R2-D2 írásai 2.0

.





Öngyilkos osztag




Mikor beültem a moziba, az jutott eszembe, hogy lehet, hiba volt a pár nappal korábban, csúszdán összeszedett bordarepedésemmel pont egy ilyen – várhatóan – vicces filmre beülni, de aztán arra gondoltam, mindegy, csak kibírom valahogy. Ha tudtam volna, hogy a mozi mennyire is vicctelen lett, pontosabban mennyire is ellőtte minden puskaporát az előzetesében, messze nem aggódok annyit… de hát... de hát csak nem volt más kiindulási alapom az egészhez, mint a trailerek hangulata és tartalma.

Miután totál hülye vagyok a képregény univerzumok mélyebb összefüggéseihez, azon belül pedig kifejezetten ignorálom a DC világát, talán nem meglepő, hogy engem csak és kizárólag az előzetesekkel tudtak rávenni arra, hogy ezt a filmet moziban tekintsem meg. Sőt, hogy egyáltalán meg is tekintsem – ha már az idióta Supermant is minden formájában sikeresen elkerültem -, mert bizony a hócipőm kezd tele lenni a futószalagon készített szuperhősös filmekkel… mégis, az Öngyilkos osztag promójában volt valami, ami megfogott. A zene, persze a zene mindenekelőtt, de qrva kíváncsi voltam erre a bolond szőke spinére, meg hát arra is gondoltam, hogy csak nem lőttek el minden vicces jelenetet a bemutatóban, csak nem voltak olyan ostobák, hogy minden arra tettek fel, hogy egy ütős marketingkampánnyal a nyitóhétvége bevételeit próbálják maximalizálni. Hát de. Pontosan ezt tették. Az Öngyilkos osztag minden lényeges eleme, minden esszenciája benn van a bemutatójában, sőt, abban bizonyos szempontból több is van, mint magában a filmben.

Röviden: csináltak egy elismerésre méltóan zseniális marketingkampányt, érezve, kvázi leplezve, hogy maga a mozi nem lesz túl erős, és nem igazán lehet számítani a pozitív kritikák és a szájhagyomány felhajtóerejére. Mintha tudták volna, hogy gyakorlatilag szétszedik majd a filmet – apró kérdés, akkor mi a faszért kellett így megcsinálni???    – mintha érezték volna, hogy bizony bukta lesz. Igazuk lett, a húzás bejött, viszont azt kell mondjam, hogy messzemenően túlzónak tartok minden negatív hype-ot, ami ezt a mozit körbelengi. Ez semmivel nem rosszabb, mint egy átlagos buta képregényfilm, ennél sokkal, de sokkal rosszabb filmek kaptak fele ennyi savazást: én a magam részéről néha kifejezetten jól szórakoztam rajta – már mikor képes voltam a film részleteiben elmerülni, s nem az összképpel foglakozni. Ugyanis már a mozitermet elhagyva az jutott eszembe, hogy láttam valamit, ami elemeiben jó volt (helyenként nagyon jó), de nagy egészként mégsem működött… hogy aztán ez a sok kivágott jelenet, vagy alapban a papírvékony sztori hibája-e, azt úgyis eldöntik a nálam okosabb és témához hozzáértőbb kritikusok.

Én a film első fél órájában határozottan jól éreztem magam. Most tekintsünk el attól – tudom, nehéz, mert ez a mozi alapkoncepciója – hogy mekkora idiotizmus egy valag tömeggyilkost és bűnözőt zsarolással vagy fenyegetéssel arra bírni, hogy hangoztatottan különcként álljanak össze csapattá, és nézzük kicsit másképp a filmet. A felütésben egy Amanda Waller nevű (Viola Davis), nem tudom milyen rangban lévő néger vénkisasszony épp elmeséli, hogy gyűjtötték be a képzelt világ legbetegebb, legveszélyesebb bűnözőit, így a néző zseniális zenék ritmusára merülhet el a filmben: minden fontosabb figura megkapja a maga karaktermélyítőnek szánt bemutatkozását…. és ez nekem tetszett. Nagyon tetszett, ezekben a percekben még a trailert láttam visszaköszönni a vásznon, rengeteg jó és humoros jelenet, ekkor még a kohézió sem hiányzott a képsorok közül. Az egész tényleg olyan volt, mint mikor fellapozol egy aktát és mindenkiről elolvasol mindent – de közben 80-as évekbeli zenét hallgatsz!  A legjobban természetesen a dilis csaj, Harley Quinn (a mostanában népszerű Margot Robbie) tetszett, de sokakkal ellentétben nem a céllövő faszi, bizonyos Deadshot (Will Smith) volt a másik kedvencem, hanem az X-men Pyrojának rokona, Diablo (Jay Hernandez) … aki aztán majd a fináléban sikeresen hazavágta magát nálam, de ez nem ide tartozik. Az egész felütésnek, ennek a bevezetésnek iszonyat jó hangulata volt, alig várta már az ember, hogy induljanak akcióba ők, így, együtt.

Az első bukkanó itt is van: ezek után még relatív hosszú ideig nem történik semmi, kénytelenek vagyunk egy kifejezetten unszimpatikus kommandós (Joel Kinnaman – nem tehetek róla, nem szeretem a srácot) arcába mászni, valamint megismerni ugyebár azt a gigászi fenyegetést, ami miatt össze kell rántani a bűnöző kompániát. Nos, egyikben sincs köszönet, a kommandóst, aki elvileg ugye a jó oldalon áll, inkább utálni lehet, a fenyegetés meg… hát, nem tudom. Talán a metro miatt, de néha inkább Hellboyban éreztem magam, vagy – ami még rosszabb – az Egyiptom isteneiben. Még képregényfilmhez képest is kész röhej volt a Fivér, no meg az egész nagy gonoszság, amit a többezer éves valami véghez akart vinni. Két nap alatt nem jöttem rá, mit is akart végül is a levegőben körbe-körbe röpkdő autókból összerakni, de képzeljétek el mondjuk a Ghostbusters 2 fináléját az X-men: Apokalipszis végjátékával keverve. Kb. ennyire volt komolyan vehető: a film antagonistája, motivációja egy vicc, mint ahogy egyébként a serege is az…    jézusom, itt tényleg elgondolkodtam rajta, hogy mit szedhetett az író/rendező páros, hogy ezt kitalálták. Szerintem ez még ebben a műfajban is irtó gáz, de hát mint mondtam, nem vagyok nagy fanatikus.

Szerencsére az Öngyilkos osztag a rettentő banális és irtó buta története mellett az első perctől kezdve nyújtott számomra valamit, ami mindig továbblendített a holtponton – mégpedig a karaktereket, azok egymáshoz és az adott helyzethez való viszonyát. Jó, az baromság – ahogy említettem is – hogy ezek, így, együtt dolgozzanak, az is az, hogy soha meg nem próbálják „felszabadítani magukat” (a néger picsától kb. két másodperc lett volna elvenni azt az okostelefont az appal    ), néhányuk csak azért jön, hogy meghalhasson – de akkor is. A már zakkant Harley Quinn szinte minden mozzanata élményszámba megy – eredettörténetben viszont talán pont ő a legidiótább – egyszerűen nem lehet betelni ezzel a fehérhajú bolonddal. Hozzá kell kapcsolnom ugyebár a mozi másik ászát - akiből aztán lófasz se lett, nem ász -: Jokert, Jared Leto megformálásában. Kérem, az, hogy keveset szerepel, az engem nem zavart, sokkal inkább az a természetellenes figura, amit csináltak belőle. Az eggyel ezelőtti Joker sokkal hitelesebben volt őrült, mint ez a terminátor-fogazatú zöldhajú tetkós figura. Ehhh…    Viszont a Boszorkány, az első formájában nagyon bejött, az a fekete köd, ami körüllengte, az egész megjelenítése kiváló lett. Nekem ez a kompánia majdnem annyira működött, mint az A galaxis őrzői csapata (az sem volt kisebb baromság), ha pedig a bemutatóban ellőtt vicces jeleneteken kívül több, még több értékelhető humor is szorult volna a filmbe, határozottan tetszene is a végeredmény.

