R2-D2 írásai 2.0

R2-D2 írta:

Tut S1

Na, tegye föl a kezét, aki hallott már a Spike kábeltévé 2015-ös, háromestés minisorozatáról…   ...  senki, ugye? Én magam sem tudtam róla semmit, viszont nemrég arzo barátom küldött egy linket, amiben felhívta a figyelmemet rá: az egyiptomi környezet és Ben Kingsley neve pedig önmagában elég volt ahhoz, hogy viszonylag hamar abszolváljam az egészet. S hogy ismét csak elcsodálkozzak, hogy néha milyen jó kis anyagok tűnnek el a süllyesztőben: a Tut ugyanis egy kiváló kis szórakozás, gyakorlatilag egy gigászi ókori kalandfilm három részre vágva, amin ugyan meglátszik a kisebb költségvetés, de a történelmi filmek (és e kor) kedvelői így is maxi értékelni fogják.

Minőségében, összerakottságában, érdekességében, színészeiben gyakorlatilag a legjobbak között van a helye, sajnálom, hogy nem kapott nagyobb nyilvánosságot. A papokkal dacoló fáraó meg új kedvencem lett az ókori Egyiptomból.  

80%

"Akkor már mindent értek..."

Látom, hogy csak 3x2 óra, de Egyiptom túlságosan kiesik az érdeklődési körömből (túl nagy a forróság ott ...), Ben Kingsley-t meg bármennyire is sikk nagyra tartani az Oscarja miatt, az utóbbi években semmi emlékezetest nem láttam tőle, cserébe viszont kényszeresen osztják rá mindenféle egyiptomiak és arabok szerepét.

Mondtad, hogy el sem hinném, miket fogsz mostanában nézni, a felkészítés ellenére is megleptél ezzel, jó volt olvasni, de ez valószínűleg nem az én sorozatom... legfeljebb majd egy "ásatáson" rábukkanok .
.

Niwrok írta:

Tut S1
"Akkor már mindent értek..."

Niwrok írta:

Látom, hogy csak 3x2 óra...

3x80 perc...

.




Bíborhegy




Annak ellenére, hogy mr. Del Toro az utóbbi időben a The Strainnel alaposan lerombolta nálam korábbi nimbuszát, fene nagy jóindulatomban betudtam az egészet az ismeretlen terep (sorozat) által okozott kihívásoknak, amit – mindenekelőtt íróként – kissé nehezebben vett. Arra gondoltam, a korábbi mozifilmjei csak nyújtanak némi garanciát arra, hogy az aktuális próbálkozás a nagyvásznon ismét csak jól fog elsülni, hisz az ígéretek szerint ugyebár az egyedi vizualitású rendező visszatérhetett ahhoz a világhoz, amiben eddig is oly szívesen merült el: a horrorhoz. Épp ezért meglehetősen szomorúan vettem tudomásul, hogy a Bíborhegy egy újabb írói csőd részéről, amiben ugyan a képi világban, a hangulatban valamit valóban sikeresen megidézett hajdani fénykorából – ámde a többi… nos, az egy rakás idiótaság. És klisé.

A történetünk kezdetén egy fiatal lány épp arról mesél a kedves nézőnek, hogy azzal a különleges képességekkel rendelkezik, miszerint látja a szellemeket. Anyja halála után ugyanis – egy kifejezetten jó szcéna keretében – találkozik annak szellemével, aki próbálja megóvni őt valamitől, amit a kislány nem is igazán ért még akkor: a Bíborhegytől. Ígéretes felütés, egy jó kis kísértethistória alap, már pont kezdetem örülni neki, hogy talán egy Fekete ruhás nő-szerű horrorba csöppentem, de aztán ugrunk 14 évet és minden feledésbe merül… olyannyira, hogy az elkövetkezendő közel 50 percben az égvilágon semmi ne történjen. Na, jó, ez talán kissé túlzó, de semmi horrorszerű, semmi "deltorós" – egy XX. század elejei amerikai romantikus történet bontakozik ki a vásznon. Edith, a kislány (Mia Wasikowska) épp íróként próbál boldogulni, kísértethistóriáját azonban nem fogadják túl nagy lelkesedéssel, részben mert a női írókat akkoriban még nem értékelték (hol volt még Stephanie Meyer vagy J.K Rowling vagy E.L. James    ), no meg hogy is néz ki egy romantikus szál nélküli könyv… Pedig aztán Edith minden, csak nem romantikus, így rajtunk kívül talán még ő is meglehetősen furán érzi magát, hogy a városba látogató Thomas Sharpe (Tom „Loki” Hiddleston) iránt egyre gyengédebb érzelmeket érez. A mozi első órája gyakorlatilag a nagyváros sártengerében bimbódzó szerelem története, ahol mi nézők, és a lány apja érzi egyedül, hogy valami nincs rendben a megnyerő modorú angol fiatalemberrel.

A szerelem azonban nem ismer határokat, Edith és Thomas pedig egy drámai esemény után Angliába költözik – és végre elkezdődik a film… az 50-ik percben. Edith egy Allerdale Hall nevű birtokra kerül, ahol minden a lehető legfurcsább – és egyben a legidiótább is, de erről később – ahol aztán hamarosan rá kell jönnie, hogy újdonsült férjének a testvére, Lucille (Jessica Chastain) minden, csak nem bájos sógornő. Végre előkerülnek a szellemek, akik szokás szerint egyértelműen közölni akarnak valamit Edithtel, (hogy 14 évig hol a francban voltak, az nem derül ki), s aki természetesen elkezd kutakodni a kastélyszerű házban, ahova beesik a hó (    ). Fura mód persze mindig sikerül neki olyan helyeken járni, hogy soha senkinek nem tűnik föl, fura mód az egész kibaszott kastélyban, aminek a falából!!!     piros agyag folyik, nincs egy darab személyzet sem, de legfurább az mérhetetlen naivság, amivel ő ezt az egészet kezeli. A történet csavarjairól nem is igazán akarok szót ejteni, gyakorlatilag minden egyes fordulat messziről látható előre, a logikus következtetést csupán néhány piros főzőüstben úszkáló hulla zavarhatja meg: igazából sem a Sharpe pár célja, sem annak eszköze, sem pedig a szerelem erejére épített csattanó nem okozhat meglepetést. A meglepetések olyan bosszantóan bárgyú eseményekre korlátozódnak, mikor is némely (gyakorlatilag az összes) főszereplő különféle mélységű szúrt, vágott, törött sebekkel szinte The Raid-i    magasságokban járva éli tovább vígan az életét, sőt, ereje teljében harcol tovább. Számomra ez néha már röhejessé vált, s csak tetézte az amúgy is létező sületlenségeket.

A mozi első fele úgy szar, ahogy van. Egy darab anyuszellem (ami akár az Insidiousból is átruccanhatott volna), meg egy darab fej által összetört porcelán mosdókagyló (vagy fordítva, nézőpont kérdése) jelenti az adrenalint. A második szakasz ettől még lehetne jó, de amikor belépek egy házba, aminek a lépcsőházába esik be a hó, de a szereplők képesek hálóingben mászkálni, és a bejárati ajtót is azért betetszik, aminek a falaiból piros trutyi folyik és a picéjében valami okból 6-8 db főzőüst van ezzel a piros trutyival, elhúztam a számat. A történet önmagában amúgy is értékelhetetlen, a lehető legnagyobb hollywoodi paneleket rakja egymás után. De ami a legeslegnagyobb baj: köze nincs a horrorhoz. Legjobb esetben egy gótikus thriller, aminek fő szálai a két főszereplő közti (végzetes) románc, no meg a gonosz terv leleplezése. A szellemvilág jóformán teljesen hanyagolva van, Edith narrációjának gyakorlatilag nulla a jelentősége: ami szellem mozog benne, azok megjelenítése meg kimondottan kínos és nevetséges. Félelem és borzongás helyett inkább sóhaj és elfojtott nevetés bukik ki az emberből, mikor meglátja a mozgásban TWD zombijaihoz hasonlító, kinézetben pedig egy emberi test izomzatát utánzó figurákat.

