R2-D2 írásai 2.0

.




A tenger szívében





1851. november 14-én New Yorkban egy bizonyos Herman Melville nevű úriember tollából Moby Dick címmel – Angliában október 18-án The whale címmel – megjelent egy kalandregény, amiben egy korosodó kapitány mániákusan hajszol egy nagy fehér ámbráscetet. A bálnát Moby Dicknek hívják, ami maga a pusztító természet, a legénység pedig – bár tudják, hogy őrültség – az utolsó percekig a kapitányuk parancsait követve küzd vele a partoktól távoli óceánon. Gondolom, a történetet mindenki ismeri – már aki elég idős ahhoz, hogy emlékezzen még milyen dolog könyvet OLVASNI – viszont azt talán kevesebben tudják, hogy Melville honnan is merítette ihletét a történet megírásához. Nos, saját hajós élményei mellett a 30-as években a chilei szigetek mellett garázdálkodó, Mocha Dick névre keresztelt bálnáról keringő történetekből, illetve egy,1820-ban nantucketi kikötőből kifutott, majd szerencsétlenül járt bálnavadász hajó, az Essex esetéből.

Az A tenger szívében – egy pici meglepetésemre – pedig nem más, mint ezen az Essex sztorin (tehát elvileg valós eseményeken) alapuló, Moby Dicket is magába foglaló klasszikus tengeri történet, ám egy nagyon érdekes szemszögből. Azt az estét meséli el, ahol Menville megismerkedik magával a kalanddal, ahol az Essex egyetlen (ez amúgy dramaturgiailag fontos) túlélője nagy unszolásra elmeséli, mi történt velük 3 évtizeddel korábban. Amikor végül is kiderül, hogy a hajdanán rookie matróz milyen titkot, milyen lelki terhet cipel magával, amit még feleségének sem mondhat el. A film így válik egy két idősíkos nagyszabású kalanddá, amiben a hideg téli éjszakán elmesélt történet Menville jegyzetein keresztül megelevenedik a vásznon, s amiből majd idővel megszületik Moby Dick sztorija. Ugyanis minden prekoncepció és híresztelés ellenére ez a film egyáltalán nem egy klasszikus adaptáció, sőt, témájában sokkal inkább tekinthető az Essex katasztrófájának, mint magának a Nagy Fehér Bálna meséjének. Lecsupaszítva egy egész jól megcsinált hajós kaland, ami képes egyensúlyozni a Kapitány és Katona, a Kon-Tiki, illetve a Karib tenger kalózai között, ugyanakkor a gondolatisága és korrajza messze túlmutat a sima kalandfilm mivoltán.

Herman Melvillenek (Ben Wishaw) feltett szándéka, hogy a régóta hallgatásba burkolódzó Tom Nickersonból (Brendan Gleeson) a lehető legtöbb információt szedjen ki egy három évtizeddel ezelőtti hajószerencsétlenség kapcsán, amikor is az Essex hajó Nantuckettől távoli partokon a hullámsírba merült, a túlélői pedig egy óriási fehér bálnáról suttogtak. Menville így kis családjának össz vagyonát kockára téve bekopog az öreg, mogorva és alkoholista Tomhoz, hogy mesélje már el neki, mi is történt azon az úton – cserébe pedig fizetni is hajlandó érte (az újságírás és a bulvár hajnala??). A fickó nagy nehezen kötélnek áll és belekezd a mesélésbe, mikor is az Essex, vele a fedélzetén kifutott Nantucketből, hogy több ezer hordónyi bálnaolajjal térjen vissza, busás hasznot hozva a hajóztató cégnek és a tiszteknek. Mindig fura volt amúgy belegondolni a múltba, mikor így szembesítik vele az embert, de 1820-ban még nem volt kőolaj, így a világítást a bálnák zsírjából nyert olajjal oldották meg – épp ezért virágzó üzletág volt akkoriban a bálnavadászat (azon is érdemes elgondolkodni, hogy ez hova vezetett). Szóval az Essex kifut, kapitánya egy protekciós, tapasztalatlan bennfentes, bizonyos Pollard (Benjamin Walker), míg első tisztje egy Owen Chase nevű, nagyszájú, de profi srác (Chris „James Hunt” Hemsworth), akik között a legelső percektől érezhető ellentét feszül. Sőt, már eleve az öreg is úgy kezdi meséjét, hogy ez az egész két ember története… akik törvényszerűen konfliktusba kerülnek, majd a bajban törvényszerűen kénytelenek lesznek összedolgozni.

Ugyanis a pár hónaposra tervezett árubeszerzés másfél éves hajóúttá nyúlik, miután azok a fránya bálnák csak nem akarnak a szigonyok elé úszni – az Essex pedig, hajszolva a pénzt és a dicsőséget, meglehetősen messzi vizekre merészkedik otthontól. Vélhetően ez a hajóút a valóságban meglehetősen unalmas volt – még belegondolni is szörnyű, mit lehet csinálni egy átkozott hajón másfél évig, sok büdös és koszos férfi között – azonban Ron Howardnak csak sikerült érdekességet csempészni a film azon szakaszába is, amikor nem kimondottan az akcióról szól a történet. Egyrészt ugyebár a kapitány és az első tiszt közti feszültség tapinthatóvá tételével, másrészt meg a helyenként szenzációs kamera beállításokkal. Qrva jó volt, ahogy néha a hajó bizonyos helyeiről (egészen elképesztő helyeiről)  láthattuk az eseményeket, olyan volt, mint egy interaktív videojáték. Ami aztán a nagy összecsapásban csúcsosodott ki, a nagy ütközetben az Essex és Moby Dick között – egyébként arányaiban ez mégis meglepően kis súllyal szerepel a filmben. Aki bálnás katasztrófafilmet vár, bizony csalódhat, az A tenger szívében sokkal inkább hasonlít egy hajótöréses kalandfilmhez, ami hajótörésnek csupán kiváltó oka a Nagy Fehér Bálna.

A mozi utolsó harmada ebből kifolyólag némi Robinson Crusoe és némi Rendíthetetlen (na jó, Pi élete, de azt nem szeretem) keveredése. Kicsit ugyan nagyléptékűen, de eléggé hihetően van ábrázolva a másfél hónapos hánykódás a tengeren, a súlyos döntések dilemmája és drámája. Szinte ott vagyunk a túlélőkkel, szinte mi is érezzük a bőrünkön az egyenlítő környéki nap perzselő erejét, szinte nekünk is cserepes lesz a szánk a végére. Ron Howard viszont nagyon jól érezte meg, miből, mennyit kell mutatni – ez vonatkozik az egész filmre –, mert lehet, a csónakokban túlélésből ennél többet láttatni már sok lett volna. A rendező valahogy mindig jó ütemben váltott helyszínt, témát, hangulatot, s kivételesen az időugrásoknál sem az elsumákolást éreztem elsődleges szándéknak, hanem inkább a dinamika fenntartását. S ide kapcsolódik egy apró megjegyzés: még ha tudat alatt is, de zseniálisan van manipulálva a néző túlélés szempontjából – miután a film elején egy apró mondatocskában elhangzik, hogy Tom az Essex egyetlen túlélője, így az egész film alatt feszülten lehet várni, ki, mikor válik a hullámok áldozatává…

Külön pár szót kell mondjak a fináléról. Az érzelmi része is remekül működik, de engem sokkal jobban lenyűgözött (ismét) az a vizsgálat, ami az Essex útját volt hivatott kivizsgálni. Ugyanis megint csak megbizonyosodtam róla, hogy van, ami állandó és örök, amit soha, semmilyen korszak, rendszer nem lesz képes megváltoztatni. Maximum a maga képére formálni – bármi más ezzel kapcsolatban illúzió. A korrajz egyébként zseniális, tényleg ott vagyunk 1820-ban, tényleg járjuk a sáros, döngölt utcákat… vagy pedig tényleg kinn vagyunk a tengeren és éljük át a kalandokat magunk is (vagy épp forog a gyomrunk nekünk is a viharban – kamera, ugyebár!) A CGI vihart leszámítva a mozi látványvilága, hangulat hibátlan, a bálnák pedig szinte kiugranak a vászonból – érdemes figyelni, mennyire részletgazdag is Moby Dick, mikor elúszik mellette a kamera. S ha már bálnák… számomra egyébként a mozi egyik csúcspontja nem is feltétlenül a bálnatámadás ( , annak nagyon Cápa-utóíze volt), hanem az, amikor az első nyersanyagot kifogják. Nézni, ahogy feldolgozzák, belegondolni, ez mivel járt, mekkora energiát fordítottak erre a tengerészek, hogy a nagy pénzt a hajótársaság eltegye – s mindezt azért, hogy tudjanak világítani… számomra borzongató gondolatsor volt. Amikor meg az ifjú Tom benn van a cetben, nos, szinte öklendeztem és is. Egyébként baromira örültem, mikor felismertem az ifjú Thomas Nickersonban a srácot, Tom Hollandot, aki lenyűgöző alakítást nyújtott két éve a Lehetetlenben. Jó, hogy nem veszett el és jó, hogy megint csak remekül hozta karakterét. A srácra érdemes lesz figyelni. A másik kellemes meglepetés meg az a Cilian Murphy volt, akit nagyon régóta bírok…

Összességében számomra az A tenger szívében egy teljesen kellemes élmény volt: ha csak a felszínt nézem, kaptam egy kiváló hajós kalandfilmet, remek szereplőkkel, bálnavadászattal, hajótöréssel, túléléssel. Ha viszont mélyebb vizekbe merülünk, a környezetvédelemtől kezdve az iparosodás hajnalán át a mindent átszövő érdek pénz hatalmába is betekintést nyerhetünk. Mindezt úgy, hogy kvázi bónuszként kapunk egy rivalizálással tarkított látványos hajóutat, egy baromi jó korrajzot, meg egy remek érzést a végére, hogy még van becsület a világban. Nekem ez a mix így, ilyen formában tetszett.



