Könyvajánló topik

.
Végjáték / Ender's Game

"-És menni fognak az emberek?
.-Az emberek mindig mennek. Mindig. Mindig azt hiszik, hogy jobb életük lehet, mint a régi világban."

Mivel nem látom értelmét úgy csinálni, mintha a film nem létezne, hiszen engem is az vezetett rá a könyv elolvasására, ezért a filmmel kapcsolatos tiszteletköröket kihagynám. Maga a történet, ahogy Ender bekerül az iskolába, az útja és a szerepe a hangy háborúban nem változott, egyszerűen csak érthető módon vannak dolgok, amiknek a vásznon csekély az élvezeti értékük, vagy egyenesen megvalósíthatatlanok, míg a filmben nagyobb szerepet kapnak az olyan látványelemek, mint a csaták. Éppen ezért az, hogy a könyv is hasonló élményt jelentett, mint a film, pusztán csak annyit jelent, hogy más csatornán keresztül méretődtek meg, még úgy is, hogy a könyv már nem rendelkezett a meglepetés erejével. A film jó volt annak az egyre elcsépeltebb tinimessiásos filmnek, aminek készült, leegyszerűsített szereplőkkel, könnyen emészthető konfliktusokkal, a harci jelenetek bemutatásával, a könyv meg más oldalról, egy mélyebben drámai oldalról tudta megmutatni ugyanezt. Én most a különbségekre fogok koncentrálni.

Már csak azért is, mert a könyv egy jelentős része az, ahogy Ender reagál a körülötte és a benne felmerülő problémákra, belső monológok, következtetések képében, így maga a folyamat, amit a film nem is igazán próbált meg érzékeltetni (a könyvbeli Ender tutira nem tudna könnyezni a végén), sokkal intenzívebben megjelenik: Ender átalakulása. Az a hosszú éveken keresztül zajló, kísérletezésből és pszichológiai módszerekből összetákolt tevékenység, ahogy Enderből Graff hatékony erőforrást próbál kreálni, amivel talán meg tudják nyerni a háborút, és hogy közben Ender hogyan, milyen gondolatokon keresztül próbál minél gyorsabban megoldást találni a problémákra, tudva, hogy egyetlen csata elvesztése is (még ha a győzelem súlyos áldozatokat követel is meg) megingatja a belé vetett hitet, hogy minden kérdésre van győztes válasza. A filmben ez az esetlegesség kevéssé van benne, a könyv viszont utólagosan ezzel legitimál mindent: Graffnak fogalma sincs, hogy hogyan lehetne maximálisan kiaknázni az Enderben rejlő lehetőséget -csak remélve, hogy az egyre nagyobb kihívások, a cél, a túlélés, a győzelem érdekében szükségessé váló áldozatok, halálok terhe alatt Ender nem roppan össze-, ezért mindent be kell vetnie, amitől ő úgy gondolja, hogy szükséges lehet, úgy is, hogy igazából fogalmuk sincs, mennyi idejük van, hányszor próbálkozhatnak még, vagy a tetteik hogyan befolyásolják majd Endert. Ezért kell minél korábban kezdeni -a könyvbeli Ender alig hatéves a filmbeli tinédzserhez képest, és évek alatt válik azzá a tizenévessé, aki a filmbeli csatát megvívja-, ezért kell folyamatos változtatásokkal átszervezni Ender gondolkodását arra, hogy soha ne támaszkodjon senkire és semmire, még a korábbi győzelmeire sem, miközben elérni azt, hogy Ender a beleérző képességét puszta erőforrásnak tekintse, és az ne gátolja, ha akár csak az ellenfélnek okozott legsúlyosabb csapás árán tudja is elkerülni a későbbi fenyegetést. Ahogy Graff elmondja a könyvben, egy olyan vezetőt akartak kinevelni, aki elég empatikus ahhoz, hogy meg tudja és meg akarja érteni a hangyok gondolkodását (külön oldalak szólnak arról, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az, ha egy faj egyedeit egy közös akarat irányítja), ugyanakkor elég agresszívnak is kell lennie ahhoz, hogy ez a megértés ne váljon együttérzéssé, és az empátiát félre tudja söpörni, ha arra van szükség a győzelemhez. Ezen a ponton lép be Peter és Valentine a képbe.

Ahogy olvasgattam a véleményeket a filmről, a legtöbb helyen azt emelték ki, hogy Ender testvéreinek milyen kevés szerepet szán a film, főleg Peternek. Egyszerűen csak ők voltak a gyűlölt és a szeretett testvérek sablonjai, mint az Enderben meglevő szeretet és kegyetlenség kivetülései, és ennyi. Hogy Ender szerepe mi is volt a családban és a társadalomban, hogy milyen volt "harmadik" gyereknek lenni, és milyen volt a Peter mellett halálfélelemben felnőni, nem tudva, hogy bátyjában a vérszomj mikor kerekedik felül a közönyén, az élet és halál feletti hatalom érzetének vágya a kétségen, hogy ennek túl korai megélésével esetleg még nagyobb hatalom érzetétől fosztja meg magát, ahhoz a könyv kell. Már csak azért is, mert a film egy teljes történetszálat kikukázott, mégpedig azt, hogy mi történik Valentine-nal, Peterrel, és úgy egyáltalán a Földdel addig, amíg Ender a hadiiskolában röpköd. Mert Peter sem tétlenkedik, alig tízévesen az internet anonimitását és Valentine érzékenységét kihasználva már arra készül, hogy mi lesz akkor, ha Ender megnyeri a háborút. Mi lesz abban a világban, ahol megszűnik a közös ellenség, mint az emberi szövetségek szinte egyetlen motivációja, és a régi konfliktusok újjáéledése megint egymás ellen fogja fordítani a Föld lakóit, ahogy mindig. Peter és Valentine párhuzamos szála az, ami az aktuálpolitikát (a könyv korából eredően még a NATO és a Varsói Szerződés szembenállását boncolgatva) és a társadalomkritikát beleszövik a fikciós történetbe és Ender drámájába, és mert talán ez volt a legnagyobb újdonság a film cselekményéhez képest, így ezt a szakaszt, Locke és Démoszthenész szerepét találtam a legizgalmasabbnak.

