R2-D2 írásai 2.0

.



Sons of Anarchy S7



…Hehe… megváltoztatták a főcímet… mondjuk, ha még két évad lett volna, vélhetően a statiszták vagy a stáb tagjainak a neve szerepelne benne – már ha ilyen arányban fogyatkozott volna a kis csapat...  

7 hét, 7 évad. Hét hetes utazásom végére tulajdonképp minden pontosan úgy történt, ahogy vártam: egyszerűen nem lehetett másképp. Amit a fiúk az elmúlt 5 év (Abel 5 éves) alatt véghezvittek, amilyen erőszakhullámot rászabadítottak Charming városára, abból nyílegyenesen ez következik, a sok hazugság, árulás, titok árát mind meg kell fizetni valakinek. Ahogy már korábbi évadoknál írtam, a bűn nem maradhat büntetés és bűnhődés nélkül – így e tekintetben teljesen törvényszerű és logikus mindaz, ami történik. Ezzel mindössze két bajom van: az egyik az, hogy a központi szereplő, az abszolút szimpatikus és jóindulatú, szerethető fiatal motoros srác, Jax Teller olyan mélyre merül a mocsokban és a bűnözésben, hogy rossz volt nézni – s az sem igazán vígasztal, hogy utolsó percekig bízni lehet benne, hogy képes változni. A másik meg, hogy az egész hetedik évad egy újabb titok és hazugság köré van felfűzve, amit én már az első évadokban sem igazán kedveltem. Érzelmileg a hetedik évad majdnem a leggyengébb lett az összes közül, egy kiváló sorozat erősen átlagos és kiszámítható lezárása: túl sokáig húzták az időt, túl sokáig tartott, hogy bekövetkezzen mindaz, amire oly régóta vártam. S ez túl sok felesleges agresszióval és áldozattal járt.

Ennek a történetnek úgy ültem neki, hogy ki és mikor nyúzza meg elevenen Gemmát. Jó, gondoltam, hogy nem rögtön az első részben fog ez megtörténni - pedig ez már ugyebár a hatodik évad miatt is esedékes lett volna -, viszont ráadásnak amilyen alaphelyzetet ő és kis társa generált az elején, s ami ebből történt, az minden képzeletet felülmúlt. Olyan szinten felülmúlt, hogy egy idő után már mindegy is volt: mindegy volt, mi történik vele, a klubbal, a karakterekkel, Charminggal, mindennel. Nem véletlen, hogy az egyik epizód brutális fináléjára, amire a Diosában kerül sor, csak megrántottam a vállamat és azt mondtam: „Úgy kellett!” Menet közben érzelmileg teljesen kitaszított az egész, Jax bosszúhadjárata (megint), a SoA feltétel nélküli mellé állása egyre kevésbé tetszett. Nem tetszett, ahogy nekiment a kínaiaknak, ahogy szembefordult a négerekkel, sőt, egy idő után saját szervezetével is. Nem tetszett – nagyon nem – hogy az újdonsült elnök, aki amúgy abszolút kedvencem lehetett volna, feléget maga körül mindent és mindenkit. Hogy bosszútól elborult agyával nem képes észrevenni a fától az erdőt, hogy a józan paraszti ész oly messze elkerüli. Hogy az apa, aki mindent megtesz a családjáért és a gyerekeiért, ezt a végkifejletet választja… Megint csak nem tetszett, hogy teljesen más irányba mennek a dolgok, mint szerettem volna, a záró évadra tulajdonképp nem tudok másként tekinteni, mint az ötödik évad ismétlésére: ugyanaz a törést, ugyanaz a Sötét Út – ugyanaz a féktelen harag. Jax és a Pokol…

Az egész sorozatot tekintve számomra a hatodik évad, annak fináléja volt a csúcspont. Nem véletlen, hogy az imdb-n a S06E13, A Mother's Work szerepel a vezető helyen az ún. Top-Rated Episodes listán, mint ahogy az sem, hogy a S06E11, az Aon Rud Persanta a második… a hetedik évad már csak utózengéje mindannak, ami korábban történt. A hatodik évad érzelmi sokkját (sokkjait) nem voltak képesek megismételni, hiába is vesztünk el újból néhány fontos karaktert. Sajnos a záró season meg sem közelíti a korábbiakat, mire oda jutunk, hogy a legjobban várt figurák halálát látjuk, akkor már nagyjából mindegy is: a dráma, a sokk elmarad, mire oda jutunk, minden törvényszerű és szükséges lesz. Sem örülni, sem meglepődni nincs már erőnk, a gyűlölet vezérelte bosszú az egy órás epizódok alatt minden erőnket elvette. Ráadásul úgy, hogy az események előrehaladtával kezd kissé hiteltelenné válni az egész, nehéz elképzelni, hogy a sok erdőben elásott hulla soha, senkinek nem hiányzik, hogy a mészárlásokat soha senki nem köti össze gyakorlatban is a SoA-val: ilyen szintű brutalitás nyomán nehéz elhinni, hogy a valósként feltüntetett környezet szemet huny a bandák háborúja felett. Azért ez mégiscsak Amerika, nem Mexikó…

Mást vártam, valami egészen mást. Azt, hogy kéjes örömmel mártsam bele a gyűlöletem kését mondjuk Gemmába, ugyanakkor Jax és kis csapata igenis találja meg a kiutat a bűnből. Már csak azért is, mert az első epizód, az egész sorozat alapja, kiindulópontja, John Teller örökségének a lényege pont ez lett volna. A változás, a klub dolgainak törvényes útra terelése – nem pedig a totális őrület, amit Jax művel. Nem kimondottan a hetedik évadban, de elvesztette emberi mivoltát – ezáltal elvesztette a kapcsot hozzám. Amivel indult az egész nagy kaland, amennyire lehetett benne bízni még az elején, amennyire lehetett hozzá kötődni, hogy sikerüljön neki és családjának kitörni az egészből – annyira ellenséges hangulatot képes lett maga körül generálni. Fura, mert a bosszú az egyik legjobb érzelmi motiváció a néző számára – de amikor a bosszú egy agyatlan vérontásba csap át, ami ráadásul még nem is a valódi bűnösök ellen irányul, valahol elveszti érzelmi erejét. De itt?? Már az első percekben késsel mintát vág valakinek a hasába… érdekből. S hiába a nagy ívű, kétrészes grandiózus finálé a szálak elvarrására (ami egyébként zseniális), hiába az egyértelmű érzelmi manipuláció, igazándiból mindegy volt. Nem történhetett másképp – egyszerűen az írók sem engedhetik meg, hogy egy ilyen negatív szereplő pozitív kicsengésű véget kapjon.

Az igazság az, hogy a hetedik évadra mindenki elfogyott, akiben még maradt valami jó. Akit még lehetett szeretni. Sutterék szépen, módszeresen kiírták a sorozatból az összes pozitív figurát, akikért esetleg feltétel nélkül lehetett rajongani – akiknél meg kétségeink voltak, azokat meg áttették a sötét oldalra. Így lett egyértelműen egy gyilkosokból álló kompánia az egész SoA, így vesztettek el engem, mint nézőt: addig, amíg csak a náluknál rosszabbakat ölték meg, amíg kvázi önvédelemből fordultak erőszakhoz, addig még velük voltam… de a kiszámított mészárlásokkal semmivel nem lettek jobbak mint akiket kinyírtak. Magukat a karaktereket továbbra is bírom, legyen az a nekrofil Tig, a vágott szájú Chibs, a nulla IQ-val rendelkező Happy, vagy a fiatal prospectből lett tag Patkány: a csapat egyenként továbbra is szerethető, érdekes tagokból áll – no de amit művelnek, az már nem jött be. A hetedik évad egyébként két hatalmas meglepetés karaktert is tartogat, az egyik egy bizonyos Marilyn Manson nevű jóember (ismerős, ugye??), aki egy náci elítéltet játszik (mi mást???), a másik meg egy rövid jelenet erejéig az a látványosan megöregedett Robert Patrick, a T-1000-es modell a T2-ből.

