R2-D2 írásai 2.0

.





Egyiptom istenei





Arra ugyan tényleg nincs mentség, hogy végül is miért néztem meg ezt a „remekművet” (néha mazochista az ember, meg azért titokban érdekelt is), arra viszont az alább következő írás talán elég, hogy miért csak két nap alatt (!!) sikerült abszolválnom a filmet. Első nap simán belealudtam, aztán második nap újult erővel, az egyiptomi mitológiába, Alex Proyas rendezőbe, no meg Jaime Lannisterbe vetett szimpátiám hatására csak végigültem… nos, kár volt.  Minden rossz igaz, amit erről a filmről írnak, nem is értem, hogy gondolhatta bárki azt Hollywoodban, hogy ezt a mozit érdemes kiküldeni a nagyközönség elé.     Ez még egy Asylium projektnek is gyenge lenne, szinte már vártam, a következő homokviharban mikor kezdenek cápák potyogni az égből…    az ugyan nem jött, de az óriás cserebogarak által húzott repülő mikulás szekér sem sokkal gyengébb ötlet…  

„Kezdetben volt egy nagy korong. Lent a föld lapos, s fent a csillagok.
Alattunk lent az ördögök, felettünk fent az angyalok.
Így játszadoztak az emberek, éltek és álmodtak, mi mást lehet?”

Ez a V’Moto Rock dalszöveg jutott eszembe a film nézése közben, volt egy jelenet, mikor Ré, a fő-fő mufti isten a lapos földgolyó ( ) fölött őrködve, egy űrnaszádon trónolva szemlélte és védte a világot, ahova felröpül hozzá unokája, majd fia is. Sok más jelenet is volt a filmben, ami kínos röhögésre késztetett, de a CGI lapos földkerekség (hehe, ez a jó szó) és a fölötte keringő űrállomáson trónoló öreg isten látványa mindent vitt.    Olyan volt, mint az Üzenet az űrből vitorlása, amin a világűr jéghidegében szkafander nélkül mászkáltak a szereplők… ehhez képest az alaverzum – bocsánat, az alvilág – még kimondottan érdekesre sikeredett. Csak azt nem tudom, hogy az hol volt, mert azt nem mutatták: a pizzaszelet vastagságú bolygón nem igen volt hely akkora csarnokra, amit még Balin, Mória ura is megirigyelhetne.    Ha amúgy az egész Egyiptom istenei rendben lenne (de nincs), ez az erőltetett akkori világkép külső megjelenítése szerintem akkor is teljesen felesleges és erőltetett lenne bele: süt belőle a tanácstalanság, hogy most akkor mit is akarunk kezdeni a filmmel. Sajnos a korábban nekem kifejezetten tetsző filmeket készítő Alex Proyas rendező totál elveszett a mitológia és a fantasy/kalandfilm útvesztőiben, fogalma sem volt, hogy lehetne egy istenekkel teletűzdelt mozit nagyjából szórakoztatóan vászonra vinni. Ez a vígjáték kb. egy szinten van az A titánok harca/haragja párossal, az pedig nem túl jó ajánló.  

Az alaphelyzet ugye az, hogy a hajdani Egyiptomban az istenek az emberek között éltek – wtf, a fáraókról szóló töriórán vélhetően a forgatókönyvírók hiányoztak – sőt mi több, ők az emberek királyai. Hogy ez most mekkora baromság, az most mellékes, a lényeg az, hogy ezek az istenek pont úgy működnek, mint az emberek: tele vannak irigységgel, hatalomvággyal, sértődéssel – annyiban különböznek tőlünk, hogy magasabbak, no meg hogy isteni erejük van… de erre majd még kitérek. No. Van Seth, a sivatag ura (Gerard Butler), akinek a testvére, Oziris épp örökösödési ceremóniát tart. Mindketten a nagy és hatalmas Ré isten (Geoffrey Rush) leszármazottai, így talán logikus lenne, hogy Seth kapja meg Oziris lemondása után a koronát – ám a családi tanács máshogy dönt. Az egész szitu kísértetiesen emlékeztet a Koppány-István felállásra, bár itt Oziris csak nyugdíjba akar menni, az ősi jog és törvény (tényleg, isteneknél ennek van értelme??) szerint viszont Seth lehetne a trónörökös, úgyhogy simán plágium – a kérdés az, hogy István lopta-e az ötletet az egyiptomi istenektől, vagy esetleg Proyas látta az István, a királyt… de tulajdonképp mindegy.    Seth elveszi a koronát testvérétől és annak fiától, Hórusztól (Nikolaj Coster-Waldau)… ja, tőle még a szemét is elveszi, amiben az az erejét hordozza. Simán kikapja a színpadon, míg a másik iparos megvakul.

Egyébként bármennyire idiótán hangzik ez az egész, ez csak annyira idióta, amennyire maga az egyiptomi mitológia az. A nagyobbik baj magával a megjelenítéssel van: a szárnyas vasemberré átalakuló istenségek látványa, azok Neo vs. Smith szerű harca kifejezetten kínos – még egy ilyen fantasyban is... a szárnyas vasemberek helyett egyébként szabadon behelyettesíthető mondjuk a Hook-féle Csingling (Julia Roberts) szitakötő utánzata, páncélban.    Meg hát, hogyan is ne lenne kínos, mikor az egész film képi világa, trükkjei, CGI-je rengeteg kívánnivalót hagynak maguk után. Néhány alaposabban kidolgozott jelenet mellett a film digitális trükkjei többnyire átlag alattiak, és még azok közül is kilóg egynémely szcéna: van egy jelenet, mikor Seth megérkezik exéhez a cserebogár-szánon, és lekaszabol mindenkit, utána jön ugye a serege, a piros bogarak – nos, az a kép pont úgy néz ki, mint ami nincs befejezve egy digitális storyboardban.    De amúgy is, az egész látvány iszonyat giccses, a Múmia filmek méltósága, az egyiptomi építmények monumentalitása, azok tisztelete itt mind hiányzik. Értem, hogy itt nem szarral dobálózunk, hanem istenek (titánok) harca folyik, de akkor is…

Az istenek harcába természetesen belekeveredik Aladin reinkarnációja, egy bizonyos Bek nevű halandó is (Brenton Thwaites). A kölyök profi zsebtolvaj, barátnője unszolására Indiana Jonest játszik és betör Seth palotájába, ahonnan ellopja Hórusz egyik szemét… hát persze.    De oké, kell egy emberi hős az istenek közé, aki aztán majd ráébreszti a vereségétől visszavonultan élő istent (Luke-szindróma    ), hogy tegye vissza egyik szemét és változtassa a világot olyanná, mint volt: söpörje el a gonosz Seth nagybácsi pusztító uralmát.  A történet innentől meg már semmi újdonságot nem rejteget, az isten és a néha hóna alá kapott ember (nem kicsit volt hobbitos utánérzésem) fura párosa a szokásos próbatételeken át eljut a célig, s a végén minden jóra fordul… azt hiszem, ezzel nem árulok el túl nagy spoilert. Akkor lenne az, ha máshogy történne… szóval Hórusz és Bek civakodásában töltjük a két órát, az isteni erő és méretkülönbség – komolyan, azért arra odafigyelhettek volna, hogy MINDIG nagyobbnak is tűnjön Hórusz – és az emberi leleményesség csodás kombinációjával hőseink legyőznek minden akadályt.    Pedig aztán rengeteg kutyafejű harcos állja útjukat, aztán jön két topmodell, a Dűnéből kibukkanó óriáskígyókon lovagolva, sőt, egy eszméletlen buta, homokból előtörő, Leonidasz-sisakot viselő Szfinx találós kérdését is meg kell válaszolni. Szegény biztos csak az után változott kőszoborrá, hogy beengedte az ellenséget a bázisra. És még hogy a film szerelmi szála is teljes legyen, van egy kimondottan kellemes kinézetű lány, akit ki kell hozni az alvilágból – a love story garantált. S ha már itt tartunk, a film legjobb és leghangulatosabb jelenete egyébként pont az alvilági ítélő bizottság: jók az ítészek, s jó volt maga a hangulat is, Anubisszal az élen.

