Remo írásai

RED 2

A Die Hard 5 és GI Joe 2 után Bruce Willis újra egy akciófilm folytatásban bizonyítja nem lankadó lelkességét pénztárcája dagasztására. Talán a jó társaság miatt ezúttal tényleg kevésbé unottan teszi a dolgát, a filmből viszont teljesen kiveszett a frissesség. Kezdetben még fellelhető egy kis szellemesség, amely kb. az első akciójelenetig tart ki, hogy aztán fokozatosan átvegye a meghatározó jelleget az erőltetettség. A színészek ugyanazt a bohócszámot próbálják mégegyszer előadni, de ehhez élvezhető poénok is kellettek volna, melyek csak szűken akadnak. Byung-hun Lee feltűnései rázzák fel a nyuggerkommandót, a többi új szereplő egyedül a kínosságot növeli. Anthony Hopkins dilis tudósként olyan ripacskodást vág le, hogy azért húsz évvel ezelőtti énje teljes joggal zabálná fel a máját, Catherine Zeta-Jones kétségbeesett femme fatale erőlködése pedig a plasztikai sebészet ártalmaira hívja fel a figyelmet. Rossz nézni, akárcsak az elnyújtott finálét, mely során a film átbukik az egyszer ki lehet bírni kategóriából a fájdalmasan gagyiba. Nem szívesen írom le, de, ha a díszes társaság már csak ennyire képes, akkor ideje lenne valóban nyugdíjazni magukat.

40%

Remo írta:

RED 2

40%

Ezt mondtam anno én is. Teljesen egyetértek.

R2-D2 írta:

Remo írta:

RED 2

40%

Ezt mondtam anno én is. Teljesen egyetértek.

Pedig úgy rémlett, hogy neked moziban jobban tetszett.

Remo írta:

Pedig úgy rémlett, hogy neked moziban jobban tetszett.

Igazad van, visszakerestem. Azóta aludtam rá párat, most már inkább a bosszúság az, ami eszembe jut vele kapcsolatban.

The World's End

A hetedik sor közepe honlapnak köszönhetően teltházas moziban nézhettem meg a vicces és véres Cornetto-trilógia záró alkotását. Az előadás, ahogy ilyenkor lenni szokott, csúszott, sőt az első percben a feliratozás is, de aztán minden a helyére került. A trilógia első darabja, a Shaun of the Dead a maga idejében nagy kedvencem volt, viszont a középső Vaskabátok már felemás élményt jelentett. A filmeket rendező Edgar Wright ezúttal a sci-fire, azon belül is az inváziós/testrablós műfajra szabadította rá a Simon Pegg-Nick Frost párost, akik megint teljesen másképp viselkednek, mint azt az adott helyzetben várnánk.

A Shaun felállása köszön vissza fordított szereposztásban: most Pegg a felelőtlen lúzer, akit barátai már inkább tehernek éreznek. A kocsmázós marathon, aminek okán újra összetrombitálja gyerekkori cimboráit se más, mint egy kétségbeesett próbálkozás, hogy újraélje az ifjúságát. Pegg szenzációsan hozza a suli lecsúszott királyát, aki valójában szörnyű barát, mégis annyira lelkesen veti bele magát az éjszakába, hogy muszáj követni. A szereppel jár, de a színész akaratlanul is háttérbe szorítja a többieket. Az általa játszott Gary King (mi más) egyedül akkor válik kissé irritálóvá, amikor a pokol elszabadulása után is erőltetetten ragaszkodik a kocsmatúra befejezéséhez. A film sokáig semmi jelét nem mutatja a sci-finek, majd úgy szabadulnak el hirtelen a gyilkos robotok, mint a vámpírok az Alkonyattól pirkadatigban. Wright sokat fejlődött az akciójelenetek rendezésében, ezt mutatta már a Scott Pilgrim a világ ellen is. Bár nincs sok belőlük, de az a pár összecsapás a robotokkal fergeteges lett: olyan eszement zúzás, amit képtelenség röhögés nélkül megállni.

