Niwrok írásai 1.0

.
Bates Motel S3



"Szerintem egyikünkkel valami nagyon nincs rendben, és kezdem unni a feltételezést, hogy az a valaki én vagyok!"

Bár az előző évadban a Bates Motel vesztett valamennyit abból a parás-horroros hangulatból, amiért az első évadot szerettem, drámasorozatként legalább annyira megállta a helyét. Ilyen kevés szereplővel ilyen összetett kapcsolatokat szerintem nem nagyon mutatott be még sorozat, és ahogy már mondtam, van abban valami zseniális, ahogy a jól ismert alaphelyzetet lépésenként közelítjük meg, azt, amikor Norma, ez a most még energikus, de súlyos terheket cipelő nő "leköltözik" a pincébe.

Azzal, hogy sok szereplő számára örömteli, mégis talán meglepő módon az előző etap úgy zárult, ahogy, átmeneti nyugalom jön el a Bates-családban, olyannyira, hogy a mostanra már félig kész elkerülő út látszik a legnagyobb fenyegetésnek az életükre és a nyugalmukra nézve. Ezért az ősz közeledtével, amikor kiderül, hogy Normannak talán még mindig nem lenne túl szerencsés ekkora közösségbe járnia, Norma egy ötlettel két legyet akar ütni: kinevezi Normant a motel vezetőjének, amit Emma segítségével szerinte ketten is meg tudnak oldani, és közben még magántanulóként fel is tudnak készülni a vizsgákra, majd az érettségire, ő pedig addig, kicsit kitanulandó a szakmát, beiratkozik főiskolára. Elméletben ez talán jól hangzik, de megbicsaklik azon a ponton, hogy Norma egy fontos dolgot elvesztett, ez pedig a bizalom Norman iránt. Eddig a fiút úgy kezelte, mint egy beteget, akinek vannak időnként ilyen "ájulásai", amik kiesnek az emlékezetéből, de gondos ápolással és felügyelettel ezek veszélyessége minimalizálható, mostanra viszont Norman nem nagyon tud olyat tenni, hogy amögött az anyja ne sejtsen hátsó szándékot. Ezzel az a fura helyzet áll elő, hogy érzelmileg és kötődésben Norma eltolódni látszik Dylan felé, csak hát ő sincs annyit otthon, mint előtte, mert éppen az ismételten felbukkant "nagybátyját" rejtegeti a kis hegyi kunyhójában.

Még mindig az a sorozat legjobb eleme, ahogy Norman és Norma kapcsolatát alakítják, mindig egy lépéssel közelebb az elkerülhetetlenhez. Ez az évad abban hoz újat, hogy az eddigi titkolózás helyett a gyanakvás és a vádaskodás lesz a meghatározó kettejük viszonyában. Normannél a ládában töltött órák sokkjának hatására ledőlt az a tudati gát, ami miatt elfelejtette azokat a dolgokat, amiket az "ájulásai" alatt tett vagy tapasztalt. Még mindig vannak dolgok, amik nem tudatosodnak benne, de a hasadt személyisége, a benne élő Norma egyre többször jelenik meg nála hallucinációként (nagyon tetszett Vera Farmiga ebben a kettős szerepben), akként a gondoskodó, minden problémát megoldó anyaként, akire Norman vágyik, és amit az igazi Normától egyre kevésbé érzi, hogy megkap. Norma körül ugyanis egyre több a férfi, akiket a fiú riválisnak lát az anyja szeretetéért, figyelméért, miközben ő maga egyre jobban elszigetelődik, és szinte már csak Emma marad, de nála sem lehet biztos benne, hogy meddig. Norma ezzel párhuzamosan érzi, hogy ő maga tartsa kontroll alatt Norman állapotát, és ahogy más esetekben is, a halogatás, a menekülés és a dühös tagadás taktikáit váltogatja, de ahogy ő maga egyre többször rákérdez, hogy ha egyszer a fia kezelhető, akkor miért nyomoz utána a legkisebb gyanús jelre is, másrészt ahogy egyre többen és egyre durvábban hozzák tudomására, hogy Normannel valami nagyon nincs rendben (most aztán Dylannek is van alkalma átértékelni Norma erőfeszítéseit, amiket nap nap után tesz Norman mellett), ezek a játszmák egyre kevésbé működnek.

Ezt festi alá és valamennyire alakítja is a múltkor Vice Pine Bay-re keresztelt bűnügyi rész, ami szerencsére jócskán alábbhagyott, és az is sokkal jobban kapcsolódik a Bates-családhoz, mint legutóbb. A két nagy fűültetvényes dinasztia Dylan és Romero segítségével mostanra "kigyomlálta" egymást, így a sheriff elérkezettnek látja az időt, hogy az egész várost megtisztítsa, ami egyfelől többeknek nem tetszik, másrészt így sem marad a város bűnszervezet és mindenható keresztapa nélkül, ezúttal Bob Paris személyében. A gond csak az, hogy egy súlyos üzleti titkokkal teli pendrive-nak lába kél, ami végül Normánál köt ki, aki már amúgy is vert helyzetében úgy érzi, a dolgok akkor sem lehetnek rosszabbak, ha "üzleti" ajánlatot tesz Parisnek... mintha az ilyen kaliberű, a hatalmi vákuumban éppen megerősödő fickók jól tűrnék, ahogy megzsarolják őket. Norma tovább feszegeti hát a Romero tűréshatárát, aki viszont a halmozódó hazugságok, a pozícióját fenyegető választás és DEA-ügynökök mellett (nyilván ők sem hagyják szó nélkül, hogy fél White Pine Bay a fűtermesztésből gazdagodott meg) ezt egyre kevésbé tűri jól. Pedig még Dylan is jó útra tér, és ha már kitanulta a szakmát, akkor törvényesen az orvosi célokra eladható max. 99 tő vadkendert akarja termeszteni... de persze ez sem maradthat sokáig így Caleb ismételt felbukkanása után, ami az akciózások mellett egy régóta érlelődő drámai szálat is a történetbe hoz.

Nekem jobban bejött ez az évad, mint az előző. Azt nagyon elvitte a drog körüli kavarás és az egyéb töltelékjelenetek az évad közepén, míg inkább csak az utolsó három-négy rész foglalkozott jobban Normannel. Most ilyen gond nincs, az évad végig pörög, még üresjáratot sem nagyon éreztem benne, és a Norma(n)-szálat épp csak addig hagyjuk el, amennyire az amúgy is szükséges és jól esik a feszültség és az összegubancolódó szálak miatt. Ahogy olvastam, a sorozatnak talán nem olyan jó a nézettsége, mint várták, de most úgy néz ki, mégis két évadot rendeltek belőle előre. Várós!

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
A nagy dobás / The Big Short

Mindezzel együtt az a véleményem, hogy ez a film maga a bemutatott bankrendszer szimbóluma: ennyi jó színésznek (nem írtam róluk, de ismerem őket, és nem csak beleéléssel, de biztosan hitelesen is játszottak, megformálva az eredeti személyeket), egy ilyen mélyreható témáról, ami ennyire közvetlenül érintette a nézői életét, ugyan ki merné megmondani, hogy egy hol szájbarágós, hol nevetséges, a végére meg túlbonyolított katyvasz, ami tele van felesleges jelenetekkel? Amin az emberek nevetnek, mint a Wall Street farkasán, miközben szörnyülködniük kéne, hogy anyám, tényleg ekkora idióták vagyunk?! "Too Big to Fail", ez lehetne ennek is a szlogenje... és így meg sem állt az Oscar-jelöltségig...