Persze más, kisebb változtatások és új érdekességek is akadtak. Mondjuk az tetszett, hogy a film után szimplán "szalamandrás díszfasz"-nak titulált Bonzo nem az a kisebbrendűségi komplexusos kis pöcs volt, mint a filmben, hanem egy Endernél pár évvel idősebb csapatkapitány, aki ugyan rosszabb stratéga Endernél, és hasonló módon féltékeny Ender sikereire, de ezt sokkal inkább a spanyol büszkeségre vezette vissza a könyv, mint a rosszindulatra  és egy olyan szimpla testi dologra, hogy Bonzo alacsony. Nagy felüdülés volt, hogy a könyvbeli Bonzo nem gonosz, csak kevésbé tehetséges, alacsonyabb szinten van a csapatmozgások és a harci helyzetek áttekintésében. Érdekes új figura volt továbbá Bean, aki olyan volt Endernek, mint amilyen ő lehetett Bonzonak, vagyis egy fiatalabb, de tehetségesebb beosztott, egy alternatív Ender, aki csak egy dologban marad el Endertől, de pont abban, ami végzetes lenne: a stressztűrésében. Ezen felül nekem a könyv egészének hangulata is bejött, még ha "szárazabbnak", kíméletlenebbnek és ridegebbnek is tűnt, mint a film, amiben adta magát a mozgalmasság és a dramaturgiailag fontos érzelmek. Barátság helyett van egymásra utaltság, románc helyett van taktika, mert bár a filmben nagyon próbálták összeboronálni Endert Petrával, ennek, és úgy egyáltalán a szerelemnek a könyvben eltelt évek tükrében nem is nagyon lehet jelentősége.

Mivel a könyv nem csak Enderre koncentrált, a könyv utolsó fejezete pedig évekbe "pörget bele", és azon belül majd ötven évnyire előre a Föld történetébe (az űrutazás időtorzító hatásából adódik az eltérés), így gazdag táptalajt hagyott a leágazásoknak, úgyhogy lesz mint olvasnia azoknak, akiket az "Enderverse" érdekel. Orson Scott Card azóta írt előzményt (az Első Invázió krónikáját), folytatást, "spin-off"-ot, azaz a mellékszereplőket bemutató novellákat, és vagy három könyve van előkészületben még most is. A Végjáték igazából kronológiai sorrendben pont középen van. Én egyelőre úgy vagyok vele, hogy a Holtak szószólója még érdekel, az úgyis alig egy héten belül újra megjelenik, a többit meg meglátjuk...
.

Niwrok írta:

.
Végjáték / Ender's Game

A könyvborítón nem is Ender van...   

Köszi az írást, magam is el fogom olvasni, s ebben most Te is megrősítettél.

R2-D2 írta:

Végjáték / Ender's Game

A könyvborítón nem is Ender van...   

Ha arra gondolsz, hogy nem a filmbeli Ender van rajta, akkor jelzem, hogy szándékos volt a dolog. A filmes borítót meg akartam tartani arra, amikor a filmről írok majd .
.

Niwrok írta:

Ha arra gondolsz, hogy nem a filmbeli Ender van rajta, akkor jelzem, hogy szándékos volt a dolog. A filmes borítót meg akartam tartani arra, amikor a filmről írok majd .
.

Igen, arra gondoltam, de nem így... Nem tudom, létezik-e könyv a filmes Ender arcával.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Ha arra gondolsz, hogy nem a filmbeli Ender van rajta, akkor jelzem, hogy szándékos volt a dolog. A filmes borítót meg akartam tartani arra, amikor a filmről írok majd .
.

Igen, arra gondoltam, de nem így... Nem tudom, létezik-e könyv a filmes Ender arcával.

Szinte csak azzal létezik most !
Múltkor pont meglepődve láttam, hogy a helyi könyvtár leselejtezett könyvei között is van egy Végjáték, csak annak már sajnos újrakötötték a borítóját.
.

Karen Traviss: Imperial Commando 501


Annak, hogy egy hónapig tartott elolvasni a RepCom sorozat ötödik, záró kötetét, több oka is van. A teljesen nyilvánvaló evilági zavaró tényezőket leszámítva feltétlenül meg kell említenem egyrészt azt, hogy egy ilyen volumenű kaland (öt könyv) vége felé haladva az ember nem siet annyira az olvasással, nem siet annyira elhagyni a képzelt világot. Qrva nehéz ugyanis kiszakadni a maroknyi csapat bűvköréből, mert szinte együtt élsz velük a Kyrimorut zárt világában, szinte része vagy a törvényen kívüliek családjának – viszont  az olvasás befejezése, a sorozat/könyv vége egyben a Mandalore elhagyását is jelenti…

Másrészt meg – s bármennyire is imádom az egész SW világát, tudok vele kritikus is lenni – nem tetszett annyira, mint vártam. Az előző epizód katartikus eseményei után az 501-es kimondottan visszafogott lett, mintha az írónő minden puskaporát elhasználta volna a 66-os parancsban. A 487 oldalon jóformán semmi mozgalmas nem történik, fura volt a Mandalore-on való egy helyben topogás, de ami leginkább fura volt, az a főszereplő klón, Darman maga... Az ő személyisége, gondolkodása, tettei inkább idegességet és rosszallást váltottak ki belőlem, mint együttérzést: gondolatait, motivációit nem értettem és nem is tudtam magamévá tenni.