A sci-fi műfajra nem ugyanazzal a frissességgel, rajongással és lenyűgöző ismerettel vetik rá magukat az alkotók, mint korábban a horrorra. Felsejlik persze több klasszikus, de a középpontban inkább a régi barátok között felszínre kerülő tüskék és úgy általában az emberiség hülyesége áll. Apróbb meglepetésként az idegenek nem hódítási, hanem jószándékú civilizálási célzattal érkeznek, de mint az kiderül, mi erre teljesen alkalmatlanok vagyunk. A film feszessége sajnos nem enged a felvetésben rejlő irónia bővebb kifejtésére időt. Akkor éri el a csúcsát, amikor a felsőbb intelligencia (eredetiben Bill Nighy hangján) megpróbálja a csontrészeg Pegget meggyőzni az igazáról. Az eltalált befejezés ellenére a film első fele határozottan jobban sikerült a másodiknál, de ezt szinte már megszoktam a rendezőtől. Lehet, hogy a jó hangulat is benne volt, ám összességében nagyon élveztem a The World’s End-et. A dumák szellemesek, a színészek felszabadultak, a film könnyedsége hamar beránt. Ha a Shaun által felállított lécet nem is sikerült megugrani, mindenképpen olyan vígjáték, amit nem szabad kihagyni – lehetőleg moziban!

80%

Remo írta:

The World's End

Ha a Shaun által felállított lécet nem is sikerült megugrani, mindenképpen olyan vígjáték, amit nem szabad kihagyni – lehetőleg moziban!

80%

Én pár hónapja 200 ft-ért jutottam hozzá a Shaunhoz, eddig még nem is láttam, de nem voltam tőle elájulva. Olyan egyszer nézős, nevetni nem igazán tudtam rajt: végig úgy éreztem, nem tudom, mit is nézek. Horrort vagy vígjátékot.

R2-D2 írta:

Remo írta:

The World's End

Ha a Shaun által felállított lécet nem is sikerült megugrani, mindenképpen olyan vígjáték, amit nem szabad kihagyni – lehetőleg moziban!

80%

Én pár hónapja 200 ft-ért jutottam hozzá a Shaunhoz, eddig még nem is láttam, de nem voltam tőle elájulva. Olyan egyszer nézős, nevetni nem igazán tudtam rajt: végig úgy éreztem, nem tudom, mit is nézek. Horrort vagy vígjátékot.

Akkor neked ezt a filmet se javaslom.    

Jég veled!

Gyerekkoromban ezt a filmet egy ártalmatlan délutáni mókának tartottam. Később nem sok maradt meg belőle, leginkább az, hogy John Candy jó volt benne. Ami most feltűnt, hogy milyen remekül elboldogul nem csak a komikus, de a drámai jelenetekkel is. Ott van az olimpián korábban csalást elkövetett edző egész keserű története az arcán, a film viszont nem róla szól, hanem az első jamaicai bobcsapatról. A készítők az ő történetüket az összes untig ismert sablont bevetve mesélik el. Minden szereplője, váratlannak szánt akadálya a sportfilmek nagykönyvéből van kimásolva. Tucatnyi hasonló, ennél jobban megcsinált film után ez már kevés, sőt, ha a gonosz kelet-német vetélytársra gondolok, aki persze elsőként tapsol, amikor a csapat egy könnyfacsaró nagyjelenetben bizonyítja érdemeit, akkor már egyenesen kínos. Elvileg ez egy igaz történet, azonban a készítők annyiszor forgatták meg a hollywoodi cukormázban, hogy eltűnt belőle a hitelesség látszata is. Ha attól el is vonatkoztatok, hogy a film hatásvadászata ma már legfeljebb a gyomromat mozgatja meg, akkor még mindig ott van, hogy nem is igazán vicces. Az összes jobb poénját bele lehet sűríteni egy másfél perces előzetesbe, és gyanítom, hogy ezt annak idején meg is tették. Ahogy azt írtam, a filmből utólag csak John Candy maradt meg. Rá tényleg érdemes emlékezni, a Jég veledre nem.

50%

Remo írta:

Akkor neked ezt a filmet se javaslom.    

Jól ézem, hogy eben a hozzászólásban a "se"-n van a hangsúly?  

Remo írta:

Jég veled!

50%

Valami ok miatt ez is kimaradt eddig...