Képtelen vagyok igazán kapaszkodót találni a filmben. Nem elég, hogy a történet egy eszeveszett baromság (bárgyú, ötlettelen és nevetséges, semmi köze nincs a mitológiához), hogy a látvány a ráköltött milliók ellenére is tényleg pocsék, de nincs egy értelmes dialógus az egészben, nincs egy igazán jól elhelyezett poén, mint ahogy nincs egy szívszorító pillanat sem – pedig az azért elvárás lehetne egy ilyesfajta blockbustertől. Helyette szárnyas páncélba transzformálódó istenek csépelik egymást – Seth felturbózása különösen kínos – és lézerfegyverként funkcionáló tűzlándzsával kergetik el a szörnyet: az űrben is (!!), meg mikor ki akarja inni a Nílust, akkor is. No comment.    A film legnagyobb erénye az, hogy úgy istenigazából fel sem tudott idegesíteni: mikor az első átváltozás megvolt, onnantól csupán érdeklődéssel figyeltem, mi jöhet még. Jött, nagyon sok minden, többnyire észtvesztő ökörség – talán csak a démonos és az alvilági részek jöttek be. De a többi… felejtsük el. Ja, és még valami: a mozi legnagyobb előzetes kritikája, miszerint fehér színészek szerepelnek az egyiptomi színen, totál irreleváns: ennek a mozinak tökmindegy, milyen színű az actorgárdája. Az sem mentette volna meg, ha mindenki arab és/vagy fekete… meg különben is: honnan tudja bárki is, hogy az istenek milyen bőrszínűek voltak?





35%



.

R2-D2 írta:

Egyiptom istenei

Arra ugyan tényleg nincs mentség, hogy végül is miért néztem meg ezt a „remekművet” (néha mazochista az ember, meg azért titokban érdekelt is), arra viszont az alább következő írás talán elég, hogy miért csak két nap alatt (!!) sikerült abszolválnom a filmet. Első nap simán belealudtam, aztán második nap újult erővel, az egyiptomi mitológiába, Alex Proyas rendezőbe, no meg Jaime Lannisterbe vetett szimpátiám hatására csak végigültem… nos, kár volt.  Minden rossz igaz, amit erről a filmről írnak, nem is értem, hogy gondolhatta bárki azt Hollywoodban, hogy ezt a mozit érdemes kiküldeni a nagyközönség elé.     Ez még egy Asylum projektnek is gyenge lenne, szinte már vártam, a következő homokviharban mikor kezdenek cápák potyogni az égből…    az ugyan nem jött, de az óriás cserebogarak által húzott repülő mikulás szekér sem sokkal gyengébb ötlet…  

Képtelen vagyok igazán kapaszkodót találni a filmben. Nem elég, hogy a történet egy eszeveszett baromság (bárgyú, ötlettelen és nevetséges, semmi köze nincs a mitológiához), hogy a látvány a ráköltött milliók ellenére is tényleg pocsék, de nincs egy értelmes dialógus az egészben, nincs egy igazán jól elhelyezett poén, mint ahogy nincs egy szívszorító pillanat sem – pedig az azért elvárás lehetne egy ilyesfajta blockbustertől. Helyette szárnyas páncélba transzformálódó istenek csépelik egymást – Seth felturbózása különösen kínos – és lézerfegyverként funkcionáló tűzlándzsával kergetik el a szörnyet: az űrben is (!!), meg mikor ki akarja inni a Nílust, akkor is. No comment.    

35%

Ott a pont, engem már az előzetesben is a Titánok haragjának óegyiptomi remake-jére emlékeztetett, ami meg tényleg "Tesco gazdaságos WC-papír"-minőség az ajánlólevelek között (a Titánok harcával még valahogy meg tudtam békülni).

Ha kevés film lesz a BOTTOM-listámhoz év végén, ezt látatlanban is ráteszem.
.

.





Exeter




Jó régen volt már, mikor az Extinctionnal együtt ennek a filmnek az előzetesét is belinkeltem ide – már akkor is az volt a véleményünk, hogy az ördögűzős appot leszámítva van benn potenciál. Aztán már majdnem feledésbe merült az egész – annak ellenére, hogy kinn már egy éve megjelent lemezen, csak nem akart elérhetővé válni… egészen mostanáig. A filmről annyit kell tudni, hogy az a Marcus Nispel rendezte, aki anno a zseniális A Texasi láncfűrészes remake-et összehozta (no meg a borzalmas Conan, a barbárt is), s akinek ez az első olyan filmje, ami nem valaminek a feldolgozása, hanem saját ötlete. Továbbá játszik a moziban az a Stephen Lang, aki ugyebár az Avatar Quaritch századosa volt – szóval olyan nagyon rossz előjelei nem voltak a filmnek. Nagy kockázat így nem is volt benn, csak másfél óra az egész, rossz horrorral meg úgyis tele a padlás, eggyel több, vagy kevesebb, gondoltam, mindegy… háát, még nem döntöttem el, felkerül-e a többi mellé. Bizonyos elemeiben szenzációs, de magán a történeten, az egész forgatókönyvön még illett volna pár évet agyalni. Nonszensz, de ez, így, még a zsáneren belül is kifejezetten gyermeteg és ötlettelen.

A film közvetlen kezdését nem írom le, mert eléggé hatásos jelenet, ráadásul egy kiváló képi világú és hangulatú kezdés, amolyan tipikusan Nispeles, ha szabad ilyet mondani. Aztán váltás, egy bezárt elmegyógyintézet története elevenedik meg korabeli dokumentum anyagokból – amit épp készül az egyház újból megnyitni: ifjúsági központ létrehozása a cél, csak előbb ki kell takarítani a helyet. Az első apró zökkenő itt volt nálam a filmben: értem, hogy helyszínként kiváló egy ilyen épület, no de miért van mindig az, hogy a filmekben minden ilyen elhagyott épület gyakorlatilag full felszerelt?? Mintha a TWD-ben lennénk, fura mód a távozó tulajdonosok még a kezeléshez használt székeket is ott hagyták… ráadásul a történet szerint tűz is pusztított: nos, annak sincs semmi nyoma.  Ezen apró kis zökkenő után aztán jön az első tengelytörést okozó esemény: néhány srác délután kitalálja, hogy este bulit kéne rendezni a lepukkant, üres épületben (mert miért is ne??), és hipp-hopp, estére egy gigászi party kerekedik: metálzenekarral, több tíz résztvevővel, piával, droggal mindennel. Ez úgy baromság, ahogy van, ennél sokkal jobb lett volna magával a partyval kezdeni – magyarázkodás nélkül… A buliban aztán természetesen tombolnak a hormonok, mindenki mindenkivel dugni akar, filmünk főhőse, Patrick (Kelly Blatz) azonban meglehetősen félszeg srác – csak nehezen jön össze az ismeretlen Reignnel (Brittany Curran) is. Aztán kis kapcsolatuk elég hamar szorosabbá válik, mikor is Patrick öccsét, Roryt (Michael Ormsby) valami fura kór gyűri maga alá, a tünetek nyilvánvalósága ellenére egyedül Patrick az, aki ördögűzésért kiált.

A mozi első szakasza – bár vannak benn erősen megkérdőjelezhető dolgok – kifejezetten jó. Hatalmasat hozzátesz ehhez a megállapításhoz az egészen kiváló hangulat, azt hiszem mr. Nispel legnagyobb erénye a filmkészítésben a mindent elsöprő horror feeling megteremtése. Adva van egy – amúgy qrva jó helyen fekvő – üres ház, tele lommal, amiből a rendező mindent kihoz, amit csak lehet: a beállításokkal, a világítással, a szűrők használatával csúcsra pörgeti a zsánert. Egészen az ördögűzés konkrét megtörténéséig simán fel lehet vállalni a filmet – ott azonban valami megborul. Már az előzetesben látott internetes segítség – ördögűző applikáció – is minimum röhejes, de aztán valahogy az egész film kezdi elveszteni komolyságát. Néha burleszkbe illő jelenetek tarkítják a történetet (a baleset), aztán a szereplők totál ad-hoc módon rohangásznak az épületben, a kikötözött srácot néha értelmetlenül meglátogatják, néha simán magára hagyják – és akkor még nem is beszéltünk magáról az ördögűzésről.