E pillanatban el is érkeztünk ahhoz, amit azért első nézéskor magam is a film pozitívumának gondoltam: a látványvilághoz. A "deltorós" látványvilághoz. Na kérem, senki ne várjon se a Hellboyhoz esetleg a Faunhoz hasonló szörnyparádét, se az Ördöggerinc csontig hatoló parás hangulatát… egy színes, bohókás, helyenként kifejezetten hangulatos képi világot igen. Nem mintha eredetiségétől térdre kellene borulni, de az első szakasz századelejei Amerikája a színes városképpel és divattal is jól néz ki, de önmagában a kastély kinézetével sincs. Sőt, a terek, szobák, díszletek, apróságok a falakon, az egész hangulata rendben van – csupán a hangulatot alátámasztó események, történések ökörségek. Konkrétan: jól néz ki a falakból bugyogó piros lé, de sem logikája, sem dramaturgiája nincs… Mindezekből következik, hogy a Bíborhegy annyira a látványával sem képes ámulatba ejteni, ilyet és ennél jobbat is láttunk már: talán szerencsésebb lett volna egy stílusirányt határozottan végig vinni, nem ilyen vegyes felvágottat csinálni.

Egy dolog, amit viszont feltétlenül ki kell emelnem: a színészek. Egészen pontosan Jessica Chastain. Ő az, aki hozzáadott értékként ébren tartja a nézőt, a fekete hajával, abban a ruhában sokszor a Boszorkányvadászos Gemma Artertont véltem felfedezni. Jessica szinte lubickol szerepében, láthatólag élvezi, hogy gonoszt játszhat (megjegyzem, azért láttunk már ennél sokkal-sokkal gonoszabb főhősnőket is), minden bizonnyal jól esett neki kicsit lejönni a világűrből. Lokitól kicsit fura volt ugyan ez a szerep – ő nekem mindig is csak Loki marad -, de tény, hogy önmagában a lényében, személyiségében magában hordozza mindazt, ami ehhez az elegáns (nak látszó) úrhoz kell . Valahogy megvan ez a bárós kiállása – nem tudok rá jobb szót. Edith kifejezetten nem tetszett, sem a karaktere, sem a színésznő munkája, viszont két mellékszereplő láttán széles vigyora görbült a szám: az gondolom nem meglepetés, hogy a SoA Jax Tellerének, az itt egy orvost játszó Charlie Hunnamnak mennyire örültem, viszont bónusznak Edith apját az Odaát Bobby Singerje, Jim Beaver játszotta. Király.

Maga a Bíborhegy viszont nem annyira az. Egy a sok közül, egy azon tipikus filmek közül, amik igazából semmit nem nyújtanak. Az ember megnézi őket, de – mint pl. most nekem is – három nappal később már gondolkodni kell, mit látott. Igazán emlékezetes pillanat nélküli, egyszer nézős – ámde talán nem bosszantó darab. Ezért is kár.




70%




.

R2-D2 írta:

Bíborhegy

Annak ellenére, hogy mr. Del Toro az utóbbi időben a The Strainnel alaposan lerombolta nálam korábbi nimbuszát, fene nagy jóindulatomban betudtam az egészet az ismeretlen terep (sorozat) által okozott kihívásoknak, amit – mindenekelőtt íróként – kissé nehezebben vett. Arra gondoltam, a korábbi mozifilmjei csak nyújtanak némi garanciát arra, hogy az aktuális próbálkozás a nagyvásznon ismét csak jól fog elsülni, hisz az ígéretek szerint ugyebár az egyedi vizualitású rendező visszatérhetett ahhoz a világhoz, amiben eddig is oly szívesen merült el: a horrorhoz. Épp ezért meglehetősen szomorúan vettem tudomásul, hogy a Bíborhegy egy újabb írói csőd részéről, amiben ugyan a képi világban, a hangulatban valamit valóban sikeresen megidézett hajdani fénykorából – ámde a többi… nos, az egy rakás idiótaság. És klisé.

Végre előkerülnek a szellemek, akik szokás szerint egyértelműen közölni akarnak valamit Edithtel, (hogy 14 évig hol a francban voltak, az nem derül ki), s aki természetesen elkezd kutakodni a kastélyszerű házban, ahova beesik a hó (    ). Fura mód persze mindig sikerül neki olyan helyeken járni, hogy soha senkinek nem tűnik föl, fura mód az egész kibaszott kastélyban, aminek a falából!!!     piros agyag folyik, nincs egy darab személyzet sem, de legfurább az mérhetetlen naivság, amivel ő ezt az egészet kezeli. A második szakasz ettől még lehetne jó, de amikor belépek egy házba, aminek a lépcsőházába esik be a hó, de a szereplők képesek hálóingben mászkálni, és a bejárati ajtót is azért betetszik, aminek a falaiból piros trutyi folyik és a picéjében valami okból 6-8 db főzőüst van ezzel a piros trutyival, elhúztam a számat. A szellemvilág jóformán teljesen hanyagolva van, Edith narrációjának gyakorlatilag nulla a jelentősége: ami szellem mozog benne, azok megjelenítése meg kimondottan kínos és nevetséges. Félelem és borzongás helyett inkább sóhaj és elfojtott nevetés bukik ki az emberből, mikor meglátja a mozgásban TWD zombijaihoz hasonlító, kinézetben pedig egy emberi test izomzatát utánzó figurákat.

Egy a sok közül, egy azon tipikus filmek közül, amik igazából semmit nem nyújtanak. Az ember megnézi őket, de – mint pl. most nekem is – három nappal később már gondolkodni kell, mit látott. Igazán emlékezetes pillanat nélküli, egyszer nézős – ámde talán nem bosszantó darab. Ezért is kár.

70%

"Talán nem bosszantó" ? Elég enyhe kifejezés azután, hogy még három nappal később is fortyogsz a marhaságok dühétől . Azért elsőre kevesebbet terveztél adni, ugye ?

Azért két mentség a tényleg elég sok idiótasághoz: a pincében nem főzőüstök voltak, hanem szerintem valami szivattyúk, hogy lassítsák a ház süllyedését (volt köztük egy vájat, amiben a fölös vörös víz elszivároghatott), és a piros trutyi a szellemeken is az agyag volt, mert gondolom abban rejthették el a testeket, ahogy mutatják is az egyiknél. Legalábbis engem ezért ez a két dolog kevésbé zavart.

A többi nagyjából . De mondjuk én kevésbé pöttyösödök Jane Austentől .
.

Niwrok írta:

Bíborhegy

"Talán nem bosszantó" ? Elég enyhe kifejezés azután, hogy még három nappal később is fortyogsz a marhaságok dühétől . Azért elsőre kevesebbet terveztél adni, ugye ?

Talán picit, igen. De ez nem igazán fortyogás - azért tudod az milyen, volt már olyan írás is - inkább csak csalódott gondolatok, icipici méreggel átitatva (többet, jobbat vártam). Az ugyanakkor kétségkívül bosszant, hogy megint nem volt MEO Hollywoodban, nem volt, aki elolvasta volna a forgatókönyvet előtte.


Néha eltűnődök, minek is nézik az embereket a stúdiók...

R2-D2 írta:

Jupiter felemelkedése


A Jupiter felemelkedése az utóbbi idők leglátványosabb filmje. Egyelőre toronymagasan ver mindent, amit mostanában láttam, a Marvel kutya fasza ehhez képest (igen, a Galaxis őrzői is), így egyáltalán nem kérdés, hogy látni KELL. Méghozzá moziban kell látni, ez, otthon (netről letöltve, vagy akár lemezen is) megint csak fele akkora élmény lesz.

A Jupiter felemelkedése egy végtelenül buta film. Maga az alaptörténete is az, de aztán ahogy jönnek elő az újabbnál újabb figurák, csak foghatjuk a fejünket, hogy ki ez és honnan szalajtották…

S ha már gondolatiság. Míg a Felhőatlasz pont a túlbonyolítottságával, a szimbolikus jelentéstartalmával, a kohézió hiányával kisé nehéz és értelmezhetetlen mozi lett, addig a Jupiterben a röpke két óra alatt annyi mindent le akarnak nyomni a torkunkon, hogy a végére az embernek hányingere lesz. A szokásos kiválasztott sztori mellé, jó adag társadalom és bürokrácia kritika, az emberi test kihasználása ismét, egy nem túl egyedi emberiség eredettörténet, valami fura vízió az idő fontosságáról, egy szintén furcsa időrekonstrukciós ötlet, aztán egy testvérviszály, annak okaival együtt, aztán egy anyagyilkosság, annak okaival és következményeivel együtt, aztán a méhek (anyám, a méhek).

Mindezektől függetlenül állítom, hogy újranézős, sőt többször nézős - nekem kötelező vétel lesz lemezen. Az egész egy akkora vizuális orgia, hogy még a tízedik nézésnél is el lehet merülni a látványban, még a tízedik nézésnél is fel lehet majd fedezni benne újdonságokat, finomságokat. Szerencsére a többit meg át lehet majd tekerni. Elsőre:


75%

Elérkezett az újranézés ideje (miután kicsit levitték a BD árát), és meg kell állapítsam, pontosan ugyanezeket gondolom most is. A kisebb képernyő egyértelműen vett el a látvány élményéből, amihez viszont az eredeti TrueHD hang dupla annyit hozzáétett. Az utóbbi idők egyik legjobban szóló lemeze.