80%







.

R2-D2 írta:

A tenger szívében

Összességében számomra az A tenger szívében egy teljesen kellemes élmény volt: ha csak a felszínt nézem, kaptam egy kiváló hajós kalandfilmet, remek szereplőkkel, bálnavadászattal, hajótöréssel, túléléssel. Ha viszont mélyebb vizekbe merülünk, a környezetvédelemtől kezdve az iparosodás hajnalán át a mindent átszövő érdek pénz hatalmába is betekintést nyerhetünk. Mindezt úgy, hogy kvázi bónuszként kapunk egy rivalizálással tarkított látványos hajóutat, egy baromi jó korrajzot, meg egy remek érzést a végére, hogy még van becsület a világban. Nekem ez a mix így, ilyen formában tetszett.

80%

Nagyjából én is ezek mentén pontoztam, úgyhogy annyival adtam nagyjából kevesebbet, amennyire kevésbé hatott rám érzelmileg.
.

.




Star Wars: Az ébredő Erő




„Feltámadt egy ősi erő… érezted? A Sötét Oldalt és a Fényt…”

Ha már ez volt az első, teaser trailer magyar szövege, engedjétek meg, hogy ezzel kezdjem minden bizonnyal a szokásosnál is hosszabb irományomat. Ennél jobban ugyanis semmi nem fejezheti ki az új SW film rám kifejtett hatását: nem véletlenül nem írtam az első megtekintés, az éjféli premier után kritikát. Néha jobb, ha az ember megválogatja szavait és gondolatait, néha jobb, ha hagy időt egy-egy filmnek leülepedni magában, néha kell az a bizonyos második (harmadik) nézés ahhoz, hogy megkedveljen, befogadjon valamit, ami első blikkre maximum felemás érzést vált ki belőle.

Ha meg az ember rajongónak vallja magát, mindez hatványozottan igaz: csak nem hagyja, hogy egy bénának tűnő forgatókönyv, vagy egy neki nem tetsző történetszál kifogjon rajta. Így voltam vele én is, ma, a második mozizás után sok mindent másképp láttam – sőt, igazából sok mindent láttam -, egyáltalán teljesen más hangulatban és felkészültséggel ültem be a moziba. Ebben feltétlenül szerepet játszott a Swsaga fóruma, egy hely, ahol szeretik és értik ezt az egész világot, ahonnan tudtam magamba annyi pozitív energiát szívni magamba, hogy az EP VII ismét előhozta a depresszióba süllyedt rajongói énem. Ó igen, mert azt feltétlenül el kell mondjam, hogy bár tudtam, mi fog történni benne – sosem voltam spoilerfóbiás -, a premier utáni napon én teljesen magam alatt voltam. Szomorú, ideges, türelmetlen, dühös – mindez pedig az Az ébredő Erő talán legfontosabb – de hogy legdrámaiabb, az biztos – jelenetének köszönhetően. Utoljára így Karen Traviss 66-os parancsának olvasása után éreztem, akkor kóvályogtam egész nap a világban, de még akkor sem kérdezte meg tőlem a munkahelyemen senki, mi a bajom… hát most igen. Itt, ez a film, pontosabban annak egy eseménye olyan szintű szomorúságot és dühöt váltott ki belőlem, hogy ha akkor Abrams, vagy Kasdan, vagy valamelyik Disney fejes a közelemben van, simán levágom őket egy piros fénykarddal. Az, hogy ez mennyire normális, azt mindenki döntse el maga, rám ez a film ilyen hatással volt – Abrams egy darabot aznap éjjel kivágott belőlem. És a rajongásomból…

Az fix, hogy nem ez lesz a kedvenc SW filmem. Nem is lehetne az, hisz az alapjául szolgáló SW mozi sem az, de figyelembe véve, hogy mennyire képes vagyok rajongani a prequel trilógiáért is, mennyire is el tudok merülni az Expanded Universe világában (kánon vagy nem kánon, mindegy), nem is csoda. Nekem ebből rettentően hiányzott George Lucas, hiányzott az ő kreativitása, gyermekessége, pozitív életszemlélete. Nekem, ez így túlságosan nyomasztó és szomorú, nekem, ez így, ezekkel az új figurákkal nem működik maradéktalanul. A film közben van egy dialógus, Han és Leia között: „- Új frizura. – mondja a történet egy bizonyos pontján Han Leiának. -  Régi kabát. – Válaszolja a nő - Nem, új kabát! – így a csempész. Először ezt még csak egy béna párbeszédnek gondoltam, de aztán am megmozdult bennem a kisördög: lehet, hogy Abrams ezzel is üzenni akart a nézőnek, hogy amit lát, az hiába látszik réginek, mégis új??? Kinézem belőle – a baj az, hogy nem tudott meggyőzni. Mint ahogy lenyűgözni sem: az EP VII tipikusan az a mozi lesz majd, ami minden nézéssel egyre jobban belemászik a fejembe, minden nézéssel egyre kevésbé zavarnak majd az idiótaságai és egyre jobban fognak tetszeni benne a cool dolgok. Addig viszont – marad a Sötét és a Világos Oldal, amik felváltva kapnak erőre lelkemben. Terápiás jelleggel az említett fórum sokat segít, de minden rajongásom ellenére nem mehetek el szó nélkül az EP VII nekem nem tetsző dolgai mellett…

A Sötét Oldal

Történetünk szerint ugyebár a távoli Jakku bolygón, ahol a Birodalom az utolsó, végső vereségét elszenvedte Endor után egy évvel, egy BB8-as droidba titkos információt rejt egy Lázadó (bocsánat, Ellenálló) pilóta, Poe Dameron. A Birodalom romjaiból kinőtt Első Rendnek, különösen annak maszkos vezetőjének azonban nagyon fontosak ezek az adatok, ezért mindent megtesz a pilóta vagy a robot kézre kerítéséért. A sivatagos bolygón látunk egy erődemonstrációt a rohamosztagosoktól, no meg magától Kylo Rentől is – ő a csúnya gonosz bácsi ebben az epizódban. A film első szakasza tulajdonképp nem más, mint ezen információ végighajszolása a Galaxison. Közben megismerhetjük az új trilógia mindhárom új szereplőjét, egy Rey nevű roncsvadász nő és egy FN2187 nevű (ebből lesz a Finn) dezertőr rohamosztagos személyében. Nem rögtön az elején, de hamarosan feltűnnek aztán a nagy öregek, a Galaxis korábbi hősei, valamint az elengedhetetlen kellék, a Falcon is. Fura, de amúgy én úgy éreztem – még másodjára is!! – hogy az igazi SW feeling csak akkor került elő a filmben, amikor először a Falcon, majd Han és Chewie előkerül… addig, addig nekem egy sima akció sci-fi volt, mindenféle különösebb kötődés nélkül.

Ha ennyiből még nem jön le – többet viszont semmiképp nem szabad mondani róla - az EP VII nem más, mint az EP IV újraforgatása. Jó, ez talán így kicsit valóban erős, de túlságosan sok az egyezés a korábbi mozival, hogy véletlen legyen: az egész fő történetszál, a főbb helyszínek, némileg a drámai él is mind-mind a Klasszikus Trilógia /OT (utálom ezt a címet) első epizódjára emlékeztet. Kétlem, hogy mindez véletlen lenne – ismerve a világ Lucas és Előzmény Trilógia/PT (ezt is utálom – számomra csak a saga van) utálatát – Abrams és a Disney biztonsági játékra ment. A sok elveszettnek hitt rajongó visszaszerzése érdekében csináltak egy olyan filmet, amibe új köntösbe öltöztették a rajongók színes üvegen át nézett tárgyát, s változtatva, frissítve ugyan az eseményeket, de mégiscsak nagyon hasonlót adnak el még egyszer. Mindezt meg még megfejelték már forgatás közben a sok nyilatkozattal, hogy most aztán mindent megépítünk, mert az az igazi star wars… lófaszt az. Attól még semmi nem lesz jobb, ha maszkokban futkosnak a színészek díszletek között, ha gáz a sztori.

