R2-D2 írásai 2.0

.



Black Mirror S2



Még mindig a záróepizód hatása alatt vagyok … pedig már eltelt 12 óra…

Ez a novellafüzér kicsit más lett, mint az előző. Annak ellenére írom ezt, hogy gyakorlatilag ugyanúgy három, különböző hangulatú, stílusú kisfilmet láthatunk, annak ellenére, hogy mindegyikük egy-egy kis sci-fi: mégis, valahogy a Black Mirror második évadját nézés közben kicsit másnak éreztem, mint a letaglózóan újszerű első évadot. Központi témájában ugyanúgy fontos szerepet kap korunk médiája, de a három film valahogy mégiscsak jobban elszakad a szatírától, inkább csak ironikusan használja azt, mintsem oly erősen kritizálná. Persze, nem hazudtolja meg önmagát a koncepció, hisz a mindenhol mobillal filmező tömeg, a TV maci vagy a telefonos beszélő alkalmazás szerves része a történeteknek – de nem éreztem azt, hogy most elsősorban azokon lenne a hangsúly. Mert helyettük olyan forgatókönyvek elevenedtek meg, hogy megint a székbe szögezett mindhárom sztori (fura, de megint középsőt éreztem icipicit haloványabbnak a többinél).

Az meg legyen az én bajom, hogy a megszerzett anyagban egy apró kisbetű/nagybetű csere miatt összevissza voltak a számozások, így én más sorrendben láttam az egészet: írni viszont a megtekintés sorrendjében írok róla, hisz az élmény mégiscsak így esett meg velem – sőt, így volt a döbbenet a végén igazán hatásos.

S2E3 – The Waldo Moment

Politika, választás – ennyi elég is, hogy egyik kedvencem legyen. Ahogy az S1E1-ben, itt is simán eljátszottam a gondolattal, hogyan is nézne ki ez a fejezet hazai közegre lebontva: remekül szórakoztam azokon a fiktív képeken, amikben hazai képviselőjelöltek veszik fel a képletes küzdelmet… egy… egy TV macival!! Egy kibaszott kék TV macival!! Akit mondjuk itthon a dumaszínház valamelyik tagja keltene életre. Az első epizód így egy zseniális politikai road show mellett egy nagyon jó kis vígjáték lett, Waldo dumáján, beszólásain, viselkedésén sokszor hangosan felnevettem. Ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy elég nehezen lendültem bele az eseményekbe, kezdetekben nehéz volt megtalálni az epizód hangulatát: egyszer egy önértékelési válságba került humorista drámáját láttam, aztán egy gyorsan kihunyó szerelmi történetet. Mindezek mellet egy választási kampányba csöppentem, amit egy animált figura, a Waldo névre keresztelt szabadszájú kék medve poénjai dobtak föl. Inkább csak a történet második felére állt össze az egész egy kerek sztorivá, onnantól tudtam felhőtlenül élvezni a novellát.

Amúgy – ha már Black Mirror – természetesen érdemes szót ejteni a Waldo-maci jelenségről is, egyrészt abban a vonatkozásban, hogy röhejes, de simán hihető a politikai csatározásba beszállni képes fiktív figura és párt jelensége (Kétfakú Kutya Párt), másrészt meg… Másrészt meg mennyire is személytelen az egész jogtulajdonlás, mennyire is tudatos brandépítés folyik szerte a világban – és ez mennyire is visszás tud lenni. Már persze annak, aki ezt észreveszi – meggyőződésem, hogy az emberiség nagy része kétpofára zabálja mindazt, amit ebben a sorozatban arcába tolnak…

S2E1 – Be Right Back

Na, kérem. Ha ilyen lett volna a tavalyi A nő, egy rossz szavam nem lett volna rá: a második epizód egy dráma köré fűzi föl a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kérdéskört – úgy, hogy annak szereplői teljesen hitelesen és azonosulhatóan mozognak a képernyőn. Először talán kicsit fura az egész, egy sehova nem vezető love storynak tűnik, a már emlegetett média sehol nincs, de aztán a különleges alkalmazás folytán szívhez szólóan merülünk bele az eseményekbe. Igazándiból nem szerencsés magáról a sztoriról sokat tudni, támpontnak legyen elég annyi, hogy az A.I, az A nő, a Transzcendens meg némi Frankenstein beütéssel, ezen filmek okos kombinációjával operáló történet egyszerre tud igaziból érzelmes és intelligens lenni. Egyszerre szól a szívhez és az észhez: nézése közben magam is feltettem a kérdést, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnék, akarnám-e, csinálnám-e ezt, amit itt a fiatal lány, Martha végül is megtesz. Nem tudom… talán…

Egyébként – s ahogy olvasgatom a netet – rengeteg kritika éri az epizód fináléját, először én is azt vártam, hogy a fehér szikláknál más fog majd történni. De hát ettől zseniális a Black Mirror, hogy richtig nem az következik, amire készül az ember, igenis az lett volna a legnagyobb klisé, a legunalmasabb fordulat, ha Ash úgy tesz, ahogy mondják neki. Helyette – az örök ragaszkodás és igaz szerelem ékes példájaként – egy keserédes fináléban kötünk ki, ami nekem tök bejött. Ja, és ami a legfontosabb: Ash szerepét nem más játssza, mint a Potter filmek egyik Weasleya, az új SW egyik főszereplője, Domhnall Gleeson.. Bírom srácot – bírtam ezt a fejezetet is, bár talán tényleg ez volt a leggyengébb az összes közül.

