HomeCalendarGalleryGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 John Williams írásai

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
John Williams

avatar

Hozzászólások száma : 13
Join date : 2012. Oct. 10.
Age : 85
Tartózkodási hely : Budapest, Los Angeles, Boston

TémanyitásTárgy: John Williams írásai   Csüt. Okt. 11, 2012 7:40 am

„Come one, daddy, let’s drive…”
Blue Sky
Írta: John Williams


„Tudod, miért nevezik Kék égnek? Mert amikor a bomba felrobban, a szétterjedő sugárzásnak nincs se színe, se szaga, se nem tapintható. Miközben halálos sugárzás árad szerteszét, az emberek mindebből nem látnak semmit, az ég csodálatosan kék.” – nem idéztem pontosan, de nagyjából így hangzik el egy részlet a Kék ég című filmben. Mintha csak egy Stephen King-regény lapjain olvasnánk. Mágikus realizmusnak is lehetne hívni. A szörnyűség és a szépség bűvöletes metaforájának, mely során az elfogadott hétköznapiságot szembeállítjuk a leírhatatlan borzalommal, ahol mindkét fogalom különleges jelentést nyer, és melynek őrületében ott van maga az ember.

Tony Richardson 1991-ben befejezett, de csak 1994-ben bemutatott filmje kiváló. Drámai, néhol önironikus humorral fűszerezett, helyenként brutális, mélyen emberi, szól felnőttkorról, gyermeki létről, felnőtté válásról, gyermeteg felnőttségről, pszichózisról és épelméjű elmebetegségről, egy korról, korszakról, szerelemről, gyűlöletről, elfojtott és kiélt vágyakról, hatalomról, hazugságról, nemességről, önfeláldozásról, bánatról és örömről. Olyan film, amelynek valahogy, a legjobb filmektől elvárt módon sikerül megragadnia az emberi érzések teljes tárházát, és azt a maga sajátos, egyedi módján elénk tárni.

„Mi a baj? Tán nem teszlek boldoggá?!”

A road movie – mert annak is nevezhetnénk, tekintve a rengeteg utazást, melyet a szereplők megtesznek, akár együtt, akár külön-külön – az 50-es évek Amerikájának kies, nevadai hőségébe, poros országutakra, sivár tájak még kietlenebb sivatagaiba kalauzol el bennünket, ahol az Egyesült Államok hadseregének atomfizikai kiutatócsoportja dolgozott azon, hogy tökéletesítsék az egykor Manhattan tervként ismertté vált világpusztító technológiát: az atombombát. Frank Marshall őrnagy (Tommy Lee Jones) és két kamasz lánya igazi szeretetreméltó, átlagos családot alkot. A lányok imádják és szeretik tudós apjukat, aki alfa- és béta részecskéket, felezési időket számol, sugárzást mér és egyéb, a kvantumfizika csodái közé tartozó számításokat végez naphosszat. Ám minden átlagember életében bekövetkezhet az a végzetes baklövés, amikor elbűvöli az átlagon felüli szépség. Hány és hány férfi veszte és végzete lett már a gyilkos Szépség? King Kong vagy éppen az És Isten megteremté a nőt Michel-je, mind hagyták magukat elcsábítani az ártatlannak látszó, ám ártatlanságában pusztítást hordozó Szépség által. Marshall felesége, Carly (Jessica Lange) is eme Femme fatale tipikus megtestesítője. Az 50-es években a magazinokban és a mozivásznon olyan valós vagy hamis istennőket emeltek bálványokká, mint Brigitte Bardot, Liz Taylor vagy Marylin Monroe. Egy világ rajongott értük, noha semmit sem tudtak róluk. Ismerős?