Nem elsősorban csak az a bajom, hogy Abrams kinyalja az OT rajongók seggét, hogy az egész film valóban egy ún. fan service. A vallatódroid, Luke kiképzőgömbje, a maszkok, a sakktábla baromi jó és ötletes dolog, tényleg kell a folytonossághoz és tényleg jó easter eggnek –viszont a star wars nem csak az OT-ből áll. E szempontból viszont az alkotók a nagyközönség számára totál ignorálták a PT-t, néhány igazi „kocka” ugyan kiszúrhat kapcsolódási pontokat ( pl. Maz Katana zászlói, egyszer a sithek, illetve egyszer a klónok említése), viszont nyilvános és nyilvánvalóan felvállalt kötődés a PT-hez nincs. Még Coruscant sincs, ami ugyebár több ezer évig volt a kormányzás központja, de miután az Timothy Zahntól származik és az OT-be csak a módosításokkal került be, ezért aljas módon kihagyták. Helyette van valami noname világ, valami Hosnian Prime, ahol most a szenátus ülésezik… és ez nekem nagyon, de nagyon nem jött be. Én legalább annyira szeretem a PT-t, mind az OT-t, nekem a saga egy és megbonthatatlan – ehhez képest Abrams és bandája szinte csak az OT-hez nyúlt vissza…

Azt sem teljesen értem, mi ez a mostani világ és berendezkedés, ami jelenleg a Galaxisban van. Az A Jedi visszatér mindent elsöprő pozitív érzése után kimondottan kényesnek érzem azt, hogy a három IKONOKUS szereplő, a Galaxis többszörös megmentői szerteszét vannak a világban, köztük a kapocs gyakorlatilag megszűnt, a saga legfontosabb figurája, Luke meg szabályosan lement a térképről. Hogyan? Miként? Miért? Mi ez az új világ, amibe csöppentem??? Velem együtt szerintem qrva sokak nem erre számítottak (a nézőtéren konkrétan többektől hallottam), s még ha azt is beleveszem, hogy az OT főszereplői fölött eljárt az idő, még ha el is fogadom, hogy nekik már nem kell végig akciózni … ez akkor sem jó így. Leiából, a szenátorból, a politikusból meg tábornokot csinálni?  Úgy vagyok vele, ahogy más filmeknél is voltam: nekem nem elég, ha az írók azt mondják: nesze, itt egy világ, fogadd el, bazzeg és ne kérdezősködj.  A csúcs mindebben meg az lesz, mikor Maz Katana, az egyik szereplő egy nagyon fontos és kérdésre azt a választ adja, hogy – Jó kérdés. De most nincs rá idő (válaszolni). Persze, bazzeg, mert nem tudjátok a választ, kitaláltatok valamit, amiről azt hiszitek, cool dolog, de megmagyarázni, azt smafu… és ez vonatkozik kvázi az egész filmre.

A történeten, a párbeszédeken nagyon meglátszik a kapkodva megírt forgatókönyv, ami szimplán kimerült abban, hogy az erőviszonyok nagyjából ugyanazok,  mint 30 éve, megint van egy szuperfegyver, amit megint el kell pusztítani. Önmagában a szuperfegyverről és az überfőgonosszról is rengeteg kérdést lehetne feltenni, de itt semmire sincs válasz és idő… ugyanis a filmben egyetlen egy perc megállás nincs. Így csak kapkodhatjuk a fejünket, hogyan is képes a képzetlen lány egy láthatóan erősebb ellenféllel felvenni a harcot, hogyan is tud az az ember, aki a mozi elején még MEGÁLLÍTJA a lézerpisztoly lövését a levegőben, kvázi alulmaradni egy Erőt épp hogy csak megismerő lánnyal szemben…


A Világos Oldal

Ugyan akkor az van, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a 7 bemutatott SW film közül 6-ot moziban néztem, premierkor. Az EP VII híre, egyáltalán létrejötte és az, hogy ismét moziba mehettem egy SW filmre, teljesen lázba tudott hozni, akárcsak, mint rég, így mikor elkezdődött a film ( , Disney logo, de fanfár nélkül!!) gyermeki izgalommal bámultam a képernyőt. Rögtön az elején arra gondoltam, hogy talán még soha nem volt SW film kezdése ennyire intenzív, még sosem kezdődött ekkora pörgéssel egyik mozi sem. Az egész felütés a faluval, a Falcon hajszájával, majd a meglógással a csillagrombolóról egyszerűen zseniális. Amilyen beállításokat Abrams használ, ahonnan nézzük a jeleneteket, az nagyon jó – már-már olyan, mint egy interaktív videojáték, amilyen intenzitással meg pörögnek az események, az minden eddigit – és minden elvárást felülmúlt. E tekintetben az OT a cipőjét sem viheti az EP VII-nek…

Amikor Han és Chewie (meg később Leia) belép a képbe, az ember szíve összeszorul. Akkor, ott hirtelen maga alá temet a múlt, akkor, ott hirtelen tizenéves gyerekké válik az ember: hisz láthatja azt a Han Solot, aki 12 parszek alatt tette meg a Kessel futamot, aki a Lázadók Szövetségének a tábornokaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a Birodalom bukásában. Vele megérkezik végre az igazi SW feeling, a karaktere még ennyi idősen is rettentő cool, az egész saga talán legjobb és legkedveltebb figurája. Én anno miatta szerettem meg az egészet, az ő lazasága, szabályokat semmibe vevő jelleme rántott be a SW világába – így imádtam minden pillanatát a vásznon. Vele és Chewival a klasszikus humor is visszatért a moziba, a Starkillerre tett út meg csak is egy ember fejéből pattanhatott ki, Soloéból… ráadásul Harrison Ford nekem mindig is Han Solo volt elsősorban, s csak másodsorban volt Indy.

A mozi képi világa lenyűgöző. Abrams arra nagyon ráérzett, hogy a Galaxist megtöltse mindenféle különc figurával, legyünk akár a Jakkun, akár Maznál a Takodana-n, de még a Hosnian Prime szenátusában is vannak új szerzetek. Sőt, talán mindenki új, nagyon kevés ismerős faj tűnt fel. Nem hiába, hatalmas tud lenni a Galaxis… Két ismerős fajnak/szereplőnek kimondottan örültem: itt van az az Ackbar admirális, aki ugye a II. Halálcsillag elleni támadást vezette, aki a Dac bolygón aktív részese volt a második mon calamari csatának, s aki Tarkin rabszolgája is volt egy időben. A másik, aki feltűnik, az a bizonyos Nien Numb, a sullustiai csempész, aki Lando másodpilótája volt a Falconon a gyilkos repüléskor – nos, nagy örömömre szolgált, hogy ők élnek és a Köztársaságot (bocsánat, Ellenállást szolgálják). A D’Qar bolygó, illetve annak gyűrűje ahol az Ellenállás bázisa van, lélegzetelállító, de a film összes légi csatája az: leszarom, mi a CGI és mi nem az, az a lényeg, hogy magával ragadó legyen. Az lett. Még a fénykardpárbajok is, amik sajnos nem voltak olyan szépen megkoreografáltak, mint a PT idején, de nyersességük, vadságuk remekül átjött a vásznon.

Tátott szájjal bámultam a filmet és szép lassan megkedveltem gyakorlatilag mindenkit. Különösen Reyt, aki az új trilógia kulcsfigurája lehet – még akkor is, ha jelenleg több a kérdés vele kapcsolatban, mint információ – de Poe, a vagány Fekete Osztag vezető (FEKETE X-SZÁRNYÚ!!! KIRÁLY!!) is hamar szívembe lopta magát. Ahogy haladunk előre, egyre inkább valós egyéniséggé válik mindenki, egyre inkább körvonalazódik, ki hova is kerül a sakktáblán. Reyre lehet alapozni a jövőben, ha valaki képes újjáindítani a Jedi rendet, akkor ő lehet az. Csak egy jó kiképzés kell… Abban reménykedem – és ez itt most az optimizmus helye –, hogy a Disney tudatosan építkezik, az MCU-hoz hasonlóan nemsokára egy gigászi magyarázó univerzum jön majd létre, amiben minden feltett kérdésre választ kapunk. Legyen az könyv, játék, TV sorozat, animáció bármi. Az Az ébredő Erő egy új világ kezdete lehet, egy világé, amiben a régi szereplők szépen (szerintem drámai módon) háttérbe fognak szorulni, átadni helyüket egy új generációnak. A generációváltás azonban most nem úgy történt meg, hogy a bevallottan új (gyerek) nézőknek mesefigurákkal telepakolt történetet csináltak, hanem vérfrissítéssel elmesélték még egyszer a kezdeteket – bízva abban, hogy a bevált recept egyszer már működött. Veszélyes játék ez, de úgy néz ki, működik. De a világ szerint hiába ez a legjobb SW film az A Birodalom visszavág óta… nos, miután én azt soha nem szerettem, számomra ez a legrosszabb SW film az A Birodalom visszavág óta.

Ettől én még ugyanúgy szeretem az egészet, csak most még túl sok a kérdőjel és túl kevés a válasz. Meg tessék kicsit a PT-re is építeni, mert az is ugyanúgy a SW része. Akár tetszik egyeseknek, akár nem.





70% (2015)

..........................

50% (2017)



.

R2-D2 írta:

Star Wars: Az ébredő Erő

„Feltámadt egy ősi erő… érezted? A Sötét Oldalt és a Fényt…”

Ha már ez volt az első, teaser trailer magyar szövege, engedjétek meg, hogy ezzel kezdjem minden bizonnyal a szokásosnál is hosszabb irományomat. Ennél jobban ugyanis semmi nem fejezheti ki az új SW film rám kifejtett hatását: nem véletlenül nem írtam az első megtekintés, az éjféli premier után kritikát. Néha jobb, ha az ember megválogatja szavait és gondolatait, néha jobb, ha hagy időt egy-egy filmnek leülepedni magában, néha kell az a bizonyos második (harmadik) nézés ahhoz, hogy megkedveljen, befogadjon valamit, ami első blikkre maximum felemás érzést vált ki belőle.

Ettől én még ugyanúgy szeretem az egészet, csak most még túl sok a kérdőjel és túl kevés a válasz. Meg tessék kicsit a PT-re is építeni, mert az is ugyanúgy a SW része. Akár tetszik egyeseknek, akár nem.

70%

Bár nyilván lehetne róla beszélni meg kérdezni, inkább csak a spoilerfóbia ütötte meg a "fülem" .

