek el egy vicces sci-fit, nekem nem kell holmi kémes beütés, meg politikai-történelmi-hatalmi háttérjátszma.

Kicsi Groot pedig simán elférne egy Baljós árnyakban is, Jar-Jar mellett.  
Milyen jól elbeszélgetnének...  

80%

Gyakorlatilag ezért adtam rá én is 8-ast az apróbb véleményeltérések ellenére is... és abba nálam még apu is belefért   .

De hogy Jar-Jar lenne a jó traccspartner  ?! Biztos vagy te abban ?










.

.




Felemelkedés / Ascension S1



Kétlem hogy az igazán hardcore sci-fi fanokon kívül sokan hallottak volna erről a sorozatról, ezért engedjetek meg néhány előzetes infót róla. A Felemelkedés a kanadai CBC és az amerikai SyFy csatorna 2014-es minisorozata, ami hivatalosan 6x43 perces epizódból áll, de szokás szerint három duplarészes vetítéssel ment a TV-ben (így is van tagozva). A tervek szerint hasonló sors várt volna rá, mint anno a Battlestar Galacticára, a rövid, pilotnak is tekinthető felvezető szezon után ki kellett volna nőnie belőle egy új, többévados sci-fi sorozatnak… amiből aztán nem lett semmi. Tulajdonképp kár érte, mert kétségkívül volt benn potenciál, viszont ha meg már így alakult, ez megint csak bosszankodásra ad okot, mert egy újabb félbehagyott projekt lett… egy a sok közül.

A történet szerint valamikor a Kennedy-érában Amerika titokban útjára indított egy csillaghajót, megpakolva emberekkel, akik majd pont 100 év múlva érik el úticéljukat, a Proxima Centaurit. A hajó többgenerációs, tehát nem az Utazók féle megoldást választották az írók, hanem a másik módszert, miszerint az emberek élnek, halnak, születnek a hajón – persze szigorú szabályozás és tervezés alapján. Mi az út 51-ik évében kapcsolódunk be a buliba, az ún. biztonságos visszatérés időpontja környékén – nem mellesleg a jelenben –, amikor is az űrhajó közeledik ahhoz a ponthoz, aminél már annyira eltávolodik  a Földtől, hogy visszafordulva már nem érne haza. Ezt próbálják meg a hajón egyre gyakrabban feltűnő szabotőrök kihasználni, kvázi kényszeríteni a kapitányt a megfordulásra… hisz ennyi idő után legalább a második, de inkább már a harmadik generáció utazik a végtelen űrben, s nekik egyáltalán nem feltétlenül életcél a PC elérése. Amúgy hülyeség, mert ha visszafordulnak, azt sem érik meg, de mindegy. A lényeg az, hogy a hajón 51 év óta először gyilkosság történik, felbolygatva ezzel a békés állóvizet (lol, szó szerint, hisz a medence a tett helyszíne), okot adva a visszafordulós hangok felerősödésére – no meg remek katalizátorként szolgálva a személyzet egyes karaktereinek összeugrasztásához.

Ahogy olvashatjátok, egész jó kis alapkoncepció van ebben a felütésben elrejtve, egy kis közösség konfliktushelyzeteit bogozhatjuk, némi vélt és valós veszély közepette, egész jó kis társadalmi kérdéseket boncolgatva (születésszabályozás, házasságsorsoló gép, stb…), amire a gyilkosság és a nyomozás csak rátett egy lapáttal. Egy apró mellékszálban a Földön napjainkban néhányan próbálnak ugyan információkat szerezni az Ascension hajó titkos útjáról, de egyáltalán nem tűnik fontosnak az, mi történik idehaza… mikor a hajón például a gyilkos fegyvert keresik. S ha már itt tartunk – függetlenül attól, mi fog később történni – nekem nem ment ki a fejemből valami: az egész alapszitu rendkívüli módon sántít ezzel a titokban fellőtt űrhajóval. Komolyan azt várják el az írók, hogy befogadjam azt, hogy mondjuk ’62-ben USA fellő egy csillaghajót… és arról nem tud senki??? Szovjetek, kínaiak, Európa … meg a komplett hazai média sem??  A műholdak korában??  Szóval, valahogy nem ment ki a fejemből az egész, és ezen az sem változtatott, amikor néhány „nem várt” dolog kiderül erről az egész utazásról – ki, miért és hogyan indította útra az emberiség első gyarmatosítóit. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de az egész csupán azt érte el nálam, hogy kevésbé volt fura néhány dolog, ami a hajón történt eddig. Amúgy azon a hajón, ami valami fura hibridje volt a hatvanas évek fekete fehér tévéinek, monitorjainak, és a 2015-ös év hi-tech építészetének – ezt viszont semmivel nem lehet magyarázni, ez simán egy elcseszett koncepció.

A lényeg az, hogy egyszerűen muszáj félretenni mindkét dolgot, mert kielégítően egyikre sem kapunk választ, muszáj az ilyen ímmel-ámmal összetákolt világot elfogadni, mert különben minden erőnk elmegy a baromságok felesleges megértésére – és nem vesszük észre az igazán lényeges, okos és fontos mondanivalót. Természetesen, mint minden sorozatban, a legfontosabb itt is a karakterek közötti háló, ki kivel, milyen érdek szerint szövetkezik (fekszik össze), illetve természetesen kell a megfelelő jó és rossz oldali főhős(ök) felvonultatása – ez amúgy meglehetősen izgalmas feladat egy olyan hajón, amin elvileg válogatott jó emberek, illetve azok leszármazottjai utaznak az új világ felé. Sajnos azonban a Felemelkedés annak ellenére sem mélyül el az egyéni karakterek múltjában, hogy időtartama alapján megtehetné – pedig önmagában az is érdekes kérdés, milyen múltja is lehet egy szabályozott körülmények között, hajón született tininek, s hogy ez milyen hatással lehet a jellemére, nagykorára… Mit lehet csinálni egy emberöltőn keresztül egy szivar alakú nagy lakótelepen???