Carly rejtélyes asszony. Külsőre és viselkedésre hol kurvásan szexis, mint Bardot, hol elérhetetlenül elegáns, mint Taylor, hol pedig naivan gyönyörű, akár Monroe. Csakhogy Carly egyikük sem igazán. Ő csak egy átlagos szegénylány Alabamából, aki rossz gyerekkora elől menekül. A múltja, az emlékei, a valóság elől. Sérült lélek, sérült motivációkkal és ambíciókkal. Képzelgései a filmkarrierről már réges-rég idejétmúltak talán sosem volt létjogosultsággal, két gyermek anyjaként inkább a lányok bugyuta, idegesítő húga, semmint a nevelőanyjuk. És noha férjét isteníti és valóban őszintén szereti, mégis, elvárja tőle és mindannyiuktól, ahogyan a világtól is, hogy játsszanak együtt vele, adják alá a lovat, segítsenek elhitetni vele, hogy ő Bardot, ő Taylor vagy éppen Monroe, mikor éppen ki, amilyen hangulatban bipoláris mániákus depressziója aznap reggel találja.
És Carly nem retten vissza a nyilvános jelenetek rendezésétől, az őrjöngő hisztériától sem, amikor időről időre szembesülnie kell a megváltoztathatatlan, eltüntethetetlen valóság sivárságával, melyet az újabb katonai bázis újabb lerobbant bungalója, az újabb nyerspolgári, unalmas feleségek, az újabb unalmas partik és katonák, ócska, poros kisvárosok jelentenek.

„Felteszem, mindannyian megöregszünk egyszer. Csak nem gondolom, hogy eközben csúnyának kéne lennünk.”

Ez Tommy Lee Jones és Jessica Lange filmje, félreértés ne essék. Minden szereplő nagyszerűen játszik, főként a nagyobbik lány, Alex szerepében Amy Locane (egy fiatal Chris O'Donnell pre-Asszony illata-beli kisfiús sármjával és nevetséges kefehajával nem is olyan rossz az apjában csalódott katonafi bőrében). De egy pillanatig sem fér hozzá kétség, hogy itt a Marshall és felesége között feszülő roppant bonyolult, hullámokkal és völgyekkel bőségesen tarkított, szeretetből, gyűlöletből, lenézésből és szégyenből, ragaszkodásból és megértésből álló kusza kapcsolat áll a történet középpontjában.
Noha Lange nyerte meg az Oscar-t (megérdemelten), Jones teljességgel egyenrangú partnere, sőt, nélkülözhetetlennek bizonyul, hogy „neje” brillírozzon mellette, alakítása a maga nemében éppolyan lenyűgöző. Sztoikus, rendíthetetlenül optimista, sziklaszilárd erkölcsökkel rendelkező, talpig becsületes ember, aki a családjáért él, két lányait szenvedélyesen szereti, feleségét pedig most is ugyanazzal az elnéző hévvel, a Szépség hihetetlen bűverejéből kitörni képtelen férfi szerelmével szereti. Ő az a férfi, aki azok után, hogy másnap reggel látván, hogy Gilda mögött csupán Rita Hayworth rejlik, csak még inkább szereti őt. A számtalan megaláztatás, kínos jelenet – a film elején Carly félmeztelenül fürdőzik a bázis dolgozóinak nagy örömére, sőt, még férjéére is –, mely karrierjére, jóhírére is veszélyt hoz, ellenére számára Carly nem Bardot, nem Taylor, sem Monroe. Csupán egy végtelenül elveszett, rettegő kislány, akinek apára, támogatásra és szeretetre van szüksége. És Carly a lelke mélyén ezért szereti a legjobban a férjét. Mert ő ismeri a titkát, tudja, hogy mi rejtőzik a külső máz, a mindig más színű haj, a folyton változó kedélyállapot és az egykor talán valóban Bardot-éval vetekedő, ám még most is kívánatos test mögött. Tudja, hogy ki ő valójában és megtűri maga mellett. Mert tudjuk jól, hogy a Szépség, amekkora hatással van a világra, éppolyan magányos is. A világnak a felszín kell, a külcsín, a tapintható, látható külsőségek. Ám ami odabenn rejlik, már kevésbé vonzó, sőt, felesleges.

