R2-D2 írásai 2.0

.





Otthon





Valaki emlékszik még az Augusztus Oklahomábanra? Abban volt az az ominózus asztali jelenet, amikor is a családi ebédnél a családi bili kiborul és az asztalnál ülők egymásnak esnek – pontosabban ott anyu az, aki az egész jelenet/történet központját jelenti. Nos, annak a mozinak egyértelműen az volt a csúcspontja, egy kellően hosszú és intenzív jelenet, amiben hihetetlen indulatok feszülnek egymásnak és buknak elő… na, képzeljétek el, milyen mikor az az asztali jelenet gyakorlatilag egy filmen keresztül tart?? Mint itt, ebben a moziban?? Igen, pont olyan, mint amilyennek gondoljátok: kissé vontatott – de qrva jó.

Ez az eredeti címén Domra keresztelt, hivatalos fordítás híján Otthonként aposztrofált orosz film leginkább a hivatkozott – és amúgy zseniálisnak tartott amerikai – film kistestvére. Érdekes, hogy korábban készült, ha az ember kicsit rosszindulatú, azt mondhatná, hogy Hollywoodban valaki látta ezt és ennek az összepréselt történetét írta bele az ebédjelenetbe… persze ez nincs feltétlenül így. Mindenestre az Otthon ugyanazt a panelt használja: végy egy meglehetősen nagy családot, s hozd őket össze valami alkalomból, lehetőleg egy központtól távol eső helyen. Aztán mikor együtt van a család – nem árt néhány váratlan vendég sem – a karakterek minden nyűgét, viszályát borítsd a vászonra, hadd lubickoljon a néző az egymással rivalizáló testvérek, vagy esetleg a felnőtt  gyerekeit még mindig regulázni kívánó apa látványában. Na persze, ez eddig megint csak egy szimpla családi kör – ilyenről már írtunk itt is, többről is – a dolog igazi pikantériájaként viszont adj hozzá egy külső fenyegetést a dologhoz… amolyan igazi, oroszos, maffiás, vérgőzös leszámolást. Ha pedig kellően nagy a család, kellően nagyok a lappangó ellentétek és kellően kemény a külső fenyegetés, egy igazán jó családi dráma kerekedhet ki az egészből – esetünkben az orosz sztyeppén…

Nos, röviden összefoglalva ez az Otthon alaphelyzete, itt egy szülinap apropójából jön össze a família. A nagypapa, a tolószékbe kényszerült, néma, szellemileg már leépültnek látszó, bepisilő, bekakiló öregember 90 éves lett. Meghalni se akar, de úgy igazából élni se – a család nőtagjainak épp elég gondot okoz napi tisztába tétele (mindezek figyelembe vételével kimondottan érdekes a fináléban betöltött szerepe). Egy vidéki – úgy vidéki, hogy a közelben senki nincs – többgenerációs házban lakik családjával, a Samanov családdal, akiket a szintén korosodó fia, bizonyos Grigorij próbál egyben tartani. Nincs könnyű helyzetben, hisz fiai is már felnőttek, de még mindig az atyai pofon – esetünkben ököl – erejében hisz. Nem igazán érti már az idők szavát, de tipikusan az a figura, aki katonás módszerekkel próbál rendet tartani otthon: ennek következménye néha egy-egy betört orr, no meg a folyamatosan növekedő feszültség. A testvérek sem igazán jönnek ki egymással, van, aki ki akar törni ebből a konzervatív nihillből, van, aki csak a családon belüli alfahím akar lenni – szóval roppant ígéretes az a családi alaphelyzet, amivel a mozi első harmadában szembesülünk. Közben megízleljük az orosz vidék feledhetetlen ízét, legyen az a háztáji munka, egy farkasvadászat, egy aratás – vagy egy reggeli szex a sztyeppén. Önmagában kifejezetten érdekes és izgalmas a felütés – nekem csupán két bajom volt vele: az egyik az, hogy olyan sokan vannak, hogy szinte el lehet veszni a karakterekben, komoly odafigyelést és agymunkát igényelt, hogy most ki kicsoda, és ki milyen szerepet tölt be a népes családban. A másik meg… hogy ez így már túl hosszú és túl lassú. Azzal nincs baj, hogy egy-egy karakter elmélyítésére több időt szánnak, de néha úgy éreztem, sok ilyen jelenet felesleges – nyugati filmekben itt jönnek azok a pillanatok, amikben az adott figurát megkedveltetik velünk, hogy később sajnáljuk elvesztésüket.  Nos, itt ez nem működik, bármennyire is fókuszálnak az egyedi karakterre, annyira távol állt tőlem szinte mindenki, hogy tökmindegy volt, kivel, mi történik. Az apát leszámítva senki nem váltott ki belőle sem pozitív, sem negatív szimpátiát… és ez baj.

Az inkább csak „kellemetlen”,  hogy az első igazi érdekes és szimpatikus figura a történetben a Moszkvából váratlanul hazatérő, huszonöt éve lelépett, tékozló fiú, Vitya (Szergej Garmas), ugyanis ő egy közismert orosz maffiózó, egy tipikus nehéz fiú, aki saját magán kívül hoz két nehéz bőröndöt, meg három balfék bűnözőt is magával. S hogy miért is kellemetlen? Mert a néző önkéntelenül mellé áll, a színésznek, rajta keresztül az egész karakternek hihetetlen erős kisugárzása van: ráadásul, mint bujkáló áldozatként arra épül az egész jelenléte, hogy neki szurkoljunk, mikor az őt üldöző bérgyilkosok kutakodni kezdenek utána. A mozi második harmada ugyanis – mindamellett, hogy a folyamatosan érkező egyéb rokonok miatt tovább eszkalálódik a feszültség – nagyjából arra épít, mikor is bukik le a családja körében menedéket kereső Vitya. Hogy hogyan viszonyulnak testvérei, szülei hozzá, hogyan fogadják egy börtönviselt, gyilkos hazatérését – mennyire erős a testvéri kötelék… no meg hogy mennyire is erős ő maga a fellépő fenyegetéssel szemben. Hogy mikor válik nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy egy időzített bombát engedtek be a házba, s hogy Vitya a saját menekülése érdekében képes-e feláldozni a családját. Az mondjuk nagyon hamar egyértelművé válik, hogy beköltözésével ő lesz az alfa a házban – külön jó ennek bemutatása a filmben, mármint hogy ki, hogy reagálja ezt le – viszont az nagyon sokáig  kérdéses, hogy a vadászat végén kiket ránt magával… mert hogy ez fog történni, az az idő előre haladtával egyre biztosabb lesz.

Még mielőtt kitérnék az utóbbi idők legjobb filmes fináléjára, azt feltétlenül meg kell jegyezzem, hogy az alkotók zseniálisan fűzték össze a növekvő családi feszültséget és a Vitya életére törő bérgyilkosok közeledését. A zene, a vágások, az egyre agresszívabb társaság, az egyre erősödő összezördülések kiválóan fokozzák a hangulatot a nagy végjátékra. Különösen a zene, még ha nem is annyira a megjegyzendő dallam miatt, hanem van valami zsigeri feszültség abban, ahogy használják. Külön jó és szívszorító ötlet volt a gyerekeket fürödni küldeni – rutinosabb néző esetleg már ekkor gondolhatja, mi fog következni – de talán még ő sem készül föl arra, amit látni fog. Először is az a dal… volt már más filmben, mikor egy bizonyos jelenethez egészen kiváló, hangulatban tökéletesen hozzá illő zeneszámot sikerült választani, és itt is erről van szó: ami az alatt a letaglózó pár perc alatt szól, az zseniális. Aztán maga a jelenet: a letaglózó helyett nyugodtan írhatom a letaroló szót is – egy barátom azt mondta, hogy simán el tudja képzelni, hogy az oroszok éles lőszert használtak (már ami a házat illeti). Mindenesetre az a leszámolás egyszerre tarantinós és egyben végtelenül oroszos is: a végeredmény ugyanaz, mint egy amerikai filmben lennénk, mégis végig érezni lehet az események súlyát. Kegyetlen az egész és egyben kegyetlenül jó is.

Nem állítom, hogy ezzel a filmmel egy újabb rejtett kincset találtam, de az biztos, hogy a fináléja maradandó élmény. Talán a felvezetés hozzá picit hosszú és lassú, talán európai szemmel kissé fura ez az orosz lakóközösség (a vodkás üveg nem hiányozhat a kaja mellől), de ez a film sokkal élvezetesebb, mint mondjuk az agyondicsért Leviatán volt. Egy nézést mindenképp megér: az filmmániás rajongó meg bővítheti vele Hollywoodon kívüli repertoárját.

Soha rosszabb orosz filmet.





80%




.



.

.