A SoA S7 mindezek ellenére még így is egy kegyetlen jó évad lett. Egészen pontosan egy kegyetlen jó sorozat átlagosan jó évada, ami nem nélkülözi a jól elhelyezett csavarokat, az áll-leejtő drámákat (azért a Diosa kemény volt), a kisebb katarzisokat, amik a klubtagoknál is rosszabb rosszfiúk pusztulásakor értek el. Néhány gyilkosságnál igazi elégtételt éreztem, a humor ismét megfelelő mennyiségben színesítette a történetet – az egész világ megmagyarázhatatlan hangulata ismét megfogott. Csupán annyi a bibi, hogy én máshogy írtam volna az egészet, megadtam volna a fiúknak a megváltás lehetőségét… sajnos az író stáb nem így gondolkodott, hasonlóan a BB-hez, a felénél meghatározta a végkifejletet. Egyébként, ha már végkifejlet: egy barátom hívta fel rá a figyelmemet, hogy milyen zseniális a SoA S1 nyitóképe és a SoA S7 záróképe közti átfedés. Simán újra lehetne kezdeni az egészet. Tényleg.

Ha ezen írásból nem is jön le, de egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem ezt a 92 részt. Hatalmas kaland volt, hatalmas élmény, megismertem egy csomó jó fej színészt, egy motoros chapter nagyjából hiteles életét. Ráadásként – s akkor itt hadd emlékezzek meg róla – zseniális zenei alapanyaggal megtámogatva. A linkelt videók mellett rengeteg szenzációs dalt hallottam, rengeteg nagy rock klasszikus átdolgozását és sok-sok (számomra) új számot is. A sori vége felé már hagyomány lett, hogy az egyes epizódot – olyan Donnie Darkosan – zenei aláfestéssel, képmontázzsal zárnak le. Ahogy én is.


80%




Az utolsó zene pedig akkor kivételesen ne a finálé dala legyen, hanem az E11 záródala…









.

.




Vadon





A Pacific Crest Trail egy tényleg létező amerikai túraútvonal, ami a keleti part mellett, a mexikói határtól egészen a kanadai határig 4286 km-en keresztül, több nemzeti parkot érintve várja a kalandos lelkű turistákat. Érdemes kicsit utána olvasni, elmerülni grandiózusságában, rácsodálkozni az egész bejárási ötletnek az emberfeletti mivoltára – nekem már attól elmegy a kedvem, ha csak olvasok róla. Túrázni meg… még motorral sem, mert feltörné a seggem a nyereg, nemhogy gyalog. Ugyanakkor maximális tiszteletem azoknak, akik ezt – vagy ennek egy részét – végigjárták, így maximális tiszteltem annak a bizonyos Cheryl Strayednek is, aki 1994-ben, 26 évesen 1100 mérföldet sétált egymagában az úton, s akinek az önéletrajzi ihletésű novellájából megszületett ez a film…

Cheryl (Reese Witherspoon) épp egy sziklán pihen meg, majd kínkeservesen lehámozza a lábáról bakancsát. Lába, körme, csurom vér, ami körmöt a mozi második percében le is szab magától… így indul ez az egész, valami elképesztően kemény két órát vizionálva. Egy túrát a a vadonba – mondjuk konkrétan e szó nekem mást jelent –, egy brutális, az emberi teljesítőképesség határainak feszegetését bemutató filmet. Magam részéről tök szívesen elmerültem volna a csinos fiatal lány útjában, szívesen néztem volna egy NGC képek előtt zajlódó élet-halál road-mozit. Csupán kellett volna egy erős motiváció, néhány, a kezdő képekhez hasonlóan sokkoló szituáció, meg egy viszonylagos kontuinitás a sztoriban, aztán most nem fanyalogva gondolnék vissza a tegnap éjjeli filmezésre. Ugyanis a kiváló környezet, a remek monodráma nagyon hamar összeomlik: nagyjából akkor, mikor is elkezdünk össze-vissza ugrálni az időben.

Cheryl ugyanis nem véletlenül indul útnak. Ez mondjuk az első perctől nem volt vitás, de ahogy a dramaturgia szép lassan felfejti a nő múltját, annak valós szándékait, az engem kifejezetten idegesített. Néha annyira montázsszerű az egész, néha annyira fogalmunk sincs, épp Cherly múltjának melyik szegmensében vagyunk, hogy teljesen el lehet veszni a filmben. Borzasztóan átgondolatlan szerkezetű, az elején minden egyes életszakaszból rettentően keveset ismerünk meg (aztán persze egyre többet), és azt sem lineárisan … így alig várja már az ember, hogy ismét a sivatagban legyen, izzadjon Cheryllel, mert akkor legalább biztosak lehetünk benne, hogy hol is járunk. Engem nagyon sokáig sokkal jobban érdekelt a kifejezetten amatőr túrázó kálváriája, hogyan is boldogul – rajta keresztül meg én is hogyan boldogulnék – egyedül a pusztaságban. Először még talán kissé hiteltelen is az egész, a hátizsákkal való barátkozás tükrében pedig kifejezetten nevetséges, hogy egy ilyen törékeny, gyenge nő erre az útra vállalkozzon: aztán a negyedik, ötödik nap után egész jól elvoltam Cheryl útitársaként. Sőt. A film első felében annyira akartam menni vele, hogy minden egyes flashback zavart, amivel kizökkentettek a PCT-ből.

No persze, semmi sincs ok nélkül, természetesen van értelme a múlt képeinek: felsejlik belőle egy családi tragédia, az arra adott drogos válasz útja, egy csődbe ment házasság – egy idő után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Vadon nem más, mint egy megváltástörténet. Cheryl a múltat ezzel az embert próbáló fizikai és pszichikai terheléssel próbálja lezárni, olyan, mint ha a pár hónapos gyaloglás maga lenne egy séta a Purgatóriumban.  Icipicit azért elgondolkodtam közben, hogy akkor most ő hogyan is áll(t) a heroinnal, hogyan volt is arra ereje, és bátorsága, hogy ezt végigcsinálja – de tekintve, hogy a múltbeli képeknél MEGINT az égvilágon semmi időbeli támpontunk nincs, ez által a nagyvonalúság jótékony hatása ezt a kötözködő érzést is háttérbe szorította. A film előrehaladtával megismertük ezt a lányt, hibáit, gyengeségeit, veszteségeit bizony magunkénak is érezhettük – ahogy viszont egyre több derül ki a múltról, úgy veszik el a jelen. Azzal az égvilágon semmi bajom nincs, hogy be kell avatni a nézőt, hogy egy huszonvalahány éves lányt mi a radai hét rossebb vesz rá arra, hogy nulla tapasztalattal nekivágjon egy ezer mérföldes sétának – de … khmmm… talán lehetett volna ezt jobb dinamikával tenni.

Lehet, hogy a rendezőnek (Jean-Marc Vallée – Mielőtt meghaltam) az írónak, meg az egész stábnak a napnál világosabb volt, mit is akarnak mondani, de a néző bizony gondban van. Néhány felvillanó gyerekkori családi kép, néhány erotikus bevágás nem érdeklődést, hanem kizökkentést vált ki a nagy túra közben, mialatt maga az út, a küzdelem a természettel totál el van bagatellizálva. Sokszor nagyvonalúan napokat ugrunk az időben (de itt legalább ki van írva, hányadikon is vagyunk), pedig tök érdekes volt a túraútvonal, annak természeti szépségei, a valós veszélyei. A hihetetlen szervezetség a csomagküldésekkel, az időszakosan felbukkanó útitársak, szereplők Chreyl környezetében. A film azonban – a felütés képeivel szöges ellentétben!! – egyáltalán nem fókuszál drámai módon magára a túrára, sokkal inkább a lány múltjára, annak feldolgozására. Ezt amúgy egész jól teszi, technikailag, hangulatilag jók a váltások a valóság és a flashbackek között … viszont … így ez a film nem az ember vs. természetről szól, ahogy arra számítani lehetett. Arra ott van a 127 óra. Ez sokkal inkább szól az emberről magáról, tegnap éjjel viszont erre voltam kevésbé kíváncsi. 7 hét SoA után azt hiszem, érthető, hogy Cheryl drámája nem tudott lekötni: összességében még így is érdekes lehetett volna az exdrogos monodrámája egy extrém környezetben, ahhoz viszont sokkal befogadhatóbban kellett volna adagolni az események váltását.