A hajó kapitánya egy fiatal férfi, aki épp fiatalsága miatt böki a hajón utazó képviselők csőrét. Előjön a politika, a hatalom iránti harc, újfent képbe kerülnek a hatalom igazi birtokosai, a nők – külön kiemelném a Battlestar Galacticából „újrahasznosított” 6-os számú Cylont, Tricia Helfert, aki itt Viondra néven próbálja egyengetni férje útját – akik részben testük, részben eszük bevetésével kavarják azt a bizonyost, valamint feltűnik a tipikus becsületes „hős” lovag, az egyik tiszt, Gault, aki magát a nyomozást vezeti. Van egy érdekes – ámde éppúgy kibontatlan – gondolatsor a hajón belüli hierarchiáról, parancsnoki láncról, annak megszegéséről, hogy az alsóbb fedélzeteseknek milyen nehéz is feljutni a hídra, legutóbb ilyet a borzalmas Snowpiercerben láttam, csak ott ugye intenzívebben. Aztán az is érdekes lehetne, milyen genetikai tulajdonságok alapján sorsolja össze a gép évenként a házasulandó párokat, és hogy ezt mennyire nem is egyszerű elfogadni, no meg hogy milyen kegyetlen is az a születésszabályozás, hogy az utazó 600 fős létszámot (amiből megint jó, ha harmincat látunk állandóan) csak úgy lehet fenntartani, hogy csak a halálozás után jöhet új gyerek a fedélzetre. Aztán az is kifejezetten érdekelt volna, a kislány, Christa képességei honnan vannak és mire jók. Millió dolog lehetne érdekes egy ilyen gigászi úton, millió apró konfliktust, szerelmi és egyéb történetet ki lehetett volna bontani – ha lett volna rá idő, mód, de legfőképp szándék. Az hogy mindezekből végül is semmi nem lett – és ez érdemben befolyásolja a végeredményt – az ugyanis csak részben múlik a sorozat kaszáján, a nagyobb problémát én abban látom, hogy egy idő után áthelyezték az eseményeket a Földre.

Roppant keveset árulhatok el az egészről, nem véletlenül nem is írtam a cselekményről semmit, a lényeg az, hogy a sorozat egyharmadánál bejön a képbe egy földi szál és sajnos egy idő után többet időzünk itthon, mint az Ascensionon. Oké, hogy Samantha (Lauren Lee Smith) üde látvány – mellesleg a mostani kötelező „pc leszbi” – de az egész kavarásnak, ami a jelenben zajlik, se füle se farka – vélhetően minden a majd kibomló több évadra volt tartogatva, középpontban Christával. Egyáltalán nem állt össze a kép, hogy akkor most mi is volt a cél, pontosabban de, a célt az utolsó jelenet kapcsán értem, de hogy hogy jutottak volna odáig, az rejtve marad. Nem mondom, hogy felesleges az egész szál, de így, félbehagyva bizony rengeteg kérdést hagy megválaszolatlanul – ahogy maga az egész Felemelkedés is. Mint egy félbehagyott közösülés, olyan az egész, mint egy röplabdameccs feldobott labdája… ami nem esett le. Ha hagyták volna, talán lehetett volna egy remek kis agyalós sci-fi, de így inkább csak mindenbe belekezdtek, ráadásul nem tudták feledtetni (mert nem volt rá idő) az egész alaphelyzet teljes irracionalitását. Velem legalábbis nem tudták feledtetni, az egész küldetés elhelyezése az időben, a hajó belseje, a program mögötti motivációk kuszasága, no meg a karakterek múltának teljes hiánya óriási ürességet okozott nálam.

Technikailag is hagy némi kivetnivalót maga után az egész, de ezt simán be lehet nyelni, nem lehet minden Marvel/SW/ ST CGI szint… pláne nem egy sorozatban. Amit csináltak, azt igyekeztek jól és látványosan tenni, és igaz, hogy fura volt a képcsöves TV fekete-fehér Muppet Show adása kontrasztban például a sugárbiztos kabin profizmusával, vagy a medence luxusával, de ez inkább koncepcióbeli hiba, mint látványelemi. A karakterek nagyjából rendben voltak, az űrkaland kissé átgondolatlan érzete nem rajtuk múlt, sokkal inkább azon, hogy mindösszesen háromszor egy és negyed órát élt meg az egész.

Rövidsége miatt talán érdemes végigülni, de igazán jó szívvel nem tudom ajánlani senkinek. Maximum sci-fi fanatikusoknak… de azok meg már úgyis látták.




70%



.

R2-D2 írta:

Felemelkedés / Ascension S1

Mint egy félbehagyott közösülés, olyan az egész, mint egy röplabdameccs feldobott labdája… ami nem esett le. Ha hagyták volna, talán lehetett volna egy remek kis agyalós sci-fi, de így inkább csak mindenbe belekezdtek, ráadásul nem tudták feledtetni (mert nem volt rá idő) az egész alaphelyzet teljes irracionalitását. Velem legalábbis nem tudták feledtetni, az egész küldetés elhelyezése az időben, a hajó belseje, a program mögötti motivációk kuszasága, no meg a karakterek múltának teljes hiánya óriási ürességet okozott nálam.

Rövidsége miatt talán érdemes végigülni, de igazán jó szívvel nem tudom ajánlani senkinek. Maximum sci-fi fanatikusoknak… de azok meg már úgyis látták.