13 óra: Bengázi titkos katonái




2001. szeptember 11 mindenkinek megvan, ugye? És 2012. szeptember 11??? Gyanítom, senkinek… legalábbis nekem nem volt meg…

2012. szeptember 11-én a líbiai Bengázi városban lévő amerikai nagykövetséget megtámadta egy jól felfegyverzett – ámde amatőr – szabadságharcosokból álló arab különítmény: az épületet felgyújtották, az ott dolgozó külügyeseket nagy nehézségekkel sikerült csak kimenteni. A kimentésnek ráadásul az volt az ára, hogy a városban létező, titkos – gazdag arab birtoknak álcázott – CIA bázis is lelepleződik, a fegyvertűzben visszavonuló zsoldosok és tisztviselők szinte tálcán kínálják a bázis koordinátáit. Abba most ne menjünk bele – bár meglehetősen érdekes okfejtés lehetne –, mert a film sem igazán foglakozik vele (legalábbis nem foglal állást a témában), hogy az amerikai demokráciaexportnak milyen hatása is volt a Közel Keleten… Hogy mindennek a külpolitikának milyen következményei is voltak akkor, s a menekültek révén milyen következményei vannak most… hogy mennyire is beigazolódott, hogy talán jobb egy irányítható diktátor, mint a polgárháborús káosz. Rengeteg gondolat felmerülhet az USA 09.11 óta eltelt külpolitikájával kapcsolatban, ami már eddig is rengeteg – kritikus és kevésbé kritikus – mozgóképben felvillant, esetünkben mindebből csak a káosszal lesz érdemes foglakozni. Michael Bay filmje ugyanis önmagában zseniális, néhány apróságtól eltekintve egy rendkívül jól összerakott – meglepően hiteles!! – háborús dráma, viszont nem is akar továbbmenni az események felmondásánál. Tehetné, de nem teszi… így bármennyire is jó és izgalmas, kénytelen megmaradni abban a teremben, ahol a „szimplán kiváló háborús filmeket” tarjuk.

Azon azért egy icipicit talán meg lehet lepődni, hogy egy 2012 őszi eseményt Hollywood ilyen hamar feldolgoz, még akkor is, hogy ez a mozi egy könyvadaptáció, Mitchell Zuckoff 13 óra című művéé. Valami motiváció lehet a háttérben, amit sosem tudunk meg – a végeredmény szempontjából igazából mindegy is. A lényeg az, hogy a sokak által lesajnált Michael Bay talán egyik legjobb filmjét készítette el ezzel a mozival, egy igazán pörgős, látványos, nagyszabású háborús filmet, amiben Bay úgy lehetett végre elemében, hogy a pusztítás ezúttal teljesen emberi és hiteles keretek között marad. A film elején egy Jack Silva (John Krasinski) nevű katona érkezik a líbiai Bengáziba, hogy csatlakozzon az ott állomásozó, úgynevezett GRS (Global Response Staff) csapathoz. Ő a hatodik tag, de neki sem ez az első arab bevetése: a csapat tagjai mind ex-katonák, tengerészgyalogosok, vele immár Neavy Sealsek is, vérbeli zsoldosok, akiknek a munkájuk csak és kizárólag a titkos CIA bázis, illetve annak dolgozóinak a biztosítása. Amolyan testőr csapat, különösebb jogkör és felhatalmazás nélkül, be nem avatkozhatnak sehova, sőt, egy eszméletlenül idióta CIA vezető alá tartoznak… nem tudom, ez igaz-e, de nehéz elhinnem, hogy ilyen pozícióba ennyire teszefosza embert ültetnek. Szóval az van, hogy Jack megérkezik Bengáziba, ahol a GRS csapat vezetője, Tyrone „Rone” Woods (James Badge Dale) fogadja és szállítja a telephelyre… pontosabban szállítaná, mert már az első út nem egyszerű. Muszáj megállnom itt egy picit, és megdicsérnem a filmet, mert ritka az, hogy a nyolcadik percben lever a víz egy ilyen moziban az izgalomtól. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag még senkit nem ismersz, senkihez nem is lehet még kötődni, az elakadt dzsip jelenete szinte felrobban a feszültségtől. Bay baromi jól megérezte és érzékelteti az arab világ fenyegetését, képeivel, karaktereivel, az egész háttérrel, zenével csúcsra járatta a feszültséget – már a 8-ik percben. Parádés kezdet, és megnyugtatok mindenkit, ez csak a kezdet!!

Utána kicsit – logikusan – picit természetesen belassul a film, a 60 napos újabb küldetést (Jack szempontjából) éljük meg: természetesen be kell mutatni a GRS csapat maradék négy tagját is. Egyébként már a bemutatkozás is remekül sikerült, de az igazi ínyencségek azok a kis testőri akciók, amikben a fiúk kísérik a külügy, illetve a CIA embereit szerte a városban. A csapat tagja Mark „Oz” Geist (Max Martini), korábbi tengerészgyalogos, John „Tig” Tigen (Dominic Furmusa), korábbi tengerészgyalogos, Kris „Tanto” Paronto, (Pablo Schreiber), az egyetlen ranger, valamint Boon (David Denman) a csapat mesterlövésze. Itt megint meg kell álljak, két gondolat erejéig is: az egyik, hogy csupa ismeretlen arc játssza a katonákat, ami egészen bizarr érzést ad a nézés közben… ugyanis végig nincs kiemelve senki a hat közül, akire nagy összegben lehetne tenni, hogy életben marad, vagy meghal. Nincs a szokásos sztár, a húzó név, akit óvni kellene: ezzel, hogy egyformán ismeretlen színészeket használt Bay, egyidejűleg azt is elérte, hogy mindenki egyenlő – egyenlően feláldozható – legyen, a néző pedig ne igazán tudjon kötődni senkihez. Csupán a csapathoz. A másik, amit mindenképp meg kell említenem, az részben talán pont ebből következik, illetve ezt a célt szolgálja – de már más filmben is jelentős hátrányként könyveltem el, így ebben meglehetősen következetes vagyok. Az van, hogy először a szakáll, később meg a kosz és a vér miatt borzasztó nehéz megkülönböztetni az egyes szereplőket, az egyenruha, a fegyvertűz, maga az éjszaka mind-mind azt segíti elő, hogy néha bizony fogalmunk sincs, ki kivel van és épp ki mit mind és csinál. Számomra amúgy ez a film legnagyobb (és talán egyetlen) hibája – annak ellenére, hogy érteni vélem a koncepciót mögötte. De már nem jött be az A túlélőben sem, az Everestben sem, sőt az A Sólyom végveszélyben-ben sem (ott mondjuk a kopaszság miatt).

S aha már utóbbi szóba került: kétségtelen, hogy a 13 óra leginkább utóbbi a klasszikushoz mérhető: tartalmában, témájában, stílusában, fényképezésében mindenhogy. A különbség annyi, hogy ott, aki ott rekedt, az mind katona, tudja a dolgát, itt meg nem kevés civilt próbál megvédeni 6 profi zsoldos (jó, majd jön még Flint kapitány is, egy hattyúdalra)… no meg a másik az, hogy ott azért mindent megtett az amerikai hadsereg, hogy segítse a fiúkat – itt meg, tekintve a kényes titkosszolgálati helyzetet, nincs légi támogatás. A film második fele, maga az ominózus  13 óra ugyanis egy anarchista (?) arab csoport fegyveres támadásának kivédekezése, gyakorlatilag másfél óra tömény lövöldözés és izgalom. A terroristák egyre szervezettebben és egyre komolyabb eszközökkel támadják az amerikaiakat – egyre nagyobb károkat is okozva nekik ez által. Remek a ritmusa az egész filmnek, kifejezetten jól esik egy kis pihenő az alkalmankénti negyed óra- húsz perces gépfegyverropogás után. Az is külön jó, hogy nagyon jól lejön (itt is), hogy a támadók amatőrségüket mennyire is a lelkesedéssel próbálják kiegészíteni, mennyire is nem mindegy, hogy profi-e az a valaki, aki a fegyver másik oldalán áll/ül/fekszik. Így ismét csak hiteles, hogy a támadók jóval sűrűbben hullnak, mint a védők… s ha már lövöldözés és halál: kérem szépen, a 13 óra nem szégyenlős. Azt nem állítom, hogy Rambo IV szerű mészárlásokat látunk, de a kalibertől függő találatoknak itt is komoly következménye van. Itt is vannak leszakadó végtagok, kettészakadó emberek, repülő testrészek, talán csak annyi a turpisság, hogy nem annyira explicit az egész: nincs kitartva a kép, nem arra fókuszál a kamera (az a kamera, aminek helyenként bámulatos megmozdulásai, perspektívái is vannak). A sötétség és a film tempója is jócskán eltakar ezekből a szörnyűségekből – de a háttérben ott van minden, és néha elég maga a tudat is, hogy ott van.