Írhatnék itt még a nagy, gigászi csatáról,amiben a rosszak legyőzik a még rosszabbakat (ütöm a fejemet, de nem megy ki belőle az A piszkos 12), amiben természetesen van dráma, veszteség, áldozat, barátság, fordulat, minden, amiben még az Ördög is előjön (anyám    ), de felesleges. Aki látott már ilyen stílusú filmet, úgyis tudja, mit fog kapni: jó nagy adag zúzdát, sok-sok elpusztult ellenséggel, nagyjából sértetlen főhősökkel, meg a szokásos verthelyzetből talpra állással. Ha ezekkel foglalkoznék, való igaz, nálam sem érne el túl sok pontot a film. Sőt, biztos akkor sem, ha bármi módon tudnám/akarnám kapcsolni bármilyen mozis univerzumhoz. Viszont miután előbbivel nem kívánok, utóbbival ismeretek hiányában nem tudok foglalkozni, kénytelen vagyok David Ayer – akit amúgy bírok – rendező moziját a maga saját valójában mérlegre tenni. Márpedig, ha ezt egy sima szórakoztatóipari termékként nézem, azt kell mondjam, semmi baj nincs vele. Nem értem, és nem írom alá, miért is lenne ez annyival rosszabb, mint annyi másik végtelenül ostoba hollywoodi szar, ami évente kijön a gyárból – és most kimondottan képregényfilmekre gondolok – ennek a filmnek legalább vannak értékelhető karakterei. Akik viccesek, szerethetők, különcök annyira, hogy tudunk értük szorítani. A mozinak számomra kegyetlen jó zenéje van (fura volt mondjuk az A galaxis őrzői betétjét hallani), a Rolling Stonestől kedve az AC/DC-n át rengeteg remek dal csendül fel benne… a CD vásárlása például tuti.

Azt viszont nem vitatom, hogy ha valaki elemezi ezt, dialógusokat, történetet vizsgál, motivációkat elemez – nos, annak tényleg pocsék lesz. De ebből a szempontból kivétel nélkül minden DC és Marvel film az. Az Öngyilkos osztag viszont nálam egy sima „Feel good” mozi, semmi több, ami lehet, hogy több akart lenni, mint sikerült, és az is lehet, hogy azoknak, akik azt hitték, hogy több lesz, csalódást okozott – de nekem, aki nagyjából erre számított (a trailer alapján még ilyenebbre), annak nem fájt.




70%



.

R2-D2 írta:

Öngyilkos osztag

Miután totál hülye vagyok a képregény univerzumok mélyebb összefüggéseihez, azon belül pedig kifejezetten ignorálom a DC világát, talán nem meglepő, hogy engem csak és kizárólag az előzetesekkel tudtak rávenni arra, hogy ezt a filmet moziban tekintsem meg. A zene, persze a zene mindenekelőtt, de qrva kíváncsi voltam erre a bolond szőke spinére, meg hát arra is gondoltam, hogy csak nem lőttek el minden vicces jelenetet a bemutatóban, csak nem voltak olyan ostobák, hogy minden arra tettek fel, hogy egy ütős marketingkampánnyal a nyitóhétvége bevételeit próbálják maximalizálni. Hát de. Pontosan ezt tették. Az Öngyilkos osztag minden lényeges eleme, minden esszenciája benn van a bemutatójában, sőt, abban bizonyos szempontból több is van, mint magában a filmben.

A már zakkant Harley Quinn szinte minden mozzanata élményszámba megy – eredettörténetben viszont talán pont ő a legidiótább – egyszerűen nem lehet betelni ezzel a fehérhajú bolonddal. Hozzá kell kapcsolnom ugyebár a mozi másik ászát - akiből aztán lófasz se lett, nem ász -: Jokert, Jared Leto megformálásában. Kérem, az, hogy keveset szerepel, az engem nem zavart, sokkal inkább az a természetellenes figura, amit csináltak belőle.

70%

Én egyelőre úgy vagyok vele, hogy éppen az előzetes vette el tőle a kedvem, amit az írásod sem hozott meg. Ciki vagy sem, külön-külön tudok pár dolgot a karakterekről, mivel többségében a Batman-univerzumhoz tartoznak, de együtt és a körítéssel ez nem tűnik másnak, mint pszichopata ripacskodásnak, erősen túltolva, még annál is jobban, ami ebben a világban már-már megszokott, és ehhez jön hozzá a töküres látványorgia és hülyülés. Pont azokra az elemeire világít rá ennek a világnak, amik felett jobb érzés csak átsuhanni.

Én alapvetően bírom ezt a világot, de el kell fogadni az alapvetést, hogy míg mondjuk a Marvelnél a legtöbb hős és ellenfél valamilyen mutáció eredményeként lett olyan, amilyen, a DC és főleg a gothami rész neurotikus pojácák halmaza, egy csomó beleszuszakolt lopott karakterrel (a fél Alice Csodaországban itt van, bűnözőként), olyan mélységekkel, amitől csak undorral és maximális értetlenséggel lehet elfordulni (Polka Dot Man, Condiment King, Egg Fu).

Most már ennek tudatában Harlequin eredettörténetében mi annyira idióta, azon kívül, hogy Joker pszichiátereként kezdte, aztán annyira a hatása alá került, hogy egyszerre lett a rajongója és a szeretője ?
.

Niwrok írta:

Öngyilkos osztag

Most már ennek tudatában Harlequin eredettörténetében mi annyira idióta, azon kívül, hogy Joker pszichiátereként kezdte, aztán annyira a hatása alá került, hogy egyszerre lett a rajongója és a szeretője   ?
.

Miután én ezt sem tudtam, nekem önmagában már ez.

Szerelmes Jokerbe...

.






Stranger Things S1




Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én készülése közben/előtt az égvilágon semmit nem hallottam erről az újabb Netflixes csodáról – nem hiába, ha valaki nem bújja hetente a sorozatos blogokat, az lassan a már-már mérhetetlen mennyiségű film- és sorozatkínálatban könnyen lemaradhat valamiről. Erre a Stranger Thingsre is csak úgy kaptam fel a fejem, hogy a neten belefutottam az őt övező eszméletlen hype-ba, ami ugyan nem lett volna önmagában elég a belekezdéshez , ha nem a Super 8-hoz, az E.T.-hez, a Harmadik típusú találkozásokhoz… no meg persze Stephen Kinghez és az X-aktákhoz hasonlítják. Ez az időszak, amikben ezek a filmek játszódnak, különösen kedves pici szívemnek, a sorozattal kapcsolatban meg szinte mindenhol kiemelték, hogy talán legnagyobb erőssége a hangulata, a 80-as évek megidézése – innentől már csak az volt a kérdés számomra, hogy a bicikliző gyerekek nosztalgiateremtő cukisága mögött vajon mit rejt a sorozat történetileg. Hogy csak azért jó-e, mert valakiket (engem?)képes visszaröpíteni az időben gyerekkorukba (ez sem elhanyagolható szempont, de nem minden), vagy valóban sikerült-e egy igazán ütős, izgalmas sztorit is összehozni az íróknak?

A válasz egyértelműen IGEN. Ez a nyolc részes sorozat tényleg egy igazi adrenalin bomba lett, miközben valóban megidézte az ember gyerekkorát – pontosabban megidézett egy korszakot, amiről az embernek nagyjából ezek jutnak eszébe. Ebből a szempontból azért nem elhanyagolható tény az sem, hogy egy átlag magyar kisgyerek abban az időben nem Dungeons &Drangons szerepjátékkal játszott, hanem mondjuk tarzan-üvöltéssel a közeli diófáról ugrált le … de a bicikli az nagyjából stimmelt ... így – ahogy az egyébként a hasonló témájú amerikai ifjúsági filmeknél lenni szokott –, inkább csak a korszak hangulata jön át a képernyőn, mint a konkrét tárgyakhoz, gegekhez való kötődés (  The Thing plakát a falon… hol voltunk mi attól??). Egyszerűen működik, minden: a zene, a korrajz, maga az az ingerszegény atmoszféra, ami a mostanihoz képest roppant szembetűnő tud lenni – ezek pedig tényleg alapjaiban meghatározzák a sorozat hangulatát. De ahogy mondtam, önmagában ez még messze nem lenne elég, és akármekkora nosztalgiát is képes volt belőlem kiváltani, ettől még nem ájultam volna el.