70%

Egy ilyen ekézés után én legfeljebb 6-os, de inkább valami 5 körüli értékelést vártam, ami így, hogy ez alig több egy kedvcsinálónál, simán érthető is. Talán még a kevert idősík engem nem is zavarna annyira (az enyhe propagandajelleg, a hidegháborús elitizmus szerintem kárpótolna érte), de a sehonnan sehova érkező szálak miatt tényleg nem adok neki sok esélyt, hogy sorra kerülne belátható időn belül.

Pedig amúgy jól hangzott volna ...
.

Niwrok írta:

Felemelkedés / Ascension S1

Egy ilyen ekézés után én legfeljebb 6-os, de inkább valami 5 körüli értékelést vártam, ami így, hogy ez alig több egy kedvcsinálónál, simán érthető is. Talán még a kevert idősík engem nem is zavarna annyira (az enyhe propagandajelleg, a hidegháborús elitizmus szerintem kárpótolna érte), de a sehonnan sehova érkező szálak miatt tényleg nem adok neki sok esélyt, hogy sorra kerülne belátható időn belül.

Pedig amúgy jól hangzott volna   ...
.

1. Te magad mondtad, hogy ami az űrben játszódik, az nekem pozitív hendikep...

2. A kevert idősík... nos, az nem egészen van úgy. Egyébként örülök, hogy úgy tudtam ezek szerint írni, hogy nem találtad ki, miről is szól az egész - de egyben szar, hogy nem mondhatom el azt, ami miatt kedvet csinálhatnék hozzá...

Na mindegy, lesz majd még esős szombat, nem?

R2-D2 írta:

Felemelkedés / Ascension S1



Na mindegy, lesz majd még esős szombat, nem?

4,5 órára akár egy hétköznap délután is megteszi .
.

.






Star Wars: Rebels S3





Őszintén szólva, most picit sajnálom mindazokat, akik SW rajongónak tartják magukat, de mindenféle indokok mögé bújva nem hajlandóak animációs starwarst nézni… ez a Rebels (amint a TCW is volt korábban) egyszerűen zseniális, millió szállal kötődik a sagához, az immár 8 mozifilmhez, az EU-hoz, ráadásul a kezdeti gyerekességétől, a lézercsúzlis Aladdintól olyan távol van már, hogy szinte sértő még csak gondolni is e párhuzamra. Valahol szívem mélyén az olvasás elutasítását is hibának veszem, bár elismerem, az keményebb dió és lényegesen hullámzóbb a színvonal – mindegy, ahogy pont ez az évad a legjobb bizonyíték rá, van, volt és lesz is létjogosultsága a könyveknek is. Különösen egy Timothy Zahn nevű jóember könyveinek, aki olyan SW alappilléreket rakott le az univerzumba, mint Coruscant… vagy épp az itt feltűnő Interdictor Romboló és a chiss Thrawn főadmirális.

Ugye, az előző évadnak igazán epikus finálét sikeredett kerekíteni: mester és tanítványa találkozik, valamint fel-, majd eltűnik megint a piros fejű zabrak is – az érzelmi sokk után hát a néző talán joggal várná, hogy az események nagyjából ott folytatódjanak, ahol és amikor a Malachor bolygón félbeszakadtak. A néző talán joggal várná, hogy a küzdelem következményeit egyértelműen megismerje, hogy megtudjon valamit az ő sorsáról – de David Filoni és csapata úgy döntött, lóf*sz a valagunkba – ebben az évadban semmi, de semmi információ nincs Ahsokáról… mindegy, amíg ki nem jelentik, vagy meg nem mutatják a togruta padawan halálát, én bízom. Maul feltámadása után eleve bármi lehet (ennyi erővel Solo is élhetne újból), szóval nagyon bízom benne, látom még őt viszont. Kissé furán éreztem magam, mikor szembesültem azzal, hogy jócskán ugrunk az időben – Ezra legalábbis nagyot nőtt –, a megszerzett Sith holokron pedig nem meglepő módon jelentős hatást gyakorol a fiú jellemére. Talán a várakozásaimnak nem tetsző ugrás miatt kicsit nehezebben húzott be az évad, a duplaepizódos nyitány legalábbis még annyira nem varázsolt el: Ezra és a Sötét Oldal kapcsolata mindvégig valahogy olyan felszínesnek tűnt. Arra azonban jó volt, hogy szép lassan beszívjon az egész világ, és újból a kis csapat tagja legyek – hol a hajón, hol pedig a jól elrejtett Chopper bázison.

A Rebels, ahogy eddig is tette, megmarad a Szellem és annak legénysége történetének – hogyan is kapcsolódott be a Lázadásba ez a különc brigád. Továbbra is ők azok, akiknek a kalandjait követjük egy évadon át – azonban az egész sorozat, úgy érzem, szintet lépett: ahogy közeledünk a SW időszámítás ground zérójához, a Yavini ütközethez, úgy komolyodik az egész, úgy simul bele egyre inkább a nagy történetbe. Helyére kerülnek egy eddig kevéssé kibeszélt kirakós darabjai, sorra jönnek a Galaxis meghatározó szereplői, olyan figurák, akiket még azok is ismernek, akiknek a mozifilmek (különösen az OT filmjei) szent tehenek. Az előző évadokban ugye már felbukkant többek között Leia, Lando, Bail, Vader, Tarkin, Rex – most pedig tiszteletét teszi Mon Mothma, Saw Garrera, az ifjú Wedge, sőt, maga Obi Wan Kenobi is. Igen, a fickó, aki remeteként él a Tatuinon, a korszak egyik legnagyobb jedije, és aki rövid, de hatásos epizódszerephez jut idén (és végre valahára szívemet melengetően pontot is tesz egy ügy végére). Aztán, ha kicsit szélesebbre tárjuk elménket, akkor még elégedettebben dörzsölhetjük a tenyerünket a sok TCW karakter újbóli feltűnésén, hisz visszatér Hondo, a weequay kalóz, sőt egy (az egyik legjobb) epizódban találkozhatunk újból egy geonosisival, és a droidhadsereggel is. És az is mekkora húzás, hogy már a Katalizátorban írtakat is figyelembe véve szőtték bele az első Halálcsillagot – hisz az új kánonban azt a geonosisiak hathatós segítségével építteti Krennic…