Nekem qrvára tetszett ez az egész. Sokkal kevésbé patrióta, mint azt Baytól várhatná az ember – azt a film végi zászlót is simán megbocsájtom neki, annak én találtam egy átvitt értelmezését is a megbukott részvétellel. Gyakorlatilag az egész mozi az elejétől a végéig feszült és izgalmas, ami családi háttér van benne, az itt remekül kiegészíti a történetet, árnyalja a képet. Sokkal, de sokkal jobb ez a film, mint az Amerikai mesterlövész, itt nem telefonálnak haza bevetés közben, itt nem zökkentik ki az embert hosszúra nyúlt otthoni kitérők. Azon viszont érdemes elgondolkodni – ld. Még Bombák földjén, mégegyszer Amerikai mesterlövész – mi is visz rá jó pár katonát, hogy rendszeresen visszatérjen 60/90 napra abba a pokolba, ahonnan épp megmenekült. Ja, és külön jó volt a 13 óra: Bengázi titkos katonái végefőcímében az eredeti szereplők képeinek és sorsának bemutatása: fura módon azokon a képeken még nem találtam meg azokat a hasonlóságokat a színészek és a valós karakterek között, amiket a historyvshollywood.comon már igen, viszon az életük további alakulása pont azt a választ adta az előbb felvetett kérdésemre, amit magam is éreztem, gondoltam az ügyben.

Nevezetesen: menne a faszom vissza abba az őrületbe, a fanatikus terroristák célkeresztjébe, egy olyan ügyért, egy olyan megbízatással, ami alapjaiban megkérdőjelezhető. Sok pénzért sem.





85%




.

R2-D2 írta:

Szemfényvesztők 2

Az én értelmezésemben és nézőpontomból ez egy bűvészfilmnek indult, viszont azáltal, hogy a Négy Lovas kvázi törvényen kívüli lett, a film elveszti a legfontosabb vonzerejét: a színpadi mágiát. Ez, így, csupán csak egy Focus 2, egy roppant ügyes átverő show, mindenféle mutatvány és körítés nélkül. Semmi nem maradt abból a hangulatból, ami miatt méltán kedveltem meg ezt az egészet, a rejtély feloldásával, a múltkori csavar elővezetésével nincs több trükk. Helyette van egy végletekig töketlen FBI (megint), no meg egy új, külső fenyegetés.

A kínai etap így hemzseg a fájdalmasan félresiklott elemektől. Karakterek valós motivációk nélkül, események a böszmeség határán (most komolyan, ilyen könnyű kisétálni egy börtönből??) , akció akció hátán, egy teljesen súlytalannak tűnő antigonista, no meg egy rettentően irritáló ikertesó. Bár a színészben, aki ezen mozira „megduplázódott” valóban benn van ez a jellem, de úgy gondolom, rendkívüli módon túl lett játszva az egész: a tesó egy idegesítő ripacs lett, egy nevetségesen ecebóca figura.

A film képi világa, látványa amúgy rendben van, ahogy színészei is. Újként Daniel Radcliffe kicsit fura a szerepében, de neki sem a játékával volt problémám, sokkal inkább a semmitmondó karakterével. A többieket jó volt újra látni, kár, hogy az írók úgy gondolták, jó az, ha majdnem minden szereplőn csavarni kell egyet-kettőt és ez által teljesen a korábbi útjukkal ellentétes irányba küldeni őket. Egy (bűvész) film nem attól lesz jó, ha minden öt percében van valami eszement és erőltetett fordulat, hanem ha a néző elégedetten csettinthet a végén... itt lófasz se volt, nem csettintés

65%

Remo írta:

Ahhoz képest, hogy mennyire felhúzott, végül elég elnéző voltál vele. Nálam max 50, de inkább 40 százalékot ér ez a film, pedig az első részt én is szerettem.

Remohoz hasonlóan én is a "max 50, de inkább 40 százalékos" klubba tartozom, és nagyjából azokért a dolgokért, amiket olyan tökéletesen szedtél össze, mintha a számból varázsoltad volna elő a szavakat.

Az egy dolog, hogy a Szemes baromsággal már az első rész végét is szétcseszték, azzal, hogy a misztikus bűvész-háttérszervezet tevékenysége már inkább a mágia hatáskörébe tartozott, mint a bűvészetébe. Az sokkal nagyobb baj, hogy a film a kétharmadában kizárólag azon a trükkön dolgozik, hogy elhitesse, ez egy varázslatos, vicces heist-mozi, és nem a Szemfényvesztők karaktereinek felhasználásával és minimális továbbgondolásával összehányt, Mission Impossible-be oltott kínai turisztikai reklámfilm, ami az elődnek legfeljebb a rossz paródiája a rengeteg kretén marháskodással. Felsorolni is nehéz lenne mindazt az ökörséget, amit ennek elhitetésére a vágóasztalra dobáltak, de tényleg nem lehet kiemelés nélkül elmenni a rettenetesen irritáló ikertesó, a pofátlanul rajzfilmszerű FBI, és amellett az egyszerű tény mellett, hogy szinte minden trükk előre kitalálható volt, a kínai vénasszonytól a rokoni kapcsolatokon át a nagy repülőgépes trükkig, mivel a korábbi trükkök mindent lelepleztek. A bűvészetnél alapvető, hogy ne lássunk a színfalak mögé idő előtt, de éppúgy az is, hogy az eltereléshez szükséges ripacskodás és bohóckodás ne lépje át a pojácaság és az idétlenkedés határvonalát... ez a film meg nekifutásból ugrott át rajta.

Egy két órás filmnél baromi kevés, ha egy kártyatrükk az egyetlen igazán értékelhető csúcspontja, noha azért csak felmerül a kérdés, hogy hogy tudták mindazt mindössze egy repülőút időtartama alatt előkészíteni... De ugyanúgy kártyatrükk a mélypont is, az a tíz perces hajigálás a kézügyesség és a rejtési pontok ellenére is totál hülyeség... Emberek, milyen "chip" az, ami egy szobányi szervernek a legsebezhetőbb pontján van, "véletlenül" pont akkora, mint egy kártyalap, és a mintázata alapján "véletlenül" pont el is lehet rejteni egynek a hátoldalán ?!?!

Hogy nem fix BOTTOM-listás, az tényleg csak a színészek elismertségének és a londoni szakasznak köszönhető, de azért az látszik, hogy szarból még a bűvészek sem tudnak ostort fonni.

max 50, de inkább 40%

.

R2-D2 írta:

Víkend

Én nem számítottam rá, hogy csavarnak egyet az egész alaphelyzeten, úgyhogy érdeklődve néztem a kis belterjes közösségbe érkező három idegen történetét – és túlélési esélyeit. Tetszett az egész körítés, tetszett, ahogy az őslakosok először bizalmatlansággal – ez simán így van a valóságban is, próbáljatok csak bemenni egy falusi kocsmába – majd egyre növekvő ellenszenvvel viseltetnek a magyarok iránt. Tetszett, hogy az amúgy is rázós alaphelyzetre ráépítenek egy szerelmi háromszöget, s tetszett az is, hogy gyakorlatilag a film legvégéig meg tudtak vezetni a valódi tettes(ek)sel kapcsolatban: mert kérem szépen, az, mit Niwrok kolléga már-már túl soknak érzett, nekem az adta a film sava-borsát. Nagyon jól egymásba épülő, hiteles motivációk által mozgatott fordulatok tömege vár ránk a filmben, néhány közülük kifejezetten ötletes és hangulatos. Végre egy olyan film, ami nem a megszokott kliséket puffogtatja, amiben az igazi meglepetésnek van súlya és értelme. Nem állítom, hogy az írók minden húzása maradéktalanul bejött és hogy semmibe nem lehet belekötni, de összességében remek ütemben érkeznek a nem várt csavarok. Még azt is készséggel elismerem, hogy a finálé ott a sziklán kicsit túljátszott és túldramatizált (no meg azért kiszámítható), de valahogy ezt a mozit még az is csak erősítette.

Mindenesetre az irány jó, az ilyen filmekre lehet(ne) alapozni. Amiknek már van egy jó forgatókönyve, remek képi világa, amik már levetkőzték a magyar nihillt és sivárságot, amiben nem az a legnagyobb akció, hogy a ló elindul-e vagy sem. Már csak ezt a teljesen felesleges szexet és káromkodást kéne végre elhagyni… szexre ott van Kovi, káromkodásra meg a focimeccs…

75%

Visszaolvasva magam a káromkodást én is kiemeltem, a pornós részeket meg ugyan nem, de arra most is emlékszem, hogy mennyire erőltetettnek és feleslegesnek éreztem azokat.