S2E2 – The White Bear

Ez viszont beszarás volt. Ez annyira bejött, akkora gyomrost adott a végén, hogy kerestem az állam a földön. A semmit nem tudunk, de menekülünk típusú mozik legeslegjobbika, a feszültségkeltés magasiskolája: rég izgultam ennyire mozgóképen, s rég tudtak ilyen kielégítő módon meglepni. Pedig aztán nem nagyon történik más, mint egy lekötözött lánnyal együtt térünk magunkhoz egy szobában, majd háromnegyed órán keresztül menekülünk vele együtt egy meglehetősen fura környezetben. A háttér olyan, mint egy zombivírus utáni bolygó, csak itt nem zombik vannak, hanem emberek, akik mobiltelefonjaikkal belemásznak Victoria képébe. Kegyetlen jó az a sejtelmesség, hogy nem tudjuk, mi miért történik, az egész epizód hangulata, feszessége kiváló – hogy aztán értelmet nyerjen minden bevillanó emlékkép, minden apró részlet. Hogy aztán majd lefossa az ember a lábát meglepetésében…

Zseniális. Számomra egyértelműen az évad csúcspontja, ráadásul az alapfelvetése borzongatóan kívánatos és életszerű… legalábbis szívesen néznék hasonlót némely hasonló emberkével. Az meg hogy, a tömeg mindent filmez mobillal – nos, az egy újabb hatalmas középső ujj a világ felé. Akkor is, ha itt azért más motivációból történik minden. S ha már média: néhány mozifilm természetesen beugrott a végére, mint viszonyítási alap, de akárcsak megemlíteni is őket óriási spoiler lenne – mindenki élje csak át Victoria napját anélkül, hogy tudná, miért akarják megölni. Egyedül a The Purge-t lehet megemlíteni – de többet nem szabad róla tudni.

Az biztos, hogy az egész évad (hehe, 3x háromnegyed óra) nagyon jól össze van rakva ismét, kicsit olyan, mintha egy Metagalaktika novelláskötet elevenedne meg nézése közben. Mindegyik többé-kevésbé sci-fi, mindegyik kritizálja napjaink kommunikációját és mindegyik iszonyat erős forgatókönyvvel rendelkezik. Egy kis antológia, ezúttal kevesebb szatírával viszont annál érdekesebb felvetésekkel. Közel tökéletes ez is.



90%




.

R2-D2 írta:

Black Mirror S2

Még mindig a záróepizód hatása alatt vagyok … pedig már eltelt 12 óra…

Ez a novellafüzér kicsit más lett, mint az előző. Annak ellenére írom ezt, hogy gyakorlatilag ugyanúgy három, különböző hangulatú, stílusú kisfilmet láthatunk, annak ellenére, hogy mindegyikük egy-egy kis sci-fi: mégis, valahogy a Black Mirror második évadját nézés közben kicsit másnak éreztem, mint a letaglózóan újszerű első évadot. Központi témájában ugyanúgy fontos szerepet kap korunk médiája, de a három film valahogy mégiscsak jobban elszakad a szatírától, inkább csak ironikusan használja azt, mintsem oly erősen kritizálná. Persze, nem hazudtolja meg önmagát a koncepció, hisz a mindenhol mobillal filmező tömeg, a TV maci vagy a telefonos beszélő alkalmazás szerves része a történeteknek – de nem éreztem azt, hogy most elsősorban azokon lenne a hangsúly. Mert helyettük olyan forgatókönyvek elevenedtek meg, hogy megint a székbe szögezett mindhárom sztori (fura, de megint középsőt éreztem icipicit haloványabbnak a többinél).

Az meg legyen az én bajom, hogy a megszerzett anyagban egy apró kisbetű/nagybetű csere miatt összevissza voltak a számozások, így én más sorrendben láttam az egészet: írni viszont a megtekintés sorrendjében írok róla, hisz az élmény mégiscsak így esett meg velem – sőt, így volt a döbbenet a végén igazán hatásos.

Ja, és ami a legfontosabb: Ash szerepét nem más játssza, mint a Potter filmek egyik Weasleya, az új SW egyik főszereplője, Domhnall Gleeson.. Bírom srácot – bírtam ezt a fejezetet is, bár talán tényleg ez volt a leggyengébb az összes közül.

90%

Nem baj , csak az első mondat után nem értettem, hogy mit ettél annyira a Waldon, de persze így, hogy a másik medvét láttad utoljára, mindjárt más lett a dolog fekvése . Mert ha összetettség szempontjából nem is, de ötletéből nekem a Fehér medve vitte a prímet az egész sorozatból.

Spoiler:

Domhnall Gleesonra nem is emlékszem a Potterekből, ellenben az Időről időre rögtön beugrott róla .
.

R2-D2 írta:

Black Mirror S2

Spoiler:

Spoiler:

.

.