Hányszor is írtad/írtuk le akár csak itt, hogy mennyivel jobb nem tudni dolgokat egy filmről, hogy mennyivel hatásosabb, ha ott helyben szembesül fordulatokkal a néző ? Persze értem én, hogy a negatív élményekre jobb előre felkészülni, különben lehet, hogy ott helyben téped le a vásznat    , de akkor is ...
.

Niwrok írta:

Star Wars: Az ébredő Erő


Bár nyilván lehetne róla beszélni meg kérdezni, inkább csak a spoilerfóbia ütötte meg a "fülem" .

Hányszor is írtad/írtuk le akár csak itt, hogy mennyivel jobb nem tudni dolgokat egy filmről, hogy mennyivel hatásosabb, ha ott helyben szembesül fordulatokkal a néző ? Persze értem én, hogy a negatív élményekre jobb előre felkészülni, különben lehet, hogy ott helyben téped le a vásznat    , de akkor is ...
.

Ez esetben tényleg jobb, hogy tudtam...  a barátom majdnem kiment a filmről (csak sokan voltak).

Egyébként van, mikor számít, van mikor nem. Mindkettőre van példa.

.





Da Vinci démonai S3




„Otranto város Olaszország Puglia régiójában, Lecce megyében. Hírnevét az itt tenyésztett lófajtának (murgese) köszönheti.Hírnevét az 1480-as csatának köszönheti, amikor az Ahmed pasa által vezetett török flotta ostrom alá vette és elfoglalta a várost. A csatában a törökök több, mint 12 000 embert mészároltak le. A törökök kiválasztottak 800 lakost, felvitték Minerva hegyére és ultimátumot adtak, vagy áttérnek az iszlám hitre, vagy lefejezik őket. A mártírok koponyái és csontjai a mai napig is az otrantói katedrális falait díszítik. A pápa kereszteshadjáratot hirdetett Otranto felszabadítására… „ /Wiki/

Na. Ezt most csak azért idéztem be, mert két dolog miatt is fontos. Egyrészt ugyebár a második évad végén Da Vinci és az ellenségekből hirtelen kényszerű szövetségessé vált olasz brigád elszörnyedve látja ezen város partjaihoz közeledő török hajóhadat – Leo pedig megdöbbenve látja, hogy a rekordgyorsasággal megépített ágyúja épp anyját veszi célba. Másrészt meg… kicsit utána olvasva a dolgoknak, sokadszorra nyűgöz le, mennyire is épít, alapoz ez a sorozat a történelemre, mennyire is tud kötődni bizonyos eseményekhez, szereplőkhöz – ugyanakkor milyen zseniálisan formálja ezen eseményeket a saját képére, stílusára. A Da Vinci démonai a harmadik (s sajnos befejező) évadára tulajdonképp nem változtat a jól megszokott összetevőin: egy kibaszott jó történelmi kalandfilm 10 órán át, amiben a második szezonhoz hasonlóan központi szerepet kap Leo, mint Itália elsőszámú hadmérnöke. A lényeg amúgy pont ezen van: a sorozat (szerencsére) teljesen háttérbe szorítja a festő, művész Da Vincit, s előtérbe tolja a mérnököt, akinek a történet szerint a saját maga által tervezett eszközökkel kell hadba szállnia…

Ha önmagától a történelemtől, a sorozat sztorijától elvonatkoztatunk – ami megjegyzem, az utolsó pillanatig izgalmas, érdekes és fordulatos –, rengeteg nagyon érdekes aspektusa, kiegészített nézőpontja van az egész évadnak. Mindenekelőtt ugyebár Leonardo és az ő démonai… ha már ez a sorozat címe is. Szegénynek még sosem kellett ily mértékű pszichés terhekkel megbirkózni, még sosem sikerült őt a zsenialitás és az őrület határa közti szűk mezsgyén ennyire az őrület felé tolni. Nem elég a sorozatos családi tragédiák egymásutánja, a Labirintus – amúgy szenzációs – mechanikai szerkezetében megkísérelt átformálás egyértelműen a csúcsa az egésznek. Egyszerre van benn a szektás vonal (s annak kritikája), aztán az emberben lévő sötétség/gonosz felébresztésének folyamata, no meg önmagában a szembe csepegtetett szer nézni is borzongató hatása. Ehhez kapcsolódik az S3E4, The Labrys című fejezet, ami az egyik személyes kedvencem lett az évadból: annak ellenére, hogy valahol totál idegen e sorozattól ez a látomásos, alternatív világos kitekintés (inkább Lost), nekem nagyon bejött ez a „Mi lett volna, ha?” gondolatsor. Ráadásul az elején csak passogtam, mi a fene is ez, amit látok, az alkotóknak sikerült teljesen tévútra vinni – pedig ha belegondolok, már az egész képi világ, a szűrőzés alapján rájöhettem volna a turpisságra. Nekem nagyon bejött ez a kis kitérő – már csak pszichikai hatása miatt is: jó nézni, mikor a szorult helyzetben lévő hős körül hirtelen rendbe jön minden –, nem beszélve az egész labirintusos nyomozás, csapda feloldásáról. A másik kedvenc szezonbéli szálamról…

Már az elősző évadban nyilvánvaló volt, hogy Leonardó és Riario kapcsolata sokkal több szimpla rivalizálásnál és ellenségeskedésnél. Ha belegondolok, több évadon keresztül felépített remek íve van a kapcsolatuknak, ami itt majd az Itáliai Mészáros figurájában csúcsosodik ki… pontosabban majd Leo műhelyében. Egyszerűen zseniális az az epizód, a két férfi ( inkább Leo és az Ördög) pszichés párharca: egyszerre idézte meg a jobban/hitelesebben sikerült Ördögűzős mozikat, s egyszerre volt a Hannibal/Will Graham páros reprodukálása a középkori Firenzében. Egyébként is, ebben az évadban a rituális és egyéb gyilkosságokkal még hatványozottabban érezni a Hannibal vonalat, s amit már az elsőnél is írtam: „Mindazonáltal én még valakit érzek Da Vinciben: a Hannibal sorozat Will Grahamjét… az ő elborult, látomásokkal teli intuitív világa nagymértékben jellemzi Leot. „ Nos, ehhez immár kétség nem fér. Csak míg korábban ellenfele, úgymond "vad"ja nem volt, most már az is van. Rettentő jó lett a két főszereplő kapcsolata, s a harmadik évadra a korábban hiányolt erős karakterekből sem lett hiány.

Mert mit is lehet mondani arra a nőre, a velencei Laura Ceretara, aki hűtlen, ámde halott, álló fasszal meghalt, majd hullamerevségben leledző férjének nemi szervét csak úgy simán letöri? Vagy Madame Singhre, akinek bordélyházában aztán tényleg az összes emberi perverziót kiélheti a kedves vendég – viszont a nem kívánatos vendégeket szinte törvényszerűen lepisálják?? Vagy egy új figurára, Sophiara, aki gyakorlatilag Leonardo női lenyomata/megfelelője, aki majdnem olyan magabiztosan intuitív a világ furcsaságaiban, mint Leo?? S ráadásul nem véletlenül... Minden behozott új szereplő kiválóan illeszkedik a nagy egészbe, a régiek meg… hát az aztán még csak a csúcs. Úgy érzem a harmadik évadra minden karakter beérett, minden színész megtalálta a megformálásához szükséges érzelmi töltetet. Nem is tudnék külön kiemelni senkit, Leon és Riarion kívül talán Lorenzo és Sixtus pápa az, aki megint átlagon felül teljesített, ez a vén fasz, ez a kegyetlen öregember a maga hatalmi játékaival zseniálisan jeleníti meg mindazt, amit magam is gondolok az egyházról – legalábbis az akkori egyházról mindenképp.

S ha már hatalmi játékok. Ugyebár az összes hasonló sorozat – így a Da Vinci démonai is – alapból használja az adott korszak politikai viszonyait, hatalmi manipulációit. Ebben az új évadban egy konkrét rejtély helyett (Levelek Könyve) a hangsúly egyértelműen az oszmán-olasz konfliktusra, az azzal járó machinációkra helyeződik. Nekem eszméletlenül bejött az egésznek a hangulata, a Mithrasz fiai, a Labirintus, a harc kvázi Itáliáért és a pápai trónért (Riario fináléja brutál jó!!). Önmagában a csatajelenetek is zseniálisak – egyáltalán nem látszik a TV jelleg – de a dolgok mögé nézve ismét csak sokkal érdekesebb gondolatokat fedezhetünk fel. Az ember nézőpontját kétségkívül befolyásolja a napi politika és a világ eseményei, tragédiái, de azért az iszám nevében elkövetett lefejezések most, az Iszlám Állam és a Boko Haram tükrében húsbavágóan élesen hatottak: a világ semmit nem változik, az iszlámot pedig sokan, sokszor használták már népirtó (vallási) célra. Ugyanez fordítva is igaz, a Sixtus által meghirdetett keresztes háború – bár itt sajnos nem láttuk beteljesedését – brutalitásában, céljaiban nem sokban különbözött ettől. A lényeg az, hogy ismét csak önigazolást nyert a vallással, a vallás nevében elküvetett népirtásokkal szemben fennálló ellenérzésem. Nem vagyok benn biztos, hogy az alkotók célja is ez volt, de rám ez így hatott.