6,5/10
.

Egyelőre csak annyit, hogy nekem ennél ugyan jobban tetszett, de én sem értem az Oscar jelölést. Úgy látszik, az idei év az ilyen érhetetlen nominálások éve...

Próbálok hosszabban is megnyilvánulni majd, addig is annyit róla, hogy egy tök jó és érdekes téma borzasztó módon előadva.


.

R2-D2 írta:

A nagy dobás / The Big Short

...egy tök jó és érdekes téma borzasztó módon előadva.

Igazából ugye nálam is ez jött ki ...
.

.
Kártyavár / House of Cards S3



"Mindketten gyilkosok vagyunk, Francis!"

Bármennyire is tetszett a House of Cards már az első két évad alkalmával is, úgy alakult, hogy csak most -ahogy a többi hasonló sorozattal is jártam-, az új évadra felzárkódásként került a lejátszóba, és érdekes aktualitást ad a dolognak, hogy azt az időszakot dolgozza fel az USA politikai életéből, ami jelenleg is zajlik, a 2016-os előválasztást.

Amíg nem láttam ezt az évadot, azt hittem, a House of Cardsnak az lesz a fordulópontja, hogy most, hogy Frank Underwood -még ha egyelőre csak "biztosítókötéllel" is, nem saját jogon- feljutott a csúcsra, és innentől elfogynak az eszközei, azokkal, nemzetközi tapasztalat híján nem tudja megtartani az elnökséget. Franket a gátlástalansága, a háttérben zajló manipulációi, a simulékonysága és a gyakran hátbaszúrt szövetségesei elnökké tehették, de onnan nincs tovább. Ehhez képest, ha néha tétován és hibákkal is, de az évad során elég jól lavírozik az új szerepében is, hiszen a célja végig adott, az újraválasztás. Ennek rendelődik alá a benyújtott törvényjavaslat a teljes foglalkoztatásról (lehet, hogy vannak áthallások, de ő legalább tudja, hogy csak úgy lehet bővíteni valamit, ha a másik oldalt leépítjük, és nem lehet odaígérni, még szóban sem, egyszerre a kecskét és a káposztát), a globális helyzetben végrehajtott manőverei, kiemelten az izraeli-palesztin konfliktussal és az oroszokkal kapcsolatban, de még az is, ahogy lemondani látszik az elnökségért indulásról. Ez a kettősség az elejétől kezdve, már Russo képviselő úrnál is zavart kicsit, hogy bár a narrációkon keresztül belelátunk Frank fejébe, és elég határozottnak látszik a céljaiban, de a túl éles váltások miatt mégis úgy látszik, az eseményeket inkább a szerencse alakítja, és kevésbé ő. Ettől még remekek a politikai játszmák bemutatásai, az izraeli ENSZ-nagykövet például nagyon jó, ahogy Heather Dunbar is a pártbeli riválisaként, de persze a lényeg Lars Mikkelsen Putyinként (ki más lenne ugye, ha egyszer ott Pussy Riot személyesen, és az egész az ő politikáját képezi le?!), még ha kicsit furcsa is... Lehet, hogy csak a sorozat hangulata ragadt rám, de ebből kiéreztem némi propagandát, hogy olyan szavakat adnak Putyin megszemélyesítőjének szájába, amik tompítják a politikájának élét. A politikai thriller néha döcögve, de Frankkel együtt a vége felé egyre jobban belelendülve, az előválasztási pörgésben egészen kíváló lesz, és végülis ez volt az eredeti oka a színészek mellett, hogy elkezdtem nézni ezt a sorozatot.

Csak hát azóta annyira bejött a képbe Francis és Claire házassága, hogy még a szakmai illusztrációt is ki tudja sokszor takarni. Aki nézi a Hose of Cardsot, tudhatja, hogy ennek a kapcsolatnak a szerelemhez aligha van köze. Már elsőre is azt írtam róla, hogy "mindketten túlságosan a karrierjüknek, a küldetésüknek rendelték alá az életüket, a házasságukat ahhoz, hogy szenvedélyről és meghittségről beszéljünk az esetükben, inkább bizalminak és támogatónak nevezném a kapcsolatukat", de aki szeret képekben gondolkodni, annak a sorozat maga siet most a segítségére: "Két, egymással mindenben megegyező elemi részecske hidegfúziójának eredménye". És bármilyen zseniális karakter is Kevin Spacey Frank szerepében, hozza a megállíthatatlan politikai úthengert -tudhatóan a gyilkosságtól sem visszariadva-, a motor ebben nekem az elejétől kezdve Robin Wright és Claire, aki a kétségek pontjai irányt tudott mutatni Franknek, hogy tovább mászhassanak felfelé. Eddig. Most volt először, hogy Frank tűnt a dominánsabb szereplőnek, ami természetes is lehet, mégiscsak ő az elnök, ráadásul az ellenfelei is nagyobb kihívást jelentenek, mint legutóbb Walker. Kellemes meglepetésként többször hallottam Spacey-t úgy megnyomni a hangját az akaratát és az alá-fölé rendeltségi viszonyokat tisztázandó, ahogy csak ő tudja. Ezzel párhuzamosan pedig, ha lassan is, mindkettejüknek rá kell jönnie, hogy eljutottak arra a pontra, amikor a feljebb jutás már csak úgy történhet, ha egyikük feláll a másik vállára. Ebben pedig még az eddigieknél is ügyesebben zsonglőrködnek az írók a szálakkal, mert a nézőt könnyen magukkal ragadják az "eddigi" Claire karakterétől elég távol eső jelenetek, ahogy morális kétségeket mutat, ahogy érzelmek látszanak tükröződni az arcán, ahogy az elvi kérdések felülemelkedni látszanak a puszta gyakorlatiasságon, ahogy úgy látszik, megroppantja a felelősség és a tét terhe, elgyengíti a következményekkel való szembesülés... de igazából csak önmagát, az eddigi céljait kérdőjelezi meg, és azt, amit elért vele... Bármennyi is a sallag, ennél jobb répa nem is kellett a bot végére, legalábbis nekem; a Claire bizonytalanságával való játék, ahogy ezt Frank egyre kevésbé tolerálja, majd az a határozottság, ahogy a végén helyrehozza ezt a jellembeli hibáját, parádés... már ha a hűséget és a lelkiismeretet annak tartjuk, de Claire számára az eddigiek alapján azok, és látszik is, hogyan rémül halálra, amikor úgy érzi, ezek okozzák majd a vesztét, a zuhanását.

