Niwrok írásai 2.0

.
Westworld S1



Bár ezt a sorozatot már jócskán kielemezték, amire én hozzájutottam, és elég szélsőséges véleményeket generált (itt is megkapta a magáét), volt három dolog, amiért mindenképpen érdekelt. Az egyik maga a világ volt, amiről annyit előre is tudtam, hogy egy androidokból felépített vadnyugati vidámparkról van szó, de ha nem is tudtam volna, a kezdettől ott levő bevágások a park személyzetéről, sőt, már a főcímben szereplő 3D-nyomtatók is eléggé behatárolták volna a lehetőségeket. A másik, hogy Jonathan Nolan nevéhez kötődik, aki ugyan annyira elveszik a tesó árnyékában, hogy nem is nagyon voltak külön munkái a Célszemély sorozaton kívül, de éppen a közös munkáik miatt gondoltam, hogy valami hasonlót láthatok majd, valami kommerszebb mindfuckot, filozofálást a létezésről, ami azért lehet jó. A harmadik meg a saját becsípődésem, hogy mindig érdekel, hogyan hat rám az a film vagy sorozat, ami ilyen indulatokat és szélsőségeket tud kiváltani. Csak jó pár héttel az évadzáró után tudtam meg, hogy van egy negyedik tényező is, amivel a Westworld nagyjából a "megnézendő-lista" élbolyába ugrott, mégpedig hogy Michael Crichton írta... tudjátok, Jurassic Park, Idővonal, Kongó, Androméda-törzs... önmagában tuti ajánlólevél a neve.

Hogy ezzel a szemüveggel láttam a Westworldöt, valahogy nem is nagyon csúszhattak szét a szálak, pedig nem is láttam az eredeti, 1973-as filmet. A Jurassic Parkos narratívában szépen kirajzolódtak a rétegei. A varázslatosan megcsinált, maximálisan kidolgozott park, ahova az emberek sok pénzt fizetve jönnek kiélni a vágyaikat, legyen az akció, hősködés, szex vagy erőszak, vagy egyszerűen csak nézelődni, családi kirándulásként... de az is kiderül, hogy ez csak egy a tematikus élményparkok közül. Mindezek mögött áll a háttérszemélyzet és az előkészületeik, a mindennapos karbantartás, a visszaállítások, hogy úgy tegyék ezt az élményt minél biztonságosabbá a látogatók számára, hogy ezzel ne sérüljön maga az élmény, és hogy akár sokadik alkalomra is legyen benne újdonság, új "küldetés", igény szerint. És azon túl még egy réteg, hogy kinek mi is a célja ezzel az egésszel, vagyis a játszmák rétege. Ez alapján lehet, hogy Hammond szelleme nem olyan erős ebben a világban, mint a Jurassic Parkban, nincs olyan átütő teremtő ereje és mérete a Westworldnek (persze területre igen), de ahogy már mondtam, legutóbb a Jurassic Worldnél, Malcolm szelleme, a szkeptikus káoszkutatóé mindig is nagyobb kedvencem volt. Így igazából bármi történt is aktuálisan a képernyőn, a tényleges várakozás nekem végig abban volt, hogy a sok "hűha" után mikor jön "a futás meg a sikítás". Mert az látszott, hogy a személyzet egyáltalán nem tudja annyira kézben tartani a parkot, még az állandó memóriatörlésekkel sem, amilyet az a rengeteg változó, a másolási és a törlési hibák miatt megkívánna, eleve onnantól, hogy nem csak emberek üzemeltetik, de emberek a vendégei, emberek a kitalálói, emberek a tulajdonosai.

Ebből a szempontból érdekes volt, hogy nézőként akkor csöppenünk be a történetbe, amikor a régóta üzemeltetett, sok eszközcserével terhelt park hibái elkezdenek kiütközni némi verziófrissítésnek és egy emberi beavatkozásnak "hála". Persze a park maga is sok meglepetéssel tud szolgálni, már maga a színjáték, a díszlet is (rögtön az elején a csavar James Marsdennel, vagy a fejlesztő által annyira várt monológ "elmaradása" kifejezetten tetszett), de azt kell mondanom, igazán addig nyűgözött le a Westworld, amíg a verkli tartott, amíg a téma a park felépítése és szabályrendszere volt, amíg az androidok lassan ébredtek rá létezésük korlátaira, kilátástalanságára, és hogy ebben milyen szerep jut a tervezőknek, a mérnököknek, a biztonságiaknak és a többieknek, miközben mindenki játssza a maga kis játékát. Volt azonban két történetszál, amivel érezhetően hosszú távra terveztek, vagyis inkább csak az elején és a végén volt benne értelmes cselekmény, közte csak az időhúzás megy, sok rejtélyesnek szánt parasztvakítással, és eddig is ezek voltak azok, amiért nagyon tudok unni egy sorozatot. Ed Harris történetszála a kezdetektől látta el ezt a dicstelen feladatot, mert az ugyan lehetne jó, ahogy törzsvendégként úgy érzi, joga van kiismerni a park utolsó, rejtett történetszálát is, így ehhez gyűjt nyomokat és eszközöket, de zagyva bolyongássá vált mindaz, amit tett a fináléig (az olyan übermisztikus kislányokat meg, akivel a latino faluban találkozik, rohadtul el kéne már felejteni vagy 30 évre, annyira dühítően sablonosak). Ugyanígy jártam Dolores és William kalandos-háborús "narratívájával", igaz, inkább csak az évad közepétől, ahogy "állítólag" rettentő izgalmas és bizarr dolgok történnek velük, de igazából az egész egyetlen, rétestésztává nyújtott, majd gyorsan lecsapott trükkre épül fel, ami még a magyarázattal együtt is ingatagabb, mint az ibolyán egyensúlyozó tehén (mert ugye a fényképeket többezer négyzetkilométeren pont oda fújja a szél, ahova kell...).