S még valami, amit újfent a sorozat pozitív változásaihoz írhatok: egész kellemesen lágyult a Da Vinci démonai világa. Nekem kifejezetten bejött ez a nézőbarátibb, kalandosabb vonal: sem az öncélú erotika nem hiányzott, sem pedig Leo szürreális látomásai. Egy picit talán Da Vinci fura volt ujjjátéka nélkül, de összességében a már említett gigászi kalandfilm jelleg előtérbe kerülése szerintem jót tett a sorozatnak. A technikai rész egyszerűen pazar, az ötletelés meg – mármint hogy felhasználták, megépítették Da Vinci VALÓS találmányait – parádés. Azért kíváncsi lennék, hol tartana a mai haditechnika, ha már 1480-ban létezett volna tank, víz alatti aknamező, repülő (drón), stb...  A Da Vinci démonai egyik lenyűgöző aspektusa pedig pont az, hogy úgy mesél el egy fiktív történetet,hogy belehelyezi egy olyan közegbe, ami teljesen hihetővé és hitelessé teszi azt – magam részéről pedig ezek után Da Vinci nem a Mona Lisa alapján lesz emlékezetes, hanem pl. a tank feltalálásáról.

Én rettentően sajnálom, hogy ennek, így vége, én még elnézegettem volna ezt a középkori itáliai tablót.




85%



.

R2-D2 írta:

Da Vinci démonai S3

Én rettentően sajnálom, hogy ennek, így vége, én még elnézegettem volna ezt a középkori itáliai tablót.

85%

Ezzel így maximálisan egyetértek, de persze nem lehet megtippelni, ha nem egy évadba kell belepasszírozni az összes ötletet, új szereplőt, pszicho-drámát és összeesküvést, akkor mikorra fulladt volna ki a sorozat. Ahogy mondtam, a csúcson hagyták abba, és bár már előtte is kötődtem a karakterhez és az egész reneszánsz korhoz, az akkori Firenzéhez és Rómához, ennek befolyása nélkül is a Da Vinci démonai volt az utóbbi idő sorozatai közül az egyik legstabilabban magas szintű élményt nyújtó darab nekem.
.

.






Az ismeretlen Drakula





"III. Vlad, más néven Karóbahúzó Vlad havasalföldi fejedelem volt 1448-ban, 1456 és 1462 között, valamint 1476-ban. A Drǎculea, Vlad román keresztneve, apja nevéből, a Draculból származtatható. A dracul Vlad korában sárkányt és démont is jelentett, ami név eredetileg a Sárkány Lovagrendre utalt, a sárkány ugyanis latinul draco. Utóneve, a Țepeș vagy Cepes (magyarul karóbahúzó) a legkedveltebb kivégzési módszerével, a karóbahúzással hozható kapcsolatba - hírnevét is az uralkodása alatti különös kegyetlenkedéseivel szerezte. Az oszmánok Kazıklı Bey néven ismerték, ami Karóbahúzó Herceget jelent, Vladot több korabeli írásban Draculaként említették meg, mint például az erdélyi szászok feljegyzéseiben és Jan Długosz krónikájában. Uralkodóként az Oszmán Birodalomtól független politikát folytatott és harcolt az oszmán terjeszkedés ellen. Éppen emiatt Romániában III. Vladot Havasalföld védelmezőjének tekintik. Olyannyira, hogy Vlad Dracul fia ma is népszerű történelmi és pop-kult figura Romániában; szállodák, vendéglők cégérein gyakori jelenség. Egy radiátor és fürdőszoba nagykereskedés reklámjában például Vlad Țepeș egy pezsgőfürdős kádat tesztel a háttérben látható mezőn álló számos, karóba húzott ember látványában gyönyörködve."

Szerintem minden valamirevaló filmrajongónak a polcán/merevlemezén sorban állnak a megnézésre, esetleg újrázásra váró filmek, de az ember sokszor csak áll a polc előtt és megfelelő hangulat hiányában elképzelése sincs, mit nézzen. Az Az ismeretlen Drakula nálam bizony jó pár hónapja várt a sorára, s fogalmam sincs, mikor néztem volna meg (hisz láttam már a moziban) – ha nincs a Da Vinci démonai S3, abban pedig nem kerül elő a havasföldi fejedelem újra az oszmán hódítás keretében. Így viszont szinte törvényszerű volt, hogy még egy napot töltsek a középkorban, s hogy újranézzem ezt a rettentő szórakoztató és látványos mozit – no meg hogy, jó szokásom szerint kicsit utánanézzek, mi is a valós alapja a történetnek (a két mozgókép tükrében). Nos, a hűség nagyobb, mint gondoltam, így utólag csupán annyi birizgálja a processzoromat, hogy mr. Vlad azért korántsem volt annyira szimpatikus faszi, mint azt itt sugallták.

A film akkor veszi fel a történelem fonalát, mikor is Vlad (Luke Evans) hazatér a törököktől, s éveken át békében és jólétben igazgatja kis birodalmát. A széles történelmi tabló a magyar háttérrel ugyan elmarad, de igazándiból egyáltalán nem is hiányzik: a sztori sokkal inkább van kihegyezve a gróf családi kötődésére, mint az aktuális politikai viszonyokra. A mozi első szakasza egy már-már idilli kis családi kalandfilm, amiben a messziről hazatért apuka boldogan éldegél feleségével (Sarah Gadon) és kisfiával (Art „Stark” Parkinson), nyugalmat, békét és gazdagságot hoz birodalmára. A múltat mélyre temeti magában, az arra emlékeztető páncélt meg bezárja egy szekrénybe – így  a karóbahúzó vadállat nyugovóra tér… egészen addig, míg a török csapatok vezére, Vlad mostohatestvére, II. Mehmet (Dominic Cooper – mint egy rossz buzi ebben a szemfestésben) nem követel 1000 gyereket a szultán hadseregébe utánpótlásnak. Amúgy, mikor ezt először láttam, csupán hangulatfokozónak, konfliktuskirobbantó húzásnak gondoltam, a valóság azonban épp oly szörnyű, mint a fikció: a török sereg veszteségeit a meghódított földekről elhurcolt gyerekek kényszersorozásával és integrációjával pótolta. Vajon miért is érzem már megint egy rohadt erőszakos dolognak ezt az egész iszlám gondolkodást??

Vlad életében és a filmben akkor áll be az igazi változás, amikor tényszerűen ellenszegül a török akaratnak: bizonyítva gyilkos képességeit és ösztönét, pillanatok alatt elintéz egy maroknyi janicsárt, ezzel viszont rászabadítja a poklot a birodalmára. Vlad tisztában van vele, hogy egyedül gyenge felvenni a harcot – épp ezért visszamegy abba a Törött fog nevű hegybe, ahol valami hatalmas erejű dolog lakozik, s alkut köt az ott lakó vámpírral (Charles „Lannister” Dance), ami következtében iszonyat erőre tesz szert. Drakula azonban még mindig nem született meg, ugyanis az alku három nap után felmondható, ha Vlad nem iszik embervért három napig, akkor visszaváltozhat emberré… ami persze nem olyan egyszerű. Az Az ismeretlen Drakula pedig nagyon jól fogja meg ezt a szakaszát a karakternek, ezt az átváltozás előtti szakaszt, amikor Vald ereje pusztító a törökre nézve és mégis oly kevés az önmegtartóztatásra. A film egész jól manipulálja a nézőt, gyakorlatilag végig a vámpírrá váló főhős mellé sikerül állni – hisz legyen az a török, vagy akár saját fajtársai – egy gyerek feláldozása, elrablása önmagában akkora érzelmi töltettel bírhat, hogy akkor is a karakter mellé állunk, ha tudjuk, hogy igazából egy tömeggyilkos. Ha a gonosz egy másik, nagyobb gonoszt győz le…

Az egészet leginkább a Ridley Scott féle Robin Hoodhoz tudom hasonlítani. Fogtak egy közismert figurát, aminek adtak egy olyan eredettörténetet, amibe igazából belekötni nem lehet. Drakula még Vald korában kimondottan szerethető fickó, s mikor átváltozik, akkor sem támad meg ártatlanokat. Talán nem ez az első Drakula témájú film, amiben szimpatikussá tették a címszereplőt, de szerintem ez az első, amiben végig a jó oldalon áll, amiben veszteségeit a néző képes átérezni. A korai román történelem és az oszmán hódítás beillesztése meg egyszerűen szenzációs, a legenda egy fix korba, fix történelmi háttér elé helyezve sokkal hitelesebb és valósabb, mint egy fiktív történetben. Az Az ismeretlen Darkula jó ideig akár egy történelmi filmként is megállja a helyét, és mikor átvált fantasybe/fikcióvá, akkor meglepő módon az ember nem fogja a fejét tőle. E tekintetben a legközelebbi rokona tényleg a Da Vinci démonai, abban kavarodik így a valóság és a fantázia – ha jó belegondolok, akár egy spin offnak is elmenne – vagy még esetleg a 47 Ronint lehet példakánt felhozni. Annak volt hasonló koncepciója, ott keveredett a történelmi háttér, szereplő a fantasyvel.