Szóval sallang... az most is egyértelműen Doug. Üveges szemekkel feküdt a sárban az erdő közepén, ember!!! Attól, hogy nem elég, hogy "feltámasztják", de ráadásul az első rész szinte végig róla szólt, a rehabilitációjáról, alig láttam a pipától! Négy-öt résznek is el kellett telnie, amire a szerepeltetésének egyáltalán létjogosultsága lett, addigra kerekedett ki az ő személyes dilemmája és problémája: egy olyan emberé, aki képtelen létezni anélkül, hogy Frank Underwoodot szolgálja. Nekem, aki csak ez eddigi pár jelenetnek az erejéig látták a köztük levő köteléket, nem éltünk vele együtt évekig, az évad legérthetetlenebb eleme volt -mármint azon kívül, hogy így fokozzák a feszültséget-, hogy Frank, aki értelemszerűen jobban ismeri, miért akarja ennyire következetesen parkolópályára tenni Dougot, még ha bottal is kell járnia, de elismerem, érdekes volt figyelni, Doug milyen elkeseredett és őrült manővereket tesz annak érdekében, hogy a hasznosságát bizonyítsa... A többiekkel, még ha csak átvezető jelenetek is Underwoodék játszmái közt, közel sem volt ekkora bajom; töltelékek, de annak jók, és sokszor a személyes történetük is érdekes, a hosszú, háttérben zajló események után pedig jó ütemben döntő hatást tudnak gyakorolni Underwoodék életére. Ott van például Tom, aki szintén elég furcsa utat jár be megbízott írótól bizalmasig, és a mellékszála, a kavarása a tudósítócsajjal önmagában elég uncsi, ugyanakkor általa nyílik meg az elnöki pár, látunk át a gránit repedésein, és a végén ő adja meg a végső lökést Claire-nek. Mondjuk kibírtam volna, ha rajta keresztül nem érzékeltetik újfent, micsoda ellenállhatatlan bálványa a körülötte levő férfiaknak Frank és a benne megtestesülő hatalom, mert így, harmadszor már elég felesleges volt; részemről ezt a múltkori hármasszexszel kipipáltam, Do(u)g és Meechum elég lett volna most is. A régiek közül Jackie és Remy is inkább része a cselekménynek most, mint a múltkor, sőt, az a kínosan elnagyolt afférjuk lesz most a kapcsolatuk alapja. Végül örültem, hogy sikerült visszahozni azt a remek karaktert, akit az események alakulása miatt kiesni látszott a sorozatból.

Sokszor ki szoktam emelni, hogy külsőségeiben egy sorozat mennyit képes fejlődni, hogyan lesz látványosabb, ahogy a stáb egyre gyakorlottabb és ahogy bővül a kassza, de a House of Cardsnál ilyen nincs. Mert már eddig is tökéletes volt. A külső helyszínein, a belső tereken, a jelenetek hitelességén minden centje érződik annak a 100 milliónak, amibe egy évad az óvatosabb becslések szerint is kerül. Például csak azért a pár jelenetért buddhista szerzetesek csináltak egy mandalát ide! De a legjobb benne, hogy ettől nem lesz merev, poros és száraz, mert Frank ugyan a protokoll és annak külsőségei szerint éli a napjait, de az éjszakai pár perc szabadidejében meg egy "kocka". Már eleve Tomot is egy játékról írt cikke alapján választja ki, hiába van annak amúgy nem egy bestsellere, de amikor Frank nekiállt The Stanley Parable-t játszani   ... van, akinek a rockzene hoz közelebb a szívéhez egy karaktert, nekem meg ez   .

Nem kérdés, a House of Cards ott van a jelenleg futó sorozatok dobogója közelében, és ha felállni rá pár tényező miatt még nem is tudott (és most szúrós szemmel nézek Rachelre), ha Frankhez hasonló céltudatossággal, elszántsággal és kreativitással sikerül megszabadulni a ballaszoktól, a hátráltató elemektől, ennek aligha lesz akadálya.

9/10
.

Niwrok írta:

.
Kártyavár / House of Cards S3

Nem kérdés, a House of Cards ott van a jelenleg futó sorozatok dobogója közelében, és ha felállni rá pár tényező miatt még nem is tudott (és most szúrós szemmel nézek Rachelre), ha Frankhez hasonló céltudatossággal, elszántsággal és kreativitással sikerül megszabadulni a ballaszoktól, a hátráltató elemektől, ennek aligha lesz akadálya.

9/10

Na végre!!! Örülök, hogy neked ennyire tetszett, visszaolvastam a saját írásomat, most kissé furán érzem magam az akkori értékeléssel. Utólag, majd egy évvel később sokkal szívesebben emlékszem már rá vissza.

Már hiányzik, és kb május, mire lesz felirat hozzá. De kivárom.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Kártyavár / House of Cards S3

Nem kérdés, a House of Cards ott van a jelenleg futó sorozatok dobogója közelében, és ha felállni rá pár tényező miatt még nem is tudott (és most szúrós szemmel nézek Rachelre), ha Frankhez hasonló céltudatossággal, elszántsággal és kreativitással sikerül megszabadulni a ballaszoktól, a hátráltató elemektől, ennek aligha lesz akadálya.

9/10

Na végre!!! Örülök, hogy neked ennyire tetszett, visszaolvastam a saját írásomat, most kissé furán érzem magam az akkori értékeléssel. Utólag, majd egy évvel később sokkal szívesebben emlékszem már rá vissza.

Már hiányzik, és kb május, mire lesz felirat hozzá. De kivárom.

Nem is értettem igazán azt a 75%-ot tőled már akkor sem, de mert ugye Lázár-Doug ott volt, gondoltam, valamit ennyire elcsesztek. Az első két rész után már értettem volna... de utána lassan kezdett összeállni egyfajta kép, és az rohadtul tetszett.

Te, figyuzzál... ha ennyire hiányzik... és nem akarsz "májusig" várni... német  felirattal nem jó ? De pssszt   !

.

Niwrok írta:

Te, figyuzzál... ha ennyire hiányzik... és nem akarsz "májusig" várni... német  felirattal nem jó ? De pssszt   !

Még eldöntöm.  De köszi.

Meglátom, a futó és tervezett projektjeimbe hogy fér bele, de lehet, mire végzek a cetlivel, pont május lenne...

.
Kártyavár / House of Cards S4



"Nélkülem semmi vagy!"

A 2016-os előválasztás hajrájában, Frank szempontjából szinte a lehető legrosszabbkor Claire Underwood rádöbbent arra, ami olyan nyilvánvaló volt, mégis tudat alatt oly rég keserítette már a napjait: nem lehet már Frank társa úgy, ahogy eddig. Frank az USA elnöke, úton az újraválasztása felé, ő pedig minden poszton, akár ENSZ-nagykövetként is, csak az ő segítője lehet; "Itt csak egy szék van", és ezt tudomásul véve Claire kisétált Frank életéből.

Na persze túl messzire menni, és főleg észrevétlenül nem igazán tudott, hiszen First Ladyként autókonvoj és testőrség kíséri uszályként, így gyorsan kiderül, hogy csak hazament Texasba. Frank családjáról már leesett pár információmorzsa, Claire rokonsága, az anyja viszont eddig teljesen háttérbe szorult, de azon kívül, hogy Elisabeth gyűlöli Franket, nem tartja Claire-hez valónak, és ezt a lányával való kapcsolata is megsínylette (ezért is nem tudtunk eddig róla, hogy egyáltalán létezik), túl sok most sem derül ki róla. A lényeg, hogy Claire célja mindezzel az, hogy bebizonyítsa magának, Frank hátszele nélkül is képes megszerezni és megtartani egy pozíciót, önállóan, fokozatosan építve fel magát, ha már ENSZ-nagykövetként túl hamar akart túl nagyot ugrani. Felvesz egy saját asszisztenst, LeAnnt (a Sikolyos Neve Campbellről ebben a helyzetben az jutott eszembe, hogy kiköpött Zoe (azaz Kate Mara)), és nekilát a feladatnak... csak persze ahhoz még Franknek is lesz egy pár szava. És mert az elnökről van szó, az egész elég egyenlőtlen: Claire keresi, hol törhetne be a politikai erőtérbe, kit túrhatna ki (legyen az akár egy nyugdíjhoz közeli, texasi szenátornő, Doris Jones), Frank pedig legkésőbb másnapra kihúzza alóla a szőnyeget egy laza csuklómozdulattal. Ez csak akkor látszik megfordulni, amikor Claire egy óriási lehetőséghez jut, és minden kapcsolatát, tehetségét (ide értve természetesen a ridegségét és a lelkiismeretlenségét is) bevetve egy országos jelentőségű ügyben érhet el olyan eredményeket, amire senki más nem látszik képesnek. Olyat, ami segíthet egészen új alapokra építeni a szerepét a politikai életben.

