Niwrok írásai 1.0

.
Gotham S1



Hiába a képregényhős-dömping a mozik mellett most már egyre inkább a tévében is, nem voltam akkora képregényrajongó sosem, hogy jobban el akarjak merülni ezekben, főleg most, ahogy már tényleg a legaljánál, az alig pár éves szuperhősfilm remake-jénél tartunk (ez lenne a frissen eltaknyolt Fantastic 4). Van egy-kettő, ami mondjuk legalább annyira felkeltette az érdeklődésem, hogy észben tartsam, de amit egyetlenként mindenképpen látni akartam, az ez volt. Talán azért, mert Batman volt az, aki leginkább végigkísérte az életem, legyen szó akár az HBO-n vetített rajzfilmsorozatról, majd a Burton-Schumacher gyűjteményről vagy a Nolan-féle trilógiáról, de mostanában talán a játékként kijött Arkham-sorozat tetszett legjobban, egyre-másra villantva fel képeket Gotham zseniális történelméből és lakóinak eredetéről, mindenfajta kánon nélkül.

A Gotham egy eredettörténet akar leginkább lenni, amelyből kiderül, hogy a kis Bruce Wayne-t milyen hatások érték azt követően, hogy a közismert módon árvaságra jutott, amiknek köszönhetően bő egy évtizeddel később magára vette a denevéres védőruhát. Ehhez pedig kiváló táptalaj annak a Gothamnek a megidézése, amit az Árnyak Ligája oly kitartóan akart a saját mocskába fojtani, és aminek a velejéig ható korrupciójáról Ra's al Ghul olyan szenvedélyesen beszélt a Batman:Begins fináléjában. Ez a vonatkozása a sorozatnak egyértelműen remekül sikerült, hiszen majdnem minden jeleneten érződik annak az érdekhálónak a bűze, amiben a legutolsó közlekedési rendőrtől a rendőrfőnökön és a polgármesteren át a területeket egymás között már rég felosztó maffiavezérekig mindenki benne van, persze könyékig vájkálnak egymás zsebében, miközben nyájasan mosolyognak. Ebben a pókfészekben még a legbátrabbak is legfeljebb annyit tesznek, hogy lapítanak, ha már hasznot húzni nincs is gusztusuk, nehogy felhívják magukra a nagyobb vadászok figyelmét. Az utolsó cserkész ezen a szemétdombon a hadseregtől frissen leszerelt Jim Gordon, akinek legalább annyit kell fékeznie a korrupt kapcsolatokban és módszerekben élen járó társát, mint amennyit a bűnözők üldözésére vagy a Bruce úrfinak tett ígéret betartására szán, de -legalábbis látszatra- ő sem maradhat teljesen tiszta, különben túl hamar nyelné el a valódi mocsok... a csatornában. Addig pedig a nyomozhat a maffiaháború esetei mellett nem egyszer azok után a gothami polgárok után, akik -megunva a szennyet- a maguk eszközeivel akarnak tenni a város megtisztítása érdekében, így az önbíráskodó és önjelölt "hősök" kora sokkal előbb eljön, minthogy Bruce először mondaná ki, hogy "denevér".