Black Mirror – White Christmas (Christmas Special)




A fenének se kéne ilyen karácsony…

Míg várunk a harmadik évadra, a BM készítői úgy gondolhatták, hogy dobnak egy kis csontot a kiéhezett rajongóknak – megszületett hát ez a 73 perces karácsonyi különkiadás (ami az angol sorozatoknál egyébként bevett szokás). Az ünnepi köntöst leszámítva azonban ez a novella is ízig-vérig Black Mirroros, szinte le se tagadhatnák, melyik franchise része: a jövő médiahasználata kombinálva egy csavaros, megdöbbentő kerettörténettel, a tipikus brit akcentussal, egy egyedi hangulattal csak ez lehet. No meg szokás szerint egy kegyetlen erős forgatókönyvvel – el is lehet rajta gondolkodni, hogy zajlik a BM esetében a történet kiválasztása. Milyen erős mezőny az, ahol évente azt a hármat választják ki, amik végül is képernyőre kerülnek…

Jelen történet vázát két férfi beszélgetése adja egy vidéki faházban: az egyik zárkózott, magának való, épp most kelt fel álmából, míg a másik egy tenyérbemászó képű, kellemes hangú, sármos ürge – mint kiderül, öt éve együtt dolgoznak… a… nem is tudják min. A film első fele a meggyőző modorú pasi, Matt (Jon Hamm) élettörténete, aki tulajdonképp egy digitális kukkoló: illegális módon, a kor legújabb vívmányait felhasználva, más egyének szemein keresztül, csoportosan követ el szexuális bűncselekményeket. Az egyik esetben azonban nagyon mellémennek a dolgok, Matt pedig a lebukás szélére kerül. A másik, a szótlan társa, Joe (Rafe Spall) nehezen nyílik meg, Mattnek nagyon sok idejébe kerül, míg feltárulkozik Joe élettörténete, egy tragikus párkapcsolat esete. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább érezzük, hogy a két férfi nem jószántából van ott, úgy tűnik valamiféle vezeklést látunk … aztán lófaszt. Nem lenne az egész Black Mirror, ha csak erről lenne szó.

Nem tudom jobban leírni az érzést, mint hogy nagyon sokáig totál bizonytalanságban voltam, mit is látok. Láttam Matt múltját, sorban száguldottak el az ötletek a fejemben, mire is megy ki a játék, de amikor már épp elmosolyodtam volna, hogy TUDOM, mi fog történni, jött a pofáraesés. Nem azt mondom, hogy akkora megdöbbenést éreztem, mint a White Bear esetében, de azért rendesen megleptek a végén – pedig aztán a koktél minden elemét megismerjük menet közben, minden apró kirakóst látunk a nagy képből, mégis működik. Csak van annyira zseniális az egész, hogy alapban rácsodálkozunk azokra a jövőbeli kütyükre, ötletekre, amire épít ez az epizód: gyakorlatilag sikeresen elveszünk a részletekben, anélkül, hogy látnánk az egészet. Viszonyítási filmeket, pontokat megint csak nem szabad írni (olyan nagyon nem is tudok), az mindenestre tény, hogy az egyik legtovább kitartó nem tudom, mi lesz érzés ebben a 73 perces kis moziban tartott ki. Remek szórakozás, kiváló forgatókönyv, újabb zseniális ÖTLET – az egész Black Mirror egy kibaszott ötletbörze -, egy újabb fantasztikus fejezet: a legnagyobb poén pedig az, hogy ez a karácsonyi kiadást sikerült kétféleképp is különlegessé tenni. Egyrészt ugyebár a már-már mesterkélten télies, képeslapokra illő hangulattal, a karácsony szellemével… másrészt meg… a rengeteg utalással a sorozat korábbi epizódjaira. Van itt karaoke ének egy korábbi dalra, egy korábbi TV műsor beillesztése, egy mosolygós pofis terhességteszt, stb…A többit talán észre se vettem.

Kicsit sajnálom, hogy most nincs több BM epizód, megint kezdődhet a szerencsejáték a filmekkel – itt legalább tudtam, hogy qrva jó sztorit fogok látni.




.

R2-D2 írta:

Black Mirror – White Christmas (Christmas Special)

A fenének se kéne ilyen karácsony…

Míg várunk a harmadik évadra, a BM készítői úgy gondolhatták, hogy dobnak egy kis csontot a kiéhezett rajongóknak – megszületett hát ez a 73 perces karácsonyi különkiadás (ami az angol sorozatoknál egyébként bevett szokás). Az ünnepi köntöst leszámítva azonban ez a novella is ízig-vérig Black Mirroros, szinte le se tagadhatnák, melyik franchise része: a jövő médiahasználata kombinálva egy csavaros, megdöbbentő kerettörténettel, a tipikus brit akcentussal, egy egyedi hangulattal csak ez lehet. No meg szokás szerint egy kegyetlen erős forgatókönyvvel – el is lehet rajta gondolkodni, hogy zajlik a BM esetében a történet kiválasztása. Milyen erős mezőny az, ahol évente azt a hármat választják ki, amik végül is képernyőre kerülnek…

Igazából ebben (is) rejlik talán az angol minisorozatok varázsa: nemhogy görcsölniük kéne, hogy hogyan töltsenek meg 22/13/10/x részt per év, hanem amikor kiadnak valamit, akkor öröm van, és ráérnek válogatni. És ha nincs ötlet, akkor egyszerűen nem csinálnak valamit, csak hogy legyen. Lám, a Black Mirror S2 elmúlt két éves, és csak azért nem erőszakoltak hozzá még két részt a White Christmashez, hogy meglegyen az S3.

Amúgy milyen "szerencsejáték" ? Nem azt mondtad, hogy TWD S5-öt fogsz nézni?
.

Niwrok írta:

Amúgy milyen "szerencsejáték" ? Nem azt mondtad, hogy TWD S5-öt fogsz nézni?
.

De, azt mondtam, itt is van a gépen - csak úgy elvették tőle a kedvem, hogy nem sietek vele...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Amúgy milyen "szerencsejáték" ? Nem azt mondtad, hogy TWD S5-öt fogsz nézni?