Baromi nehéz erről az egészről spoilermentesen írni, a történet elején egy kis baráti társaság mindennapjaiba csöppenünk bele. Will, Mike, Lucas és Dustin, a négy jóbarát, akik épp D&D szerepjátékot játszanak egyiküknél az alagsorban, első pillantásra négy egyszerű (amerikai) vidéki srácnak tűnnek – de aztán hamar kiderül, hogy nem kicsit „kockák”, ennek pedig néha ára is van a suliudvaron. Ők lesznek a történet egyik (központi) szála, közülük fog eltűnni az egyik srác, akit majd egész évadban keresni fognak, s ez a keresés majd többször próbára is teszi a kis barátságukat. Talán nem nagy spoiler – hisz hát az első epizód címében is szerepel –, közülük Will Meyers lesz az a kiskölök, akit elragad valami, amiről sokáig semmit sem tudunk, ő lesz az, akinek családján keresztül bejön a képbe a sztori második szála… az összetört anya és az antiszociális tesó szála. Will anyja, Joyce (Winona Rider) totál összeomlik fia eltűnésétől, amúgy sincs túl jó passzban, hisz válása után egyedül neveli fiait. Will volt a fiatalabb, Jonathan (Charlie Heaton) az idősebb – róla annyit érdemes tudni, hogy ő a város különce, a kapcsolat és barátok nélküli srác, a magányos farkas – akit azért nagyjából mindenki békén hagy. A Stranger Things amúgy már ezekben a jellemekben messze túlteljesíti az elvárásokat, mert bizony itt minden képbe kerülő szereplőnek, minden egyes karakternek jól felépített, nem túltolt, hiteles jelleme és motivációja van. Néhány eseményt ismerve Winona Rider életéből, végig azon gondolkodtam, mennyire is nem kell magát megjátszania…

… őrült anyaként. Az a szitu ugyanis, hogy miközben a fél kisváros Willt keresi, a fiú kapcsolatba lép anyjával – villanykörtéken keresztül. Na most, mit szólnátok, ha bemennétek egy lakásba, ami tele van aggatva karácsonyfaizzóval, ahol egy nő egy szekrénybe kuporodva, a lámpák felvillanó fényével, eldöntendő kérdésekkel próbálja megtudni fiától, hol a fenében is van?? Ugye? Ugye, hogy őrültnek tűnne – ajaj, mennyivel hitelesebb ez az állapot, mint az Amikor kialszik a fény depressziója és magára hagyása, mennyivel értelmesebb és világosabb útmutatásokat ad – ugye, hogy te sem tartanád teljesen komplettnek a nőt?? Még a nagyobbik fia sem tartja annak, a kisvárosban egyedül a sherrif, Jim (David Harbour) az, aki – jól megindokolt és később ki is fejtett!! személyes okokból – picikét hinni kezd neki és elkezd nyomozni saját szakállára. Ő az, aki aztán elég messze jut majd a dolgok felderítésében, ő az, aki rájön, hogy a város határában működő titokzatos energetikai cégnek bizony köze lehet Will eltűnéséhez. Nézőként így kész Kánaán látni a fals nyomot, a jó szándékú, de teljesen tévútra tért gondolatokat arról, mi is zajlik a kisvárosban: mert az elején még senki nem tud a sorozat abszolút központi szereplőjéről, Tizenegyről.

Will eltűnésekor az erdőben egy majdnem kopasz kislány ténfereg, kórházi ruhában, éhesen, láthatóan megszökött valahonnan. Az, hogy megszökött, az majd akkor lesz nyilvánvaló, mikor jönnek érte a csúnya gonosz bácsik a fekete autóban – vesztükre – az viszont, hogy a lány kicsoda, micsoda és honnan jött, nagyon sokáig rejtély marad. És ez jó, nagyon jó. Sorsa aztán összefonódik a Willt saját szakállukra keresni kezdő baráti csapattal, így a teamben ő lesz a negyedik tag: fura, mindig éhes, gyakorlatilag nem tud kommunikálni, picit, mintha fogyatékos lenne – egészen pontosan olyan, mint aki ma született – viszont „szuperereje” van, ahogy Dustin mondja. Tizenegy amúgy a sorozat egyik legnagyobb titka, ha csak arra építették volna az egészet, ki is ez a kislány és mit akartak vele, hogy egy vidéki kisváros hogy menti ki a gonosz cég kezéből – nos, akkor is remek sori lenne. De hol vagyunk ettől!!!        Anyám… az a helyzet (amit megint csak nem árulhatok el, mi az), hogy Willt egy egészen zseniális helyre tették, ahonnan Tizenegy tulajdonképp jön, s ami az utóbbi idők legzseniálisabb ötlete. Nekem néhány jelenetnél már menet közben eszembe jutott, hogy hát hiszen ő OTT (jaj, de kár, hogy nem írhatom meg, melyik film alapján...      - annak a filmnek amúgy az volt a legeslegjobb része, az egyetlen értékelhető része) van, de amikor valójában is megjelenítették ezt, az egyszerűen beszarás. Icipicit a végén ugyan belekavarodtam annak a helynek, lényeinek a szabályaiba, kicsit talán túl nagyra bővítették Tótágas határait, de egye fene. Önmagában a léte zseniális.

Van még a Stranger Thingsnek egy másik fontos, meghatározó eseménylánca, szereplője is: egy idegen lény, ami embereket rabol, ami valahogy kapcsolatban van a titkos kísérletekkel, s ami Joyce falából is képes előbújni. Létezése persze nem egyértelmű senki számára, szerencsétlenségére csak az amúgy is bolondnak tartott Joyce, no meg a kommunikálni képtelen Tizenegy tud róla… meg még valaki, akin keresztül újabb karaktereket (és az egész sori legidegesítőbb elemét) is becsempészték a sztoriba. Mike nővére, Nancy (Natalia Dyer) ugyanis egyik barátnője eltűnése után kénytelen hinni a lényben, egy kis segítséggel ő is saját nyomozásba kezd, sőt, ő lesz először, aki rátalál majd Tótágasra is. Az még nem is lenne rossz és felesleges az ő behozatalával, hogy immár három különálló nyomozás zajlik Will illetve a lény után, mert a maga nemében mindhárom szál szenzációsan izgalmas és nagyon jól van egybefűzve az egész – a baj a love storyval van. Az szerintem nagyon nem kellet volna: értem, hogy egy ilyen félig-meddig ifjúsági filmnél – bocsánat, sorozatnál – fontos hogy, a kamaszok lelkivilágát, magánéletét, gondjait is bemutassuk, de nekem ez a Nancy vonal a sori elején bicskanyitogatóan irritáló volt. Az egész, ami történt: Nancy, mint irtó naív és buta picsa, a dzsigoló Steve, annak majom haverjai…oké, hogy van/volt ilyen, de részben a Stranger Things izgalmi faktorából, feszültségéből vett el, megtörve a lendületet, dinamikát – részben meg hülyét csinál szereplőiből. Gondolom, az volt a szándék, hogy Nancy és Steve is szépen jellemfejlődjön az évad alatt, de engem inkább irritált kapcsolatuk… egészen addig, míg ugyebár Steve némi sérülést össze nem szed.

Hibát, nemtetszést, én mást nem tudok mondani. A Stranger Things számomra nem lehetne ennyire jó, ha a színészei, hangulata mellett az első percétől az utolsóig nem lenne egy rettentően jól felépített, átgondolt, hiteles és izgalmas forgatókönyve. Amiben tényleg odafigyeltek mindenre, amiben az ember nem fogja a fejét, hogy hát ez most mi volt. Amiben gyakorlatilag nincsenek mellékvágányok, elfelejtett szereplők, idióta időhúzások. Amiben látszik, hogy az alkotók kigondoltak valamit, amit volt idejük, lehetőségük megvalósítani: elvileg van szó második évadról is, de ha nem lesz, ez tekinthető egyfajta nyugtalanító lezárásnak – de lezárásnak. Ha lesz S2, én tuti jövök. Ez a Tótágas… ember, ez valami qrva jó…





85%



.

R2-D2 írta:

Stranger Things S1

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én készülése közben/előtt az égvilágon semmit nem hallottam erről az újabb Netflixes csodáról – nem hiába, ha valaki nem bújja hetente a sorozatos blogokat, az lassan a már-már mérhetetlen mennyiségű film- és sorozatkínálatban könnyen lemaradhat valamiről. Erre a Stranger Thingsre is csak úgy kaptam fel a fejem, hogy a neten belefutottam az őt övező eszméletlen hype-ba, ami ugyan nem lett volna önmagában elég a belekezdéshez , ha nem a Super 8-hoz, az E.T.-hez, a Harmadik típusú találkozásokhoz… no meg persze Stephen Kinghez és az X-aktákhoz hasonlítják.

