Niwrok írásai 1.0

.
Steve Jobs



Amikor pár hónappal ezelőtt írtam egy "rövidet" a másik, Steve Jobs életéről szóló filmről, a konklúzió az volt, hogy érdekes és hangulatos is, ahogy sorra veszi Jobs életének fontosabb állomásait a főiskolai évektől az iPod bemutatásáig, de túlságosan "száraz". Bemutatta az Apple alapítását megelőző forradalmi és izzasztó napokat, ahogy azt is, hogy a fickó számára mennyire nem jelentett semmit mindaz, ami számára a múltat jelentette, és mennyire csak az töltötte ki a gondolatait, amivel fel akarta forgatni a világot, egészen odáig, hogy már a részvényesek sem nézték ezt jó szemmel, így kiszavaztatták a saját cégéből, majd hogy hogyan sikerült az mégis visszaszereznie. De a tények, események felsorolásán túl alig derült ki valami Jobsról magáról, és az érzelmek, a szenvedély is hiányzott a filmből.

Na, most aztán megkaptam! Viszont ha önmagában csak ezt a filmet látom, és csak annyit tudok Jobsról, amennyit a másik film előtt tudtam róla, csak néznék ki a fejemből, mint a luki nyúl. Ebben a filmben Jobs életének idővonala másodlagos, de annyira, hogy mindössze háromszor 40-45 percet szakít ki belőle az író (Aaron Sorkin), abból is egy-egy prezentáció közvetlen előzményét, amikor a karrierjének három sorsfordító termékét készült bemutatni: a MacIntosht '84-ben, a Black Cube-ot '88-ban, és az iMacet '98-ban. A film végig a színfalak mögött zajlik, és Jobs felkészülésén keresztül idézi fel azokat az eseményeket, amik Jobs életét meghatározták, jelenik meg az a pár ember, akinek a legnagyobb hatása volt Jobs karrierjére: az asszisztense, Wozniak, a Pepsis Scully, és a "lánya", Lisa.

Na most, olyan isten a világon nincs, hogy erről ne mindenkinek a Birdman jusson eszébe! Bár nincs vágatlan felvétel, nincsenek haluzások, és a jazz sem szól állandóan, de a koncepció, hogy teremről teremre követjük Jobsot, vagy hozzá jönnek az emberek, és megállás nélkül megy a szövegelés, mert senki nem ér rá megoldani a dolgokat, hiszen mindjárt színpadra kell lépni, az minimum kísértetiesen hasonló. Csak hát éppen az informatika olyan, hogy másodikak nincsenek; csak az tud győzni, aki úttörőként alakítja az igényeket, és a technikát is az igájába hajtja, és Boyle most második lett, ami elég sokat kivesz a film különlegességéből és hangulatából. A másik, ami erősen próbára tette a tűrőképességem, hogy hiába a többéves, akár évtizedes ugrások, a téma mindig ugyanaz. Az, ahogy állandó pörgés van, ahogy csapongunk, percek alatt váltunk a szakmai kihívások és a családi problémák között (múltkor én is írtam, hogy mi volt Jobsszal, a nőjével meg Lisával), feszültség szempontjából még jó is, erre a filmre igazán áll, hogy "sordó lendületű". De mind a három alkalommal ugyanazok az emberek beszélnek ugyanazokról a témákról, ugyanazokat a problémákat hozzák elő, és nagyjából ugyanazokat a válaszokat is kapják, miközben ugyanazok a "poénok" hangzanak el. Miközben éveket tekerünk át, mindháromszor ugyanazokat a köröket futjuk, csak a gép változik, Jobs öregszik, meg más lesz Kate Winslet frizurája. Ha nem is kapnék idegrángást attól, hogy ez a dolog mennyire emlékeztet a régi munkahelyemre, akkor is azt mondtam volna, hogy ha Steve Wozniak még egyszer megkéri Jobsot, hogy mondjon köszönetet az Apple II. tervezőgárdájának, akkor kimegyek a teremből, mert én ezt az "elakadt lemezt" negyedszer nem bírom ki egy hangos "bazmeg" nélkül.

De mert hát mégis csak Sorkin és Danny Boyle munkája, ők meg nem igazán szoktak ilyen baklövéseket csinálni, végig bennem volt az érzés, hogy ez azért nem véletlen; nem azért írták ilyenre, mert nem tudtak volna jobbat írni, hanem mert oka kell legyen. Ebben a második körben ('88) még csak hittem, a harmadiknál jöttek azok a dolgok, amitől bizonyosságot is véltem szerezni róla, és ha nincs is így, nekem ez adott a filmben megnyugvást. A '98-as kör az, amikor a másik két korszakban hallottak-látottak a helyükre kerülnek, amikorra jobban látszanak az okok és a következmények. Amikor Jobs is jobban megnyílik saját magát illetően, és a többiek is jobban kiállnak magukért, hiszen már 14 éve tűrik, hogy félreugrálnak Jobs úthengere elől. Az igazi dráma ez a szakasz, és ettől lett a film összességében kicsit olyan, mintha nem a valós eseményeket látnánk (az elejétől kezdve képtelenségnek tartottam, hogy minden előadása előtt ilyen menetrendszerűen ismétlődtek az események), hanem egy tükröt Jobs elméjére, és ez lenne a Steve Jobs menet. Mindhárom alkalommal van egy-egy esemény, ami kibillenti őt a csökönyösségéből, "tudattorzító tér" meg elég ütős lett, ahogy a következményei is.

Talán ezért van, hogy a film a külsőségekkel sem sokat törődik, és nincs is rá alkalma, tehát az olyan felületes szemlélőnek, mint én, korrajz és megjelenítés szempontjából sokat nem adott ez a mozi. Az előadótermek mögötti folyosók '84-ben is úgy néztek ki, mint '98-ban, és még talán most is úgy néznek ki, és a ruhákon sem látszik annyira markáns különbség, múltidézés, persze azon kívül, amikor Fassbender végre felveszi a körlencsés szemüveget, a farmert meg a fekete garbót. Ha pedig már Fassbender, ő az egyik kedvenc és legsokoldalúbbnak tartott színészem, de el kell ismernem, hogy Ashton Kutcher inkább volt Jobs, mint ő, egyszerűen azért, mert úgy sminkelték és maszolták. Akkor már inkább voltak emlékezetesek és figyelemkeltőek Kate Winslet átalakulásai Jobs asszisztenseként, rövid hajjal látni őt például igazán furcsa volt, de a mellékszereplők is jobban változnak. Mindaz, amit tényleg korrajznak vagy -idézésnek éreztem, az pár anekdotának is beillő érdekesség, amik szinte oázisok az állandó szájmenésben, például Wozniak órája, de fura volt megtudni innen, hogyan is halt meg Alan Turing, ha már a Kódjátszma óta annyiszor előkerült a neve és a története.