A Westworld , mint betekintés egy nagyköltségvetésű szabadulószobába, igazán különleges élmény volt, tele remek színészekkel (az ismertebbek mellett bírtam Steven Ogg alakítását is), kiváló kellékekkel (mondhatnám a gyártósort, de a legjobb talán az volt, ahogy a verkli a Black Hole Sunt kezdte játszani az egyik reggel), egy zseni ötletére építve, mely sok izgalmat és izgalmas kérdést tartogat. De hogy erre, ami ennek keretében történik, hat-hét rész bőven elég lett volna, abban biztos vagyok, és akkor lehetett volna egy jó sorozat... de igazából az a kínos, hogy tíz részt sem tudtak megtölteni azzal, aminek a sci-fi aranykorából könyvtárnyi irodalma van. És ez még akkor is így van, ha egyébként mindent megkaptam ettől a "narratívától", amit eredetileg vártam.

Csak azt nem értem, hogy ezen mi a fenét akarnak folytatni...

6,5/10

Spoiler:

 

R2: "Akkor csak egyet a sok közül: hogy van az, hogy mikor Dolores felébred, minden körülötte történő dolog UGYANÚGY zajlik állandóan... ha nem időhurok (mert úgy gondolom, nem az), akkor hogy a francba sikerül pont ott, pont akkor mindenkinek ugyanazt csinálni millószor? Hogy sikerül Dolorest mindig ugyanarra az időpontra visszatenni? Újraindul a park? De akkor mi van a látogatókkal? azok is mindig ugyanazt élik meg???
Ennek tükrében ráadásul a nagy találkozás a kalapos meg a lány között egy teljes nonszensz."

Miért lenne időhurok ? Nem volt ilyen vadnyugati show egyik vidámparkban sem, ahova járni szoktatok? Pedig szerintem a pestiben is volt egy időben. Csak a Westworld éppen interaktív.

Természetes, hogy a robotok mindennap ugyanazt csinálták, a vendégek meg nem, de nem is volt minden nap tökéletesen egyforma. Dolores minden nap ugyanúgy kelt fel, de nem Teddy vette fel minden nap az elgurult konzervet, csak ha ott volt, és ha nem vette fel előtte más vendég. Kicsit olyan ez mint egy szerepjáték, akár számítógépen is, ahol az NPC-k, a nem játékos karakterek csinálják, amit beléjük programoztak, és ha szóba elegyedik velük egy játékos, akkor megosztanak vele egy küldetést, bevonják őt a saját történetükbe. Minden robotnak megvoltak a maga "narratívái", de alkalmazkodni is tudtak a játékosok igényeihez (ezért nem fagyott le Dolores, amikor elrángatták megerőszakolni, noha nem ez volt az alapvető feladata). Voltak egyszerű narratívák is, ilyenek voltak a prostik, de voltak még ennél is egyszerűbbek, amik alapvetően csak díszletként szórakoztatták a közönséget, kártyázással, egy-egy "spontán" utcai párbajjal, ilyesmikkel. Akkor indult újra egy robot köre, ha meghalt, vagy ha senki nem volt bevonva a narratívájába, felkészülve a következő vendégek érkezésére. Természetesen ezek egy idő után unalmassá váltak, ezért kellett csere-berélni a robotokat és a cselekményfoszlányokat, és ezért is furcsa, hogy Dolores és Teddy története ilyen sokáig nem kopott ki belőle.