Ugyanis, ha nincs pap, van a csináld magad – pontosabban van pap, de annak majd más szerepe lesz –, ebből pedig olyan exorcizmus kerekedik,  amilyet én még életemben nem láttam. Ördögűzés házilag barkácsolt eszközökkel, csapvízzel, mindennel: az egész egyszerre volt végtelenül komikus és szomorú is egyben. Ekkor már sajnáltam, hogy a rendezőnek elfogyott az épkézláb ötlete, hogy nem tudta komolyan venni saját munkáját – a szerintem kényszerűségből felvállalt, nem várt csavar pedig teljesen más irányba terelte az egészet. Aki halott, feltámad, aki él, az nem az, aminek látszik – mr. Nispel rendesen belegabalyodott saját hálójába: a korábban hangulatos, ördögűzősnek indult film átvált valami fura egyvelegbe. Jó nagy adag gore jelenet (némely roppant gagyi és röhejes) tarkítja a bosszúálló démonos történetet, amiben aztán mindenféle családi titkokat is el kellett rejteni. Kár érte, az indulásban ennél jóval több volt – és ez igaz akkor is, hogy ha a meglepetés, amire a történet alapoz, tényleg az: én legalábbis nem gondoltam volna erre a fordulatra, ami ugyan nem áll-leejtő, de legalább nem légből kapott. Sőt, a jó sokáig sehova sem kapcsolható nyitójelenetnek is értelmet ad.

Aztán, ha az ember kicsit utána olvas a film készültének, sok dolog értetővé válik: igazándiból még a film címét sem tudták rendesen lefixálni: egyszerre Exeter, Exitus, és The Asylium. Tekintve, hogy az első hír róla 2011-es, moziba, lemezre meg csak 2015-ben került (ami azért egy ily horrornál nem semmi), azt hiszem, elmondhatjuk, hogy nem volt zökkenőmentes az alkotói folyamat. Én azt éreztem rajta, hogy rendesen változott menet közben a koncepció, a forgatókönyv a sok átírástól meglehetősen szétszórt lett – egészen pontosan olyan, mint mikor egy utcai plakátra mindig ráragasztják az újat, de a régit nem távolítják el előtte. Arra is lehetett volna nagyobb figyelmet fordíttatni, hogy mi is ez az Exeter és miért is úgy hívják a főszereplő démont, ahogy (angol kapcsolat mindkettő), ennek ellenére a film Exitus címmel indul – kissé bizonytalan, vagy mégsem? Valahol a rengeteg gyors vágás, kapkodó kamera és néha követhetetlen tempójú eseményeket is ide veszem, még inkább látszik az egész koncepció mögötti tanácstalanság…

Az egészet egy dolog menti meg a süllyesztőtől, a korábban már említett képi világ: az kifejezetten parádés. Magukkal a színészekkel nem volt bajom, az egyértelmű ilyenkor hogy a sok fiatal srác és lány fogyóeszköz a moziban – ehhez képest meglepően korrektül hozzák a figurájukat. Stephen Lang, mint pap, egészen újszerű látvány volt, valahol furának is tűnt ilyen fizimiskával az Avatar után. A díszlet hibátlan, a kevés jump scare elem működik – bár néha kioltják egymást a trancsírozós jelenetekkel. Arra viszont nem jöttem rá, hogy a moziplakáton szereplő – amúgy jól kinéző – kerti szobornak mi szerepe volt a filmben: mintha az is valami félredobott szál, történeti elem része lenne… Összességében viszont talán mégsem méltatlanul lett parkoló pályára küldve az Exeter, egy nézésre mindenképp jó, de erre sajnos mr. Nispel nem lehet büszke. Igaz, olyan nagyon szégyenkeznie sem kell… no meg azt sem tudhatjuk, az egész félresikerült koncepcióban mekkora az ő szerepe, esetleg mekkora volt a stúdió beleszólása.





70%




.

R2-D2 írta:

Exeter



Jó régen volt már, mikor az Extinctionnal együtt ennek a filmnek az előzetesét is belinkeltem ide – már akkor is az volt a véleményünk, hogy az ördögűzős appot leszámítva van benn potenciál. Aztán már majdnem feledésbe merült az egész – annak ellenére, hogy kinn már egy éve megjelent lemezen, csak nem akart elérhetővé válni… egészen mostanáig.

Egészen az ördögűzés konkrét megtörténéséig simán fel lehet vállalni a filmet – ott azonban valami megborul. Már az előzetesben látott internetes segítség – ördögűző applikáció – is minimum röhejes, de aztán valahogy az egész film kezdi elveszteni komolyságát. Néha burleszkbe illő jelenetek tarkítják a történetet (a baleset), aztán a szereplők totál ad-hoc módon rohangásznak az épületben, a kikötözött srácot néha értelmetlenül meglátogatják, néha simán magára hagyják – és akkor még nem is beszéltünk magáról az ördögűzésről. Ugyanis, ha nincs pap, van a csináld magad – pontosabban van pap, de annak majd más szerepe lesz –, ebből pedig olyan exorcizmus kerekedik,  amilyet én még életemben nem láttam. Ördögűzés házilag barkácsolt eszközökkel, csapvízzel, mindennel: az egész egyszerre volt végtelenül komikus és szomorú is egyben. Ekkor már sajnáltam, hogy a rendezőnek elfogyott az épkézláb ötlete, hogy nem tudta komolyan venni saját munkáját – a szerintem kényszerűségből felvállalt, nem várt csavar pedig teljesen más irányba terelte az egészet.

70%

Hát, nálam ez igazából épp fordítva volt . Félreérthető lehettem az előzetes linkelése idején, mert amilyen elborult ötlet a házibarkács ördögűzés, annyira tetszett görbe tükörként. "Dr. Google" és a "fórumos/netes szakértők" korában annyira telitalálat egy ilyen "elsősegélyes" fricska, ami nekem többet ért, mintha ez csak egy sokadik egykaptafás ördögűzős film lenne. Pont nemrég volt egy filmben, ahogy az apa úgy próbált ellátni egy lőtt vállsebet, hogy a fia olvasta fel neki az instrukciókat okostelóról . Ettől még nem mondom, hogy ennek jónak is kell lennie, de ezért érdekel, és ezért kaptam fel rá a fejem akkor.

Bizony, sajnos feledésbe merült, de köszi, hogy eszembe juttattad, ez most már biztos nem marad sokáig így .
.

Niwrok írta:

Exeter

Bizony, sajnos feledésbe merült, de köszi, hogy eszembe juttattad, ez most már biztos nem marad sokáig így  

De azért még Elsert sem feledted?

R2-D2 írta:

Exeter

A mozi első szakasza – bár vannak benn erősen megkérdőjelezhető dolgok – kifejezetten jó. Hatalmasat hozzátesz ehhez a megállapításhoz az egészen kiváló hangulat, azt hiszem mr. Nispel legnagyobb erénye a filmkészítésben a mindent elsöprő horror feeling megteremtése. Adva van egy – amúgy qrva jó helyen fekvő – üres ház, tele lommal, amiből a rendező mindent kihoz, amit csak lehet: a beállításokkal, a világítással, a szűrők használatával csúcsra pörgeti a zsánert. Egészen az ördögűzés konkrét megtörténéséig simán fel lehet vállalni a filmet – ott azonban valami megborul. Már az előzetesben látott internetes segítség – ördögűző applikáció – is minimum röhejes, de aztán valahogy az egész film kezdi elveszteni komolyságát. Néha burleszkbe illő jelenetek tarkítják a történetet (a baleset), aztán a szereplők totál ad-hoc módon rohangásznak az épületben, a kikötözött srácot néha értelmetlenül meglátogatják, néha simán magára hagyják – és akkor még nem is beszéltünk magáról az ördögűzésről.

Az egészet egy dolog menti meg a süllyesztőtől, a korábban már említett képi világ: az kifejezetten parádés. Magukkal a színészekkel nem volt bajom, az egyértelmű ilyenkor hogy a sok fiatal srác és lány fogyóeszköz a moziban – ehhez képest meglepően korrektül hozzák a figurájukat. A díszlet hibátlan, a kevés jump scare elem működik – bár néha kioltják egymást a trancsírozós jelenetekkel. Összességében viszont talán mégsem méltatlanul lett parkoló pályára küldve az Exeter, egy nézésre mindenképp jó, de erre sajnos mr. Nispel nem lehet büszke. Igaz, olyan nagyon szégyenkeznie sem kell… no meg azt sem tudhatjuk, az egész félresikerült koncepcióban mekkora az ő szerepe, esetleg mekkora volt a stúdió beleszólása.