Szóval van egy érdekes kor, egy szerethető főhős (család), akivel gyakorlatilag végig tudunk azonosulni: Luke Evans pedig nagy segítség ebben, (  én mindig is csak az idősebb Orlando Bloomot látom benne). Az Az imeretlen Drakula színészgárdájára amúgy sem lehet panasz, én innen mindenkit bírtam – de azt hiszem, hiába lenne a parádé, ha ehhez nem lenne egy érdekes, eredeti, a korábbi dogmákat döntögető forgatókönyv, illetve annak a tisztességes vászonra vitele. Sajna csak tisztességes és nem kiváló, mert a CGI-től hemzsegő mozi néhány helyen bizony megbicsaklik a látvány terén, különösen a nagytotáloknál és a nagyobb csatajeleneteknél. Míg a barlangban a vámpíros szcénák nagyon jók, sőt, a denevérekké átalakulás is megfelelő, a madárcsapások egy gyengébb videojáték színvonalát hozzák. Amúgy is, ez az ökölbe szorított kéz hatására formálódó felhő erősen Múmiára hajaz, vagy inkább Zion ostromára, de ahogy lecsap a törökre, az kimondottan kidolgozatlan. nagyon rajzolt. Ami meg valós, Drakula az ezer török ellen, amit leforgattak valójában statisztákkal, az egyrészt olyan sötét, hogy lófaszt se látni, másrészt meg olyan gyors és agyonvágott, hogy lófaszt se látni. Pedig a kardban tükröződő csata kimondottan jó ötlet és nézőpont. A vámpírrá válás viszont jó, mint ahogy a végén a kis csapat is (különösen a nőknek adott egy remek kis ízt a vámpír kinézet).

Szóval, én azt mondom, soha rosszabb fantasyt: kellően rövid, látványos, érzelmes, mikor kell, pörgős.  Ha csak ezt a filmet láttam volna, simán megérteném Vlad Tepes jelenlegi státuszát Romániában: egy szimpatikus ürge, aki bármit megtett a családjáért. Ja, hogy mellékesen vámpír lett? Nem vagyok török, nem érdekel…




75%



Ui: A film BD kiadása kifejezetten jól sikerült, érdekes, magyar feliratos extrákkal megpakolva. A szokásos egymást dicsérő PR anyag helyett elsősorban Luke Evansara fókuszálva ugyan, de kicsit elvisz a forgatásra. Azt pedig szeretem.




.



.

.





Sicario – A bérgyilkos





Mindig vannak olyan ünnepelt rendezők, akiket a szakma és a nagyközönség az egekig magasztal, én viszont képtelen vagyok megbékélni velük… ha csak a képzeletbeli gumiszobába zárt Trier, Refn, Arronofsky nevét említem, no meg az egész fiktív intézet vezetőjeként ugyebár Béla bára gondolok, már akkor is széles a paletta, de azért rajtuk kívül is vannak jó néhányan, akiknek alkotásainak időről-időre bizalmat szavazok – és időről-időre csalódok is bennük. Persze, a kérdés az, hogy meddig, meg hogy mikor jön el a magánzárka ideje: a Sicario direktora (akiről a neve alapján egy teljesen másik Villeneuve család ugrik be) talán még egy esélyt kap nálam a Szárnyas fejvadász 2-vel, de ha ott sem varázsol, akkor lekerül a figyelésre érdemes listáról. Dennis Villenevue ugyanis sem a Fogságbannal, sem az Enemyvel nem lopta be magát a szívembe – s amilyen zseniális elemekből áll a Sicario, amilyen erős pillanatai vannak, kifejezetten bosszantó az egész összkép tükrében. Ez egy óriási kihagyott ziccer, az év egyik legjobbja lehetett volna, ha egyrészt a főszereplő nem olyan balfasz mint amilyen, illetve ha a bérgyilkosos mozi felvállalt és következetesen végigvitt volna egyfajta zsánert…

Egyébként, a magyar cím kissé becsapós. Vélhetően önmagára a Sicariora a kutya nem lett volna kíváncsi, így kénytelenek voltak hozzátenni a bérgyilkos kiegészítést, amivel viszont önkéntelenül sikerült kicsit beskatulyázni a filmet – s nem kisebb bajjal bizonyos elvárásokat is támasztani vele szemben. Oké, hogy a szinopszisban is elhangzik, hogy a sicario a spanyol nyelvben bérgyilkost jelent, de nézve a mozit, a bérgyilkos vonal jut eszébe az embernek legutoljára róla: az egész kulcsa számomra sokkal inkább a bosszú motívum, illetve egy drogháborús dráma. Sőt, a teljes film ismeretében az égvilágon semmi kapcsolatot nem találok a klasszikus megformálású hitman figurákkal, itt az Alejandro névre hallgató kolumbiai faszi (Benicio Del Toro) totál a saját feje után megy és intézi dolgait, a megbízója, a díjazása épp oly homályos, mint amilyen rejtélyes a figura maga (akár CIA, akár FBI a megbízó, minkettő rengeteg hitelességi kérdést vet fel és komoly fejvakarást okoz). Én amúgy úgy ültem neki az egésznek, hogy csak néhány promoképet láttam belőle, még a főbb karakterekkel sem nagyon voltam tisztában, tehát különösebb elvárásom nem volt: viszont a magyar cím és a kezdő képsorok útmutatása sugallt, az alapján mellément a koncepció.

A film zseniálisan indul. Egy különleges taktikai egység, élén egy Kate Macer nevű csajjal (Emily Bunt) épp rajtaüt egy mexikóhoz közeli tanyán, ahol olyan dolgokat találnak, amitől még a nézőnek is hányingere lehet, nem csak az akciócsapatnak. Itt rögtön három dolog is megfordult a kis okos fejemben: az egyik, hogy mennyire is jó és hatásos az az iszonyat erős és nyugtalanító zene (inkább csak ütem/dallam/ritmus), ami a bevetés előtt szól, a másik dolog a True Detective S2 nyitánya, a harmadik meg egyértelműen a Breaking Bad érzés. Tátott szájjal bámultam az egészet, annyira magával ragadó volt a hangulat, annyira brutálisra és hitelesre sikeredett az akció, hogy még át is futott az agyamon, hogy ezt a szintet nehéz lesz tartani. Még akkor sem volt semmi baj, mikor a lány, Macer egy fura bizottsági meghallgatás után a titkos csapat része lett: a tökös, lelkiismeretes zsarucsaj ekkor még ideális tagnak tűnt a küldetésre. A dolog csak később kezdett elromlani…

Nálam mindenekelőtt azzal, hogy teljesen hülyének néztek minket – mint ahogy egyre inkább hülyének nézték Macert is. Matt Gaver (Josh Brolin), az akció vezetője ugyanis gyakorlatilag semmit nem mond el a csajnak, s ahogy a főszereplő, úgy mi sem tudunk gyakorlatilag semmit arról, mi vár ránk. Ez már-már megalázó szituációba is torkollik (pl. eligazítás, ahol az utolsó tengerészgyalogosnak több infója van, mint Macernek), s én, mint a néző egyre inkább kényelmetlenül éreztem magam, egyre inkább idegesített, hogy mikor borul ki már a bili, mikor lesz a lánynak elege az egészből. Ezt az érzést ráadásul totál megfejeli Alejandro (Del Toro) karaktere, aki a titokzatossága miatt szinte teljesen megnémult, a félmondatai, a hihetetlen felsőbbrendűsége és nagyképűsége kimondottan visszataszító… pedig aztán majd egy megkérdőjelezhető súlypontáthelyezéssel az írók Macer mellé emelik főszereplőnek. A lány viszont egyre butább és idegesítőbb módon csak nem akar kiborulni, a kötelességtudata a film második felétől átcsap szimpla hülyeséggé. A kezdő képsorok vagány csajából sikerült meg egy tutyimutyi, hivatás- és törvénytisztelő seggfejet kreálni menet közben, a Sicario közepétől önmagában a léte is teljesen megkérdőjelezhető. Annyira jelentéktelen és idegesítő figura lett belőle, hogy nem egyszer feltettem a kérdést magamban: ez minek van itt? Minek van a csapatban?? Jó, a legutolsó jelenet választ ad erre is, de egy ilyen hisztis, kiszámíthatatlan picsát elvinni egy mexikói drogkartelles bevetésre … hogyismondjam baromság volt… írni is és nézni is. A főszereplőnk a végére annyira súlytalan lett, hogy a végén az erkélyről kibontakozó fenyegetés teljesen irracionálissá vált a személyében.

Értem, hogy szembe akarták állítani a törvényt a kegyetlen bűnözéssel a kötelességtudatot a véres valósággal, értem, hogy pont az volt az egyik cél, hogy ezek ellen a fegyveresek ellen a harcot csak hasonló módszerrel lehet felvenni. Valahol az is logikus, hogy meg akarták fogni azt a dilemmát, ami esetleg a kartellek elleni küzdelemben részt vevők lelkében dúl, illetve azt az erkölcsi kérdéskört, hogy mennyire is életszerű és szükséges a törvényen kívülieket törvényen kívüli eszközökkel megtépázni (ha már felszámolni úgysem lehet). Viszont ezt nem biztos, hogy egy teljesen kiherélt és ez által totál hiteltelen főszereplőn, illetve egy némaságban coolnak vélt bosszúállón keresztül kellett volna bemutatni. Az a realizmus, amivel indít a film, az a hitelesség nagyon hamar elveszik, a helyét egyre inkább átveszi az idegesítő mellőzés és hiszti érzése. Közben meg a bérgyilkos bosszúálló töretlenül halad előre – apropó: a filmen végigvonuló mexikói rendőrös szálnak tulajdonképp mi értelme volt? Már azon kívül, hogy fókuszáltunk egy teljesen középszerű mellékszereplőre, akinek dramaturgiai szerepe sem túl sok volt, s nem is zavart túl sok vizet a karakterek útjában? Ennyi erővel sokkal érdekesebb lett volna a kartell vezér köré vinni a kamerát és a stábot, mert így bizony a vacsoránál sokkal szimpibb volt, mint Alejandro… Nekem nagyon nem jött be a forgatókönyv: hiába van egy kiváló és kimeríthetetlen alapanyag a kartellek személyében, hiába zseniális a felütés a tanyán – Dennis Villenevue ezúttal is középszerű mozit csinált belőle.