De még így sem volt rossz. Maga a PCT lenyűgözött, Reese Witherspoon pedig tényleg jól játszik. A képi világ, a vágások zseniálisak, a két hangulat (jelen és múlt külön-külön) nagyszerű. Néhány egészen jó poén van benne (hátizsák), az indulati, érzelmi elemek is működnek. Csupán a sok apró okosság nem áll össze hibátlan egésszé, így a Vadon is csak egy egyszeri, de nem túl mély nyomokat hagyó filmecske lett. Aztán lehet, csak rosszkor néztem.




70%




.

.




Halálhegy – A Dyatlov rejtvény




„A felszínen a történet, mely Gyatlov-átkelés incidensként lett híres, eléggé megmagyarázhatónak tűnik: 10 síelőből ( ) 9 meghalt a -30 fokos hidegben, egy nehéz, embert próbáló kirándulás alkalmával. Ám a részletek, melyek többnyire a személyek naplóiban, és a szovjet nyomozók felvételein találhatóak, hátborzongatóak: 1959 február 2. éjjelén a társaság tagjai hirtelen felhasították sátraikat belülről, és elindultak a tundra felé, abban a ruházatban, amiben aludtak. Három héttel később, 5 holttestet találtak, egy lejtőn, párszáz méterre a tábortól. További két hónapot vett igénybe a nyomozóknak, hogy megtalálják a másik 4 holttestet, melyek szintén hiányos öltözetben voltak. A ruhákon végzett tesztek magas fokú radioaktív sugárzást mutattak ki. Ennek, és a súlyos belső sérülések ellenére - beleértve a sérült koponyacsontokat, törött bordákat, melyeket a társaság egyes tagjai szenvedtek - az orosz nyomozók beszámoltak arról, hogy nem találják idegenkezűség bizonyítékát, és gyorsan lezárták az ügyet.”

No. Ezt most csak azért másoltam ide, hogy laikusnak, a címe alapján, nulla információval, mekkora pofáraesés lehet ez a film… mert ez a film nem erről a szovjet csoportról szól. Támpontként ugyan használja őket (pl. a felütés fényképei nagyon jók), de a lényeg mégiscsak azé az ötfős amerikai amatőrfilmes-hegymászós táraságé, aki rekonstruálni akarja Gyatlovék útját. Kicsit sajnálom, mert magam részéről szívesen megnéznék egy hiteles(nek tűnő) játékfilmet a témáról, akár orosz feldolgozásban is – a jelen film inspirációjául szolgáló tragikus esemény ugyanis önmagában és részleteiben sokkal félelmetesebb és izgalmasabb, mint ezen mozi nagy része lett. Ezzel nem azt állítom, hogy a Halálhegy… rossz lenne, mert bizony a fináléra beillesztett remek hangulatváltás és fordulat nekem iszonyat bejött – csupán a kettő történetnek a végére igazándiból sok köze nem maradt egymáshoz. Legalábbis az itteni események egy idő után átlépik a valóság és a hihetőség határát, semmiféle fizikai és reális magyarázattal nem szolgálnak az 1959-ben történtekre: viszont nálam pont ez által lépett egy szinttel följebb a mozi. Pontosabban pont ez által emelkedett ki az álmosító szürkeségből.

Úgy alapban rühellem a kézi kamerás filmeket, az egész stílust. Nagyon kevésszer sikerül hitelesen megőrizni az operatőr nézőpontját, nagyon kevésszer sikerül értelmesen és hihetően követni az eseményeket. Ennél a mozinál dettó ugyanez lesz a helyzet, rengetegszer van olyan külső nézőpont, amikor nem az eseményeket közvetíteni hivatott objektívon keresztül látjuk a dolgokat – tulajdonképp megcsalva az egész koncepciót ezzel. A Halálhegy… indulásakor is picit kedvem szegte az egész koncepció, húztam a számat rendesen, hogy megint egy kézi kamerás horrort kell nézzek: ráadásul a film első harmada/fele inkább tekinthető egy hegymászó filmnek, egy enyhe orosz társadalmkörképnek a havas téli táj előtt, mint egy horrornak. A film ezen szakasza kifejezetten unalmas és álmosító – egy idő után ugyanis a tökig hóban bóklászó kis csapat látványa, az orosz havas kisváros a betemetett Ladákkal nem nyújtanak annyi izgalmat, hogy fenntartsa érdeklődésünket. Sajnos a kis oregoni amatőr felfedezők pedig totál jellegtelen és érdektelen figurák, az öt fiatal közül nincs egyetlen egy sem, akihez én kötődni tudtam volna. Némelyikük inkább idegesítő, mint szerethető volt – sajnos különösen igaz ez a főszereplő picsára, Hollyra. Talán egyedül a Himaláját megjárt srác, JP volt kicsit érdekesebb a többinél, kár, hogy ő nem a főszereplő… szóval van egy túlságosan hosszú felvezetés ahhoz az ötlethez, eseménysorhoz, ami a végjátékban vár ránk. Aki szereti a havat, az orosz tájat, az egész ilyen stílusú világot, a téli túrázósdit, az találhat magának kellemes pillanatokat ebben a szakaszban is – nekem ez a rész kevésbé jött be.

Az igazi film akkor indult, mikor elérték a Gyatlov tábor vélt helyét és elkezdtek fura dolgok történni (kb. 40-ik percnél). Onnantól egyre jobb és ötletesebb események következnek, az írók pedig remekül játszanak a nézőkkel. Röpke fél óra alatt gyakorlatilag minden korábbi teóriát felvonultatnak, a lavinától kezdve a jetin át egészen a KGB-ig bezárólag: csak kapkodjuk a fejünket, mi is történik a kis csapattal. Aztán ahogy elkezd fogyatkozni (teljesen várt módon) a brigád, úgy növekszik a feszültség is: végre van súlya, van tétje az útnak. Sőt, azzal -még ez előtt -, hogy Holly és Jensen megtalálják azt a bizonyos dolgot (amit egyébként nem egészen értem, miért is nem mondtak el a többieknek) teljesen felcsigáztak, hirtelen totál Lost érzésem lett – s ez jó. A Halálhegy … innentől tök jól felpörög, a korábbi nyugis túrafilm éles hangulatváltásokon keresztül először egy fasza kis túlélőhorrorba, majd egy misztikus sci-fibe vált át: én pedig majd minden percét élveztem. Még úgy is, hogy az előkerült „túlélők”, azok viselkedése bizony ismerősek voltak már más mozikból, a helyszín is megidézte valamelyik Fűrész film hangulatát – még így is zseniálisnak tartom az egészet. Kerestem az állam a földön, egyik ámulatból estem a másikba (a kamera qrva jó húzás volt) – zárókép meg mindent vitt. Mármint a tetkós…

A Halálhegynek… azonban a legvégére túl sok köze nem marad Gyatlovhoz és az ő csapatához. Promo céllal használja ugyan a történetet – meg kellett indokolni, mit is keres öt amerikai az Uralnál – de semmiféle magyarázatot nem ad (és nem is tudna adni) az ’59-es eseményekre. Nem is ez volt a célja: csupán jól áll egy történetnek, ha valamilyen szinten köthető a valósághoz… a megtörtént eseményekhez. A párhuzam ennyiben ki is merült: nélküle viszont a Halálhegy…  talán még ekkora figyelmet sem kapott volna. Pedig a vége miatt megérdemli. Viszont, ha őszinte akarok lenni, bőven találok azért kifogásolni valót benne: a csapat érdektelen és idegesítő, az a lavina … khm… nevetséges, a mozi első harmada unalmas, az meg, hogy az isten háta mögötti orosz településeken így beszéljenek angolul: egyszerűen:    Maga a rángatózó kamera, az egész stílus sem az én világom – viszont nálam a végjáték ezzel idővariálós dologgal mindent vitt. Spoilermentesen nem tudom jobban kifejezni, de megéri megnézni a mozit miatta. Pláne, hogy ez is fenn van a Youtubeon.