Resistance: Retribution (PSP)

Régen nagy gamer voltam, mindig volt valami gép a háznál, amin játszani lehetett. C64, Amiga 500, majd Playstation 1-2, aztán XBOX 360. Az utóbbinál már előfordult, hogy hónapokig be se kapcsoltam, a sok egyforma játék közül egyre kevesebb keltette fel az érdeklődésemet. Miután eladtam, úgy egy évvel később vettem egy PSP kézikonzolt, amire rengeteg olyan játék jelent meg, ami ma már retrónak számít, úgyhogy, ha adni akarok a nosztalgiának, ennyi bőven elég. Lefutott gépként olcsón tudok rá eredeti játékokat szerezni, így jutottam hozzá a rendszer egyik legjobb kritikákat kapott third person shooteréhez, a Resistance: Retributionhoz.

A játéknak PS3-on több része is megjelent - megjegyzem azok mind FPS-ek voltak -, én viszont egyikkel se játszottam, így a háttértörténetről se tudok sokat. A bevezető animációból annyi kiderült, hogy háború dúl egy idegen fajjal, amely a föld nagyrészét leigázta. Marcona hősünket, James Graysont a sittről rángatják ki, hogy segítsen az európai invázió visszaverésében. Előbb csak az ellenség harcállásainak az elpusztításában veszünk részt, majd a fókusz egyre inkább egy szérumra terelődik, amivel pontot lehet tenni a háború végére. Akármilyen szokványosan hangzik, annyi érzelmi töltetet sikerül belevinni, hogy a pályák közti rövid átvezető képekből és számítógépes animációkból kirajzolódó sztori alakulása egy újabb szintbe való belekezdésre ösztönözzön. Egy-két fordulat is bejátszik és közben még a síkegyszerű főszereplőt is sikerül egy hangyányit árnyalni. Mivel a Retribution csak afféle mellékága a Resistance-sorozatnak, így teljes lezárást nem is vártam, de a kissé túl lassan körvonalazódó sztorira sikerült végül pontot tenni. Csak az a stáblista alatti slusszpoén nem hiányzott.

A játékot tudtommal ugyanazok csinálták, akik a Syphon Filtert és ez érződik is. Ugyanaz a kezelés illetve a fegyverválasztó- és célzórendszer, ami nem panasz, mivel már korábban is nagyon jól bevált. Egyedül a becélzott ellenségek közti váltogatás okozott problémákat. A grafika PS2-es szinten mozog. Nem érződik, hogy kompromisszumokat kellett volna kötni. A helyszíneknél megpróbáltak a változatosságra törekedni, a terek néhol meglepően nagyok. Az idegen bázisok mélyére hatolva látható leginkább, hogy látványtervezők elemükben voltak. A hangeffektek átlagosak, ahogy a zene is, ami ráadásul egy idő után ismétlődik. A szereplők hangját adó színészek rutinból adják elő a szöveget. Még a főszereplő hangja a legkarakteresebb, de ő is a szokásos macsó dörmögést és a kötelező egysoros benyögéseket szórja.

A játékmenet a Gears of Warban tökélyre fejlesztett fedezékből tüzeléses elvre épül. Amikor nem ezt kell tennük a golyók elkerülésére, akkor többnyire az oldalazás a megoldás. Összesen 23 pályát kell végigvinni, melyek 6 fejezetben oszlanak el. A játék felére megismerjük az ellenfelek nagyrészét. Többnyire gyalogos katonák, drónok és csapatostul támadó bogarakra kell elhasználnunk a lőszerünk nagyrészét. A legidegesítőbbek azok az öngyilkos alienek, akiknek szétrobban a fejük, ha eljutnak hozzánk. Őket csak manuális célzásra váltva lehet hatékonyan elintézni. Nagyobb szörnyek közül 2-3 akad, de az egyre hatékonyabb fegyverekkel nem nagy cucc őket se elintézni. A játék második felében már leginkább csak az ellenfelek mennyisége emelkedik, a pályák pedig egyre rövidülnek, egyszerűsödnek. Mivel lőszer és energia mindig van elszórva bőven, normál fokozaton csak néhány idegtépő rész akadt, ahol tartósabban elakadtam. Ami nem kívánt meglepetést okozott, hogy a játék nem ment az egyébként sűrűn előforduló checkpointoknál, csupán a pályák között, így egy félbehagyott küldetést egyszer előlről el kellett kezdenem.