70%

Ma úgy látszik, ilyen fordított napot játszunk   . Nagyjából ugyanis azt tudom elmondani az Exeterről, amit te is írtál... csak nem ehhez a filmhez, hanem a The Visithez   ! Azaz hogy ugyan írtál pár negatívumot, de azok közül semmi nem készített fel arra a szarra, ami szembejött, és hogy rég láttam ennyire idegesítő és idióta filmet... amit egyébként nálam két dolog mentett elégségesre, és az egyik éppen az ördögűzés és az azt követő események, a sztori második fele.

Részemről a bevezetőt követő fél óra, ahogy van, szemét. Nemhogy a bulinál kellett volna indulnia a filmnek, hanem eleve ki is kellett volna hagyni a filmből! Mi a francért kell egy gigaparty, ha utána úgyis csak egy szolid, másnapos/szétszívott társaság marad? Akkor miért nem lehet velük kezdeni, mint egy kaland- és bulivágyó haveri társasággal?! A nagyobbik baj mondjuk ebben az volt, hogy egy olyan csapatról van szó, ami bőséggel tartalmaz irritáló pojácákat és súlytalan, érdektelen hullajelölt senkiket, olyan színészpalánták alakításában, akiket nyilván tenyészteni kellett, hogy ennyire tehetségtelenek legyenek! A mélypont Rory, minden szempontból, akinek ilyen formán a démoni megszállása sikerrel idézte fel bennem a legendás Ekszöszájzbúúk Ferikét, azaz  a magyar "Warren-akták" legismertebbikét   . Erre már csak bónuszként jöttek rá a teljesség igénye nélkül az olyan dolgok, mint a szinte követhetetlenre és totál értelmetlenre vágott sztori (ami mintha jelentős mennyiségben fogyasztott volna a buli alatt felszolgált speedből, úgy vált szinte percenként stílust, hangulatot vagy akár sablont), a sírnivalóan béna akciójelenetek (az említett autós gázolás mellől azért a csákányos halált és a hobót sem hagynám ki), a hiteltelenül ostoba kitérők (igen, minden leégett, jó pár éve elhagyatott épület padlásán van egy tévé és egy videó, ami azonnal üzemképes   ), ahogy az első harmad kereteiből kilépve az is, hogy a film kétharmada értelmetlen és érdektelen rohangálás az épületben, csak hogy valahogy mindenki kinyiffanjon végre. Horrorként ez így nehezen minősíthető, a feszültsége nulla, és csak az mentette meg a kikapcsolástól (miután kizárólag azon tudtam szórakozni, hogy felidéztem Ferikét...   ), hogy tudtam, jönnek még jobb részek, és hogy azok nyomán trancsír-komédiát kezdtem várni... csak ez komédiának is olyan, hogy egy poén van benne.

És ebben a legjobban az dühített fel, hogy ha kiradírozom a fentieket a filmből, akkor a "maradék", a háttér és a díszlet zseniális, de még a sztorinak is rögtön kilátszanak a pozitív vonásai! Annyira kidolgozott, annyira profi az operatőri munka, és minden olyan apró ötletek, kellékek tucatjaival van tele, hogy sokszor nem hittem a szememnek! Patrick fegyvere a lépcsőn felfelé menet, a legutolsó szellő által meglebbentett szemét, az ördögűzős app és annak animációi, a MacGyver-módszerek a tervek végrehajtására és a vészhelyzetek elhárítására (a befőttesüveges beszólás külön pluszpont, nem kevésbé a fegyverként használt rozsdamaró!), a második megszállás hangulata, látványa és feszültsége szinte végig (na, legkésőbb ott a csajnál látszik, hogy Roryé mennyire béna) emelendő ki leginkább, de szerintem részleteiben nézve majd' minden jelenetnél mondhatnék olyat, amiből a profik is tudnának tanulni, pedig egyébként csupa háttéremberről van szó, akik eddig csak bedolgoztak a "nagyok" keze alá.

Részemről Mr. Nispel nyugodtan szégyenkezhet, mert ezt a filmet ő baszta el saját projektként, akármiért is, így rántva le a többség kiváló munkáját a szarba.

5/10
.

.





A függetlenség napja: Feltámadás




Emberek, ne izguljatok!! Ha idejön egy bazi nagy űrhajó, aminek nincs épp más parkolóhelye, mint az Atlanti óceán, s amin egy bolygónyi hangy utazik, semmi gáz!! Az emberiség, élén a hős amerikaiakkal tuti, megint megmenti magát!! Mindegy, mekkora erőfölényben vannak, az emberek úgyis találnak valamit, amivel a csúnya rossz bogarakat haza lehet kergetni – tényleg, mi ez a fránya bogár/hangyafóbia a sci-fikben??

Megmondom őszintén, ettől, ezzel még semmi bajom nem lett volna. Egy, ezen a vonalon felfűzött, Roland Emmerich nevével fémjelzett, az A függetlenség napja folytatásaként aposztrofált történettől nem fogtam volna a fejem a moziban – sőt, pontosan erre számítottam a filmtől. Viszont amit tegnap láttam, az simán 2014-es Godzillai magasságokat ért el az idiotizmusban, ráadásul mr. Pusztító (Emmerich) ötlettelensége szinte már kínosan kacsintgatott ki a vászonról. Ha erre a TÖRTÉNETRE kellett húsz évet várni, akkor a magam részéről simán kibírtam volna még húsz évet, hogy közben esetleg valami kóbor forgatókönyvíró Hollywoodban bekopog a stáb ajtaján: van egy épkézláb sztorin az újabb invázióhoz. S megint csak felvetődik a kérdés: nincs egy kibaszott MEO Hollywoodban, akik merik azt mondani egy több száz millió dolláros szuperprodukciónak: Emberek, ez így nagyon gáz? Ezt nem kéne moziba küldeni?

Az első gond ott van, hogy ugyebár 20 év telt el ’96 óta… ez pedig nem kicsit megkavarta az írókat. A húsz év ugyanis a színészek részéről behatárol sok mindent: a hajdani hősöket még pont vissza lehet hozni, a hajdani hősök gyerekei meg már pont abban a korban vannak, hogy át lehet adni nekik a stafétát – néhány régi öreget ki lehet nyírni, az egész mozinak gyönyörű ívet lehetne adni érzelmileg, történetileg mindenhogy. Ezt az utóbbi időben más film is próbálta – kevés sikerrel – de ott igazából az eltelt idő maximum a színészek arcán látszott meg: egy képzelt világ képzelt látványában nincs jelentősége az eltelt évtizedeknek. Itt viszont van. Qrvára is van… és engem ez rögtön az első tíz percben kidobott az A függetlenség napja 2-ből (továbbiakban az egyszerűség miatt Feltámadás)  Húsz évvel és hárommilliárd halottal – ezt ők mondják, nem én!! – az első bogárinvázió után az emberiség soha nem látott jólétben és technikai fejlettségben él. A hivatalos – egysoros – magyarázat szerint – az idegen technológia segítette ezt a gyors fejlődést, de azért hadd akadjak már fenn az egész újjáépítés gyorsaságán és mikéntjén, a holdbázison, a star wars világában megszokott módon röpködő űrhajókon… ennyi idő alatt, a felére fogyott emberiséggel (akik jó része ugyebár fejlett világban pusztult el) ez képtelenség. Mi több, baromság: a film által felvázolt világkép eszméletlen jól néz ki és látványos, de képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy mindezt húsz év alatt… Persze, értem, nem hagyhattak nagyobb időtávot a színészek/karakterek miatt, de ezzel pont abba a csapdába estek, mint mondjuk a Wayward Pines alkotói: ott a túl nagy időintervallummal rombolták le a hitelességet, itt meg a túl picivel.