Ezt a gothami bűnügyi sorozatot színesítik kezdetben azok a karakterek, események, nevek, amiket a jelenleg rendelkezésre álló, bőséges Batman-univerzum hatására mézesmadzagként a forgatókönyvírók el tudtak szórni. Nem mindegyiknek van nagy jelentősége, de persze a rajongók megőrülnek érte, és valóban ad egy különleges hangulatot az egésznek, ahogy utalnak rá, hogy a szobanövény mögött elbújó kislány lesz valamikor Méregcsók, vagy hogy a kollégáit sokszor a találós kérdéseivel fárasztó rendőrségi helyszínelőben a néző felfedezheti Rébuszt, persze a torzonborz frizurájú, hajléktalan, ügyes és kiváncsi tolvajlányra sem véletlenül erőszakolták rá a Cat becenevet, de ugyanúgy árulkodó lehet egy szélesebbre húzott vigyor... és így tovább, szinte az összes "lénnyel", "dologgal", akivel/amivel Batman valaha is kapcsolatba került. A későbbi Pingvin, Oswald Cobblepot kapja a legtöbb figyelmet, ahogy az egyik maffiavezér, Fish Mooney csicskájából akarja kevés gátlással felküzdeni magát azzá a gengszterré, aki majd egyszer lesz belőle. Így viszont ugye még nincsenek Gothamben jelmezes szociopaták, belőlük még nem lehet sztorit építeni, ezért inkább egy színpadias-jelmezes maffiafilmnek tűnik sokszor az egész.

Mivel sok ihletője volt a sorozatnak, és mert Batman története évtizedeket ölel fel, és a stáb ezekből válogatott ki elemeket, a hangulatra és a látványvilágra a legminimálisabb kifejezés az "eklektikus". Talán a játék stílusához van a legközelebb, de az is inkább csak gótikusan modern volt. Itt viszont minden további nélkül előfordulhat, hogy a szereplők zsebében mobil lapul (pár évvel ezelőtti, kinyithatós modellek), az autójuk a 70-es, az öltözékük az 50-es éveket idézi (kivéve Fish Mooneyét, a ruhatára tisztára a 40-es évek revüdivatja mindenféle vörös-fekete prémekkel és arannyal) de közben még dívik az írógép, amit a 30-as években jellemző módon, sorokba rendezve használnak a korabeli irodisták. Bár van egy kóbor monitor a rendőrségen, ritkán látni, hogy bárki is számítógépet használna, a jó öreg iratszekrényes-aktás módszer az általánosan elfogadott, és mindehhez még hozzájön, hogy az épületek sem igazán modernek, inkább valahol a századforduló és az iparosodás környékének művészetében rekedtek meg. Minderre a legjobb példa a GCPD, a rendőrség épülete, ami kb olyan, mint egy gyárépületből átalakított templom, tele hatalmas üvegablakokkal, vaskerendákkal és sötét festékkel. Amennyire furcsának találtam ezt az egyveleget az első pár részben, annyira megkedveltem később, mert nekem ez sokkal inkább illik Batmanhez, mint az a steril realizmus, amit Nolan próbált a trilógiája 2. és 3. részében megvalósítani, és bár akkor is hiányoltam a képregényes stílust, most éreztem meg igazán, hogy mennyire. Pedig a realizmus éppen adott is lehetne, Gotham alapja ezúttal ugyanis New York, csak hozzáhegesztettek ezt-azt, és átszínezték, hogy komorabb legyen.

Ezekre az alapokra épülve a Gotham nagyszerű sorozat lehetett volna... Nem világmegváltó, mert bármennyire is szerettem mondjuk az animációs filmet, de hasonló módon szerettem például a Lois és Clark sorozatot is akkor, ami mai szemmel nézve igencsak gagyika szegénykém... a Gotham meg néha csak annyival jobb a Lois és Clarknál, hogy húsz évvel később készült, magasabb technikai színvonalon, de alig valamivel összetettebben. Ezért volt az, hogy az elsődleges érzésem az évad első felének nézése közben nem a kíváncsiság volt, az elégedettség vagy a szórakozás, hanem valami megkopott nosztalgia. Mint amikor az ember évtizedekkel később újrakóstol egy ételt, amit akkoriban szeretett. Most már jobban feltűnik, ha a színészek csak ripacskodnak, ami valahol érthető, hiszen Gotham világa sok wannabe-jelmezes szuperhős és szupergonosz pszichopata melegágya, és mindenki zakkant kicsit. Bármennyire is jó például Jada Pinkett Smith vagy Robin Lord Taylor (a Hal és a Pingvin) játéka, rajtuk kívül kevés emlékezeteset tudnék mondani, Ben McKenzie Gordon szerepében meg már inkább a negatív skálán van néha, olykor híján mindenfajta természetességnek. Közben vannak olyanok, akikkel még ehhez képest is átestek a ló túloldalára, mint például Mrs. Kapelputtal, aki olyan, mint egy kiöregedett, dilinyós orosz baleria Beetlejuice élőhalottjai között. Az eseti ügyek párszor gyengék, és ezt az évadon végigvonuló nyomozás sem tudta kitölteni, mert az meg attól függ, hogy Cat éppen hajlandó-e elfogatni magát a rendőrökkel vagy sem, és tisztán látszik, hogy az évad közepe csak időhúzás, kitérő az újranyitott Arkhammal, ami megint csak nem jött be maradéktalanul, bármennyire is tetszett maga a helyszín.