Az egész kreált világ kinézete továbbra is zseniális - iszonyat részletes -, a történet, a karakterek ugyanolyan balfaszok, a gondolatiság ugyanolyan sokrétű. Az extrák megnézése (kb egy óra, magyar felirattal) után kicsit jobban értékelem azt a rengeteg beleölt munkát, kreativitást, amit Wachowaskiék hozzátettek - és be is bizonyosodott, hogy alán ttúl sokat is akartak átadni. Mindazonáltal az Óz-os párhuzam nekem nem jutott eszembe, mint ahogy az sem tűnt fel, hogy a bürokráciás jelenteben maga Terry Gilliam is cameozik (így már értem az egészet)...

De jó volt másodszorra is. Már tudtam, mit kapok.

.




Who am I – Egy rendszer sincs biztonságban




Nem mondom, hogy minden szándékosságot nélkülöz a dolog, de úgy alakult, hogy a Kriegerin fordítása után valahogy a világ legtermészetesebb módján egy újabb német nyelvű mozi jött szembe velem a Who am I személyében. S ugyan az eredetileg svéd rendező, Baran do Odar korábbi életművéről semmit sem tudtam, a film témája, maga a hackerkedés felkeltette a figyelmemet. Amúgy is egyre inkább egy számítógép és internetfüggő világban élünk, ahol kiszámíthatatlan veszélyeknek van kitéve mindenki, aki felcsatlakozik naponta a hálóra, de kétségkívül plusz motiváció volt az, hogy a kimondottan kínos Blackhat után valami ütős kis mozit lássak a témában. Hát… a Who am I minden előzetes várakozásomat felülmúlta.

Benjamin (Tom Schilling) egy igazi niemand. Tipikusan az a srác, akin mindenki átnéz, az örök lúzer mindenben: idióta maszkban, idióta jelmondatokat hangoztatva pizzafutárként keresi a kenyerét. Belső frusztrációit talán pont ezért a számítógép előtt ülve vezeti le, egy idő után zseniális hackerré képzi magát. Az internet világában azonban egy MRX nevű srác a király, Benjamin – ahogy talán mindenki ebben a közegben – őt tekinti példaképének, s bizony mindenkinek jól esik, ha a „nagyok” is elismerően bólogatnak munkái láttán. Ez az érzés aztán különösen felerősödik, mikor a félénk srác találkozik egy anarchista csoporttal, akik elég lököttek és bátrak a botránykeltéshez – épp csak nem értenek igazán a programíráshoz. Kapóra jön nekik a fiatal, félénk srác, így Benjamin hamarosan a kis csapat megbecsült tagja lesz. Egyre őrültebb és őrültebb produkciókat hajtanak végre, amivel hamarosan nem csak a nagyvilág, hanem az internetes alvilág figyelmét is felkeltik: még a titokzatos MRX-el is sikerül kapcsolatba kerülni. Sőt, konfrontálódni is, a kis csapat, aminek egyébként hamarosan saját neve is lesz CLAY (Clowns Laughing At You) formában pedig kénytelen lesz a saját irháját menteni. Nem is akárhogy…

De többet nem is akarok én erről az egészről elárulni. Főleg nem arról, hogy az egész sztori milyen körülmények között bontakozik ki, milyen keretet kap az egész és abban minek milyen szerepe lesz a végkifejlet tekintetében… Sokkal inkább végigmennék azokon a pontokon, amik miatt nekem ez az egész borzasztóan bejött, azokon a zseniális forgatókönyves és filmkészítési húzásokon, mik miatt ez egy maradandó film lett nálam. Kezdjük rögtön az elején, a CLAY-jel. Kérem, bárki is csinálta a castingot, csillagos ötös. Ezeket a figurákat, így összehozni tökéletes lett: Max, a főnök, az alfahím a csapatban – Benjaminnal ellenétben a GYŐZTES –, a hihetetlen pofátlan stílusával, rámenősségével és bátorságával igazi vezéregyénisége a csapatnak. Aztán ott van a félig vagy teljesen őrült, adrenalinvadász, tetkós Stephan, a szoftveres, aki a film „csipetnyi sója”, humorával, egyáltalán önnön lényével zseniális figura. Máshogy, de ugyanez a dagi, zárkózott, félős, nehezen barátkozó Paul, a hardverspecialista – az egész csapat léte és sikere néha már burleszkbe hajlóan komikus, ugyanakkor simán elhiszem, hogy az informatika világában nem Expandebles-szerű csapatok tevékenykednek, hanem inkább ehhez hasonló, az életben helyenként szürke vagy épp szerencsétlen alakok.

Ezzel a gondolatmenettel jutunk el a másik nagyon fontos és kiválóan megoldott dologhoz: az alternatív világhoz. Az a helyzet ugyanis, hogy a hackelés, a netes kommunikáció képi megjelenítésére egy arc nélküli, csupa maszkot viselő figurából álló metrókocsit hoztak létre. Ott találkoznak a hackerek, ott zajlanak a fájlcserék, ott próbálják egymásról kideríteni, ki kicsoda. Tényleg úgy érezzük, mint ha magunk is elmerülnénk az internet mélységeibe, egyúttal ez az ábrázolás remekül fogja meg az anonimitás lényegét is – a finálé leleplezős jelenete pedig nagyszerűen illik ebbe a képbe. A sokszoros csavar egyik elemeként amúgy is hatásos lenne, de a nekem a lebuktatás módja és szimbolikája is nagyon tetszett. Mint ahogy alapból tetszett a CLAY csapat minden mutatványa, legyen az a világítás manipulálásával megjelenített „We kill animals” felirat, vagy a meghackelt náci gyűlésen bemutatott video. Remek ötletek, amik nincsenek telepakolva mindenféle lehetetlen küldetésekkel, ez nem MI – ez a valóság. Félelmetes belegondolni, hogy néhány srác mire is lehet képes, milyen erőket kell mozgósítani ahhoz a való világban, hogy mindezt a piac szereplői kivédjék… több-kevesebb sikerrel ugyebár. Mert a film még csak nem is számol az emberi hülyeséggel, ezúttal nem az volt a cél.

Igen, az ember hülyeség. Hogy is van a moziban? „A legnagyobb sebezhetőség nem a programokban vagy a szerverekben vannak. Az ember a legfőbb biztonsági hiba. Az ember természeténél fogva jóhiszemű és a konfliktuskerülő. A leghatékonyabb az összes hacker módszer között a megtévesztés művészetére: az emberek meghackelése” Nos, így pár nappal a film után, azt hiszem rájöttem az egész mozi egyik megoldókulcsára. Mármint hogy a kedves nézőt alaposan meghackelik... Social Engineering… ahogy Max mondja. Hogy az egészet kicsit jobban megértsétek, annyit mindenképp el kell mondanom, hogy az egész mozi kísértetiesen vonzódik egy bizonyos David Fincher klasszikushoz. Ám ez egyáltalán nem koppintás, inkább egyfajta nyílt tiszteletadás – s egyben a zseniális hackelés része. Szerintem egyáltalán nem véletlen már az sem, hogy a főszereplő német srác bizonyos beállításokban kiköpött Edward Norton, mint ahogy az sem véletlen, hogy az egész élethelyzete, története, az egész anarchista csoport, mind-mind  a másik mozi alapjaira épít. Sokan ezért a Who am I-t nem is tartják többre, mint egy ócska másolat – viszont véleményem szerint ennél sokkal több van benne. Pláne, amikor a fináléhoz érkezünk: minden addigi olyan – sokszor tudat alatti – utalás, hangulati elem (mint pl. egy moziplakát a szobában), ami Fincherhez kötheti, azt a célt szolgálja, hogy a néző elégedetten csettintsen: hehe, ezt én kitaláltam! Aztán a lófaszt…  Mert a végjáték üt csak igazán, az egész, ahogy össze van rakva, ahogy kinyílik a varázsdoboz és az alapból is érdekes anarchista-hackermoziból egy egészen új dolog bújik elő, egy szabad értelmezésben akár heist mozinak is tekinthető történet – no ez az, ami engem teljesen lenyűgözött.