De, azt mondtam, itt is van a gépen - csak úgy elvették tőle a kedvem, hogy nem sietek vele...

Hogyan? Ki? Ennyire gyenge lett az évadzáró, vagy mi?
.

Niwrok írta:

Hogyan? Ki? Ennyire gyenge lett az évadzáró, vagy mi?
.

Van egy kedves barátom, akivel komoly filmkibeszélőket szoktam tartani, s akinek adok is a szavára - nos, ő látta már és azt mondta, nagyon gáz az ötödik évad.

Persze, majd meggyőződök róla magam is, de így kevésbé sietek.

.



Keresztút



"A keresztút (lat. via crucis, via dolorosa) eredetileg az a kb. 1,5 km-es útvonal, melyen Jézus a kereszttel a Praetoriumtól (Gabbata) kiment a Golgotára. Ma olyan ájtatosság, aminek segítségével a keresztény hívek Jézus szenvedésein és keresztre feszítésének eseményein elmélkedhetnek. Ennek gyakorlásához zárt térben (általában templomban) vagy szabadban (általában hegyen) elhelyeznek 14 állomást (stációt). Wiki

No. A helyzet az, hogy én még ezt se tudtam. Oké, tudtam, hogy szegény bolond fejébe húztak egy koszorút, meg hogy végigráncigált egy nagy keresztet a városon, fel egy dombtetőre – de hogy ennek tizennégy állomása volt, meg hogy az egészet keresztútnak hívták, arról fingom nem volt. A keresztút, mint fogalom nekem sokkal inkább kapcsolódik az Odaát sorozathoz, ahol Sam és Deam Winchester útkereszteződésekben idézte meg a démonokat alkut kötni… vallási tájékozatlanságomat és cinizmusomat ugyanakkor egyáltalán nem szégyellem, sőt inkább büszke vagyok rá. Hogy ezek után mi vett rá, hogy Dietrich Brüggemann teljesen nyilvánvalóan vallási indíttatású moziját megnézzem? A válasz egyszerű: abban bíztam, hogy valami fasza kis vallásellenes, azt kritizáló alkotást kapok, azt vártam, hogy valaki a bigottsággal újból szembeszáll a vásznon, de ezúttal nem a Carrie hatásvadász horror zsánerét követve, hanem mély emberi drámába oltva meséli el, milyen veszélyes én önpusztító tud lenni a hit eszetlen követése és félreértelmezése.

Igazából nem tudom, sikerült-e mindezt (bele)látnom a moziba. Hithű ateistaként szívesen értelmezem az egészet úgy, hogy Maria áldozata hiábavaló, teljesen nyilvánvalóan felesleges és betegesen abnormális volt – viszont nem vagyok róla meggyőződve, hogy az alkotók mindezt nem homlokegyenest máshogy gondolták. S ahogy a netet böngésztem (nem meglepő módon elég kevés írás van róla) sem lettem okosabb: vérmérséklettől és vallási fanatizmustól függően értelmezi mindenki a filmet – van, aki például azon háborog, hogy ezen fanatizmus túldimenzionált és negatív kicsengésű a moziban…   ... anyám. Az összes ilyen idióta, aki bármilyen vallásban önsanyargató módon, más, vagy saját maga kárára képes hinni, másnak, vagy saját magának képes kárt okozni a bolondokházába való. Legyen az iszlám, zsidó, keresztény – egykutya mind. A bolond az bolond, bármilyen istene is van: a Keresztútban ezek alapján viszont majdnem mindenki bolond.

Azzal kezdünk, hogy egy helyiségben egy fiatal pap épp próbálja meggyőzni naiv hallgatóságát arról, hogy milyen gusztustalan hely most a világ, s hogy őnekik, a gyerekeknek Isten harcosaként szembe kell szállni a gonosz Sátán térnyerésével. Én már a felhozott példákon kiakadtam volna, legszívesebben magam küldtem volna el a kis köcsögöt a picsába: amikor azzal érvel, hogy pl. a dob, mint olyan a Sátán hangszere, mert a sátáni ritmus mindenféle gonosz gondolatokat ébreszt (tánc, stb.)… szóval felment a cukrom   . Arról nem is beszélve, hogy szerencsétlen bérmálásra váróknak kellene a saját környezetükben Isten harcosaként különféle változásokat elérni – no, próbálna meg valaki nekem Isten igéjét hirdetve lebeszélni arról, hogy mondjuk kevesebb Maident hallgassak. Ebben a kis csapatban van egy Maria nevű lány (Lea van Acken), aki fejébe veszi, hogy beteg kisöccsén valamiféle áldozattal fog segíteni: aki ismeri a vallási háttértörténetet, meg az egész nevetséges krisztusi utat, innentől fixen fogadhat az események végkimenetelére. Ugyanis az első jelenet egy sorszámozott felirattal kezdődik, a 14 állomásos út első megállójaként.