A történetről dióhéjban annyit, hogy a dezertőr klónok, néhány Jedi (újak is), Jango lánytestvére, egy biológus doktornő, néhány kaminói ex-kiképző, no meg a coruscanti segítőik meghúzódnak Mandalore egy eldugott helyén. Egy kis farmon robát tenyésztenek, s közben újabb barátságok, szerelmek alakulnak ki közük.A mini civilizáció békéjét csupán Arla Fett néha előtörő idegösszeroppanása és egy bolygó lakosságának teljes kiirtása, annak híre kavarja fel. Darman és Niner viszont a hírhedt 501-es légióban szolgál, Vader irányítása alatt – így a könyv nagy része, valódi feszültsége a két fiú kimentéséről szól, kellene szólnia… Igen ám, de mi van, ha ők nem is akarnak menni???  Beépített ügynökként ugyanis úgy gondolják, jobban tudják szolgálni az „otthoniakat”, Palpatine terveiről, a szököttek után folytatott nyomozás állásáról jelenthetnek haza – miután Meerel és Jaing , a két zseniális Nullás természetesen kiépített egy biztonságos hálózatot a fiúk között. A könyv szépséghibája számomra egyébként valahol itt van elrejtve: a maradás ugyan szép és jó gondolat, nem is lenne semmi baj, kiváló kis konspirációs szál lehetne – ha nem Darman lenne az egyik résztvevője. Vele, nála egyszerűen sántít az egész, hisz fia, Kad a többiekkel van, így számomra minden egyes gondolat, amivel Traviss megmagyarázta, miért ne legyen fia mellett, hiteltelen volt. A könyv történetének gerincét tehát a Birodalmi Központ (az 501-es légió) és Kyrimorut helyszínei közti váltakozás adja de még a korábbi RepCom könyvekhez képest is kevesebb akcióval. Két Jedi elkapása, no meg a kimentési kísérletet leszámítva jóformán az egész mű egy újabb pszichológiai tanulmány a kis csoport tagjairól…

Amiben engem nem zavart, hogy gyakorlatilag mindenki összejön valakivel, abban a helyzetben zsák megtalálja a foltját. Jók voltak az új karakterek, a kaminoi Jedi nagy húzás volt, de jó Ny és Altis bandája is. Ja, és az a Scout, aki a Yoda könyvben már szerepelt… Traviss szokásos húzása ismét bejött. Nagyon tetszett az új világ, Palpatine világának felvázolása, a félelemre és besúgásra épülő Birodalom ábrázolása. Mint ahogy nagyon bejött a mandalore-i kultúra, társadalmi viszonyok felskiccelése is, bónuszként a Halálosztaggal. A könyv stílusa, olvashatósága továbbra is zseniális, a felvetett gondolatok a jedikről, sithekről, klónozásról, a köztársaságról továbbra is nagyon durvák. A Nullások talán kicsit kevesebb szerepet kaptak, mint korábban, de a fő vonal egyértelműen Darman vívódása... ami nekem ezúttal kevésbé jött be. De a legeslegnagyobb bajom talán mégiscsak az, hogy a történet NINCS BEFEJEZVE!!! Traviss következő kötete süllyesztőbe került, így soha nem tudhatjuk meg, Darman elmegy-e a fiáért, s hogy miként jönne ki a Jedikkel a bázison…

S még két dolog: Traviss bónuszként még egy dolgot is zseniálisan belecsempészett a korábbi EU-ból: a Plett kútját az Alkonybolygóból, másrészt meg mekkora ötlet már, hogy Jaing (az egyik nullás mélységi felderítő) csinál egy vírust, ami a Galaxis összes számlájáról havonta leemel egy kreditet… Milyen király lenne egy ilyen hacker nekem is: mondjuk a Föld összes bankszámlájáról havi 1 forintot átutalna saját számlámra…

Sajnálom, hogy vége, de még jobban, hogy nincs lezárva.


.

Jajjjjjjjjj de jó, hogy benéztem ide!!!

Kiakartam már panaszkodni magam valahol, basszus ez itt a testhez álló hely Rákaptam az utóbbi időben a Star Wars könyvekre, vettem gyorsan párat a Szukitsnál aztán gyorsan elolvastam ezt azt. Nos ez A végzetes szövetség, meg a Mindor árnyai kegyetlen szar egy könyv, még ponyvához képest is.... Olyan szinten követhetetlen, értelmetlen unalmas és cselekmény nélküli, hogy azt én el nem tudom mondani... Ezzel szemben a Bane-trilógiát és Revant halál bekajáltam, azok nagyon durván bejöttek

Most még pár hétig az államvizsgámra kell készülnöm, egyszer már megbasztak a jószándékúak, de utána jön az Árulás és a Halálcsillag, remélem azzal jobban járok...

purple rain írta:

Jajjjjjjjjj de jó, hogy benéztem ide!!!