A Carly-féle nők az elmúlástól való rettegésben élnek. Gyászolják foszladozó fiatalságukat, és rettegnek az eljövendő öregségtől. S időközben éppen a lényegről felejtkeznek meg: a mostról, a jelenről. Lange nagyszerűen játssza a nagy illúzionistát, aki álomvilágából időnként felocsúdik, olyankor pedig megretten attól, amit a tükör valóságában lát: önmagát.
Dühkitöréseit férje már meglehetős rutinnal kezeli, ám ettől függetlenül nem éli meg könnyebben felesége újra és újra eljátszott sztárallűrjeit. Lange karaktere tehát nem a jelenben él, írtuk az előbb. Ám ez mégsem teljesen igaz. Ugyanis a hozzá hasnló emberek, éppen azért, mert olyannyira félnek a jövőtől, igyekeznek megragadni a jelent, és számukra minden pillanat létfontossággal bír. Nincsenek egyszerű hétköznapok, mániákus voltuk megköveteli, hogy a leghétköznapibb dolgokat is, mint amilyen példának okáért a bevásárlás, valódi eseménnyé dúzzasszák, amire komoly elánnal készülnek, majd a cselekvést, akár holmi színházi alakítást, eljátsszák és ettől különlegesnek érzik magukat, hiszen állandó csodálatra, elismerésre, rajongásra vágynak. De mivel a rajongásnak és rendkívüliségnek ezt a fokát képtelenség állandó jelleggel fenntartani, gyakran kerülnek csalódott, lehangolt állapotba, amikor bipoláris állapotuk mélypontja miatt súlyos depresszióba süllyednek, melynek mellékhatásait családjuk épp annyira elszenvedi, mint ők maguk.

„Carly Marshall: Brigitte Bardot milliók előtt vetkőzik, és istennő. én monokiniben napozom és botrányt okozok.
Hank Marshall: De te nem vagy Brigitte Bardot, emlékszel?!"

És amikor a bázis parancsnoka (a kellemesen, szemétségében is hétköznapi katona prototípusa, Powers Boothe, akit szülei feltehetően épp úgy gyűlöltek születése pillanatában, mint Oswald Cobblepot-ot a sajátjai, hogy - kis szabadsággal élve – Erőcsizmának nevezték el) visszaélve hatalmával és kihasználva Carly ösztönös, minden férfi felé irányuló kihívó, kacér, ám jelentés nélküli erotikus viselkedését, elcsábítja az asszonyt, akinek férje - hála a felebarát nejére áhítozó parancsnoknak - éppen kiküldetésben dolgozik.
Eközben két kószáló cowboy, belovagolva a földalatti robbantás helyszínére (az egyetlen hihetetlen cselekményszál – ugyan hogy fordulhat elő ilyesmi egy ilyen szigorúan titkos, katonailag ellenőrzött nukleáris robbantási övezetben? Ami később ráadásul megismétlődik, és egy ilyen eset után sem emelik meg a biztonsági szintet.) halálos radioaktív sugárzást kap, amit a hadsereg persze el akar titkolni, de Marshall ragaszkodik az igazsághoz és meg akarja menteni a végzetes állapotukról mit sem sejtő embereket. Ekkor érkezik a hívás, hogy felesége ezúttal túl messzire ment és elcsábult.
Hiszen bármennyire is szereti az átlagembert, a Szépség néha nem bír magával és kitör a trivialitás megkopott biztonságából, hogy a csillogó semmi felé lendítse kacsóját. De csupán levegőt markol mindannyiszor és talán késő visszatérni a jól megszokott, biztonságot jelentő kunyhóba az elfogadó karok ölelésébe.

Lange karaktere ekkor megmutatja, mire is képes egy nő - és színésznő -, aki igazán szeret. Amikor férjét becsapják, és elmegyógyintézetbe zárják, ahol a nyugtatók hatására a kvantumfizika mérnöke bőrpénztárcákat varró nyáladzó elmeroggyannttá fakul, Carly végre rádöbben a valóságra: Ő nem Bardot, sem Taylor, sem pedig Monroe. Ennél sokkal fontosabb, és ami még lényegesebbb, sokkal valódibb: ő feleség, akinek meg kell mentenie a férjét. Ekkor válik igazán széppé, hiszen feltámadó erkölcsei, ereje és kitartása belső ragyogással ruházzák föl, mely valódi glóriaként vonja be, s Carly sosem volt még olyan elragadó, mint izzadtan, kócosan, porosan, elgyötörten, ám egy férjét óvó feleség büszkeségével lovagolva a nevada-i sivatagban.