75%



Niwrok: Milyen kövek???




.

R2-D2 írta:

Halálhegy – A Dyatlov rejtvény

Ezt most csak azért másoltam ide, hogy laikusnak, a címe alapján, nulla információval, mekkora pofáraesés lehet ez a film… mert ez a film nem erről a szovjet csoportról szól. Támpontként ugyan használja őket (pl. a felütés fényképei nagyon jók), de a lényeg mégiscsak azé az ötfős amerikai amatőrfilmes-hegymászós társaságé, aki rekonstruálni akarja Gyatlovék útját. Kicsit sajnálom, mert magam részéről szívesen megnéznék egy hiteles(nek tűnő) játékfilmet a témáról, akár orosz feldolgozásban is – a jelen film inspirációjául szolgáló tragikus esemény ugyanis önmagában és részleteiben sokkal félelmetesebb és izgalmasabb, mint ezen mozi nagy része lett. Ezzel nem azt állítom, hogy a Halálhegy… rossz lenne, mert bizony a fináléra beillesztett remek hangulatváltás és fordulat nekem iszonyat bejött – csupán a kettő történetnek a végére igazándiból sok köze nem maradt egymáshoz.

75%

Niwrok: Milyen kövek???

Ha már úgyis a youtube-on jártál, ott megtalálhattad volna a kívánt dokukat is Dyatlovékról, van ott egy valagnyi, még ha port oroszt nem is találtam .

Akkor nagyjából ugyanúgy láttuk, legalábbis negatívumként ugyanazokat emelted ki, és ha nekem talán a diliházas meg a bábuskás kitérő jobban be is jött. Dyatlovékból is elég volt, amit megtudtam, elég sok tényt belevettek a filmbe az ő túrájukról, mint hogy tényleges magyarázatot próbáltak volna találni rá. Még így is többet megtudtam belőle, mint a Blair Witchben a banyáról .

És a kövek .

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Halálhegy – A Dyatlov rejtvény


Ha már úgyis a youtube-on jártál, ott megtalálhattad volna a kívánt dokukat is Dyatlovékról, van ott egy valagnyi, még ha port oroszt nem is találtam .

Spoiler:

.

A dokumentumfilmeket láttam, némelyikbe bele is néztem - itt most konkrétan egy fasza kis misztikus játékfilmre gondoltam, (ami lehet orosz is, sőt) -, ami kimondottan a Dyatlovékkal foglalkozik.

Tetszik az elméleted a kövekről. Jó poén lenne.

... sőt. Picit belegondolva egészen zseniális ötlet, tökéletesen kiegészíti a finálé időmanipulációját.
Innentől így tekintek rá - akár ez volt a szándék, akár nem.

.




Rendíthetetlen



Amerika tele van hősökkel… szerintem nincs a Földön még egy olyan ország, akinek arányaiban ilyen rövid történelme alatt ennyi hős tűnt volna föl. Mert Amerikának szüksége van a hősökre, az idióta népnek rendszeresen példát kell mutatni, a patriotizmusra épülő nemzeti érzelmeket meglovagolva mindig tudatosítani kell bennük, hogy az amerikaiak a legfaszább gyerekek a földön… ahogy most ezt az a Rendíthetetlen című moziban is látjuk. Meg ahogy láttuk az utóbbi évek „true story”-ra épülő amerikai filmtermésében egyaránt – néha jobb, néha kevésbé jobb adaptációban. Sajna, a tegnap esti film utóbbi kategóriába tartozik, pedig simán lehetett volna előbbi is.

Szenzációsan kezdünk: egy II világháborús légicsatába csöppenünk, olyanba, amilyet én még tán nem is láttam. Pontosan ezt, így, ilyen nézőpontból még nem láttam: fenn vagyunk a szövetségesek bombázójában, belső kameraállásokból, a repülőgép személyzetét követve oldjuk ki a bombákat, majd kerülünk a légelhárító ütegek célkeresztjébe, majd hajtunk végre kényszerleszállást. A film első negyed órája ezzel a jelenetsorral iszonyat magasra tette a mércét, valami eszméletlen látványos, izgalmas és újszerű. A bevetés közben pedig felsejlik a főszereplő, Louis Zamperini (Jack O’Conell a ’71-ből) nevű srác gyerekkora is, a flashbackek kitűnően mutatják be a bevándorolt digó gyerek kitörését a sport által, remekül felépített váltásokkal jutunk el a repülő halálos sebéhez. Bármennyire is sablonos, és ismert már e filmszerkesztési módszer, nálam nagyon jól működött a világháborús légicsata feszültsége és az utcagyerekből kivált futó története. Ez a filmindítás az egyik legjobb, amit mostanában láttam, a bele közepébe elv alapján egy kiváló repülős-háborús film legjobb pillanataiba csöppenünk. Még a második felszállás elején sincs ez másképp (ja, itt van pilótaként kedvenc Jai Courtneyem is), hogy aztán a balesettel egy új mozi induljon a filmen belül.

Egy Pi élete… amire én nem voltam felkészülve. Louis két társával a valóságban is 47 napot hánykolódott a tengeren, míg felszedték (ezt azért merem leírni, mert egyáltalán nem spoileres, hogy a jóember túléli a tengert, hisz akkor nem lenne a film második fele), azonban ezt itt tényleg 47 napnak érezzük. Vagy negyvenhét órának… de legalább negyvenhét percnek. A kis mentőcsónak a túlélőkkel egy idő után végtelenül unalmassá válik, néhány jó kis jelenetet leszámítva a film ezen része dögunalom. Valahogy úgy éreztem, Angelina Jolie rendező túlságosan is hangsúlyozni akarja azokat az embertelen körülményeket, amiken a három srácnak keresztül kellett mennie. Túl sokáig ringatózunk a vízen velük, túlságosan is éreztetni akarják azt a kiszolgáltatottságot és reménytelenséget, amit érezhettek: csakhogy miután nézőként tudjuk, hogy Louis túlélte az egészet, azt várjuk már, mikor szedi őket össze valaki. Életrajzi ihletésű filmként nem működik a valós veszélyérzet, nem tudunk ténylegesen aggódni a főszereplőért… a mellékszereplők meg sajnos teljesen súlytalanok. A Pi élete koppintásban (mínusz tigris) ugyanakkor még így is van néhány egészen jó beállítású fényképezés, néhány egészen jó jelenet, esemény, szituáció. Rövidebb vágással minden bizonnyal parádés lehetett volna ez a szakasz is – s akkor talán az egészen éles stílusváltást is jobban elviseltem volna.

Pedig aztán még egy ilyen hátravan: a film harmadik harmada egy Híd a Kwai folyón remake. Komolyan: az egész munkatáborosdi a japán parancsnokkal kísértetiesen hasonlít az ’57-as klasszikushoz. Ha konkrétan nem is azok történnek benne, de hangulatában, stílusában le se tagadhatja a párhuzamot – és még csak ekkor érkeztünk el a mozi igazi mondanivalójához, az igazi hős igazi tetteihez. Loui ugyanis – kitartását sportolói képkockákon meglovagolva – gyakorlatilag ellenáll minden megalázásnak, minden fizikai és pszichikai terrornak. Szembeszáll a Madár nevű elmebeteg fiatal japán parancsnokkal (elsőfilmes!! Takamasa Ishihara), nem árulja el hazáját, és kitartásból példát mutat az egész amerikai nemzetnek. Egyrészt. Másrészt meg… megbocsájt. A háború vége után ugyanis sorra felkeresi fogvatartóit és az újjáépülő japán-amerikai barátság keretében mindenkivel átbeszéli azt a két és fél évet, amit vendégségben töltött ott. Hozzáteszem: az egész film legeslegjobb pillanatai a vége főcím, és azon belül a valós filmbejátszások. A valós Zamperinivel…