Kiakartam már panaszkodni magam valahol, basszus ez itt a testhez álló hely :)Rákaptam az utóbbi időben a Star Wars könyvekre, vettem gyorsan párat a Szukitsnál aztán gyorsan elolvastam ezt azt. Nos ez A végzetes szövetség, meg a Mindor árnyai kegyetlen szar egy könyv, még ponyvához képest is.... Olyan szinten követhetetlen, értelmetlen unalmas és cselekmény nélküli, hogy azt én el nem tudom mondani... Ezzel szemben a Bane-trilógiát és Revant halál bekajáltam, azok nagyon durván bejöttek

Most még pár hétig az államvizsgámra kell készülnöm, egyszer már megbasztak a jószándékúak, de utána jön az Árulás és a Halálcsillag, remélem azzal jobban járok...

Na látod, egy újabb érv a FilmFórum mellett...   

A Végzetes szövetség nekem iszonyat bejött (még anno xpressen írtam róla), nagyon tetszett az a hihetetlen sokszínűsége. Imádom a Régi Köztársaság korát, Satele Shan az egyik kedvenc Jedim, a könyv végén meg mekkora már, hogy a Jedi mellé egy Sith-tanítványt, a Sith mellé meg egy Jedi padawant írtak. No meg ne felejtsük azt a több tíz oldalas fénykardpárbajt a könyv első harmadának végén. A Bane-trilógia a valaha megírt egyik legjobb SW könyvsorozat, a Revan is zseniális, de nálam egy szinten van a VSZ-szel...

Majd ha olvasol, néhány gyorsjelentést kérek. Elég a szar meg a jó is...

R2-D2 írta:

téglagyári megálló írta:

A Hűség és a Válaszutak offline kapható? Ez a kettő Zahn még nincs meg.
Egyébként a Válaszutak óta már írt egy újabbat, idén jelent meg "Scoundrels" (kb. gazemberek) címen.

Mindkettő csak a Szukitson kapható, megnéztem.

Elolvastam újra a Zahn-könyvekről írtakat, újra bezsongattak, úgyhogy most már muszáj lesz beújítanom őket valahogyan!

.
Szép új világ

Jó pár éve, amikor először olvastam ezt a könyvet, annyira nagy hatással volt rám, ahogy körülöttem levő világ vonásaira ismertem rá benne, hogy utána sokszor lett hivatkozási alap, itt is és az X-en is, és kíváncsi voltam, sikerül-e most, ennyi év után valami újat találnom benne. Ez elmaradt, de attól még a társadalmi tükör ugyanúgy működött.

A XXVI.századra a nyugati társadalomban egyeduralkodó lett a fordiánus nézet, mint a tökéletesen hatékony, mindenki számára boldogságot nyújtó együttélés záloga. A társadalmi rendben mindenkinek megvan a rögzített funkciója, mindenkinek a társadalom öt szintjén belül, és a világ irányítói gondoskodnak róla, hogy ezt a rendet semmilyen osztályellentét, kudarcélmény, érzelmi sokk vagy bármilyen egyéb hatás negatívan befolyásolja és rombolja. Természetesen ebben a világban elképzelhetetlen, hogy a nők csak úgy össze-vissza szüljenek mindenféle gyerekeket, ezért a társadalom tagjait a tudomány eszközeivel alkotják és nevelik olyanra, amilyenre a társadalomnak szüksége van, és bármiféle családi kapcsolatra való utalás jobb esetben nevetség, rosszabban megbotránkozás tárgya lehet csak. Az ilyen "eretnekségek" (már ha a vallás Ford tiszteletén túl nem lenne ugyanúgy tiltott) a társadalmon kívül, afféle rezervátumokban maradtak csak fenn. A társadalmon belül a nők többsége mesterségesen meddő, ami lehetővé teszi -kiegészítve az éveken át tartó tanításokkal-, hogy az emberek szabadon, kötöttségek nélkül legyenek egymáséi, élvezzék egymás testét, a fennmaradó időben pedig az érzelemmérnökök segítségével fejlesztett szórakoztatóipar termékben leljék meg a boldogságukat, a fennmaradó időben pedig a szóma -egyfajta nyugtató- és kábítószer- fogyasztásában keressenek menedéket esetlegesen felmerülő problémáikra. Azonban ebben a világban is előfordulhatnak olyan egyedek, mint az érzelemmérnök Bernard, aki nem találja a helyét a struktúrában, és őt is egyre kevésbé látják szívesen benne, mint különcöt. A száműzetés fenyegető réme elől a férfi egy igazi szenzációval kíván megmenekülni, mikor is egy kirándulás alkalmával talál egy nőt, Lindát, aki a társadalomban nőtt fel, fordiánus elvek szerint, de egy baleset miatt egy rezervátumban ragadt, és két évtizedig ott élt a fiával, Johnnal, Bernard pedig úgy dönt, hogy elviszi őket a társadalom központjába, Londonba. Az amúgy is a saját komplexusaival küzdő Vadembernek hatalmas sokk az egyensúlyi társadalommal való találkozás, egy jobban émelyíti és taszítja a mesterségesen generált boldogság üressége és értelmetlensége, és ezek így együtt mindenki életére hatással lesznek.