Az előző évad izgalmas vonása volt, ahogy a történet a valós politikai eseményekre, szereplőkre próbált reflektálni, enyhe USA-propaganda utóízzel. Az utóíz megmaradt, az írók viszont kezdetben épphogy az ellenkezőjét szőtték a történetbe annak, ami jelenleg zajlik; az aggasztóan alacsony olajárak és a túltermelési válság helyett a House of Cardsban a készlethiányok és az egekbe szökő árak borzolják a kedélyeket. Aztán idővel bekerültek olyan témák, amiknél talán csak a sivatag forróbb: a fegyvertartási reform, a rendőri túlkapások a feketék ellen, a hírszerzési botrányok, külpolitikai szinten pedig az Iszlám Állam parafrázisa, itt éppen ICO néven, karöltve a terrorizmussal. Ezek, a még mindig zajló előválasztás, majd a tényleges elnöki versengés, és a korábban is levő egy-két epizódos ügyek azok, amik szinte mindegyik, eddig a sorozatban felbukkant sakkbábot visszahelyeznek a táblára. Eddig is voltak visszautalgatások, visszatérő szereplők, de itt minden epizódra jut legalább kettő, egészen visszamenve akár az első évad elejére, apróságokig is, mint amilyen a halálos áldozatot követelő víztorony volt, vagy a polgárháborús megemlékezés a második évadból. Így indul meg az eddigi legtöbb szálon futó, legtöbb embert megmozgató és legnagyobb téttel bíró játszma a sorozat eddigi történetében, de nem is nagyon látom, hogy ezt hova lehetne még fokozni. Nemzetközi színtéren egymásnak feszülnek az oroszok (természetesen még mindig Petrovval az elnöki székben), az USA és a kínaiak, ott a nemzetközi terrorizmus az arabokkal, a kampányban Frank és Heather, amibe úgy a felétől becsatlakozik a republikánusok elnökjelöltje, Conway is, de a versengés Házon belül is zajlik ugye, és nem csak az elnöki házaspár tagjai között, meg hogy ennyi konfliktussal körülvéve Franknek "szinte" az életéért kell küzdenie, hanem mintha az eddigiek feszültsége ragadna át a többiekre, Frank háta mögött az emberei is rivalizálni kezdenek egymással. Például Seth és Doug között régóta van ellentét, a sajtófőnök nagyon is jól tudja, hogy Doug a belső kör tagja, ahova ő is szívesen kerülne... nem is véletlenül próbálta egy kicsit távolabb tartani Franktől a legutóbb.

Conway pedig a legmeghatározóbb új szereplőként kiváló figura, majdnem tökéletes ellentéteként Underwoodéknak, amitől egyszerre lenyűgöző és borzongató a köztük levő kontraszt. A piros sarokban ott van a fiatal, háborús veterán családapa a kisportolt testével, a szenvedélyességével és a huncut kis feleségével, bevetve a közösségi média teljes arzenálját, ahogy például megosztják az együtt töltött vidám perceiket a szavazókkal egy-egy videón... a kék sarok félhomályában meg ez a két, gránitból faragott pók szövögeti a hálóját, amiből már ki sem látszanak, csak a gonosz kis szemük vöröslik ki a szürkeségből, éppen azon lamentálva, hogy az elnöki hatalom mely eszközeivel pusztíthatnák el leggyorsabban, de azért elég fájdalmasan a riválist, aki a területükre tévedt. Már eddig is izgalmas volt figyelni, ahogy a sorozaton keresztül kicsit kitárulkozott a politika, például egy olyan rendszer furcsaságai, ahol a pártok elnökjelöltjeit és szinte minden fontosabb hivatal vezetőjét a szavazók választják, állandósítva a kampányt és a párton belüli versengést, de ahogy itt olyan dolgok merülnek fel lehetőségként a szavazatszerzésért, amikhez képest a Watergate-ügy Frank saját bevallása szerint is csak gyerekes csínytevés (mert persze ilyen a valóságban teljességgel elképzelhetetlen lenne ugye; ez csak tévé, nem igaz, hogyan is lenne más...), úgy tapsoltam a tévé előtt, mint valami hülyegyerek, és nem is csak egyszer! De azért ne felejtsük, Conwaynél volt ott egy "majdnem", mert a politikai celeb kirakata mögött Conway sem veti meg a "szürkezónás" módszereket, ha szavazatszerzésről van szó, csak ő még csábít és megken, nem fenyeget és zsarol.

Aztán még ott vannak a csontvázak... Szó volt már arról a House of Cards kapcsán, hogy mi lesz a csontvázakkal a szekrényben, amiket Frank betömködött oda az elnökség felé vezető úton, és vártuk, hogy mikor esnek ki, beteljesítve a címben is foglalt elkerülhetetlen véget. Nos, egyre inkább úgy tűnik, hogy a cím legfeljebb Frank helyzetének ingatagságát hivatott jelezni, mivel a csontvázakat felemésztette, elavulttá tette az idő múlása, szétzúzta a metró, vagy biztonságosabb helyen vannak egy sivatagi gödörben, mint voltak a szekrényben... egyet, Lucast kivéve. A volt újságíró / elítélt "terrorista" viszont mostanra eleget segített az igazságügyiseknek ahhoz, hogy hajlandóak legyenek bevenni a tanúvédelembe, és azzal szabadon engedni. Nagy szerencséjére erről sem Doug, sem Frank nem szerez tudomást, különben talán őt is gondolkodás nélkül odafektetnék Rachel mellé, így Lucas megteheti, amire minden cellában töltött napon készült. Mostanra viszont nem csak az igazság utáni vágya vezérli, hogy leleplezze Frank Underwood hullákkal szegélyezett összeesküvését, vagy hogy a tudásával okozzon kárt Franknek, hanem a személyes bosszú is, és elég elszánt hozzá, hogy ha "szép" szóval nem megy, vagy a leülepedett iszap felkavarásával, akkor ne válogasson az eszközökben. Ő megint egy példa, hogy egy hosszan felvezetett mellékszál, ami csak érintőlegesen kapcsolódik a fő cselekményhez, hogyan lesz az események hatására mégis döntő befolyással arra. De azért, hogy ne csak az ismert dolgok tegyék kiszámíthatóan fordulatossá az évadot, olyan "csontvázak" is előkerülnek, például pár kompromittáló csecsebecse Frankkel kapcsolatban, amiket valaki akár évekkel, évtizedekkel korábban tett félre, hátha jók lesznek még valamire...