A Stranger Things számomra nem lehetne ennyire jó, ha a színészei, hangulata mellett az első percétől az utolsóig nem lenne egy rettentően jól felépített, átgondolt, hiteles és izgalmas forgatókönyve. Amiben tényleg odafigyeltek mindenre, amiben az ember nem fogja a fejét, hogy hát ez most mi volt. Amiben gyakorlatilag nincsenek mellékvágányok, elfelejtett szereplők, idióta időhúzások. Amiben látszik, hogy az alkotók kigondoltak valamit, amit volt idejük, lehetőségük megvalósítani: elvileg van szó második évadról is, de ha nem lesz, ez tekinthető egyfajta nyugtalanító lezárásnak – de lezárásnak. Ha lesz S2, én tuti jövök. Ez a Tótágas… ember, ez valami qrva jó…

85%

Eredetileg én sem tudtam róla, de a Netflix már feldobálja egy ideje. Érdekes stílus- és nosztalgiakavalkádnak tűnt már az alapján is (tényleg inkább a korabeli filmekből, amiket azokon keresztül láttunk "Amerikából"), de azért jobb, hogy egy hitelesebb forrás is dicséri .
.

.





Zöld szoba / Green Room





Kezdem egészen kényelmetlenül érezni magamat… nem először fordul már elő velem, hogy az általános köz- és kritikusi vélekedés ellenére valami mozi nekem totál fordítottként sül el, de ez a Zöld szoba szinte minden határon túl megy e tekintetben. Az "év eddigi legjobb filmje", "zseniális túlélőhorror" meg a többi hangzatos címre kikerekedett szemmel tekintek, ez a film számomra egy idegesítő és logikátlan másfél órás trip volt, aminek nagy részében a szereplők totál irracionálisan viselkednek – ráadásul sokszor nem is lehet látni semmit a vágások és a sötétség miatt. Az meg, hogy ez horror, az számomra egy rossz vicc: bár valóban lehet vitatkozni a műfaj határain és elemein, de ha a Zöld szoba horror, akkor a Hetedik is az volt…

A mozi kezdetén egy négytagú punk zenekar – maradjunk abban, hogy inkább punkzenét játszó zenekar – mindennapjaiba csöppenünk bele, ahogy csóróként, benzint lopva próbálnak eljutni egyik koncerthelyszínről a másikra. Számunkra a legérdekesebb ember közülük egyértelműen Pat, a gitáros (Anton Yelchin), már csak azért is, mert egy tapasztalt mozinéző ugyebár ekkor gondolkodik azon, hogy ki élheti túl az egész kalandot – már, persze, ha tudja, mire is ül be – Yelchin személye, mint főszereplő pedig azért ad támpontot erre. (Ekkor ez még csak egy kósza gondolat volt, majd csak később lesz ennek jelentősége.) Az Ain't Rights nevű zenekar egy elcseszett szervezésű fellépést követően - „kárpótlásként” a punk ismerőstől, a szervezőtől – egy komolyabb fizetéssel kecsegtető koncertlehetőséget kap, annyi jótanáccsal, hogy vigyázzanak, mert ez egy bakancsos hely. Nos, icipicit nekem már itt kibillent a film a komolyságából és hitelességéből, ugyanis… ugyanis én biza' úgy éreztem, hogy a mozi ezen a ponton, illetve ezen pont után azt sugallja, hogy minden bakancsos neonáci. Ez pedig nettó baromság. Kicsit képzavarban van amúgy az egész mozi, vagy simán hülyének tekintik a nézőt és tévesen használják a szubkultúrákat a filmben – vagy… vagy megint egy csúnya, csúnya negatív PR fogást érzek itt a punk zene, a bakancsosok és a neonácik összemosásával.

Mindegy, a zenekar megérkezik egy erdő közepén található… nem is tudom… talán művházba?? Ezzel amúgy még nincs is baj, hol máshol legyen egy ilyen, mint az erdő közepén – az már másik kérdés, hogy mit is akartak kezdeni az alkotók a pincével, ami majd menet közben kap szerepet. Meg a néger zacskós drog vonallal – nekem az egész meglehetősen átgondolatlan tűnik sztori és kidolgozott háttér tekintetében… gondolták, dobjunk bele néhány sablont, abból nem lesz baj. A zenekar szempontjából viszont minden jól indul, lenyomják a koncertet, meglepetésemre túlélik az első dalukat … azt azért tessék már megmondani, milyen épeszű zenekar játszana egy láthatóan neonáci közegben egy Dead Kennedys feldolgozást, nevezetesen a Nazi Punks Fuck Off című számot… Kicsit ezen megint a marketinget éreztem, no meg azt, hogy a csapat meglehetősen irracionálisan viselkedik. Hiába írják szerte a neten, mennyire hiteles és életszerű az egész film, nekem már ekkor komoly aggályaim voltak – pedig aztán a lényeg még el sem kezdődött.

Szóval a kis csapat, akik amúgy mindennek látszanak, csak nem punk zenekarnak, sikeresen lenyomja - és túléli!!! – a bulit, megkapja a régóta messze legjobb bevételét, épp indulnának haza, de véletlenül belefutnak egy gyilkosságba – mint szemtanúk. Ez nem is volt rossz, ez tényleg tök életszerű volt, a Tehénvadász formáció öltözőjében történtek és azok kitudódása hiteles. Aztán itt vége is volt a hitelességnek… innentől számomra teljesen életszerűtlen és követhetetlen események sora jön egymás után. A zenekart ugyanis bezárják az öltözőbe – belülről. Pontosabban majd ők zárják be saját magukat… legyőzve az őket őrző hústornyot. Innentől én nem is igazán értettem, mit akartak a bezártak és fogva tartóik: a buli kinn még ugyanis egy jó ideig folytatódik, majd jön a főnök, Darcy (Patrick Steward) és az ő utasítására  akarják elsimítani a dolgokat. Az égvilágon semmi következetességet nem látok abban, ahogy és akikkel ezt tenni akarták – a banda nagy része hazamegy, van néhány piros cipőfűzős ( ), akik valamilyen magasabb eszmei szinten állhatnak, mert ők lesznek az ítéletvégrehajtók. Az egész őrület nekem úgy jött le, hogy az öreg náci próbálta volna birtokháborításként beállítani az esetet (feltételezve ezzel azt, hogy a nyomozók segghülyék), ráadásul odadobva nekik a pincét (??)… viszont, ha meg nem, akkor minek volt a felhajtás a kutyákkal? De leginkább akkor húztam föl a szemöldökömet, mikor a „munka” elvégzése közben szépen lelép mindenki… a végére teljesen felborul az egész koncepció, minden. Maradnak ketten, három golyóval… mi van???

Nem vagyok jobb helyzetben az áldozatok tekintetében sem: először is alapból tök úgy néznek, ki, mint egy rakás szerencsétlenség, aztán ahogy kifutnak, meg vissza, amilyen idegbeteg és teszefosza módon viselkednek… egy kicsit sem tudtam őket megszeretni és megsajnálni. Ez aztán azzal jár, hogy ahogy hullanak majd, tök közömbös lett számomra, kivel mi is történik. Az is fura, hogy a váratlanul hozzájuk csapódó plusz tag, Amber (Imogen Poots)végül is egy hidegvérű gyilkos, bármennyire is szimpi volt a teljesen egyértelműen Krigerines Marishara emlékeztető csaj, valahogy nem tudtam tiszta szívből mellé állni, hisz az ellenfél térfeléről jött. S ha már Kriegerin: tudjátok, mennyire is kedvelem azt a filmet, annak megdöbbentő és elgondolkodtató hitelességét a neonáci szubkultúra tekintetében – nos, ennél a mozinál végig a Kriegerinnek csak halvány utánzatát éreztem. Viszont karakterei, hangulata nyomában sincs annak – itt pl. Darcy, mint az öreg náci vezérből hiányzik az a fanatikus tűz, ami anno a másikban a lakótelepi buliban jellemezte őket. Alapból sem éreztem azt, hogy ez most olyan qrva erős társaság lenne, bármilyen ideológiára felfűzve – mintha csak egy kellően elrettentő külcsín kellett volna magához az őrült kergetőzéshez.