Ahogy elkezdtek emlékezni a robotok, és azon keresztül újraélni az emlékeiket, persze összekeveredett a dolog, már ők is máshogy reagáltak, de szerintem ott is csak egy trükkje volt a dolognak, mégpedig hogy Dolores emlékei, Dolores valódinak tűnő emlékképei, a valódi visszaemlékezések (ahol Dolores nincs ott), a jelen, meg még talán egy-két idősík folyamatában van mutatva, mintha végig előrehaladnánk a történetben, de nem lehet így. Már eleve a város miatt sem, amit három állapotában is látunk. A cselekmény így 35 évet ölel fel (Arnold halálától Robert haláláig), és legfeljebb a körülményekből lehet kilegózni, hogy mikor melyiket látjuk (milyen ruhában van Dolores, meg van-e szúrva, stb.), de amíg erre nem jöttem rá (nagyon a végén) addig zavart, utána meg nem érdekelt annyira, hogy visszanézzem az egészet.

Nagyon bonyolultnak akarta mutatni magát ez a sorozat, de szerintem csak túlbonyolított lett. Ráadásul a park méretével egy csúnya bakiba is beleszaladtak, azt ugyanis nem lehet kimagyarázni még a visszaemlékezésekkel sem.

Pedig a inkább csak a közepét untam vagy találtam zavarosnak, az eleje a Westworld bemutatása miatt volt érdekes, a vége meg a motivációk miatt, és hogy az hogyan változott az évad alatt. Például Arnold halálánál elsőre egyértelműnek tűnt, hogy Robert tette el láb alól, mert Arnold túl sokat akadékoskodott, aztán meg úgy látszott, mintha a robotokat akarta volna megmenteni az elpusztításukkal, mert túl emberinek találta őket ahhoz, hogy egy ilyen kegyetlen ördögi körforgásba kényszerítse őket, amibe azok páran bele is őrültek. Majd a végére kiderült, hogy Arnold igazából félelmetesnek találta, hogy az emlékeiken keresztül tudatosságot szerezve öntudatra ébred(het)nek a robotok, és az emberek ellen fordulnak, ezért demonstrálva azt, hogy egy robot képes lehet a gyilkolásra, megölette magát az egyikükkel. Ennek ki kellett volna siklatnia az egész Westworld-projektet, de Robert ehelyett inkább elásott mindet, ami Arnoldra emlékeztetett, még a céges emlékezetből is kitörölte, és átvette az irányítást. Közben meg csak egyetlen célja volt, vélhetően a becsvágya miatt, hogy megtanítsa a robotoknak az életet az emberek között, kiismerve a gyengeségeiket, hogy közéjük szivárogva pusztítsák el őket, újabb lépcsőjeként az evolúciónak... csak ehhez persze minden tanút el kell tüntetnie.

.

.
Pénzes cápa / Money Monster



Ezt már moziban is látni szerettem volna, de ott valamiért kimaradt. Talán csak lusta voltam éppen aznap, pedig mindkét főszereplő színészt kedvelem (ahogy utólag rájöttem, mindhármat, de erről majd később), a sztorija izgalmasnak tűnt (szűk térbe zárt emberes minidrámából sosem elég!), és pénzügyi témáról szólt, ami azért szakmai ártalomként mindig egy kis plusz.

Egy tévéstúdióban a stáb a Money Monster nevű tőzsdei show-műsor (igen, az USÁ-ban biztos van ilyen is...) legújabb élő adására készül, főszerepben a népszerű, és sokak által afféle tévés befektetési gurunak tartott Lee Gatesszel (George Clooney). A mai műsor különösen izgalmasnak ígérkezik, a befektetőket ugyanis pár napja hidegzuhanyként érte egy tőzsdei cég, az Ibis részvényeinek pillanatok alatti bedőlése, közel 800 millió dollárnyi veszteséget okozva a részvényeseknek, az adásrendező Patty (Julia Roberts) pedig leszervezett egy exkluzív interjút az Ibis egyik képviselőjével, hogy többet is megtudjanak erről az ügyről; többet, mint a hivatalos álláspont, ami "egyszeri fatális programhibáról" szól. Az adás kezdetén azonban egy fegyveres férfi tör be a stúdióba, pisztollyal sakkban tartva a stábot egy robbanó mellényt kényszerít Lee-re, és azzal fenyegetőzik, hogy egyenes adásban robbantja fel az egész épületet, amennyiben nem kap kielégítő választ arra, hogy miért úszott el a pénze... hogy miért éri az Ibis részvénye csak a tizedét, mint egy hete, amiről pedig Lee azt mondta egy korábbi adásban, hogy betonbiztos befektetés.  