A nagy összkép ezúttal sokkal kedvezőbb volt számomra, mint legutóbb. Sokkal folyamatosabbnak, gördülékenyebbnek éreztem a cselekményt, a Birodalomra mért bosszantó akciók között mintha nagyobb kohézió lenne, mint volt korábban. Természetesen vannak külön kedvenceim az egyes epizódok, történetek közül – és értelem szerint vannak mélypontok is. Utóbbi sokkal kevesebb, mint úgy általában – pedig az a fránya Maul elég sokat szerepel – és valahogy úgy hozza a sors, hogy mintegy megviccelve a nickem miatt, mindig a robotos részeket utálom a legjobban. Itt a kettős ügynökös robotos kifejezetten kínos volt – de nem is azért, hogy ne volt jó a titkosügynökös hangulat, hanem a rész fináléja miatt… kár volt azért a robbanásért, úgy. De valahogy a Wynkahthu meló című fejezet sem jött be – az a jablogian fajú élőlény mindig is irritált. Egyébként most nem éreztem annyira erősen a műfajok, filmek iránti tisztelgést, kikacsintást, ezúttal egyértelműen komolyabbra vették az írók a sztorit – nem hiába, a Lázadók Szövetsége két év múlva megtámadja a Halálcsillagot. Jelenleg ugyan elképzelni sem tudom, ebből a fináléból ez hogyan következik, de majd a negyedik (záró) évad megmutatja.

Pozitív élményből sokkal több van, kevés (fent említett) kivételektől eltekintve majdnem minden részt nagyon élveztem. A csúcs egyértelműen a duplarészes finálé, ami űrcsata ott van, az egész epizód hangulati része, hatása a SW történelmére bámulatos, nagyfilmbe, mozivászonra illő történet és képsorok. Az Iker napok című fejezet is rohadt jó volt, nagy örömömre szolgált egy régi ismerőst üdvözölni. Viszont – magam sem értem miért – leginkább az A Geonosis szelleme című kétrészes kaland varázsolt el, több okból is. Először, mert egy óriási tisztelgés az általam imádott TCW és Baljós árnyak iránt, a robotsereg, a droidikák, a „Vettem, vettem” mind-mind kellemes emlékeket ébresztett. Aztán ugye ott van az a Saw Garrera, aki egyértelműen TCW figura, de már a Zsivány Egyesben is központi szereplő volt – itt meg mintha csak azt a karaktert láttam volna, fiatalabb kiadásban… Forest Whitekeresítve!  A másik, már említett dolog, a Halálcsillag, ami megint csak egy zseniális kapocs – és milyen durva már, hogy a Szellem tagjai el sem tudják képzelni, mi is az a nagy körben kis kör, amit a bogár a homokba rajzol. Mindez pedig hol komoran, hol izgalmasan, hol roppant viccesen tálalva… bravo!

A legvégére hagytam az igazi csemegét. Gondolom, többen emlékeztek rá, az A Jedi visszatér után Timothy Zahn tollából megjelent egy könyvtrilógia, ami nagyon sokáig a rajongók számára a hivatalos folytatása volt a sagának. Ott szerepelt először például Coruscant, maga Lucas is építkezett belőle később, a magam részéről pedig anno imádtam a mára már kissé gyermeteg történetét – és abban szerepelt először egy kék bőrű, zseniális stratéga, bizonyos Thrawn főadmirális, aki a császár halála után visszatér a mélyűrből és próbálja talpra állítani a Birodalmat. Nos, ez a fickó immár hivatalosan is a Disney kánon része, az új Rebels évad központi szereplője – aki ugyanolyan zseniális karakter, mint anno Zahn megírta. Ha a másodikra Ahsoka miatt fogok emlékezni, akkor erre Thrawn miatt: qrva jó volt az egész figura, miatta az egész évad – egy az egyben átvették Zahn jellemrajzát, aki így Rebels harmadik évadának a legjobb, legfontosabb eleme lett. Az már más kérdés, hogy nagyon remélem, a Disney meghagyja több tízmillió rajongó illúzióját a Zahn trilógia iránt, és nem csinál olyat a karakterrel, ami kizárja a későbbi könyvbeli eseményeket… és hogy talán még Palleon is feltűnik majd, esetleg kadétként. A másik, ami Zahnhoz kapcsolódik, az a birodalmi Interdictor – a hajó, ami képes kirántani a hiperűrből egy másik hajót: ahogy néztem a sorit, tudtam, hogy én ezzel már találkoztam, csak abban nem voltam biztos, először hol történt ez – nos, szintén Zahnnál, de aztán később, az X-szárnyúak könyvfolyamban is szerepelt ez a jármű. És ez rendkívül jó hír, ilyenkor kicsit helyreáll a lelki békém, hogy mégsem minden kuka, amit korábban e témában írtak…