Ahogy látszik, a könyv két jól elkülöníthető részre oszlik: a társadalom bemutatására, valamint Bernard és John történetére. Ez utóbbi volt az, amiből elsőre alig marad meg valami, és másodszorra sem volt különösebben érdekes. A Vadember elmerülése a számára erkölcstelen és művi társadalomban, az ezen nyomában járó érzelmi sokszögek, és az olyan, korábban ismeretlen érzések megjelenése, mint a féltékenység, csak kb. olyanok ebben a környezetben, mint a könyvben leírt szórakoztatóipari termékek, a tapik (abban a kiadásban, amit most olvastam, szenziknek hívják őket, de a tapi nekem jobban tetszik) egyikének a cselekménye. Kellenek, hogy a társadalom amúgy is nehezen elfedhető visszásságai napvilágra kerüljenek, és a mindkét oldalról kitaszított John története kellően tragikus véget érjen, de inkább csak átkötésként szolgálnak a világról alkotott kép, kétségek és vélemény egyes állomásai között.

Az egyensúlyi társadalom leírása, módszerei és eszközei viszont egy cseppet sem lettek kevésbé taszítóak, borzongatóak vagy éppen iszonyatosak... Huxleyra a mű születése előtt több esemény, korabeli regény, nézet is hatott, és gyakorlatilag ezeket gondolta tovább, felvázolva, hogy szélsőséges esetben ezek milyen világot eredményezhetnek. 1932-ről beszélünk; Ford név szerinti "istenítése" miatt adja magát a futószalag mellett végzett munka és a tömeggyártás hatása, ami az épphogy kihevert gazdasági válsággal együtt egy soha nem látott fogyasztási hullámot eredményezett. Az is látszik, hogy nem lehetett/volt túl nagy véleménye az akkor még csak a szárnyait bontogató tömegmédiáról, a hollywood-i filmek világáról és a reklámiparról sem. Előbbiekből adódik, hogy az egyensúlyi társadalomban egyedek helyett egymással többé-kevésbé jól helyettesítő alkatrészekre van szükség, az alantasabb tömegmunkákat pedig nem csak lehetséges, hanem szükséges is, hogy ugyanúgy tömeggyártott emberek végezzék, akiknek mondjuk semmi más dolguk nincs, mint egy-egy munkafázist csinálni egész életükben, és felesleges arra energiát fordítani, hogy mondjuk szépek legyenek. Az öt kaszt között, ami Epszilontól Alfáig felfelé a csoport feladatainak összetettsége és egyénisége szerint lett kategorizálva, minimális az átjárás és a kapcsolat. Mindenki arra lett kondicionálva, hogy a saját kasztján belül érezze jól magát, a saját kasztjának kitalált feladatokban teljesedjen ki és a saját kasztja számára kitalált szórakozási formákkal töltse a pihenőidejét. De a kondicionálás -mint éveken át tudományos alapossággal megtervezett alvásterápiás oktatás, gyakorlatilag tudatprogramozás- az élet minden területére kiterjed, például hogy hogyan viszonyuljanak a természethez, mit tegyenek, ha elszakad a ruhájuk, vagy hogy hogyan jelent minden gondjukra a szóma. Nincs kényszerítés semmire, egyszerűen "csak" úgy alakították ki a körülményeket, hogy az emberek maguktól is azokat a döntéseket hozzák meg, amiket a társadalom egyensúlyának zavartalansága elvár tőlük.

Bár Huxley csak a csíráit látta, de szerintem kiválóan ismerte fel a motívumokat, amik mentén a globalizált fogyasztói társadalom elburjánzott, és ezekre volt elsőre is nyomasztó ráismerni, látni, hogy azok "rossz" kezekben hova fajulhatnak, és ugyanez másodszor sem volt jó érzés. A kasztrendszer nem újdonság, a hódítások és a gyarmatosítás során mindig is jelen volt, ahogy a globalizációnak is vannak vesztesei és nyertesei, így itt legfeljebb annyi az érdekesség, ahogy a kasztok közötti viszonyokat nem tiltások és fenyegetések, hanem a kondicionálás határozza meg. Ha már kondicionálás, igazából mindenfajta ideológiai oktatás és nevelés megfeleltethető enyhébb kondicionálásnak, és ha közeli viszonyítási pontot keresünk, elég a hitleri Németországra gondolni, hogy az milyen hatásos is tud lenni, de napjainkban is van azért kevésbé központosított formája: a reklám, tágabb értelemben pedig a tömegmédia, a tévé, mely a Szép új világ írásakor még csak kísérleti technológia volt. A változatos manipulációs eszközökkel egyre hatásosabbá tett kisfilmek, akár a műsorokba elrejtve, amiket napjában többször is látunk/hallunk segítenek fenntartani a fogyasztás magas szintjét, ahol az embernek már fel sem tűnik, hogy az egyik reklám hatására degeszre zabálja magát, majd a másikéra már nyúl is valami emésztéskönnyítő felé, hogy tovább folytathassa a falást (nos igen, aki ebben a példában az Éhezők viadalára is ráismert, az nem a véletlen műve...). Meg egyébként is a műsorok, mint az egyszerű tömegek egyszerű szórakozására tervezett termékek, azok talán nem képesek és alkalmasak a befolyásolásra, ha mást nem arra, hogy az unalom szabad gyökeit lekösse, amik enélkül mindenféle problémát okozhatnának? Mindennek a csúcsán vannak a tapik, az egyre több érzékre ható, de tartalom és még akár történet nélküli ingerorgiák... és kérem, ne is próbáljon senki úgy csinálni, mintha nem lehetne ezekben ráismerni Hollywood szuperprodukcióinak jelentős részére, melyek evolúciója kitermelte magából az új Transformerst! És ha ezek sem bizonyulnak elégnek a problémák átmeneti elfedésére, még mindig ott a rengetegféle nyugtató, enyhítendő az idegi feszültséget. És így tovább... Íme, egy társadalom vázlata, amelyiknek vezetői, irányítói gyereknek tartják a tagokat, ami szintén sokszor volt már így a történelemben, de talán a tagok többségének ez még soha nem volt így jó és kényelmes is ebben a nagy információs zajban és a rájuk nehezedő felelősségben...