Ez már az elején egy rossz ómen volt, de a mozi ettől még lehetett volna jó… csak nem lett az. Emmerich az égvilágon nem csinált mást, mint a saját (és mások) filmjeinek a korábbi elemeit bedobta a darálóba és a kiadott masszát formázta húspogácsába. Alapban is az egész nem más, mint egy ID4 remake – ugyanúgy egy fan service, mint a TFA volt – de itt még jó adag 2012-vel, Végjátékkal és Aliennel van kiegészítve az egész képi világ. Ez pedig gáz… szinte minden egyes jelenetet, épület összedőlést, beállítást láttunk már máshol – jobb esetben saját filmjeiben, rosszabb esetben máshol. Azt meg már szóvá sem teszem, hogy az a gigászi csata a repülőkkel csak azért nem SW jelenet, mert még a felturbózott F18 sem tud repülni az űrben. A Feltámadás ékes példája az ötlettelenségnek és az elkényelmesedésnek: az amúgy számtalan hibától hemzsegő első részének nyomába sem ér – az lehet, hogy látványban legyőzi, de annak a buta bája szerethetővé tette azt. Mára már csak a butaság maradt meg, szinte minden területen: legyen az egy holdról ellopott űrhajó, egy eldőlő szuperfegyver megállítása vagy az afrikai sivatagból szalajtott machetés karakter személyében (tényleg, ő most miért is???). S ha már a karaktereknél tartunk, néha az a legnagyobb baj, mikor ezek a karakterek megszólalnak… én nem tudom, ki írta ezeket a dialógusokat, de néha a fejemet fogtam közben tőlük. Valami eszméletlen ecebóca és semmitmondó párbeszédeket hallunk, hihetetlenül lapos poénokat – pedig érezni, hogy a készítők próbáltak rámenni a mozi viccesebb oldalára is: Goldblum egysorosai még csak hagyján, de pl. az öreg bolond doki viselkedése, alsógatyája szerintem roppant… erőltetett.

De hogy ne csak a negatív oldalát domborítsam ki a filmnek, azért néhány (kevés) dolog tetszett is benne. Az jó volt, ahogy a régi karaktereket beleszőtték a sztoriba – Will Smith bekaphatja – amikor az első rész szereplői feltűnnek a vásznon, az embert önkéntelenül elönti valami nosztalgia. Más kérdés, hogy az hobóvá alakított, kissé paranoiás, beteg korábbi elnökből két nap alatt megint csak sikerült egy überfasza hőst csinálni, de hát ilyen már az első epizódban is volt. Itt, mintha Jézus megérintette volna angyalomat, még a botot is elhagyja a végére… de valahol mégiscsak jó volt látni újra Bill Pullmant. Magam részéről legjobban mégiscsak William Fichtnernek örültem (az más kérdés, hogy mennyire is idióta módon került abba a pozícióba, amibe kerül), meg persze a kisebbik Hemsworth gyereknek, a Liamnak, aki ugye az Éhezők viadalában kísérte Katnisst útján – no meg aki Smith karakterét próbálta pótolni. A többi régi/új színésszel sincs semmi különösebb baj, nem rajtuk múlt, hogy esetleg figuráik üresek, egysíkúak és semmitmondóak voltak, ők, amit lehetett megtették. Ezért nem bántom a fiatal, őrségváltó generáció tagjait sem: szimpatikus társaság, nem ők tehetnek róla, ha hülyeségeket csinálnak és mondanak. Meg arról sem, hogy van megírva az egymáshoz való viszonyuk, biztos Emmerich Top Gunt is nézett előtte….

A pozitívumok sekély tengerét egyébként majdnem teljes egészében a látvány tölti ki. Nem szeretem azt a szót, hogy pusztításpornó, mert az égvilágon semmi értelme nincs, viszont az tény, hogy – stílusnál maradva – egy gigászi képi orgia az egész. Legyen szó akár a Holdbázis látványáról, akár a romba dőlő városokról (bár… néha itt elnagyolt a nézőpont), akár az alienek kinézetéről, akár a légi csatáról. Ha valaki attól el tud tekinteni – én alapban nem tudok – milyen események, párbeszédek gondolatok, motivációk vezettek ahhoz, hogy bizonyos karakterek azt tegyék, amiket látunk, akkor egy teljesen élvezhető, két órás sci-fi katasztrófafilmek kapunk. Mert igen, ez már sokkal inkább sci-fi, mint elődje, itt, a Holdas résszel, a futurisztikus jelennel, az idegenek látványával, űrhajóival, technológiájával eltolódtak az arányok a fantasztikus film felé. Ami egyáltalán nem baj – sőt!!! – csupán icipicit (mondjuk még húsz évet) agyalni kellett volna azon a fránya forgatókönyvön. És nem mondjuk azt kitalálni az ellenség motivációjának (megint), hogy idejönnek, mert kell valami a bolygónkról… Egyébként is: 1.) az első részben azt mondták a hajón volt az egész hangy civilizáció, erre tessék, az csak egy királynő volt a sok közül. 2.) és ez érdekesebb: ha az új hajó meghallotta a segélykiáltást, ez a királynő mérgében idejön büntetni, akkor most mi is ez a mag leszívás??? Mi is a valódi motiváció? Szóval… ha őméltósága idejön, leszáll a bolygóra, – ezek szerint véletlenül – ledózerolja Londont, kiszívja az energiát a Földből és közben senki nem támadja meg, akkor nincs is légi csata? Akkor elmegy? Akkor most ez most bosszú, vagy energia szerzés? Vagy a kettő fura egyvelege?

Már csak azért kérdem, mert előző este néztem az első részt és ott szó sem volt semmi leszívásról, ott csupán a pusztítás, leigázás volt a fő motiváció. Ezzel, hogy kicsit – nem nagyon, csak épp hogycsak – meglökték az egészet, sok minden félresíklott: nem mondom, hogy nem lehet kidumálni, de egymás után a két film bizony mutat némi kontuinitásbeli problémát. Az viszont jó, hogy itt már nem kell környezetvédelemmel kampányolni, biciklizni az épületben – no meg hogy seggrészeg emberek 1-2 óra múlva nem állnak színjózanul ismét a helyzetük magaslatán. Sőt, itt talán még a szerettek elvesztése is komolyabb törést okoz a karakterekben, mint korábban: a húsz év alatt leszoktak a piáról, megtanultak siratni is. Milyen qrva jó, hogy jöttek ezek a hangyok…

A Feltámadás egy borzasztó látványos, de iszonyat buta film. Teljesen hülyének nézi a nézőt, azt gondolja, hogy a korábbi film szereplőinek behozása és ugyannak a sztorinak másodszori elmesélése elég. Hááát.. lehet, másnak igen, de nekem nem. Megvan az idei év Godzillája.





40%




.

R2-D2 írta:

A függetlenség napja: Feltámadás


40%

Egyezik a százalékunk!
Amúgy rejtély nekem, hogy minek várta meg a stúdió Emmerichet a folytatással, akiből láthatóan minden szufla kifogyott az eltelt 20 évben.

Remo írta:

Egyezik a százalékunk!
Amúgy rejtély nekem, hogy minek várta meg a stúdió Emmerichet a folytatással, akiből láthatóan minden szufla kifogyott az eltelt 20 évben.

Ja, láttam, nagy nehezen el tudtalak olvasni. Valami miatt az IE-ben nem működik ablogod (egyik sem), de megoldottam más böngészőben... viszont a Holnaputánt én kifejezetten szeretem...

És igen, én sem értem, ERRE mi a francot kellett várni 20 évet. Töménytelen ökörség van még a moziban, ami nem is fért be az írásomba... ha 20 évig tart egy ilyen forgatókönyv, akkor nem is csodálkozom, néha milyen idiótaságok jönnek le Hollywood fútószalagán.