Tony Richardson filmje egyszerű és egyszerűségében rejtőzik az ereje. Nem prédikál, nem próbál görcsösen átadni semmilyen erkölcsi tanítást. Egyszerűen átadja, amit akar, és mi megkapjuk, amit szeretnénk. Camera obscurája mintha csak bepillantást engedne egy másik kor bonyolult, a mienkétől szerkezetében és emberi viszonyrendszereit tekintve semmiben sem különböző aurájába, atmoszférájába. A környezet látszólagos sivársága mögött mély és bonyolult emberi drámák, dilemmák és konfliktusok rejtőznek és e szerző szívéhez az ilyen típusú történetek rendkívül közel állnak. Hiszen a nyárspolgárság látszólagos üressége felfoghatatlan feszültésgeket hordoz magában. Atombomba robbanásához hasonlatos, kitörni készülő feszültségeket.
Olyan, hogy kisember, nem létezik. Minden emberi közösségben megtalálhatjuk az emberi lét valamennyi ismertető- és tulajdonságjegyét, egymással való ilyen-olyan kapcsolatuk legkülönfélébb mozgatórugóját, vágyaik és álmaik beteljesülését vagy beteljesületlenségéből fakadó fájdalmuk ezerféle arcát.

Felesleges ecsetelnünk a végkifejletet, ám azt már annál inkább érdemes, milyen módon jutnak el a szereplők a katarzisig. A Szépség végül rádöbben átlagosságára, és éppen átlagosságának felismeréséből fakadóan válik valódi szépséggé. Két ember újra egymásra találását láthatjuk, sőt, egy egész családét, akik sokkal jobb állapotban voltak, mintsem hitték önmagukról. Hiszen ahol szeretet van, ott a látszólagos káosz viharfellegei is szétoszlanak egyetlen pillanat alatt, ha úgy kívánja az élet, és az ég kékké válik. Vakítóan kékké.



A hozzászólást John Williams összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 11, 2012 12:17 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
R2-D2
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 3606
Join date : 2012. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Szombathely

TémanyitásTárgy: Re: John Williams írásai   Csüt. Okt. 11, 2012 11:15 am

Köszönöm uram! Pont ilyenek kellenek ide, ilyenek adnak valódi tartalmat a fórumnak.

Szívesen beszélnék is róla, de sajna én eztet még nem láttam. De ami késik, nem múlik... Smile
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.artudetu.gportal.hu/
John Williams

avatar

Hozzászólások száma : 13
Join date : 2012. Oct. 10.
Age : 85
Tartózkodási hely : Budapest, Los Angeles, Boston

TémanyitásTárgy: Re: John Williams írásai   Csüt. Okt. 11, 2012 11:44 am

R2-D2 írta:
Köszönöm uram! Pont ilyenek kellenek ide, ilyenek adnak valódi tartalmat a fórumnak.

Szívesen beszélnék is róla, de sajna én eztet még nem láttam. De ami késik, nem múlik... Smile

Én köszönöm az elismerő szavakat, uram!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
John Williams

avatar

Hozzászólások száma : 13
Join date : 2012. Oct. 10.
Age : 85
Tartózkodási hely : Budapest, Los Angeles, Boston

TémanyitásTárgy: Re: John Williams írásai   Csüt. Okt. 11, 2012 11:54 am



Köszönöm a kiigazítást, valóban az Orion csődje miatt halasztották el a bemutatót, ki is javítottam a szövegben.
Én is nagyon szerettem a stúdiót, olyan klasszikusokat köszönhetünk nekik, mint a Rambo, a Robotzsaru, az Amadeus, a Terminátor, a Broadway Danny Rose, a Kairo bíbor rózsája, a Ran, a Hannah és nővérei, a Szakasz, a Farkasokkal táncoló, csak hogy kiragadjak néhányat.