Aki Steve Jobs életrajzi filmjét szeretné látni, annak a "JOBS - Gondolkozz másképp" lehet a jó választás, aki pedig a számítástechnikai forradalom megidézésére kíváncsi, kutassa fel a Halt and Catch Fire-t. Ezt a filmet azoknak tudnám ajánlani, akiket a kiragadott részleteken és Danny Boyle szimbólumain keresztül Jobs gondolkodásmódjából kívánnak ízelítőt kapni, és ha nem vesznek el benne, vagy nem görcsölnek be az állandó ismétlődésektől, akkor akár tetszhet is nekik. Igazából a két Jobs-filmből együtt lehetne valami igazán jót összehozni.


7,5/10
.

Niwrok írta:

Steve Jobs

Na most, olyan isten a világon nincs, hogy erről ne mindenkinek a Birdman jusson eszébe! Bár nincs vágatlan felvétel, nincsenek haluzások, és a jazz sem szól állandóan, de a koncepció, hogy teremről teremre követjük Jobsot, vagy hozzá jönnek az emberek, és megállás nélkül megy a szövegelés, mert senki nem ér rá megoldani a dolgokat, hiszen mindjárt színpadra kell lépni, az minimum kísértetiesen hasonló.

De van. A Victoria. Amiről pár napon belül olvashatsz is.

Niwrok írta:

Aki Steve Jobs életrajzi filmjét szeretné látni, annak a "JOBS - Gondolkozz másképp" lehet a jó választás, aki pedig a számítástechnikai forradalom megidézésére kíváncsi, kutassa fel a Halt and Catch Fire-t. Ezt a filmet azoknak tudnám ajánlani, akiket a kiragadott részleteken és Danny Boyle szimbólumain keresztül Jobs gondolkodásmódjából kívánnak ízelítőt kapni, és ha nem vesznek el benne, vagy nem görcsölnek be az állandó ismétlődésektől, akkor akár tetszhet is nekik. Igazából a két Jobs-filmből együtt lehetne valami igazán jót összehozni.

7,5/10

Na, akkor ez úgy működik, mint a Wikileaksos dolog: ott is a dokufilm meg a játékfilm együtt adott egy szép kerek egészet. A világért sem hagynám ki a Jobs kalandot, de írásod után már azt is tudom, hogy két filmet kell megnéznem hozzá. Köszi!



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Steve Jobs

Na most, olyan isten a világon nincs, hogy erről ne mindenkinek a Birdman jusson eszébe! Bár nincs vágatlan felvétel, nincsenek haluzások, és a jazz sem szól állandóan, de a koncepció, hogy teremről teremre követjük Jobsot, vagy hozzá jönnek az emberek, és megállás nélkül megy a szövegelés, mert senki nem ér rá megoldani a dolgokat, hiszen mindjárt színpadra kell lépni, az minimum kísértetiesen hasonló.

     De van. A Victoria. Amiről pár napon belül olvashatsz is.  

Azért megvárom, mit mondasz azután, hogy láttad a Steve Jobsot   .
A Victoria tudtommal épp fordítva van; éppen az a különlegessége, hogy egy snitt az egész.
.

.
Kötéltánc / The Walk



Nekem Artuval ellentétben már a film elejére sem volt meglepetés, hogy a sok izgalommal és tériszonnyal kecsegtető mutatvány sikeres volt, leginkább azért, mert amire láttam a filmet, addigra már rég olvashattam az írását   . Láttam pár előzetest a filmből, és bár Zemeckis több filmjét szeretem, a mi mozinkban Petit nem feszítette ki a kábeleit, így nagyjából el is felejtődött az év végi hajráig.

Akadt viszont más meglepetés, például, hogy Petit ekkora ripacs, és hogy a története ennyire rózsaszínre van színezve.

Annyiból értem ezt, hogy Petit mégis csak a színpad, a cirkusz világából jött. Ez volt, ami lenyűgözte, ami meghatározta az életét, azt akarta nekünk megidézni önmaga porondmestereként, de a narráció és a felvezetés még ehhez képest is kicsit erőltetett. A film a Szabadságszobros körítéssel mintha nem bemutatni akarná a történetet, csak elvarázsolni. A gyermekkor megidézése kicsit gyermeteg, ahogy az első jelenetek Amerikában is inkább valami romantikus komédiát vetítenének előre. Valóban nem derül ki semmi Petit életéről, csak annak a sulykolása megy, hogy ő milyen egy csintalan, de mégis szerethető, álmodozó kölyök volt, aki viszont a szakmai kérdésekben és a kitartásban kérlelhetetlen volt. Egyszerű történet, kellemesen élénk színekkel, csupa báj és kedvesség... csak mindez hitelesebb lenne, ha nem arról szólna a történet hátralevő része, hogy hogyan akarja becsempészni magát és a társait egy kis illegális kötéljárásra, ahol a körülmények az ellenség, akik meg akarják őt fosztani az álmától.

A közepe, amikor ehhez a csapat összeszedése zajlik, lényegesen érdekesebb; mintha egy heist-movie lenne, az "Ocean's 100 (emelet)". A kevés és kezdetleges eszközükkel, amijük volt, kellett megtalálni a réseket az akkoriban még amúgy sem túl acélos védelmen. Az ehhez kapcsolódó tervezgetés, például a makett és azon a pontos helyek, a menetrend meghatározása tetszettek, a megfigyelések, az álruhák szórakoztatóak. Közben talán ebben a szakaszban jelenik meg a legtöbb korrajz, mivel végre nem csak zárt helyen vagyunk zárt közösségben, hanem a nyílt utcán, az épületek között. Az is illik ide, ahogy minden problémára az a megoldás, hogy beavatnak még egy embert, és bár elég nevetséges figurákat sikerült Petitnek összeverbuválni, a hippikorszakban teljesen autentikusak, csak az a csoda, hogy nem volt köztük több füves   . A szerepük éppen annyi a pár kiemelt segédet leszámítva, hogy cepeljék a kábeleket meg a cuccokat, arra meg jók. A beosonás és az előkészületek a maguk egyszerű módján izgalmasak, még ha kicsit komédiába is hajlik egy-két helyen, szóval így együtt nekem a film középső része tetszett a legjobban.

Ehhez képest a nagy finálé a tornyokkal két okból sem volt akkora élmény, mint vártam. Az egyik, hogy nem 3D-ben láttam, így igazán sem a mélységérzék, sem a "kilógó" dolgok nem működtek, sőt, utóbbi, ha ilyen tolakodó, inkább zavar. A másik ismét csak Petit viselkedésének érthetetlen furcsasága és a kötéltánc maga. Én ugyanis azt hittem, hogy átmegy, és annyi; még furcsálltam is, hogy mire megy el akkor a húsz perc, mert bármennyire is kell egyensúlyoznia, megállni, meg ilyenek, attól még a dolog erősen vontatottnak hangzott. Már azok a képek is eleve megdöbbentettek, amiket a mutatványról láttam, hogy Petit "ráért" térdelgetni meg heverészni, de aztán amikor elkezdett oda-vissza sasszézni, abban már aztán végképp semmi nem szólt a mutatványról, csak az önhittségéről. Van az a mondás, hogy "ha lezuhanna az egójáról az IQ-jára, szörnyethalna"... na, ez volt nálam a végére Petit, amikor már csak azért maradt a kötélen, hogy a rendőröket cukkolja.