Arra a mélyrepülésre viszont, ami a félévadzáró után indult el, egyszerűen semmi nem készített fel; mint amikor a denevér agyvérzést kap alvás közben. Először az tűnt fel, hogy epizódokon keresztül nem történik semmi: Gordonék nyomozásai egyre kevésbé érdekesek (talán a cirkuszos a legjobb, de még egy olyan zseniális figura sem képes menteni a helyzetet, mint a Madárijesztő, pedig abban aztán lett volna lehetőség!), Barbara a csajokkal divatbemutatózik, amikor az ottlétüknek eleve nincs értelme, Bruce Alfreddal borozgat, és azt is vagy ötször kell tök egyforma jelenetek keretében végignézni, hogy Pingvin mennyire nem tud mit kezdeni a rábízott lebujjal... A sima érdektelenség azonban még nem elég, egy tüdőlövéssel le is terítik az írók ezt a szerencsétlen sorozatot! A legnagyobb ballaszt az a hülyeség Fish-sel meg a Babakészítővel a szigeten, aminek szemétre való minden perce! Szent szar, hát mi köze van annak Gothamhez?! Majdnem olyan rossz, mint a szanatóriumba küldött Batman a Sötét lovag - Felemelkedésben! Ezektől együtt vagy öt részig egy helyben topog a sztori, a Batman-vonalat és a bandaháborút szinte teljesen hátrahagyva egy zavaros és buta kliséhalmazzá változnak az epizódok, hogy aztán az évadzáróban jól összegubancolják az előguberált szálakat. A végén olyan legalja dolgokkal ment már a sorozat az idegeimre, mint Cat és még vagy fél tucat szereplő teljesen értelmetlen meghasonulása (amikor Falcone a végén bejelentette azt, amit, majdnem felrúgtam a kisasztalom!), a Szürke 50 árnyalatának szemérmetlen lenyúlása, és az ötlettelenség csimborasszójaként az, amin a True Detective 2. évada is sokaknál elvérzett: a perverz sznobok titkos orgia-bulijának bemutatása. A keserű nosztalgia szép lassa eloszlott, mint a köd, és a -stáb részéről és az én szempontomból is- túl soknak tűnő 22 résznek a végén egy dolog maradt: a megkönnyebbülés. Az pedig majdnem mindennek a halála...

Többet írtam a Gotham pozitívumairól, mert az elején igencsak tetszett. Egyszerre volt látványos, a mindent átszövő korrupciója miatt érdekes, és közben nosztalgikus a régebben nézett hétvégi/délutáni sorozatok és a Batman-univerzum felé. Az elején, az első felében bőven 8-as környékében gondolkodtam, de ha nem kecsegtetne a következő évad egy Rébuszosabb Nygmával, további Batman-szereplőkkel, a frissen felfedezett denevérbarlanggal, meg azzal, hogy amit eddig elb*sztak, azt már nem b*szhatják el még egyszer, hát én bizony kaszálnám ezt a denevérguanót a picsába! Így valószínűleg kap még egy esélyt jövőre, ha az Arkham Knight meghozza hozzá a kedvem...