Az A-pontból B-pontba való rohangászás hamar megszokottá váló menetét csak néha törik meg egy-egy eltérő feladattal. Két alkalommal egy lépegető robotba ülhetünk, de ezek a pályák annyira könnyűek, hogy becsukott szemmel is végigvihetőek. Van néhány vízalatti rész, ahol ügyelnünk kell a levegőtartalékunkra és a fegyverek egyéni tulajdonságáinak kihasználása is gondolkodásra, taktikázásra serkent, ám többnyire csak daráljuk a hullámokban érkező ellent. A Resistance: Retribution így lesz egy lényegében szimpla mész és lősz-játék, amit a PSP-n szépnek számító kivitelezés és gördülékeny irányíthatóság emel az átlag fölé. A multi mód már nem használható és a letölhető extrák se élnek, így a kampány végigtolásával részemről ki is lett végezve a játék. Az újrajátszás valószínűségét alacsonnyá teszi, hogy középtájt túl sok volt a töltelékpálya, de alkalmi időtöltésnek egyszer nem volt rossz.

70%

Remo írta:

Resistance: Retribution (PSP)

70%

Ez Niwrok asztala - mármint a játék - de azért elolvastam!

R2-D2 írta:

Remo írta:

Resistance: Retribution (PSP)

70%

Ez Niwrok asztala - mármint a játék - de azért elolvastam!

Kösz, ez hasznos megjegyzés volt!   

Dűne (1984)

Volt idő, amikor kedveltem ezt a filmet. Most már kell egy hangulat, hogy élvezni tudjam, mivel igazából csak bizonyos részei jók, sőt kiválóak, míg mások mondjuk úgy, hogy kevésbé. A látvány például fenséges, kivéve mikor bezavar néhány rosszul öregedett speciális effekt. Az biztos, hogy költöttek rá rendesen, azonban a film nem lett az a Star Warst is lepipáló felnőtt sci-fi eposz, aminek szánták. David Lynch nem a legjobb választás volt a rendezésre, ugyanakkor leginkább miatta maradhatott fent és tehetett szert némi kultuszra Frank Herbert regényének félresiklott adaptációja. Lynch egyéni, határozott kézjegye ott van a film atmoszféráján, vizuális megjelenésén, de, mint hagyományos útra tévelyedett mesélő, már nem tartja a kezében az irányítást. A film azzal megy el, hogy a szereplők a titokzatos fűszer uralása körül forgó események hátterét magyarázzák narrációban, gondolatban és dialógban. Ezt súlyosbítja, hogy gyakran ugyanazt az információt közlik újra és újra, mintha attól félnének, hogy nem vagyunk képesek követni történetüket.

Lynch borzalmasan nehézkesen jut egyről a kettőre. Fontosnak tűnő szereplők és szálak tűnnek el a semmiben. Itt egy Linda Hunt, ott egy Max von Sydow bukkan fel és búcsúzik el ugyanazzal a gyorsasággal. A történet során birodalmak dőlnek meg, amiből nem sokat látunk. Az a kevés csata, amit hajlandóak mutatni jól fényképezett, azonban rövid és hangsúlytalan. Lynch inkább az elvont részeknél érzi otthon magát. A főszereplő Kyle MacLachlan álmai, látomásai már inkább az ő világát jelentik. Ötletek vannak a filmben dögivel. A misztikummal vastagon átitatott univerzum, amit felvázol izgalmas lehetőségek sorát rejti. A nagy egész nem áll össze, csak lenyűgöző pillanatok maradnak, melyeket egy feszesebb vágás talán koherensebbé tehetett volna. Marad egy művészi igényű, de terjengős és kissé unalmas sci-fi, amely csak ingerel, katarzist nem nyújt. A nem mindennapi színészgárda – köztük több későbbi Lynch-veterán – és az emlékezetes főtémájú zene hozzátesznek, viszont nem mentik meg. A Dűne a filmtörténet egy monumentális, a maga módján csodás kudarca. Ott rejlik benne a zseni kiteljesedés nélkül.

60%

Remo írta:

Dűne (1984)

Nem igazán reklámoztam eddig, de én sosem szerettem igazán ezt a filmet. Alapban gondom van Lynch stílusával, sok részét nem is értettem: az egész túlságosan elvont és zagyva lett. A kultstátusz meg egyértelműen a rendező nevéhez kötődik - manapság is vannak elmebeteg rendezők, akik ok nélkül kerültek erre a trónra.