Mint egy népmese, csak ezúttal a szegénylegény nem királylányt ment, hanem meghódít a maga módján egy toronyházat. Sodró lendületű, a lelkesedés és a kihívás miatt pozitív hangulatúnak álcázott film, alapjaiban tetszett, csak túl sokszor tűnt elő a színpadi látványeffektek mögül, hogy Petit egy beképzelt pojáca, aki kb. kizárólag azért nem halt meg, mert tetvesnagy mázlija volt.


7/10
.

Niwrok írta:

.
Kötéltánc / The Walk

Sodró lendületű, a lelkesedés és a kihívás miatt pozitív hangulatúnak álcázott film, alapjaiban tetszett, csak túl sokszor tűnt elő a színpadi látványeffektek mögül, hogy Petit egy beképzelt pojáca, aki kb. kizárólag azért nem halt meg, mert tetvesnagy mázlija volt.


7/10

Megint más sarokpontok mellett jutottunk el ugyanoda. Engem Petit pojácasága helyett az események túlságosan hollywoodiasítása zavart: helikopter, agyament társak, vérző láb, kiborulás, stb... pont azok az elemek, amikkel filmet lehetett csinálni egy bolond kötéltáncosból.

Lehet, a valóságban egyáltalán nem is volt ennyire ripacs... ... csak kiripacsisították...


.

.
A homár / The Lobster



Manapság egyre gyakoribb téma a népesedési probléma. A fejlett világok elöregedő társadalmára, az individualizmus és a szabad pár-nemválasztás kérdésére úgy tűnhet, hogy csak a legelborultabbak látják mondjuk a szingliadóban a megoldást, pedig ez sem példa nélküli a magyar történelemben. A hírhedt Ratkó-korszak ugyanis nem csak a "Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség!" szlogenjében öltött testet, hanem a gyermektelenségi adóban is. Vitaestek százai mentek már el ennek a meddő témának a rágására, de egységes választ még nem nagyon született. A homár keretében a görög (!, még egy ország kipipálható ) filmrendező, Yorgos Lanthimos és stábja készített filmet a kérdésről, és igazából mindkét szélsőséges álláspont kritikájáról filmet.

Miután a negyvenes Davidet (Colin Farrell) 12 év házasság után elhagyja a felesége, a törvények értelmében a férfit begyűjtik, és a részére kijelölt szállodába viszik pároztatási célból. Az előírások szerint a férfinak 45 napja van arra, hogy alkalmas partnert találjon a többi pártalan bentlakóból, mely kapcsolatot ha egy kétszer kéthetes ellenőrzést követően a helyi bizottság is jóváhagyja, a pár ezután térhet vissza a társadalomba. Természetesen a dolog nem működhet erőszakkal, fontos hogy a párok összeillőek legyenek, ezért kiemelve a legfontosabb jellegzetességüket, tulajdonságukat, érdeklődési körüket a párkapcsolatnak azon kell alapulnia; lehet az a sántítás, a vajas keksz szeretete vagy a totális szociopátia, a lényeg a közös pont. A párkeresésen kivüli pihenőidőben ajánlottak a sport egyedül végezhető formái, így például a golf és az úszás (az olyan páros játékok, mint a tenisz, természetesen a megfigyelés alatt levő pároknak vannak fenntartva), de aki még ilyenkor is a hatékonyságot tartja szem előtt, fakultatív programként részt vehet vadászatokon, nyugtatólövedékkel lövöldözve az erdőben nomád körülmények között élő, szökevény szinglikre, akik közül minden beszolgáltatott példány egy napot ad a határidőhöz, ezzel késleltetve az elkerülhetetlent. Ha ugyanis lejár a határidő, büntetésként az alanyt átalakítják az általa megnevezett állattá, és ebben a formában fogja leélni élete hátralevő részét. David jól ismeri ezt a sorsot, pár éve a bátyja már hasonlóképpen járt, így reméli, hogy a számára vonzó hölgyekkel beszélgetve és táncolva sikerül párra találnia... mondjuk olyanra, aki lehetőleg rövidlátó.

A szatíra része nekem nagyon tetszett. Ahogy az egész hotelt, a rendszert és a kapcsolódó házirend szabályait bemutatták, egyszerre volt nevetséges és nyomasztó belegondolni, hogy igen, vannak, akik egy ilyenben is a megoldást látnák, valami hasonlót dédelgetnek magukban; ha a konkrétumokat tagadnák is, azzal, ahogy az egyedülállókat, a gyermekteleneket nem egyszerűen megbélyegzik, hanem megvetik, mintha mindegyikük léha, önző parazitája lenne csak a tarsadalomnak, és ahogy követelésként fogalmazódik meg a társas kapcsolat és a gyerekvállalás, akkor tulajdonképpen már csak a technikai megvalósítás a kérdés, nem maga az elv. Mint a viccben: "Hogy minek nézem, azt már tisztáztuk, már csak az ár a kérdés!". A "rendes" élethez amúgy is társadalmi elvárás a család, legyen az bármilyen is, legyen benne bármennyi titkolózás és erőszak, a szerelmi házasság meg még ötven éve sem volt ennyire általánosan elfogadott, bármiről is szólnak a lányregények. A példa annyiban sántít, hogy a Lobster nem tér ki a gyerekvállalás kérdésére, sőt, ahogy a gyerekeket behozza a film a képbe, az akkora ziccer, hogy a fal adja a másikat! Itt szűken a párválasztás a téma, és minden ezt szolgálja, de annyira idétlenül, hogy azon tényleg csak nevetni lehet, még akkor is, ha ezt aligha lehet vígjátéknak nevezni. Odavoltam a közös étkező képeiért, a hátrabilincselt kezekért, és azért, hogy ezek a szocreál stílusú ismerkedős estek már a szocreál üdülőkben is mennyire bénák voltak. Minden szereplő zseniális, akár a szenvtelen hangú, a szabályok betartása felett őrködő igazgatóról (Olivia Coleman), akár a David által kiszemelt nőkről, akár az átmeneti barátairól (Ben Whishaw és John C. Reilly) van szó. Utóbbiak többsége női és férfi oldalon is egy-egy archetípus, hogy ebben a helyzetben mi lehet az ideális túlélési vagy szabadulási taktika, amiért esetenként áldozatokat kell hozni.