Örülök, hogy megnézted és hogy tetszett. Az összegzés első mondatával abszolút egyetértek... a másodikon meg jókat mosolyogtam .

Csak a Bakonyos megjegyzést nem értem, mert ha voltak is jelenetek, amiknél a távolság miatt nem volt jelentősége, melyik erdőben veszik fel, a stáb a távolikat tényleg Erdélyben forgatta le.
.

R2-D2 írta:

Otthon

Nem állítom, hogy ezzel a filmmel egy újabb rejtett kincset találtam, de az biztos, hogy a fináléja maradandó élmény. Talán a felvezetés hozzá picit hosszú és lassú, talán európai szemmel kissé fura ez az orosz lakóközösség (a vodkás üveg nem hiányozhat a kaja mellől), de ez a film sokkal élvezetesebb, mint mondjuk az agyondicsért Leviatán volt. Egy nézést mindenképp megér: az filmmániás rajongó meg bővítheti vele Hollywoodon kívüli repertoárját.

Soha rosszabb orosz filmet.

80%
.

Jól hangzik, fogom vele bővíteni a repertoárom .
.

R2-D2 írta:

13 óra: Bengázi titkos katonái

Nekem qrvára tetszett ez az egész. Sokkal kevésbé patrióta, mint azt Baytól várhatná az ember – azt a film végi zászlót is simán megbocsájtom neki, annak én találtam egy átvitt értelmezését is a megbukott részvétellel. Gyakorlatilag az egész mozi az elejétől a végéig feszült és izgalmas, ami családi háttér van benne, az itt remekül kiegészíti a történetet, árnyalja a képet. Sokkal, de sokkal jobb ez a film, mint az Amerikai mesterlövész, itt nem telefonálnak haza bevetés közben, itt nem zökkentik ki az embert hosszúra nyúlt otthoni kitérők. Azon viszont érdemes elgondolkodni – ld. Még Bombák földjén, mégegyszer Amerikai mesterlövész – mi is visz rá jó pár katonát, hogy rendszeresen visszatérjen 60/90 napra abba a pokolba, ahonnan épp megmenekült.

85%

Ha nem estem volna ki a körforgásból egy hétre, akkor valószínű én írtam volna róla előbb . Nagyon vártam már ezt a filmet moziba is, be is linkeltem ide valahova az előzetesét még tavaly, és két hete láttam is, hogy megérkezett a "tékába".

Csak megerősítettél benne, hogy a trailer alapján jól becsültem: egy határértéken belül patrióta, akciódús katonás filmet fogok látni .
.

Ééééés! Visszatértél!!!

Jól tartottam a frontot?

A lényeg meg még csak holnap jön, az Egyiptom istenei kritika... repülő szarvasbogarak által húzott mikulás szánnal...

R2-D2 írta:

A lényeg meg még csak holnap jön, az Egyiptom istenei kritika... repülő szarvasbogarak által húzott mikulás szánnal...

Az szép ! Én már az arany-mecha robotállatokká transzformálódott egyiptomi isteneken sem tudtam túllépni.

Rúgj bele abba a filmbe párat a nevemben is, így látatlanban, ha kérhetem.
.

.





Egyiptom istenei





Arra ugyan tényleg nincs mentség, hogy végül is miért néztem meg ezt a „remekművet” (néha mazochista az ember, meg azért titokban érdekelt is), arra viszont az alább következő írás talán elég, hogy miért csak két nap alatt (!!) sikerült abszolválnom a filmet. Első nap simán belealudtam, aztán második nap újult erővel, az egyiptomi mitológiába, Alex Proyas rendezőbe, no meg Jaime Lannisterbe vetett szimpátiám hatására csak végigültem… nos, kár volt.  Minden rossz igaz, amit erről a filmről írnak, nem is értem, hogy gondolhatta bárki azt Hollywoodban, hogy ezt a mozit érdemes kiküldeni a nagyközönség elé.     Ez még egy Asylium projektnek is gyenge lenne, szinte már vártam, a következő homokviharban mikor kezdenek cápák potyogni az égből…    az ugyan nem jött, de az óriás cserebogarak által húzott repülő mikulás szekér sem sokkal gyengébb ötlet…  

„Kezdetben volt egy nagy korong. Lent a föld lapos, s fent a csillagok.
Alattunk lent az ördögök, felettünk fent az angyalok.
Így játszadoztak az emberek, éltek és álmodtak, mi mást lehet?”

Ez a V’Moto Rock dalszöveg jutott eszembe a film nézése közben, volt egy jelenet, mikor Ré, a fő-fő mufti isten a lapos földgolyó ( ) fölött őrködve, egy űrnaszádon trónolva szemlélte és védte a világot, ahova felröpül hozzá unokája, majd fia is. Sok más jelenet is volt a filmben, ami kínos röhögésre késztetett, de a CGI lapos földkerekség (hehe, ez a jó szó) és a fölötte keringő űrállomáson trónoló öreg isten látványa mindent vitt.    Olyan volt, mint az Üzenet az űrből vitorlása, amin a világűr jéghidegében szkafander nélkül mászkáltak a szereplők… ehhez képest az alaverzum – bocsánat, az alvilág – még kimondottan érdekesre sikeredett. Csak azt nem tudom, hogy az hol volt, mert azt nem mutatták: a pizzaszelet vastagságú bolygón nem igen volt hely akkora csarnokra, amit még Balin, Mória ura is megirigyelhetne.    Ha amúgy az egész Egyiptom istenei rendben lenne (de nincs), ez az erőltetett akkori világkép külső megjelenítése szerintem akkor is teljesen felesleges és erőltetett lenne bele: süt belőle a tanácstalanság, hogy most akkor mit is akarunk kezdeni a filmmel. Sajnos a korábban nekem kifejezetten tetsző filmeket készítő Alex Proyas rendező totál elveszett a mitológia és a fantasy/kalandfilm útvesztőiben, fogalma sem volt, hogy lehetne egy istenekkel teletűzdelt mozit nagyjából szórakoztatóan vászonra vinni. Ez a vígjáték kb. egy szinten van az A titánok harca/haragja párossal, az pedig nem túl jó ajánló.  

Az alaphelyzet ugye az, hogy a hajdani Egyiptomban az istenek az emberek között éltek – wtf, a fáraókról szóló töriórán vélhetően a forgatókönyvírók hiányoztak – sőt mi több, ők az emberek királyai. Hogy ez most mekkora baromság, az most mellékes, a lényeg az, hogy ezek az istenek pont úgy működnek, mint az emberek: tele vannak irigységgel, hatalomvággyal, sértődéssel – annyiban különböznek tőlünk, hogy magasabbak, no meg hogy isteni erejük van… de erre majd még kitérek. No. Van Seth, a sivatag ura (Gerard Butler), akinek a testvére, Oziris épp örökösödési ceremóniát tart. Mindketten a nagy és hatalmas Ré isten (Geoffrey Rush) leszármazottai, így talán logikus lenne, hogy Seth kapja meg Oziris lemondása után a koronát – ám a családi tanács máshogy dönt. Az egész szitu kísértetiesen emlékeztet a Koppány-István felállásra, bár itt Oziris csak nyugdíjba akar menni, az ősi jog és törvény (tényleg, isteneknél ennek van értelme??) szerint viszont Seth lehetne a trónörökös, úgyhogy simán plágium – a kérdés az, hogy István lopta-e az ötletet az egyiptomi istenektől, vagy esetleg Proyas látta az István, a királyt… de tulajdonképp mindegy.    Seth elveszi a koronát testvérétől és annak fiától, Hórusztól (Nikolaj Coster-Waldau)… ja, tőle még a szemét is elveszi, amiben az az erejét hordozza. Simán kikapja a színpadon, míg a másik iparos megvakul.