Csupán egy dolog van, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni – viszont ez olyan erősen szubjektív, hogy objektívan nem kellene befolyásolnia a moziélményt… de hát ki a fene is akar objektív lenni egy élménybeszámoló írásakor. Ez az apróság pedig az az idióta zene. Gondolom koncepció volt, hogy az alapból friss, modern, számítástechnika és net világában játszódó filmet ezzel a német technozenével (gépi zenével) egészítsék ki, de ez az én rocker lelkemnek bizony kínszenvedés volt. Sajnos többször is van benn party, vagy más egyéb jelenet, ami alá ezt a förmedvényt keverték: nekem ez viszont qrvára nem jött be. Rendszeresen kizökkentett a hangulatból… más negatívumot nem igazán tudok felhozni. Hangulata, témája, forgatókönyve kiváló, a német eredeti nyelv nálam ismét külön jó pont volt, úgyhogy maxi ajánlom mindenkinek. Tényleg elvisz egy olyan világba, amiről keveset tudunk, és talán kicsit megbirizgálja a netes biztonságérzetünket is…




85%



.

.




Extinction – A kihalás szélén



Még 2014 elején forgattak Budapesten egy akkor még Welcome to Harmony munkacímet viselő posztapokaliptikus horrort, ami Miquel Angel Vivas spanyol rendező első angol nyelvű munkája. A filmet azóta már Extinctionnek (imdb szerint magyarul Kihalás szélénnek) hívják, én pedig az első előzetese óta látni akartam. Valami már akkor megfogott az egészben, talán a havas világvége képek, talán önmagában Jack Shepard, azaz Matthew Fox neve (először alig lehet felismerni a bozontos arcszőrzete miatt) – viszont az biztos, a film hazai vonatkozásairól az égvilágon semmit nem tudtam. A nyitó mondat is csupán jelen kutakodásom eredménye, s egyben jelzi, milyen kevés információ jut el még a filmrajongókhoz is az itthon folyó munkákról: nem hiába, csak a nagy produkciók nagy neveitől hangos a hazai média… az Extinction pedig minden, csak nem az.

De ugyebár nem egy filmet láttunk már, ami ismeretlensége és kisebb költségvetése ellenére egészen jól sikerült: az Extinction egy újabb példa ezek sorában. Talán tényleg nem robban akkorát, mint némely nemrég látott spanyol drámai társa – bár, az is igaz, a témájában homlokegyenest másfelé kacsingat. Leginkább párhuzamot a Kolónia és a Legenda vagyok című filmekkel lehet vonni, de nekem a mutánsok miatt a Wayward Pines féle egyedfejlődési vonal is beugrott: az Extintion így lett egy havas posztapokaliptikus túlélőmozi, ahol első blikkre a kihalt bolygón három ember maradt életben: Patrick (Matthew Fox), Jack (Jeffrey Donovan) és lánya, Lu (Quinn McColgan). Az ő hármójuk kapcsolatrendszere adja a film alapját, a köztük lévő feszültség, a TITOK kibontása, megismerése kíséri végig a történetet, rajtuk keresztül ismerjük meg a világot, ami lett belőle, és az ő (főleg Patrick) emlékeiből derül fény arra, mi is ez az elmérgesedett kapcsolat a két férfi között.

Akik a film elején bizony jó barátok. Az van ugyanis, hogy a mozi nem a havas világban kezdődik, hanem 9 évvel korábban, mikor is egy vírus következtében a lakosság bezombul (megint), és agresszív, gyors!! vérengző fenevaddá válik. Ebben  mondjuk az égvilágon semmi újdonság nincs, a nyitóképeknek viszont inkább csak hangulatkeltő szerepük van, mint komoly történeti tartalmuk, néhány dolgot elhintenek, megalapoznak, megvillantanak – hogy aztán az időugrás után megdöbbenve vegyük tudomásul hova is jutott a világ egy évtized alatt. Annyit még mindenképp meg kell, jegyezzek a felütéssel kapcsolatban, hogy természetesen cikis az egész, úgy, ahogy van, a buszos jelenet a z idióta katonákkal, az őrült kergetőzés – viszont NEM EZ A FILM. Senkinek ne vegye el a kedvét, hogy esetleg úgy érzi, már milliószor látott kliséket és ötleteket puffogtatnak el (még ha ez igaz is), ez a szakasz nagyon rövid, a film pedig nem egy zombiktól hemzsegő világban játszódik. Pont fordítva.

Az van ugyanis, hogy minden tiszta hó. A két korábbi barát nincs beszélő viszonyban, Jack egy kislánnyal él, míg Patrick velük szemben – kvázi szomszédként,( , egy kihalt bolygón a másik élő ember a szomszédod, bármilyen messze is lakik) – remeteként próbál boldogulni. Utóbbi hó jetskin néha bejár a városba vadászni, míg a lány és apja nem nagyon bújik ki a ház biztonságából. Nekem nagyon tetszett ez az egész váltás, a nyitó képek hangos, zavaros őrülete után ez a tompa csend eszméletlen jó. A hó, a fagy, a fehér táj külön jó hangulatfokozó elem, megmondom őszintén, ha nem lett volna külső konfliktus, akkor is elnéztem volna a két férfi túlélését. Patrickét, aki rádióüzeneteket küld szét a világba, hátha van még rajtuk kívül valaki, aki kutyájával bejár a közeli városba, aki hatalmas hajkorona és szakáll mögé rejti a múltat, aki kettejük közül egyértelműen az életrevalóbb. De ugyanígy érdekes Jack szerepe is, aki egy ilyen világban kénytelen egyedül nevelni a lányát, Lut, akit próbálja valami módon tanítani, viszont egyidejűleg óvni is a külső világtól. El lehet rajt gondolkodni, adott szituban mi a helyes szülői viselkedés: önvédelemre, életre tanítani a lányt, menni vele élelmet beszerezni, erőssé és határozottá tenni – vagy négy fal között iskolásdit játszani, őrizni az értelem és a civilizáció lángját. Vadként élsz-e nagyobb eséllyel túl, vagy ésszel?

Természetesen ez az idilli családi tabló nem marad fenn sokáig, egy bizonyos pont után felpörögnek az események. A történet érezhetően két síkon folytatódik: egyrészt a mutánsok felfedezik a két férfit és lakhelyüket, valós fizikai fenyegetést és akciót hoznak a moziba, másrészt meg Lu, mint katalizátor hirtelen egy szobába tereli a két ellenséget. Nekem ez a szál icipicit érdekesebb volt (mutánsos-támadásos filmet láttam már eleget), egyszerűen nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, mi is történt a két férfival, akik a film elején vállvetve harcoltak a vérszomjas fenevadak ellen. Mi kényszerít rá két barátot arra, hogy gyakorlatilag egymás halálát kívánják – egészen pontosan Jack kívánja Patrickét – mi az oka annak, hogy Partick így elvesztette az emberi formáját. Ez a dolog engem sokkal jobban érdekelt, s miután az első havas percektől szinte vágni lehetett a feszültséget a két figura között, meg is őrültem volna, ha semmi nem derült volna ki a múltról. De szerencsére nem így történt: az írók okosan egyensúlyoznak a karakterek pszichés problémái és a mutánsok támadásai között, valahogy jól eltalálva az arányokat sem akcióban, sem drámában nincs hiány. A remekül időzített flashbackek nyomán feltárul egy nem túl meglepő fordulat, megoldódik a rejtély, mi miért is van úgy, ahogy van. Másik szálon meg egy jó kis mutánstámadást élhetünk át, izgi, feszült képsorokkal: a film néhány nagytotáljában ugyan érezni a CGI olcsóságát, de itt, mikor akció van, rendben van minden.

Nekem ez az Extinction simán viszi a Kolónia szintjét. A sztorija jó, a karakterei közti kapcsolat kiváló, az egész túlélőtörténet, azon belül is a nevelés irányának fontossága nagyon tetszett. Mindezek mellett van benn egy-két egészen szenzációs kép, beálltás, jelenet, a trailerben is látható havas házban a kanapén ülő, jégbe fagyott házaspár a vértócsával a falon például rettentő szuggesztív. A film kicsit talán tényleg a Legenda vagyok eseményeit követi (pláne a végére), de annyit sikerült csavarni azon, hogy itt hárman vannak, nem pedig Will Smith egyedül. Ami negatívumot mondani tudok az mindenképp a nyitókép idiótaságai, aztán talán Jack karakterének unszimpátiája, meg egyértelműen a bizonyos jeleneteknél erősebben fellépő „láttam már” érzés, esetleg a kissé szegényesebb CGI – de nagyjából ennyi. Alapban roppant feszült az egész, csak lassan sejlik fel a múlt, miért is utálják egymást ennyire, közben a vadak egyre nagyobb veszélyt jelentenek... qrva jó. Pszicológiai drámának, világvége filmnek, és zombifilmnek egyaránt.