Csakhogy idővel kiderül, hogy a szabadulás, még ha valakinek sikerül is, igazából látszólagos. Az egy nagy húzása a filmnek, hogy az "elvadult szinglihordák", és főleg a vezetőjük (Léa Seydoux) semmivel sem képviselnek szabadabb elveket a párlapcsolatokat illetően, mint a törvény, csak minden szabály elé tesznek egy negatív előjelet. Mondjuk a hotelban csak a páros tánc a megengedett, szingliéknél ezzel párhuzamosan kötelező az egyéni zenelejátszó, amin lehetőleg elektronikus zene szóljon, de ennél sokkal komolyabb szabály mondjuk, hogy az erdőben bármilyen párkapcsolati közeledés tilos, a szerelmi viszony és kötődés bármilyen megnyilvánulása büntetést, például megszégyenítést és csonkolást von maga után. Azzal, hogy Lanthimos nem magukat az álláspontokat karikírozza ki, hanem azok szélsőségességét, egy sokkal izgalmasabb képet rajzol a filmbeli társadalomról, és azon keresztül a mostaniról is, mint amit önmagában az egyik oldal képes lett volna bemutatni. Ezen túl ebben a szakasban -egy beszivárgási akció keretében- betekintést nyerünk a városokba is, a társadalomba, például hogy a rendőrök hogyan ellenőrzik, hogy mindenki az előírt kapcsolatban él-e. A szinglik között, velük legalább olyan túlélési trükkökre van szükség, mint bent a hotelban, és Davidnek többre is szüksége lesz ezek közül, amikor megtalálni látszik álmai rövidlátó asszonyát Rachel Weisz személyében.

Igazából egy gondom volt Lobsterrel, hiszen még ha olykor lassú és kimért is egy kicsit, az abszurditása pedig könnyen lehet fárasztó, nekem a megvalósítással nem volt bajom; ha nem éreztem volna az érintettséget (de akár nyugodtan idevehetem, hogy az "egyedüllét" nem pont azt jelenti a filmbeli rendszerben, mint amit az átlag ért ezen a szón; ezért is volt meglepő és kicsit ijesztő is, amit a sánta fickó mond magáról), akár még szórakoztatónak is mondanám. A történet azonban azzal, hogy az említett szerelmi kapcsolatot helyezi a középpontba, bármilyen szép és érzékeny is az a maga, a maguk módján, olyan irányt vesz, amiben semmire sincs válasz. A film ahány katartikus pontig eljut, például amikor a szinglihorda egy támadás keretében az igazgató férjét a nő ellen fordítja, a tetőponton jön a snitt, és soha többé még csak utalás sincs rá, hogy mi történt. Ugyanez történik az érzelemmentes és a kekszes nővel, az orrvérzéses fickóval, az egész szinglihordával, és ebből a szempontból befejezetlen maga a film is. Lehet persze találgatni, mi a folytatás, de ez nekem akkor szokott bejönni, ha egy rejtélyről van szó, amit a korábban "elrejtett" nyomokból lehet megfejteni, összerakni, mint egy kirakóst, és nem csak a lehetőségek között lehet bolyongani, mint egy sötét erdőben.

Stílusában, hangulatában és a keserű, morbid humorában azt hiszem, talán A nőhöz hasonlítanám, miközben annak tulajdonképpen egy végletes ellenpontja. Ott a technikai fejlődés és a kényelem lehetősége torzították el a társadalmi kapcsolatokat, itt a törvény által szabott kényszer (úgyhogy itt nem ér a "bolondokat a bolondokházába!" ), de a maga módján nekem mindkettő bejött. Ez talán kevésbé, Jonze műve összeszedettebb volt, ívvel és katarzissal, az A homár viszont több dologba kezd bele, mint amit befejez, és ettől a végére nekem kicsit kiüresedett.

8/10
.

Niwrok írta:

A homár / The Lobster

Stílusában, hangulatában és a keserű, morbid humorában azt hiszem, talán A nőhöz hasonlítanám, miközben annak tulajdonképpen egy végletes ellenpontja.
8/10

   Mik vannak???

1. Az baj, hogy nekem a homárról a buzik jutnak az eszembe?

2. Az A nőhöz hasonlítod ugyan, ami nekem nem szerencsés - de remélem a negatív előjel pont úgy sül majd el, ahogy gondolom. Nevezetesen hogy pont attól lesz jó.

Szóval ezt majd megnézem. De a héten jön Mr. Robot (azért már úgyis kaptam), február 29-ig meg meg kéne nézem Oscarék jelöltjeit. ... szóval csak utána.


.

R2-D2 írta:

A homár / The Lobster

1. Az baj, hogy nekem a homárról a buzik jutnak az eszembe?

Szóval ezt majd megnézem. De a héten jön Mr. Robot (azért már úgyis kaptam), február 29-ig meg meg kéne nézem Oscarék jelöltjeit. ... szóval csak utána.

1. Mindenkinek, ahogy jólesik . Gondoltam is rá amúgy, hogy beírom rögtön az elejére, hogy a cím ellenére nem a Prideról tervezek helyszíni tudósítást adni, ahogy nem is egy gasztro-reality kerül terítékre a Paprika TV-ről .

Az Oscarosok közül melyiket pótolod még? Egy párat én is nézek még addig, az A nagy dobást most játsszák, azt valószínűleg szerdán nézem, és a Szobát meg a Brooklynt is jó lenne látni, de azokért máshova kell majd mennem.
.

Niwrok írta:

Az Oscarosok közül melyiket pótolod még? Egy párat én is nézek még addig, az A nagy dobást most játsszák, azt valószínűleg szerdán nézem, és a Szobát meg a Brooklynt is jó lenne látni, de azokért máshova kell majd mennem.
.

Én szeretném mind látni őket, 4 volt meg, 4 még hiányzik. De elvileg mindegyik meglehet február végéig + az idegen nyelvűek is.

Hála a nettékéknak. ... bár most kellett hozzá külső segítség is, mert nem minden elérhető mindenhol.

.
Trónok harca / Game of Thrones S4



A harmadik évad végét rengetegen a sorozat legsokkolóbb csúcspontjának tartják, a neten is százával vannak a videók arról, ahogy a már "beavatott" nézők felveszik a rokonaik, barátaik döbbent reakcióit. Ahogy írtam, nekem ez kicsit enyhébben csapódott le, hallottam is utalásokat rá előre, meg amúgy is eléggé feleslegesnek tartottam annak a patthelyzetnek a további vonszolását, így én inkább megkönnyebbültem. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ez az egy esemény, ez a "nagytakarítás" mennyivel járul hozzá ahhoz, hogy még jobban kedveljem a Trónok harcát.