A Rebels S3 egy újabb kiváló Star Wars évad lett. Kalandjai egyedül is megállják a helyüket, de talán most először összefüggő egészet is alkotnak. Külön jó volt a mandalori szál – ajaj, mennyire is hiányoznak a RepCom regények dezertőr klónjai és mennyire is jó volt visszatérni újból a Mandalorra, a könyvek és a TCW után. Aztán a SW Univerzum gazdagodik egy egészen különleges lénnyel, a Bendu névre hallgató, ismeretlen fajú, Erő-érzékeny valamivel. Nekem róla a Mortis világa jutott eszembe, ő is egy olyan entitás, aki érzi, tudja kezelni a Világos és Sötét Oldalt is, sőt, simán felül tud rajtuk emelkedni. A SW világa szempontjából is fontos és érdekes info ez, hogy immár hivatalosan is vannak olyan lények, akik nem ragadnak le a Jedi vs Sith szembenállásnál (Luke ) – hatalmuk meg tán nagyobb bármelyiküknél. Komoly, fontos információkkal és kapcsolódási pontokkal szolgál a Rebels harmadik évada a nagy egészhez, remek új és régi karakterekkel, nagyszerű és izgalmas kalandokkal haladunk a Lázadók Szövetségének majdani győzelméhez – és csak most lesz igazán érdekes, hogy ekkora veszteségek után, egy ilyen zseniális stratéga ellen (plusz ugye Vader és Palpatine) hogyan is sikerült felrobbantani a Halálcsillagot. Nem, nem is. Azt már tudjuk… inkább hogy hogyan sikerült egy akkora szövetséget összehozni, aminek minderre megvolt az esélye… mindösszesen két év alatt.

De majd kiderül az utolsó évadból.





85%




.

.





Arthur király: A kard legendája




Na de mit keresnek olifántok Camelotnál???

Legalábbis ez lehet az embernek az első kérdése, miután pár perc lement az új Arthur királyos moziból… persze ezek nem olifántok, sokkal inkább megvadított harci elefántok a Nagy Sándor mozifilmből, de mindenesetre a legelső percektől elkapja az embert az érzés, hogy egy egészen különleges filmet lát. Egy filmet, ami egyszerre idézi meg az A Gyűrűk urát, mondjuk a 47 Ronint, a Sherlock Holmest – no meg természetesen magát az Arthur mondakört. Egy vérbeli fantasyt, ami minden fontos stílusjegyet felvonultat a témában, de teszi ezt úgy, hogy az embernek végig ott villog a piros lámpa a fejében: ez bizony Guy Richie filmje!!

Természetesen a középkorban kezdünk, valamikor az 5-ik században. A mágusok és az emberek közötti békének vége, a mágusok a gonosz Mordred vezetésével épp az utolsó – ámde legerősebbnek tűnő – várat, Camelotot ostromolják. Itt van egy kis csúsztatás, állítólag a valóságban Mordred Arthur fattya volt, aki féltestvérétől született (tiszta GoT, mi?), mindenesetre a történelem annyiból felhasználva vagyon, hogy akkor is volt egy összetűzés a két fél között – igaz, itt még a király is más. Mindegy, a Mordred által gonosz varázslattal irányított óriáselefántok hatalmas pusztítást végeznek, mígnem az akkor épp regnáló király, Uther (Eric Bana) az Excaliburt használva megmenti alattvalóit a sötétségtől – majd véget is kíván egyúttal vetni a mágusok inkvizíciójának. Ahogy azonban az efféle filmekben – no meg azért a történelemben is elég gyakran – lenni szokott, ez nem tetszik mindenkinek, mindenekelőtt a király öccsének, Vortigernnek (Jude Law) nem… így nagyon hamar egy véres családi perpatvarban találjuk magunkat. Amúgy, mindketten létező személyek voltak, csak itt is meg van keverve kicsit a kapcsolati háló, sőt, az itt még pár éves kiskölökként feltűnő Arthur valójában is Uther fia volt – no, ő az, akinek menekülnie kell nagybátyja hatalomvágya miatt az udvarból.

Amennyire a misztikum és a fantasy átszövi a film nyitányát – egyébként qrva jó és látványos az egész – annyira háttérbe szorul a következő… mondjuk fél órára. Az van ugyanis, hogy olyan vérbeli „guyrichiesen” végigkövetjük a kis Arthur felcseperedését – egy londoni (bocsánat, londiniumi) bordélyban. Egészen kiváló hangulatú az egész, látszik, hogy a rendező szinte lubickol az általa kreált stílusú történetmesélésben. Korábbi filmjei szépen visszaköszönnek, az egész londoni szakasz bizony olyan, mint ha az A Ravasz, az Agy… szereplőit a Sherlock Holmes világába helyeznénk, csak azon még húznánk 1000 évet visszafelé. Nekem iszonyat tetszett a korrajz, a díszlet, a korai városkép, minden – csupán néhány ruhadarabot és hajat nem tudtam beilleszteni a képbe… legalábbis szerintem túlságosan frissen mosott volt mindenki, no meg az a kötött dokkmunkás sapka a gyereken… az honnan? De mindegy is, ezen nem múlik a boldogság, ezek nem tudnak igazából kizökkenteni a kalandból, ami akkor válik igazán komollyá, mikor az ifjú Arthur (Charlie Hunnam, alias Jax Teller), a bordély őre, rossz ember szakállát vágja le. Ez is zseniális jelenet, de akkor lett volna igazán az, ha mondjuk ráveszik a 2004-es Arthur király Cerdicét, hogy ugorjon be a szerepbe… mekkora lett volna már! Arthur pedig azzal, hogy a király kegyeltjét alázza meg, rögtön középpontba kerül – el is viszik gyorsan, hogy húzza ki a kardot a kőből. Legalábbis próbálja meg, ugyanis Vortiger királynak megsúgták a pincében úszkáló meztelen lányok – akik egy dagadt polipnő (szintén meztelen… brrrr..) ölebei –, hogy jön majd a kiválasztott, aki kihúzza a kardot a kőből és a király uralmának vége.