Én magam nem tudtam ezt az egészet, úgyhogy szépen végigmentem az egész úton úgy, hogy nem voltam biztos a végkifejletben. A film végére már-már összeszorult kézzel néztem a képernyőt, legszívesebben Maria bigott anyjának a bájos arcát vertem volna pépesre – de legalább elküldtem volna a jó büdös anyjába. Egyszerűen gyomorforgatóan visszataszító, abszolút koridegen volt, ahogy az a nő viselkedett, ahogy bánt családjával és különösen lányával. A lehető legidegesítőbb módon, a legsötétebb középkort megidézve birtokolta Mariát, óvta a XXI-ik századtól: a film szempontjából zseniális módon, iszonyat indulatokat generálva környezetében és a nézőkben. Tényleg nem tudok jobb viszonyítási pontot, mint a Carrie anyaszerepét – de én itt is vártam valami elementáris erejű katarzist, amikor majd Marie ráébred, milyen böszmeséget csinál és mennyire lelki terror alatt van. A legnagyobb esély egyébként erre az orvosnál van, ott lehetett volna valami fordulópont – gondoltam én, akinek fogalma sem volt magáról a keresztútról és annak állomásairól, annak végkifejletéről. Vagy ha sejtettem is valamit, bíztam benne, hogy időközben majd lesz egy leágazás, útkereszteződés, ahol másfelé fordul Maria és a történet… de nem. Sem gyerekvédelem, sem a józan paraszti és nem győzött, minden úgy volt, ahogy a lány eltervezte.

Tátott szájjal bámultam az eseményeket. Tudom, hogy van ilyen, de nehezen képzelem el, hogy 2015-ben értelmes humanoid lények ennyire vallási fanatizmusban képesek élni, ahol a koedukált testnevelés óra főbenjáró bűn. Ahol a Roxette zenéje sátáni dallam, ahol a másik ember érintése, a másik nemre gondolás már szentségtörés. Ezek a közösségek semmivel nem jobbak nálam az Iszlám Államnál, vagy az ortodox zsidók csoportjainál: kivétel nélkül mindegyik elmegyógyintézetbe való. Úgyis annyi templom van a világon, zárjuk be az ilyen csökkentett értelmi képességűeket néhányba, aztán éljenek meg Isten szeretetéből… a böszméi   . S ha már ennyire belelendültem… alapban is az a véleményem, hogy ma, a digitális világ korában épeszű ember nem hisz semmi természetfeletti mindenhatóban, különösképp pedig nem hisz az álszent egyház álszent papjainak a szavában. Totál életidegen és nevetséges az egész kényszerképzet valami embereken felüli hatalomról, ami a sorsunkat irányítja. Aki az erősen megkérdőjelezhető történet szerint képes volt a saját fiát keresztre feszíttetni, aki képes volt elnézni az elmúlt több ezer év szenvedéseit - milyen Isten is ez?  

Ehh... csak felhúzom magam. A Keresztút egy nagyon erős film, borzasztó erős mondanivalóval, remek színészi játékkal – és egy elképesztő filmes látásmóddal. Az a helyzet ugyanis, hogy a kamera a 73-ik percben mozdul meg először!!! A záróképben meg másodszor – de még így is egy snitt a jelenet. A film egészen bámulatos módon, 14 snittből, 14 vágásmentes jelenetből áll: az út minden egyes szakasza egy darab, letett fix kamerával fogatott jelenet, ahol a szereplők mozognak csak, az ő dialógusuk adja a jelenet ritmusát. Ezt, így még sehol nem láttam, egyszerűen bámulatos az egész: ha másért nem, ezért a technikáért érdemes megnézni a mozit. Az összes többi ráadás – kérdés az, hogy kit mennyire idegesít föl. Engem – teljesen várt és törvényszerű módon – nagyon, s vélhetően akkor is így lett volna, ha nem ennyire radikális keresztény család életébe láttam volna bele.

Mert az őrület nem győzhetne...




80%


.

R2-D2 írta:

Keresztút

Tátott szájjal bámultam az eseményeket. Tudom, hogy van ilyen, de nehezen képzelem el, hogy 2015-ben értelmes humanoid lények ennyire vallási fanatizmusban képesek élni, ahol a koedukált testnevelés óra főbenjáró bűn. Ahol a Roxette zenéje sátáni dallam, ahol a másik ember érintése, a másik nemre gondolás már szentségtörés. Ezek a közösségek semmivel nem jobbak nálam az Iszlám Államnál, vagy az ortodox zsidók csoportjainál: kivétel nélkül mindegyik elmegyógyintézetbe való.

Ehh... csak felhúzom magam. A Keresztút egy nagyon erős film, borzasztó erős mondanivalóval, remek színészi játékkal – és egy elképesztő filmes látásmóddal. Az a helyzet ugyanis, hogy a kamera a 73-ik percben mozdul meg először!!! A záróképben meg másodszor – de még így is egy snitt a jelenet. A film egészen bámulatos módon, 14 snittből, 14 vágásmentes jelenetből áll: az út minden egyes szakasza egy darab, letett fix kamerával fogatott jelenet, ahol a szereplők mozognak csak, az ő dialógusuk adja a jelenet ritmusát. Ezt, így még sehol nem láttam, egyszerűen bámulatos az egész: ha másért nem, ezért a technikáért érdemes megnézni a mozit.

80%

Köszi !

Gondolom nem véletlenül emelted ki a "technikai részét", így elsőre inkább az keltette fel az érdeklődésem, és nem a vallási fanatizmus és azok paranoid dogmái. Abból most nálam az IS vezet, amelyik nevében a katonái azért lőttek agyon három tizenéves srácot, mert focimeccset néztek, ahelyett, hogy imádkoztak volna... mert ugye minden perc, bármilyen cselekvés vagy gondolat, ami nem Allah imádatáról szól, az halálos bűn.

Szóval felírtam, de azért nem az élmezőnybe, ha nem gond ...
.

Niwrok írta:

Keresztút

Köszi !