Éppen ez az, hogy "harc", az nincs... egyszerűen nem maradt ütőképes sereg, amelyik riválisa lenne a központi hatalomnak, és az előkészületekből egyértelmű volt, hogy Stannis még egy évadig biztosan a vackán marad, úgyhogy ilyenkor jöhetne a béke... ami King's Landingben egyet jelent az ármánykodás és az intrika csúcsra járásával. Ebből az elején kaptunk sokat, hiszen három esküvő is kilátásban volt korábban, az meg az ilyeneknek a melegágya (láthattuk is legutóbb, mennyire), és néha már egyet tudtam érteni Lady Olennával a kerttel kapcsolatban, de inkább viccesnek tartottam, hogy mindenki ott szervezkedik állandóan (és mindig eszembe jutott róla a South Park vonatkozó jelenete ). Hiába számítottam erre-arra legutóbb, most megleptek a fejlemények, hogy mindez másodszor(!) is megtörténik (nem csoda, hogy "a Virágok Lovagjának" még annyira sem sürgős, hogy elvegye a neki kijelölt nőt, mint eddig ) és az, ahogy kiváltó eseménye is lett ez a későbbieknek, Sansa szökésének és Tyrion bebörtönzésének, majd a tárgyalásának, a többiről nem is beszélve, gyakorlatilag az évad egyetlen következetesen végigvitt, és ehhez mérten remek szála volt. King's Landing végre igazi viperafészek lett, és miközben a Lannisterek ebbe éppen kezdenének kicsit belefáradni, a veszteségeik és a tapasztalataik miatt máshogy állni a dolgokhoz (érdekes volt például visszagondolni az első évados Jamie-re, ahhoz képest, hogy most egyáltalán hogyan beszél és viselkedik), és talán még az öreg Lannister van leginkább képben, Tyrellék végre azzá a hatalmi tényezővé váltak, ami velük kapcsolatban már kb. Margaery első felbukkanása óta a levegőben volt, és amit nagyon vártam már tőlük. De végig remek, ahogy megy a helyezkedés a táblán, és széles szájjal vigyorogtam azon, amikor nemhogy a sorozat eseményein belüli, hanem azokon bőven túlmutató, akár évtizedes tervek kezdtek "termőre fordulni" vagy éppen csúfosan elbukni.

Ehhez hozzájött még, hogy a csatazaj elcsitulásával párhuzamosan egyre több szerep jut annak, ami mindig is kellett a háborúhoz: pénz. Zseniális húzás volt feltenni Braavost a térképre, mert ugyan eddig is emlegették itt-ott, de hogy mekkora szerepe is van Westeros erőviszonyainak alakulásában, az csak most az Iron Bankkal. Ahogy semlegesként egyszerű befektetésként kezelik az ottaniak a háborúkat, és ahogy kellően jó ajánlatot kapva készséggel kiszolgálják a szemben álló feleket is, az egyszerre volt kis kritika és egy remek trágyalás bemutatása... de közben többször csak arra tudtam gondolni, hogy Mark Gatiss a f*szért haknizik itt, amikor neki az új Sherlockot kéne írnia ezerrel, és készülnie az újabb Mycroft-alakításra !

A sorozat viszont érezhetően kezd egy kicsit szétesni. Eddig is sok volt az epizód, az anekdotázás és a töltelékjelenet, amik néha csak azért voltak, hogy ne feledkezzen el a néző később fontossá váló szereplőkről, de eddig mondjuk öt-hat helyszínen zajlottak ezek, viszonylag jól összekötve... csak hát a számuk fokozatosan nőtt. A 4. évadra annyira szétszóródtak a bemutatott szereplők, akiket még kézben tart, akikkel még célja van az írónak, annyi frakcióra szakadtak, hogy bár nem számoltam, de simán a többszörösének éreztem. Mondjuk hál'istennek nincsenek már langyos szenvelgések Robb táborában, és végre Jon Snowt is hazaette a fene (alapesetben önmagában ezért hozzácsapnék egy fél pontot, ha az nem lenne már így is szokatlanul magas), de így meg a részek keretei között feltűnően sok idő elmegy arra, hogy a stáb felidézi a szereplőket, de annyian vannak, hogy amire a végére érnek, kezdhetik is elölről, aztán még így is kimaradtak egy csomóan. Mert ebbe bele kell férnie a sztori előrevitelének, a még mindig kiváló anekdotás részeknek, hogy a "vadak" mészárolgatnak kicsit, mert más már nem ont nagyon vért, és még időnként be kell dobni a humoros kétperceseket is, mint például a Hound beszólásait, Podrick bénázását a lóval, vagy azt, hogy hogyan tudta meg Eyrie tíz mérföldes körzetében mindenki, hogy milyen jó pillanatnyilag Lysa Arrynnek lenni.

Mindezek szórakoztatóak, de önmagában ezekért nem nézném ilyen lelkesedéssel a sorozatot, de megtanultam, hogy a Trónok harcában nem csak azt nem lehet biztosra venni, hogy melyik szereplő kerül villámgyorsan a halállistára (az évad végével megint elég meglepő neveknél kellett elővenni a radírt), hanem azt sem, hogy milyen jelentéktelen apróságok lesznek igazán egyedi és különleges darabbá ebben a kirakósban. Múltkor még panaszkodtam, hogy mennyire feleslegesnek, erőltetettnek és kínosnak tartom Theon Greyjoy kínzását, és nem csak azért kívántam, hogy valaki szúrja már szíven, hogy megszabaduljon a szenvedésétől, hanem hogy én is tőle, de milyen kár is lett volna! Hiszen ahogy utólag látszik, mindaz szépen felépítette egy ember teljes leépülését, és mostanra Reek (nem néztem meg, de magyarul talán "Büdi" lehet ) simán az egész sorozat egyik legjobb figurája, és a komplett fantasy pályafutásomban is előkelő helyen lenne! De nem ő az egyetlen, csak a legjobb az ilyen, a háttérben lassan felépülő, remek karakterekből, mint Brienne, Pod vagy a Hound, és az ilyeneket sokkal többre tartom, még ha csak mellékszereplők is, mind mondjuk hogy Bran gyakorlatilag a képernyőn nőtt fel, vele indult az egész, de még mindig csak "felkészül", mint színész a színfalak mögött, pedig már évadok óta látszik, hogy őt és a mágikus képességeit szánja Martin valamiféle ütőkártyának valamelyik "végső" csatában. De majd most talán, hogy látszik, van hova fejlődnie... Dettó ez a kategória Daenerys, bár az "essosi shopping-királynő" most már legalább kezdi kapiskálni, hogy elfoglalni egy városállamot egy dolog, megtartani, kezelni meg egy másik, és három sárkányt nevelgetni sem éppen részmunkaidős feladat... King's Landingben sem azért van annyi hivatalnok, mert a király annyira szükségét érzi maga körül a simaszájú viperáknak.

Szóval nemhogy gyengébbnek, de egy árnyalatnyival még jobbnak is éreztem ezt az évadot, még ha nem is hibátlan így sem. Az új körülmények között szerintem egészen jól megfelelt. A sorozat eddig sem kényeztetett túl sok gigantikus csatajelenettel, most meg legalább nem is éreztem a hiányukat, és amikor kellett, akkor toltak egy olyan egész részes ostromot, hogy ihaj; attól a "kaszától" meg azóta is fülig ér a szám. Ráadásul megszabadult a stáb pár általam utált, de legalábbis koloncnak tartott szereplőtől, és ettől -Daenerysen kívül- a többi probléma szinte már csak szúnyogcsípés. Viszont elvesztettünk pár színesebb, érdekesebb figurát is, akik nélkül nem igazán tudom még elképzelni sem, hogy a maradék mit fog tenni; leginkább mondjuk Sansa mellett van kérdőjel...


91%
.