A Green Room ugyanis nem más, mint a saját maga által bezárt zenekar likvidálására tett kísérletek összessége – amiben a zenekar mindent megtesz annak érdekében, hogy szép lassan kinyírják őket, míg a fogvatartók meg mindent megtesznek, hogy minden balul süljön el. Spoiler nélkül nem tudom elmondani, de néha tátott szájjal bámultam a teljesen illogikus viselkedéseket, kitörési kísérletet, mindent. Azt sem értettem, miért és hova lép le mindenki, miért kell a végén egy porszívózó faszit hagyni. Nekem nem volt elég az, hogy a rendező néha valóban remekül bánt a helyszínnel, a kamerával és állítólag a feszültséggel – utóbbit mondjuk alapjaiban kérdőjelezem meg –, mint ahogy az sem elég, hogy néha valóban meglehetősen naturális a film. Bár… ezzel is vitába lehet szállni, ennél a Rambo IV pl. sokkal naturálisabb volt. S hiába mondják, írják többen, hogy ilyen-olyan zsigeri félelmet, meg feszültséget generál ez a film, nekem tegnap este ez sem működött. Mert a környezetet, díszletet leszámítva semmi nem erősítette ezt az érzést. A hab a tortán meg az, hogy a fogvatartók, élükön a veterán Darcyval szinte csak félmondatokkal kommunikálnak: ez lehet, tényleg így van a valóságban, de nézőként szerintem be kellett volna avatni minket bizonyos dolgokba. Ez így valóban olyan volt, mintha láthatatlan szemlélőként bekerülsz egy idegen társaságba és hallod, ki mit mond, de hogy miért, hogyan, kinek, kiről beszélve – az homály. Ezáltal viszont nem kicsit érthetetlen és áttekinthetetlen lett a film bizonyos szempontból. Ide tartozik egy jelenet, ami a második nézéskor – mert bizony, megnéztem pörgetve másodszor is, nem hittem el, hogy ennyire máshogy látom – tűnt fel: az említett dal alatt páran elhagyják a helyszínt, közöttük van az áldozat és Amber is… no de ki a fasz figyel akkor még ilyenekre???

Szóval – mint annyiszor már –, megint csak az elnagyolt történettel, az alaposan csúszatott társadalmi közeggel és a szereplők néha totál irracionális viselkedésével van bajom. Utóbbiról homlokegyenest máshogy gondolkodom, mint mások, nekem egyik banda sem volt valószerű. Sem a támadók, sem a menekülők. Az egésznek icipicit olyan The Purge 1 feelingje volt, annak is az a szakasza, mikor az első részben rátámadnak a házra… az meg nem jó ómen, ugye? Engem egyáltalán nem fogott meg ez a mozi, akartam szeretni, de nem megy: azt készséggel elismerem, hogy képi világában, hangulatában van valami, de ez az egyszeri (másfélszeri) nézés bőven elég volt.





65%





.

R2-D2 írta:

Zöld szoba / Green Room

Az egésznek icipicit olyan The Purge 1 feelingje volt, annak is az a szakasza, mikor az első részben rátámadnak a házra… az meg nem jó ómen, ugye? Engem egyáltalán nem fogott meg ez a mozi, akartam szeretni, de nem megy: azt készséggel elismerem, hogy képi világában, hangulatában van valami, de ez az egyszeri (másfélszeri) nézés bőven elég volt.

65%

Az író/rendező előző filmjét láttam (a Blue Ruinról ketten is írtunk Weidével), az alapján nem rohantam volna ezt megnézni... és ezután sem tervezem. De azért még bármi lehet   ...
.

.






Ördögsziget





„Oslótól 74 kilométerre van egy kis sziget, ami az 1900-as évektől fiatal fiúk keresztény nevelőintézeteként működött:  Bastøy hírhedt volt brutális nevelési módszereiről, az erőszakról és a megfélemlítésről.  Az idekerült, nagyrészt viselkedészavaros, elhanyagolt és abuzált gyerekek gyakran próbáltak megszökni - kevés sikerrel. Végül 1915. május 21-én fellázadtak kegyetlen nevelőik és a sziget ellen - az incidens után Bastøy próbált egy kicsit enyhíteni radikális módszerein, de rossz hírnevét és azokat a károkat, amiket ezekben a fiatal srácokban okoztak, senki sem tudta elfelejteni. Az intézetet 1953-ban véglegesen bezárták.”

Szerintem nem én vagyok ez egyetlen, aki soha nem hallott még erről a helyről – ami mellesleg ma is működik börtönként Norvégiában -, mint ahogy nem hallott az itthon Ördögsziget címre keresztelt norvég filmről sem. A hazai cím nyilvánvalóan hajaz kicsit a kultikus Pillangó történet Ördögszigetére, valahol érteni is vélem a szándékot, a viszonyítási alapot és nem rossz ez sem – mégis, mind az angol Kings of Devil’s Island, de legfőképp az eredeti, Kongen av Bastøy valahol kifejezőbb. A történet egy pontján ugyanis el is hangzik ez a mondat és bizony nagyon is kifejezi azokat az állapotokat, amik akkor jellemzik a történetet – ezt az igaz történetet. Az Ördögsziget – ha eddig még nem jött volna le – annak az ominózus  lázadásnak a története, egy szívhez szóló, kemény, hatásos történet, aminek megint csak egyben a legnagyobb erénye és hátránya is az, hogy európai. Pontosabban norvég.

Norvégia, 1915 körül. Két fiatal srác érkezik hajón egy szigetre, ahova börtön helyett küldték őket: a szigeten található épület, az egész környezet viszont inkább hasonlít egy gazdag arisztokrata magánbirtokára, mint nevelőintézetre. Első blikkre talán még barátságos is, a két srác fogadtatása már kevésbé az, nem elég, hogy nevüket elhagyva C19-nek és C5-nek kell saját magukat és egymást is hívni, rögtön a becuccolásuknál már erősen érződik az alfahím-verseny szag is. A film első negyed órája egy remekült megkomponált börtönfilmes szakasz, ahova azonban nem csak a tipikus betörni való vad, Erling (Benjamin Helstad), hanem egyúttal a legtipikusabb áldozat , Ivar (Magnus Langlete) is besétál. Az egész szituáció végtelenül ismerős, mondhatni klasszikus – mégis, kapásból két dolog is van, ami megkülönbözteti ezt az egészet a jól ismert börtönfilmektől. Az egyik mindenképp az, hogy ezek ugye… gyerekek. Önmagában az, hogy gyerekeket küldünk börtönbe/nevelőintézetbe, ad valami torokszorító élt az egésznek: valahogy mindig nehezebb elképzelni, hogy gyerekek annyira súlyos bűnöket követnek el, hogy ide kerüljenek. Igaz ez akkor is, ha nap, mint nap cáfol meg az élet – de ezek a srácok, ezzel a castinggal, ezzel a kinézettel mindenek voltak, csak nem bűnözők… talán egyedül Erling, az új srácban volt valami, ami miatt elhittem, hogy ölt már. A nyitány másik – a film szempontjából meghatározó – különlegessége pedig a hangulat… az a tipikus, norvég hangulat. A fene sem tudja, ezek a skandináv rendezők tanulják-e ezeket a beállításokat, vagy csak ösztönösen kihasználják a nyomasztó környezet hangulatát, mindenesetre az egész filmre jellemző az a hamisítatlan északi feeling. Évszaktól függetlenül…

A parádés és hangulatos felütés után icipicit leül a film, ekkor jön a karakterépítő szakasz: a játékidő jórészt azzal telik, hogy elhelyezi az új figurákat a régi sakktáblán – egészen pontosan beilleszti a két új fiút a régi közösségbe. Nem rossz ez a szakasz sem, viszont ez talán kissé lassú és unalmas: a kötelező körök, viták megvannak, a kötelező és kiszámítható barátságok is, és ugyebár ennek az etapnak kellene felspannolni az embert a fináléra, arra az ominózus lázadásra. Ekkor kellene megutálnunk a rosszakat és megszeretni a jókat – és… és az a helyzet, hogy ez roppant lassan sikerül csak. Ott van ugyebár rögtön az igazgató, Bestreyen (Stellen Skarsgård!!!), akinél csak nagyon lassan bújuk elő a diktátor, a hatalommániás kegyetlen vezető – így nagyon nehezen tudta az ember felhúzni magát ellene. Feleség, néhány baráti szó… az egésznek nem volt éle, megint csak hiányzott picit a negatív hollywoodi hatásvadász érzelemlöket. De ő még talán hagyján (értem, hogy a valósághoz való ragaszkodás miatt talán nem lehetett vadállatnak beállítani), a nagyobbik hiányérzetem a fiúk közvetlen felügyelőjével/tanárával, Bråthennel (Kristoffer Joner) van. Az a helyzet, hogy a fasziról az első percre lehet sejteni, miben utazik, de ezt gyakorlatilag végig nem mondja ki a film, végig nem teszi le egyértelműen a garast ellene… ez pedig érzelmi szempontból hibás. Egyszerűen az ilyen dolgok után a néző lincselni akarna, egyszerűen kívánná a karakter halálát, de miután minden dühe csak gyanúból ered, így kicsit ingatag lábon áll az egész. Itt is jobban lehetett volna játszani az érzelmek húrján… az a dráma, amit becsempésztek a moziba e miatt, nem volt rossz, de túlságosan kiszámítható volt.