Amikor a sztoriról olvastam, olyan emlékek úsztak be, mint az A fülke, de még inkább az El desconocido, és nagyjából erre is készültem: feszült másfél órára, amiben egy hazug ember vergődik egy magát becsapottnak érző ember szorításában, próbálva kiutat találni. Ehhez képest ahogy elkezdődött a Pénzes cápa, csak néztem, hogy mi ez a baromság. Ahogy Clooney megjelent aranyszínű, félrecsapott cilinderben, két hip-hop macával az oldalán, és nyomott egy olyan beállást, hogy az összes rapper bezúzta tőle a képernyőt... Ahogy az egész műsor kinéz, amilyen béna animációk kísérik Lee szövegelését és ripacskodását, és amilyen hiperaktívan nyomja, az egyszerűen szörnyű... De valahol úgy érzem, a cselekmény fényében van ebben valami szatirikus, hogy van (lenne) kereslet egy ilyen műsorra, ilyen külsőségekkel, ráakaszkodva azokra, akik keresik a tuti befektetést és a gyors hasznot a kis pénzüknek. Meg talán még a médiafogyasztási szokásoknak is nyom egy fricskát, hogy milyen szinten veszik készpénznek azt az emberek, amit a tévében látnak, ha elkápráztatják őket (na de így?!). Pedig nem,  a telejósdás Íbiszmadár NEM hozza le a Metatron-fénykockát a negyedik dimenzióból, hogy azzal küldje a pénzenergiát a nézőknek!

Élesen vált a hangulat, és válik az egész kamara-thriller jellegűvé, ahogy Kyle (bazz, egyszerűen nem ismertem fel Jack O'Connelt, pedig alig pár hete láttam a '71-ben, és az Eden Lake óta, vagy tíz éve bírom a srácot!), a fegyveres megérkezik, és Lee-nek és a stábtagoknak kéne megoldást találniuk a problémára (és ezen keresztül van némi áthallás általánosságban a befektetések és a válságok okaira, pszichológiájára, ami szintén kiváló téma). Ők is tudják, hogy a csalódott és dühös embernél kevés veszélyesebb van, ráadásul a válaszokat ők sem tudhatják (sőt, ezesetben külön idegesíti őket, hogy a műsorba meghívott Ibis-vezér nem jelent meg, a helyére betolt sajtószóvivő pedig csak hebeg-habog), így a nagydumás Lee-nek kéne Kyle-t lenyugtatnia, kihasználva az élő adásban és a személyiségében rejlő (vélt) előnyöket, legalább addig, amíg a kommandósokkal és mesterlövészekkel felsorakozott rendőrség ki nem tudja menteni a túszokat és ki ne tudja iktatni Kyle-t. A műsor ugyanis nem áll le, sőt, önálló műsor-a-műsorban lesz belőle, így Lee-nek a nézők, a külvilág bevonásával van lehetősége hatni Kyle-ra, ami hol sikerül, hol nagyon nem, és ennek megfelelően Kyle viselkedése is állandóan változik, újabb reakciókra kényszerítve Lee-t és Patty-t is.

Spoiler:

 

A legjobban ebből az tetszett, ahogy előkerítik Kyle barátnőjét, és ahogy ennek hatására Kyle teljesen szétesik. A végén már azt sem tudja a srác, hogy kivel van; nem is ért az egészből semmit, ahogy Lee magával rángatja.

De ahogy a média szerepénél írtam (és akkor még a fináléban levő mém-dologra meg a kamerásmobillal felszerelt kreténekre ki sem tértem, noha azok is megérnek egy pár perc elgondolkodást a világ pillanatnyi állapotáról), ebben a filmben minden egy kicsit máshogy van, mint ahogy elsőre látszik. Az agresszív, zavart Kyle -és erre egyre többen jönnek rá- megkérdőjelezhető módszerekkel ugyan, de olyan kérdést tett fel, amire mindenki szeretné tudni a választ, de az általa kiváltott vészhelyzet sokkja kellett hozzá, hogy bárki komolyan fel is tegye, ne csak morogjon rajta. Így került egy harmadik réteg is a filmre, egy több országon átívelő nyomozás, amit Patty a stúdióból kénytelen szervezni és levezényelni, szintén versenyt futva az idővel, mielőtt "lejár a műsoridő". Mielőtt akár Kyle elkeseredésében vagy haragjában, akár egy rendőrségi mesterlövész a nagyobb pusztítás, a több áldozat elkerülésének érdekében véres pontot nem rak az ügy végére.

Nekem ez volt a gazdasági válságról készített legszórakoztatóbb feldolgozás, még ha csak közvetetten is szól arról. Sokkal jobb, mint az A nagy dobás vagy a Wall Street farkasa, mert ugyan nem valós történeten és személyeken alapul, viszont nem (csak...) videoklipes hülyeségekkel meg kamerából kiszólogatással, és nem is kurvák seggéről felszívott kokain-záróvonalakkal próbált meg érdekes lenni, hanem egy hellyel-közzel feszült, viszonylag fordulatos történettel, ami sem a drámai helyzeteket, sem a tanulságokat nem nélkülözi. Aki ezután sem akarja érteni, hogy miről szól a tőzsde, hogy milyen kockázatai vannak, az legközelebb a lottózóban dolgozókat fogja túszul ejteni, mert nem az ő számait húzták ki szombaton.