Micsoda korszak volt a 80-as évek...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
John Williams

avatar

Hozzászólások száma : 13
Join date : 2012. Oct. 10.
Age : 85
Tartózkodási hely : Budapest, Los Angeles, Boston

TémanyitásTárgy: Re: John Williams írásai   Csüt. Okt. 11, 2012 3:07 pm

[quote=]
John Williams írta:
[quote=]


Köszönöm a kiigazítást, valóban az Orion csődje miatt halasztották el a bemutatót, ki is javítottam a szövegben.
Én is nagyon szerettem a stúdiót, olyan klasszikusokat köszönhetünk nekik, mint a Rambo, a Robotzsaru, az Amadeus, a Terminátor, a Broadway Danny Rose, a Kairo bíbor rózsája, a Ran, a Hannah és nővérei, a Szakasz, a Farkasokkal táncoló, csak hogy kiragadjak néhányat.

Micsoda korszak volt a 80-as évek...

Igazán köszönöm, ez nagy elismerés, különösen tőled!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
John Williams

avatar

Hozzászólások száma : 13
Join date : 2012. Oct. 10.
Age : 85
Tartózkodási hely : Budapest, Los Angeles, Boston

TémanyitásTárgy: Requiem egy elvesztett barátért (Nem filmes téma!)   Hétf. Okt. 15, 2012 12:45 pm