Maga a lázadás viszont nagyon jó lett. Néha már-már mintha mondjuk a francia forradalom képsorait láttam volna - mondjuk a Nyomorultakból, csak itt nem énekeltek -, tök jól átjött az egész börtönlázadásnak a feelingje. Ez a szakasz is párhuzamba hozható ugyan más börtönös hasonló filmekkel, de egyúttal van benn valami más is. Képes a nézőt a srácok mellé állítani, képes volt az elvileg bűnözőkből álló gyerekek felkelésének sikeréért szorítani… és ez jó volt. Egyszerűen jó volt látni, hogy elzavarják az egész mocskos bagázst a jó büdös francba, egyszerűen jó volt látni, hogy lángol az épület. S egyidejűleg szörnyű is volt belegondolni, mekkora kapitális hibákat is követtek el a fiúk, mennyire is reménytelen volt az egész – pláne, miután elengedték az egyik karaktert. Érzelmileg, látványilag, hangulatilag majdnem hibátlan ez a szakasz – gondolom ügyeltek rá, hogy ne nagyon térjenek el a valóságtól. Külön jó volt, hogy tulajdonképp nem tudni, mire lehet számítani – mármint abban a tekintetben, hogy a fiúk, a szervezők, C19, C1 és a többiek túlélik-e a kalandot – úgyhogy ezúttal kiválóan működik és kiszámíthatatlan minden drámai elem is a fináléban. S ha már itt vagyunk, érdemes szót ejteni a két srác, C19 és C1 viszonyáról is: C1, azaz Olav (Trond Nilssen), a két héttel szabadulás előtt álló, igazgató kedvenc és higgadt csapatvezető és a lázadó, betörni való vad lóhoz hasonlító C19 kapcsolata a film külön ínyencsége. Még ha ehhez hasonlót is láttunk már. Nagyszerűen árnyalja ezt az egész szomorú és megindító ifjúsági filmet…

… ami azonban sokkal megindítóbb és megrázóbb is lehetne, ha nem Európában készül. Csak ismételni tudom önmagam, de megint csak hiányzott Hollywood célzott manipulálása, a visszafogott európaiság, a túlzott realizmus és hitelesség kicsit tompították a film élét. Sem a fiúkkal szemben alkalmazott erőszak (pszichés és fizikai terror) nincs alaposan kidolgozva/bemutatva, sem a másik, sokkal durvább, pedofil szál sincs megfelelő súllyal ábrázolva – így viszont nem sokkol annyira az egész.  A háttérbe,  a korrajzba, a színészekbe nem tudok (és nem is akarok) belekötni – sőt, a gyerekek kiválóak!! – de ezúttal (is) azt érzem, hogy icipicit sótlan a film. Nem nagyon tudom hova tenni a bálnás/hajós kerettörténetet sem (szép, szép, de érdektelen), de ami legfontosabb: ez most nem döngölt bele úgy a fotelba, nem forgott tőle annyira a gyomrom, mint esetleg ezt a téma vagy a történet indokolta volna. De így is erősen ajánlott alkotás.





80%




.

R2-D2 írta:

Ördögsziget

A parádés és hangulatos felütés után icipicit leül a film, ekkor jön a karakterépítő szakasz: a játékidő jórészt azzal telik, hogy elhelyezi az új figurákat a régi sakktáblán – egészen pontosan beilleszti a két új fiút a régi közösségbe. Nem rossz ez a szakasz sem, viszont ez talán kissé lassú és unalmas: a kötelező körök, viták megvannak, a kötelező és kiszámítható barátságok is, és ugyebár ennek az etapnak kellene felspannolni az embert a fináléra, arra az ominózus lázadásra.

A háttérbe,  a korrajzba, a színészekbe nem tudok (és nem is akarok) belekötni – sőt, a gyerekek kiválóak!! – de ezúttal (is) azt érzem, hogy icipicit sótlan a film. Nem nagyon tudom hova tenni a bálnás/hajós kerettörténetet sem (szép, szép, de érdektelen), de ami legfontosabb: ez most nem döngölt bele úgy a fotelba, nem forgott tőle annyira a gyomrom, mint esetleg ezt a téma vagy a történet indokolta volna. De így is erősen ajánlott alkotás.

80%

Megpróbálom megfogadni az ajánlást, de pillanatnyilag túl erősnek érzem a hasonlatosságot a Napolához - nem mintha az annyira nem tetszett volna, csak ahogy te is írtad, vannak a "kötelező körök"...
.

Niwrok írta:

Ördögsziget

Megpróbálom megfogadni az ajánlást, de pillanatnyilag túl erősnek érzem a hasonlatosságot a Napolához - nem mintha az annyira nem tetszett volna, csak ahogy te is írtad, vannak a "kötelező körök"...
.

Persze semmi gond, csak gondoltam, legyen szem előtt.


Most, hogy mondod... Napola... Érdekes, bármennyire is olyannak tűnik, egyáltalán nem ugrott be közben.

R2-D2 írta:

A kolónia (2015)

Chilében évtizedeken át létezett egy Colonia Dignidad nevű hely, amit egy Németországból menekült elmebeteg, pedofil, náci fasz alapított, még 1961-ben. Történetünk majd ezen a helyszínen zajlik, ennek a – a chilei és nyugati kormányok által fedett – tábornak, börtönnek a falai közé kerülnek főhőseink, némi drámai és agyament cselekedet után. S hogy miért is agyament? A szerelem ugyan csodákra képes, de itt az első húsz percben mindkét fiatal – igaz, különféle motivációkból – akkora idiótaságokat követ el, amin épeszű ember csak a fejét tudja fogni.

Izgalmas, feszül egy óra ez, amiben egyszerre tudunk szörnyülködni a lány akcióin, aztán izgulni Daniel kettős életén (mikor buknak le külön-külön), illetve mindezek mellett nem győzzük vissza-vissza csukni a zsebünkben kinyíló bicskát Paul bácsi láttán. Azon a sok birkán, akiket ő és Gizella irányít, fura mód fenn sem akad nagyon az ember, részben mert már láttunk ilyet, tudjuk, hogy sok ilyen idióta van, másrészt meg a szekta tagjai ezen moziban inkább csak díszletek, statiszták a szerelmespár sztorijában.

A korábbi hülyeségeik miatt, meg a tipikus hollywoodi karakterfókuszáló hatásvadászat elmaradása miatt végig benn van a pakliban, hogy egy igazán ütős drámába fordul a történet… feszültségből mindenképp jeles. S ha már osztályzunk. Az nem is kérdés, hogy a két férfi főszereplő jeles, de nekem Emma Watsonnal sem volt az égvilágon semmi bajom.

Gondolom, a környezet autentikus – legalábbis remélem, az – így nem szurkálódok azzal a bizonyos alagútrendszerrel, mert ha gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, az csak azért volt úgy ott, hogy… hogy titokban lehessen mozgatni a kínzásra szánt politikai foglyokat.

80%

Nem baj, hogy láttam, ha már benne voltam a helyszínben és a korszakban, de nekem erről a helyről meg annak a szörnyűségeiről ez egy elég gagyi feldolgozás volt.

Oké, hogy a romantikus hentergés meg a tényleg kiváló korrajz után kicsit nehéz lehet megemészteni, hogy "a szerelem csodákra képes", de még így is ezen tudtam a legkevésbé fennakadni. Nekem az egyéb blődségek totál kidurrantották a feszültséget, kezdve onnantól, ahogy Lena bekerül a Kolóniába (olyan magától értetődően fogadják a szupertitkos, zárt létesítményben, mintha csak jelentkezett volna egy álláshirdetésre, közben meg úgy csodálkozik rá az összes lakótársa, mintha ufót látnának, hogy "kintről jött"). Folytatódott az éjszakai "kiszökdösésekkel" (Daniel szétveri a sokkolót, és nem keresi senki, hogy ki volt az   ?!), a "leejtett" fényképpel, az elvesztett kereszttel, stb., stb.. És nem kell "szégyellni", nyugodtan ki lehet mondani, hogy az alagútrendszer is egy baromság, ami nyilvánvalóan azért épült úgy a filmben, ahogy, hogy szépen és drámaian végigkísérje a szökést, krumplipucolásostól, kijáratostól, alagutastól, rácsostól (jézusom, hát legalább annál lett volna egy kis önmérséklet a giccsben   , pedig az a semmitől meghajlott rács (hogy a fenébe tudott volna bármitől is úgy meghajlani az a rács az alagútban... átverekedte magát rajta egy cápa vagy egy krokodil   ?! ) előre üvöltötte: "Éppen annyi hely van mellettem, hogy ki tudjanak úszni a szereplők, de az egyikük el fog akadni bennem!"), mindenestől. Ami maradt, az egy jórészt steril és közhelyes szökés egy "fogolytáborból", amiben tényleg kettejük szerelme volt a legerősebb érzés... meg a döbbenet, hogy hogyan tudtak ennyi "karakteres arcú" nőt kasztingolni erre a filmre....