6/10
.

Niwrok írta:

.
Gotham S1

Többet írtam a Gotham pozitívumairól, mert az elején igencsak tetszett. Egyszerre volt látványos, a mindent átszövő korrupciója miatt érdekes, és közben nosztalgikus a régebben nézett hétvégi/délutáni sorozatok és a Batman-univerzum felé. Az elején, az első felében bőven 8-as környékében gondolkodtam, de ha nem kecsegtetne a következő évad egy Rébuszosabb Nygmával, további Batman-szereplőkkel, a frissen felfedezett denevérbarlanggal, meg azzal, hogy amit eddig elb*sztak, azt már nem b*szhatják el még egyszer, hát én bizony kaszálnám ezt a denevérguanót a picsába! Így valószínűleg kap még egy esélyt jövőre, ha az Arkham Knight meghozza hozzá a kedvem...

6/10

Köszi az írást, olvasni szokás szerint jó volt, de nekem Nolan Batmanjén kívül ezen világ minden egyes rezdülése fájdalmas. Már a Schumacher-Burton filmeknél is az volt... e szempontból kész csoda, hogy egyáltalán beültem anno a Batman: Beginsre!.

Úgyhogy én eztet nem nézem meg (mint ahogy a Marveleket sem), helyette most Better Call Saul megy esténként itthon.

Niwrok írta:

.
Gotham S1

Többet írtam a Gotham pozitívumairól, mert az elején igencsak tetszett. Egyszerre volt látványos, a mindent átszövő korrupciója miatt érdekes, és közben nosztalgikus a régebben nézett hétvégi/délutáni sorozatok és a Batman-univerzum felé. Az elején, az első felében bőven 8-as környékében gondolkodtam, de ha nem kecsegtetne a következő évad egy Rébuszosabb Nygmával, további Batman-szereplőkkel, a frissen felfedezett denevérbarlanggal, meg azzal, hogy amit eddig elb*sztak, azt már nem b*szhatják el még egyszer, hát én bizony kaszálnám ezt a denevérguanót a picsába! Így valószínűleg kap még egy esélyt jövőre, ha az Arkham Knight meghozza hozzá a kedvem...

6/10

Ja, kérem, úgy könnyű elcseszni valamit, hogy a stábnak a felénél szólnak, hogy az a 16 rész legyen mégis inkább 22 ...

Ben McKenzie magyarázkodik...
.

.
The Slap - US



Hector Apostolou és a bővebb családja arra készül, hogy megünnepeljék a férfi negyvenedik születésnapját. Mivel a társaság nagy, és nem csak Hector szülei meg az unokaöccse, Harry tartoznak bele, hanem a felesége, Aisha régi barátnői (Anouk, Rosie), illetve az ő családjuk is, és mind elég különböző személyiségek, így persze adottak a nézeteltérések, de ezeket általában el tudta simítani az idő vagy a közös barátok iránti tapintat. Ez az összejövetel azonban egy olyan eseménybe torkollik, ami ehhez túl nagy hullámokat vet. Miközben ugyanis a gyerekek baseballozni próbálnak, Hugo, Rosie fia hisztizni kezd, hogy nem akar kiesni, és elkezdi a többi gyerek felé lengetni az ütőt. Harry ezt megelégelve, üvöltve szalad oda Hugohoz, rántja ki a kezéből az ütőt, és amikor Hugo erre válaszul sípcsonton rúgja, lekever neki egy csattanós pofont. Ettől persze felbolydul a teljes vendégsereg, Rosie és Gary Hugot próbálják vígasztalni, miközben mindenféle agresszív állatnak elmondják Harryt, aki azzal védekezik, hogy esze ágában sincs bocsánatot kérni vagy akár szégyenkezni egy régóta érő tasli miatt, amikor ezzel csak a saját fiát védte. A többiek hiába próbálják mindkét felet csitítani ill. jobb belátásra bírni, Rosie úgy érzi, ha ennyiben hagyná a dolgot, azzal hallgatólagosan egyetértene azzal, amit Harry elkövetett, ezért pár nappal később feljelenti Harryt gyerekbántalmazásért. Természetesen a jog és az emberi kapcsolatok szövedékében egy ilyen dolog nem elszigetelt eset, hanem a körülmények ismeretében méretődnek meg igazán, így megindul a lavina...