Nocsak, mit csinál Vortiger? Azt, amit mások, máshol már sokszor csináltak: castingot tart, hogy kiszűrje a tömegből az ellenfelét… igen, ezt már rengeteg másik filmben, mondában láthattuk, olvashattuk – csak van, ahol az egyforma korú gyerekeket likvidálták, ugye. De nem csak ez az elem ismerős máshonnan, az egész, ahogy a hirtelen jött trónörökös kezeli a helyzetet, az is szokásos motívum a kiválasztott filmekben. Annyira szokásos, hogy bizony fura is lett volna, ha itt máshogy van: a kiválasztott természetesen nem kíván élni a hirtelen jött hatalmával és felelősségével, de természetesen az elnyomó hatalommal szemben szükség van rá, némi személyes motivációkkal megtámogatott ösztönzés után pedig természetesen kötélnek áll… és majd természetesen győz. Guy Richie filmje csupán két apró dologban tér el a megszokottól: az egyik, hogy az elmaradhatatlan kiképzés, amivel a kiválasztott hasonló (általában nagyobb) erőre tesz szert, mint ellenfele, az itt nagyjából elmarad – hisz Arthurt a londoni utca már megedzette az évek alatt, neki csupán csak a Karddal illetve a mágikus képességeivel kell összhangba kerülnie. A másik meg, nos, az megint csak az a feledhetetlen stílus, ami a rendezőhöz köthető. Ebben az építkezős szakaszban, még a nagy filmvégi leszámolás előtt (mert hát persze, hogy eljön), még a nagy titok kiderülése, a teljes kép összerakása előtt (mert hát persze, hogy összeáll) zseniálisak azok a jelenetek, amiben Sherlock (bocsánat Arthur) látnoki elemzéseivel tervezi meg a király meggyengítését és a szövetség felépítését. A mozi egy rövid szakaszon akár egy Robin Hood film is lehetne – nagyon jók voltak azok a kis akciók, nagyon jól érzékeltették a kis csapat összeérését.

Mindezek után lehet, fura kicsit, de én a végétől vártam a legkevesebbet. Az már egy lerágott csontnak ígérkezett, a sablonszerűen felépített ütközet jó és rossz között, amiben nem győzhet megint más, mint a jó. Ugye, ez egy alap fantasyban is így lenne, itt meg, hogy maga a híres Arthur az egyik király a sakktáblán (a fehér), egy percnyi kérdés nem volt – egyébként a főhős ezen sérthetetlensége icipicit csorbítja is az események élét. Mindazonáltal a végén két dologban mégiscsak sikerült meglepnie a forgatókönyvnek. Az első meglepő esemény Vortiger áldozata volt, hiába mondta a dagadt polip pina, hogy "Tudod, mi az ára", én elég későn kapcsoltam – így sikeresen elszörnyedtem a látottakon. A hab a tortán számomra viszont egyértelműen az asztal volt, csak ott állt össze a kép, hogy kik, miért vannak, voltak ott és mi is lesz szerepük később. Ráadásul ez kvázi feszültség levezetőként meglehetősen viccesre is sikeredetett – s ha már itt tartunk, én szívesen nézném ezen Arthur franchise folytatását, immár a lovagokkal a főszerepben, de szomorúan veszem tudomásul, hogy kicsi erre az esély, ilyen bevételi adatok láttán. Én szeretem ezt az egész mondakört, kedveltem a Clive Owen féle verziót is, szeretem Richie stílusát, mesélését, de legfőképp szeretem a jó fantasyt.

Márpedig ez az Arthur király – A kard legendája egy vérbeli fantasy. Igaz, hogy szinte kizárólag olyan elemekből építkezik, amiket láttunk már máshol, de miután egy olyan korról beszélünk, amiben ugye általánosan elfogadott Merlin, a varázsló léte, semmi baj nem lehet a mágiával. Iszonyat hangulatos és látványos az egész, szerintem nagyon jól áll neki a komoly történelmi tények – amik azért lássunk be, nem feltétlenül alaposan dokumentáltak – és a fantasy ötvözése. Jude Law nagyon jó gonosznak, Charlie Hunman pedig ugye a SoA óta egyik személyes kedvencem. Amúgy is, az egyéb szereplőgárdára sem igazán lehet panasz – hogy is lehetne, mikor itt van Kisujj a GoT-ből, meg CJ a Wayward Pinesből??  Picit kár, hogy Merlin nem teszi tiszteletét a filmben – lehet, hogy a későbbiekre tartogatták – a szerepét átvevő Mágusnak, Astrid Bergès-Frisbeynek viszont a maga gebeségében van valami rohadt jó és szexis kisugárzása… legalábbis én ezt éreztem. Ezt a filmet én az első percektől – az olifántoktól – kezdve nem történelmi szemszögből néztem, hanem inkább a Gyűrűk ura vonalon haladva, egy nagyszerű látványvilágú és hangulatú kalandfilmként, amit a sokat emlegetett remek stílus és a hibátlan korrajz nagyon feldobott. S ha már itt tartunk: egyszer, lehet veszem a fáradtságot és megnézem a Kard legendája, a Robin Hood és a Sherlock Holmes Londonját… biztos rengeteg érdekességet fedezek fel a város bővüléséből.

Jó volt ez, nem kell túl komolyan venni – én legalábbis nagyszerűen szórakoztam rajta. Jobban mint… eh, hagyjuk.




80%



.