Egyébként bármennyire idiótán hangzik ez az egész, ez csak annyira idióta, amennyire maga az egyiptomi mitológia az. A nagyobbik baj magával a megjelenítéssel van: a szárnyas vasemberré átalakuló istenségek látványa, azok Neo vs. Smith szerű harca kifejezetten kínos – még egy ilyen fantasyban is... a szárnyas vasemberek helyett egyébként szabadon behelyettesíthető mondjuk a Hook-féle Csingling (Julia Roberts) szitakötő utánzata, páncélban.    Meg hát, hogyan is ne lenne kínos, mikor az egész film képi világa, trükkjei, CGI-je rengeteg kívánnivalót hagynak maguk után. Néhány alaposabban kidolgozott jelenet mellett a film digitális trükkjei többnyire átlag alattiak, és még azok közül is kilóg egynémely szcéna: van egy jelenet, mikor Seth megérkezik exéhez a cserebogár-szánon, és lekaszabol mindenkit, utána jön ugye a serege, a piros bogarak – nos, az a kép pont úgy néz ki, mint ami nincs befejezve egy digitális storyboardban.    De amúgy is, az egész látvány iszonyat giccses, a Múmia filmek méltósága, az egyiptomi építmények monumentalitása, azok tisztelete itt mind hiányzik. Értem, hogy itt nem szarral dobálózunk, hanem istenek (titánok) harca folyik, de akkor is…

Az istenek harcába természetesen belekeveredik Aladin reinkarnációja, egy bizonyos Bek nevű halandó is (Brenton Thwaites). A kölyök profi zsebtolvaj, barátnője unszolására Indiana Jonest játszik és betör Seth palotájába, ahonnan ellopja Hórusz egyik szemét… hát persze.    De oké, kell egy emberi hős az istenek közé, aki aztán majd ráébreszti a vereségétől visszavonultan élő istent (Luke-szindróma    ), hogy tegye vissza egyik szemét és változtassa a világot olyanná, mint volt: söpörje el a gonosz Seth nagybácsi pusztító uralmát.  A történet innentől meg már semmi újdonságot nem rejteget, az isten és a néha hóna alá kapott ember (nem kicsit volt hobbitos utánérzésem) fura párosa a szokásos próbatételeken át eljut a célig, s a végén minden jóra fordul… azt hiszem, ezzel nem árulok el túl nagy spoilert. Akkor lenne az, ha máshogy történne… szóval Hórusz és Bek civakodásában töltjük a két órát, az isteni erő és méretkülönbség – komolyan, azért arra odafigyelhettek volna, hogy MINDIG nagyobbnak is tűnjön Hórusz – és az emberi leleményesség csodás kombinációjával hőseink legyőznek minden akadályt.    Pedig aztán rengeteg kutyafejű harcos állja útjukat, aztán jön két topmodell, a Dűnéből kibukkanó óriáskígyókon lovagolva, sőt, egy eszméletlen buta, homokból előtörő, Leonidasz-sisakot viselő Szfinx találós kérdését is meg kell válaszolni. Szegény biztos csak az után változott kőszoborrá, hogy beengedte az ellenséget a bázisra. És még hogy a film szerelmi szála is teljes legyen, van egy kimondottan kellemes kinézetű lány, akit ki kell hozni az alvilágból – a love story garantált. S ha már itt tartunk, a film legjobb és leghangulatosabb jelenete egyébként pont az alvilági ítélő bizottság: jók az ítészek, s jó volt maga a hangulat is, Anubisszal az élen.

Képtelen vagyok igazán kapaszkodót találni a filmben. Nem elég, hogy a történet egy eszeveszett baromság (bárgyú, ötlettelen és nevetséges, semmi köze nincs a mitológiához), hogy a látvány a ráköltött milliók ellenére is tényleg pocsék, de nincs egy értelmes dialógus az egészben, nincs egy igazán jól elhelyezett poén, mint ahogy nincs egy szívszorító pillanat sem – pedig az azért elvárás lehetne egy ilyesfajta blockbustertől. Helyette szárnyas páncélba transzformálódó istenek csépelik egymást – Seth felturbózása különösen kínos – és lézerfegyverként funkcionáló tűzlándzsával kergetik el a szörnyet: az űrben is (!!), meg mikor ki akarja inni a Nílust, akkor is. No comment.    A film legnagyobb erénye az, hogy úgy istenigazából fel sem tudott idegesíteni: mikor az első átváltozás megvolt, onnantól csupán érdeklődéssel figyeltem, mi jöhet még. Jött, nagyon sok minden, többnyire észtvesztő ökörség – talán csak a démonos és az alvilági részek jöttek be. De a többi… felejtsük el. Ja, és még valami: a mozi legnagyobb előzetes kritikája, miszerint fehér színészek szerepelnek az egyiptomi színen, totál irreleváns: ennek a mozinak tökmindegy, milyen színű az actorgárdája. Az sem mentette volna meg, ha mindenki arab és/vagy fekete… meg különben is: honnan tudja bárki is, hogy az istenek milyen bőrszínűek voltak?





35%



.

R2-D2 írta:

Egyiptom istenei

Arra ugyan tényleg nincs mentség, hogy végül is miért néztem meg ezt a „remekművet” (néha mazochista az ember, meg azért titokban érdekelt is), arra viszont az alább következő írás talán elég, hogy miért csak két nap alatt (!!) sikerült abszolválnom a filmet. Első nap simán belealudtam, aztán második nap újult erővel, az egyiptomi mitológiába, Alex Proyas rendezőbe, no meg Jaime Lannisterbe vetett szimpátiám hatására csak végigültem… nos, kár volt.  Minden rossz igaz, amit erről a filmről írnak, nem is értem, hogy gondolhatta bárki azt Hollywoodban, hogy ezt a mozit érdemes kiküldeni a nagyközönség elé.     Ez még egy Asylum projektnek is gyenge lenne, szinte már vártam, a következő homokviharban mikor kezdenek cápák potyogni az égből…    az ugyan nem jött, de az óriás cserebogarak által húzott repülő mikulás szekér sem sokkal gyengébb ötlet…  

Képtelen vagyok igazán kapaszkodót találni a filmben. Nem elég, hogy a történet egy eszeveszett baromság (bárgyú, ötlettelen és nevetséges, semmi köze nincs a mitológiához), hogy a látvány a ráköltött milliók ellenére is tényleg pocsék, de nincs egy értelmes dialógus az egészben, nincs egy igazán jól elhelyezett poén, mint ahogy nincs egy szívszorító pillanat sem – pedig az azért elvárás lehetne egy ilyesfajta blockbustertől. Helyette szárnyas páncélba transzformálódó istenek csépelik egymást – Seth felturbózása különösen kínos – és lézerfegyverként funkcionáló tűzlándzsával kergetik el a szörnyet: az űrben is (!!), meg mikor ki akarja inni a Nílust, akkor is. No comment.    

35%

Ott a pont, engem már az előzetesben is a Titánok haragjának óegyiptomi remake-jére emlékeztetett, ami meg tényleg "Tesco gazdaságos WC-papír"-minőség az ajánlólevelek között (a Titánok harcával még valahogy meg tudtam békülni).

Ha kevés film lesz a BOTTOM-listámhoz év végén, ezt látatlanban is ráteszem.
.

.





Exeter




Jó régen volt már, mikor az Extinctionnal együtt ennek a filmnek az előzetesét is belinkeltem ide – már akkor is az volt a véleményünk, hogy az ördögűzős appot leszámítva van benn potenciál. Aztán már majdnem feledésbe merült az egész – annak ellenére, hogy kinn már egy éve megjelent lemezen, csak nem akart elérhetővé válni… egészen mostanáig. A filmről annyit kell tudni, hogy az a Marcus Nispel rendezte, aki anno a zseniális A Texasi láncfűrészes remake-et összehozta (no meg a borzalmas Conan, a barbárt is), s akinek ez az első olyan filmje, ami nem valaminek a feldolgozása, hanem saját ötlete. Továbbá játszik a moziban az a Stephen Lang, aki ugyebár az Avatar Quaritch századosa volt – szóval olyan nagyon rossz előjelei nem voltak a filmnek. Nagy kockázat így nem is volt benn, csak másfél óra az egész, rossz horrorral meg úgyis tele a padlás, eggyel több, vagy kevesebb, gondoltam, mindegy… háát, még nem döntöttem el, felkerül-e a többi mellé. Bizonyos elemeiben szenzációs, de magán a történeten, az egész forgatókönyvön még illett volna pár évet agyalni. Nonszensz, de ez, így, még a zsáneren belül is kifejezetten gyermeteg és ötlettelen.

A film közvetlen kezdését nem írom le, mert eléggé hatásos jelenet, ráadásul egy kiváló képi világú és hangulatú kezdés, amolyan tipikusan Nispeles, ha szabad ilyet mondani. Aztán váltás, egy bezárt elmegyógyintézet története elevenedik meg korabeli dokumentum anyagokból – amit épp készül az egyház újból megnyitni: ifjúsági központ létrehozása a cél, csak előbb ki kell takarítani a helyet. Az első apró zökkenő itt volt nálam a filmben: értem, hogy helyszínként kiváló egy ilyen épület, no de miért van mindig az, hogy a filmekben minden ilyen elhagyott épület gyakorlatilag full felszerelt?? Mintha a TWD-ben lennénk, fura mód a távozó tulajdonosok még a kezeléshez használt székeket is ott hagyták… ráadásul a történet szerint tűz is pusztított: nos, annak sincs semmi nyoma.  Ezen apró kis zökkenő után aztán jön az első tengelytörést okozó esemény: néhány srác délután kitalálja, hogy este bulit kéne rendezni a lepukkant, üres épületben (mert miért is ne??), és hipp-hopp, estére egy gigászi party kerekedik: metálzenekarral, több tíz résztvevővel, piával, droggal mindennel. Ez úgy baromság, ahogy van, ennél sokkal jobb lett volna magával a partyval kezdeni – magyarázkodás nélkül… A buliban aztán természetesen tombolnak a hormonok, mindenki mindenkivel dugni akar, filmünk főhőse, Patrick (Kelly Blatz) azonban meglehetősen félszeg srác – csak nehezen jön össze az ismeretlen Reignnel (Brittany Curran) is. Aztán kis kapcsolatuk elég hamar szorosabbá válik, mikor is Patrick öccsét, Roryt (Michael Ormsby) valami fura kór gyűri maga alá, a tünetek nyilvánvalósága ellenére egyedül Patrick az, aki ördögűzésért kiált.