A színészek miatt olvastam erről a sorozatról (Zachary Quinto, Melissa George, Uma Thurman, Thandie Newton, Peter Starsgard, stb.), de a történet is megfogott, hiszen megint egy remek Családi kör különkiadást sejtetett, ahol a családtagok mind kénytelenek egyik vagy másik oldalra állni (a semlegesség mindkét fél rosszallása miatt riktán járható út ilyen helyzetben), miközben kijátsszák egymás elleni ütőkártyáikat, amiket az évek alatt összegyűjtöttek egymás kis rejtegetnivalóiról, amik akár érzelmi zsarolást jelentenek, akár közvetlenül felhasználhatók a kilátásba helyezett per során. Ezeket az elemeket a sorozat ugyan kihasználja, de azért nem szólaltak meg a fanfárok a fejemben a stábot illetően.

Először is azért, mert a felvonultatott szálaknak és szereplőknek csak egy része lesz érintett a pofonban, ellenben kaptam egy rakás közhelyet, amik ugyan megpróbálják egy komplex családi dráma érzetét kelteni, de én ebbe a zsákba beletúrva sokszor csak piti megcsalásokat és "természetesen" az elmaradhatatlan rákot találtam. A viszonyok egy összetett és dinamikus családi kapcsolatrendszert sugallnának, ahol az esetről és annak körülményeiről mindenkinek megvan a véleménye, a maga nézőpontja, de ezek olykor fél epizódokra elsikkadnak. Lehet, hogy én vagyok telhetetlen, de szerintem nem tesz jót egy sorozatnak, ha csak kb. az idő felében foglalkozik azzal, ami a kiindulási alapja, és mondjuk teljes epizódok mennek el a kvázi semmire, bármilyen drámaiak is azok önmagukban. Ennek tökéletes példája a harmadik rész, Anouké, akinél mindenről szó van, a ketyegő biológiai órától az anyakomplexuson át a komolytalan kapcsolatokig, kivéve a pofonról. Hasonló a Hector-Connie-Aisha háromszög is (Connie Hector wannabe-szeretője, és nem spoiler, az első rész első mondata már erről szól), ami legalább érintőlegesen kapcsolódik a szülinapból kipattanó botrányhoz, de az írók egy előbűvészkedett húzással olyan gyorsan kinyírták ennek a feszültségét, hogy csak lestem. És ugyanilyen "varázslatosan" kerül elő minden előkészület nélkül Ritchie múltja vagy tűnnek el a fényképek (a srác Hector felkérésére fotózik a bulin, és többek között az ominózus esetet is megörökíti), aminél teljesen érthetetlen, miért csinál mindenki úgy, mintha valami őrületes titokról lenne szó, miközben a kölyök ott fotózott végig az orruk előtt.