Több dolog is eszembe jutott a film után. Az egyik az, hogy ez az olimpikon, akit itt most piedesztára emeltek, mennyire is jelentéktelen figura volt valójában. Oké, hogy nagy tehetség, de a ’36-os olimpián mégiscsak nyolcadik lett, s hiába mondják, hogy ha nem marad el a ’40-es olimpia, nyerhetett volna, ezt már nem tudjuk meg. Meg hát ugye a sportban a ha-val kezdődő mondatoknak sok értelme nincs… mindenestre a faszi számomra egy átlagos olimpikon volt, akiből millió él a világon. Az egész élettörténetében talán az a legkülönlegesebb, hogy túlélt egy repülőgép lezuhanást és 47 napig volt egy csónakban – mert azt azért valljuk be, a hadifogolytábor sem egy egetverő csoda, amit csak ő élt túl. Sőt szerencséje is van, hogy csak Japánba került, mert vélhetően a németeknél (vagy fordított esetben a szovjeteknél) simán megtörték volna. Vagy csak simán agyonlövik… A film két üzenete pedig, a kitartásról (a rendíthetetlen, ugyebár) meg a megbocsájtásról… hát, hogyismondjam kissé közhelyes. Nem mindegy, hogyan, milyen körülmények között kell kitartanod, van, ahol egy fagerenda fejed fölé emelése nem lenne elég az erkölcsi győzelemhez – mint ahogy a megbocsájtás és az Istenhez való megtérés is végtelenül sántít nekem…

Az mindenestre jól átjött, milyen ironikus tud lenni a sors (nesze neked, isten), hogy 47 nap tenger után, félholtan, étlen-szomjan az ellenség kezeibe kerülsz, ahol ütnek-vernek és éheztetnek napokon át… Többször el is gondolkodtam rajta, most akkor melyik a rosszabb, nem lett-e volna érdemes megmurdelni a tengeren, minthogy egy kölyök szadista barom kénye kedvére megalázódni. E tekintetben becsülöm Louis életerejét, kitartását – a 93 év, amit élt, őt igazolta. A film háborús szakaszai zseniálisak, s részleteiben mind a tengeri fejezet, mind a munkatáboros szakasz rejt parádés, drámai eseményeket. Mondjuk a dráma egyáltalán nincs annyira kihegyezve, ahogy esetleg lehetne, a tábor kegyetlensége főleg a csontsovány foglyokon és a rájuk rakódott koszon jön át. A Rendíthetetlen azon jelenetei, amik a II világháborúhoz, annak is keleti frontjához köthetők (ld. még The Pacific), hibátlanok – viszont azok, amik Louis életrajzához, a központi mondanivalóhoz kapcsolódnak túlnyújtottak. Egy szőrösebb szívű vágó, egy feszesebb forgatókönyv minden bizonnyal egy kiváló életrajzi háborús drámát eredményezett volna – bár még akkor is ott lenne a kérdés számomra, mitől is olyan különleges ez a Louis Zamperini.

Ahhoz az össznépi Angelina Jolie köpködéshez viszont nem tudok csatlakozni, ami e filmet övezi a neten: a leforgatott és vászonra került alapanyag bő lére van eresztve ugyan, de kétségkívül hordoz magában (nem kevés) értéket. Jó a három szakasz hangulata, díszlet, korrajz kiváló, néhány beállítás parádés, pici dráma, pici brutalitás színesíti a filmet. Nem kell leírni Joliet – ha egyértelműen ráérez egyszer az arányokra és meg meri vágni saját művét, jó rendező lehet.

Meg persze, nem ártana egy (nagyvilág számára is) igazán érdekes figurát találni főhősnek. Ez így kicsit olyan volt, mint az Amerikai mesterlövész, esetleg a Foxcatcher esetében: a nemzet hőse csak annak a nemzetnek a hőse maradt.



75%




.

.




Az eltűnés sorrendjében




Van valami fura és megmagyarázhatatlan az északi filmekben. Valahogy alapban süt belőlük a depresszió és a nihill, a nyomasztó hangulat pedig kiváló alapot tudott szolgáltatni eddig is jobbnál-jobb krimiknek/thrillereknek. Azt most nem tudom megfogalmazni, miért is érzem úgy, hogy a hónak ráadásul mindezt felerősítő szerepe is van: de talán a csendje, a tompasága, a súlya és mennyisége kétségkívül biztosít (színe ellenére) valami komor hangulatot. Mintha éreztetné, hogy a természet nem enged, az ember pedig csupán egy apró pont a világban…

Mindezt csak azért írtam, mert én még északi vígjátékot nem láttam: biztosan van, s csupán az én ez irányú tájékozatlanságom hiányára vezethető vissza – viszont bármennyire is mondják szerte a neten, hogy a Kraftidioten komédia (fekete komédia), nekem nem jött át. Én igazándiból egyetlen percig nem tudtam rajta nevetni – vélhetően túl komolyan vettem – a Niwrok által is említett szatirikus elemek pedig maximum egy cinkos mosolyt csaltak az arcomra. Különösen a népek egymásról alkotott véleménye – tuti, van bennük valami. Mindezekből következik, hogy az Az eltűnés sorrendjében számomra ismét csak kicsit mást jelentett, mint amit esetleg kellett volna, máshogy is értékelem, mint azt a „nagy filmes magyar ítészek” teszik szerte a neten – sokkal inkább tekintek a filmre egy véres bosszúhadjáratként kérdőjelekkel, mint egy hóval borított Guy Richie filmre.

Nils Dickhead (Stellan Skarsgård) … és itt picit álljunk meg a névnél: viccelődnek vele rendesen, hogy a Dickhead faszfejt jelent, a Nils meg ugye Holgersson vezetékneve is volt, de számomra ugyanolyan fontos a film eredeti címe, vagyis inkább az, amit én a német alapokkal belelátok. A Kraftidioten ugyanis valahol „erőhülyét” jelent – az erőből dirigáló idióták csoportját: tökéletesen kifejezi azt a csapatot, akivel Nils szembekerül... Szóval Nils Dickhead egy idősödő KPM munkás valahol Norvégiában. Ott, ahol, ha esik a hó, akkor tényleg esik: nem ritka a méteres hófal sem, az ő feladata pedig utat biztosítani a nehezen megközelíthető településekre – munkáját pedig olyan jól végzi, hogy a faluban az Év embere is lesz. A probléma akkor kezdődik, amikor is a reptéren dolgozó fiát a helyi drogmaffia elteszi láb alól, viszont nem számolnak a bekattant apa bosszújával: egyenként levadássza a tetteseket, egyre feljebb jutva a bűnözői hierarchia ranglétráján – míg elérkezik egy olyan körhöz, amihez ő teljesen nyilvánvalóan kevés lesz. Szerencséjére azonban a drogbáró első körben a konkurens szerbekre gyanakszik, így kirobban egy bandaháború – Nils pedig nevető harmadikként maga javára próbálja fordítni az eseményeket.

Az egyik felemnek borzasztóan tetszett a film. A téli Norvégia, a hó, a hideg, az egész KPM működése, a távoli felvételek Nils munkájáról, az útlezáró tábla és annak felirata iszonyat jó. Én szeretem a havat, úgyhogy a film képi világa vizuális orgia volt számomra – itt jutott eszembe egy nemrégiben látott kép, ahol 3 méter magas hófalak között közlekedtek autók, no meg egy régebben olvasott cikk, miszerint Skandináviában télen rendesen táblázott utak vannak a befagyott tengeren. Iszonyat bejött ez az egész háttér, díszlet, ami előtt a véres leszámolás zajlik. Maga a bosszú, annak oka és kivitelezése szintén bejött, Nils, mint bekattant apuka vérgőzös hadjáratán keresztül totál hiteles és hihető figura volt. Még akkor is, amikor a harmadik áldozatot nyírta ki: ráadásul az a szakállas faszi, a legutóbb a Lavinában látott, korábban a GoT-ben megkedvelt Kristofer Hivju igazi kedvencem, jópofa volt a véres szakállrengeteg az arcán. Tulajdonképp magában az egész eseményláncban nem nagyon találok hibát és ökörséget, adott körülmények között talán még ez meg is történhetne így… egyedül Nils feleségét nem tudtam hova tenni, sem összeomlását, sem utána képernyőről lekerülését.