A könyv két legjobb része rögtön az eleje, ahogy a társadalom felépítését és a kondicionálás folyamatán kíséri végig a könyv az olvasót, a másik pedig a társadalom rendjét és egyensúlyát felügyelő Musztafa Mond és John filozófiai beszélgetése az egyensúlyi társadalom lehetőségeiről és korlátairól. Ezt a két részt mindenképpen érdemes el- vagy újraolvasni időnként, hogy az idő előrehaladtával még milyen párhuzamok mutatkoznak meg. Bár nekem már ennyi is elég volt...

Niwrok írta:

.
Szép új világ

A könyv két legjobb része rögtön az eleje, ahogy a társadalom felépítését és a kondicionálás folyamatán kíséri végig a könyv az olvasót, a másik pedig a társadalom rendjét és egyensúlyát felügyelő Musztafa Mond és John filozófiai beszélgetése az egyensúlyi társadalom lehetőségeiről és korlátairól. Ezt a két részt mindenképpen érdemes el- vagy újraolvasni időnként, hogy az idő előrehaladtával még milyen párhuzamok mutatkoznak meg. Bár nekem már ennyi is elég volt...

.

Nincs mit hozzáfűznöm, az egész jelenkori civilizácó egy részének borzongató látomása a könyv. Már csak a meddőség és az abból eredő dolgok hiányoztak - igaz, a kínaiak próbálkoztak születés szabályozással, ha nem is egészen így.

Kizárt dolog, hogy erre nekem most lesz időm, de halvány emlékeimet remekül előhoztad.

Köszi!   

.
Holtak Szószólója

Háromezer év telt el a hangyok lerohanása óta, melyet az emberek a korábban a hangyok által lakott világok benépesítésével töltöttek, anélkül, hogy újabb értelemmel rendelkező fajjal találkoztak volna. A hangyok fenyegetése már rég a múlté, az idők során Ender győzelme csak egy értelmes faj kíméletlen kiirtásaként maradt fenn a kollektív emlékezetben, és azok a könyvek, melyekben Ender (álnéven) megfogalmazta a saját bűntudatát, a hangyok gondolkodásmódjának bemutatásán keresztül pedig figyelmeztette az embereket az idegen fajokkal való kapcsolat felelősségére, azóta általánosan elismert vizsgálati szempontokká, szabályokká váltak. Ender az eltelt években, mint a Holtak Szószólója, egy új társadalmi szereplő első, azóta pedig egyik képviselője lett, akik azt a feladatot vállalták, hogy felkérésre beszélnek az elhunytakról, de nem a "halottakról vagy jót vagy semmit" jegyében, hanem arról, amilyenek valóban voltak, és amiért úgy éltek és úgy haltak meg, ahogy. Emiatt Ender annyit járt a világok között, és közben annyi generációt hagyott maga mögött a számára csak pár hetesnek vagy hónaposnak tűnő utazásai során, hogy kiléte feledésbe merült, kivéve a mindig vele tartó nővére számára. A dolgok akkor változnak meg gyökeresen, amikor új faj bukkan fel az emberiség látókörében, az ún. "malackák", akiknek vizsgálatára alakult katolikus berendezkedésű kolónia egyik lakóját az évekig békésnek tűnő lények brutális kegyetlenséggel megölik. A haláleset kapcsán felkért Szószólók közül Ender tartózkodik a legközelebb, aki nehéz szívvel, de többszörös kíváncsisággal telve indul el az útra, remélve többek között azt is, hogy egy régi ígéretének is eleget tehet. Az Ender számára csak két hetesnek tűnő út alatt a Lusitanián 22 év telik el, és amire odaér, a helyzetet tovább bonyolítja nem csak az érintettek életének alakulása, de egy újabb, a malackák által elkövetett gyilkosság is.

Bocsánat, ha egy kicsit jobban belementem a történetbe, mint amennyire SPOILER!-figyelmeztetés nélkül illendő lett volna, de szerettem volna legalább címszavakban kitérni a visszautalások sokasága ellenére is különálló könyvként kezelhető Holtak Szószólója minden szálára... majdnem mindre. Igen, "különálló", hiszen az író, Orson Scott Card a könyv előszavában le is írja, a Végjátékot csak az előzmények magyarázatára szánta, hogy az eredetileg tervezett könyvben (azaz ebben) már ne kelljen hosszú oldalakat erre fordítania. Ezért hiába a "Végjáték 2." alcím, nehéz a Holtak Szószólóját folytatásként értelmezni, évezredek távolságából ez nem is nagyon lehetséges, inkább csak a Végjáték egy alap, amire a Holtak Szószólója épült, felhasználva a múlt néhány darabkáját.