A negyedik évadra már azt hittem, hogy a külsőségeket nem kell kiemelnem, mert úgyis automatikus, hogy abban aztán végképp nincs kivetnivaló; a mozifilmeket megszégyenítő képi világa minden, a díszlettel és a kellékekkel kapcsolatos igényt kielégít. De nem... arra már nem tudok mit mondani, amikor egy olyan jelenetben is képes voltam gyönyörködni, amiben aszott, sznob vénasszonyok tartottak teadélutánt   . Minden lelkesedésem és rajongásom mellett sajnos azonban a stáb nem képes elhagyni a rossz szokását: mindig van egy-két eleme az évadnak, amit nem negatívumnak mondanék, inkább csak kellemetlenségnek, mint egy köröm alá szorult tüskét. Legyen az a szerelmi afférok túlzott szerepeltetése, az értelmetlen bujálkodások erőltetése, vagy az időpocsékolás a rég dögrovásra érett karakterekkel, mindig van valami, ami miatt a szórakozásom és beleélésem nem felhőtlen. Mértékkel jó eszközök ezek, mondjuk egy kis lazításra, de ezt nem sikerült mindig eltalálni. Most a szürrealitás volt ilyen. Ez úgy indul, hogy Franknek álmatlan éjszakákat okoz, hogy 30 év után először Claire nincs mellette, később pedig rémálmok kezdik gyötörni, amiben az elkövetett bűnök emlékei is figyelmet követelnek maguknak. Persze látványos, ahogy Frank arról fantáziál, hogyan esnek egymásnak Claire-rel, és vívnak véres élet-halál harcot a hálószobában; ha csak ennyi lenne, az még simán egy kis plusz lenne. De amikor már Sejt-szerűen teszünk utazásokat Frank tudatalattijába, annak semmi helyét nem éreztem egy politikai thriller-drámában. Túl sok sorozat van, amik ezzel próbálnak izgalmasabbnak, látványosabbnak tűnni a Hannibal óta; kicsit meguntam már ezeket, ide meg abszolút nem is illik.

De most ez a "tüske", meg még pár apróság végre a kerekítési határon belül maradt! A legpörgősebb, a legtöbb konfliktussal felvértezett évad lett a negyedik egy amúgy is kimagasló sorozatnál, ami ezúttal a személyes drámák helyett szinte teljesen az összeesküvésekre, a politikai játszmákra helyezi a hangsúlyt, rengeteg aktuálpolitikai vonatkozással. Igazi kiteljesedése mindannak, amit a House of Cards eddig adott és adhat a nézőjének.


10/10
.

Niwrok írta:

.
Kártyavár / House of Cards S4

De most ez a "tüske", meg még pár apróság végre a kerekítési határon belül maradt! A legpörgősebb, a legtöbb konfliktussal felvértezett évad lett a negyedik egy amúgy is kimagasló sorozatnál, ami ezúttal a személyes drámák helyett szinte teljesen az összeesküvésekre, a politikai játszmákra helyezi a hangsúlyt, rengeteg aktuálpolitikai vonatkozással. Igazi kiteljesedése mindannak, amit a House of Cards eddig adott és adhat a nézőjének.


10/10
.

Ez igen! Beelőztél!!


Jó lesz ez, érzem én, majd májusban meglátom.

.
And Then There Were None



2015-ben volt Agatha Christie születésének 125. évfordulója, és a jeles alkalomból -sok egyéb megemlékezés között- a BBC úgy döntött, hogy készítenek egy minisorozatot a "krimi királynőjének" egyik legismertebb művéből, a Tíz kicsi négerből, ahogy mi ismerjük. A cél nem csak egy sima újraforgatás volt, hiszen ezt a könyvet már legalább féltucatnyi alkalommal képernyőre vitték, még számítógépes játék is volt belőle, viszont ellentétben egy-két feldolgozással, a történetet változatlanul hagyták, legfeljebb csak apróságokon módosítottak (mint például hogy hogyan csap le a medve)... nem úgy, mint mondjuk ez az "izé", ami kb. romantikus bűnügyi komédiát csinált belőle a végére.

Magunk között szólva a sztori így nagy újdonságot nem rejteget, mert azért az itteni "többség" tudtommal olvasta a könyvet, de az abban esetleg kevésbé járatosak is sejthetik, hogy az "És többen nincsenek" című film nem arról fog szólni, hogy egy bizonyos és elég titokzatos U.N. Owen (V.A. Lacky a magyar fordításban) meghívására egy szigetre vendégségbe érkező tíz ember hogyan fogja megérni a tisztes öregkort. Főleg, miután az amúgy is elég vegyes összetételű (vénkisasszony, rendőr, nyugalmazott bíró, flegma playboy és orvos egyaránt akad köztük), feszült, kétségek közt levő társaság -akik egyöntetűen furcsállják, hogy csak a két fős személyzet várja őket a hatalmas házban, Owenék nem-  kap az ízletes vacsora mellé egy kis "ajándékot". Egy hanglemezt, egy bűnlajstromot, rajta mindegyikük nevével, és az áldozatéval, akit láthatatlan vádlójuk szerint megöltek... és még alig csendesedtek el az első felháborodott tiltakozások, amikor egyikük holtan esik össze... az első...

Az új változat abban más, hogy ez a három részes minisorozat a tényleges bűntények helyett inkább az emberi tényezőt helyezi középpontba, például az alapul szolgáló verset is csak emlegetik, mintha nem is lenne olyan sok szerepe, csak egy bomlott elme használja "sorvezetőnek", az elkerülhetetlen vég szimbólumaként. Emiatt kevésbé krimi, viszont erős drámai és thriller vonásokat kapott, amik közé néha még a horror felsejlik egy-egy jelenetre (szerencsére nem sokra, mert ezek a legótvarabb horrorklisék, kifejezetten rossz élmények voltak ilyen körülmények között). Az egyik ok, hogy a pár szociopatát leszámítva azért mindegyikükben ott motoszkál vagy éppen tombol a bűntudat, azért, amit tettek. A Lombard-féléket nyilván nem érdekli, hogy zsoldosként hány bennszülöttet mészároltak le ő és az emberei, a doki viszont már rég bekerült az alkoholisták csapdájába, azaz azért iszik, hogy ne remegjen a keze (ami annak idején egy halálos műhibához vezetett), az ivás viszont rontja az önkontrollját, amire megint innia kell. A legérdekesebb persze ebből a szempontból az a személy, akire a finálé épül, így érthető, hogy az ő "motivációjára" összességében vagy fél óra rámegy, míg mások egy-két flashbackkel kell beérjék. A másik drámai vonás az, hogy ki hogyan reagálja le a helyzetet, és azt, hogy a többé-kevésbé dédelgetett titkuk nyilvánosságra került; akad, aki komolytalannak tartja az egészet, vagy éppen, mint Brent kisasszony, tudomást sem vesznek a dologról, és nyugodtan kötögetnek tovább, mások teljes beletörődéssel kezelik, hogy úgy érzik, senki, így ők sem fogják élve elhagyni a szigetet, a többiek pedig a kétségbeesés és a lázadás széles spektrumán próbálnak kiutat és magyarázatot találni arra, ami velük történik. És ez a kettő minden áldozattal, ahogy a halálok egyre véresebbek és egyre nyilvánvalóbban gyilkosságok, ahogy egyre kevesebb a lehetséges gyanúsított, és ahogy az alapból is meglevő bizonytalanság bizalmatlansággá érik, úgy üti fel a fejét az őrület és a paranoia, sokkal hangsúlyosabban, mint amire én a könyvből emlékszem.