R2-D2 írta:

Elser

Ugyanis van ennek a filmnek egy nagyon jó különlegessége: nézőpont és pillanatnyi hangulat kérdése, épp hogy látjuk az egészet – lehet egy ember életrajzi filmjének tekinteni, rengeteg motivációval, mi hogyan, miért alakult ki benne, hogyan jutott el valaki 1930-tól addig, hogy 1939-ben bombát tegyen a Führer feje fölé. Másrészről a mozi természetesen alaposan körbejárja magát a merényletet, annak előzményét, aztán a nyomozást, kihallgatást és természetesen a következményeit is – a 13 perc cím inkább ezen értelmezése a történetnek. A film zseniálisan váltogatja az idősíkokat, ami következtében egy elég alapos, hiteles és tárgyilagos kórképet kaphatunk nem csak a gonosz náci birodalomról, hanem hogy hogyan is alakulhatott ki mindaz ott, akkor és úgy, ahogy kialakult. Anélkül, hogy belemennék a további részletekbe, annyit elárulok, hogy logikus és várható módon elkezdődik Elser kínvallatása, a náci tisztek nem kevés értetlenséggel párosult erőszakkal próbálják Elserből kiverni, kik voltak a felbujtói, támogatói a merényletben. Mert azt egyikük sem hiszi el – meg hát a Führernek sem felel meg – hogy Elser egyedüli tettes…

Azt külön kiemelném, hogy Hirschbiegel zseniálisan oldotta meg az idősík váltásokat, szeretem az ilyen alaposan átgondolt, két külön idősíkon létező, de egymáshoz kötődő jeleneteket, amiket vagy egy mondattal vagy egy képpel kapcsolnak össze. Bámulatos korrajz, ami nagyon tényszerűen bemutatja a német emberek nácikhoz való viszonyát, ahogy a faluk önként és sokat remélve támogatták Hitler vízióit. A képernyőn felsejlett egy birodalom felemelkedése, de ezúttal picit a színfalak mögé nézve az is, hogy mi és miért történhetett akkor, és úgy, ahogy történt. A propaganda, az ingyen sült kolbász és a sör, az átlag németeket átjáró antiszemitizmus mind-mind segítette az NSDAP-t a Reichstagba bejuttatni. Érdekes és sokrétű a film ezen szála, a magam részéről sokkal, de sokkal többet el bírtam volna ebből viselni – s bár megértem, hogy egy életrajzi filmből nem maradhat ki a szerelem és a párkapcsolat (no meg hogy Elser megtöréséhez kulcsfontosságú tényező volt a nő), de nekem az Elsaval való szerelem kicsit húzott le az összképen.

Nem állítom, hogy az évtized mozija, mert azért néha kicsit leül, de azoknak, akiket érdekel a történelem, azoknak remek ismeretkibővítő alkotás. Megint okosabb lettem picit.

80%

Ismeretbővítésnek mindenképpen jó volt, tényleg szép váltások vannak benne (mondjuk ami az elején van az elhaladó villamos fényével), ahogy a motivációk és a politikai szálak is jól kidolgozottak. Az sem új, de a bemutatása mindenképpen érdekes, hogy az emberek az apró egyéni haszon (sör és virsli), a lehetséges sikerekhez hozzájárulás és a közösséghez tartozás élménye mellett mennyire tud befolyásolni a saját rossz közérzetükért és helyzetükért a mások hibáztatásának, megvetésének, gúnyolásának igénye. De az is eszembe jutott közben, hogy a saját hatalmuktól és nagyságuktól megrészegült vezetők és csodálóik mennyire nem képesek elhinni, hogy az átlagemberek felbujtás és beszervezés nélkül is utálhatják, amit csinálnak, és magától is megtelhet a tevékenységükkel a hócipőjük. A romantikus szál viszont engem talán még nálad is jobban untatott (pedig te a fordítás miatt többet is nézted   ), nem is a vége vagy a kötődés Elsához, hanem az eleje, mondjuk a tónál fürdőzés túl hosszúra nyúló jelenetei.

7,5/10
.

Niwrok írta:

Ismeretbővítésnek mindenképpen jó volt, (...) A romantikus szál viszont engem talán még nálad is jobban untatott (pedig te a fordítás miatt többet is nézted   ), nem is a vége vagy a kötődés Elsához, hanem az eleje, mondjuk a tónál fürdőzés túl hosszúra nyúló jelenetei.

7,5/10
.

Maxi egyetértek, az a fél pont az semmi.

Más súlypontokkal talán még ütősebb lehetett volna... de a lényeg az, hogy megint láttunk valami különlegeset.

R2-D2 írta:

A függetlenség napja: Feltámadás

A Feltámadás egy borzasztó látványos, de iszonyat buta film. Teljesen hülyének nézi a nézőt, azt gondolja, hogy a korábbi film szereplőinek behozása és ugyannak a sztorinak másodszori elmesélése elég. Hááát.. lehet, másnak igen, de nekem nem. Megvan az idei év Godzillája.

40%

Megnéztem, és valószínűleg a viszonyítás és a nosztalgia jelentős hiánya miatt nem éreztem ilyen rossznak... de azért elég rossznak. Inváziós közhelyek váltakoztak ifjúkatonás-hősös romantikázásokkal és az idióták tobzódásával, amit keretbe foglalt a CGI-csatározás és a giccs. A kórház tetejéről megmentett csecsemő, a megvárt kutya és az iskolabusznyi gyerek hármasából legalább az egyiket illett volna kihagyni.

A 20 évnyi fejlődésre azt hozták magyarázatul, hogy összefogás volt a nemzetek között. Ha az emberek nem vesztegetik az idejüket és az erőforrásaikat meddő háborúskodásra, az a 20 év talán nem is olyan kevés...

5/10
.

R2-D2 írta:

13 óra: Bengázi titkos katonái

2012. szeptember 11-én a líbiai Bengázi városban lévő amerikai nagykövetséget megtámadta egy jól felfegyverzett – ámde amatőr – szabadságharcosokból álló arab különítmény: az épületet felgyújtották, az ott dolgozó külügyeseket nagy nehézségekkel sikerült csak kimenteni. A kimentésnek ráadásul az volt az ára, hogy a városban létező, titkos – gazdag arab birtoknak álcázott – CIA bázis is lelepleződik, a fegyvertűzben visszavonuló zsoldosok és tisztviselők szinte tálcán kínálják a bázis koordinátáit.

Michael Bay filmje ugyanis önmagában zseniális, néhány apróságtól eltekintve egy rendkívül jól összerakott – meglepően hiteles!! – háborús dráma, viszont nem is akar továbbmenni az események felmondásánál. Tehetné, de nem teszi… így bármennyire is jó és izgalmas, kénytelen megmaradni abban a teremben, ahol a „szimplán kiváló háborús filmeket” tarjuk. A lényeg az, hogy a sokak által lesajnált Michael Bay talán egyik legjobb filmjét készítette el ezzel a mozival, egy igazán pörgős, látványos, nagyszabású háborús filmet, amiben Bay úgy lehetett végre elemében, hogy a pusztítás ezúttal teljesen emberi és hiteles keretek között marad.

Remek a ritmusa az egész filmnek, kifejezetten jól esik egy kis pihenő az alkalmankénti negyed óra- húsz perces gépfegyverropogás után. Az is külön jó, hogy nagyon jól lejön (itt is), hogy a támadók amatőrségüket mennyire is a lelkesedéssel próbálják kiegészíteni, mennyire is nem mindegy, hogy profi-e az a valaki, aki a fegyver másik oldalán áll/ül/fekszik. Így ismét csak hiteles, hogy a támadók jóval sűrűbben hullnak, mint a védők… s ha már lövöldözés és halál: kérem szépen, a 13 óra nem szégyenlős. Itt is vannak leszakadó végtagok, kettészakadó emberek, repülő testrészek, talán csak annyi a turpisság, hogy nem annyira explicit az egész: nincs kitartva a kép, nem arra fókuszál a kamera (az a kamera, aminek helyenként bámulatos megmozdulásai, perspektívái is vannak). A sötétség és a film tempója is jócskán eltakar ezekből a szörnyűségekből – de a háttérben ott van minden, és néha elég maga a tudat is, hogy ott van.

Nekem qrvára tetszett ez az egész. Sokkal kevésbé patrióta, mint azt Baytól várhatná az ember – azt a film végi zászlót is simán megbocsájtom neki, annak én találtam egy átvitt értelmezését is a megbukott részvétellel. Gyakorlatilag az egész mozi az elejétől a végéig feszült és izgalmas, ami családi háttér van benne, az itt remekül kiegészíti a történetet, árnyalja a képet. Azon viszont érdemes elgondolkodni – ld. még Bombák földjén, Amerikai mesterlövész – mi is visz rá jó pár katonát, hogy rendszeresen visszatérjen 60/90 napra abba a pokolba, ahonnan épp megmenekült. Nevezetesen: menne a faszom vissza abba az őrületbe, a fanatikus terroristák célkeresztjébe, egy olyan ügyért, egy olyan megbízatással, ami alapjaiban megkérdőjelezhető. Sok pénzért sem.