Niwrok írta:

.
Trónok harca / Game of Thrones S4

Szóval nemhogy gyengébbnek, de egy árnyalatnyival még jobbnak is éreztem ezt az évadot, még ha nem is hibátlan így sem. Az új körülmények között szerintem egészen jól megfelelt. A sorozat eddig sem kényeztetett túl sok gigantikus csatajelenettel, most meg legalább nem is éreztem a hiányukat, és amikor kellett, akkor toltak egy olyan egész részes ostromot, hogy ihaj; attól a "kaszától" meg azóta is fülig ér a szám. Ráadásul megszabadult a stáb pár általam utált, de legalábbis koloncnak tartott szereplőtől, és ettől -Daenerysen kívül- a többi probléma szinte már csak szúnyogcsípés. Viszont elvesztettünk pár színesebb, érdekesebb figurát is, akik nélkül nem igazán tudom még elképzelni sem, hogy a maradék mit fog tenni; leginkább mondjuk Sansa mellett van kérdőjel...


91%
.

Elláttál olvasnivalóval, az biztos.


Túl sokat nem tudok hozzátenni, örülök, hogy Te is sikeresen elmerültél ebben a világban (duplán is ), nem véletlenül az egyik legjobb sorozat lett a GoT az évek alatt. Kíváncsi vagyok, mit szólsz majd az ötödikhez, az azért kicsit "rázósabb" - igaz, csak az eleje, a vége annak is üt.

Gondolom még a hatodik előtt legyűröd.


.

R2-D2 írta:

Trónok harca / Game of Thrones S4

Kíváncsi vagyok, mit szólsz majd az ötödikhez, az azért kicsit "rázósabb" - igaz, csak az eleje, a vége annak is üt.
Gondolom még a hatodik előtt legyűröd.

Az elmúlt öt hónap alatt megnéztem négy évadot belőle, úgyhogy szerintem az elkövetkezendő öt hónap alatt menni fog az ötödik .
.

.
Hajnali láz



Gárdos Péter filmrendező (Szamárköhögés, A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire) az édesanyjától kapott két csomag levél alapján 2011-ben írt egy könyvet, abból pedig négy évvel később film készült. Mindezt arról, ahogy a szülei -stílszerűen- regénybe illően megismerkedtek 1945-ben, a világháborút követő hónapokban.

Miklós, a 25 éves volt debreceni újságíró, sok más magyarhoz hasonlóan, a koncentrációs táborok felszabadítása után Svédországba kerül egy kórházba, majd egy rehabilitációs táborba gyógykezelésre, ápolásra. Hogy a kapcsolatot fel tudja venni a többi túlélővel, később pedig az otthoniakkal, Miklós a társaihoz hasonlóan kap egy listát a lehetséges ismerősökkel, nagyjából aszerint, hogy a nyilvántartott adataik alapján ki származik Debrecen környékéről. Ő azonban az időt eltöltendő azt teszi, amit szeret, azaz ír, és a listán szereplő összes nőnek ír egy levelet, mert úgy érzi, közöttük rátalálhat a szerelem is. És valóban, bár nagyjából tucatnyian válaszolnak az ismeretlenül érkező levelekre, a férfi figyelmét Lili levele kelti fel leginkább, aki onnan 400km-re, egy nőknek fenntartott kórházban gyógyul. A levelezésük egyre gyakoribb és érzelmesebb lesz, és Miklós szeretne mindent megtenni azért, hogy találkozhassanak, de az orvosa hajthatatlan, és nem is nagyon érti Miklós igyekezetét a nősülésre, hiszen jól érthetően megmondta neki már jóval az első levél megírása előtt, hogy a TBC-je és annak szövődményei várhatóan súlyosbodni fognak, így valószínűleg már csak hat hónapja van hátra.

Szokatlan nézőpont volt, hogy egy ennyire meghatározó esemény, mint a holokauszt inkább csak előidézőjeként és kísérőjeként jelenik meg a történetnek. Gárdos ragaszkodott hozzá, hogy ő nem akar még egy holokauszt-filmet, ezért is indul az már a kórházba érkezést követően... de teljesen ő sem tudta mentesíteni az elbeszélést annak következményei alól. Minden ott levő, minden szereplő magában hordozza ennek egy részét, legyen az Miklóshoz hasonlóan egy betegség vagy akár csak egy tünet, egy akaratlan mozgás, mint a kézremegés, de lehet akár egy leengedhetetlenül szorossá vált kötelék két ember között, vagy akár a bizonytalanság, hogy mi lehet a többi elhurcolt családtaggal vagy az otthon maradottakkal. Ráadásul a film egy kis politikai kikacsintást is megenged, így azt, hogy Hitler bukásával sem változtak meg gyökeresen a nézeteivel kapcsolatos vélemények, és ez is egy ok, hogy a kerítések után a túlélők újabb kerítések között találják magukat, és van, aki csak annyit mond erre, "de legalább ebben nincs áram". A megviselt, végletekig legyengült, mély traumákat átélt emberek között azonban a Miklóséhoz hasonló helyzetben levők sorsát éreztem a legtragikusabbnak, akiknek az állapota már nagyjából visszafordíthatatlan volt, így épphogy megúszva egy halálos veszedelmet már a következővel néztek szembe. Mindezek az egyéni drámák segítenek mélységet adni a történetnek, igazán érdekes volt például a fentiek eredőjeként Lili dilemmája, így az is, hogy ki hogy találta meg a helyét az új helyzetben, ki hogy tudott és akart továbblépni, tovább élni. Ez volt az író-rendezői koncepció, hogy a film ne az elmúlt dolgokkal, azok fájdalmával vagy dédelgetésével teljen el, hanem amiről az élet szól, és annak a minél gazdagabb megéléséről, bármi is akadályozná vagy előzte meg ezt. Ez pedig egy sokkal általánosabb, és fontosabb téma, és bár nem láttam a filmeket, de az ajánlókat olvastam a "Csillagjainkban a hibá"-ról és a "Me, Earl and the Dying Girl"-ről (bocs, nem áll a számra a magyar címe), és ha jól sejtem, alapjaiban azok is erről szóltak, ahogy még sok más film is... de talán magyar filmek kevésbé.

Ennek a szemléletnek gyorsan megkedvelhető képviselője volt Miklós. Lili szerepét sem szeretném hanyagolni, de mert egy 19 éves lányról van szó, akit a betegsége sokkal inkább ágyhoz köt, és akinek egy teljesen új helyzetben, sok félelemmel kell megbirkóznia, ezek mellett ő ennek a kapcsolatnak, a szerelmüknek inkább befogadója és visszatükrözője, mint alakítója. A Hajnali láz nekem ezzel együtt is igazából Miklós filmje volt, és külön tetszett, ahogy a film címe két szempontból is rá utal, egyszer a reggeli rosszulléteire, amiben az orvosok folyamatos megerősítést kapnak, hogy gátolniuk kell Miklóst a Lilivel való találkozásban, "a beteg érdekében", de áthallás van a szerelem vonatkozásában is, a "hosszú éjszaka" után nyiladozó érzelmek hevességében. Miklós az, akinek minden apróságba, reménysugárba belekapaszkodva kell ezt csinálnia, ragaszkodva az elhatározásához, hogy feleséget találjon magának, bármit is mondanak vagy tesznek az orvosok, bármennyire is fulladva ébred éjszakánként vagy vért köpve reggelenként, miközben körülötte sorra halnak meg a sorstársai. Bármilyen nehéznek tűnik már akár csak az is, hogy találkozzanak Lilivel, de persze mivel a fiukon keresztül ismerjük meg a sztorit, tudható, hogy legalább ez összejött nekik. Eleve a száztízen-akárhány levél megírásából mennyire sugárzik, hogy mennyi csibészség van a fiatalemberben, de később is nem egyszer adja ennek bizonyságát, mert ha át kell "szökni" egymáshoz, akkor azt kell tenni. Lehet azt mondani, hogy ilyen szerelem csak a filmekben van, hogy egy kicsit naiv a története, még ha rá is vetül a haláltáborok árnyéka, és hogy az akadályok, amiket Lili oldaláról le kell küzdeni, a sok félreértés, az eltűnt levelek és a szétszaggatott ruha a drámával együtt is picit meseszerű, de legalább ők ketten élővé, hitelessé teszik azáltal, hogy Gárdos rajtuk keresztül a családjuk történetét, a valóságot meséli el, még ha hol egyszerűsítve, hogy színezve, hol kipótolva is a masnival átkötött levélváltást.