Talán icipici bajom a karakterekkel volt. Tudom, hogy ezek mind a geg részei, a szatíra elemei, a szájukba adott dialógusok pedig a fekete komédia szerves részei – de engem inkább idegesítettek, mint szórakoztattak volna (talán pont a más nézőpont miatt). Mindenekelőtt ugyebár a Báró (Pål Sverre Hagen) maga, annyira ripacs, nyálas, undorító pöcs, hogy szinte fájt. A két buzit, pláne csókjukat simán kihagyhatták volna, de sem Nils sógornője, sem a szerbek nem igazán nyerték el tetszésemet. Valahogy mindenki direkt úgy beszélt, viselkedett, hogy engem idegesítsen: az egyetlen üde színfolt a szerb vezér, kedvenc Hitlerem, Bruno Ganz volt. Tényleg egy csapat unszimpatikus idióta az egész bagázs – viszont halálukban egyáltalán nem éreztem azt a burleszkességet, amit egy fekete komédia esetében én elvárnék. Jó, persze, lehet arról beszélni, hogy pl. a „kínai” figurája alapból milyen nonszensz és szatirikus – de nekem ő is csak egy volt a fekete képernyőre kerülő figurák közül. S ha már itt tartunk: a nevezett fekete képernyők egyszerűen zseniálisak, igazán eredeti ötlet – a kreativítás jeles.

Azt nem kétlem, hogy valahol az egész sokkal komolytalanabb, mint mondjuk a Millenium trilógia, vagy akár a legutóbb nézett Nyomtalanul. Érzem ezt én is, de nekem ez a fura hangulati elem ezúttal inkább elvett az élményből, mintsem hozzátett: a hófehér tájra kifröccsenő vér brutalitását és komolyságát sajnos annyira feloldották, hogy a drámai élt kioltották belőle – viszont szatírának, komédiának borzasztóan gyenge lett. Nevetni jóformán semmit nem tudtam rajta: ha az volt a cél, hogy egy Guy Richie stílusú mozit csináljanak a jeges norvég tájban, akkor az nem jött össze. Ahhoz Guy Richie kellett volna (meg talán Vinnie Jones) is. Így viszont csak egy jó kis északi bosszúfilm, enyhe geges mellékízzel. Ha valaha újranézem, az azért lesz, hogy megnézzem, hogyan kell havat takarítani.




75%



.

.



Black Mirror S1



Most tényleg kénytelen vagyok földig hajolva köszönetet mondani Niwroknak   , hogy a múltkoriban felhívta figyelmemet erre az alkotásra: nélküle soha nem ismertem volna meg ezt a minisorozatot, s egyúttal hatalmas élménnyel lettem volna szegényebb. Iszonyat tetszett az egész, az a nevetséges gondolat meg, hogy „… úgyhogy ennek szólt a figyelmeztetés: bármennyire is csábító, egy nap csak egyet; legyen időtök átgondolni, mert megéri…” természetesen pusztába kiáltott szó lett csupán. Naná, hogy egy nap, egy évad – a három fejezetes történetfüzér pont egy combosabb mozifilmet tesz ki, úgyhogy bátran tessék belevágni. Úgy is nagy élmény lesz.

Ahogy a kolléga korábban írta, a Black Mirror egy szerkezetileg Sherlockhoz hasonló, annak epizódjainál azonban rövidebb fejezetekből álló „novellafüzér”. Tényleg olyan, mint egy novelláskötet, az egyes kis történetek között semmi összefüggés nincs – leszámítva mondandójának azt az egyértelmű görbe (fekete) tükrét, amivel a korunk médiáját figurázza ki. Minden egyes kis történetben megtalálható valamilyen formában ez, de a sztorik önmagukban is olyan zseniálisak, hogy kapcsok keresése nélkül is szívesen elmerülünk bennük.


S1E1- The National Anthem

Ezt azért qrvára megnézném élőben. Komolyan mondom, mikor kiderült, hogy a brit miniszterelnöktől mit is vár a titokzatos terrorista, aki a hercegnőt elrabolta, széles vigyorra görbült a szám. Onnantól kezdve – amellett, hogy egy valóban kibaszott izgalmas kis thrillert látunk (24!!!) - mosolyogva néztem az egész kalandot, a történet szerint azt a fél napot, ami idő alatt az események játszódnak. Lehet, gonosz vagyok, de eljátszottam a gondolattal, ez adott esetben hogy játszódna le Magyarországon: az elmúlt 25 év összes miniszterelnökét beleképzeltem a szituba – igen, valakit kétszer, háromszor is, van akit fordítva -, ami nagy megelégedéssel töltött el. Nekem ez az igazi fekete humor, egy olyan szituáció, aminek már a felvetése mosolyt fakaszt az arcra – megtörténte pedig igazi megdöbbenést vált ki. A film közben egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy Callow miniszterelnök (Rory Kinnear) ezt meg is teszi, az utolsó percig kérdéses volt az események kimenetele. Zseniális az izgalmak fokozása, nézők manipulálása, a tömeg hisztériájának követése. Borzongató volt látni, ahogy a feltüzelt, szenzációra éhes tömeg hogy változik át… Vélhetően egy ilyen súlyú eseménynek itthon is kihalt utcák lennének a következményei – az üres London látványa pedig nem először okozott kellemes perceket.

És akkor még meg sem említettem a közösségi média, valamint a híradózás, hírszerkesztés csontig hatoló kritikáját. Van valami rémisztő mindkettőben: egyrészt, hogy a mai világban mennyire kontrollálhatatlan az internet, a Youtube, a Facebook, Twitter, stb … amennyire hasznos is a hírek eljuttatásában, annyira ártalmas is tud lenni a titkok visszatartásában. Ma már tüntetéseket, forradalmat lehet szervezni a neten – nem véletlen, hogy a miniszterelnök is „Fucking internet” kifejezést használja. A másik meg … igen, megint a híradó, hírcsatorna téma. Tisztára olyan, mint az Éjjeli féreg, meg a Kártyavár: a hír mindenekelőtt, a bevetést titokban filmező, testét fényképező riporternő az egyik csúcspont az egész sztoriban.

No és a végére meg a személyes kapcsolatok: külön jó volt, az egy évvel később bejátszás, mit is eredményezett a felszín alatt. Zseniális az egész!


S1E2 - Fifteen Million Merits

Ez homlokegyenest más téma. Alapból már a felvázolt jövő képe iszonyat bejött (szeretem a fiktív kütyüket), viszont ez az egész érintőgombos, avataros ledfal egy kegyetlen nagy középső ujj is a jelenkor számára. Kicsit ugyan az zavart az egészben, hogy az nem derült ki számomra, miért is kell szerencsétleneknek áramot termelni, miért is az élőerőt használják e célra – egy olyan világban, ami utána mérhetetlen pazarlással el használja ugyanezt -, no meg hogy legutóbb a Zéró elmélet nevű csodafilmben is biciklit tekertek, totál hasonlatos körülmények között, de az utópisztikus steril környezet lenyűgözött. Alapötletben zseniális az egész, a pénzért kikapcsolható reklámok tömkelege (pl. az Angry Birds Crome változatában is pénzért meg lehet venni a reklámmentességet) már bizony realitás, mint ahogy a kéretlenül, átugorhatatlanul arcunkba tolakodó reklámok tömkelege is. Ld. még DVD filmek átugorhatatlan előzetesei… szóval egy ilyen világban tekeri Bing, a néger srác (Daniel Kaluuya) a biciklit, totál monoton, egyhangú módon. Sajnos, ahogy írtam, az nem derül ki, hogy ez miért is jó neki – leginkább egy ilyen butított, igénytelen civilizáció kép sejlik föl mögötte, viszont engem azért zavart az, hogy a steril világon kívül semmit nem tudunk meg. Én pl. simán elképzeltem, hogy az épületen kívül a világ élhetetlen, a biciklit tekerők pedig egy művi világ precízen kitalált kellékei – akik pont annyi és olyan ingert kapnak, amivel saját csökevényes életüket ki tudják elégíteni.