80%



.

.




Az utolsó boszorkányvadász





Boszorkányok márpedig léteznek… ezt minden férfiember tudja, aki esetleg még nem, előbb-utóbb az is hamarosan megismerkedik velük. Mágiájuk, varázslataik uralják életünket, néha kevésbé, néha erőteljesebben irányítanak minket, nélkülük a világ nem lenne az ami. Gondolom, ezt Hollywoodban ugyanúgy tudják, ezért időről időre előveszik a témát és mindenféle fantasyba és mesébe csomagolva élik ki vágyukat a világ boszorkátalanítására – ennek legutóbbi kísérlete a Vin Diesel nevével fémjelzett Az utolsó boszorkányvadász.

A teljes korrektség kedvéért annyit mindenképp el kell mondanom, hogy imádom ezt az egész világot. Sam és Dean Winchester tanítványaként a világ legtermészetesebb dolgának tartom, hogy boszorkányok léteznek, a bár többnyire gonosz varázserővel ábrázolják őket – igazából jogos is, hisz a békében éldegélő boszik nem hívják fel magukra a figyelmet – azért jócskán vannak jó-, vagy minimum semleges szándékú banyák. Hisz ez már az Ózban is így volt…na szóval. Jó néhány hasonló témájú filmes élmény után ültem be az új kalandra – és megmondom őszintén a film nagy részében, egészen a végéig egészen remekül éreztem magam rajta. A fináléra, a barlangban viszont összeomlott minden, s ha már omlás, azt sem bántam volna, ha az egész lehetetlen helyszín, templom alatti katakomba rendszer azzal a transformers meghajtós enttel összedől a végére. Hihetetlen, hogy egy viszonylag normális és saját kereteit nagyjából tiszteletben tartó mozi a végére hogy tud így összezuhanni, szereplői csak az írói ökörség miatt (mindenféle alap nélkül) köpönyeget fordítani, illetve az egész egy gigászinak épp nem nevezhető, ámde annál idiótább bunyóba fulladni. De ne rohanjunk előre, addig bizony nagyon sok kellemes percet szerzett nekem a film…

Az első képeken egy viking kinézetű horda épp egy baszott hangulatos helyszínen egy óriási fához igyekszik, amiben a boszorkánykirálynőt vélik tanyázni. A film szerint a nő okozta a pestist a földön, így igazán megérdemel egy gigászi seggberúgást: Kaulder (Vin Diesel), az egyik harcos, a Vas és Kereszt kardforgatója meg is hozza neki azt. Itt most még ne menjünk bele abba, hogy egy ekkora hatalmú boszorkány ellenében egy mágiával nem bíró földi halandónak mi esélye lenne (semmi), mert ekkor itt még igazából nem tudhatjuk, a főboszi mire képes – erre majd ott lesz a már emlegetett finálé -, inkább dicsérjük meg az első képkockák lenyűgöző képi világát. Mert bizony legyen az akár a hó, akár a fa, a tűz, a vas, de legfőképp a kukacos boszi, minden tökéletesen néz ki. Fura mód akkor, adott pillanatban arra sem gondoltam még, hogy a Boszi Királynő mennyire is az Evil Deadbe való, s arra sem, hogy igazából miért is nem próbál arca elé maszkot varázsolni: Julie Engelbrecht némileg dekoratívabb lett volna, mint a bogarakat és kukacokat Boogeyman módjára cipelő lény. Mindezeken ekkor még simán átsiklunk, mert még nem vagyunk tisztában a film szabályaival – ezek csak utólag bosszantanak. Klauder győzelmének ára azonban a hallhatatlanság, amivel miss Kukac átkozta/áldotta meg, a viking kinézetű harcos pedig jobb híján évszázadokon át boszorkányokat kerget a földön.

A következő kép már napjaink Amerikája, 800 évvel az átok után. Egyezség van a boszik és az emberek között: addig, amíg a mágiát nem használják konkrétan emberek ellen, azok bántására, addig szabad a vásár – Klauder pedig egyfajta boszorkányrendőrként ügyeli ezt a megállapodást. Első akcióját épp egy tudatlan boszi balszerencsés csomagja miatt egy repülőn láthatjuk, hogy aztán leszállva a földre, kiteljesedjen a mostani világ: Klaudert egy mentor, egy bizonyos 36-ik Dolan (Michel Caine), a Vas és Kereszt szervezetének örököse, a tudás őrzője segíti és támogatja, megismerhetjük a Boszorkánytanácsot, akik ítélkeznek a rossz mágusok ellen (érdekes, de jó elgondolás, hogy nem csak női boszik vannak). Szemtanúi lehetünk egy őrségváltásnak, amiben 36-ik Dolant 37-ik Dolen váltja (Eliah Wood) személyében, részt veszünk Klauder napi munkájában, megismerhetjük azt a sokszor lenyűgöző, illúzióra épülő világot, amit a varázslók hoztak létre maguk körül. Egyébként ez nekem nagyon tetszett, mert mindamellett, hogy látványilag is kiválóan egyben van a mozi, ötletileg aztán végképp nem lehet panaszkodni. Nekem borzasztóan tetszettek a lehulló álcák, a manipulált valóság, a néha ártatlan, néha életveszélyes mágia tömege. A sok – később felsorolandó – film mellett a Csontváros is eszembe jutott ekkor, abban voltak ilyen álcák a halandók elől…

Az ismerd meg a világunkat játék aztán hirtelen felpörög, mikor is Klauder rájön, hogy a háttérben valami nagyobb, gonosz erő készülődik. Sokan a Constantine-t hozzák párhuzamként, de igazából az összes fantasy film alapja ez, erről szólt az utóbbi idők több nagy franchise-a is: nekem mégis leginkább a Szellemirtók ugrott be… van ugyanis az Az utolsó boszorkányvadásznak egy furcsa gyerekes, szórakoztató bája, amit a nagyon jól elhelyezett poénbombák, a csodás látvány, az enyhe korhatár és a pörgős történet együtt alkot, ami képes elvinni a mozit egészen a fináléjáig. A halottnak hitt királynő visszatérni készül, követői pedig előkészítik neki a terepet. A szokásos módon különféle rituálékat végeznek, anyagokat gyűjtenek, készülnek a D-dayre, mikor is a gonosz ismét e világra száll (hogy megint pestist hozzon a világra a pestislégyfából kiözönlő bogarakon keresztül   , amolyan Amikor megállt a Föld/Mátrix3 módra), Klauder pedig egyre erősebb és veszélyesebb ellenfelekkel kerül szembe. És ez jó volt. Jó volt a boszibár, jó volt a divatboszi, de legjobb mégiscsak a Belial nevű mágus (Ólafur Darri Ólafsson) karaktere: kétségkívül ez a behemót faszi a megjelenésével rengeteget hozzátett a karakterhez. Klauder új segítője, a „jó boszorkány” Chloe (Rose Leslie), a Trónok harca Ygritteje már csak hab volt a tortán, kettejük párosa egy újragondolt buddy-moviet eredményezett, annak minden bájával és poénjával együtt… nekem nagyon bejött. „Mondd, hogy banyavadász!” – ezen szakadtam a röhögéstől…

Sajnos azonban a nem túl eredeti, ámde ügyesen összekotyvasztott film a végére teljesen magába zuhan. A fináléban – ezzel semmi spoilert nem árulok el egy ennyire kiszámítható filmnél – Klauder újra szembekerül miss Kukaccal, és hát… az a film mélypontja. Dramaturgiailag az a csavar bicskanyitogató, az egész szitu, a bunyó, minden borzasztóan idegesítő és olcsó: nem maga a megvalósítás, hanem az események benne. Itt lehet igazából elgondolkodni, mi értelme van egy filmben felépíteni egy szuper-hiper főgonoszt, ami erősebb mindenkinél, hogy aztán totál bagatell módon lehessen vele végezni. Annyira nulla volt az az összecsapás, annyira nulla kockázattal és kiszámítható végkifejlettel, hogy ezt az ember egy B kategóriás filmnek sem bocsájtja meg. Számomra az utolsó negyed órával sikerült az amúgy is talán valóban kissé ingatag lábakon álló világot lerombolni, mert azzal még simán elvoltam,hogy az egész mozi olyan, mint amit egy rancor már egyszer megrágott és kiköpött más filmek elemeiből gyúrtak egybe – némi kozmetikázás után – de az ilyen összecsapott, ész nélküli, csak látványra épülő befejezéseket nem kedvelem.