Nem tudom, kit is érdekelhet rajtam, a családján, a barátain kívül, hogy Honti Zoltán meghalt. Kicsoda Honti Zoltán, kérdezhetik. A legkézenfekvőbb válasz erre a kérdésre: Honti Zoltán halott. Önkezével vetett véget életének. Harmincöt évet élt.
De hogy tovább pontosítsam a kilétét, elmondom, hogy Zoli a gyermekkori barátom volt. Amikor én 6 éves voltam, ő pedig 12, együtt játszottunk a zsákutcában, ahol egymással szemben laktunk. Míg én kis köpcös, gyerekhájtól kikerekedett arcú, szőke fürtös gyerkőc voltam, Zoli nyurga, vékony, ám izmos, magas fiú volt. Már nem igazán emlékszem, miket is játszottunk náluk a hátsó kertjében, vagy a miénkben, sőt, arra se nagyon emlékszem, milyen dolgokról beszélgettünk elalvás előtt, amikor náluk töltöttem az éjszakát. Csak annyira emlékszem, hogy nagyon jól szórakoztunk. Jól éreztük magunkat, két kisfiú, illetve hát, egy nem is olyan kisfiú és egy nagyon kicsi.
Emlékszem, akkoriban hódított a Dirty Dancing-láz, és széles e világon mindenki úgy szeretett volna táncolni, mint Patrick Swayze. Természetesen én is. Próbálkoztam is vele akkori gyermekkori szerelmemmel, a bájos, vasággyal együtt is nagyjából 30 kilót nyomó Nikolettával, de sohasem tudtam a fejem fölé emelni őt, amikor nekifutásból szaladt felém (talán emlékeznek erre a romantikus jelenetre). De végül arra fogtam a kudarcot, hogy Patrick is a vízben csinálta, így pedig könnyű.
Zoli viszont nem csak próbált Patrick Swayze lenni, ő tényleg megcsinálta. Istenien táncolt. Versenyeken indult, az első három között volt mindig és mi mindannyian egy vérbeli piszkos táncosnak láttuk őt. Az is volt.
Az évek teltek-múltak és mi Zolival valahogy, valamiért eltávolodtunk egymástól. Nem okolok senkit. Erre mondják azt, ilyen az élet. A gimnázium és a lányok bűvölete elég nehézkessé teszik a régi barátságok fenntartását. De mivel Zolival továbbra is szembeszomszédok maradtunk, kapcsolatunk az integetések és köszönések langyos viszonyává hűlt. Tudtam, hogy ez az élet rendje, de valahol legbelül mindig is hiányérzetem támadt minden egyes „Hello!” vagy „Szia!” után, amikor továbmentemben egy pillanat tört részéig hátrafordultam és néztem, amint Zoli, a piszkos táncos, elsétált a dolgára. Istenem, hányszor gondoltam rá, milyen érdekesen jár. Tudják, olyan lazán, hogy majd’ szétesik. Úgy dobálta a lábait, mint Goofy, Donald kacsa lüke barátja. Csak éppen sokkal elegánsabban. Swayze-sen és Travolta-san a Szombat esti lázból. Mindig is irigyeltem őt ezért a menő járásáért.
És aztán megnősült és gyermeke született. És aztán jöttek a problémák. Amikből gondok lettek és amely végül ahhoz vezetett, hogy én ezeket a sorokat írom éppen, miközben az jár a fejemben, hogy tőlem pár száz méterre, ha kinézek az ablakon, látom a padlástér ablakát, ahol alig tizenkét órája Zoli egy zsinórt tekert a nyakára és lelépett egy kislétráról. A semmibe.
Legutoljára két nappal ezelőtt láttam, kivitte a szemetet, az udvarukon sétálgatott – mostanában gyakorta tette – cigarettázva. Mint aki csak a gondolataiba merült. Mint bárki más, mint aki utána leül tévét nézni, vacsorázni a családjával, majd másnap megismétli mindezt, mint egyik hétköznapi, triviális cselekvéssort a másik után. Tudják, átlagos kertvárosi fazonok hétköznapi dolgait. De Zoli talán eközben már azon gondolkodott, hogy kiszáll ebből az egészből. Ebből a csodából, amit életnek neveznek, és ami néhány ember számára annyira el tud romlani, hogy a létezés hihetetlen fantasztikumát elviselhetetlen, kibírhatatlan pokolnak érzik. És tudom, ezt legtöbbször egy ócska ponyva lapjain lehet olvasni, és ha maguk mesélnék el nekem, én is éppúgy nevetnék és legyintenék, ha nem lennék már réges-rég sokkalta cinikusabb és tapasztaltabb annál, semminthogy ne higgyek az ilyesmiben – szóval miközben én tegnap este éppen azt a szót írtam le a computer szövegszerkesztőjébe, hogy „holttest”, abban a pillanatban csöngettek egyszer, kétszer, sokszor. Zoli édesapja volt, magánkívül, sokkos állapotban. Ő talált rá Zolira. Három egészségügyi dolgozó, köztük két orvos lakik az utcánkban. A harmadik, egy főnővér az édesanyám. Ironikus mód még ennyi szakképzett, harcedzett tudás sem tudta megmenteni Zolit. Na persze hogyan is lehet megmenteni valakit, aki tesz róla, hogy ne lehessen. Hiszen az idő olyasmi, amit nem lehet visszaforgatni. És Zoli pontosan tudta, hogy ő ezt nem akarja folytatni, hogy őt nem fogják megmenteni.
A dolgok kozmikus bonyolultságában botladozva azon gondolkodom, vajon miért akarunk mindennek értelmet tulajdonítani. Miért is akarjuk azt hinni, hogy létezik ésszerű magyarázat arra, ha valaki önkezével vet véget az életének. Mert higgyék el, nincs. Egyszerűen nincs. Na persze orvosi, pszichológiai magyarázat létezik. De minél több értelmet akarunk keresni az ilyen, alapvetően értelmetlen tett mögött, annál inkább a felé az éppoly értelmetlen és haszontalan gondolat felé zuhanunk, hogy akaratlanul is felelőst keresünk. Akár önmagunk személyében. Hogy arra gondoljunk, miben hibáztunk MI, mit csináltunk rosszul MI, amivel megakadályozhattuk volna. De ez nem erről szól. Én tudom, hogy Zoli édesapja és édesanyja a világon mindent elkövetett azért, hogy a fiúk túljusson a válása okozta nehéz és keserves időszakon. Hogy nemrég született kisfiának egészséges, erős apja lehessen. Nem az ő hibájuk, hogy ez történt. De iszonyatos az emberi elme, hiszen efféle értelmetlenség mögött is értelmet kutat, felelősséget csihol, csak hogy felfogja a felfoghatatlant.
Én csak azt tudom, hogy most egy kissé csöndesebb, kissé üresebb, kissé értelmetlenebb hely lett ez a világ, még akkor is, ha Zoli és én már évek óta nem vagyunk barátok. De egykoron azok voltunk. És a barátságok nem múlnak el, csak mert megismerünk egy lányt és családunk lesz és az élet elsodor egymástól. Sőt, a barátságnak még egy kötél és egy kislétra sem vethet véget.
Szóval azt hiszem, teljesen felesleges azon morfondírozni, miért tette. Csak bediliznénk. Hihetetlen és elfogadhatatlan, hogy ennyire elkeseredett. Hogy úgy érezte, nincs segítség, nincs kiút. Mindig van. Mindig. Rettenesen sajnálom a szüleit és a gyermekét, aki aput már csak régi video- és fényképfelvételeken láthatja egész életében. Ő is érezni fogja azt az űrt, amit Zoli érzett lelépve a létráról. Valami hasonló ürességet, hiányt és szenvedést. És ezt már soha senki nem pótolhatja. Még a szeretet sem.
Ahogy idősödvén egyre közelebbinek és fontosabbnak érzem a múltat és egyre kevesebb jót remélek a jövőtől, tegnap megértettem, hogy Zoli és én mindig is barátok voltunk. Mert nem csupán az a rossz, hogy egy nálam mindössze öt évvel idősebb férfi távozott az élők sorából, hanem az is, hogy egyszer barátok voltunk. És most már soha nem lesz rá lehetőségem, hogy odamenjek hozzá, megrázzam a kezét és azt mondjam: „te, figyelj már, miért nem beszélünk mi már, mint régen?” Nem tehetem meg már ezt, mert többé már nem létezik kéz, amit megrázzak. És ez piszkosul rossz érzés. Mert most is azon kapom magam, hogy kibámulok az ablakon, át az utca túloldalára és őt keresem. Hogy kivigye a szemetet. Hogy járkáljon az udvaron. Hogy felnézzen, észrevegye, hogy bámulom, felém biccentsen, ideintsen majd megforduljon és olyan Travoltas-Swayze-s, eszelősen laza járással elbattyogjon. És én tudjam, hogy ha holnap kinézek az ablakomon, ugyanúgy őt látom. Nem pedig az utcakő üres négyszögét, rajta egy tonnányi gyász terhével.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
R2-D2
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 3606
Join date : 2012. Oct. 03.
Tartózkodási hely : Szombathely