Ender maga is egy ilyen őskövület, akit az emberek gyűlölnek a tetteiért, ugyanakkor kvázi istenítenek a gondolatai élességéért, azért az analitikus megértésért, amit a fajok felé tanúsít... persze anélkül, hogy tudnák, ő írt Démoszthenész neve alatt. Jelenlegi szerepében, Szószólóként pedig ugyanazokat a képességeit kamatoztatja, amiért annak idején Graff ezredes kiválasztotta és amiket az Akadémia évei alatt tovább csiszolt: hogy legyen elég empatikus ahhoz, hogy fel tudja deríteni, rá tudjon érezni az "ellenfél" taktikáira, ugyanakkor ez az empátia ne akadályozza abban, hogy fájdalmat okozzon a gyászolóknak, a közösségnek, amiben az elhunyt élt, amikor tényszerűen beszél a halottról és cselekedeteiről. Egy Szószóló így gyakorlatilag egyszerre nyomozó és pszichológus, aki teljes felhatalmazással és betekintéssel lehet az elhunyt környezetének emberi kapcsolataira, próbálva feltárni a bűntudat, a kétségek, a harag vagy a megvetés "gócait", titkokat, amik kimondatlanul az élőkre nehezednének. Talán mondanom sem kell, hogy ezzel a Szószólók konkurenseivé válnak a Lusitania kolóniáján igencsak erős jelenléttel és támogatással rendelkező katolikus egyháznak, ugyanakkor az érintettek sem feltétlenül tűrik jól, ha egy idegen a lelki sebeiket kezdi el vakargatni akár évtizedes távolságokból, Ender így nem csak a saját konfliktusaival kénytelen megküzdeni a Lusitanián, hanem azokkal is, amik az űrhajója kikötésekor "konyhakészen" várják.

A könyv stílusa a fentiek miatt nem sokat változott, a jelentős részeit továbbra is az teszi ki, ahogy az egyes szereplők gondolataiban, érzéseiben vájkál, legfeljebb annyi a különbség, hogy a Végjátékban Ender belső monológjai voltak túlsúlyban, ahogy próbált megoldásokat találni az elé görgetett, egyre nehezedő problémákra, ezúttal a több szereplő miatt ez gyakrabban testesül meg párbeszédekben. Ahogy akkor, úgy most is remekül átjön a pszichodráma, hogy mondjuk egy szereplő hogyan hozott olyan döntést még az első malacka-gyilkosság idején, ami taccsra vágta nem csak a saját életét, hanem a gyerekeiét is, úgy, hogy erről nem csak maga a család, hanem a közösség tagjai, például a boncolásokat végző orvos is bőszen hallgat, és aki inkább elhisz egy orvosi csodát, mint az "egyszerű" választ a kavargó kérdésekre.

Aztán a malackákat se hagyjam ki, mert az ő szerepük is megkérdőjelezhetetlen Ender szószólói tevékenységében, a társadalmi berendezkedésük, szokásaik, az emberekkel való kapcsolatuk, de még a bolygójuk jelenlegi állapota és a múltja is tényezővé válik. Érdekes volt például, ahogy az idegenek kategóriákba lettek sorolva, amiben fontos a malackák elhelyezése, hiszen, ahogy a linken is olvasható, "Csak Varelsék ellen folytatott háború tekinthető jogszerűnek". Card pedig egyszerre foglalkozik a vallás és a tudomány folyamatos vetélkedésével, de még olyan tudományon belüli kérdésekkel is, hogy egy megfigyelés hogyan változtatja meg a megfigyelés tárgyát, például hogy a malackák kultúráját hogyan kezdi "szennyezni" az emberi kultúra, eleve azzal, hogy emberek élnek mellettük, ketten pedig kijárnak hozzájuk, és kérdéseket tesznek fel, ami lehetetlen anélkül, hogy ne beszélnének mondjuk a saját társadalmi viszonyaikról, eszközeikről... melyeket azonban a Galaktikus Tanács súlyos szankciókkal sújtana, ha tudna róluk. A tudósoknak tehát úgy kéne végezni a munkájukat szenvedéllyel, hogy napokra/hetekre el kell szakadniuk tőle, úgy kéne eredményeket produkálniuk és kielégíteni a tudóstársak kíváncsiságát, hogy ennek érdekében a legjobb lenne, ha semmit sem tennének, és úgy kéne bizalmat kiépíteniük a malackákkal, hogy nem avathatják őket a bizalmukba, miközben amúgy a kolónia biztonsága és jóléte (élelmezése, kényelme, stb.) is leginkább rajtuk múlik. Hát... erre mondják, hogy "Sok sikert!".

Ahogy a megfigyelés a megfigyelés tárgyát, úgy a könyv megítélését is biztosan befolyásolta valamennyire nálam, hogy a Végjátéknál a film "ellőtte" a történet izgalmát, a Holtak Szószólója pedig egy számomra új küldetést fedett fel Ender történetéből, ami egyszerre volt egy többrétegű krimi, filozófiai értekezés és pszichológiai esettanulmány is, így bár közel sincs annyira monumentális és epikus, mint a Második Hangy Háború "hősének" története, nekem mégis egy kicsivel ez tetszett jobban.
.

Niwrok írta:

.
Holtak Szószólója

Ahogy a megfigyelés a megfigyelés tárgyát, úgy a könyv megítélését is biztosan befolyásolta valamennyire nálam, hogy a Végjátéknál a film "ellőtte" a történet izgalmát, a Holtak Szószólója pedig egy számomra új küldetést fedett fel Ender történetéből, ami egyszerre volt egy többrétegű krimi, filozófiai értekezés és pszichológiai esettanulmány is, így bár közel sincs annyira monumentális és epikus, mint a Második Hangy Háború "hősének" története, nekem mégis egy kicsivel ez tetszett jobban.
.