Aztán itt jön be a képbe ugye a szerelem, a lány, aki énekelni tud – és itt jön be a képbe személyes utálatom egyik aktuális tárgya, a tehetségkutató show-k, illetve azok kifigurázása. Visszataszító, de találó volt az egész végjáték, az avatag-nézőközönség meg tiszta olyan volt, mintha a Summer warsból szalajtották volna őket. Az tény, hogy a három kis fejezet közül ez volt a leggyengébb, de ez csupán nüánsznyi különbség: témája, dizájnja miatt ez is épp oly zseniális, mit a többi, talán az összes közül ez a legerősebb fekete tükör – viszont egy tízpercnyi vágás lehet, jót tett volna neki.



S1E3 - The Entire History of You

Ez meg… ez egy élmény volt. Két dolog miatt borzasztóan bejött: ahogy írtam korábban, pont pár hete elmélkedtem arról, milyen jó is lenne, ha az ember a saját emlékeibe bármikor visszautazhatna, milyen jó lenne, ha átélhetné élete legszebb pillanatait. Erre tessék – megcsinálták!! A másik meg – most őszintén, melyikünk nem volt még hasonló helyzetben? - az a gyanú, az a paranoiás bárkivel szemben (most itt nem elsősorban a szerelmére gondolok) felébredő bizalmatlanság, amin jómagam is többször átesetem már életemben. Zseniális az egész, ahogy Liam (Toby Kebell) a felesége hűtlenségét megérezve próbálja felfejteni a múltat, ahogy ehhez a Graint használja. Ja, a Grain! A Grain egy fül mögé ültetett kis szerkezet, ami filmszerűen megőrzi az ember emlékeit – bár törölni azért lehet belőle. Egy kis szerkezet, aminek képét ki lehet vetíteni a képernyőre, kvázi Végjáték módon nagyképernyőn nézhető, visszatekerhető a személyes nézőpont.

Rögtön el lehet gondolkodni, az egész szerkezet előnyein és hátrányain: a saját pozitív élménypark mellet a bűnüldözés megkönnyítése, a viták perdöntő lezárása – amire egyébként itt is megy ki a játék. Másrészt a személyes paranoia végletekig felerősödése, ezen anyagok illetéktelen kezekbe kerülése (ld csak az asztalnál, akinek elrabolták a Grainjét) valós veszély, amit ki is használ történetünk. A kis fejezet minden perce odaszegezett a képernyőhöz, a szerelmi válságba csomagolt futurisztikus kütyü lehetőségei nem engedték lanyhulni a figyelmemet, s ha még a kívülállóságra, Grain nélküliség által generált kitaszítottságra még jobban rájátszottak volna, még zseniálisabb lenne az egész.

De így is az. Részenként és összességében is. Ma jöhet az S2.



90%



.

R2-D2 írta:

Black Mirror S1

Ma jöhet az S2.

90%

Akkor ezt nagyjából egyszerre fogjuk látni, mert az S2 első részét én is megnéztem ma .
.

R2-D2 írta:

A hobbit - Az öt sereg csatája

85%
(ami majd az újranézésnél minden bizonnyal feljebb kúszik)

.

Nem kúszik...

Az igazság az, hogy visszaolvasva magam, pontosan ugyanúgy látom most is a filmet, mint decemberben. Az első tíz perc végtelenül kínos, Smaug, a bűvös sárkány egész Tóvárosi fellépése irtó gáz. Ereborban már helyreáll a hangulat, a csata szenzációs - Bard lovaszekeres jelenete és a hegyre felkaptató faltörő kosok látványa ront csupán az összképen.

Azon viszont most elgondolkodtam, hogy egy totálisan elvesztett ütközetet hogyan sikerül megfordítani csupán annak a ténynek, hogy 13 törp kirohan a hegyből, de igazából nem számít annyira... így kellett lenni és kész.

De továbbra is úgy gondolom (a trilógiát tekintve), hogy ez csak Hobbit, nem Gyűrűk ura.  

Az extrák viszont kimondottan jók, a hatrészes filmfolyam összefüggéseivel, annak lezárásával foglalkoznak. Nagyon sok hangulatos bevágás van a GYU trilógiából is - úgy unblock jó volt nézni az egészet. Érdekes, a snittek, beillesztve a régi felvételek közé jobban működnek, mint az új filmek egészben, külön. Talán itt jön legjobban ki (mit nem is érez az ember nézés közben), mennyi felesleges töltelék van az új trilógiában.


.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Black Mirror S1

Ma jöhet az S2.

90%

Akkor ezt nagyjából egyszerre fogjuk látni, mert az S2 első részét én is megnéztem ma .
.

Ez jó lesz. Úgyis gondban voltam, mit lehet írni Tőled függetlenül, úgy, hogy ne ismételjelek - most legalább ez nem lesz.

R2-D2 írta:

Black Mirror S1

...az a nevetséges gondolat meg, hogy „… úgyhogy ennek szólt a figyelmeztetés: bármennyire is csábító, egy nap csak egyet; legyen időtök átgondolni, mert megéri…” természetesen pusztába kiáltott szó lett csupán. Naná, hogy egy nap, egy évad – a három fejezetes történetfüzér pont egy combosabb mozifilmet tesz ki, úgyhogy bátran tessék belevágni. Úgy is nagy élmény lesz.

Ezt meg azért csak nem hagyom szó nélkül    !

Persze hogy az lesz, de nekem jól esett az epizódok között egy napot, de legalábbis jó pár órát érlelni a témákat. Végiggondolni azok egyéb kapcsolódásait, például hogy milyen kicsi választja el a facebookot böngésző humánosokat azoktól, akik simán csak bejelentik, hogy "Akkor legyen szíves leadni elemzésre az elmúlt fél évének az emlékeit, amiben ugye nincs gyanúsan sok törlés"...
.

.



Black Mirror S2



Még mindig a záróepizód hatása alatt vagyok … pedig már eltelt 12 óra…

Ez a novellafüzér kicsit más lett, mint az előző. Annak ellenére írom ezt, hogy gyakorlatilag ugyanúgy három, különböző hangulatú, stílusú kisfilmet láthatunk, annak ellenére, hogy mindegyikük egy-egy kis sci-fi: mégis, valahogy a Black Mirror második évadját nézés közben kicsit másnak éreztem, mint a letaglózóan újszerű első évadot. Központi témájában ugyanúgy fontos szerepet kap korunk médiája, de a három film valahogy mégiscsak jobban elszakad a szatírától, inkább csak ironikusan használja azt, mintsem oly erősen kritizálná. Persze, nem hazudtolja meg önmagát a koncepció, hisz a mindenhol mobillal filmező tömeg, a TV maci vagy a telefonos beszélő alkalmazás szerves része a történeteknek – de nem éreztem azt, hogy most elsősorban azokon lenne a hangsúly. Mert helyettük olyan forgatókönyvek elevenedtek meg, hogy megint a székbe szögezett mindhárom sztori (fura, de megint középsőt éreztem icipicit haloványabbnak a többinél).

Az meg legyen az én bajom, hogy a megszerzett anyagban egy apró kisbetű/nagybetű csere miatt összevissza voltak a számozások, így én más sorrendben láttam az egészet: írni viszont a megtekintés sorrendjében írok róla, hisz az élmény mégiscsak így esett meg velem – sőt, így volt a döbbenet a végén igazán hatásos.