Érthető, hiszen sokkal több lehetőség van a hangulatfestésre, a megjelenítésre, sokkal több és látványosabb az inger, még ezen a kopár szigeten is, ahhoz képest, mint amennyire az ember felidézi azt még akár a "filmszerű" olvasás közben is. A BBC-ről meg tudható, hogy sosem végez félmunkát. A ház egyszerre látványos és kifejező: az érkező vendégeket az art deco beütésével, absztrakt műalkotásaival, világos szobáival és a teraszával nyűgözi le, de amikor kitör a vihar, a villa a legrosszabb arcát mutatja, robusztus méretével, zegzugos folyosóival, a félhomályos szobáival. Mégis, a könyvhöz képest a film savát-borsát a flashbackek adják, már akinél ez nem egy szimpla bevillanó kép, MacArthur tábornoké viszont egészen zseniális a hallucinációk és a valóság keveredésével, messze az jött be a legjobban. A szereplők is jól eltaláltak -végülis őket már Christie megírta-, de így mégiscsak hatásosabbak a gesztusaik, ahogy a fokozatos szellemi és fizikai leépülés is jó látszik, Vera például már a közepére tisztára olyan, mint egy hulla. Pluszban a A BBC-nek megvan a presztízse hozzá, hogy egy színvonalas nemzetközi stábot hozzon össze (akár hogy az USÁ-ból szerződtessenek valakit, ha azt tartják szükségesnek, ld. Mr. Selfridge), így aztán kellemesen meglepett, de annyira azért nem volt meglepő, hogy a színészek több, mint felét láttam mostanában futó sorozatokban, filmekben: a legismertebb talán Sam Neill, de szerepel benne Charles Dance, azaz az "öreg Lannister", vagy ugyanúgy a Trónok harcából Noah Taylor, éppúgy, mint a Black Sails főszereplője (Toby Stephens) vagy a TURN Hewlett őrnagya (Burn Gorman), Lombardot pedig a Hobbit Kilije, Aidan Turner alakítja.

Még úgy is, hogy a könyvet vagy ötször olvastam, a BBC feldolgozása néha még izgalmas is tudott lenni az apróbb fordulataival, de a legnagyobb újdonság az a jól eltalált, egyre nyomasztóbb és fojtogatóbb légkör volt, ami ezt a villabeli mészár- és ítélőszéket egyre jobban belepi. Mindössze pár apróságot hiányoltam, amiket a stáb nem tartott fontosnak felidézni sem, mert úgy vélték, a történetet mindenki ismeri... illetve egyet nagyon, mert teljesen kimaradt, hogy a gyilkos hogyan választja ki az áldozatait, pedig ez egy érdekes adalék szerintem a történethez.

Most, hogy a Poirot és a Miss Marple sorozatok is véget értek, a legjobb választás lehet a klasszikus krimik rajongóinak.

8/10

Niwrok írta:

.
And Then There Were None

... a színészek több, mint felét láttam mostanában futó sorozatokban, filmekben: a legismertebb talán Sam Neill, de szerepel benne Charles Dance, azaz az "öreg Lannister", vagy ugyanúgy a Trónok harcából Noah Taylor, éppúgy, mint a Black Sails főszereplője (Toby Stephens) vagy a TURN Hewlett őrnagya (Burn Gorman), Lombardot pedig a Hobbit Kilije, Aidan Turner alakítja.

8/10
.

Király. Ezzel végképp megfogtál.

Ezt (is) megnézem.

.
Kung Fu Panda 3



"Mindig is tudtam, hogy több evésre születtem!"

Poról, a kifőzdei kuktából lett Sárkányharcos pandáról az előző részben kiderült, hogy mégsem Ping úr, a lúd az apja (döbbent csend...), sőt, a végén, a stáblista előtt azt is megtudhattuk, hogy az igazi apja még él Shen bosszúhadjárata ellenére is, egy távoli, titkos helyen levő falucskában. Hogy a nagy egymásra találás története kiderüljön, a stáb majd másfélszer annyit váratta a közönségét, mint legutóbb (3 év helyett 4,5 év), és még egy kicsit tovább, ha magyar vagy (+1,5 hónap). De nekem, akinek a 2. rész 2011-ben az év filmje volt, időtávtól függetlenül úgyis csak az volt a kérdés, hogy a folytatás mennyire tud nyomába érni az előzménynek.

Az biztos, hogy monumentálisabb lett. Nekem például nagyon tetszett legutóbb, hogy Po fejlődésével összhangban a csapat harci koreográfiáinak, formációinak része lett a hatodik tag is, és hiába próbálták a pandát még mindig kis esetlen ducimacinak eladni, amikor kellett, Po is tudott gyors és dinamikus lenni. Ezekből remekül megszerkesztett, látványos harci jelenetek, verekedések lettek, még éppen belül ahhoz, hogy ne váljon mágikusan nevetséges wuxiává. A harmadik rész ezzel szemben azzal indít, a szellemsík "itt bármit megtehetünk" szabálynélküliségét segítségül hívva, hogy a két küzdő fél épületek romjait vágja egymáshoz, ami kétségkívül látványos, de kicsit előre vetítette, hogy miért nem lesz akkora kedvenc nálam a harmadik rész, mint a második: mert a tartalmat feláldozza a cukiság és a CGI-mágia oltárán.

A mágia amúgy is az epizód kulcseleme lett, mert bár eddig is felbukkantak a történetben legendás ereklyék, és olyan ujjmozdulatok, amiktől két kilométeres körzetben mindenki megvakult vagy lebénult, de ezúttal a létenergia, a chi a sztori minden elemében ott van... ahogy ez a chitől el is várható. Eddig is ott volt, csak most nevesítették. Például a chit próbálja igájába hajtani a 3. rész legyőzendő ellenfele, Kai, a bivaly, aki évszázadokkal korábban dicső harcos volt, de egy számára árulással felérő pálfordulás és a chi hatalmának részegítő ereje miatt túlvilági életének jelentős részét azzal töltötte, hogy az ott pihenő kung fu mestereket legyőzve elvegye a chijüket, kezdetnek elegendőt ahhoz, hogy visszatérhessen a valós világba (ha már úgyis nemrég került elő: tisztára The Fades, nem ?), részben bosszút állni a Jáde Palota lakóin, és az ottani mesterekkel is megküzdve legyőzhetetlenné válni. Mindent tud hát, amit egy ellenfélnek tudnia kell, de Shenhez képest nekem visszalépés, sőt, még talán Tai Lunghoz képest is; mindkettőnek volt valami a személyes történetében, a bosszújában, amik érdekessé tették őket, míg Kai egy sima megalomán pszichopata, aki a külsőségeivel próbál emlékezetes és különleges lenni, a láncra fűzőtt csatabárdjaival és a csatlósként megidézett, mágikus jádeszobrocskákkal.

Po viszont erről a film közepéig mit sem tud. Éppen elég neki, hogy Shifu -hogy időt szakíthasson a chi tanulmányozására- őt akarná a többiek tanítójává megtenni, de ez is csak egy mellékes humorforrás, meg a szokásos "nem vagyok rá méltó"-"úgysem vagyok rá képes" tiszteletkörök lefutása, a lényeg úgyis az, amit a plakátok is már rég előre vetítettek, azaz a tengernyi új panda bemutatása. Hogyne visongana az összes gyerek, amikor szőrmók pandák terítik be a vásznat a teljes szélességében, és igazából mindegy is, hogy cuki pandabocsokról van szó, van kicsit bumfordi, légnyomást szenvedett nagyobbakról, hogy kimonóban, szalaggal táncolnak-e, vagy csak hevernek a patakpart füvében, úgyis mindegyik puha és bolyhos és ölelnivaló. Persze egy kicsit rá kell játszani a pandákkal kapcsolatos sztereotípiákra, hogy nem egy észlények, és lusták is, mint a geotermikus kis völgyük földje, hogy tényleg jókat mosolyogjon a néző, hogy a pandáknál a leggyakoribb közlekedési forma a gurulás, ellenkező irányba pedig általában egy nyugágyból lövetik ki magukat. Egyszer éreztem csak, hogy azért ennyire retardáltnak csak nem kéne mutatni a pandákat, mert az már kínos: rögtön az elején, amikor Po és Li sok sikert kívánt egymás elveszett rokonainak megtalálásához. És ha már itt vagyok, még egy szereplő volt, akinél a stáb nem találta el az én mértékemet, és az Ping úr volt; az előző részben az egyik kedvencem volt, ragyogóan kimutatva egy aggódó apa minden szeretetét egy elsuttogott "Leves..."-sel is akár... viszont még ha jogosan féltékeny is a "betolakodóra", és fél, hogy Po esetleg az övéivel akar már inkább lenni, most a véget nem érő, sértett gágogása és magamutogatása gyorsan az agyamra ment.