Az kétségkívül tény, hogy az Az utolsó boszorkányvadász egy gigászi montázs más mozikból összeollózva (Hegylakó mindenekelőtt, ugyebár), de Klauder és Chloé karaktere, kettejük párosa van annyira cool, hogy simán eladja a filmet. A fiktív boszorkányvilág néhány ötlete szenzációs (cukrászda, Haribo-fa), a film kimondottan poénos – összességében rendkívül szórakoztató. Semmi komoly, tipikusan az a popcornmajszoló mozi, aminek ha nem úgy lenne vége, ahogy, még nagyobb élmény lehetne. Tekintve viszont a nézettségét, hiába hagyták nyitva (egyébként egész jól), sajnos nem valószínű, hogy mr. Diesel Dominic Toretto, Riddick és Xander Cage mellé újabb többször visszatérő figurát csinálhat Klauderből. Én mindenesetre elnézném ezt a világot – de lehet, ezt már csak az Odaát-lelkem mondja.




70%



.

.



Narcos S1




A múltkori Tut után ismét egy olyan sorozatba futottam bele, amiről az égvilágon semmit nem hallottam - de hát ugyebár, ahogy Máté Péter is énekelte: „Azért vannak a jóbarátok”, hogy az ilyenekre felhívják az ember figyelmét. Mert még ha bele is futottam volna valahol, a Narcos, mint cím önmagában sem biztos, hogy elég vonzerő egy 10 órás kalandhoz (legjobb esetben is egy drogos sorozatra gondol az ember, abból meg ugyebár a BB egy időre eltelített), viszont így, hogy elárulták, hogy tulajdonképp ez egy életrajzi sorozat Pablo Escobarról, így rögtön rávetettem magam.

No, nem mintha annyira Kolumbia szakértő lennék, vagy amúgy olyan sokat tudtam volna nevezett illetőről. Most, már egy évad után, némi netes kutakodás után persze más a helyzet, de mielőtt belevágtam volna, még azt sem tudtam, csórikám él-e még vagy már alulról szagolja az ibolyát – mindenestre a kolumbiai drogkartellek világába tett utazás lehetősége alaposan felcsigázott. Aztán úgy hozta a helyzet, hogy bizonyos szempontok miatt teljesen más hangulata és iránya lett az egésznek, menet közben újra kellett kalibrálnom elvárásaimat: a véres drogháborúk helyett egy átlagosnak tűnő ember felemelkedésére váltottam jegyet, egy emberére, aki egy ideig Kolumbia megmentője is volt. Mindezt pedig borzasztó erős dokumentarista stílusban mutatva, olyannyira, hogy jó ideig nem is játékfilmnek éreztem az egészet, csak az évad második felére került előtérbe jobban a fikció/játék a tényanyag és a híradóbejátszások helyett. Ugyanakkor ez azt is magába hordozza, hogy a Narcos megítélése minimum kétes: nagyon messze van attól a drámai, szórakoztató sorozatoktól, amiket eddig az ember egy életrajzi töltetű filmfolyamban megszokott, viszont ha valakit érdekel ez az egész világ, a korrajz és magának a drogbárónak az élete, egészen kiváló és hiteles betekintést nyerhet abba. Csak meglehetősen szárazon.

Egyébként már kb. a 10-ik percben elégedettem elvigyorodtam. A NO-val a hátam mögött nagyon betaláltak azok a képsorok, amik Pinochet hatalomra jutását, az azt követő terrort villantották fel – még akkor is, ha itt teljesen más célja volt a chilei eseményeknek. Itt csupán azért szerepeltek, hogy egy bizonyos Patkány nevű figura túléljen egy tömegsíros kivégzést, majd megkeresse az addig csak kispályás Escobart a drogbiznisszel, mindezt pedig egy kőkemény narráció kíséretében: ami totál egyértelműen állást foglalt (s egész végig azt teszi majd) az akkori USA akkori dél-amerikai politikája ellen – erre még később muszáj lesz visszatérnem. S ha már narráció: az egész Narcos egy bizonyos Steve Murphy nevű DEA ügynök (Boyd Holbrook) tolmácsolásával, magyarázatával kerül terítékre, a sorozat elsősorban az ő szemszögéből mutatja a korabeli eseményeket. Ő volt Escobar legádázabb üldözője, a gringo Kolumbiában, aki végül is rács mögé juttatta a milliárdos „üzletembert” – viszont természetesen ez azt is feltételezi, hogy ez a nézőpont egyoldalú, vélhetően bizonyos dolgokban ferdít is… viszont egy dolog biztos. Nem igazán kímél senkit, sem a kolumbiai, sem az amerikai oldalról, sőt, a végére Murphy saját magát is vadállatnak mutatja be. Nem hiába, mindig is azt mondják, ahhoz, hogy el tudd kapni a rosszat, részben olyanná kell válnod.

Szóval a narráció. Egy véres rendőri akcióval kezdünk, ami mint utólag kiderült, egy keretbe foglalja a történetet – egészen pontosan foglalná, de a végén még erre is visszatérek. Az 1980-as évek végén járunk, mikor is egy lehallgatott telefonbeszélgetés következtében a kolumbiai rendőrség speciális osztaga (akkor még nem tudtam, kik ezek a fiúk és miért olyanok, amilyenek) gyakorlatilag kivégzést tart egy bár látogatói között. Ekkor még nem érti az ember, miért is olyan fontos – és szükségszerű!!! – egy bizonyos Méreg nevű fickó likvidálása és miért is nem számít a járulékos veszteségként fűbe harapó ártatlan áldozatok száma. Minderre csak a következő pár epizódban derül fény, ugyanis a felütés időben később játszódik, mint a sorozat nagy része: a történet az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején kezdődik, mikor is a már korábban említett Patkány szövetkezik Escobarral, a már akkor is fifikás és tehetős, de a későbbiekhez képest sehol sem tartó csempésszel. Közösen építik ki az első „droglaborokat” az őserdőben, csempészik az első néhány tíz kilót a frissen vásárolt Renault 4-ek kasztnijaiban. Megismerjük az első amerikai szállítást, az első baleseteket, az első hálózaton belüli leszámolásokat. A Narcos igazából 10 év története, a kokain megjelenésének, elterjedésének sztorija, a pénz útját az amerikai fogyasztóktól az őserdő mélyébe… mert bazzeg, ezek annyi pénzt kerestek a kokóval, hogy nem tudtak vele mit csinálni!!! Ezek bazzeg elásták az őserdőben!

Egyébként már ez önmagában tök érdekes sztori, a „kereskedők” felemelkedése és bukása, a kartellek egymáshoz való viszonya, magának Escobarnak a története. A férfié, aki nagyon sokáig egyáltalán nem volt unszimpatikus figura – itt jegyzem meg, az őt alakító színész, Wagner Moura szenzációs!! – aki egy idő után elhitte, hogy ő Kolumbia megmentője, aki (némi segítséggel) képes volt magát Robin Hoodként feltüntetni. Aki képes volt pénzt osztani a népnek, s akinek politikai ambícióit tulajdonképp egy nyamvadt fénykép húzta keresztül – ki tudja, ha az nincs, lehet, még mindig ő lenne Kolumbia elnöke. A férfié, aki tulajdonképp sértődésből a 80-as évek második felére lángba borította Bogotát, aki repülőt robbantott egy elnök meggyilkolása miatt, s aki csak úgy volt hajlandó börtönbe vonulni, hogy építtetett!!! magának egyet, egy általa kiválasztott helyen és módon… kemény, mi? A faszi tényleg király volt az országában, annyi pénze volt, hogy felajánlotta a kormánynak, kifizeti az ország államadósságát amnesztiáért cserébe…

Szóval már ez alapból elég lenne, hogy az ember a TV elé ragadjon, de engem – talán szokás szerint – két másik dolog foglalkoztatott igazán. Az egyik az a mérhetetlen és sokkoló korrupció, ami akkor azt az országot átszőtte. Szinte megdöbbenés volt látni, hogy gyakorlatilag mindenki Escobar zsebében volt, rendőrtől kezdve a miniszterig mindenki. Azon keveseket, akik szembe mertek szállni vele, azokat úgy kellett összeverbuválni, alig lehetett találni még nem lefizetett embert… döbbenet volt nézni, hogy egyszerűen mindenki (tisztelet a kivételnek) megvehető. A másik, ami talán még jobban megdöbbentett – fura, hogy most egyre több filmben, sorozatban előjön –, az az USA paranoiás félelme a kommunizmustól. Még ennyi filmes tapasztalattal a hátam mögött is megrökönyödve figyeltem, miként volt fontosabb a kommunizmus üldözése a drogstopnál, miként is sikerült a hanyagsággal/nemtörődömséggel Miamit éveken át kokainnal elárasztani (ld. még Jobb, ha hallgatsz ), s mily komikus, hogy csak akkor kezdődött a harc ellene, mikor valami kommunista Közép-Amerikai vezetőhöz tudták kötni az egészet. Mindez pedig egy amerikai DEA-ügynök narrációjában, korabeli híradóbejátszásokkal, nyilatkozatokkal, Tv szereplésekkel alátámasztva… zseniális.

Hogy aztán mindezek ellenéremiért is nem került nálam ez a sorozat(sem) a csúcsra? A válasz egyértelmű: a stílusa miatt. Az évad első felében lóhalálában végigrohanunk egy évtizeden, a fontosabb sorsfordító eseményeken megállva ugyan, de mindezt többnyire híradóbejátszásokra, archív felvételekre és narrációra alapozva. Amit mutatnak, az kétségkívül érdekes, de a karaktereknek, önmagában a színészi játéknak nem sok hely jut, az események montázsszerűen jönnek egymás után, a cselekmény folytonosságát gyakran kizárólag a narráció biztosítja. Az mondjuk jó volt, hogy Murphy kísérő szövegén kívül minden spanyolul volt benn – az már kevésbé, hogy az a fránya magyar felirat nekem belelógott az égetett angol szövegbe. Történetileg viszont roppant hitelesnek tűnik az egész, a korrajz meg első osztályú: vélem én, aki sosem járt Kolumbiában, nemhogy a nyolcvanas években… A lényeg, hogy nincs felesleges ripacskodás, érezni a pénzt és a hatalmat, a legextrémebb dolgok talán Escobar privát állatai a saját vadasparkjában.

A végére még egy gondolat maradt bennem: a már említett keretes szerkezet miatt totál látszik, hol lett volna az első évad tervezett fináléja. Viszont – gondolom a megrendelő kérésére – megtoldották az egészet még pár résszel, hogy Escobar életének egy új szakaszába is bekukkantsunk… ezzel csupán az a baj, hogy a drogbáró történetének utolsó két éve lemaradt a sorozatból. Kíváncsi leszek, lesz-e második évad, s azt hogyan töltik meg tartalommal: így már nehéz lesz, hogy 10-12 évet végigvágtázunk 10epizódon át (az sem lehet véletlen, hogy az évad végére 50-52 percesre duzzadtak a háromnegyed órás epizódok), Escobar háratalévő életére ugyanannyit kéne szánni. Kb. 3-4 epizód lenne a reális – abba viszon meglepődnék, ha akár a Netflix is belevágna.

Mindegy, ez így egy jó kis törióra volt, egy majdnem kortárs törióra, megérte megnézni. Ebből is tanultam néhány apróságot: a korrupcióról, az USA-ról no meg Escobarról.




80%



.

R2-D2 írta:

Narcos S1

Mindegy, ez így egy jó kis törióra volt, egy majdnem kortárs törióra, megérte megnézni. Ebből is tanultam néhány apróságot: a korrupcióról, az USA-ról no meg Escobarról.

80%

Na, látod ez már mindjárt jobban érdekel !

Bocs, hogy mostanában hanyagoltam a reagálásokat itt, de az Extinctionra ugye már a másik topikban megtettem, a Vin Diesel film meg hidegen hagyott; mostanában ezek a szörnyes-fantazis látványfilmek annyira nem mozgatnak, az utóbbi években szinte az összes ilyen kimaradt, mindössze gyorsan múló hiányérzetet hagyva maguk után.

Ez viszont tetszik. Érdekesebben hangzik, mint a mostani Sicario. A Pablo-sztorinak én a másik feléről olvastam, a pénz elásásának leginkább az volt az oka, hogy nem tudták olyan gyorsan tisztára mosni, mint amilyen gyorsan a dílerektől hazaáramlott, bármilyen trükköket is vetettek be. Ezért is sajnáltam, hogy az évekig tervezett Pablo filmből, amire Christian Bale-t akarták főszereplőnek, végül nem lett semmi.

Azt nem mondom, hogy mostanában nézem, de észben tartom.
.

Niwrok írta:

Narcos S1

Na, látod ez már mindjárt jobban érdekel !

A Pablo-sztorinak én a másik feléről olvastam, a pénz elásásának leginkább az volt az oka, hogy nem tudták olyan gyorsan tisztára mosni, mint amilyen gyorsan a dílerektől hazaáramlott, bármilyen trükköket is vetettek be.

Hát persze, hogy azért volt annyi pénzük, mert nem tudták olyan gyorsan tisztára mosni... Pablo vett egy taxicéget három kocsival, az erre kevés volt... nem mondtam, hogy nem így volt.

Niwrok írta:

Bocs, hogy mostanában hanyagoltam a reagálásokat itt...

Neked megbocsájtok.

.




iZombie S1




Hát, nem mostanában szenvedtem ennyit sorozattal, az biztos.    Konkrétan már három epizód után abba akartam hagyni, de minden este győzködtem magam, hogy na, még egy rész, az utolsó esélyt még megadom neki – így aztán szépen elérkeztem az évad kétharmadához, amikor meg már minek hagyná abba az ember, ugye...  az meg csak hab a tortán, hogy az egész akkor kezdett értelmes irányba fordulni, akkor kezdtek úgy beindulni a dolgok, hogy már csak minden harmadik hajszálamat téptem ki…  

Emberek, ez valami iszonyat gáz. Ez olyan szinten értelmezi át az egész eddigi, korábban megismert és elképzelt zombizmust, hogy hirtelen nem is tudok mit mondani róla: ott tartunk, hogy az egyértelműen ifjúsági (young adult???)  korosztálynak készített B kategóriás TV sorozatban megszületett a cuki zombi figurája.    Igen, jó értitek, a sorozat főhősnője egy olyan zombi, aki a jó oldalon áll, nem öl, élelmét – az emberi agyat – pedig a patológiáról szerzi be. Merthogy ott dolgozik.    Persze, egyedül ezt nem tudná megtenni, ezért van egy migráns segítője, aki a legeslegelső perctől kezdve a világ legtermészetesebb dolgának tekinti, hogy egy élőhalottal dolgozik együtt, sőt, akinek feltett szándéka, hogy meggyógyítja az ilyenforma betegeket. Aki orvosi vizsgálatokat végez zombikon, ugyanis az élőhalottak valami okból teljesen úgy néznek ki, mint élő társaik: esznek, alszanak, szarnak, szexelnek (igaz, csak egymással), nem rothadnak, nem büdösek – jó, egy kicsit fehérebbek, mint az átlag, de azt meg barna púdert fújó szórópisztollyal eltüntetik.    Ez az egész fiktív világ, ez a felvázolt alapszitu annyira, de annyira borzalmas és röhejes, hogy kb. 8 epizód kellett ahhoz, hogy egyáltalán bele tudjak rázódni, át tudjam állítani az agyam a korábban látott és megismert zombifilmekről erre az eszement idiotizmusra.

Liv (Rose McIver) egy átlagos amerikai csaj, orvostanhallgató, aki igazából nem is akar elmenni arra a bulira, amit egy hajón tartanak a közeli tavon. De elmegy, ott pedig elszabadul a pokol (az is érdekes lesz majd, mitől): az emberek egymásnak esnek, aki nem marad végleg halott, abból pedig zombi lesz. Vagyis hát a sorozat elején még úgy néz ki, csak Liv lett az, a többiekről semmi hír, ráadásul az írók – ismét csak egy nem túl elegáns mozdulattal    – ugranak fél évet előre az időben, mikor is már Liv kész zombi. Ekkor még csak úgy fura volt, hogy fontosnak tűnő információk hiányoznak Liv „életéből”, hogyan s miként is alakult úgy a története, hogy egy patológián dolgozik segédként – csak azért, hogy a zombilét elkerülhetetlen mellékhatását, éhségét az emberi agyra csillapítani tudja. Egyébként azt még nagyjából el is fogadom, hogy itt, ebben a hullaházban minden boncolás kiterjed az emberi agyra is, amikből Liv lecsippent egy-egy darabot, s különféle ízesítéssel és módon elkészítve megeszegeti azokat, mert talán a meglékelt koponyákat visszacsomagolják gyári állapotba, viszont az minimum kérdéses, hogy Liv főnöke, az indiai/pakisztáni Ravi (Rahul Kohli) milyen alapon tekinti a világ legtermészetesebb dolgának azt, hogy új segédje zombi.    De tényleg: a faszikám az első perctől kezdve úgy kezeli Livet, mintha egy teljesen normális ember lenne, aki agyakat eszik… vagy csak nekem nem tűnik normálisnak egy zombi munkatárs???