A végében valóban lett volna feszültség, a nagykövetes kapcsolat mindenképpen érdekes volt, de ahogy mindenki szanaszét bénázott, csak hogy ez a gerlepár megszökhessen, a végén már csak röhögni tudtam rajta. Miért nem tartották őket a beton mélygarázsban, ha már mindenképpen ki kellett őket vinni a reptérre (pedig nem)? Miért egy olyan üvegfalú terembe vitték őket, ahonnan meg tudnak szökni? Miért nem jutott senkinek eszébe rájuk lőni, legalább lábra, legalább akkor, amikor ott nézegették egymást egy üvegfaltól elválasztva? És ahogy a repülő elindult, csak mert a pilóta olyan romantikus kedvében volt, fittyet hányva a légiirányítás parancsaira és a fegyverekre   ...

Emma Watsonnal nem volt baj, csak nagyon látszott, hogy nincs egy súlycsoportban Daniel Brühllel, aki nemhogy a szétsokkolt agyú fogyatékost el tudja játszani, hanem azt a forradalmár plakátrajzolót is, aki eljátssza, hogy ő most egy szétsokkolt agyú fogyatékos. És legalább ennyire nem ez a liga Michael Nyquist sem; a The Sacrament rideg és iszonytatóan meggyőző szektavezéréhez képest ő csak a zakkant pedomacit hozta, akiben a brutalitásán és a zsarnokoskodásán kívül semmi félelmetest nem találtam, és néha annyira lazára vette a figurát, mintha csak pörköltfoltos, izzadt atlétában döglene a tévé előtt, langyos sört kortyolgatva.

Maradok inkább a Szabadság, szerelemnél...

5,5/10
.

Niwrok írta:

A kolónia (2015)

Nem baj, hogy láttam, ha már benne voltam a helyszínben és a korszakban, de nekem erről a helyről meg annak a szörnyűségeiről ez egy elég gagyi feldolgozás volt.

Nem mondom hogy sajnálom, mert azt nem szereted, de az mindenképp vígasztal, hogy nem baj, hogy láttad...

Nem tudom, nekem néhány alapvető baromsága ellenére is bejött, valahogy jó hangulatban talált... de az mondjuk valószínű, hogy nyakig merülve a Narcosban nekem sem tetszett volna ennyire...

.






Ben Hur (2016)




Szentségtörés vagy sem, soha nem voltam az ’59-es Ben Hur rajongója. Monumentalitására ugyan még ma is rácsodálkozom, de mondanivalója, vallási töltete mindig is csorbította a kalandfilm élét: mindig is igyekeztem benne sokkal inkább a bosszú motívumhoz és az akciórészhez kötődni, mint a hittanhoz. Ráadásul a 214 perces játékideje sem igazán közönségbarát – valahogy tényleg rá kell hangolódni, ha valaki nekiül megnézni (és akkor is majdnem inkább Jézus történeteként, Jézus tanításinak történeteként működik, mint akciófilmként). Ezekből kiindulva kéjes vigyorral olvasgattam, mennyire is kiüresítették a Charlton Heston filmet, mennyire is tini akcióvá silányították le az egészet…és lelkesen is ültem be rá, hogy végre egy jó római akciófilmet látok – nos, így utólag azt kell mondjam lószart, mama.  Azt kell megállapítanom, ez vallási tekintetben talán még sokkal rosszabb is volt, mint elődje, ebben sokkal nagyobb bacaságok voltak, sőt az új Ben Hur egy komplett passiótörténet light is egyben (sajnos Jim Caviezel nélkül).

Az igazság az, hogy úgy kezdtem bele ebbe az egészbe, hogy még az alapdolgokkal sem voltam tisztában: komolyan, az egész sztoriról csak az maradt meg bennem, hogy lesz benne Krisztus, gálya, fogatverseny, meg a leprások meggyógyulnak. Ennyi. Komolyan. Sem arra nem emlékeztem, hogy Ben Hur zsidó volt – végül is, logikus, több szempontból is – sem arra, hogy ki is ez a Messala… viszont azt fixen tudtam, hogy az előző mozi nem a fogatversennyel kezdődött. Hanem egy hatperces intróval… ehhez képest itt rögtön a két barát közti konfliktus tetőpontjába, annak kezdetébe csöppenünk. Elhangzanak az előzetesben megismert mondatok, miszerint „Meg kellett volna ölnöd!” – „Majd most”… a lovak elindulnak… és snitt… már 8 évvel korábban vagyunk. Megmondom őszintén, ez a felütés ugyan meglepett, de tetszett. Érteni is véltem a szándékot az új nézők kíváncsiságának felcsigázására, ráadásul az egész koncepciót már rögtön az elején elhelyezi a palettán. Ez bizony a kor követelményeinek tökéletesen megfelelő akciófilm lesz, látványos, hangulatos, pörgős – bárki mást is vár, az rossz filmre ült be.


Ben Hur (Jack Huston, ld. még Gengszterkorzó félszemű bérgyilkosa) és Messala (Toby Kebell) ebben a változatban féltestvérek: egészen pontosan Messalát, mint római árvát, a gazdag zsidó család, a Hur család nevelte fel, így a vele egykorú Ben kvázi gyerekkori barátja lett. Kettejük között rettentő erős kötelék alakult ki az évek folyamán, még rivalizálásuk is bőven a barátság/testvériség berkein belül marad, a film nyitánya (na jó, második nyitánya) egy tök jó pörgős kis lovaglójelenet, egy adag meglepetéssel és jó kis érzelmi töltettel. Ahogy az ember nézi a képsorokat, ahogy peregnek az események – szerencsére sok üresjárat nincs – szinte egyformán zárja szívébe mindkét főszereplőt: és ha a vallási élt leszámítom, talán pont ez a film legkínosabb pontja. Az van ugyanis, hogy ebből az alaphelyzetből kell(ene) majd ugyebár Messalát hitelesen megutáltatni, Ben Hur bosszúját pedig hitelesen elővezetni, ez pedig nem teljesen sikerül. Ahogy néztem a filmet, egyre nehezebben tudtam elképzelni, hogy fogunk eljutni az ominózus balesethez, egyre nehezebb volt belegondolni, hogy a francba is fogja ez a fogadott fiú elárulni a családját – és Ben Hurt, a pacifista    Ben Hurt vérbosszúra késztetni/ítélni. És akkor icipicit álljunk is itt meg. Az a helyzet, hogy a korai véletlenes verzióval ellentétben a – általam amúgy kifejezetten nem kedvelt – rendezőnek egész érdekes aspektust sikerült belecsempészni a filmbe a zelóták szerepeltetésével… ha nagyon akarom, simán találhatok áthallásokat is, nagyon sok párhuzamot a mai világgal: akár zsidó, akár keresztény, akár iszlám vonalon. A dolog másik érdekessége, hogy Ben Hurral kapcsolatban idióta naivsága miatt ezekben az eseményekben inkább szánalmat éreztem, mint rokonszenvet – mert ne ám már, hogy a családom ellenében egy szaros raszta hajú utcakölköt védelmezzek…

Nagyon sok helyen szerte a neten az új Ben Hur talán tényleg kissé hosszúra nyúlt bevezetőjét szidják – pedig számomra igazándiból ezek nyújtottak igazán izgalmas újdonságokat. Érdekes volt a két testvér egymás ellen fordítása, érdekes volt az a jellemrajz, amiben számomra egyik fivér sem volt csak fekete vagy fehér. Legtöbbször egyébként egyértelműen az Exodus jutott eszembe nézés közben, természetesen mindenekelőtt a testvér rivalizálás miatt: az volt még talán hasonlóan autentikus környezetben hasonló indítású. S ha már filmek, meg kapcsolatok: a másik, meghatározó dolog, ami eszembe jutott – a mozi előrehaladtával egyre gyakrabban – Gibson A passiója. Az új Ben Hur szintúgy végigmegy majd szegény bolond golgotai útján, mint anno Gibson filmje – igaz, itt jóval kevesebb a vér és a szenvedés. Egyébként ezt a vallási vonalat talán még ilyen mértékben is elviseltem volna (szeretem az A passiót), ha nem lettek volna a végén a leprások… azok nagyon nem kellettek volna. De erről most itt nem szeretnék beszélni… ha nem bánjátok.