Még szerencse, hogy a kezdő képsorokon kívül is sikerült néhány brutálisan erős jelenetet belecsempészni a filmbe. A mexikói út a fogolyért – a zenével együtt ismét!! – talán a film csúcspontja volt számomra (nem pedig az annak szánt vacsoracsata), annak feszültsége kellett volna két órán át.  A korábban már emlegetett vizualitás, ez az egész sivatagos világ, a breaking bad hangulat komoly súllyal kerül a mérleg pozitív serpenyőjébe, mint ahogy a végén a focipályás jelenet is a háttérben ropogó fegyverekkel is. A helyszín, a háttér, a felvetett ötlet remek, s tulajdonképp az is mindegy, hogy bérgyilkosos vagy bosszúálló filmet nézünk. Igaz, utóbbihoz jóval több érzelmi kapocs szükséges, előbbihez meg valahogy bele kéne bújnunk a bérgyilkos bőrébe – miután itt egyik dolog sem működik, maradjunk a drogháborús besorolásnál. Az arányok eltolásával, a karakterek átgondoltabb formálásával zseniális mozi lehetett volna, így azonban csak egy tisztes iparosmunka néhány jobb pillanattal – ahogy egyébként Denis Villeneuve többi alkotása is.

S végül, ha nekem nem hisztek, olvassátok el Remo kolléga vonatkozó írását… abban is benn van minden. Ezúttal maxi egyet értek vele.




60%




.

R2-D2 írta:

Sicario – A bérgyilkos

Mindig vannak olyan ünnepelt rendezők, akiket a szakma és a nagyközönség az egekig magasztal, én viszont képtelen vagyok megbékélni velük… ha csak a képzeletbeli gumiszobába zárt Trier, Refn, Arronofsky nevét említem, no meg az egész fiktív intézet vezetőjeként ugyebár Béla bára gondolok, már akkor is széles a paletta, de azért rajtuk kívül is vannak jó néhányan, akiknek alkotásainak időről-időre bizalmat szavazok – és időről-időre csalódok is bennük. Persze, a kérdés az, hogy meddig, meg hogy mikor jön el a magánzárka ideje: a Sicario direktora (akiről a neve alapján egy teljesen másik Villeneuve család ugrik be) talán még egy esélyt kap nálam a Szárnyas fejvadász 2-vel, de ha ott sem varázsol, akkor lekerül a figyelésre érdemes listáról. Dennis Villenevue ugyanis sem a Fogságbannal, sem az Enemyvel nem lopta be magát a szívembe – s amilyen zseniális elemekből áll a Sicario, amilyen erős pillanatai vannak, kifejezetten bosszantó az egész összkép tükrében. Ez egy óriási kihagyott ziccer, az év egyik legjobbja lehetett volna, ha egyrészt a főszereplő nem olyan balfasz mint amilyen, illetve ha a bérgyilkosos mozi felvállalt és következetesen végigvitt volna egyfajta zsánert…

S végül, ha nekem nem hisztek, olvassátok el Remo kolléga vonatkozó írását… abban is benn van minden. Ezúttal maxi egyet értek vele.

60%

Önmagában sem volt túl vonzó ez a film, nem keltett érdeklődést, és legalább te sem csináltál kedvet hozzá .

Nem azért, hogy mentegessem Villeneuve-öt, hiszen minden filmre végülis a rendező mondja rá az áment (persze a producerek által szabott keretek között), de ha valami ennyire koncepcionálisan vacak, ennyire rosszak a karakterei, akkor szerintem inkább a forgatókönyvírót érdemes megköpködni . Jelen esetben pedig egy olyan emberről beszélünk, aki ez előtt a film előtt legfeljebb bevásárlólistát írt     .
.

R2-D2 írta:

Törésvonal


A lényeg a lényeg: erős elfogultságom és a műfaj iránti szeretetem miatt SZÁMOMRA 80% a film, de objektívan nézve alulról verné a 60%-ot.
De miért is kéne objektívnak lennem???


80%

Újranézve még inkább fenébe az objektivítással...

Ez egy qrva jó és jól megcsinált sablon-katasztrófafilm, ami itthon, BD-n, még a Dolby Atmost sima TrueHD 7.1-re "lekeverve" is brutálisan szólt. Minden percét élveztem, s maxi elismerésem az alkotóknak azokért a jól sikerült trükkökért, amiket az extrákban megmutattak, hogy készültek. A kevésbé sikerültekért viszont ejnye-bejnye!!

Igazándiból egy dolog miatt írok: a kimaradt jelenetek több olyan lyukat betömtek volna a történetben, ami nekem nézés közben eszembe jutott - mindenekelőtt, hogy The Rock miért és hogyan kerülhetett ellenőrizetlenül a levegőbe. Mint mindig, egy film az extrái által lesz teljes élmény nálam, a végén megérjük, hogy még a tízes listára is felkerül.

Hadd szörnyülködjön mindenki.


.

R2-D2 írta:

R2-D2 írta:

Törésvonal


A lényeg a lényeg: erős elfogultságom és a műfaj iránti szeretetem miatt SZÁMOMRA 80% a film, de objektívan nézve alulról verné a 60%-ot.
De miért is kéne objektívnak lennem???


80%

Újranézve még inkább fenébe az objektivítással...

Ez egy qrva jó és jól megcsinált sablon-katasztrófafilm, ami itthon, BD-n, még a  Dolby Atmost sima TrueHD 7.1-re "lekeverve" is brutálisan szólt. Minden percét élveztem, s maxi elismerésem az alkotóknak azokért a jól sikerült trükkökért, amiket az extrákban megmutattak, hogy készültek. A kevésbé sikerültekért viszont ejnye-bejnye!!

Igazándiból egy dolog miatt írok: a kimaradt jelenetek több olyan lyukat betömtek volna a történetben, ami nekem nézés közben eszembe jutott - mindenekelőtt, hogy The Rock miért és hogyan kerülhetett ellenőrizetlenül a levegőbe. Mint mindig, egy film az extrái által lesz teljes élmény nálam, a végén megérjük, hogy még a tízes listára is felkerül.

Hadd szörnyülködjön mindenki.

A Törésvonalt minden felvállalt kliséjével és a valóságra fittyet hányó marhaságival együtt én is élveztem, de a végén a lobogó amerikai zászló nagyon nem kellett volna.

.





Circle





Ha nem lenne a Filmfórum, ismét szegényebb lettem volna egy filmélménnyel… ha december elején Niwrok kolléga nem linkeli be a Circle előzetesét, vélhetően a büdös életben nem találkoztam volna ezzel a filmmel sem. Mint ahogy egyébként az oldalon található mozik jó része, úgy ez is került minden széles nyilvánosságot, viszont ez is épp oly értékes, mint amilyen ismeretlen. Ahogy sok egyéb alkotás…

50 ember (ezt onnan tudom, hogy utánanéztem, megszámolni képtelenség) áll egy helyiségben, mindegyik egy piros világító körön. Hogy hogyan tudnak kábán állni, az most részletkérdés, mi egy nővel együtt kerülünk a képbe, aki épp magához tér a kómából/álomból. Viszonylag hamar kiderül, hogy a helyét senki nem hagyhatja el, a piros körről való lelépés ugyanis halállal jár: a terem közepéről kiemelkedő szerkezetből gyilkos sugár/piros sith energia ( )  csapódik ki és a páciens meghal. A helyzet felvázolásához hozzátartozik, hogy a sok piros kör egy központi szerkezet köré van csoportosítva, a Circle (minimum) dupla értelmet nyer így: a központi szerkezet pedig időről időre kiválaszt valakit, akit megöl. Kb. kétpercenként hullnak az időközben felébresztett szereplők, akik a saját túlélésük érdekében kénytelenek rájönni a gyilkos szerkezet működésére és a kiválasztás menetére. Néhányuknak van emléke is arról, hogyan kerültek ide – ezt most nem árulhatom el, spoileres lenne – a többség viszont értetlenül áll a dolgok előtt. Egy biztos, úgy néz ki, a halottak kiválasztása csak rajtuk múlik, ugyanis a szerkezet érzékeli azt, hogy a piros körön álló delikvens MAGA HELYETT kit látna szívesen holtan, így a kétperces szakaszokban azok murdelnek meg, akik véletlenül sorstársaiktól a legtöbb szavazatot kapták. Először, legalábbis…