Pedig egyébként összességében hasonlóan jó munkát végzett a Dreamworks, mint az eddigi epizódokkal. A történetnek ezen sarokpontok mentén jó ritmusa van, amikben nagyon tetszettek a visszautalgatások, a karakterek igazából ugyanolyan felszínesek, mint eddig legtöbbször voltak (az Örjöngő Ötös hátterének megismeréséhez úgy tűnik, most más végérvényesen csak a tévés függeléket, a Rendkívüliség legendáját szánják), és az egész egyszerűen csak vicces akar lenni, kevesebb izgalommal. A monumentalitást ugye már emlegettem, ami a látványt illeti, de ezen kívül annyira nem éreztem sem aprólékosnak, sem mozgalmasnak, mint legutóbb; az új helyszín, a pandák faluja nem vetekedhet Gongmen város nagyságával, amit a pandák sokfélesége, a rengeteg faragott jáde és a mágikus képességek lézershowt idéző látványosságai próbálnak egyensúlyba hozni, nagyjából sikerrel. Utóbbiról annyit, hogy a végső leszámolásban olyan vizuális tombolás van a chi segítségével és alibijével, hogy nem csak a múltkori tűzijátékot pipálja le, de már-már az animék "szintlépős"-"átalakulós" animációit is . Ami még külön tetszett egyébként az egészből, noha általában nem szoktam külön fülelni erre, az a filmzene.

A harmadik Kung Fu Panda egy igazán játékos, szórakoztató és könnyed epizód lett az ötszáz éves fenyegetés megtestesülése ellenére is, nélkülözve az igazán komor, tragikus képeket és eseményeket, mint amik az előző részt meghatározták, és az akció, a kung fu mennyiségéből is visszavett kicsit. A család elvesztésének feldolgozása, az ezzel való küzdelem helyett itt a család, a gyökerek ismételt megtalálása feletti öröm dominál, így szépen lekerekítette az eddigi trilógiát... de nekem azért jobban bejött, amikor volt a dolognak egy kis éle is.

8,5/10
.

Niwrok írta:

Kung Fu Panda 3

De nekem, akinek a 2. rész 2011-ben az év filmje volt, időtávtól függetlenül úgyis csak az volt a kérdés, hogy a folytatás mennyire tud nyomába érni az előzménynek.

8,5/10

Jééé....

Mondjuk én azt elfelejtettem, hogy Neked ez ennyire bejött, de akkor is meglepett, hogy most pont a dagi pandáról írsz.

Köszi!! Rá kéne vennem a gyerekeket, hogy jöjjenek el velem a moziba...

.
The Walking Dead S4



Azt volt ugye az újévi fogadalom, hogy a következő évad végéig bepótolok párat az elmaradt sorozatokból, de ahogy Rickék zombiapokalipszise harmadszor sem akart igazán jóízűen lecsúszni, és ahogy látszott, miket kéne háttérbe tolnom, csak hogy "letudjam", így sokáig minden fontosabb volt, mint ez. De ahogy közeledett a határidő, gondoltam, nekifutok még egy szakasznak, hátha botladozva is, de legalább beesek a "célba". A végeredményt inkább mondanám pofára esésnek...

A Kormányzó támadásának mementói és a környéken bóklászó zombik ellenére a börtön környezete már-már idilli mostanában. Ahhoz képest, hogy az előző évad végével a bentlakók azt sem tudták, a meggyengült kerítést hogy fogják rendbe tenni, a szépen megsokasodott lakosság a rejtélyes módon összehozott hármas védelmi vonal mögött nagyobb biztonságban van, mint egy éve bármikor. Lett kis konyhakert, az égből (jobb esetben Kormányzófalváról vagy az erdőből) lepottyant pár malac is (az utolsó részben kiderül, hogy az utóbbi), az irányítás ügyeit Rick helyett a Tanács vette kezébe, és odáig fajult a dolog, hogy Carol már kis lacikonyhát üzemeltet a kóter udvarán. A gyerekek békésen játszanak a kerítés mellett, miközben mellettük a felnőttek három műszakban szúrkálják agyon a hullákat, amik másnapra mágikus módon eltűnnek, és még a portyák is bőséges zsákmánnyal kecsegtetnek, így szinte már mindenki hosszú távra tervez. Vihar előtti csendnek jó is lett volna a rész, de a stáb csak nem bírta ki, hogy ne rögtön az első részben emlékeztessen, miért is fakult meg az érdeklődésem a zombiapokalipszis iránt. Azt az akciózást az áruházban fuldokolva röhögtem végig (és ez volt a jobbik eset, dühöngés helyett), kezdve az egy léc leszakadása miatt a faltól "ellökődő" polctól a zombik alatt beszakadó födémen át (hetek-hónapok óta ott csoszognak, de az összes pont most lép rá arra a részre, ami nem bírja el a súlyukat... miközben amúgy egy egész helikopter ott van rázuhanva a tetőre!!!) az érett paradicsom módjára földhöz placcsantott zombikig. Az a nagy szerencséje a készítőknek, hogy horror helyett szinte az elejétől kezdve drámasorozatként tekintek a TWD-re, mert egy ilyen után az előbbi kategóriában legfeljebb az Ash vs. Evil Dead kihívója lehetne...

Lehet persze mondani, hogy ne csak pár jelenet miatt és alapján ítéljem meg a sorozatot. Valóban, eszemben sincs figyelmen kívül hagyni, hogy amikor nincsenek zombik a környéken, akkor még a lassúsága ellenére is továbbra is jó kérdéseket vet fel a sorozat, érdekesen alakulnak a hatalmi viszonyai, és a lehetőségekhez mérten olyan problémák kerülnek elő, amiket el tudok képzelni ilyen helyzetben. De ez is olyan felemás... A hirtelen lecsapó betegség, ami megmutatja, hogy hiába a kerítés, az őrködés még a biztonsági intézkedések, a halált nem lehet a börtönön kívül tartani, alapjaiban tetszett; kis mozgalmasság volt a lassan ülepedő posványban, ahol már a szivattyúk is eltömődnek unalmukban. De csak hogy legyen belőle megint egy támadás, hogy lehessen megint elrohanni gyógyszerért (harmadszor...), meg hogy a felesleges vagy statisztaszerepet betöltő karaktereket meg lehessen tizedelni, ezért egy olyan betegséget kreálni, ami 12 óra alatt nulláról megöli a betegeket annyira, hogy patakokban folyik minden nyílásukból a vér, elég súlytalanná tette az egészet... Az a része jó, hogy látsszon, egy helyben maradni, sok embernek összezárva lenni sem biztonságos, szükséges és fontos dolog is, amit rossz látni és rossz belegondolni; ahogy mindezt túlerőltették, az meg annyira nem... Annyira össze-vissza manipuláltak az írók a szereplők közti viszonyokkal meg a zombikkal, hogy egyre ritkábban tudtam embernek tekinteni a szereplőket; csak egy csapat riadt lemminget láttam, akiket mindenféle forgatókönyvírói trükkökkel szopatnak. Mostanra vége a türelmi időmnek, és unom a száradó lepedők mögül (tényleg, az erdő közepére, a fák közé rakott tábornak ennyire ne lenne védelme?!), az autók alól, az iszapból (egye fene, az még nem is volt olyan rossz), a falak repedéseiből meg a franc tudja milyen képtelenül ostoba helyekről "váratlanul" előcsoszogó zombikat, és mivel ezek váltják ki általában a drámai helyzeteket is, azokat sem tudom kellő érdeklődéssel követni már. Eljutottam oda, hogy azt éreztem, sajnálom Rickéket, a szenvedésüket, a próbálkozásaikat, de így nem tudok izgulni értük.