A mozi első szakasza – bár vannak benn erősen megkérdőjelezhető dolgok – kifejezetten jó. Hatalmasat hozzátesz ehhez a megállapításhoz az egészen kiváló hangulat, azt hiszem mr. Nispel legnagyobb erénye a filmkészítésben a mindent elsöprő horror feeling megteremtése. Adva van egy – amúgy qrva jó helyen fekvő – üres ház, tele lommal, amiből a rendező mindent kihoz, amit csak lehet: a beállításokkal, a világítással, a szűrők használatával csúcsra pörgeti a zsánert. Egészen az ördögűzés konkrét megtörténéséig simán fel lehet vállalni a filmet – ott azonban valami megborul. Már az előzetesben látott internetes segítség – ördögűző applikáció – is minimum röhejes, de aztán valahogy az egész film kezdi elveszteni komolyságát. Néha burleszkbe illő jelenetek tarkítják a történetet (a baleset), aztán a szereplők totál ad-hoc módon rohangásznak az épületben, a kikötözött srácot néha értelmetlenül meglátogatják, néha simán magára hagyják – és akkor még nem is beszéltünk magáról az ördögűzésről.

Ugyanis, ha nincs pap, van a csináld magad – pontosabban van pap, de annak majd más szerepe lesz –, ebből pedig olyan exorcizmus kerekedik,  amilyet én még életemben nem láttam. Ördögűzés házilag barkácsolt eszközökkel, csapvízzel, mindennel: az egész egyszerre volt végtelenül komikus és szomorú is egyben. Ekkor már sajnáltam, hogy a rendezőnek elfogyott az épkézláb ötlete, hogy nem tudta komolyan venni saját munkáját – a szerintem kényszerűségből felvállalt, nem várt csavar pedig teljesen más irányba terelte az egészet. Aki halott, feltámad, aki él, az nem az, aminek látszik – mr. Nispel rendesen belegabalyodott saját hálójába: a korábban hangulatos, ördögűzősnek indult film átvált valami fura egyvelegbe. Jó nagy adag gore jelenet (némely roppant gagyi és röhejes) tarkítja a bosszúálló démonos történetet, amiben aztán mindenféle családi titkokat is el kellett rejteni. Kár érte, az indulásban ennél jóval több volt – és ez igaz akkor is, hogy ha a meglepetés, amire a történet alapoz, tényleg az: én legalábbis nem gondoltam volna erre a fordulatra, ami ugyan nem áll-leejtő, de legalább nem légből kapott. Sőt, a jó sokáig sehova sem kapcsolható nyitójelenetnek is értelmet ad.

Aztán, ha az ember kicsit utána olvas a film készültének, sok dolog értetővé válik: igazándiból még a film címét sem tudták rendesen lefixálni: egyszerre Exeter, Exitus, és The Asylium. Tekintve, hogy az első hír róla 2011-es, moziba, lemezre meg csak 2015-ben került (ami azért egy ily horrornál nem semmi), azt hiszem, elmondhatjuk, hogy nem volt zökkenőmentes az alkotói folyamat. Én azt éreztem rajta, hogy rendesen változott menet közben a koncepció, a forgatókönyv a sok átírástól meglehetősen szétszórt lett – egészen pontosan olyan, mint mikor egy utcai plakátra mindig ráragasztják az újat, de a régit nem távolítják el előtte. Arra is lehetett volna nagyobb figyelmet fordíttatni, hogy mi is ez az Exeter és miért is úgy hívják a főszereplő démont, ahogy (angol kapcsolat mindkettő), ennek ellenére a film Exitus címmel indul – kissé bizonytalan, vagy mégsem? Valahol a rengeteg gyors vágás, kapkodó kamera és néha követhetetlen tempójú eseményeket is ide veszem, még inkább látszik az egész koncepció mögötti tanácstalanság…

Az egészet egy dolog menti meg a süllyesztőtől, a korábban már említett képi világ: az kifejezetten parádés. Magukkal a színészekkel nem volt bajom, az egyértelmű ilyenkor hogy a sok fiatal srác és lány fogyóeszköz a moziban – ehhez képest meglepően korrektül hozzák a figurájukat. Stephen Lang, mint pap, egészen újszerű látvány volt, valahol furának is tűnt ilyen fizimiskával az Avatar után. A díszlet hibátlan, a kevés jump scare elem működik – bár néha kioltják egymást a trancsírozós jelenetekkel. Arra viszont nem jöttem rá, hogy a moziplakáton szereplő – amúgy jól kinéző – kerti szobornak mi szerepe volt a filmben: mintha az is valami félredobott szál, történeti elem része lenne… Összességében viszont talán mégsem méltatlanul lett parkoló pályára küldve az Exeter, egy nézésre mindenképp jó, de erre sajnos mr. Nispel nem lehet büszke. Igaz, olyan nagyon szégyenkeznie sem kell… no meg azt sem tudhatjuk, az egész félresikerült koncepcióban mekkora az ő szerepe, esetleg mekkora volt a stúdió beleszólása.





70%




.

R2-D2 írta:

Exeter



Jó régen volt már, mikor az Extinctionnal együtt ennek a filmnek az előzetesét is belinkeltem ide – már akkor is az volt a véleményünk, hogy az ördögűzős appot leszámítva van benn potenciál. Aztán már majdnem feledésbe merült az egész – annak ellenére, hogy kinn már egy éve megjelent lemezen, csak nem akart elérhetővé válni… egészen mostanáig.

Egészen az ördögűzés konkrét megtörténéséig simán fel lehet vállalni a filmet – ott azonban valami megborul. Már az előzetesben látott internetes segítség – ördögűző applikáció – is minimum röhejes, de aztán valahogy az egész film kezdi elveszteni komolyságát. Néha burleszkbe illő jelenetek tarkítják a történetet (a baleset), aztán a szereplők totál ad-hoc módon rohangásznak az épületben, a kikötözött srácot néha értelmetlenül meglátogatják, néha simán magára hagyják – és akkor még nem is beszéltünk magáról az ördögűzésről. Ugyanis, ha nincs pap, van a csináld magad – pontosabban van pap, de annak majd más szerepe lesz –, ebből pedig olyan exorcizmus kerekedik,  amilyet én még életemben nem láttam. Ördögűzés házilag barkácsolt eszközökkel, csapvízzel, mindennel: az egész egyszerre volt végtelenül komikus és szomorú is egyben. Ekkor már sajnáltam, hogy a rendezőnek elfogyott az épkézláb ötlete, hogy nem tudta komolyan venni saját munkáját – a szerintem kényszerűségből felvállalt, nem várt csavar pedig teljesen más irányba terelte az egészet.

70%

Hát, nálam ez igazából épp fordítva volt . Félreérthető lehettem az előzetes linkelése idején, mert amilyen elborult ötlet a házibarkács ördögűzés, annyira tetszett görbe tükörként. "Dr. Google" és a "fórumos/netes szakértők" korában annyira telitalálat egy ilyen "elsősegélyes" fricska, ami nekem többet ért, mintha ez csak egy sokadik egykaptafás ördögűzős film lenne. Pont nemrég volt egy filmben, ahogy az apa úgy próbált ellátni egy lőtt vállsebet, hogy a fia olvasta fel neki az instrukciókat okostelóról . Ettől még nem mondom, hogy ennek jónak is kell lennie, de ezért érdekel, és ezért kaptam fel rá a fejem akkor.

Bizony, sajnos feledésbe merült, de köszi, hogy eszembe juttattad, ez most már biztos nem marad sokáig így .
.

Niwrok írta:

Exeter

Bizony, sajnos feledésbe merült, de köszi, hogy eszembe juttattad, ez most már biztos nem marad sokáig így  

De azért még Elsert sem feledted?