Hogy a sztoriban vannak döccenők, feleslegesnek ható mellékszálak és bénább fordulatok, ugyan levont nálam a The Slap élvezeti értékéből, de azért maradt így is elég izgalmas és/vagy emlékezetes pillanat. Ha lehullik a héj, akkor a mag nagyon erős, és igazából négyen alkotják: Harry, Rosie, Gary, és az ügyvéd Thanassis, közülük is leginkább ugye az első kettő. Mindkettőnek a saját szempontjából védhető az álláspontja, de már az első jeleneteiktől látszanak a hibáik is, mint amilyen hippis Rosie túlzott gondoskodásának elég emblematikus ábrázolása (Hugo hat éves, de még "cicizik"), ami miatt bármennyire is igaza van, könnyen úgy érezhetjük, hogy túlreagálja a dolgot, a másik oldalon meg ott van Harry, akinek szintén megvan a maga érve, de az ítélőképességét nyilvánvalóan elködösíti, hogy egy törtető, számító üzletemberről van szó, akit lobbanékony természettel, és ebből a háromból eredően agresszív viselkedéssel vert meg a sors. Nagyon jól illeszkedik hozzájuk a másik kettő, ahol Gary jelent valamifajta józanságot, logikát az anyatigrisként harcoló Rosie mellett (éppen ezért borzasztóan sajnáltam, hogy Gary olyan keveset szerepel, és többnyire akkor is csak művészként), és eközben ahogy Harry egyre mélyebbre merül az ügyben, annál biztosabbnak tűnik, hogy a kezdetben pitinek látszó ügy a teljes ellehetetlenüléssel és megsemmisüléssel fenyegeti, Thanassis pedig az az ügyvéd, aki ebben kezdetben fegyvert, később legalább kapaszkodót tud neki biztosítani, bármilyen mocskosak vagy aljasak is legyenek azok. Az meg telitalálat, ahogy a sorozat folyamatosan utal rá, hogy itt egy nagy családról van szó, és nem egyszerűen a győzelem a cél, hanem az is, hogy maga a család ne sérüljön, essen szét végzetesen, mert ha van is egy ilyen töréspont, az nem teszi semmissé az együtt töltött időket, élményeket. Éppen ezért a sorozat igazi csúcspontja nem az utolsó rész, legalábbis nekem nem az volt, hanem a tárgyalás, és azon belül is Harry reakciója Rosie kihallgatására.

A sok tehetséges színész, a többségében jól megírt, de kihasználatlan karakterek, és az érdekesen hangzó, de csálé sztori nagyjából kiegyenlítették egymást, amikért még adhatnék összeségében magasabb pontszámot, a megvalósításban viszont voltak olyan dolgok, amikért ezt nem éreztem jogosnak. Tudom, hogy piszlicsáré dolog, de ami a halálom volt ebben a sorozatban, egyszerűen utáltam, az a főcím. Tudom, hogy elvileg nem kéne befolyásolnia, de egy ilyen sorozathoz rém nevetséges, hogy valami gagyi prüntyögéses animáció az egész, ami csak nevek meg vonalak, amikből kirajzolódik valami metróhálózat, abból meg egy tenyér. Egyszerűen még nem láttam szarabbat, de annyira, hogy néha egyszerűen dühített, mert pont az a csekély energiabefektetés látszott belőle, mint mondjuk a történetvezetésből. És ha már prüntyögés: a zene is megér egy misét, mert az a kevés lendület, ami esetleg meglenne a sorozatban, sokszor egy-két jeleneten belül agyonveri az az andalító jazzmuzsika, ami a jó részét aláfesti, olykor a legintenzívebb vitákat is. Hasonlóan felesleges és hangulatromboló tudott lenni a narráció, fahangon előadva, és ezt a stáb is érezhette, mert három rész után teljesen elmaradtak.

Ennek sajnos nagyobb lett a füstje, mint a lángja, vagy hogy stílszerű legyek: ez nem nyolc napon túl gyógyul. Az amerikaiak, akiknél pedig egy ilyen ügynek nagyon nagy súlya van, valahogy nem találták meg benne azt a mélységet, amit egy ilyen abszurd és túllihegett, de mégis komoly és súlyos következményeket maga után vonó vád jelent. Erősen gondolkodom rajta, hogy hátha az, amit kerestem, jobban megvan az ausztrál eredetiben, úgyhogy lehet, hogy hamarosan azzal is jelentkezem.