S ha már agyevés. Az egész sorozat alapkoncepciója ugyebár az, hogy Liv a gyilkosságok áldozatainak agyából csipegetve átveszi azok emlékeit és személyiségüket – a következő kóstolásig ez pedig így is marad. Minden egyes epizód tulajdonképp egy-egy megoldott bűnügy esete, amikor is Liv látomásai segítenek a seattle-i rendőrségnek, azon belül is Babineaux nyomozónak (Malcolm Goodwin) elkapni a tetteseket. Én egyébként ezt nem tudtam, így kínosan feszengtem ezen a szerkezeten: egyedül az Odaát az, mit el bírok viselni hasonló stílusban, bár azért ott is van egy erős, évado(ko)n átívelő központi szál. Itt az évad kétharmadáig esetről esetre követjük Liv médium mivoltát, az igazán érdekes, energiaitalhoz kapcsolódó agresszivitás, a háttérben működő zombiviszály, a kaja ellátás, egyáltalán a „gonosz” másik zombi oldal    , Blaine (David Anders) vezetésével csak hébe-hóba kerül elő. Akkor lesz majd változás az egészben, mikor az aktuális áldozat kötődni fog a központi történethez… de addig, addig nekem nagyon nem jött be az egész. Azért szeretek sorozatot nézni, azért nézem csak darálva mindet, mert nekem egy sorozat egy évada egy hatalmas, több órás mozifilm. Magam részéről nem kedvelem az ilyen epizódos megoldásokat, pedig minden bizonnyal vannak nagyon jó és érdekes sorozatok ebben a műfajban, de azok nagyon nem az én világom.  

S egyébként is: egy idő után qrvára idegesítő, hogy Liv körül mindenki segghülye. Legfőképp Babineux, aki még az évad végére sem jött rá, kicsoda is az ő segítője: soha egyetlen egyszer nem merül föl benne, ennek a nőnek miért és honnan jönnek azok a bizonyos látomások, amikben tűéles utasításokat kapnak a gyilkos személyét illetően. Aztán ahogy tágul ki a világ, úgy lesz egyre furább a sok, köztünk élő zombi, akik mind kifogástalan modorral, öltözettel és munkahellyel rendelkeznek, teljesen beleolvadva a közösségbe – egy apró problémájuk van csupán, hogy amúgy agyat alapból nem könnyű szerezni. De ezek békés zombik      , nem fognak senkit letámadni az utcán, nem lesz apokalipszis, amíg Blaine jól jövedelmező agyellátója működik. Egyébként pont ettől lesz izgalmas – és váratlanul nagyon jó a finálé – amikor ez a rendszer meginog. Ahogy korábban említettem, Liv az áldozat megkóstolásával átveszi azok jellemét is, de még ez a viszonylag remek ötlet is elvérzik menet közben: néhány tulajdonság, stílus iszonyat giccses és erőltetett lett, egy ideig még tetszett is a csaj minden egyes epizódban más karakterré transzformálódása, de sokadjára már frusztrált. Leginkább a drogos és az alkoholista agynál, ott túlságosan ripacskodónak éreztem a játékát… na ja, meg senkinek megint nem tűnik föl, hogy az eddig totál más karakterisztikájú lány most épp miért olyan, amilyen.    Néhány komikus szituáció aztán azért ellensúlyozta a rossz érzésemet, néhány elrejtett poén működött, szóval valami mindig volt, ami tovább lökött a rögös úton.

Ami előtt viszont le kell, hogy boruljak, az a végjáték. Miután Liv „full zombi módban” kinyír egy másik zombit, s ennek nézőközönsége is akad, s miután Liv exe egyre inkább összerakja a képet és felcsap zombivadásznak, kimondottan jó irányba fordulnak a dolgok. Az utolsó három rész meglepően jó lett, ötletes, fordulatos – sőt, drámai!! is – úgyhogy tegnap este sikerült pozitív érzéssel felállni előle. Persze, ez még így sincs sehol sem még csak az átlagos sorozatfinálékhoz képest sem, de önmagához képest elég nagyot szólt. A kevés pozitívumok taglalásánál azt még mindenképp meg kell, említsem, hogy a főcím, meg a snittek közti képregényesített állókép ötletes, no meg hogy menet közben egyre több és jobb popkult kiszólás van benne, rengeteg filmes és zenés utalás van elrejtve benne (tisztára Odaát), meg hát alapban is milyen poén, hogy az Az élőhalottak éjszakáját nézik DVD-n… egyébként is. VÉGRE. Az első és egyetlen zombis film/sorozat, amiben 2015-ben a szereplők tudják és ismerik a zombi szót, kötik valamihez, tudják, mit jelent és hogy lehet ellenük védekezni. Az már más kérdés, elhiszik-e, hogy a zombik köztünk járnak, de azt meg nem róhatom fel nekik, hogy szkeptikusak: ezekről a figurákról én sem hinném el, hogy azok.    

És tulajdonképp nem is azok. Nekem az egész leginkább az Alkonyathoz hasonlít, az abban rejtőzködő vámpírbagázshoz, akik nem akarják felfedni magukat az emberek között. Az egész iZombie olyan, mint ha egy Alkonyat sorozat lenne, csak a vámpírok helyett zombik alkotják a közösséget. Olyan zombik, amik inkább vámpírtulajdonságokkal bírnak (napfényfóbia mínusz), akik próbálnak a társadalom hasznos tagjai lenni: ez viszont, így, ilyen megközelítésben nagyon cikis. Az egész sorozatot tényleg fel lehetett volna húzni Livre, meg az agyevéses nyomozásra, csak valami épkézláb ötlet kellett volna arra, hogy angyalom miért eszik emberi testrészt. Ez így rettentő dedós, vérmentes (talán néhány boncasztalon fekvő hulla esetleg ijesztő lehet) és röhejes. Az Eleven testek ehhez képest egy brutális műalkotás. Megy már a második évad, de szerintem engem az nem érdekel.




50%



.

R2-D2 írta:

iZombie S1

Hát, nem mostanában szenvedtem ennyit sorozattal, az biztos.    Konkrétan már három epizód után abba akartam hagyni, de minden este győzködtem magam, hogy na, még egy rész, az utolsó esélyt még megadom neki – így aztán szépen elérkeztem az évad kétharmadához, amikor meg már minek hagyná abba az ember, ugye...  az meg csak hab a tortán, hogy az egész akkor kezdett értelmes irányba fordulni, akkor kezdtek úgy beindulni a dolgok, hogy már csak minden harmadik hajszálamat téptem ki…  

Az egész iZombie olyan, mint ha egy Alkonyat sorozat lenne, csak a vámpírok helyett zombik alkotják a közösséget. Olyan zombik, amik inkább vámpírtulajdonságokkal bírnak (napfényfóbia mínusz), akik próbálnak a társadalom hasznos tagjai lenni: ez viszont, így, ilyen megközelítésben nagyon cikis. Az egész sorozatot tényleg fel lehetett volna húzni Livre, meg az agyevéses nyomozásra, csak valami épkézláb ötlet kellett volna arra, hogy angyalom miért eszik emberi testrészt. Ez így rettentő dedós, vérmentes (talán néhány boncasztalon fekvő hulla esetleg ijesztő lehet) és röhejes. Az Eleven testek ehhez képest egy brutális műalkotás. Megy már a második évad, de szerintem engem az nem érdekel.

50%

Ott a lényeg a képen: "From the creator of Veronica Mars". Vagyis az egész egy leginkább tiniknek készülő nyomozós sorozat, amiket ekkora mennyiségben is zabálnak az amcsik. Ha még mindig 10 milliónyian ülnek le az olyan ügyről-ügyre cuccok elé is, mint a sokadik CSI vagy az agyonlőhetetlen Gyilkos elmék, miért erőltetnék magukat? De azokat inkább az idősebbek nézik, hát kell valami a fiataloknak is, félúton a The Mickey Mouse Club, a Buffy, a vámpírok réme és a CSI közé. Meg különben is, egy újabb, eddig betöltetlen piaci szegmens. A logika meg az alapozás úgysem kell bele, csak minden legyen trendin cuki meg rózsaszín, ne olyan undi véres, mint a TWD. Fiaid vannak, így nem (nagyon) tudhatod, hogy a mai kislányok a Monster High-on, a horror Barbie-n nőnek fel, nekik ez maga a mennyország .

Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy nagy valószínűséggel nem tőlem fogod megtudni, mi történik a második évadban .
.

Niwrok írta:

iZombie S1

Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy nagy valószínűséggel nem tőlem fogod megtudni, mi történik a második évadban .
.