R2-D2 írta:

Exeter

A mozi első szakasza – bár vannak benn erősen megkérdőjelezhető dolgok – kifejezetten jó. Hatalmasat hozzátesz ehhez a megállapításhoz az egészen kiváló hangulat, azt hiszem mr. Nispel legnagyobb erénye a filmkészítésben a mindent elsöprő horror feeling megteremtése. Adva van egy – amúgy qrva jó helyen fekvő – üres ház, tele lommal, amiből a rendező mindent kihoz, amit csak lehet: a beállításokkal, a világítással, a szűrők használatával csúcsra pörgeti a zsánert. Egészen az ördögűzés konkrét megtörténéséig simán fel lehet vállalni a filmet – ott azonban valami megborul. Már az előzetesben látott internetes segítség – ördögűző applikáció – is minimum röhejes, de aztán valahogy az egész film kezdi elveszteni komolyságát. Néha burleszkbe illő jelenetek tarkítják a történetet (a baleset), aztán a szereplők totál ad-hoc módon rohangásznak az épületben, a kikötözött srácot néha értelmetlenül meglátogatják, néha simán magára hagyják – és akkor még nem is beszéltünk magáról az ördögűzésről.

Az egészet egy dolog menti meg a süllyesztőtől, a korábban már említett képi világ: az kifejezetten parádés. Magukkal a színészekkel nem volt bajom, az egyértelmű ilyenkor hogy a sok fiatal srác és lány fogyóeszköz a moziban – ehhez képest meglepően korrektül hozzák a figurájukat. A díszlet hibátlan, a kevés jump scare elem működik – bár néha kioltják egymást a trancsírozós jelenetekkel. Összességében viszont talán mégsem méltatlanul lett parkoló pályára küldve az Exeter, egy nézésre mindenképp jó, de erre sajnos mr. Nispel nem lehet büszke. Igaz, olyan nagyon szégyenkeznie sem kell… no meg azt sem tudhatjuk, az egész félresikerült koncepcióban mekkora az ő szerepe, esetleg mekkora volt a stúdió beleszólása.

70%

Ma úgy látszik, ilyen fordított napot játszunk   . Nagyjából ugyanis azt tudom elmondani az Exeterről, amit te is írtál... csak nem ehhez a filmhez, hanem a The Visithez   ! Azaz hogy ugyan írtál pár negatívumot, de azok közül semmi nem készített fel arra a szarra, ami szembejött, és hogy rég láttam ennyire idegesítő és idióta filmet... amit egyébként nálam két dolog mentett elégségesre, és az egyik éppen az ördögűzés és az azt követő események, a sztori második fele.

Részemről a bevezetőt követő fél óra, ahogy van, szemét. Nemhogy a bulinál kellett volna indulnia a filmnek, hanem eleve ki is kellett volna hagyni a filmből! Mi a francért kell egy gigaparty, ha utána úgyis csak egy szolid, másnapos/szétszívott társaság marad? Akkor miért nem lehet velük kezdeni, mint egy kaland- és bulivágyó haveri társasággal?! A nagyobbik baj mondjuk ebben az volt, hogy egy olyan csapatról van szó, ami bőséggel tartalmaz irritáló pojácákat és súlytalan, érdektelen hullajelölt senkiket, olyan színészpalánták alakításában, akiket nyilván tenyészteni kellett, hogy ennyire tehetségtelenek legyenek! A mélypont Rory, minden szempontból, akinek ilyen formán a démoni megszállása sikerrel idézte fel bennem a legendás Ekszöszájzbúúk Ferikét, azaz  a magyar "Warren-akták" legismertebbikét   . Erre már csak bónuszként jöttek rá a teljesség igénye nélkül az olyan dolgok, mint a szinte követhetetlenre és totál értelmetlenre vágott sztori (ami mintha jelentős mennyiségben fogyasztott volna a buli alatt felszolgált speedből, úgy vált szinte percenként stílust, hangulatot vagy akár sablont), a sírnivalóan béna akciójelenetek (az említett autós gázolás mellől azért a csákányos halált és a hobót sem hagynám ki), a hiteltelenül ostoba kitérők (igen, minden leégett, jó pár éve elhagyatott épület padlásán van egy tévé és egy videó, ami azonnal üzemképes   ), ahogy az első harmad kereteiből kilépve az is, hogy a film kétharmada értelmetlen és érdektelen rohangálás az épületben, csak hogy valahogy mindenki kinyiffanjon végre. Horrorként ez így nehezen minősíthető, a feszültsége nulla, és csak az mentette meg a kikapcsolástól (miután kizárólag azon tudtam szórakozni, hogy felidéztem Ferikét...   ), hogy tudtam, jönnek még jobb részek, és hogy azok nyomán trancsír-komédiát kezdtem várni... csak ez komédiának is olyan, hogy egy poén van benne.

És ebben a legjobban az dühített fel, hogy ha kiradírozom a fentieket a filmből, akkor a "maradék", a háttér és a díszlet zseniális, de még a sztorinak is rögtön kilátszanak a pozitív vonásai! Annyira kidolgozott, annyira profi az operatőri munka, és minden olyan apró ötletek, kellékek tucatjaival van tele, hogy sokszor nem hittem a szememnek! Patrick fegyvere a lépcsőn felfelé menet, a legutolsó szellő által meglebbentett szemét, az ördögűzős app és annak animációi, a MacGyver-módszerek a tervek végrehajtására és a vészhelyzetek elhárítására (a befőttesüveges beszólás külön pluszpont, nem kevésbé a fegyverként használt rozsdamaró!), a második megszállás hangulata, látványa és feszültsége szinte végig (na, legkésőbb ott a csajnál látszik, hogy Roryé mennyire béna) emelendő ki leginkább, de szerintem részleteiben nézve majd' minden jelenetnél mondhatnék olyat, amiből a profik is tudnának tanulni, pedig egyébként csupa háttéremberről van szó, akik eddig csak bedolgoztak a "nagyok" keze alá.

Részemről Mr. Nispel nyugodtan szégyenkezhet, mert ezt a filmet ő baszta el saját projektként, akármiért is, így rántva le a többség kiváló munkáját a szarba.

5/10
.

.





A függetlenség napja: Feltámadás




Emberek, ne izguljatok!! Ha idejön egy bazi nagy űrhajó, aminek nincs épp más parkolóhelye, mint az Atlanti óceán, s amin egy bolygónyi hangy utazik, semmi gáz!! Az emberiség, élén a hős amerikaiakkal tuti, megint megmenti magát!! Mindegy, mekkora erőfölényben vannak, az emberek úgyis találnak valamit, amivel a csúnya rossz bogarakat haza lehet kergetni – tényleg, mi ez a fránya bogár/hangyafóbia a sci-fikben??

Megmondom őszintén, ettől, ezzel még semmi bajom nem lett volna. Egy, ezen a vonalon felfűzött, Roland Emmerich nevével fémjelzett, az A függetlenség napja folytatásaként aposztrofált történettől nem fogtam volna a fejem a moziban – sőt, pontosan erre számítottam a filmtől. Viszont amit tegnap láttam, az simán 2014-es Godzillai magasságokat ért el az idiotizmusban, ráadásul mr. Pusztító (Emmerich) ötlettelensége szinte már kínosan kacsintgatott ki a vászonról. Ha erre a TÖRTÉNETRE kellett húsz évet várni, akkor a magam részéről simán kibírtam volna még húsz évet, hogy közben esetleg valami kóbor forgatókönyvíró Hollywoodban bekopog a stáb ajtaján: van egy épkézláb sztorin az újabb invázióhoz. S megint csak felvetődik a kérdés: nincs egy kibaszott MEO Hollywoodban, akik merik azt mondani egy több száz millió dolláros szuperprodukciónak: Emberek, ez így nagyon gáz? Ezt nem kéne moziba küldeni?

Az első gond ott van, hogy ugyebár 20 év telt el ’96 óta… ez pedig nem kicsit megkavarta az írókat. A húsz év ugyanis a színészek részéről behatárol sok mindent: a hajdani hősöket még pont vissza lehet hozni, a hajdani hősök gyerekei meg már pont abban a korban vannak, hogy át lehet adni nekik a stafétát – néhány régi öreget ki lehet nyírni, az egész mozinak gyönyörű ívet lehetne adni érzelmileg, történetileg mindenhogy. Ezt az utóbbi időben más film is próbálta – kevés sikerrel – de ott igazából az eltelt idő maximum a színészek arcán látszott meg: egy képzelt világ képzelt látványában nincs jelentősége az eltelt évtizedeknek. Itt viszont van. Qrvára is van… és engem ez rögtön az első tíz percben kidobott az A függetlenség napja 2-ből (továbbiakban az egyszerűség miatt Feltámadás)  Húsz évvel és hárommilliárd halottal – ezt ők mondják, nem én!! – az első bogárinvázió után az emberiség soha nem látott jólétben és technikai fejlettségben él. A hivatalos – egysoros – magyarázat szerint – az idegen technológia segítette ezt a gyors fejlődést, de azért hadd akadjak már fenn az egész újjáépítés gyorsaságán és mikéntjén, a holdbázison, a star wars világában megszokott módon röpködő űrhajókon… ennyi idő alatt, a felére fogyott emberiséggel (akik jó része ugyebár fejlett világban pusztult el) ez képtelenség. Mi több, baromság: a film által felvázolt világkép eszméletlen jól néz ki és látványos, de képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy mindezt húsz év alatt… Persze, értem, nem hagyhattak nagyobb időtávot a színészek/karakterek miatt, de ezzel pont abba a csapdába estek, mint mondjuk a Wayward Pines alkotói: ott a túl nagy időintervallummal rombolták le a hitelességet, itt meg a túl picivel.