8,5/10
.

.
Ha már így alakult, én is felteszem róla az írásom . A múlt héten láttam, pár napja lett kész, csak még farigcsáltam rajta   .

Kiéhezettek / The Girl with All the Gifts



Ami a 2000-es éveknek volt a vámpír-zsáner, az lett ennek az évtizednek a zombi-kultusz, különösen ami a The Walking Deadet és egyéb leágazásait illeti. Kitaposott, kifulladt lett a téma mostanra, ezért is izgalmasabbak azok, amik a megújítás lehetőségével kecsegtetnek. Ilyen volt ez a film is, az alapján, amit előzetesen hallottam róla... és nagyjából kétszer tíz percre sikerült is neki.

A legjobban ugyanis akkor működik a Kiéhezettek eleje, ha az ember nem foglalkozik sem az eleve túl sokat eláruló magyar címmel, sem azzal, hogy éppen most árultam el, hogy zombikról szól... vagy legalábbis olyan emberekről, akinek benőtte valami penészgomba az agyát, és attól két lábon járó piranhává változnak. Nem, ez még nem az az újítás, amiről beszéltem, a The Last of Us ezt a megfertőződési-bevadulási módot kilőtte, de az, amilyen környezetbe helyezték a nyitányt, amilyen félelmetesen bizarr hangulata van a tolószékeknek, a szíjaknak, a pattanásig feszült idegű katonáknak, miközben az ember nem is lát semmi olyat, amitől félni kéne, az kiváló. Az, amit csavarnak kitalált az író (Mike Carey... szerintem találkozunk még a nevével), és ami tucatnyi olyan kérdést vet fel, amire talán csak az Eleven testek volt képes, simán elvitte volna magában a filmet... de erről tényleg elég ennyit tudni előre.

Sajnos azonban a könnyebb történetvezetés oltárán ezeket a remek szabályokat és a hangulatot a film a 25. percben nem egyszerűen felrúgja, hanem lemészárolja, csak hogy egy sokkal klisésebb, "kislétszámú osztag bolyong a fertőzöttek között" szálat vegyenek előtérbe. Akkora csalódás volt, hogy miután bemutatták, micsoda veszélyeket rejt, milyen riasztó az átalakulás, ha az ember akár csak egy pillanatra is lazábban veszi az óvintézkedéseket, aztán meg a kiscsaj a kifolyt vér szagára sem reagál, és hogy két pillanattal azután, hogy szétcsócsálta két katona torkát, riadtan fúrja a fejét védelmezője hajába, hogy dühömben majdnem abba is hagytam a filmet. És be is igazolódtak a negatív várakozások, egyfelől mert onnantól a Kiéhezettek meg sem próbál mást csinálni, mint rosszul másolni a másfél évtizedes 28 nappal későbbet, sétálásokkal a pusztuló világban, utánpótlásért túrva a mások által már tucatnyiszor átnézett helyeket, menedéket keresve éjszakára, másrészt mert közben a TWD zombijait is alulmúló mértékben távirányítják a fertőzötteket, aminek külön mélypontja volt, ahogy az egyik helyszínen a lövések hangjára a zombik egyesével riadtak fel vegetatív állapotukból, és a menekülők egyesével le is lőtték őket, így herélve ki annak a feszültségét, hogy amúgy vagy kétezer "gombafej" álldogál a környéken. Mindezen már csak álomnyálhab volt, hogy a Kiéhezettekből képeken legtöbbször kiemelt plexi szájkosár semmit sem ér a látványon kívül, mert a csaj egy mozdulattal le tudja venni.

De azért akadnak pozitív dolgok is. Ahhoz képest ugyanis, hogy a stáb egy tisztességes gálavacsorát is nehezen tudott volna kihozni a 4 millió dolláros költségvetésből, a látványosan csóró környezetből mindent kihoztak, amit lehetett. Nem egy Legenda vagyok egyik városkép sem, de jól érzékelteti, hogyan is telhetett az elmúlt pár év, és amitől ez az utolsó lehetőség, hogy a csapattal tartó dokinő megtalálja és elő tudja állítani az ellenszert, mert végső soron most is azért van minden, miközben egyik bázisról a másikra vonulnak a szereplők. Akik között egyébként igazán kellemes alakítások is vannak, bár Glenn Close közel sincs már a csúcson és Gemma Artertonnak sem ez élete alakítása, még ha sok érzelmet is vitt a kettős karakterbe, de aki vitán felül a film gyöngyszeme, az a Melanie-t alakító Sennia Nauna. Zseniális a csaj, olyan szinten hozza az átváltozásokat, az ártatlan és a külvilágra rácsodálkozó kislányt éppúgy, mint a benne lappangó, bármikor felszínre törő halálos veszélyt, és ahogy az olyan jelenetekben, mint a "horda" támadása, felismeri a túlélés zálogát... az ő nevével is jó lenne találkozni még. Végül a történetet sem akarom a végletekig szapulni, mert az utolsó húsz percre megint magára talál, felépítve a spórazombik különleges életciklusát, eljutva egy súlyos kérdésig, és egy olyan jövőképig, amire ebben a formájában én sem számítottam.