Ugyanis a mozi nagyon hamar megmutatja igazi arcát és igazi értékeit: a körben szereplő figurákon keresztül egy komplex civilizáció kórképet fest elénk, ami magában foglalja az emberi törtetés, leleményesség, túlélési ösztön minden kegyetlenségét az összes társadalmi sztereotípián és előítéleten keresztül. Annyira az összeset, hogy egy idő után már majdnem sok is volt mindebből – de erről később. A lényeg az, hogy a kis (fogyatkozó csapat) rájön, hogy mentális szavazatukkal közösen ki tudják választani a következő halottat, azzal is időt nyerve a helyzet megoldására. Ez pedig egyszerűen zseniális. Mert gondolj csak bele, kedves olvasó: ott állsz egy csomó ember között, várva a halálra, de választhatsz, ki haljon meg előbb. Ugye… azt gondolod, először az öregek… azoknak úgyis már kevesebb idejük van már a Földön. De belegondoltál, mi lenne, ha a te mamád/papád állna ott? És mások rájuk szavaznának, csak azért mert idősebbek? És ha fontos információjuk van a helyzet megoldására?? No… és aztán ki? Milyen alapon döntenéd el te, kedves olvasó, hogy ki haljon meg legközelebb az 50 közül? Amíg nem ismersz senkit, kétségkívül a szimpátia alapján, ugyebár… fura belegondolni, hogy az emberek között működő „kémia”, az első látásra megkedvelés/meg nem kedvelés egy ilyen szituban mennyire is brutálisan döntő tud lenni. Aztán… aztán mikor egyre többen elkezdenek mesélni magukról, úgy lesz egyre könnyebb a dolog… legalábbis első blikkre. Mindenkinek, kivétel nélkül mindenkinek vannak olyan „célpontjai”, akiket a szocializálódása miatt kevésbé kedvel, olyan rassz, stílus, szakma, habitus, akit ki tudna választani maga helyett. Egyszerűen zseniális, ahogy mindezeken végigmegy a mozi, a leszbikustól kezdve a nyomorékon át, a bevándorlón, a bankáron (ez önmagában zseniális a válság tükrében), a menedzseren keresztül gyakorlatilag az ÖSSZES negatív sztereotípia felvonul  filmben – talán csak az antiszemitizmus nem…

Szóval kedves olvasó, szépen mindig találsz valakit, aki helyetted halljon meg – ha más nem azért, mert bal lába és nem jobb. No de mi legyen a terhes nővel és a kislánnyal?? Az egész film és a saját lélek legnagyobb próbatétele az, hogy a végén feláldozod-e magadat azért, hogy életben hagyj két (három??) másik embert – fontosabb-e a te saját életed, mint egy idegen kislányé vagy egy jövendő babáé?? Akiről amúgy semmit nem tudsz, lehet akár bűnöző is belőle később… nos, a mozi akkor kezdődik önmagán belül másodszor, miután gyakorlatilag minden negatív sztereotípia eltűnt a színpadról: onnantól egy kegyetlen túlélőfilm az egész. Egy szenzációs sakkjátszma, tele meglepetésekkel és fordulatokkal – figyeljétek csak a faszit, aki nem szól semmit, figyeljétek, meddig el lehet jutni, azzal, hogy szürke maradsz. A film utolsó harmadában két társaság játszik egymással, amiben a tét a lány és a terhes nő élete: a számítások szerint ugyanis ketten túlélhetik az egészet. Ugyebár alap dolog, hogy egy ilyen „ütközetben” fejezd le az ellenfél vezérét és megnyered a csatát… de mikor egyre inkább fogytok, majd a páros páratlan csatában alulmaradsz, kénytelen vagy a „Maradj talpon” játékban valakit magad mellé állítani az ellenség soraiból. Zseniális, ahogy az aktuálisan előtérbe kerülő szereplőkről egyre több információ derül ki, zseniális, ahogy mindezt a két „alfa” fel tudja használni a saját csapatuk érdekében. Amúgy is: az egész mozi egy kegyetlen jó pszichikai játszma, amiben a tét az egyes karakterek élete… amiben kvázi gyilkossá kell válnod a saját túlélésed érdekében.

S mindezt még sikerül megfejelni a fináléval. Sajnos, nem árulhatom el, kicsoda, de a végén rendesen mellbevágott a húzásával – először nem is értettem, mi történik, vissza kellett pörgetnem a filmet. Kerestem az állam megdöbbenésemben, álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt, így lehet, hogy erre is mehet ki a sakkjátszma a végén. Ugyanígy minimum érdekes volt a zárókép (most eltekintve attól, hogy ki és miért csinálta ezt az egészet), érdekes volt, mennyi gyerek és terhes nő állt a csapatban – s mennyi magányos férfi/nő. Minimum a végén el lehet gondolkodni rajta, hogy egy másfél órás küzdelem után az ember mikor adja föl, feláldozza-e magát két idegenért – vagy a világ legtermészetesebb dolga a gyilkos túlélési ösztön… Nekem iszonyat bejött ez az egész. A filmnek annyi aspektusa, nézőpontja van, annyi dologgal foglakozik, annyi mindent próbál markolni, hogy szinte felsorolni sem lehet – mégsem esik darabjaira az egész. Forgatókönyvileg, dramaturgiailag remekül össze van rakva, ráadásul az előzetes félelmeink a minimál költségvetésről is alaptalannak bizonyultak. Ehhez, így tökéletesen elég volt: a lényeg a dialógusokon van. S hogy teljes legyen a kép, még arra is ügyeltek az alkotók, hogy a szereplők névtelenek legyenek, jó az imdb adatlapja is e tekintetben.

Én nagyon élveztem az egészet, nekem leginkább a The Philosophers ugrik be róla, ha az ismeretlenségből kell példát keresnem hozzá. Az volt számomra hasonlóan elgondolkodtató, hasonlóan megdöbbentő és hasonlóan a kiválasztódásra építő mű. A Circle-nek látványilag sokkal könnyebb dolga van, így ez még rá is erősített az élményre. Igazából két dolog van, amit negatívumként fel tudok hozni: az egyik az, hogy – különösen az elején – tök random módon halnak meg a figurák, sokszor nem is igazán értettem, miért épp az esett össze, aki összeesett. Azon most és simán túllépek, mekkora ökörség is ez a gondolatszavazás, ez az ökölbe szorított kézzel történő kiválasztás, mert az maga a film alapvetése, a film „univerzuma”. De kicsit fura volt belegondolni, milyen szerencsétlennek kellett az első mondjuk 5-10 embernek lenni ahhoz, hogy ő kapja a legtöbb szavazatot – már ha az elején nem a játékmesterek választottak véletlenszerűen. S ide tartozik az is, hogy néháyn figurát viszont aránytalanul sokáig életben tartottak… A másik dolog, ami zavart, az a felvetett témák hihetetlen pontossága, sokrétűsége… egy idő után azt éreztem, ez így már túl sok, ez így már túlságosan is precíz. Más közegben talán a „polkorrekt” szót használnám rá, egyszerűen mosolyt csalt az arcomra az újabb és újabb elővett társadalmi megkülönböztetés. Kicsit talán sok volt, kicsit talán túlságosan is tömény volt ez a kórkép – viszont hatalmas dicséret a mozinak azért, hogy egyúttal nem is ítélkezik. Ez nem egy másság PR mozi, itt biza mindenki kampeca…

Ez egy jó kis 87 perces kaland volt, soha rosszabbat.




85%



.

R2-D2 írta:

Circle

Én nagyon élveztem az egészet, nekem leginkább a The Philosophers ugrik be róla, ha az ismeretlenségből kell példát keresnem hozzá. Az volt számomra hasonlóan elgondolkodtató, hasonlóan megdöbbentő és hasonlóan a kiválasztódásra építő mű. A Circle-nek látványilag sokkal könnyebb dolga van, így ez még rá is erősített az élményre. Igazából két dolog van, amit negatívumként fel tudok hozni: az egyik az, hogy – különösen az elején – tök random módon halnak meg a figurák, sokszor nem is igazán értettem, miért épp az esett össze, aki összeesett. Azon most és simán túllépek, mekkora ökörség is ez a gondolatszavazás, ez az ökölbe szorított kézzel történő kiválasztás, mert az maga a film alapvetése, a film „univerzuma”. De kicsit fura volt belegondolni, milyen szerencsétlennek kellett az első mondjuk 5-10 embernek lenni ahhoz, hogy ő kapja a legtöbb szavazatot – már ha az elején nem a játékmesterek választottak véletlenszerűen. S ide tartozik az is, hogy néháyn figurát viszont aránytalanul sokáig életben tartottak… A másik dolog, ami zavart, az a felvetett témák hihetetlen pontossága, sokrétűsége… egy idő után azt éreztem, ez így már túl sok, ez így már túlságosan is precíz. Más közegben talán a „polkorrekt” szót használnám rá, egyszerűen mosolyt csalt az arcomra az újabb és újabb elővett társadalmi megkülönböztetés. Kicsit talán sok volt, kicsit talán túlságosan is tömény volt ez a kórkép – viszont hatalmas dicséret a mozinak azért, hogy egyúttal nem is ítélkezik. Ez nem egy másság PR mozi, itt biza mindenki kampeca…

Ez egy jó kis 87 perces kaland volt, soha rosszabbat.

85%

Hát... ez nagyjából ugyanaz lett megint, ugyanazon sarokpontokkal, csak más szavakkal .

Annyi, hogy nem "gondolatszavazás" volt, hanem mozgásérzékelős, a tenyerükkel tekergették jobbra meg balra a saját háromszögüket, mint a kormányt .
.

Niwrok írta:

Circle

Hát... ez nagyjából ugyanaz lett megint, ugyanazon sarokpontokkal, csak más szavakkal    .

Annyi, hogy nem "gondolatszavazás" volt, hanem mozgásérzékelős, a tenyerükkel tekergették jobbra meg balra a saját háromszögüket, mint a kormányt .
.

Azért ez nem volt akkora meglepetés...

Igen, tényleg. A kezükkel tekergették. Egyébként, most, hogy írtad, a vallás teljesen kimaradt (legalábbis a papon kívül), de lehet, jobb is. Néha már így is tömény volt.

Mindenesetre köszi a figyelemfelhívást, jó választás volt. Végig izgultam az egészet és bizony magam is válogattam.