85%

Bay lehet ugyan lesajnált rendező, de amikor nem űrrobotokat gyepáltat a filmjeiben a lóvéért, azok a filmjei bőven klasszikusnak számítanak mára. Továbbra sem értem, miért nem hozták ezt itthon moziba, de a megjelenéséről sem nagyon hallani, pedig sokkal nagyobb vackok is eljutnak a vetítőtermekbe, de legalábbis DVD-re.

Tetszett. Nagyon halványan mintha emlékeznék az ügyre, legalábbis a nagykövet halálára, így afféle történelmi filmként, "ismeretbővítésként" is megállta a helyét, de ilyet lehetett volna fiktív akciófilmként is forgatni. Az elején a hazaút a reptérig tényleg brutál, és bármennyire is azt mondja a rejtekhely vezetője, hogy túlzónak tartja a biztonságot, mert nincsenek fenyegetve, rögtön kiderül belőle, hogy a luxus ellenére oda senki nem nyaralni ment. Jók a karakterei, mindenkinek volt egy kis sajátossága, egy-egy mozzanata, amiért kitűntek a többiek közül, de jobban tényleg csak Jack (mégiscsak vele indult a film...) és Tanto (neki volt a legnagyobb szája, meg hát ő volt egyedül rövidnadrágban az akció alatt ) maradt meg a fejemben. Feszültek és látványosak az akciójelenetek, néha egészen brutális, de végre legalább érződik, hogy a gépágyúval el lehet bontani egy kisebb épületet, nemhogy szitává lőni egy autót vagy félbetépni egy embert (jó, mondjuk ott nagyon látszik, hogy ballisztikai zselét lőttek ketté...). A fényelést talán egy egy kicsit túlzásnak éreztem; néha úgy ki van világítva a titkos bázis meg a birkalegelő környéke, mintha karácsonyra díszítették volna fel, és legalább annyira színes is a sok kék, zöld meg sárga izzóval. Amit viszont nem írtál, és egy kis könnyedség volt még ebben a véres és veszélyes helyzetben is, az az, ahogy az író érzékelteti a helyzet morbiditását a segítők amatőrizmusán vagy a helyiek szokásain keresztül; hogy ugyan lőnek mellettük, de a meccset meg kell nézni, és a vége felé meg tényleg valami klubdélutánra hasonlít az egész, amikor a két dagadt iker sétálgat a kertben az AK-jával.

Számodra talán ez kívülről "alapjaiban megkérdőjelezhető", de tudod, hogy van ez a dolog a hősökkel... Még ha egy biztonsági cég megbízottjaiként zsoldosok is voltak ők hatan, nem csak a pénz van a mérlegen. Az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Tantot azzal teszi helyre a CIA-kisfőnök, hogy ha nem tetszik a rendszer, akkor lehet visszamenni a balettbe ugrálni, azaz biztosítási ügynöknek... Hiszen ők ehhez, a katonáskodáshoz értenek, a tanult paranoiájuk erre kondicionálja őket, és azon kívül csak az aljamunka marad, a hajléktalanszállók meg tele vannak veteránokkal. És akkor még ott van az elhivatottság és az otthoniak biztonságának kényszerítő ösztönzése is... Ha éppen ők tudnák hozzásegíteni a CIA-t egy olyan információ megszerzéséhez, amivel megakadályozható lenne egy amerikai életeket fenyegető merénylet, akkor aligha adják ezt fel azért, hogy biztosításokkal házaljanak... még ha halálosan hiányoznak is nekik az otthoniak, és esetleg sosem látják őket viszont.


8/10
.

.





Star Wars: Rebels S2





Ejj, de kellett ez megtépázott lelkesedésemnek…

Az a helyzet, hogy a legutóbbi SW mozgókép, a Film, Amiben Megölték A Kedvencemet annyira lelohasztotta érdeklődésemet a SW Univerzum iránt – még csak olvasni sem volt kedvem semmit e témában – hogy egyáltalán nem rohantam a Rebels második évadát abszolválni. Így, annak ellenére, hogy bizony már közel két hónapja vége van, csak most vettem rá magam, hogy újra elmerüljek szeretett világomban és újra találkozzak azokkal a figurákkal, akikért évek óta rajongani tudtam: a fontos PT és TCW figurák mellett természetesen a Szellem kis csapata, az az öt fő (+1 droid), akivel az első évad folyamán kapcsolatba kerültem. Összességében a Rebels S2 maximálisan hozta az elvárásaimat, a finálé zsenialitása és érzelmi töltete pedig olyan nehezen befogadható elemeket is meg tudott szépíteni, mint mondjuk a világűrben repülő, hiperugrásra képes, elöl bálna, hátul polip kinézetű lények, illetve Maul újbóli feltűnése… hogy rohadna már végképp meg… De ne rohanjunk ennyire előre, mindent a maga idejében.

Ugye az első évadot ott hagytuk abba, hogy Ashoka Tano, a togruta jedi lány, Anakin ex padawanja, aki a TCW ötödik évadának végén elhagyta a Rendet, akiről sokáig semmit sem tudtunk, előkerül: ő áll a titokzatos kódnév mögött a Lázadásban. Az első évad zárásában a legjobb, legszívhezszólóbb, legnagyobb emocionális sokkot kiváltó jelenete kétségkívül az ő feltűnése volt: én (s velem együtt több tízmillió rajongó a világon) annyira megszerettem ezt a lányt, hogy az egész SW Univerzum összes szereplője közül is TOP 10-es lett nálam – a könnyeim is kicsordultak, mikor megtudtam, hogy él. Hogy életben van, hogy a 66-os parancs kiadásakor nem volt mellette klón, aki megölje (ez amúgy logikus is), s hogy a benne lévő jellem, 14 évvel a Köztársaság bukása után automatikusan a Lázadók oldalára sodorta. Kész nő lett belőle – zseniális a Rebelses ábrázolása e tekintetben – egy igaz harcos és vezér. Igaz, hogy már nem jedi, legalábbis nem tartja magát annak, de minden rezdülése, mondata egyértelművé teszi hovatartozását… számomra logikusnak tűnt, hogy az írók esetleg egy ilyen közkedvelt karakter köré fűzik fel ezt az évadot. Hogy Ashoka, mint a Lázadás egyik vezetője lesz a második évad központi figurája, hogy az elkerülhetetlennek tűnő találkozása – és bukása – mesterével még nem jön el az idén… mert annyira szeretem, annyian szeretik, hogy nem lehet másképp. Nos, David Fioni és csapata szép lassan felemelte a középső ujját… és csinált egy teljesen más hangulatú sorit, mint amire én vágytam.

A helyzet az, hogy bárki is tűnik föl az évadban (márpedig vannak eléggé nagy nevek, eléggé ismert figurák), ez továbbra is Ezra, Kanan, Hera, Sabine, Zeb és Chopper története. A Szellem legénységéé, akik a múlt évad végén többnyire kényszerűségből, de csatlakoztak a Felkelőkhöz, akiknek saját soraikon belül sincs egyetértés, jó-e ez a kapcsolat nekik, vagy nem. Nekik, akik eddig mindig is külön, saját szakállukra cselekedtek, törtek borsot a Birodalom orra alá – és nekik, akik eddig kisstílű akcióikkal csak kis reakciókat váltottak ki. Nos, a nagyobb színpad nagyobb közönséget és jóval komolyabb ellencsapást hoz: rögtön az első epizódban hőseink szembe kerülnek Vaderrel. Aki mondjuk szerencsére élve akarja őket – elég rövid lett volna az évad, ha már az elején Vader levágja a két jedit… és ha már Vader… szerintem zseniálisan oldották meg, Anakin és Ashoka első találkozását: míg egyik megbizonyosodik róla, hogy „a tanítvány életben van”, addig a másik kétségek között vergődik, hogy hogyan is lehet a szörny Anakin.