Na igen, a levélváltás... Arról már olvastam korábban is, hogy van egy kerettörténete a filmnek, amiben "Lili", már idős asszonyként, átadja a leveleket a fiának, így tudtam, hogy lesz ilyen, de valahogy ez a része több szempontból sem jött be a filmnek. Biztosan nagy teljesítmény volt a szerepre megnyerni Gila Almagort, az elismert izraeli színésznőt, de miatta ezt a részét a filmnek "szinkronizálni" kellett, és az új hang nagyon nem illett hozzá, ahogy igazából a jelenetek súlyához, hangulatához sem. Pedig a színészválasztás a film egyik nagy erőssége. A Miklóst alakító Schruff Milán a Kalandorok óta nagy kedvencem a fiatal magyar színészek közül, külön sajnálom, hogy eddig más filmben nem is igazán láthattam, pedig kijárna neki, annyira jól birkózik meg a szerep fizikai és drámai kihívásaival is, és amúgy is megvan benne az a fent említett csibészség, ami szükséges volt a karakterhez. Hasonlóan jó Piti Emőke alakítása, de mindenkiről lehetne a kevésbé ismert, ezért frissnek ható, néhány népszerű arccal (Gyabronka József, Máté Gábor, Scherer Péter) fűszerezett színészgárdából pár jó szót szólni, amit jócskán megkönnyített volna, ha hozzáférhető lenne egy normális stáblista bárhol a neten.

A nemzetközi felkapottság miatt érthető, hogy a magyar filmek kapcsán most rendszeresen a Saul fia kerül elő, de jó lenne, ha a Hajnali láz sem tűnne el a süllyesztőben. Lehet, hogy nincs olyan szuggesztív, kifejező képi világa, mint Nemes Jeles filmjének, egyszerűbb eszközeivel csak el akar mesélni egy szép szerelmi történetet, aminek csak a háttere, kiindulópontja a holokauszt, a sztori a személyességével és az általánosságban is értelmezhető útmutatásával és tanulságával viszont nekem túlmutatott azon. Azt a filmet elismerem; ezt megszerettem.


8/10
.

.
A nagy dobás / The Big Short



"Úgy magyarázd el, mintha egy komplett idiótának magyaráznád!"

Az elmúlt hét évben készült jó pár film a 2008-cal kezdődő gazdasági válságról és annak az előzményeiről, csak én láttam vagy négyet, de azért még mindig van mesélnivaló a témáról. Ebben a filmben éppen az a része kerül sorra, hogy páran (pontosabban egy ember, és azok, akik rácsimpaszkodtak az ötletére) hogyan ismerték fel már jó előre, hogy milyen hibák vannak az egész jelzáloghitel-rendszerben, amit rajtuk kívül minden érintett elpusztíthatatlannak tartott... éppen, mint a Titanicot.

A zsenialitása a dolognak, ahogy az a filmből gyorsan kiderül, hogy Burry (Christian Bale) nem hitt a rendszerben, ahogy mások, hanem megvizsgálta, hogy mennyire működnek és valósak azok az elvek, amik alapján az emberek meggyőződése kialakult, és tette mindezt 2005-ben... és azt találta, hogy az akkori trendek szerint annyira nem működnek, hogy kb. két év múlva az egész kártyavárként dől össze. Nem kell alapvetően csalásra gondolni, csak olyan emberi jellemvonásokra, hogy az emberek leginkább azt hiszik el, amit el szeretnének hinni, mások meg szeretik ezt nekik megadni, főleg, ha ebből nekik is hasznuk származik; nem kell feltétlenül rosszindulatot keresni ott, ahol a hozzá nem értés, a kapzsiság, a lustaság és a felelőtlenség is éppen elegendő magyarázattal szolgál. Aztán Burry, mint egy befektetési alap vagyonkezelője, elment pár bankba, hogy ő akkor ennek a folyamatnak a beteljesülésébe szeretne befektetni, kvázi fogadva arra, hogy az USA gazdaságának biztonsági hálóját jelentő jelzálog-rendszer egy fos (ne tessék megrökönyödni, ez a második legenyhébb szó, amit a film során használnak rá!). Miután majdnem az összes bankár kiröhögte, a maradék kevés meg köszönettel elfogadta az ingyen pénzt, ahogy ők gondolták, természetesen elmesélték minden ismerősüknek, micsoda agyalágyult szédült be hozzájuk, hadd röhögjenek ők is egy jót... de közülük 4-5 embernek csak szöget ütött ez a fejében, és elkezdtek ők is kis tétekben ugyanerre "fogadni", ami az esetükben rongyos párszázmillió dollárt jelent. Onnantól igazából csak várnak és izgulnak, miközben egyre többen röhögnek rajtuk, aztán egyre többen próbálnak hasznot húzni belőlük; Burry Metallicát hallgat meg dobol, miközben a sosem látszó feleségével beszélget (tisztára Mrs. Columbo...) a többiek meg egyre mélyebbre búvárkodnak a szarban, hogy megtalálják a pöcegödör alját... Így elmesélve talán még nekem is tetszene, még ha nem is érződik ki, hogy akkor most mi is akar ez lenni, például minek a drámai vonások, ha semmi szerepük...