Gondolom nem véletlenül emelted ki a "technikai részét", így elsőre inkább az keltette fel az érdeklődésem, és nem a vallási fanatizmus és azok paranoid dogmái. Abból most nálam az IS vezet, amelyik nevében a katonái azért lőttek agyon három tizenéves srácot, mert focimeccset néztek, ahelyett, hogy imádkoztak volna... mert ugye minden perc, bármilyen cselekvés vagy gondolat, ami nem Allah imádatáról szól, az halálos bűn.

Szóval felírtam, de azért nem az élmezőnybe, ha nem gond ...
.

Szívesen!  

Nem hát, biztos voltam benne, hogy érdekel: tudom, hogy bírod a hosszú beállításokat. Itt egy beállítás 10-15 perces.

Ha majd megnézed, Te is meglátod, hogy az IS és ezen "keresztények" között csupán a gépfegyver a különbség... a maga módján ez legalább olyan brutális, mert egy civilizált ország keretein belül történik.

Amúgy... remélem nem voltam túl durva. Igyekeztem disztingváltan írni.

R2-D2 írta:

Keresztút
Amúgy... remélem nem voltam túl durva. Igyekeztem disztingváltan írni.

És ha nem lettél volna az (egyébként amennyire sejtem, magadhoz és a tényleges indulatokhoz képest az voltál ) ?!
Úgyis magunk között vagyunk...
.

.



Szarvak




Ez a film már az első előzetese alapján felkeltette az érdeklődésemet, viszont a nagy dömpingben a nem is oly régi Niwrok írás kellett hozzá, hogy ismét képben legyen. Most, hogy megnéztem, a trailer alatt már felbukkanó, agyamba befészkelődő gondolat, annak kibővített érzése lehet a végső konklúzióm: eh, szarvak…

Fiú és lány fekszik egymás mellett a fűben, majd fiú mondja, hogy "Szeretlek életem végéig". A lány viszont csak annyit válaszol, hogy "Elég, ha az én életem végéig szeretsz!"...  Nem is sejtik még, hogy mennyire brutálisan hamar beteljesül ez a jóslat, a lányt ugyanis hamarosan betört fejjel, holtan találják az erdőben… s ahogy ilyenkor lenni szokott, az elsőszámú gyanúsított a fiú maga. Már csak azért is, mert utolsó találkozásukkor nagy nyilvánosság előtt meglehetősen balhés körülmények között váltak el…

Ignatius Perrish, azaz Ig (Daniel Radcliffe, azaz Harry Potter) az a fiú, akinek szerelmét valaki brutálisan agyonverte egy évvel ezelőtt. Ig teljesen maga alá került, a problémáit alkoholba fojtja (mi másba is???)  – életét a közvélemény és a média célkeresztjében élve próbálja kideríteni, ki is ölhette meg gyerekkori szerelmét, Merrint (Juno Temple). Itt egyébként kicsit elmosolyodtam, utoljára Merrint az Ördögűzőben láttam, igaz, ott fordított nemmel, némileg idősebben… mindazonáltal nem vagyok róla meggyőződve (ismerve a film egyéb utalásait, annak hálóját), hogy a névválasztás nem volt szándékos. Szóval Ig totál maga alatt van, viszont egy újabb átmulatott éjszaka után különleges ajándékot kap az élettől: szarvai nőnek és környezetében mindenki őszinteségi rohamot kap. A fiúnak így végre valódi lehetősége nyílik kinyomozni a lány gyilkosának személyét – csupán a megfelelő embereknek kell a megfelelő kérdéseket feltenni.

Az a helyzet, hogy a mozi első fele, kétharmada zseniális. Már maga az alapötlet ezzel a képességgel egészen kiváló, az összes erre épített jelenet hibátlanul működik. Ahogy Ig először nem is érti, mi történik vele, ahogy próbál megszabadulni a kínos szarvaitól, majd ahogy egyre inkább tudatosan használja azokat az igazság kiderítésére – az nagyon jó. Szarvak nélkül egy sima vérbeli thriller a jobbik fajtából, ahol remek izgalmi faktorral haladunk előre a titok felfejtésében. A beépített humorforrások is nagyjából rendben voltak, egyedül talán a felesleges vulgaritás nem tetszett: nem azért, mert feltétlenül ódzkodok tőle, hanem mert sokszor csupán hatásvadász szerepe volt. A mozi ezen szakaszában, míg Ig csak tapogatózott a sötétben, tulajdonképp két dolog nem tetszett: az egyiket nem tudom hova tenni, a másik megint a felesleges homokos vonal volt. A szőke picsa fánkzabálását egyáltalán nem értem, még akkor sem, ha a hét főbűn egyikét állította a jelenet pengellérre – a sztori szempontjából semmi szerepe nem volt… a másik, a két rendőr buzulása meg egy héten belül másodszor már sok volt. Tökéletesen ugyanez a szitu volt a múlt heti Kraftidiotenben is, az ilyen fekete humor egy homofóbnak elég egyszer… viszont a többi, pl. a riporterek lerázása nekem is nagyon bejött. Önmagában az egész ötlet, a különleges képesség, annak használata nagyon jó és eredeti, már-már mutánsfilmbe való.

A dolog számomra akkor kezdett félresiklani, mikor a mitológia, a vallási vonal előtérbe került. A fináléra kihegyezett ördögi szál, a kereszt védelme, a kígyók meg az egész bibliai faszság egyre inkább eltávolított a mozitól. Valahogy nem fogadta be a kis agyam, hogy Ig démoni hatalmat kapott, s ahogy azt kapta (Mikor? Miért? Hogyan? Kitől?), s hogy pont ezt kell használnia az igazsághoz. Kicsit nonszensz, hogy a gonosz hatalma kell a gonosz ellen…valahogy nem állt össze a sátáni képesség az ártatlan fiú oldalán, valahogy a végére az egész szimplán nevetségessé vált. Kezdődött mindez a kígyókkal, végződött pedig az angyalszárnyakkal, majd azok elégésével – Ig, mint Lucifer… khmmm… kicsit túlzás. Ahhoz ő túl „jó” volt végig, túlságosan visszafogottan használta természetfölötti erejét. A mélypont mindezeken belül az volt, mikor ismét emberformát öltött a nyakék hatására – talán onnantól volt totál komolytalan az egész. A végjáték egyetlen egy jó jelenete a lövés, azon viszont visítottam a röhögéstől: ugyanakkor én ebben sem éreztem a komédiát, nem gondolom, hogy ezt egy horrorvígjátékként kellett volna néznem. Indult egy thrillernek, egy remek flashbackekkel megtoldott nyomozós történetnek – a vége meg totál idiotizmusba fulladt.

„A film tele van bibliai utalásokkal, Ig rendszáma 2036LUK, ami Lukács 20:36 versével egyenlő: “Mert meg sem halhatnak többé: mert hasonlók az angyalokhoz; és az Isten fiai, mivelhogy a feltámadásnak fiai.”, és a bár neve, ahol utoljára látja Merrint aznap este, az Eve’s Diner, az étterem logója pedig természetesen egy alma. Nem sokkal később találkozik először a kígyókkal, amik ezután végigkísérik az egész filmet, mely a teremtéstörténetben Ádám édenkertből való kivetésének előzménye, tehát ennek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a film szimbolikája szerint Ignek nincs esélye megnyugvásra, mert a kígyó ellenség helyett szövetségesként jelenik meg a filmben. Természetesen a végső megoldáshoz és a gyilkosság felderítéséhez nagyban hozzájárulnak a csúszómászók, de Ig lelke menthetetlen marad, örökre a faház alatti rét marad a boldogság forrása.” – olvasom egy netes kritikában. Nos, ez örvendetes dolog, tök jó kis pikáns ízt ad a történetnek, de a dolgok kézzelfogható, látható mivoltát sajnos nálam nem sikerült komollyá, misztikussá tenni: a végén én csak egy újabb Hellboyt láttam (ízlés szerint Demónát), a fején szarvakat cipelő humanoid pedig meglehetősen kilóg a mindennapok hihető képeiből.

Mr. Aja engem ezzel a mozijával sem nyűgözött le. A Tükröket leszámítva egyik filmjét sem kedvelem – itt annyit el kell ismernem a korrektség kedvéért, hogy míg nem vált át katolikus horrorba, egész élvezhető kis thrillert rakott össze. Jók a karakterei, bámulatosan hangulatosak a képei, jól játszik a színekkel, a díszlettel. A múlt, a gyerekkor képei akár egy ifjúsági mozi betétei is lehetnének, tök szimpatikus volt a tini szerelem, az egész bohóckodás: a robbanás miatt kicsit Egy jobb világ utánérzésem volt ugyan, de itt más volt a lényeg. Sokkal inkább ugrott be a Pokoli lecke összetartó gyerekcsapata a mozi első harmadában, ami viszont kiváló ajánló. Viszont egy szarvakkal köztünk élő, s azt gyakorlatilag mindenki által elfogadott – karaktert nem tudok komolyan venni egy komolynak induló thrillerben. Na de ha nincsenek szarvak, mi a mozi címe?




75%



.

.



Beépülve



Két dolog, amit így, a megtekintés után megállapíthatok. Az egyik az, hogy ha ez az ún. noir stílus, akkor az qrvára nem az én világom (egyébként a mai napig nem tudta senki kézzelfoghatóan elmondani, pontosan  mitől noir is valami), a másik meg, hogy komolyan kezdek aggódni a Rian Johnson által rendezendő EP VIII miatt. Sajnos ez a faszi eddig semmi értékelhetőt nem tett le nálam az asztalra, sőt, ami jó lehetett volna, azt is elrontotta. Úgyhogy jelen esetben sajnos nem osztom Niwrok kolléga véleményét az alkotásról – lebeszélni ugyan senkit nem akarok róla, de mindenki saját felelősségre nézze csak meg.

Fura egybeesés csupán, hogy két nap alatt két olyan filmet is néztem, amiben a főszereplő a meggyilkolt kedvese gyilkosa után nyomoz – mégis mily távol áll egymástól a kettő. A Hornsban Ignek démoni segítségre volt szüksége, itt azonban Brendan (Joseph Gordon-Levitt) simán, saját erőből kezdi el felgöngyölíteni a szálakat. A két film hangulata, képi világa, mondandója környezete olyan messze van egymástól, mint ég és föld – pedig aztán mindkettő napjaink valóságában játszódódik. E tekintetben a Beépülve sokkal realisztikusabb és hitelesebb mozi lett, mégis, ha választanom kellene a kettő közül, hogy pisztollyal a fejemnél melyiket nézzem újra, sokkal inkább a Szarvakat választanám… ez a Brick még annyira sem jött be.

A probléma még csak nem is a történetben van. A nyitókép (ami megint egy később történő jelenet előrehozása) után egy fura kisváros fura karaktereit ismerhetjük meg: Brendant, a fiatal, mégis valamitől nagyhatalmú srácot, barátját, az Agyat, meg aztán szép lassan azokat, akik a helyi drogterjesztéssel és fogyasztással kapcsolatba kerülnek. Miután Brendant kétségbeesetten felhívja excsaja, a srác igyekszik minden követ megmozgatni, hogy kiderítse, Emily (Emilie de Ravin – igen, Claire a Lostból) hol van, és milyen veszély leselkedik rá. Ahogy Brendan fejti fel a szálakat, úgy kerül egyre közelebb a helyi drogbáróhoz (Luka Haas), s úgy válik egyre bizonyosabbá, hogy abból a körből valakinek köze van Emily halálához. Közben aztán szerepet kap egy ellopott tégla (brick) alakú kokó, egy meglehetősen dekoratív, főhősünkre pályázó lány, Laura (Nora Zehetner), no meg egy totál Eminemre hajazó nulla IQ-jú faszkalap, Tugger. Az egész bagázsnak kétségkívül van valami földöntúli bája, valahogy ilyennek képzelnék el egy Guy Richie vagy egy Tarantino film szereplőgárdáját is. Olyan eszement az egész – a gyilkos utáni nyomozás izgalma viszont nagyon sokáig sok mindent képes elfeledtetni.

Pl. azt, hogy ezt bizony már többször láttuk (ez akkor is igaz, ha esetleg időrendileg későbbi alkotásokra hivatkozik az ember), az egész drogbárós, felfelé haladós/visszafejtős dolog legutóbb épp az Az eltűnés sorrendjében című hóförgetegben zajlott egy ideig hasonlóan – a drogbárók meg mindkét helyzetben nevetségesen ripacsnak tűntek. A másik, ami szinte rögtön beugrott, az a nem is olyan régen emlegetett SoA S4E5 Brick című epizód – nos, ott ugyanúgy egy hiányzó drogtégla és a beépülés kettőssége adta ugyanennek a címnek az értelmét Amúgy, ezek még nem is lennének rossz ajánlólevelek, a mozi számomra nem elsősorban láttuk már utóérzés miatt nem tetszett. Sokkal inkább az üresség miatt.

Kérem, itt az egész díszlet egy nagy nihill. Egy idő után iszonyat zavaró volt, hogy a szereplőkön kívül a képen jóformán senki sincs. Ha ez egy természetfilm lenne egy dél-amerikai őserdőben, akkor oké (bár ott meg ugyebár az élővilág ott van), de itt, a kisvárosban semmi háttérmozgás nincs. Én nem tudom, ez most szándékos, vagy csak nem volt pénz statisztákra, de hogy itt a forgatáson nem hangzott el a „Háttér indul!” felkiáltás, az biztos. Totál kihalt minden, olyan, mintha egy posztapokaliptikus sci-fiben járnánk, egyszerűen iszonyat steril és hiteltelen ez így. Az egész stílus, a beállítások, a vágások, minden ezt erősíti, a mindennapok mozgalmassága teljesen hiányzik a filmből. Még a „tömegjelenetekben” is csak az ürességet éreztem… meg a mesterkéltséget. A karakterek is csak úgy vannak, senkinek semmi megismerhető múltja, semmi átérezhető motivációja nincs, ezáltal igazából kötődés sincs irányukba. Legszembetűnőbb ez mondjuk Brendan esetében: a srác egy zseniális konspiráló, érezhetően jól átlátja a szálakat – honnan, mikor, miért, nem tudjuk. Ő a fő okos, mégis kell neki egy Agy nevű barát… ??? Többször szarrá verik, de igazából meg se kottyan neki, valahogy olyan hiteltelen az egész lénye. Vagy inkább olyan komikus. De a többi is: amellett, hogy külön-külön mind jó arc, csapatként, filmet mozgató koherens társaságként nem működnek. Olyan az egész, mintha mindenki ellenne a saját kis világában, mi ezeket a buborékokat látjuk, követjük, aztán ezek néha összeérnek: vagy szétpukkadnak, vagy egymásba olvadnak. A film szerkezete, jelenetei kimondottan zavarodottságot árasztanak, van, amit hosszabbnak éreztem a kelleténél, van viszont, amit pont akkor fejeztek be, mikor érdekes lehetett volna – mindenesetre nagyon sokáig meglehetősen zagyvaságnak tűnik minden. Nem tudjuk, hol, mikor és mi is történik, csak azt látjuk, hogy van egy fiatal srác, egy DIÁK, aki saját erőből a nyomok után megy: viszont a vásznon semmi nem alapozta meg mindazokat a tetteket, amiket ő véghezvitt. Ennél még a kimondottan túlzó és szatirikus Utópiában is átgondoltabb és hitelesebbek voltak a figurák és az események…

Joseph Gordon-Levist meg sem ismertem: szabályosan kényszeríteni kellett magam, hogy belelássam Brendan szerepébe. Ez persze nem a film hibája, sőt mindig érdekes egy később ismertté váló színész első szerepei között csemegézni, de ha nem tudom, hogy őt kell keresnem, eszembe sem jutott volna a fickó neve. A mozi ürességével, mesterkéltségével taszított el igazán – ha ezt jól adagolt fekete humorral megtámogatták volna, minden bizonnyal jobban bejött volna. De ahogy mondtam, ha ez a film noir, akkor innentől az ilyeneket kerülni fogom. Szívem szerint Rian Johnson rendezőnek is biztosítanék egy széket a zárt szobámban a többi nagyágyú mellé – no de a SW miatt egyelőre nem zárhatom a faszit karanténba. Majd utána… esetleg…



70%



.