Az évad első feléből így igazából két karakter és a hozzájuk kötődő konfliktus jött be: Carolé és a Kormányzóé. Az előbbi 2-in-1 hozza a gyerekekkel való túlélés örök kérdését, ráadásul ott egy minden fertőzésnél ott levő dilemma aktualizálása; a személyes vonatkozásai miatt különösen tragikus, ahogy Rick döntésén is el lehet moralizálni (hogy tényleg ekkora veszélyforrásnak látja-e Carolt, vagy ez csak a duma, csitítandó a kedélyeket). A Kormányzó, azaz Brian meg eddig is egy jól árnyalt karakter volt, és itt is érdekes ívet jár be a viselkedése, a kötődést és a családot újra felfedező remetétől gyakorlatilag visszajutva ugyanoda, amilyennek az előző évadban megismertük: az elvakult diktátorig, aki bármilyen kilengést vagy engedékenységet halálos veszélynek tart, és ennek megfelelően meg is torol. Ezért is nem nagyon volt kérdés, hogy mi lesz a végkimenetel...

Spoiler:

Az évad második fele az öt részre szakadt, kóválygó, a túlélésért való küzdelmet újra megtapasztaló csoportocskával egy kicsit nehézkesen indult, de ahogy telt az idő, úgy lettek egyre drámaibbak és feszültebbek ezek a "novellák", amik egy TWD-antológia keretében mesélik el, hogy ki hogyan jut el az újra elérhető nyugalom és biztonság ígéretével kecsegtető Terminus állomásra. Akiket zsibbadásig untam, az a Maggie-Sasha-Bob trió volt, mert összességében fél órán keresztül azt nézni, ahogy mennek a sínek mellett, kínosan felesleges volt. De a többieknél, még ha olykor vontatottan is mutatták be az ő oldalukat a történetből, mind volt valami, ami lekötött: Carl első magányos portyázása, Carol és Tyreese régóta érlelődő beszélgetése, Ford és csapatának megtalálása (már alig várom, hogy kiderüljön a geek kretén "nagy titka"!), és így tovább. Ahhoz képest, hogy a zombivész közepén vagyunk, a hangulat még oldottabb is, mint a biztonságos börtönben volt, mert persze Ford eleve ilyen kis humorláda a szarkasztikus beszólásaival, de tinivígjátékokat idéző volt az első berúgása után hisztiző Beth ("Alkoholizmus"?! Bob, na az alkoholizmus!), főleg az a része, ahogy Daryl leszólta a barackpálinkát (bezzeg a házi lepárlású moonshine lőre, amibe bármilyen szerves anyagot összefőzhettek a georgiai redneck tahók, az a tuti!), és kiderült, hogy Michonne-nak sokkal többet kéne poénkodnia meg a többieket ugratnia, most, hogy már egyáltalán képes volt rá az eddigi tragédiák után. Ő például sokkal szimpatikusabb és tartalmasabb volt így nekem, így lett az egyik kedvencem a csokin és a képregényeken osztozkodva Carllal, nem amikor belépett a sztoriba azokkal a zombi-szexrabszolgákkal (akiknek érdekes volt az eredete, de azért nagyjából ezt tippeltem volna eddig is). A legmélyebb, legnyomasztóbb résznek meg ott volt Lizzie és Mica, de azt kell mondanom, amilyen érdekes volt, hogy két gyerek, két kislány hogyan dolgozza fel mindazt, ami körülöttük zajlik (eddig igazán csak Carlt láttuk gyerekként, de neki fiúként, Shane és Rick mellett volt alkalma megedződni), miket zár ki a zombikból a tudatuk, és mit hogyan kombinál össze, a történetük végére az írók túl nagyot akartak sokkolni, így nálam épphogy ezzel vesztette erejét a lezárás... Ettől még tragikus volt, ami történt, és sajnos mindig így van: a legrosszabb őrület az, amelyik a saját szemszögéből rendezettnek és logikusnak tűnik...

A negyedik nekem így is a sorozat eddigi leggyengébb évada, de legalább nem hagyott maga után keserű utóízt. Az első nyolc rész gyakorlatilag egy rétestésztává nyújtott (nagyjából feleennyit töltött volna ki kényelmesen ez a hurok) epilógus az előző évad végéhez, amelyik történetszálnak már akkor is így kellett volna végződnie (de hát tankkal minden jobb, ugye...). A második nyolc rész meg karaktermegismerés szempontjából volt olyan érdekes, mint a 2. évad (nekem eddig ugye az vezeti a TWD-tabellát), csak ott a nagyobb csoportban levő viszonyok és Shane meg Lori karaktere többet hozzátett a hangulathoz, és ez a kis csoportokra szakadt halmaznál nem létezhetett; helyette viszont van unalmas császkálás a sínek mentén. Sokáig gondolkodtam, hogy egy 6-ost teszek a pontszám elejére, de a finálé, a Terminus miatt kiegyezek egy gyenge 7-essel... Az jó bevezető lesz a következő évadhoz   .

7/10
.

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S4

A negyedik nekem így is a sorozat eddigi leggyengébb évada, de legalább nem hagyott maga után keserű utóízt. Az első nyolc rész gyakorlatilag egy rétestésztává nyújtott (nagyjából feleennyit töltött volna ki kényelmesen ez a hurok) epilógus az előző évad végéhez, amelyik történetszálnak már akkor is így kellett volna végződnie (de hát tankkal minden jobb, ugye...). A második nyolc rész meg karaktermegismerés szempontjából volt olyan érdekes, mint a 2. évad (nekem eddig ugye az vezeti a TWD-tabellát), csak ott a nagyobb csoportban levő viszonyok és Shane meg Lori karaktere többet hozzátett a hangulathoz, és ez a kis csoportokra szakadt halmaznál nem létezhetett; helyette viszont van unalmas császkálás a sínek mentén. Sokáig gondolkodtam, hogy egy 6-ost teszek a pontszám elejére, de a finálé, a Terminus miatt kiegyezek egy gyenge 7-essel... Az jó bevezető lesz a következő évadhoz   .

7/10
.

Niwrok írta:

"Lassan több sorozatot nézek, mint filmet"

Tényleg...

Basszus, mindig elfelejtem, hogy hol tartasz... most is, mikor csak ránéztem az írásra, nem értettem,mit keresel még a börtönben...

Nem tudom, ezek után hogy fog tetszeni az ötödik évad, amit szerte a neten gyengének mondanak - mondjuk, az is igaz, hogy a kettesre is azt mondták. Mindegy, örülök, hogy nem szálltál ki, én tök megkedveltem már a csapatot ahhoz, hogy a világ végére is elmenjek velük.

Várom a folytatást... mármint az írásodét is!


.