Ami igazán bejött ebből a filmből, az az eleje a hangulata és a bizonytalanság miatt, meg a vége az újszerű megközelítésért. A kettő között viszont csak a közepesen langyos gombás zombileves kavargott, blőd hülyeségekkel fűszerezve, és az elég unalmas volt.

7/10
.

.
Éjszakai ragadozók / Nocturnal Animals



Sokszor tűnhet úgy, hogy mást sem csinálok, mint filmeket hasonlítok össze más filmekkel, miközben önmagában arról a filmről keveset írok, de azt hiszem, ez "szakmai ártalom". Túl sok filmet láttam ahhoz, hogy a korábbi élmények ne befolyásolják azt, amit éppen látok, hol egy kritikusabb hozzáállást eredményezve, hol éppen segítve a megértés, a feldolgozás folyamatát. Küzdhetnék ez ellen, hogy objektívebb legyek, de mert érzelmi szinten amúgy is hatással van a látottakra az, aki vagyok, így akkor már tulajdonképpen mindegy is, nem ? Ráadásul amiket írok, szándékaim szerint amúgy is inkább élménybeszámolók, még ha az analitikus gondolkodásom miatt szeretem is kiemelni, hogy miért éreztem jól vagy rosszul magam egy film közben.

A Nocturnal Animals ennek tipikus példája. Önmagában az első három percben, a főcímtől bőven elmehetett volna a kedvem, hogy már megint valami szürreálisan elcseszettre pazarlom a figyelmem; a flitterek, a szikrák és a háj efféle tobzódása ugyanis sok jóval nem kecsegtetett, ahogy utána a letisztult formák és színek díszleteiben felsejlő, szenvedélytelen emberi kapcsolatok sem. Mégis maradtam, és megérte, mert az emlékek hatására elkezdett kibomlani a film, amire menedzser körökben trendi módon azt is mondhatnám, hogy a "3L" jegyében telt el nálam.

A film szerkezete a Lopott szavakat, egy szerintem méltatlanul elfeledett filmet idézte, amiben egy író felolvasást tart az új könyvéből, ami egy íróról szól, aki ellopta egy másik író könyvét, amiben a főszereplő élete tragédiáját öntötte írásba... de alternatív hivatkozásként tudom mondani a The Philosophers című filmet, ami szintén ok nélkül nem kapott nagyobb nyilvánosságot . A lényeg a rétegekben van, amik kölcsönösen kapcsolódnak egymáshoz, de igazából egymásra is épülnek, és bár a néző kiválaszthatja azt, amelyik jobban leköti vagy érdekli, a film egésze szempontjából éppen az a fontos, hogy mi is az ok-okozat azok között. Ebben a filmben a cselekmény fő mozgatórugója a Lopott szavakhoz hasonlóan egy könyv, amit a házasságából, a szakmai sikereiből és egyáltalán az életéből egyre jobban kiábránduló Susan kap a volt férjétől, Edwardtól, akit évek óta nem is látott. A mellékelt levél szerint ebben a regényben benne van Susan életének, azon belül is a házasságuk lenyomata, és Edward szeretné, ha Susan lenne az első, aki elolvassa, mielőtt megjelenik. Ahogy a nő olvasni kezdi, azonnal magával ragadja annak feszültsége, ereje, és nem csak a szintén Nocturnal Animal címmel megírt regény, hanem a Edwarddal való kapcsolatának fő állomásai is megelevenednek számára.