R2-D2 írta:

Arthur király: A kard legendája

Márpedig ez az Arthur király – A kard legendája egy vérbeli fantasy. Igaz, hogy szinte kizárólag olyan elemekből építkezik, amiket láttunk már máshol, de miután egy olyan korról beszélünk, amiben ugye általánosan elfogadott Merlin, a varázsló léte, semmi baj nem lehet a mágiával. Iszonyat hangulatos és látványos az egész, szerintem nagyon jól áll neki a komoly történelmi tények – amik azért lássunk be, nem feltétlenül alaposan dokumentáltak – és a fantasy ötvözése. Jude Law nagyon jó gonosznak, Charlie Hunman pedig ugye a SoA óta egyik személyes kedvencem. Amúgy is, az egyéb szereplőgárdára sem igazán lehet panasz – hogy is lehetne, mikor itt van Kisujj a GoT-ből, meg CJ a Wayward Pinesből??  Picit kár, hogy Merlin nem teszi tiszteletét a filmben – lehet, hogy a későbbiekre tartogatták – a szerepét átvevő Mágusnak, Astrid Bergès-Frisbeynek viszont a maga gebeségében van valami rohadt jó és szexis kisugárzása… legalábbis én ezt éreztem. Ezt a filmet én az első percektől – az olifántoktól – kezdve nem történelmi szemszögből néztem, hanem inkább a Gyűrűk ura vonalon haladva, egy nagyszerű látványvilágú és hangulatú kalandfilmként, amit a sokat emlegetett remek stílus és a hibátlan korrajz nagyon feldobott. S ha már itt tartunk: egyszer, lehet veszem a fáradtságot és megnézem a Kard legendája, a Robin Hood és a Sherlock Holmes Londonját… biztos rengeteg érdekességet fedezek fel a város bővüléséből.

Jó volt ez, nem kell túl komolyan venni – én legalábbis nagyszerűen szórakoztam rajta. Jobban mint… eh, hagyjuk.

80%

Ahhoz képest, hogy az Arthur királyt meg éppen azért cseszegették, mert túl földhözragadt, pedig az is jó volt, talán ezzel sem lesz gondom . Majd a héten remélhetőleg eljutok rá. Az elefántok mindenesetre kevésbé tűnnek zavarónak, mint a hájas nőstény polip... wtf ...

.

.






Utóhatás




Nem tudom, mi a szerencsésebb, ha valaki úgy ül le az új Schwarzi film elé, hogy az égvilágon semmit nem tud róla (mint én), vagy úgy, hogy legalább a szinopszisával tisztában van. Ha a saját példámból indulok ki, lehet, jobb az utóbbi, ugyanis igaz, hogy magáról a sorsfordító eseménnyel való szembesülés sokkjáról lemaradunk, de utána meg nem ártana valami mankó, hogy miért is ilyen iszonyat vontatott, lassú és unalmas az egész film, mire is megy ki a játék és mi is lesz ennek a következménye.

Az egész film egy megtörtént eseményt dolgoz fel, 2002. július elsején a Baskír légitársaság Tu-154-e és a DHL csomagszállító Boeing 757-e a németországi Überlingen felett, kb. 10 km magasságban összeütközött és lezuhant. Most azt ne kérdezzétek, hogy az istenben lehet két ekkora dögnek egy marha nagy ürességben összeütközni, de biztos lehet – én nem értek hozzá, én azt sem mindig értem, hogy lehet pont abban a másodpercben a vasúti sínen átmenni kocsival, mikor jön a vonat. Mindegy, a két gép lezuhant, a szerencsétlenségnek persze voltak jócskán áldozatai, a film pedig – mily meglepő – a katasztrófa utóhatásaival foglalkozik: persze mindent amerikai környezetbe helyezve, amerikai problémákkal és figurákkal. Teszi ezt elsősorban két karakter történetén keresztül, az egyik egy építész, bizonyos Roman Melnik (Schwarzenegger) aki épp a karácsonyra várja családját, a másik meg a repülésirányító, Jacob (Scoot McNairy), aki amúgy talán felelős volt az esetért. Azért írom, hogy talán, mert nekem nem jött ez le tök egyértelműen, ebben a moziban változtattak annyit az eseményeken, járatokon, helyszínen, halottak számán, hogy nem teljesen tiszta Jacob felelőssége a zuhanásban. Sokkal inkább tűnt véletlenek balszerencsés együttállásának, mint egy ember mulasztásának, ráadásul, ha a második gép (ami esetünkben nem teher) pilótájának jelzett a közelségi riasztás, miért nem tett valamit saját hatáskörben… mint mondjuk Sully? Ja, hogy nem mindenki Sully…

Ha minimálisan is meg akarom őrizni a meglepetés és megdöbbenés erejét, sokkal többet nem is árulhatok el a történetről – ha nem muszáj, ne nagyon kutakodjatok a neten róla. A reptéri eseményeket az igazi hatás kedvéért Romannal és Jacobbal (!!) együtt át kell élni, azoknak ott döbbenetes hatása van, számomra messze ez a pár perc a film csúcsa, mint Schwarzi, mint McNairy alakítása bámulatos – az ember a bőrén érzi a karakterek érzelmeit. Egyébként is roppant realista, életszerű és depressziós a film, de ez a pár perc külön kiemelendő – végre azt érzi az ember, hogy kb. ugyanúgy viselkedne ő is az adott helyzetben. Később sajnos már kevésbé, amin el is csúszik a film nálam: én legalábbis a sztori előrehaladtával egyre kevésbé tudtam azonosulni a két főszereplő sorsával. Jacob összeomlását sem éreztem át teljes szívvel, (még ha el is fogadom, hogy valós), ahogy Roman depresszión túlmutató útkeresését sem. Még szerencse, hogy ezúttal az amerikai filmekben kötelező csoportterápia elmarad – azokat úgyis rühellem. De még így is, ez az egész fényképmutogatás, meg ami abból kinőtt a végére… hmm… hiteltelen. Nem tudom, a valós életben is így volt-e, de nekem ezúttal, ilyen körítéssel nem állt össze az egész.