Köszi az ajánlót, egyelőre nehezen értelmezem a háromezer éves időugást egy élő Enderrel, da ha valaha elovasom a Végjátékot, ezt is el fogom.

Az írás meg szokás szerint király!

R2-D2 írta:

Holtak Szószólója

...egyelőre nehezen értelmezem a háromezer éves időugást egy élő Enderrel...

Mint időutazásban "jártas" személynek , gondolom nem mondok újat az időtágulással és az ikerparadoxonnal, ami magyarázni próbálja a Matuzsálemet is túlszárnyaló Endert... még ha ekkora különbségeket, 600-szoros eltérést azzal sem igazán lehet indokolni.

Az időtávnak viszont inkább a dramaturgia szempontjából van jelentősége, hogy Cardnak lehetősége legyen csak azokat a szálakat, "maradványokat" megtartani, amikre szüksége volt.
.

Paul S. Kemp: Áramlatok


Néhány nyári hónap kihagyás után (mert a nyár nem olvasásra való) kiéhezve vetettem bele magamat kedvenc univerzumomba, és gyakorlatilag találomra választottam az elmúlt hónapok 4 új megjelenése közül. A választás csupán annyiban volt tudatos, hogy tudtam, van az Áramlatoknak folytatása is, s tudtam, hogy ha elmerülök Jaden Korr történetében, nem kell egy könyv után búcsúznom tőle… Másrészt meg – motivációnak sem utolsó – ez az első könyv (általam olvasottak közül biztosan) a SW univerzumon belül, amiben időutazás szerepel. Sokáig elképzelhetetlen és erőltetett dolognak tartottam már magát az ötletet is, de ahogy olvastam, minden ellenérzésem elmúlt. A két idősík eseményeinek nagy része, karakterei külön-külön, majd azok egy térbe hozása mind nagyon jó lett, a két Jedi találkozása pedig „sporttörténelmi esemény”.

A sztori két szálon indul: 5000 évvel a SW univerzum nulladik évének számító yavini ütközet (az első Halálcsillag elpusztítása) előtt egy bizonyos Relin Druur nevű jedi és tanítványa,  Drev Hassin egy sithek által birtokolt, különleges áruval megrakott teherhajó elpusztítására készül. A nagy hajót nem más vezeti, mint az a Saes Rrogon, aki Relin előző padawanja volt, de elbukott és a Sötét Oldalt választotta, rakományuk pedig az ún. lignan nevű ásvány, amiért a Sith képes volt egy hold összes élőlényét kiirtani. Ez az ásvány felerősíti a sötét oldal hatalmát, még a teljesen tiszta és erős jediket is megszédíti a közelsége – így Relin mindenáron meg akarja akadályozni, hogy ez az anyag a hatalmas sith vezér, Naga Sadow kezébe kerüljön. Akár az élete árán is. Nekem egyértelműen ez volt a jobb, izgalmasabb szál.

A másik szálon a yavini csata után 41-ben egy Jaden Korr nevű jedi látomásában megjelenik egy fagyos bolygó, ahonnan rég halott jedik hangján segélykérő üzenetet kap. Őszintén meglepődtem Mara, Kam Solusar szereplésén, valahogy nem igazán voltam felkészülve a Jedi visszatér utáni eseményekre (nem is néztem utána, mikor is játszódik a könyv), fura volt a korábbi szereplők haláláról értesülni. Fura volt, hogy ilyen rövid idővel Yavin után már több jedi és egy újabb sith is futkos a galaxisban, fura volt a Kell Douro nevű anzati lény minden perce a könyvlapon. Egyszerűen meghaladta a képzelőerőmet, amire az a lény képes volt és főleg amit amiért tett: ráadásul felépített szerepéhez képest meglehetősen ócska finálét kapott. A két történet közül egyértelműen az előbbi tetszett jobban, a régi idők eseményei valahogy természetesebben hatottak az univerzumon belül – aztán az is lehet, az egész a tudatalattim műve: bár még nem ismert az EP VII cselekménye, vélhetően Jaden Korr és az ő világa nem marad a kánon része.

Az időutazás ezzel a sérült hipertér-alagúttal zseniális, Relin és Jaden találkozása viszont totál kiaknázatlan. Annyira vártam, hogy valami komoly kis beszélgetés legyen kettejük között a jediség mibenlétéről, az erőről – ehelyett láttam két makacs, a saját feje után menő jedit, akik mindketten a világos és sötét oldal közötti vékony határon táncolnak, de minderről mondanivalójuk nincs egymásnak. Az új figurák viszont bejöttek, a Solora erősen hajazó Khedyrin és az erőérzékeny Marr a Falconra erősen hajazó Junkeren jó páros, a sith hajó, annak legénysége és őrsége szintén tetszett. A finálé két helyszínénél ugyanakkor fordult a kocka: Relin tettei, az egész lignanos harc nagyon nem jött be, míg Jaden felfedezése az erőérzékeny klónokról annál jobban tetszett.

Mert valaki néhány hajdani jedi és Palpatine génállományából lényeket klónozott. Félig jedik, félik sithek ők, önmagukban borzasztó veszélyesek a Galaxisra – no, hogy ez most kellett-e nekünk mint új fenyegetés és ennek lesz-e létjogosultsága az új kánonban, mindenki döntse el maga. Én mindenestre elolvasom a folytatást, talán már némileg kevesebb lelkesedéssel.


.