S2E3 – The Waldo Moment

Politika, választás – ennyi elég is, hogy egyik kedvencem legyen. Ahogy az S1E1-ben, itt is simán eljátszottam a gondolattal, hogyan is nézne ki ez a fejezet hazai közegre lebontva: remekül szórakoztam azokon a fiktív képeken, amikben hazai képviselőjelöltek veszik fel a képletes küzdelmet… egy… egy TV macival!! Egy kibaszott kék TV macival!! Akit mondjuk itthon a dumaszínház valamelyik tagja keltene életre. Az első epizód így egy zseniális politikai road show mellett egy nagyon jó kis vígjáték lett, Waldo dumáján, beszólásain, viselkedésén sokszor hangosan felnevettem. Ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy elég nehezen lendültem bele az eseményekbe, kezdetekben nehéz volt megtalálni az epizód hangulatát: egyszer egy önértékelési válságba került humorista drámáját láttam, aztán egy gyorsan kihunyó szerelmi történetet. Mindezek mellet egy választási kampányba csöppentem, amit egy animált figura, a Waldo névre keresztelt szabadszájú kék medve poénjai dobtak föl. Inkább csak a történet második felére állt össze az egész egy kerek sztorivá, onnantól tudtam felhőtlenül élvezni a novellát.

Amúgy – ha már Black Mirror – természetesen érdemes szót ejteni a Waldo-maci jelenségről is, egyrészt abban a vonatkozásban, hogy röhejes, de simán hihető a politikai csatározásba beszállni képes fiktív figura és párt jelensége (Kétfakú Kutya Párt), másrészt meg… Másrészt meg mennyire is személytelen az egész jogtulajdonlás, mennyire is tudatos brandépítés folyik szerte a világban – és ez mennyire is visszás tud lenni. Már persze annak, aki ezt észreveszi – meggyőződésem, hogy az emberiség nagy része kétpofára zabálja mindazt, amit ebben a sorozatban arcába tolnak…

S2E1 – Be Right Back

Na, kérem. Ha ilyen lett volna a tavalyi A nő, egy rossz szavam nem lett volna rá: a második epizód egy dráma köré fűzi föl a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kérdéskört – úgy, hogy annak szereplői teljesen hitelesen és azonosulhatóan mozognak a képernyőn. Először talán kicsit fura az egész, egy sehova nem vezető love storynak tűnik, a már emlegetett média sehol nincs, de aztán a különleges alkalmazás folytán szívhez szólóan merülünk bele az eseményekbe. Igazándiból nem szerencsés magáról a sztoriról sokat tudni, támpontnak legyen elég annyi, hogy az A.I, az A nő, a Transzcendens meg némi Frankenstein beütéssel, ezen filmek okos kombinációjával operáló történet egyszerre tud igaziból érzelmes és intelligens lenni. Egyszerre szól a szívhez és az észhez: nézése közben magam is feltettem a kérdést, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnék, akarnám-e, csinálnám-e ezt, amit itt a fiatal lány, Martha végül is megtesz. Nem tudom… talán…

Egyébként – s ahogy olvasgatom a netet – rengeteg kritika éri az epizód fináléját, először én is azt vártam, hogy a fehér szikláknál más fog majd történni. De hát ettől zseniális a Black Mirror, hogy richtig nem az következik, amire készül az ember, igenis az lett volna a legnagyobb klisé, a legunalmasabb fordulat, ha Ash úgy tesz, ahogy mondják neki. Helyette – az örök ragaszkodás és igaz szerelem ékes példájaként – egy keserédes fináléban kötünk ki, ami nekem tök bejött. Ja, és ami a legfontosabb: Ash szerepét nem más játssza, mint a Potter filmek egyik Weasleya, az új SW egyik főszereplője, Domhnall Gleeson.. Bírom srácot – bírtam ezt a fejezetet is, bár talán tényleg ez volt a leggyengébb az összes közül.

S2E2 – The White Bear

Ez viszont beszarás volt. Ez annyira bejött, akkora gyomrost adott a végén, hogy kerestem az állam a földön. A semmit nem tudunk, de menekülünk típusú mozik legeslegjobbika, a feszültségkeltés magasiskolája: rég izgultam ennyire mozgóképen, s rég tudtak ilyen kielégítő módon meglepni. Pedig aztán nem nagyon történik más, mint egy lekötözött lánnyal együtt térünk magunkhoz egy szobában, majd háromnegyed órán keresztül menekülünk vele együtt egy meglehetősen fura környezetben. A háttér olyan, mint egy zombivírus utáni bolygó, csak itt nem zombik vannak, hanem emberek, akik mobiltelefonjaikkal belemásznak Victoria képébe. Kegyetlen jó az a sejtelmesség, hogy nem tudjuk, mi miért történik, az egész epizód hangulata, feszessége kiváló – hogy aztán értelmet nyerjen minden bevillanó emlékkép, minden apró részlet. Hogy aztán majd lefossa az ember a lábát meglepetésében…

Zseniális. Számomra egyértelműen az évad csúcspontja, ráadásul az alapfelvetése borzongatóan kívánatos és életszerű… legalábbis szívesen néznék hasonlót némely hasonló emberkével. Az meg hogy, a tömeg mindent filmez mobillal – nos, az egy újabb hatalmas középső ujj a világ felé. Akkor is, ha itt azért más motivációból történik minden. S ha már média: néhány mozifilm természetesen beugrott a végére, mint viszonyítási alap, de akárcsak megemlíteni is őket óriási spoiler lenne – mindenki élje csak át Victoria napját anélkül, hogy tudná, miért akarják megölni. Egyedül a The Purge-t lehet megemlíteni – de többet nem szabad róla tudni.

Az biztos, hogy az egész évad (hehe, 3x háromnegyed óra) nagyon jól össze van rakva ismét, kicsit olyan, mintha egy Metagalaktika novelláskötet elevenedne meg nézése közben. Mindegyik többé-kevésbé sci-fi, mindegyik kritizálja napjaink kommunikációját és mindegyik iszonyat erős forgatókönyvvel rendelkezik. Egy kis antológia, ezúttal kevesebb szatírával viszont annál érdekesebb felvetésekkel. Közel tökéletes ez is.



90%




.

R2-D2 írta:

Black Mirror S2

Még mindig a záróepizód hatása alatt vagyok … pedig már eltelt 12 óra…

Ez a novellafüzér kicsit más lett, mint az előző. Annak ellenére írom ezt, hogy gyakorlatilag ugyanúgy három, különböző hangulatú, stílusú kisfilmet láthatunk, annak ellenére, hogy mindegyikük egy-egy kis sci-fi: mégis, valahogy a Black Mirror második évadját nézés közben kicsit másnak éreztem, mint a letaglózóan újszerű első évadot. Központi témájában ugyanúgy fontos szerepet kap korunk médiája, de a három film valahogy mégiscsak jobban elszakad a szatírától, inkább csak ironikusan használja azt, mintsem oly erősen kritizálná. Persze, nem hazudtolja meg önmagát a koncepció, hisz a mindenhol mobillal filmező tömeg, a TV maci vagy a telefonos beszélő alkalmazás szerves része a történeteknek – de nem éreztem azt, hogy most elsősorban azokon lenne a hangsúly. Mert helyettük olyan forgatókönyvek elevenedtek meg, hogy megint a székbe szögezett mindhárom sztori (fura, de megint középsőt éreztem icipicit haloványabbnak a többinél).

Az meg legyen az én bajom, hogy a megszerzett anyagban egy apró kisbetű/nagybetű csere miatt összevissza voltak a számozások, így én más sorrendben láttam az egészet: írni viszont a megtekintés sorrendjében írok róla, hisz az élmény mégiscsak így esett meg velem – sőt, így volt a döbbenet a végén igazán hatásos.

Ja, és ami a legfontosabb: Ash szerepét nem más játssza, mint a Potter filmek egyik Weasleya, az új SW egyik főszereplője, Domhnall Gleeson.. Bírom srácot – bírtam ezt a fejezetet is, bár talán tényleg ez volt a leggyengébb az összes közül.

90%

Nem baj , csak az első mondat után nem értettem, hogy mit ettél annyira a Waldon, de persze így, hogy a másik medvét láttad utoljára, mindjárt más lett a dolog fekvése . Mert ha összetettség szempontjából nem is, de ötletéből nekem a Fehér medve vitte a prímet az egész sorozatból.

Spoiler:

Domhnall Gleesonra nem is emlékszem a Potterekből, ellenben az Időről időre rögtön beugrott róla .
.