Igazán parádés és akciódús volt a dupla epizódos nyitány, de a továbbiakban sincs megállás: sorban jönnek a jobbnál jobb, izgalmas kalandok. Az írók behozzák a képbe a klónokat, Rex és néhány nyugdíjas klón segítségére is szüksége van a lázadásnak, hogy új bázist találjon magának. A Rebelsben pedig a felszín alatt bőven van annyi, hogy ezen epizódok nézése közben el tudjunk gondolkodni azon, hogyan is viszonyuljon egy jedi (Kanan) azokhoz a klónkhoz, akik a szeme láttára fordultak ellenük, akik a szeme láttára ölték meg mesterét. Hogyan viszonyuljon ahhoz a Rexhez és társaságához, akik saját bevallásuk szerint kivették chipjüket és nem öltek meg egy jedit sem?? Egyáltalán: a klónok, akik a Köztársaságot szolgálták, valóban képesek szembe fordulni a Köztársaságból lett Birodalommal?? És mindezt miért??? Ezzel a kis gondolatsorral csupán azt akarom érzékeltetni, hogy a Rebels animációja, néhány gyermekes szereplője és eseménye alatt sokkal több minden rejtőzik, mint amit esetleg a Disney csatorna értékrendje közvetíteni szándékozik - s nem csak a klónok tekintetében igaz ez, hanem az egész sorozat összképét vizsgálva is. Nagyszerűen építkezik abból a közegből, időszakból, amiben játszódik, a Birodalom, mint kézzel fogható fenyegetés, kiegészülve a távoli, gonosz Császárral, annak félelmetes lovagjával, Vaderrel, bónuszként pedig az új behajtókkal, az Inkvizítorokkal remek sötét hátteret, hangulatot biztosít a sorozatnak. Annak ellenére, hogy mese, hogy elsősorban gyerekeknek szól – eleve már Ezra személye, mint főszereplő meghatároz mindent – Filoni és csapata egy igazi SW esszenciát tettek a gyermeteg felszín alá. Ja, és néhány fanyalgónak üzenem, nincs már lézer csúzli sem!!

Ide tartozik, hogy a Rebels látványosan kapcsolódik mindenhez, ami SW: a TCW-ből nem csak a klónok és Ashoka tűnnek fel, hanem egy régen látott fejvadász, bűnöző, az OT kapcsot pedig nem csak Vader jeleneti, hanem maga Leia hercegnő is. Fura volt egyúttal abba is belegondolni, hogy Leia és Ezra napra pontosan egyidősek, mégis a lány mennyivel komolyabb és méltóságteljesebb életének ezen szakaszában, mint Ezra. Természetesen a legfőbb kapocs maga a sorozat első évada, hisz a kis csapat korábbi kalandjai mind-mind hatással vannak a jelenükre. Ez elsősorban ugye az egymás közötti kapcsolati hálóban nyilvánul meg – érdekes látni, Hera és Kanan viszonya hova is fog kifutni, szerintem majd egy jó kis dráma alapja lesz – de ide tartozik, hogy az írók ebben az évadban majdnem mindenki köré írtak egy epizódot. Hera, Chopper, Sabine, Zeb is kap egy külön fejezetet, pedig nem lenne kötelező: ez számomra megint csak a Rebels komolyságát erősíti gyermetegségével szemben. S ha már komolyság, akkor lassan el is érkezünk a fináléhoz, de előtte feltétlenül ki kell térjek még az új figurákra: az új Inkvizítorokra. Nos, miután a múltkor a Főinkvizítornak kampeca lett, Vader új vadászokat küld a jedik és a Szellem után, egy Hetedik Nővér és egy Ötödik Fivér nevű inkvizítor személyében… nos, mindkét karakter kiváló. Számomra kellő fenyegetettséget jelentettek az évadban, a nőnek volt valami Ventresses kisugárzása, az meg, hogy a záró epizódban mi történik velük, nagyjából kiszámítható – és immár Rebels hagyomány.

És akkor pár szót a fináléról. Nos, a leges legeslegnagyobb bajom vele, hogy már megint Maul. Ha valamiért tudok haragudni egyáltalán a TCW-re, az Darth Maul feltámasztása volt, s annak ellenére, hogy ha már visszahozták, egész érdekes karaktert csináltak belőle, soha nem tudom megbocsájtani ezt, bárki is találta azt ki. Erre mi történik? Megint itt van… sokáig nem is mertem elhinni, hogy ő az, és megint hiába jó a karaktere (az ellenségem ellensége a barátom címszó alatt), én képtelen vagyok megbékélni vele. Szereplése pedig befolyásolni volt képes az évadzárót, pedig aztán abban minden volt, mi szem szájnak ingere. Először is a helyszín: mindig szerettem ezeket a sith világokat, ez a Malachor nevű új bolygó simán illik a sormintába a Korriban mellé. Aztán ugye a rengeteg fénykard párbaj, egytől-egyig mind kiváló, s bár érzek azért némi átgondolatlanságot a párharcok közben az erőviszonyok váltakozásában, még animációban is nagyom szeretem ezt nézni (akár csak az űrcsatákat). S végül a legfontosabb: sor kerül Vader és Ashoka találkozására, azok a képek, azok a jelenetek, párbeszéd, az egész hangulata a legikonikusabb SW pillanatok közé kerültek nálam. Kellő érzelmi töltet, megint csak kellő háttérgondolatok (van-e ekkor még/már jó Vaderben, stb…) parádés ütközet: a Rebels S2 évadzárója közel azt a katarzist hozta el, mint az első évad. Kár, hogy ez most kicsit keserédes katarzis lett… mindenestre én KIFEJEZETTEN ÖRÜLÖK néhány szereplő sorsának, nekem ez, így pont tetszik. Kár, hogy a későbbi filmek már ugye megtörténtek és nincs mód máshogy alakítani néhány figura sorsát…

Ami negatívumot most fel tudok hozni (már Maul szereplésén kívül) az inkább az én ízlésvilágomhoz, sorozatnézési szokásaimhoz kapcsolódik. Alapból nem kedvelem az élőszereplős sorozatokban sem, mikor úgy van felépítve az egész, hogy egy epizód, egy probléma, a következő részben már mást, máshol – jellemzően a korábbi sérülésekből felépülve – kell megoldani. A TCW jobb volt ebben, ott a 4 részes kis történetek domináltak, az a szisztéma jobban bejött. Aztán – ez sem meglepő – nem minden rész tetszett maradéktalanul, az új robotos, az AP-5-ös kifejezetten kínos volt ezzel az erőltetett C3PO majmolással. A bálnásnál néha fogtam a fejem – most komolyan, képzeljetek el egy bálnát, ami elől bálna, hátul polip, repül az űrben, majd mikor valami fura gázból teleissza magát, hiperűrbe ugrik ... egyébként purgrilleknek hívták őket… A többi epizód viszont minimum jó volt, amiben Ashoka szerepelt, az meg egyszerűen mind zseniális (mínusz Maul, ugye). Én a magam részéről továbbra is szívesebben néznék egy sorozatot Ashoka vezette Lázadásról, de megértem, hogy ez még csak nem is magának a Lázadásnak a története, hanem a Szellem legénységéé.




80%



.

R2-D2 írta:

Star Wars: Rebels S2

Ejj, de kellett ez megtépázott lelkesedésemnek…

Összességében a Rebels S2 maximálisan hozta az elvárásaimat, a finálé zsenialitása és érzelmi töltete pedig olyan nehezen befogadható elemeket is meg tudott szépíteni, mint mondjuk a világűrben repülő, hiperugrásra képes, elöl bálna, hátul polip kinézetű lények, illetve Maul újbóli feltűnése… hogy rohadna már végképp meg… De ne rohanjunk ennyire előre, mindent a maga idejében.

80%

Nagyon besózhatta a nyílt sebet ez a szerencsétlen Maul, hogy minden lehetséges alkalommal külön kiemelted .



Olvasás közben megint csak az jutott eszembe, hogy mennyivel színesebb, izgalmasabb világ ez, mint ami pusztán a filmek Skywalker-szappanoperájából látszik... igen, még a bálna is . A rajzos formátum ellenére is összetettebbnek látszik a történetük az animációs filmeknek. Ami miatt sokat talán félresöprik ezt az egészet, hogy ez így nem SW. Pedig egy-egy évad nem sokkal hosszabb, mint egy három órás film, és a hangulat nem a formátumon múlik... mondom ezt például ezt a random jelenetet megnézve.

De hát a fanatikusok, akiknek mondjuk csak a filmek léteznek, éppen attól azok, hogy nem érdeklik őket a tények .
.