A gond csak az, hogy amilyen stílusban mindezt a rendező Adam McKay tálalta, azt egyszerűen rühelltem, legalábbis az elején, és onnantól csak azért nem, mert a stílusjegyek kezdtek elmaradozni. Megnéztem utólag, hogy mégis ki ez a muksó, és látva, hogy eddig leginkább olyan filmekkel gazdagította többek között Will Ferrell életművét és az egyetemes filmtörténetet, mint a Tesó-tusa, a Taplógáz és a Pancser police, már nem is volt több kérdésem. Nemhiába, gyöngyöt a disznók elé... Én nemhogy nem értékeltem a nagyképű bankárok kamerából kiszólogatását, a folyamatok szemléltetésére használt mindenféle animációs spotokat, Burry és a "tanítványainak" kivétel nélkül elmeroggyant és/vagy geek csodabogárnak beállítását, és az epilepsziáig gyorsított videóklippes bevágásokat, amivel a kor hangulatát és az idő múlását érzékeltették, de a béna kamerakezeléssel (baszki, hogy egy operatőr ennyire ne találja a fókuszt, vagy hogy ezt bárki kifejezőnek vagy viccesnek tartsa...) odáig fajult a dolog, hogy fél óra után egyszerűen elnézést kértem a mellettem ülő páromtól, hogy miattam szükségét érezte eljönni erre a filmre... Nem mondom, hogy nem volt egy-két jobb hasonlat vagy idézet, de voltak elképesztő és dühítő mélypontjai is, például az a rész, amikor az egyik fickó kifordult a jelenetből, és a vászonról leszólva közölte, hogy a jelenet, amit az elmúlt öt percben láttunk, az nem is úgy volt, csak így jobban hangzott, aztán elmondta, hogyan történt. W... T... F...?!?! Pamela álmodik a gazdasági válságról, vagy mi?! Tudom én, hogy mondjuk meg lehet ezeknek is a helye, például a kiszólásoknak, Francis Underwood nem is lenne az igazi a "kihallatszó" szarkasztikusan gondolatai nélkül, de ott a csatái eredményeibe és a terveibe nyerünk ezekkel betekintést, és nem ostoba poénok miatt kerültek ezek a filmbe, ahogy nem is azért, hogy lábjegyzetek és definíciómagyarázatok legyenek a filmben történtekhez... ráadásul sok, hogy az elmúlt ötven, de legalábbis tíz évet egy barlangban töltöknek is érthető legyen a nulláról és ádámévától indulva, mi és miért történt.

Merthogy lehántva a színészeket és a parasztvakítást róla, A nagy dobás tulajdonképpen egy "Pénzügyi válság for dummies", kb. olyan mint amit teszemazt az egyik bank csinált nálunk gyerekeknek, Egérváros lakóival elmagyarázva a kis lurkóknak, hogy hogyan működik az adózás, mire való a jegybank, és miért fektetik be az emberek a pénzüket. Biztos, hogy hasznos lenne egy ilyen felnőtteknek is, mert példákkal özvegy Marika néni a földszinti garzonból is megérti, hogy a jelzáloghitel-csomag az az, amikor a hentes az állott húst is a frissekhez méri (és ezt világhíres séf kell ám elmagyarázza!), a CDU az, amikor már büdös a tálcás hús, de ez nem látszik rajta, mert el van dugva a friss hús alá, a szaga meg nem jön át a fólián, a szintetikus CDU meg az, amikor mindezt "Egyet fizet, hármat vihet!" akció keretében árulja a bolt, és az eladó azt mondja, azért sárga, mert tanyasi... Nem éppen egy hollywoodi filmben várnám ezt, ami körül ekkora a felhajtás, és ami sallangok tucatjaival próbálja leplezni, hogy nem több egy pénzügyi gyorstalpalónál. Miközben én elég kényelmetlenül feszengtem a székben, hogy ekkora idiótának néznek, a szívem mélyén azért tudtam, hogy sajnos igen, van, akinek az kell, hogy Selena Gomez meg Anthony Bourdain magyarázza el a pókerasztal meg a konyhapult mellett, hogy ha rúdtáncosként, bazmeg, öt ház meg egy lakás után fizeted a hiteleket, és úgy játszol a lakásárak emelkedésére, akkor annyi eszed sincs, mint a rúdnak, amin pörögsz! Pedig az egy stabil szakma, nem úgy, mint a bróker meg a szalagmunkás, mert olyan még nem hallottam, hogy érdeklődés hiányában bezárt volna bármelyik csöcsölde.

De végülis nem mondhatom, hogy a film nem informatív. Hallottam, olvastam és tanultam eleget a témáról, de nekem a válság még így is valahol 2008 közepén kezdett látható tüneteket produkálni, így igazából a legérdekesebb a 2007-2008-as szakasz volt. Azért, mert 2007 előtt még lehetett pár tudós fantazmagóriájának tartani a tutibiztos-gránitszilárdságú biznisz porrá zúzódását a valóság kőfalán, de 2007-től jött az önámítás és az egymás seggének mentegetése, amikor a többség megpróbált úgy tenni, mintha attól, hogy nem foglalkoznak a problémával, az megszűnik, a többiek meg gyávák voltak ahhoz, hogy egy erősebb kijelentéssel bevigyék a kegyelemdöfést a sminkkel vastagon vakolt leprásnak. Igaz, ez a második fele volt a filmnek, amikor már "no hehe" van, amikorra már gondolhatnánk, talán a legreménytelenebbeknek is beleverték a fejébe, hogy ne vágj bele olyan üzletbe, aminek legalább érintőlegesen nem érted a szabályait, különben jó eséllyel át leszel verve... én pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy azt a szakaszt a többség unta. Nem volt már látványos vagy vicces, nem jöttek a sztárfellépők, nem volt lószarba csomagolt, macskaszarral töltött kutyaszar, csak a mocskos, száraz pénzügyi valóság volt tényekkel és elrettentő példákkal körítve, amire már a szereplők is csak értetlenkedni tudtak meg miafaszezozni, a közönség rajtam kívüli része meg erősen ásítozni. Na nem is véletlen, hogy a filmnek azzal a konklúzióval van vége, amelyikkel! Aki tud, döbbenjen meg rajta...

Mindezzel együtt az a véleményem, hogy ez a film maga a bemutatott bankrendszer szimbóluma: ennyi jó színésznek (nem írtam róluk, de ismerem őket, és nem csak beleéléssel, de biztosan hitelesen is játszottak, megformálva az eredeti személyeket), egy ilyen mélyreható témáról, ami ennyire közvetlenül érintette a nézői életét, ugyan ki merné megmondani, hogy egy hol szájbarágós, hol nevetséges, a végére meg túlbonyolított katyvasz, ami tele van felesleges jelenetekkel? Amin az emberek nevetnek, mint a Wall Street farkasán, miközben szörnyülködniük kéne, hogy anyám, tényleg ekkora idióták vagyunk?! "Too Big to Fail", ez lehetne ennek is a szlogenje... és így meg sem állt az Oscar-jelöltségig...


6,5/10
.

Niwrok írta:

A nagy dobás / The Big Short

Az elmúlt hét évben készült jó pár film a 2008-cal kezdődő gazdasági válságról és annak az előzményeiről, csak én láttam vagy négyet, de azért még mindig van mesélnivaló a témáról. Ebben a filmben éppen az a része kerül sorra, hogy páran (pontosabban egy ember, és azok, akik rácsimpaszkodtak az ötletére) hogyan ismerték fel már jó előre, hogy milyen hibák vannak az egész jelzáloghitel-rendszerben, amit rajtuk kívül minden érintett elpusztíthatatlannak tartott... éppen, mint a Titanicot.

6,5/10

A Bennfentesek után is? Vagy az nem számít?

Kíváncsi vagyok, nekem is ennyire negatív lesz-e a végítélet... hamarosan megátjuk.  


.