Ez már az elején egy rossz ómen volt, de a mozi ettől még lehetett volna jó… csak nem lett az. Emmerich az égvilágon nem csinált mást, mint a saját (és mások) filmjeinek a korábbi elemeit bedobta a darálóba és a kiadott masszát formázta húspogácsába. Alapban is az egész nem más, mint egy ID4 remake – ugyanúgy egy fan service, mint a TFA volt – de itt még jó adag 2012-vel, Végjátékkal és Aliennel van kiegészítve az egész képi világ. Ez pedig gáz… szinte minden egyes jelenetet, épület összedőlést, beállítást láttunk már máshol – jobb esetben saját filmjeiben, rosszabb esetben máshol. Azt meg már szóvá sem teszem, hogy az a gigászi csata a repülőkkel csak azért nem SW jelenet, mert még a felturbózott F18 sem tud repülni az űrben. A Feltámadás ékes példája az ötlettelenségnek és az elkényelmesedésnek: az amúgy számtalan hibától hemzsegő első részének nyomába sem ér – az lehet, hogy látványban legyőzi, de annak a buta bája szerethetővé tette azt. Mára már csak a butaság maradt meg, szinte minden területen: legyen az egy holdról ellopott űrhajó, egy eldőlő szuperfegyver megállítása vagy az afrikai sivatagból szalajtott machetés karakter személyében (tényleg, ő most miért is???). S ha már a karaktereknél tartunk, néha az a legnagyobb baj, mikor ezek a karakterek megszólalnak… én nem tudom, ki írta ezeket a dialógusokat, de néha a fejemet fogtam közben tőlük. Valami eszméletlen ecebóca és semmitmondó párbeszédeket hallunk, hihetetlenül lapos poénokat – pedig érezni, hogy a készítők próbáltak rámenni a mozi viccesebb oldalára is: Goldblum egysorosai még csak hagyján, de pl. az öreg bolond doki viselkedése, alsógatyája szerintem roppant… erőltetett.

De hogy ne csak a negatív oldalát domborítsam ki a filmnek, azért néhány (kevés) dolog tetszett is benne. Az jó volt, ahogy a régi karaktereket beleszőtték a sztoriba – Will Smith bekaphatja – amikor az első rész szereplői feltűnnek a vásznon, az embert önkéntelenül elönti valami nosztalgia. Más kérdés, hogy az hobóvá alakított, kissé paranoiás, beteg korábbi elnökből két nap alatt megint csak sikerült egy überfasza hőst csinálni, de hát ilyen már az első epizódban is volt. Itt, mintha Jézus megérintette volna angyalomat, még a botot is elhagyja a végére… de valahol mégiscsak jó volt látni újra Bill Pullmant. Magam részéről legjobban mégiscsak William Fichtnernek örültem (az más kérdés, hogy mennyire is idióta módon került abba a pozícióba, amibe kerül), meg persze a kisebbik Hemsworth gyereknek, a Liamnak, aki ugye az Éhezők viadalában kísérte Katnisst útján – no meg aki Smith karakterét próbálta pótolni. A többi régi/új színésszel sincs semmi különösebb baj, nem rajtuk múlt, hogy esetleg figuráik üresek, egysíkúak és semmitmondóak voltak, ők, amit lehetett megtették. Ezért nem bántom a fiatal, őrségváltó generáció tagjait sem: szimpatikus társaság, nem ők tehetnek róla, ha hülyeségeket csinálnak és mondanak. Meg arról sem, hogy van megírva az egymáshoz való viszonyuk, biztos Emmerich Top Gunt is nézett előtte….

A pozitívumok sekély tengerét egyébként majdnem teljes egészében a látvány tölti ki. Nem szeretem azt a szót, hogy pusztításpornó, mert az égvilágon semmi értelme nincs, viszont az tény, hogy – stílusnál maradva – egy gigászi képi orgia az egész. Legyen szó akár a Holdbázis látványáról, akár a romba dőlő városokról (bár… néha itt elnagyolt a nézőpont), akár az alienek kinézetéről, akár a légi csatáról. Ha valaki attól el tud tekinteni – én alapban nem tudok – milyen események, párbeszédek gondolatok, motivációk vezettek ahhoz, hogy bizonyos karakterek azt tegyék, amiket látunk, akkor egy teljesen élvezhető, két órás sci-fi katasztrófafilmek kapunk. Mert igen, ez már sokkal inkább sci-fi, mint elődje, itt, a Holdas résszel, a futurisztikus jelennel, az idegenek látványával, űrhajóival, technológiájával eltolódtak az arányok a fantasztikus film felé. Ami egyáltalán nem baj – sőt!!! – csupán icipicit (mondjuk még húsz évet) agyalni kellett volna azon a fránya forgatókönyvön. És nem mondjuk azt kitalálni az ellenség motivációjának (megint), hogy idejönnek, mert kell valami a bolygónkról… Egyébként is: 1.) az első részben azt mondták a hajón volt az egész hangy civilizáció, erre tessék, az csak egy királynő volt a sok közül. 2.) és ez érdekesebb: ha az új hajó meghallotta a segélykiáltást, ez a királynő mérgében idejön büntetni, akkor most mi is ez a mag leszívás??? Mi is a valódi motiváció? Szóval… ha őméltósága idejön, leszáll a bolygóra, – ezek szerint véletlenül – ledózerolja Londont, kiszívja az energiát a Földből és közben senki nem támadja meg, akkor nincs is légi csata? Akkor elmegy? Akkor most ez most bosszú, vagy energia szerzés? Vagy a kettő fura egyvelege?

Már csak azért kérdem, mert előző este néztem az első részt és ott szó sem volt semmi leszívásról, ott csupán a pusztítás, leigázás volt a fő motiváció. Ezzel, hogy kicsit – nem nagyon, csak épp hogycsak – meglökték az egészet, sok minden félresíklott: nem mondom, hogy nem lehet kidumálni, de egymás után a két film bizony mutat némi kontuinitásbeli problémát. Az viszont jó, hogy itt már nem kell környezetvédelemmel kampányolni, biciklizni az épületben – no meg hogy seggrészeg emberek 1-2 óra múlva nem állnak színjózanul ismét a helyzetük magaslatán. Sőt, itt talán még a szerettek elvesztése is komolyabb törést okoz a karakterekben, mint korábban: a húsz év alatt leszoktak a piáról, megtanultak siratni is. Milyen qrva jó, hogy jöttek ezek a hangyok…

A Feltámadás egy borzasztó látványos, de iszonyat buta film. Teljesen hülyének nézi a nézőt, azt gondolja, hogy a korábbi film szereplőinek behozása és ugyannak a sztorinak másodszori elmesélése elég. Hááát.. lehet, másnak igen, de nekem nem. Megvan az idei év Godzillája.





40%




.

R2-D2 írta:

A függetlenség napja: Feltámadás


40%

Egyezik a százalékunk!
Amúgy rejtély nekem, hogy minek várta meg a stúdió Emmerichet a folytatással, akiből láthatóan minden szufla kifogyott az eltelt 20 évben.

Remo írta:

Egyezik a százalékunk!
Amúgy rejtély nekem, hogy minek várta meg a stúdió Emmerichet a folytatással, akiből láthatóan minden szufla kifogyott az eltelt 20 évben.

Ja, láttam, nagy nehezen el tudtalak olvasni. Valami miatt az IE-ben nem működik ablogod (egyik sem), de megoldottam más böngészőben... viszont a Holnaputánt én kifejezetten szeretem...

És igen, én sem értem, ERRE mi a francot kellett várni 20 évet. Töménytelen ökörség van még a moziban, ami nem is fért be az írásomba... ha 20 évig tart egy ilyen forgatókönyv, akkor nem is csodálkozom, néha milyen idiótaságok jönnek le Hollywood fútószalagán.