TémanyitásTárgy: Re: John Williams írásai   Hétf. Okt. 15, 2012 5:34 pm

John Williams írta:
Nem tudom, kit is érdekelhet rajtam, a családján, a barátain kívül, hogy Honti Zoltán meghalt....

Őszinte részvétem... Crying or Very sad A szomorú az egészben az, hogy két évvel ezelőtt majdnem ugyanezt éreztem én is. Gyerekkori legjobb barátom - akitől egy költözködés miatt eltávolodtam, majd később az "új" legjobb barátom barátjaként újra rátaláltam - motorbaleseteben meghalt. Három napig feküdt az árokban, míg rátaláltak...

Ugyanannyi idős volt mint én, a fiaink egy hét eltéréssel születtek. A srácról csak a mosolya jut eszembe, mindig, mindenhol vigyorgott. Sajnos szerette a piát is, ez is lett a veszte: azóta is azon gondolkodom, ha én aznap este vele vagyok, nem engedem el motorral sehova.

De nem voltam, s most már késő.

R.I.P. mindeketten
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://www.artudetu.gportal.hu/
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: John Williams írásai   

Vissza az elejére Go down
 
John Williams írásai
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» [Nova 3. kör] Tiffany Williams vs Askr
» John szobája
» Jay skatulyái
» Tiffany Williams
» John Adams

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Filmfórum :: Filmek, sorozatok világa :: Kritikák, filmes gondolatok-
Ugrás: