Niwrok írásai 2.0

.
Triple Frontier




"Legjobb esetben is egy gyilkosság és fegyveres rablás lesz a bűnlajstromunkon."

Santiago Garcia (Oscar Isaac) az amerikai Special Forcesban szerzett tapasztalatát a leszerelése óta külsősként a kolumbiai drogkartellek elleni háborúban kamatoztatja, felemás eredménnyel. Az egyik legnagyobb hálózattal rendelkező drogbáró, Lorea többször is kicsúszott már a markából, de egy informátor segítségével most minden eddiginél nagyobb esély van arra, hogy sikerüljön levadászni. Az egyetlen probléma, hogy az akció nem folyhat le a törvényes keretek között, viszont Lorea paranoiájának köszönhetően ezt ellensúlyozandó szép jutalommal is kecsegtet, Lorea ugyanis nem bízik a bankokban, ezért a szervezetéből származó összes pénzt a dzsungelbeli házában rejtegeti... amiből a vele végző kommandósoknak is csurranhat pár millió dollár. Santiago az akció sikerét abban a csapatban látja, akik annak idején a bajtársai voltak, és oly sok más katonához hasonlóan nehezen találják a helyüket, a hivatásukat és a megélhetésüket a civil életben. Különösen kemény dió meggyőzni az osztag korábbi vezetőjét Tom 'Redfly' Davist (Ben Affleck), a többiek, a testvérpár William (Charlie Hunnam) és Ben (Garrett Hedlund), valamint a pilóta Moralest (Pedro Pascal) pedig mind az ő részvételétől teszik függővé a sajátjukat. De bármennyire is felkészültek ők öten, bármilyen körültekintően is tervezték meg az akciót, van egy tényező, amit nem vesznek figyelembe, ami súlyos következményekkel jár a merénylet végrehajtását és a hazajutásukat illetően.

Ami a katonai részét illeti a Triple Frontiernek -hiszen efféle akciófilmet jellemzően ezért néz az ember, azért veszem ezt előre-, azt kicsit csalódásként éltem meg. Nem azért, mert rossz lenne, sőt, pont azért, mert annyira kigyakoroltnak, precíznek és hidegnek tűnt, hogy most én éreztem azt, hogy ennél hollywoodibb kommandós akciókhoz vagyunk szoktatva, és ezek kicsit hiányoztak. Van persze baki, amin a kimódolt terv megcsúszik, de addig ez csak egy meló, és az a legritkább esetben jelent szórakozást, ha mozzanatról mozzanatra, jó hosszan végigköveti egy film, ahogy valaki dolgozik, bármennyire is esőben végrehajtott felderítéseket és halálos pontossággal osztott fejlövéseket is jelent ez.

Ez annyiból nem is baj, hogy a négy-öt, alig pár perces lövöldözést leszámítva ezt a film nem is erre helyezi a hangsúlyt, hanem az öt bajtárs kapcsolatára. Egy SIX és több tucatnyi bajtársfilm után mondjuk ennek sem sikerült nagyon újat hozni, ami a jellemeket és a szereplők között levő kapcsolatot illeti, de amit bemutat a film, az alapvetően tetszett. Szerintem kicsit hosszan, de jól felépíti a ketrecharcos banzáj, az unott toborzás és a sikertelen ingatlanügynöki munka, hogy az egyszervolt katonáknak milyen életük van a seregen kívül. Nem megy ugyan nagyon mélyre a témában, hogy a hazatért katonák milyen terhet cipelnek, de annyiból tök jó lett, hogy annál a bizonyos "bakinál" és azt követően kinek miért és hogyan változik a gondolkodása és a viselkedése. Azt inkább hibának éreztem, hogy ha már csak öt katona van a fókuszban, és van két óra műsoridő, akkor csak be lehetne mindenkit kicsit részletesebben mutatni, de hármójuk esetében ez elég felszínes és közhelyes marad; Ben végig a forrófejű "ifjonc", Will annyiból extra, hogy lesérül, Fish meg... két jelenetét nem tudnám felidézni, annyira háttérben van. Santiago valahol az alap lenne, hiszen ő az értelmi szerző, így aztán szakmailag neki elég sok múlik az akció sikerén, ami jól átjön a reakcióin, de akire leginkább kiélezték a dolgot, az Tom. Ott szinte meglepő látni, hogy a többiek által végletekig nagyra tartott vezető jellemét hogyan falja fel az akció balsikereinek sorozata, amiben neki is jelentős része van, és hogy aki az elején még csak konzultációs-tervező szerepet vállal, aztán meg ragaszkodott ahhoz, hogy abban a pillanatban lefújja az akciót, ahogy Loreán kívül bárki más élete is veszélybe kerül, hogyan kezd begőzölni, és ő maga veszélyt jelenteni mindenki másra. Hogy aki szigorúan felállította a csapat számára a határokat, az hogyan veszi semmibe azokat a túlélés és a jutalom reményében.

Vannak jó elemek a filmben, de azzal, hogy egyetlen kiscsapatos akció két órára van elhúzva a drámai helyzetek és a lassú merengések miatt, aki 13 Hours szintű akciófilmet vár, könnyen csalódhat. Az akció katonai részét egy-két Válaszcsapás-epizód is simán lenyomja, és a dráma befogadása is elég kétséges, ha az egész igazán csak egy emberre koncentrál, és annak is a karmához van a legtöbb köze.


7/10
.

Niwrok írta:

.
Triple Frontier


Vannak jó elemek a filmben, de azzal, hogy egyetlen kiscsapatos akció két órára van elhúzva a drámai helyzetek és a lassú merengések miatt, aki 13 Hours szintű akciófilmet vár, könnyen csalódhat. Az akció katonai részét egy-két Válaszcsapás-epizód is simán lenyomja, és a dráma befogadása is elég kétséges, ha az egész igazán csak egy emberre koncentrál, és annak is a karmához van a legtöbb köze.


7/10
.

Hmmm... Charlie Hunnam és Pedro Pascal egy filmben... ez jó lesz. Majd nem várok 13 Hours szintű akciót.

Köszi!


.

.
Anyám! / Mother!




Itt-ott már kétszer írtam ide erről a filmről, elég szélsőséges megnyilvánulásokkal, hiszen elsőre, friss élményként a pokolba kívántam Arronofsky-t és ezt a mindfucknak eladni próbált kínzáspornót, ami a felszínen nem más, mint egy bántalmazó kapcsolat szürreális emlékműve... míg jobban átgondolva kicsit megengedőbb voltam, ezért is néztem meg másodszor.

Ezt a szélsőségességet már az első tíz másodpercbe is sikerült a filmben becsomagolni, ami mintha előhírnöke lenne a tragikus végkifejletnek, ahogy egy véresre vert nőt elemészt a tűz egy épülettel együtt... majd mintha visszaalakulna az üszkös rom, főnixként ébred belőle a ház, és a nő is. Abban verhetetlen a film, hogy azonnal behúz a tanácstalan hangulatában, ahogy a főhősnővel, egy híres, de mostanra alkotói válságba került író feleségével együtt lehet mondogatni, hogy "Össze vagyok zavarodva..." meg hogy "Mi ez az egész?!", hiszen már ahogy a férjét keresi a reggeli ébredés után, és ehhez bejárja a tatarozás alatt álló házat (amihez egyébként a külső felvételek szerint semmilyen út nem vezet, és egy fákkal ölelt tisztás közepén áll), abban van valami nyomasztó. Pedig csak ezután kezdődik az átjáróház az egyik éjszakán ékező, eltévedt vendéggel, és sorban az ő családjával, majd barátaival, és végül már vadidegenekkel is, akik egyre jobban belakják a házat, egyre többet engednek meg maguknak, egyre bunkóbban és tolakodóbban viselkednek. Ezt az asszony egyre erősebb kétségbeeséssel, később haraggal, a férj pedig előbbit megértéssel, utóbbit közönnyel fogadja, hivatkozva arra, hogy ezeknek az embereknek, bármilyen furák vagy erőszakosak is, szükségük van rá, neki pedig rájuk. Így ez még lehetne egy rossz házasság krónikája, ahogy az otthon, a nyugodt környezet megteremtésével próbál a feleség a férje kedvére tenni, akit viszont magával ragad annyira a szakmai siker lehetősége és a becsvágy, hogy az efelé vezető úton az sem zavarja, ha feldúlják a házát... de aztán ahogy a házban egy halotti tor egy kisebb háború képein keresztül szektagyűléssé alakul, ott már csak az marad, hogy a néző értelmezni próbálja a látottakat.

Mert ha már az ember be-/leül egy ilyen film elé, csak szeretné tudni, hogy mit akart mondani a "költő", hogy miért készült el a film, már ha nem kizárólag a szadista perverzek örömére... Elsőre azért is okozott nekem elég nagy csalódást a film, mert a háttérből felsejlő magyarázatot elég banálisnak, elcsépeltnek tartottam, hiszen az "egy házon keresztül bemutatott személyiség" koncepciójában a Vándorló palota után nem nagyon maradt mozgástér, ráadásul ott nem csak Howl jellemét mutatta remekül a lomokkal és hóbortokkal telezsúfolt, szuszogó tákolmány, hanem a kezdeti házvezetőnőből szerelmessé avanzsált Sophie átalakulásai is nagyon drámaiak lettek. A film első fele meg még ennél is régebbi sztorit, a Kékszakállú herceg várát idézte... Értelmezésekben pedig nincs hiány; aki akar, állítólag még egy vallásos-bibliai magyarázatot is kaphat (gondolom leginkább a szektások jelenléte miatt), de nekem most annyival lett több az Anyám!, annyival lett jobb, hogy egy általánosabb értelmezést találtam benne. Ez lenne a filmben is többször emlegetett Élet körforgása, és az, ahogy ezt a Férfi és a Nő ösztöneiben ott levő örök ellentét állandó mozgásban tartja.

Aki ezekben a lehetőségekben, ebben a találgatásban nem talál kapaszkodót, annak az egyébként kétséget kizáróan gyönyörű és aprólékosan kigondolt képi világ sem nyújt majd menedéket, mert erről az egyre durvább jelenetek gondoskodnak majd. Minden elfogadásom és racionális vagy drámai érv kellett sem tudtam például most sem elmenni a kannibál rituálé mellett, és valószínűleg az ilyenek miatt hallani olyan véleményeket is, hogy "Ez a legjobb film, amit soha többé nem akarok látni!". Pedig az egész lenyűgöző... Nyomasztó a hangulat, de az eszközei mesteriek ehhez. A ház visszaalakulásának animációja, a férj körüli rejtélyek, az ereklyeként őrzött kristálydarabok, végül pedig az, ahogy az összes nyomasztóságot klausztrofóbiát okozó precizitással zsúfolta egy ház falai közé Arronofsky; kellemetlen nézni ezeket, de nem azért, mert rossz lenne, hanem mert érzelmeket vált ki a nézőből. Már csak azért is, mert a Saul fiát megszégyenítően liheg a kamera a feleség tarkójában, hogy így alakítsa ki a kötődést a nő iránt, és hogy a vele történtek a nézőt is mélyebben érintsék meg, egészen a mindent elemésztő tűzig. Közben majdhogynem vágatlan hangulata van a filmnek, ami talán csak három nagyobb felvonásra különül el összesen, a többiben az asszony szaladgál csak egyik szobáról a másikra, egyre reménytelenebbül próbálva kordában tartani az eszkalálódó eseményeket... végül pedig már csak menekülni akarva az egészből.

Még a kedvenc filmjeim között is van olyan, amelyiket elsőre, a moziból kijövet utáltam, aztán ahogy megjárattam rajta az agyam, vagy akár a teljes sztori ismeretében újranézve szinte más filmet láttam. Az Anyám! kedvenc nem nagyon lesz, de így másodszorra -tudva, hogy a kezdeti káosz, a közepén tomboló szürrealitás és a végén bemutatott brutalitás akadályain átvergődve mennyi érzelem, filozófia és ötlet is van Darren Arronofsky filmjében- már jó filmnek tartom... de hozzátéve, hogy nekem nem csak a kellemes filmek lehetnek jók, mert ez nagyon nem az.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Anyám! / Mother!

Még a kedvenc filmjeim között is van olyan, amelyiket elsőre, a moziból kijövet utáltam, aztán ahogy megjárattam rajta az agyam, vagy akár a teljes sztori ismeretében újranézve szinte más filmet láttam. Az Anyám! kedvenc nem nagyon lesz, de így másodszorra -tudva, hogy a kezdeti káosz, a közepén tomboló szürrealitás és a végén bemutatott brutalitás akadályain átvergődve mennyi érzelem, filozófia és ötlet is van Darren Arronofsky filmjében- már jó filmnek tartom... de hozzátéve, hogy nekem nem csak a kellemes filmek lehetnek jók, mert ez nagyon nem az.


8/10
.

Értelek, de akkor is:

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Anyám! / Mother!

Még a kedvenc filmjeim között is van olyan, amelyiket elsőre, a moziból kijövet utáltam, aztán ahogy megjárattam rajta az agyam, vagy akár a teljes sztori ismeretében újranézve szinte más filmet láttam. Az Anyám! kedvenc nem nagyon lesz, de így másodszorra -tudva, hogy a kezdeti káosz, a közepén tomboló szürrealitás és a végén bemutatott brutalitás akadályain átvergődve mennyi érzelem, filozófia és ötlet is van Darren Arronofsky filmjében- már jó filmnek tartom... de hozzátéve, hogy nekem nem csak a kellemes filmek lehetnek jók, mert ez nagyon nem az.

8/10

Értelek, de akkor is:

Az több is, mint amit reméltem !

.

.
Mi / Us




- Ez nem a Reszkessetek betörők!, hogy matchboxokkal állítsunk csapdát!
- Mi az a Reszkessetek betörők?
- Mi az a matchbox?

Adelaide Wilson a családjával a szüleitől örökölt nyaralóban, illetve helybéli barátaikkal a kaliforniai tengerparton pihenve tervezik eltölteni a szabadságukat. A férje, Duke és a gyerekeik, Jason és Zora is várják ezt a néhány napot, Duke még egy rozzant motorcsónakot is vett az ittlétük örömére... Adelaide azonban nem igazán lelkes, hiszen elég rossz emlékei vannak erről a helyről. Az egyik ezek közül különösen élénken él benne, amikor még kislányként a szülei elvitték a közeli vidámparkban, és ott elkóborolva bement az elvarázsolt kastélyba... ahol valami olyat látott, amiről azóta sem képes beszélni. Így miközben a férje, a gyerekei és a kissé sznob, viszont nagyon alkesz barátaik élvezik a napsütést és a vizet, Adelaide egyre feszültebb, este pedig meg is kéri Duke-ot, hogy még aznap menjenek el innen. Talán meg is tennék, ha nagyjából ekkor nem szólna az egyik gyerek, hogy négy fura, néma alak áll a kocsibehajtón.

Ritka az a "home invasion" mozi, ami engem meg tud fogni, mert könnyen fordulnak át ezek gagyi riogatásba és/vagy nevetséges belezésbe. Véve például Jordan Peele korábbi filmjét, a Tűnj el!-t, egy bénácska, túlnyújtott bevezető után a film bizarr, groteszk hangulata nekem tetszett, ahogy valamennyire a napvilágra kerülő okok bizonytalansága is... de a végét agyonvágta a kellemetlenül bugyuta trancsír. A Mi szintén az ő munkája, és csak abban tudtam bízni (főleg a hangulatos előzetes után), hogy ezúttal a béna vicceskedés elmarad, de legalábbis a hangulat ismét megnyer magának.

És nagyjából ez is történt. A négy "látogató" köré felépített atmoszféra, a mozgásuk, a beszédük (már amelyik képes rá, és már amennyi a szinkronon keresztül érvényesülni tudott ebből), puszta létezésükben levő rejtélyesség nagyon jól sikerült. Volt már szerencsém pár hasonló sztorit olvasni-látni, de Wilsonék és a "vörösruhások" feszültségtől, fenyegetéstől izzó beszélgetése az egyik legjobb volt ezek között. A gond csak annyi volt, hogy ahogy az ollós kaszabolás előtérbe került, úgy apadt el számomra ez a lelkesedés, végül pedig a magyarázatok bővebb kifejtéséhez a film akkorát dobbantott az addig arányaiban kevésbé szürreális cselekményvezetéstől a teljes, nyulak szegélyezte elborulásba, meg abba, hogy "hát, lettek valahogy ilyen emberek", hogy a végén már a lezárás és a magyarázat is elkedvetlenített. De az is igaz, hogy így ad lehetőségeket a Mi olyan találgatásokra, hogy akkor most ki kicsoda.

Ez, a találgatás lehetősége pedig nem csak erre vonatkozik. Szintén a Tűnj el!-lel lefektetett hagyomány, és az egyébként nem egyszer ellaposodó részekben kis gondolkodnivalót adott, az a film társadalmi reflexiója, a szatíra része. Peele legutóbb a rasszizmust helyezte nem kicsit sajátos megvilágításba, itt pedig általában szól mindazokról, akik valamiért, egyéni szerencsétlenségek vagy tragédiák okán a társadalom perifériájára szorultak. Nehéz persze úgy keresni az empátiát a filmben, hogy akik iránt érezni kéne, azok groteszk pszichopaták, de a kötelék bemutatása a "felszíniekkel" jól sikerült, és valamennyire csak benne van az is, hogy milyen apróságokon múlhat egy "jó" élet.

Nem könnyen rágható falat a Mi, hiszen társadalmi tanmesét nem egy ilyen jellegű horrorban vár az ember, a hentelős rémfilmek közönsége pedig általában nem a szociográf tanulmányért ül be kedvenc műfajára. Viszont éppen ettől különleges és érdekes...


7/10
.

Niwrok írta:

.
Mi / Us

Ez, a találgatás lehetősége pedig nem csak erre vonatkozik. Szintén a Tűnj el!-lel lefektetett hagyomány, és az egyébként nem egyszer ellaposodó részekben kis gondolkodnivalót adott, az a film társadalmi reflexiója, a szatíra része. Peele legutóbb a rasszizmust helyezte nem kicsit sajátos megvilágításba, itt pedig általában szól mindazokról, akik valamiért, egyéni szerencsétlenségek vagy tragédiák okán a társadalom perifériájára szorultak. Nehéz persze úgy keresni az empátiát a filmben, hogy akik iránt érezni kéne, azok groteszk pszichopaták, de a kötelék bemutatása a "felszíniekkel" jól sikerült, és valamennyire csak benne van az is, hogy milyen apróságokon múlhat egy "jó" élet.

Nem könnyen rágható falat a Mi, hiszen társadalmi tanmesét nem egy ilyen jellegű horrorban vár az ember, a hentelős rémfilmek közönsége pedig általában nem a szociográf tanulmányért ül be kedvenc műfajára. Viszont éppen ettől különleges és érdekes...


7/10
.

Köszi. Moziba nem valószínű, hgy odaérek, de amint kijön, meglesem.


.

Niwrok írta:

Cinema Paradiso / Nuovo Cinema Paradiso

A film két szálon és három jelentősebb korszakon át mutatja be Salvatore 'Totó' Di Vita életét. A történet a II. világháború végnapjaiban, a fiú hét-nyolc éves kora környékén indul, de Totó már addigra is élt-halt a szicíliai kisváros, Giancaldo szinte egyetlen szórakozási lehetőségét jelentő moziért és az abban vetített filmekért. A három időszak, amit a film bemutat Totó életéből, az a gyerekkora, a főiskolai évei és amikor középkorú, befutott rendezőként kapja a fent említett telefont. Természetesen ennek a szálnak, Totó élettörténetének is megvan a varázsa, leginkább annak, ahogy huszonévesen egy életre szólóan beleszeret egy iskolatársnőjébe, Elenába... Persze, ahogy ez lenni szokott, a gazdag szülők nem nézik jó szemmel, hogy a "jó nevelést kapott" lányuk egy csóró mozigépész felé kacsingat, ezért a fiataloknak csak néha adatik meg, hogy lopott csókokat váltsanak. Eddig a pontig még ez érdekes, de messzire szakadva egymástól, a harmadik szakaszban az emberileg kiégett, fiatal színésznőcskékkel hetyegő Totót látva mindez kicsit kiábrándító volt nekem. A harmadik korszakot amúgy is áthatja az elmúlás, a lassan haladó történet nem tett jót az így túlnyújtottnak tűnő filmnek... de így jár az, aki egy amúgy is hosszú film 167 perces rendezői változatára nevez be . De nyugodtan mondhatom, már megérte, ha egy filmnek mindössze az egy hatoda számít gyengébbnek.

A másik történetszálnak ugyanis minden perce élmény, nekem legalábbis mindenképpen jobban, mint egy "egyszerű" love story, ez pedig maga a mozi, a Cinema Paradiso, tágabb értelemben meg a kisváros. És Isten lássa lelkem, belőlem több érzelmet, több lelkesedét váltott ki az oroszlán tátott száján kijövő fénykéve, a trükkös és tükrös megoldás a film duplázására (az a jelenet, ahogy Tornatore végigfuttatja a filmet a szoba falain, egyszerűen gyönyörű!) vagy ahogy a Nuovo Cinema Paradiso megnyitja kapuit, mint Totó és Elena szerelme. Egyszerűen azért, mert nekem is megvan a magam Cinema Paradisoja, és még ha jó pár évre ki is estem a körforgásából, emlékszem a gyerekként vásárolt Kisdobos és Úttörő mozibérletekre, ahogy kedves emlék az is, ahogy pár évvel ezelőtt már arról felismertek, ahogy a bejárati ajtót nyitottam , vagy éppen emlékezetes volt valamelyik Harry Pottert sapkában-sálban és kabátban nézni, mert akkor éppen csak a vetítésre volt pénz, fűtésre nem. Ráadásul mivel a Cinema Paradiso bemutatása óta is vagy 25 év telt el, a technikai fejlődés, nyomában pedig a filmnézési szokások változása ugyanolyan kérlelhetetlenül tör előre, mint ahogy ez a filmben is van, csak egy más állomásán vagyunk, mint akkor. Mivel pedig ezzel biztos vagyok benne, hogy naponta találkoztok ti is, gondolva itt akár a magyar filmpiac helyzetére vagy a bezáró mozikra, talán nem lesz túl nagy spoiler, ha elmondom, hogy Totó a temetésre visszatérve már csak a bedeszkázott ablakú, pókhálós-romos Cinemát láthatja viszont, az alig 30 éve volt lelkesedés, közösségi élmény és kíváncsiság csontvázát.

8,5/10

Az én "csinemám" történetének új fejezete kezdődik holnaptól, mert most egy jó pár hónapig zárva lesz, szerencsére csak egy általános felújítás és átépítés kedvéért. A mozit működtető "család" (mint múltkor írtam, az ilyen elhivatottságról már nem lehet olyan személytelenül írni, hogy "a vezetőség" meg "az alkalmazottak") úgy döntött, hogy az utolsó előadás stílszerűen ez a film lesz, én pedig ennek keretében újranéztem, hogy majd látok egy filmet a mozi hőskoráról és annak az elmúlásáról.

Valójában azt is láttam, hiszen Totó és Alfredo filmek és mozi iránti szenvedélye, vele együtt a szicíliai kisváros kérlelhetetlen modernizációjával és terjeszkedésével (szándékosan nem "fejlődést" írtam) ugyanúgy magával ragadó része a Cinema Paradisonak. Az apró életképek, például a moziteremben csecsemőjét szoptató anyával vagy a szeretkező párral elvesznek a cigarettájukból füstpamacsokat eregető vagy éppen a vetítést hangos tetszésnyilvánítással vagy káromkodásokkal kísérő közönség tagjai között, és mindez olyan korról mesélnek, amit mi a saját filmes kultúránkkal szinte elképzelhetetlennek tartunk. Amikor a mozi a társadalom és általában az élet egyeduralkodó lenyomata volt...

De nem maga az élet... Alig négy év telt el, hogy láttam (akkor először), de már most is teljesen máshogy érintett meg a másik történetszál, Elenáé. Négy év távlatában hülyeség lehet azt írnom, hogy "megértem" erre a filmre, de valamennyire csak így lehet, ha a drámája, a szimbólumai és az érzelmi töltete sokkal jobban lekötött és magába szívott, mint a kerregő mozigép vagy a vászonhoz kötődő, hol komikus, hol tragikus vagy éppen feszült cselekmény.

Úgy, hogy elsődlegesen a moziról szólt a Cinema Paradiso, úgy volt 8,5 pont. Most, hogy nem is igazán arról szólt...

9,5/10
.

Niwrok írta:

Az én "csinemám" történetének új fejezete kezdődik holnaptól, mert most egy jó pár hónapig zárva lesz, szerencsére csak egy általános felújítás és átépítés kedvéért.

Bazzeg, tuti késő van, mert első olvasásra félreértettelek... valami fennkölt búcsúnak olvasam soraidat, amikben elköszönsz egy időre a filmektől és a Filmfórumtól... :

De hülye vagyok... megijedtem....


De szerencsére nem!!!  

Más: Narcos S4 E5: Escobar!!! Wagner Moura!!!  


.

.
Life Sentence S1




Sokféle film és sorozat megfordul nálunk, de azt be kell látni, hogy ezek inkább a "komorabb" műfajok közül kerülnek ki, és a romantikus vígjátékok például nagyon nem tartoznak közéjük. Még egyszer-egyszer én szoktam megengedni magamnak az efféle könnyedség luxusát, így engedve látókörbe például olyan darabokat, mint a Mozart in the Jungle vagy a Halottnak a csók... vagy esetleg mint ezt a hátterében nagyon is drámai, de alapvetően vidám, optimista kis sorozatot a gyors kasza miatt mindössze 13 epizódjával.

Az Abbot-család az elmúlt nyolc évben minden mást háttérbe szorítva egyetlen dologra koncentrált, még pedig hogy a háromból a legfiatalabb gyerek, Stella rákkal való küzdelmét támogatták. Próbáltak neki minden lehetőséget megteremteni a gyógyulásra, segíteni abban, hogy ha korlátozottan is, de megélhesse azokat a dolgokat, amiket a középiskolába, főiskolára járó kortársai, vagy csak mellette lenni, amikor az újra és újra ismétlődő vizsgálatok, kezelések kimerítették, legyengítették. Amikor úgy nézett ki, hogy Stella állapota nem fordul jobbra, még azt is elintézték, hogy utolsó kívánságaként elmehessen Párizsba, ahonnan mindenki legnagyobb meglepetésére egy angol sráccal, Wesszel tért vissza, mint a vőlegényével. Hogy tényleg ne maradjon ki semmi, megvolt az esküvő, a maradék boldogság pár hetére pedig Stella olyan lelkesen készül, elfogadva a sorsát, hogy még a saját leendő temetését is segíteni akar megszervezni. Mindezt a készülődést forgatja fel a legutolsó diagnózis, mely szerint az alkalmazott kísérleti terápiának köszönhetően Stella teljesen meggyógyult. A jó hírre szervezett össznépi vacsorába aztán egy kis üröm is vegyül, mert Stella egyfelől rádöbben arra, hogy eddig olyan életet élt, ami alig szólt másról, mint a halállal való harcáról, ahogy arra is, hogy a dolgok a családjában nem maradhatnak tovább háttérbe szorítva.

Azért vidámabb ez az egész, mint ahogy az a betegség fenyegető árnyékában lejöhetett, hiszen értelemszerűen mindenki örül, de mindenkinek voltak/vannak olyan dolgok az életében, amiről Stella nem tudhatott, hogy ne zaklassák fel. Hogy a család anyagi tartalékait felemésztette a gyógykezelés, a kölcsönök és a zálog miatt várhatóan el kell adni az addigi családi házat. Hogy Stella szülei már régóta válófélben vannak, és az anyja az első lehetséges alkalommal átköltözik az új partneréhez... Poppy nénihez. Hogy a bátyja abból él, hogy féllegális kábítószerekkel látja el az ún. "soccer mom"-okat, miközben az alkalmi szexuális partnerei is gyakran közülük kerülnek ki. És ajtón belül is vannak ilyenek, rá is várnak esetlen próbálkozások amiatt, hogy a buborékból kikerülve hogyan akarja élni az életét. Hiszen Stella nem járt főiskolára (az érettségije is "tiszteletbeni"), még sosem dolgozott; vagy ott van a házassága Wesszel is, akivel hiába szerelmesek egymásba, alapvetően ezt nem hosszú távra tervezték, nem volt idejük megismerni sem egymás (ezt a bevándorlási hatóság a zöldkártya miatt különösen szóvá teszi), és akkor még ott van, hogy Wes maga tényleg a legjobb választás-e. Stellának meg kell tanulnia célokat felállítani (amik eddig kimerültek abban, hogy meggyógyuljon), megtanulni dönteni (hiszen eddig szinte mindig mások döntöttek helyette), érvényt szerezni a saját akaratának, megtanulni kezelni, feldolgozni a konfliktusokat, akár a kudarcokat is, ... és ezekhez a gyógyulás optimizmusából eredő lendületessége, céltudatossága és a cserfes stílusa mind jó szolgálatot tesznek.

Aztán ahogy a család egyre inkább ráhangolódott arra, hogy Stella velük marad, ahogy korábbi "rákos díszlet" egyre jobban szétfoszlott, a nagy elkezdések és újrakezdések lefutottak, úgy helyeződött át a sorozat hangsúlya egy család Stellától már független konfliktusaira. Ilyen például hogy Stella önkéntesként visszatér a kórházba, hogy ott egy hozzá hasonlóan a rákkal küzdő lánynak legyen a barátnője és a támogatója, vagy éppen Stella nővérének családjához, esetleg a bátyja kényszerű felnövéséhez, megkomolyodásához, felelősségvállalásaihoz kapcsolódnak. Ezek már nem annyira különleges dolgok voltak, ilyeneket akármelyik családi drámasorozatba beleférnek, még ha az olyanok elég ritkák is, hogy az addigra elvált szülők mindketten ugyanarra a nőre hajtanak rá.

Így ez az egy évad a rövidebb időszakokban kellemes kikapcsolódás volt, de a kaszához annyit hozzá kell tenni, hogy ebben a témában, Stella első szárnypróbálgatásaiban nem is volt ennél több.


7,5/10
.

.





The Highwaymen




Az 1930-as évek elején, a nagy gazdasági válság, a munkanélküliség és az általános nyomor idejében az emberek kevés dologban találtak vigaszt és elégtételt, de a szökevény rablógyilkos páros Bonnie és Clyde ilyen volt. Egyszerre volt valami kalandosan romantikus és vadregényesen drámai a bújkáló szerelmespárban, akik hiszen ellenszegültek a hatalomnak, és évekig tartó rejtőzködésük gúnyt űzött a gazdaságot csődbe vivő pénzemberek fizette erőszakszervezetekből, és az embereket talán emiatt kevéssé érdekelte, hogy hány rendőrt vagy embert lőttek már le eközben. Az elfogásukra tett, elaprózott kísérletek végül akkor lettek jobban összehangolva, amikor 1934. januárjában megszervezték néhány korábbi bandatársuk szökését a börtönből, megölve közben az egyik börtönőrt. Onnantól nem lehetett számukra menekvés. A texasi kormányzó, vonakodva bár, de még arra is hajlandó, hogy két korábbi texas rangert, Frank Hamert és Maney Gaultot különleges engedélyekkel felruházzon, gyakorlatilag fejvadászt csinálva belőlük Texas egész területére kiterjedő fennhatósággal. Ez az ő történetük.

A sokadik Bonnie és Clyde sztori feldolgozás helyett ugyanis ez a film szinte teljesen a háttérmunkára koncentrál, ami a híres rablógyilkos páros elfogásához vezet. Számomra kicsit furcsa, idővel egyre kellemesebb vonása volt a filmnek, hogy az üldözöttek a legritkább esetben jelennek meg közvetlenül, így az alapján kell összerakni ebben a filmben a képet róluk, ahogy a környezetük és a velük érintkező karakterek viszonyulnak hozzájuk. Nekem mondjuk hiányzott annak a kultusznak és "celebségnek" a háttere, amiről ugyan sejthető, hogy miért és hogyan ered a korból és a társadalomból, amiben ők éltek, viszont cserébe nagybetűs Karaktereket kell érteni karakterek alatt, remek alakításokkal. Lehet, hogy sem Costner, sem Harrelson nem élete alakítását hozza, de nagyon jól működnek együtt, és olyan érdekességek is akadnak a stáblistán, mint Kathy Bates a kormányzó szerepében (az a mosoly, ahogy kinyílik az ajtó... ilyenekért volt régen szokás Oscar-díjakat adni).

Azzal, hogy Bonnie és Clyde kvázi csak mellékszereplő, az akció helyett nagyobb szerep jut a drámai szempontoknak. Hamer és Maney például mindketten visszavonult rendfenntartók, és a kor is nyomot hagyott rajtuk, nincsenek szokva ők már az efféle szaladgáláshoz, de közben minden reakciójukon érződik a közös múltjuk. Azon is, hogy ha néha kicsit ugratva is egymást, de maximális tisztelettel vannak egymás iránt, és ha nem lenne "férfiatlan" az efféle érzelgősség, akár barátoknak is lehetne mondani őket. De abban is, hogy mind a ketten mennyire megcsömörlöttek a gyilkolástól az aktív éveikben, és az, hogy most, bármilyen bűncselekmények is vannak a rovásukon, mégiscsak két kölyök ellen küldték őket, és amire szerződtek, az bérgyilkosság. Ez mindkettejük számára morális dilemmákat hoz magával, elszámolást a lelkiismeretükkel, meg olyan érdekes beszélgetéseket is, mint amikor például Hamer Clyde apjával vált pár mondatot. Utóbbinak kicsit olyan hangulata van, mint amikor a Parklandban bemutatták Lee Harvey Oswald családját is... és itt is drámai volt azt figyelni, hogyan viszonyul az apa ahhoz a férfihoz, akiről jól tudja, azért jött, hogy megölje a fiát.

De azért a nyomozás izgalmát, az autós üldözéseket és a lövöldözéseket sem kell teljesen nélkülözni. Sőt, az egyik mellékszálon olyan érdekességek is színesítik a hajszát, mint az FBI ügynökeinek felbukkanása, az is, ahogy államhatáron átívelő hatáskörük maximális tudatában pöffeszkednek, meg az is -ahogy azt a J. Edgar filmből meg lehetett tudni, hogy Hoover honosította meg-, hogy kis kémcsövekkel meg ballisztikai elemzésekkel felfegyverkezve járják a bűntények helyszínét, és semmit nem bíznak az "öreg rókák" bizonytalan megérzéseire. Emellett ha érződik is kicsit rajta, hogy valamennyire tévéfilmnek készült, kisebb költségvetéssel, akkor inkább csak abban, hogy sok a pusztában felvett jelenet, amikhez nem kellett sok díszlet, de egyébként nekem jól visszaadta a 30-as éveket több szempontból is. Például ha rá is segített a digitális technika, akkor is látványosan sok a korabeli autó, de legalább ennyire tetszett Mrs. Hamer kerti partija is. Ami pedig ugyan néha nehezen érthetővé tette a filmet, de élveztem, mert hangulatos volt, az az ízes déli tájszólás.

Általában jók azok a filmek, amik egy ismert történetet kicsit más megvilágításba, nézőpontba helyeznek, de hogy a The Highwaymen igazán jó legyen, ahhoz kellett a fináléban három remek jelenet koronaként a végén, köztük valós felvételek Bonnie és Clyde haláláról.


8/10
.

.
Apostle




A brit szigetek egyikén, amit a külvilág lakatlannak gondol, a XX. század első éveiben kis kolónia alakult azokból, akik menedéket kerestek a törvény, a társadalom vagy valami más okból. Az alapítók, három felségárulásért üldözött férfi fektették le a közösség szabályait, rituáléit, és a vallását is, ami a nőalakban megtestesült élet imádatán alapul. A falu lassan bővült, a föld a pedig megadta mindazokat a javakat, amik szükségesek voltak a fennmaradáshoz... legalábbis így volt ez a legutolsó aratásig. A föld kimerülni látszik, egyre kisebb termést biztosít, ezért a falu vezetői, a prófétaként tisztelt Malcolmmal az élén arra a döntésre jutnak, hogy elrabolják egy vagyonos férfi lányát, Jennifert, hogy az érte kapott váltságdíjból vészeljék át a szűkösebb napokat. Az így meglopott család azonban nem hajlandó mindenfajta biztosíték nélkül átadni ezt az összeget, anélkül, hogy tudnák, él-e még a lány, ezért Jennifer testvére, a sokak által már rég halottnak hitt, egy afrikai hadjáratból éppen csak hazaért Thomas vállalja, hogy elutazik a szigetre, megbújva a Malcolm vallásában hívő zarándokok között, így derítve fényt arra, mi történt az elrablása óta a húgával. A kutatásai során Thomas egyre inkább rájön, hogy a szigetnek és irányítóinak nem csak Jennifert próbálják rejtegetni, hanem egy olyan, több szempontból is mélyre nyúló titkot, ami minden szigetlakó számára borzalmas következményekkel és halállal járhat.

Ha csak "láttam" volna ezt a filmet, és nem "néztem" volna, akkor valószínűleg most itt lelkendeznék, hogy milyen fantasztikus atmoszférája és hangulata van az Apostle-nak. Mind a cselekmény hátterét, mind az azokhoz szolgáló díszletet olyan aprólékossággal építették fel, ami mellett nem tudok dicséret nélkül elmenni. Ahogy kidolgozták a falu életének és múltjának minden mozzanatát, hogy hogyan és miért kerültek ők eredendően a szigetre, és milyen, máig nyúló következményei vannak ennek. Ahogy megjelennek a Malcolm által terjesztett hitnek a kellékei, amik a köznapi hívők számára a szentséget jelentik, majd ahogy kiderülnek ennek árnyoldalai, például a kezdetben csak furcsának ható befőttesüvegek, míg egyre jobban bővülve meg nem mutatkozik, miben gyökerezik mindez. Ahogy az egyre inkább eluralkodó érzelmek és őrület egyre brutálisabban nyilvánultak meg, hiszen olyan dolgok is mozgatják itt a szálakat, mint a félelem, a szerelem és a becsvágy, amitől úgy nagyjából a közepétől több hektoliternyi vértől lett iszamos a mozi. És az olyanok iránt is tudtam lelkesedni, mint maga a falu, ahol annyira autentikus minden, hogy szinte kiéreztem a házakat alkotó lécekből a rothadással kevert kátrány szagát, amivel az eső és a tengeri levegő ellen próbálhatták védeni az építményeket. Külsőségeit és eszközeit tekintve így kifejezetten kellemes élmény volt az Apostle.

Viszont közben annyi sebe is volt, hogy azokon keresztül nálam simán elvérzett. Kezdődött eleve onnan, hogy azt, amit fent leírtam, nagyjából egy óra terjedelemben, morzsánként kellett összeszedni a filmből, ami rém vontatottá tette az Apostle első felét, ami közben olyan gondolatok vitték el állandóan az agyam, hogy hogyan is keveredett Thomas ebbe a sztoriba, mert annak, ami a szigetre érkezéséig történik, nagyjából semmi értelme (azon kívül, hogy szemérmetlenül nyúlja a Taboo alapötletét). Összefüggéstelenségből később sem volt hiány, az író zergeként ugrál az egyes történetszálak között (simán lehet olyan, hogy az egyik jelenetben még lágyan szeretkeznek az ifjak, a következőben meg Thomas állig merül a véres-szaros szennylében), amitől a végére annyira összegubancolódott minden, hogy semmi épkézláb indoklást nem lehet kihámozni abból, amit Thomas az erdei pajtában tesz. Hasonlóan irritált az a mennyiségű "isteni véletlen", amik segítségével Thomas nem bukik le két perc után, és nem koncolják fel az első fára, a csúcson azzal, ahogy az amúgy végig kussban levő ló a legválságosabb tíz másodpercben elhorkantja magát.

Az ilyenek nem izgalmassá, hanem erőltetetté tették a sztorit, de még mindig nem annyira, mint a rendező és a stáb által favorizált, pusztán az öncélú szadizmust szolgáló kellékek. Gareth Evans talán ért az akciójelenetekhez és az atmoszférához, azt már két korábbi filmjével is megmutatta, de a The Raid 2.-vel azt is, hogy mekkora ripacsa tud lenni az erőszaknak és a vérnek. Nem tudja elengedni még egy ilyen puritán közösségben sem, hogy mondjuk az eltévelyedettek megtisztítása ne egy állványos fúró és egy virágszirom segítségével történjen (megint mondom, hajóroncsok rakományából és anyagából élő, éhező faluról beszélünk a XX. század elején...), és hogy ha meg kell ölni valakit, az ne egy elcseszett mángorló segítségével történjen, amit Bőrpofa vézna ükapja kezel. És volt még egy hatalmas negatívum, amit most már ideje kimondanom: a többi színész játéka, például Michael Sheen mellett látszik igazán, hogy a Thomas szerepére beválogatott Dan Stevens mennyire hiteltelen; a sokadik filmjében érzem azt, hogy a fickót kizárólag azért sztárolják, meg jóképű, és mert olyan jégkék szeme van, hogy kihűl tőle a sör is, de eddig alig egy-két alkalommal hittem el neki, hogy ő az, akit játszik.

Ha ez a film fa lenne, azt mondanám, hogy nagyon is ott van benne a lehetőség magja, ami miatt érdemes lenne megnézni... de Gareth Evans amit összetákolt belőle, az ebben a formájában szinte csak tüzifának jó.


5,5/10

.

Niwrok írta:

.
A kedvenc


Lanthimos most egy sokkal földhözragadtabb témához nyúlt, a brit uralkodók közül a tragikus sorsú Anna királynő történetéhez. Nem vesződve azzal, hogy történelmi kontextusba helyezze az erősen komplexusos, időnként hisztérikus, mély depresszióban levő Anna személyiségét és uralkodását, rögtön az 1710-es évekkel kezd a film. Pedig lenne mit bemutatni, a vázlatos felemlegetésen túl úgy sokkal érthetőbb lett volna, hogy a legkevésbé sem uralkodásra termett, butácskának tartott, a gyermekei elvesztésének emlékével (17 terhességéből sok végződött vetéléssel, az élveszületettek közül kevés élte meg a kétéves kort, és a legtovább élő Vilmos is meghalt 11 évesen) együtt élő Anna hogyan lett a körülötte lebzselő politikusok bábja... mert a film idején, nagyrészt a szobája magányában élve az, ez nem kétséges. Legnagyobb befolyásoló erővel Lady Sarah Marlborough, régi barátnője és bizalmasa van rá ekkor, aki az udvarban általánosan elfogadott tolmácsolója a királynő akaratának... de ha kell, Lady Sarah kemény szóval irányítja is a sokszor gyerekesen viselkedő, legszívesebben a gyermekeinek nevezett, a hálószobája ketrecében tartott nyuszijait dédelgető Annát... ahol a másfajta "nyusziját" is szívesen dédelgeti és dédelgetteti. Ebbe az alaphelyzetbe rondít bele az elszegényedett nemesi családból származó Abigail, aki Sarah sokadági unokatestvéreként a "kedves rokon" szolgálatába szegődve, a hátán felkapaszkodva igyekszik vissza a ranglétrán oda, ahonnan kényszerűségből lepottyant.

Még úgy is, hogy ez sem mentes a művészies vizuális eszközöktől, Lanthimos eddigi agymenései után az A kedvenc egy klasszikus kosztümös filmnek felel meg, azok minden előnyével és hátrányával. Lehet, hogy így az átlagember gyomra könnyebben befogadja, de túl nagy újdonságot és meglepetést sem lehet várni tőle... a naranccsal megdobált, pucér fickó okozta döbbenetet leszámítva.


6,5/10
.

Ez most nekem egy kellemes csalódás lett... Lanthimos korábbi filmjei alapján sokkal rosszabbra számítottam, de megmondom őszintén, helyenként kifejezetten élveztem is a filmet.

Nem számítottam rá, hogy ennyire egy jó hatalmi játszmás mozit kapok, így nekem nagyon bejött a két nő közötti rivalizálás. Az is bejött, ahogy a karakterek "szerethetősége" változott, először az ember a szarba zuhanó kis szerencsétlen Abigéllel érzett együtt, aztán a végén meg "szegény" Sarah-val. Elovastam az Anna királynős wikit is, és meglepődve láttam, hogy mennyire hitelesnek is tűnt a figura a filmben. Még azt is mondom, ez egy tök jó kis kosztümös dráma lehetett volna - ha nem lennének benn az általad is említett, sehova nem tehető agymenéses képek (paradicsomdobálós, például). De egy idő után ugyanúgy fájt az a rengeteg fura kameramozgatás is, ami lehet, hogy kis mértékben tényleg egyedi és újító, de egy kétórás filmen keresztül már fárasztó. Ja, és a királynő hisztijei... na az még, ami kiakasztott.

De összességében jobb lett, mint vártam, az már más kérdés, hogy szebb időkben ez az Oscar közelébe sem kerülhetett volna... mondjuk, mikor nem volt elvárás buzikat tenni minden filmbe. Mert az idén ez volt a kötelező...


Nekem 70%



.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A kedvenc

Még úgy is, hogy ez sem mentes a művészies vizuális eszközöktől, Lanthimos eddigi agymenései után az A kedvenc egy klasszikus kosztümös filmnek felel meg, azok minden előnyével és hátrányával. Lehet, hogy így az átlagember gyomra könnyebben befogadja, de túl nagy újdonságot és meglepetést sem lehet várni tőle... a naranccsal megdobált, pucér fickó okozta döbbenetet leszámítva.

6,5/10

Ez most nekem egy kellemes csalódás lett... Lanthimos korábbi filmjei alapján sokkal rosszabbra számítottam, de megmondom őszintén, helyenként kifejezetten élveztem is a filmet. De összességében jobb lett, mint vártam, az már más kérdés, hogy szebb időkben ez az Oscar közelébe sem kerülhetett volna... mondjuk, mikor nem volt elvárás buzikat tenni minden filmbe. Mert az idén ez volt a kötelező...

Nekem 70%

Az a fél pont lehet tényleg csak annyi, hogy rosszabbra számítottál, így jobbnak tűnt, mert amúgy ez alapján hasonlóan láttuk. Pedig én még szerettem is Colman játékát .

.

.
Narcos S3




Miután múltkor megkaptam az önkéntelen és finom kis noszogatást, hogy mégse hagyjam már parlagon a Netflix három dobogós sorozatából az egyiket, találtam rá négy estét...