A könyvbeli történet kapcsán bennem felmerülő Lavinára talán még azok sem emlékeznek, akik írtak róla, pedig az alaphelyzetben ott is volt egy érdekes dilemma arról, hogy egy férfinak vészhelyzetben mik a kötelességei, hogy bizonyos helyzeteket ki hogyan reagál le, és ezt hogyan ítéli meg később a szűkebb és a tágabb környezete. Az Edward által írt könyv főszereplője Tony, aki egy feszültségtől izzó helyzetben (baromi erős húsz percnek néz elébe az, aki rászánja az időt a filmre!) olyan döntést hoz, ami később a szégyen, az önvád és a bűntudat kifogyhatatlan tárháza lesz, és a film harmadában ennek következményei láthatóak. Nem elég, hogy ezzel kap legalább két új jelentésréteget a film címe, az is érdekes, hogyan hatnak az olvasottak Susanra, akin látszik, hogy kétségbeesetten igyekszik érezni BÁRMIT. Szintén erre a filmre emlékeztetett a Nocturnal Animals a külsőségeiben, a látványvilágában, és éppúgy a tempójában, kimértségében is, ahogy néhány jelenet csak szimbolikusan kapcsolódik a cselekményhez. Például azzal, hogy a párhuzamos jelenetek sosem engedik elfelejteni a nézőnek (bármilyen izgalmas is Tony története a többi szálhoz képest), hogy mit is "olvasunk", és milyen célból, ahogy az is elgondolkodtató, hogy Tony feleségét miért az az Isla Fisher alakítja, akit az első pár alkalommal simán összekevertem Amy Adamsszel.

Susan és Edward szerelmének, házasságának és annak lezárásának története pedig az idei nagy Oscar-várományost, a La La Landet kombinálta mindehhez hozzá. Persze nem a musical-betétekre és a filmes utalásokra gondolok, hanem arra, ami ott is rányomta a bélyegét Mia és Sebastian kapcsolatára - az elveik, az értékrendjük és a személyiségük különbözőségeire. Hogy mi is az, amit a két ember el akar érni egy kapcsolaton belül, és azok mennyire egyeztethetők össze. Hogy mikor van, hogy a konfliktusok ellenére is érdemes tenni kompromisszumokkal azért, hogy a pár együtt maradjon, és kinek honnantól, minek kapcsán jön elő az érzés, hogy már csak a kapcsolaton kívül tudja elképzelni a jövőjét. Csak szemelvényeket látunk belőle, de még így is érződik, Susannak mennyit kellett küzdenie leginkább a családjával, az anyjával ahhoz, hogy egyáltalán együtt lehessenek Edwarddal, és hogy ennek a kapcsolatnak milyen csúfos módon kellett véget érnie ahhoz, hogy az a jelenben látottakat eredményezze.

A filmet a fentiek összefoglalásaként így az emelte ki a többi hasonló közül -amellett, hogy a film-a-filmben történet milyen kiváló hangulatot teremtett-, hogy nekem inkább érdekes, mint zavaró volt az végigkövetni és találgatni, hogy a film rétegei hogyan kapcsolódnak egymáshoz, amivel mindhárom rétegnek értelme és helye lesz a sztoriban. Hogy ennek lehetőségét hosszú távra biztosítsa az író/rendező Tom Ford, így nyitva hagyta a kérdéseket, a néző pedig éppúgy magára marad azokkal, mint Susan.


8,5/10
.

.
Gotham S2



Ugyan eléggé lepontoztam a Batman-előzménysorozat első évadát, de ez igazából egyetlen fatális hibára volt visszavezethető (a Babakészítős kreténségre), a többi baklövés csak ennek következménye volt. Ezért bármennyire is utálkoztam a befejezésen, az évad túlnyomó része és a sorozat hangulata a Sötét Lovag iránti évtizedes érdeklődésemmel keverve az első felháborodás után nem hagyott kétséget, hogy látni fogom a folytatást.

Gotham alvilágának kedélyei Falcone "nyugdíjazásával" és Fish Mooney "eltűnésével" lenyugodni látszanak, Pingvin pedig egyedüli vezetőként sokkal inkább a békés üzletmenetre helyezi a hangsúlyt, mint a túlzott erőszak általi megfélemlítésre. Hamarosan azonban új játékos lép a pályára, aki még az eddigieknél is kevesebb gátlással próbálja minél előbb uralma alá hajtani Gotham összes hatalmi és gazdasági ágát. Nem pusztán arra képes, hogy zsarolással rávegye Pingvint, hogy a csicskája legyen, vagy hogy szép lassan kiiktassa a politikai ellenlábasait, de ha kell, akár egy rakás Arkhamból szalajtott őrültet is hajlandó a városra szabadítani (köztük a zakkant Barbarával, Gordon korábbi csajával), így intézve például közvetlen támadást a GCPD ellen. Theo Galavan indokai pedig elég mélyen gyökereznek Gotham történelmében, és a céljai elég messze vezetnek a város hierarchiájában ahhoz, hogy a rendőrség új vezetésének minden erejére szükség legyen, ha eredményesen akarják vele felvenni a harcot.