Messala kemény fellépése után a dolgok nagyjából ugyanúgy zajlanak, mint a korábbi moziban: jön a gályarabság, majd az ütközet. Ez az ütközet (meg amúgy az egész szakasz) sokkal, de sokkal jobb lett, mint anno a Heston moziban. Intenzívebb, feszesebb, látványosabb – mégis, a kínból, a rabok szenvedéséből is mindent megmutatott. Aztán – miután azért kimosolyogtam magam Morgan Freeman kinézetén – nekem kifejezetten tetszett az arab szál is a filmben. Ennek az egésznek meg természetesen Gladiátor utóíze volt, de qrvára nem bántam: magam részéről, minél több akciót és Ben Hurt akartam látni és minél kevesebb Jézust és csodálatos tettet/prédikációt. Tetszett az egész bosszú motívum szépen felrajzolt íve, tetszett a nagy verseny felvezetése is. Jó volt látni, érezni, hogy mindkét főszereplőm még mindig ugyanolyan se nem fekete, se nem fehér, mint volt ez a film elején is (ezért dicséret Bekmanbetovnak), és nem érdekeltek - amúgy fel sem tűntek –a máshol hangoztatott, esetleg béna dialógusok. Sodródtam a lendülettel, vágytam a bosszúra, majd kívántam a békét kettejük között, de legfőképp tátott szájjal bámultam azt a mozis varázslatot, amit fogatverseny címszó alatt képernyőre vittek. Kérem szépen, az zseniális volt: annak ellenére, hogy néha bizony kapkodóan gyors volt a vágás, néha bosszantóan semmit nem lehetett látni, mégis ott voltam az arénában a száguldó harci szekerek között. Jó, tényleg nagyvonalú – s meglehetőses sztereotip – volt a többi hat versenyző felvonultatása, de hát az EPI podrace versenyében is Anakin és Sebulba volt a főszereplő, a többieket gyakorlatilag csak felsorolták. Nem kell minden töltelék mellékszereplőnek komoly háttérrajz (csak mert olvastam olyat, ahol ezt hiányolták)… ennek a filmnek két komoly szereplője van: Ben Hur és Messala, róluk meg mindent megtudunk, amit lehet.

Arról az ominózus harmadik karakterről meg nem igazán akarok beszélni, próbálom az egész mozit elvonatkoztatni a vallási mondanivalótól és tanulságoktól. Jó, lejött minden, a tízparancsolat, a bolond asztalos üzenetei, a megbocsájtás, stb… de nekem – ahogy egyébként az ’59-es film is – az egész újkori Ben Hur csak és kizárólag úgy működik, ha egy római kori kalandfilmként tekintek rá. E tekintetben pedig megállja a helyét az úgynevezett szandálos filmek között:egyszerre idézi meg a Róma sorozatot, a Gladiátort, talán még a Pompeii-t is – történeténél fogva meg persze az a már említett A passiót, no meg az Exodus és a Noét. Viszont semmivel nem rosszabb, mint utóbbi kettő. Sőt, nekem a finálé változtatása még kedvemre való is volt – meg hát ugye a film szempontjából így legalább volt értelme a rőtszakállú dumájának – ugyanis a karakterek kettőssége, Messalában a jó szinten tartása egyáltalán nem teszi giccsessé a végét. Nézőként kifejezetten örültem a lovaglásnak a végén – ha valami zavart, az sokkal inkább a börtönben hirtelen meggyógyuló két nő volt (megint – ezt is átírhatták volna).


De nekem ez a Ben Hur sem mint történet, sem mint főszereplő sosem lesz a kedvencem (akárcsak elődje).. előbbi egyértelműen a teljesen nyilvánvaló vallási propaganda jellege miatt, utóbbi meg a bárgyúsága és naivsága miatt. Viszont lehet, hogy mivel a korábbi alapanyaghoz sem ragaszkodok annyira, ezért jóval elnézőbb vagyok ezzel kapcsolatban is – számomra ez a Ben Hur egyforma magasságban van a Noéval és az Exodussal. Egyébként akárcsak elődje.





75%




.

R2-D2 írta:

Ben Hur (2016)

De nekem ez a Ben Hur sem mint történet, sem mint főszereplő sosem lesz a kedvencem (akárcsak elődje).. előbbi egyértelműen a teljesen nyilvánvaló vallási propaganda jellege miatt, utóbbi meg a bárgyúsága és naivsága miatt. Viszont lehet, hogy mivel a korábbi alapanyaghoz sem ragaszkodok annyira, ezért jóval elnézőbb vagyok ezzel kapcsolatban is – számomra ez a Ben Hur egyforma magasságban van a Noéval és az Exodussal. Egyébként akárcsak elődje.

75%

Jobban tetszett, mint vártam, és bőven lehet, hogy azért, mert az eredeti filmből még annyi sem maradt meg, mint neked. Arra sem emlékeztem, hogy Jézus szerepel benne, csak olvastam róla, és igazán a filmben is egy párhuzamos kísérőszálnak éreztem, önmagában nem volt nagy befolyásoló ereje (Júda nélküle is olyan volt, amilyen). Amúgy meg egy ókori romantikus kalandfilmet láttam, kicsit túl sok szappanoperával, két olyan jó jelenettel, mint a gályás meg a fogatversenyes, egy totál nevetséges Morgan Freemannel, és egy akkora nyáltengerrel a végén, amit Mózes sem tudott volna kettéválasztani.

Nem mindig értem, hogy hogy működik nálad ez a "sisak nélkül motorozós" dolog, mert oké, hogy nem motor, hanem ló meg fogat, de két olyan bukás is volt a filmben, hogy már az első miatt is a filmnek igazából illett volna úgy öt percesnek lennie. Aztán talán elbóbiskoltam, és azért nem láttam, hogy kerül vissza Júdához Messala kardja (mert gondolom nem az ágyékkötőjében tartotta öt évig)... abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a vaslánc nem lebeg a vízben. De manapság, ha ennyi hülyeség van csak egy filmben, én már tudok neki örülni.

7/10
.

Niwrok írta:

Ben Hur (2016)


Jobban tetszett, mint vártam, és bőven lehet, hogy azért, mert az eredeti filmből még annyi sem maradt meg, mint neked. Arra sem emlékeztem, hogy Jézus szerepel benne, csak olvastam róla, és igazán a filmben is egy párhuzamos kísérőszálnak éreztem, önmagában nem volt nagy befolyásoló ereje (Júda nélküle is olyan volt, amilyen). Amúgy meg egy ókori romantikus kalandfilmet láttam, kicsit túl sok szappanoperával, két olyan jó jelenettel, mint a gályás meg a fogatversenyes, egy totál nevetséges Morgan Freemannel, és egy akkora nyáltengerrel a végén, amit Mózes sem tudott volna kettéválasztani.

Nem mindig értem, hogy hogy működik nálad ez a "sisak nélkül motorozós" dolog, mert oké, hogy nem motor, hanem ló meg fogat, de két olyan bukás is volt a filmben, hogy már az első miatt is a filmnek igazából illett volna úgy öt percesnek lennie. Aztán talán elbóbiskoltam, és azért nem láttam, hogy kerül vissza Júdához Messala kardja (mert gondolom nem az ágyékkötőjében tartotta öt évig)... abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a vaslánc nem lebeg a vízben. De manapság, ha ennyi hülyeség van csak egy filmben, én már tudok neki örülni.

7/10
.

Valamiért azt hittem egyébként, nagyobb Ben Hur guru vagy... de ezek szerint kisebb, mint én. Bennem Jézus bizony mély nyomokat tud hagyni.

"Nem mindig értem, hogy hogy működik nálad ez a "sisak nélkül motorozós" dolog, mert oké, hogy nem motor, hanem ló meg fogat..."

Mert motrozom és nem lovagolok... ... a ló veszélyes.

A kard nekem fel sem tűnt, ahogy amúgy a lánc sem. El voltam foglalva a tanításokkal.

A giccstenger meg csak első blikkre az, szerintem így tök logikus és kerek az egész: mindkét karakter a fényben maradt (nálam legalábbis), és Jézus tanítása is e formában vált valóra...