Ahogy azt már korábban is említettem, azt lehetett tudni, hogy új alapokra kell tenni a sorozatot Escobar halála után, csekély átkötéssel az eddig megszokott arcokra, de lehetett bízni a stábban. Nem csak a szereplők lecserélésében hozott azonban újat az új évad, hanem a koncepcióban is. Escobar sztorija egy mindenki felett állóan karizmatikus személy élettörténeteként lett bemutatva, éppúgy kitérve az üzleti ügyeire, mint a családi dolgaira vagy a közösségben elfoglalt helyére. A Cali esetében nem lehet ilyenről beszélni, azért sem, mert a figyelem eleve négy karakter között oszlik meg, és bár kiváló munkát végeztek, jó jellemrajzokkal dolgoztak, de még én is azt mondom, hogy nem vehetik fel a versenyt Wagner Mourával és Escobarral, legfeljebb együtt... és azért sem, mert az ő történetük nem a tündöklés és bukás története. Az évad rögtön az elején tisztázta, hogy itt nem lesznek olyan nagy leszámolások, nem lesznek föld alá ásott dollárok tonnái és nagyon nem lesz szó a drogüzlet menetéről, alakulásáról sem. Az Escobarral történtek ugyanis intő példát jelentettek a kartell tagjainak, akik élvezni is szerették volna a munkájuk gyümölcsét, nem putrikban bujkálni meg egy cseréptetőn meghalni miatta, és ahogy a drogüzletet is csak üzletnek tekintették, nem voltak annyira a tisztelet megszállottjai, mint Escobar, így ezt is csak egy alku tárgyának tekintették, ami a vérontástól rettegő, amúgy is jórészt lefizetett hivatalnokoknál, politikusoknál megértő fülekre talált. Ez elsőre még talán nekem is egy kicsit unalmasan hangzott, hiszen ez így arról szól, hogy a Cali tagjai hat hónapig nyugisan elvackolnak, aztán némi ejnye-bejnye után felpakolják a lóvét és lelépnek. De éppen ez teremtett egy sok feszültséggel és konfliktussal teli helyzetet, amiben a kartell megpróbál még utoljára minél több pénzt kisajtolni a rendszerükből, ugyanakkor a DEA-nek is csak ennyi ideje maradt, hogy a drogbárók büntetéséről gondoskodjanak, mielőtt megkapnák a bűnbocsánatról a levelüket, és amiben a politikusok azt szeretnék, ha a DEA nem pattogna annyit, nem tenne semmi olyat, ami veszélyeztetné a nyugis fegyverletételt. Ehhez jönnek még hozzá személyes ellentétek, félelmek, a rivális drogbárók, akik lehetőséget látnak egy ilyen megüresedésben, és az elengedhetetlen, CIA féle szarkavarás, hogy tényleg inkább politikai thrillerben érezze magát az ember, csak éppen itt nem a szavazatok mozgatják az embereket, hanem egy rakás pénz, az önérzet, vagy éppen az életben maradás.

Így nem is igazán van olyan emblematikus főszereplője ennek az évadnak, mint volt az eddigieknek, a sok, jól összeválogatott szereplő viszont még érdekesebb is tud lenni, egy jó kis kusza kapcsolati hálót, érdekszövetséget eredményezve. Kell-e példaként hoznom az olyan sorozatokat csak a mi "archívumunkból", mint a Black Sails vagy a TURN? A kartellből például jól ki lett dolgozva a két Rodriguez-tesó, akik ugyan elindítói a korábban említett alkunak, de nem egyformán hisznek abban, így állandó, egyre durvuló viták vannak köztük, főleg ahogy Miguel előtérbe kerül. Érdekes tükre volt kettejük személyiségének az, ahogy a fiaikat nevelték, mert ahogy az egyik maga mellett tartotta azt, belevonva az üzletbe, később talán az örökösének szánva őt (itt megemlítve Arturo Castrot, aki Davidet alakította, mert érdemes), a másik ügyvédet csinált a fiából, a lehető legtávolabb tartva őt a drogtól, még a családi kapcsolatukat is diszkréten kezelve. Mellettük Pacho és Chepe kicsit másodhegedűs volt, a "műsoridőt" tekintve is. A DEA-nál persze Pedro Pascal és Pena a veterán, de én bírtam a fiatalokat is, főleg Feistlt (Michael Stahl-David), ahogy végig látszott az arcán egyfajta vagány nagyképűség, de mégsem volt annyira elszállva magától, hogy ez a munka vagy a szerep rovására menjen. Külön jópofa volt a szereplők között két régi ismerőst látnom, mint a Jurado házaspárt (Kerry Bishé a Halt and Catch Fire, Miguel Ángel Silvestre a Sense8 óta ragadt meg a fejemben), pedig ha volt már páros filmben, akik között látványosan semmi kémia nincs, na ők azok.

Ha mégis főszereplőt kéne mondani, az nálam is Jorge Salcedo (Matias Varela) lenne, de pont az ő karakterén látszott az, hogy miből van a kelleténél kevesebb ebben az évadban: drámából. Bár a cselekményt izgalmasan alakítják az egyre újabb és újabb, sikeres vagy sikertelen rajtaütések, a titkos szervezkedések és lebukások, amit kiválóan színesítenek a felvonultatott valós és fiktív karakterek (egyszerre volt például komikus és fenyegető az Escobar helyét Medellínben átvevő Don Berna), a most már a 90-es évekből merített, abszolút hiteles, híradóbevágásokkal tarkított korrajzról nem is beszélve, jellemváltozás- vagy fejlődés kevés akad az évadban. Ez Escobar állandó belső konfliktusaihoz képest nekem egy kis visszalépés. Pedig alapanyag lenne bőven, de majdnem minden ilyen rövidre van zárva pár perc alatt, legyen az a férje gyilkosától visszautasíthatatlan ajánlatot kapó szexi özvegy, a szöszi amerikai csaj, aki váratlanul a drogháború egyik értékes trófeája lesz, vagy akár a testvére kiesésével egyre felelősségteljesebb szerepbe kényszerülő drogbáró, akire olyan nagy a kapott kabát, hogy arra csak egyre erősebb paranoiával és daccal tud reagálni. Ebben a kicsit felszínes helyzetben lesz kiemelkedő Salcedo, még úgy is, hogy az első résztől látszik, ő ezt a biztonsági szolgálatot, ezt a testőrködést csak munkának tekinti, bárkiknek is dolgozik, a kezdeti, talán kissé naiv hozzáállása után viszont egyre inkább rájön, ilyen főnököket otthagyni kevés lesz egy jobb ajánlat vagy egy felmondólevél, innen csak kétféleképpen lehet távozni. Az ő felismerése, és egyre elkeseredettebb, akár áldozatokat is követelő küzdelme a saját és a családja életéért volt az, ami egy kis pluszt hozzátett az évadhoz, és amiért a falban bujkáló Miguelnél is többre tartottam a sírva a felesége vállára boruló Salcedot, akinek akkor el kell számolnia az első gyilkosságával, mert csak így tudta menteni a saját bőrét.

Kicsit más arányokkal dolgozik akció és dráma vonatkozásában a Narcos harmadik évada, mint az eddigiek, de ettől még ugyanolyan jó, csak máshogy.


8/10
.