Egészen érdekes, és nagyon szimpatikus volt a váltás, miután a Gotham lefutotta a magától értetődő kötelező köröket az előző évad fináléjával összefüggésben (például hogy Jim Gordon nem maradhatott lefokozva, utcai járőrként, vagy hogy Bruce úrfi mit is talált a titkos ajtó mögött... nem meglepő módon semmi olyat, ami kiderülne az évadzáróig). A korábbi események kapcsán dicsértem, hogy milyen jól megragadta a stáb a gengszterfilmes hangulatot, aminek fontos szerepe van Bruce Wayne Batmanné válásában, de Gotham mégiscsak a "wannabe-jelmezes szuperhősök és a maszkos szupergonosz pszichopaták melegágya", amire már voltak korábban is utalások, de legutóbb testet talán csak a Madárijesztő előzménysztorijában öltött. Persze, hiszen sem Cat, sem Ivy, sem Bruce vagy a többiek nincsenek még abban a korban, hogy beteljesítsék későbbi sorsukat, Nygma pedig még túl normális a mindig rejtvényekben beszélő Rébuszhoz, így másoknak kell lefektetni ezeket az alapokat... akik jöttek is sorban, ezzel adva meg az igazi Batmanes, "Animated Series"-es hangulatot a sorozatnak. Kezdték rögtön Jerome visszahozásával, akinek a viselkedésében és a szociopata hisztériájában sokan Jokert látták testet ölteni, talán egy új eredettörténet keretében, de a srác (Cameron Monaghan alakításában) önmagában is remek figura volt. Miután kikerült a képből, átszakadt a gát, és egyre többen húzták fel az álcát, elsőként például egy újraértelmezett Firefly (egy teljes testes hőálló ruhában pusztító piromániás), tiszteletét teszi a pszichológus-agymanipuláló Hugo Strange az Arkham igazgatójaként, de idővel Mr. Freeze is felbukkan, akit már a szimpla mozinézők is ismerhetnek. Szerencsére azonban Gotham sokkal tágabb lehetőségekkel rendelkezik, mint amiket a korábbi filmek megengedtek neki. Családi viszályok a város alapításától eredeztetve, titkos szekták, középkori lovagrendek máig fennmaradt emlékei, a John Wicket idéző bérgyilkos társaságok, és így tovább; a Sötét Lovag világát már eddig is sokan bővítgették, és még mindig van benne hely. Amit meg már tényleg csak felsőfokkal tudok kifejezni, az az, ahogy a Batman-univerzum olyan, kissé debil vonásaira is próbáltak elfogadható magyarázatot kreálni, hogy miért tengnek túl a Batman-ellenfelek között az Alice Csodaországban szereplői.

Ugyanez igaz a külsőségekre. Gotham látképét, stílusát már sok látványtervező álmodta újra, a realistától a szürreálisan gótikusig, és azt már legutóbb is méltattam, hogy konkrétan a Gotham képi világa mennyire bejött. Most is csak dicsérni tudom, ahogy New Yorkból némi CGI-vel egy sokkal zsúfoltabb, ettől egyszerre nyomasztóbb és misztikusabb, a neonoktól, utcai lámpáktól pedig színesebb várost csináltak. Azt is, ahogy a belső terekben a bevilágításokkal karakteresebbé teszik a szobroktól és kellékektől amúgy is részletgazdag díszleteket, amik között még mindig a gyárépület-katedrális keverék GCPD volt a kedvenc, de sokat dobnak mindezen az olyan elemek is, mint a Nygma ablakán beszűrődő zöld neonfény. Ami még feltűnt, hogy a Gotham egy fokkal véresebbre és erőszakosabbra sikerült, mint az átlag, csonkolás éppúgy akad benne, mint emberáldozat, ezeket meg jól ellensúlyozzák a kicsit komikusnak ható, bénácska trükkök (a "tűz" (robbanások) és a "víz" (fagyasztások) is elég ügyetlenre sikerültek), de az olyan jópofaságok is, mint hogy az egyik bandában nem "Marco... Polo!"-t játszanak, hanem "Solomon... Grundy!"-t (Solomon Grundy a DC-univerzum elpusztíthatatlan zombija, akit akár meg is ölhetnek, mindig visszatér, erősebben, más személyiséggel és képességekkel).

A Gotham azon kevés sorozatok egyike volt mostanában, ami "nézette magát", ahol egy részt sem azért néztem meg, hogy "túl legyek rajta". Eddig is tetszett ez a kicsit drámai, kicsit ripacs, kicsit őrült, nosztalgikus világ, de most nagyrészt kihagyták belőle az unalmas, irritáló és/vagy felesleges hülyeségeket, ezzel lehetővé tették, hogy szimplán csak nagyon jól szórakozzak rajta. Jól kell egyensúlyozni ezzel, hogy ne legyen gagyi és idétlen, és ebben az évadban majdnem mindig sikerült. Remélem, ez így is marad.


8,5/10
.