Egyébként – ahogy írtam – semmit nem tudtam a filmről, csupán csak egy posztert láttam róla, amin Kalifornia ex kormányzója egy roppant monokróm, színek nélküli, végtelenül depressziósnak tűnő képen feszít. Ahogy erről sokaknak, úgy nekem is rögtön az öreg korábbi filmje, a Maggie ugrott be – ám azt álmaimban sem gondoltam, hogy gyakorlatilag képes lesz ugyanaz megismétlődni, mint abban: a szomorúság és szürkeség mellett az unalom és a lassúság dominált végig a mozin, s már megint elveszettem a kapcsolatot a központi szereplővel, az apával. Nem merem azt állítani, hogy ez egyértelműen Schwarzi hibája lenne – olvastam vitákat arról, hogy ő most mennyire is (jó) színész vagy sem – de mindenesetre fura, hogy két hasonló hangulatú és motivációjú filmben ugyanúgy képtelen volt berántani a karaktere. Jó, persze az is benn van a pakliban, hogy az ember nem szívesen azonosul az áldozatnak feltüntetett figurával, de itt pont az lett volna a lényeg, hogy a finálé tetteinek meglegyen mindazon érzelmi táptalaja, ami azt a bizonyos katarzist képes okozni. De nem, ez hiányzik – viszont azért írom, hogy szerintem ez nem Arnoldon múlt, sokkal inkább a forgatókönyvön, ami képtelen volt a karaktereket megfelelően elhelyezni az érzelmi sakktáblán. Nem önmagában a színészi játékon múlt az, hogy Romannak egy évbe került, míg eljutott a másik városig, mint ahogy az sem, hogy Jacob inkább áldozata az eseményeknek, mint előidézője. Egyébként, ahogy olvastam, pont azt az agresszív, pökhendi stílust vették ki a karakteréből, ami a valós életben a valós repülésirányítót jellemezte – így, mikor „szitu van”, nem is működnek a reakciók a filmben.

Sokadszor nem tesz jót egy filmnek a rettentő nagyvonalúan kezelt idővonal is. Megint ugrálunk előrefele az időben, a karakterek lelkiállapot változásait csupán pillanatképekben érzékeljük – nekem legalábbis hiányzott a két állapot közötti átmenetek bemutatása is. Olyanokra gondolok itt, hogy például Jacob esetében, aki az első percekben imádja a családját, két snittel később már egy agresszív, alkoholista barmot látunk – ami ugyan az események ismeretében érthető és hihető, de a filmben túl nagy a váltás. De Roman történetében, ez által motivációjában is vannak rendesen lyukak, a film zárójelenetére meg végképp nem tudom, mi szükség volt… csak erősíti ezt az érzést. Még így is lehetne azonban jó és hatásos a mozi, ha ezeket a pillanatképeket igazán ütősen, érzelmileg megtámogatva fűznék egye, de ez sem sikerül. Azt hiszem, elég nagy a baj, ha egy ilyen drámában a legsokkolóbb jelenet kb. a tízedik percben eljön, utána meg csak kóvályog az egész a nagy szürkeségben: azok a pillanatképek, amiket itt látunk, kevesek az érdeklődés fenntartásához. Az is lehet, hogy önmagában az alapanyagban nem volt ennyi sem, no de ha már ennyit is változtattak rajta, lehetett volna még felturbózni a hatásvadászatot.

Az alkotók nagyon rámentek a depresszióra. Az Utóhatásról süt a szomorúság, a csend, a tanácstalanság, e tekintetben kiválóan megvalósították a szándékot. Az Az út című alapmű nyomorúságos hangulatát ugyan nem érik el, de a korábban említett Maggie szintjét simán hozzák – talán valahol az sem szerencsés, hogy mindkettőben Arnie a főszereplő – az volt hasonlóan színtelen, ötlettelen, már-már nihilista. Viszont nem feltétlenül kellene, hogy az unalom és a depresszió kéz a kézben járjon, más moziknak is sikerül érdekesen, izgalmasan, feszülten tálalni a drámákat. Sajnos a legfőbb érvemet most már nem árulhatom el – ha már eddig próbáltam titokban tartani a cselekményt – de az egész eseménylánc, az egyik alap filmmotívumra épülő történet tök vérszegény lett így. Véleményem szerint mr. Elliot Lester nem jó kézzel nyúlt hozzá az egészhez, az életszerű és hiteles történetmesélés felett nem sikerült neki igazán filmszerűen adaptálni a megtörtént eseményeket. Ahogy nézem az adatbázist, a korábban az Enemyben méretes katyvaszt összehozó Javier Gullon író sem volt igazi segítség neki – és ajaj, Arronofsky meg a producer… így már azért értem. Különösen utóbbit, a vizualitás miatt.  A történteket sokkal közelebb kellett volna hozni a nézőkhöz, és ez most nem sikerült – ha belegondolunk, más rendezőnek egy háromperces landolás köré sikerült egy roppant érzelem dús filmet csinálni… nos, van még mit tanulni.

Nem egyszerű úgy írni egy filmről (pláne ennyit), hogy szinte mindent titokban kell tartani vele kapcsolatban, - lol, még a fényképet is megmanipuláltam -, hogy egyáltalán működjön az egész, de talán sikerült elmagyarázni, nekem miért nem jött be. Schwarzi rajongók úgyis megtalálják a kapaszkodójukat benne, a többiek meg egy teljesen középszerű drámát láthatnak.




65%


.