7/10

************************


The Slap - AU



Amire jobban összeszedtem a gondolataimat az amcsi változatról, addigra le is zavartam az ausztrált. Érdekes volt ugyanazt a sztorit más szempontok szerint szerkesztve látni, hiszen amennyire az amerikai változat lenyesni igyekezett a semleges/érintőleges szereplők vadhajtásait (Hector nővére és a haverja családostúl a vágósztalon maradtak), hogy koncentráltabbá, intenzívebbé tegye a központi szereplők drámáját, ugyanannyira próbálta az ausztrál még pár kapcsolat segítségével összetettebbé tenni a konfliktusokat (ilyen volt például, hogy Rosie-t szinte a fogadott lányának tekintette Anouk anyja, vagy hogy Richie anyja Aishánál volt asszisztens), amiknél inkább az hétköznapiság volt a szempont, nem a patikamérlegen kimaxolt közhelyes dráma (erre megint csak Anouk anyja a legjobb példa), de sajnos közben más szereplőknek elveszik a lényege (Thanassis itt nem ügyvéd, csak Manolis régi haverja). Az ausztrál verzió legnagyobb hiányosságának azt tartom, hogy sokkal felszínesebben kezeli e közösség tagjai között az összetartást; lehetett Harry bármilyen erőszakos, az amerikaiaknál próbált arra figyelni, hogy Rosie ne sérüljön jobban a feltétlenül szükségesnél, az ausztráloknál viszont Rosie a legkevésbé sem érdekli. A déliek inkább egy teljesen új réteggel, a nemzetiségi és vallási előítéletekkel, negatív véleményekkel színesítették a sztorit, de szerintem hiba volt ezt a családi drámát ebbe az irányba is elvinni, mert magához a pofonhoz nem tesz hozzá.

A két változat jellemzői nagyjából kompenzálták egymást, leginkább a kettőből lehetett volna egy igazán ütős és komplex családi drámát összehozni. Amiért mégis az ausztrál változatot találtam érdekesebbnek egy hangyányit, az az volt, ahogy Hugo megpofozását és annak az ügyét nyíltan háttérbe tolták (mivel más a szereplők sorrendje, ezért már az ötödik részben le is zárult a per), helyette pedig más "pofonnal", pontosabban pofonokkal foglalkoznak: azokkal, amiket a szereplők az élethelyzetük, a személyiségük, a konfliktusaik és a titkaik miatt az élettől kapnak, és ami után így vagy úgy, de rendeződik a sorsuk. És ez a megközelítés és annak eredménye valamivel jobban bejött, hitelesebb volt, mint az amcsiknál az a cukormázas finálé.

Ja, és a főcíme a ripityára törő üvegtányérral a gyenge animáció ellenére is fényévekkel jobb, mint az a metróvonalas marhaság .

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
The Slap - US,AU


A két változat jellemzői nagyjából kompenzálták egymást, leginkább a kettőből lehetett volna egy igazán ütős és komplex családi drámát összehozni. Amiért mégis az ausztrál változatot találtam érdekesebbnek egy hangyányit, az az volt, ahogy Hugo megpofozását és annak az ügyét nyíltan háttérbe tolták (mivel más a szereplők sorrendje, ezért már az ötödik részben le is zárult a per), helyette pedig más "pofonnal", pontosabban pofonokkal foglalkoznak: azokkal, amiket a szereplők az élethelyzetük, a személyiségük, a konfliktusaik és a titkaik miatt az élettől kapnak, és ami után így vagy úgy, de rendeződik a sorsuk. És ez a megközelítés és annak eredménye valamivel jobban bejött, hitelesebb volt, mint az amcsiknál az a cukormázas finálé.


7 - 7,5/10
.

Láttam ezt a trailert (talán pont itt?), egy pillanatig talán át is futott a fejemen, hogy meg kéne nézni, aztán el is felejtettem - de köszi az ajánlót, most legalább szem előtt lesz. Amúgy azt sem tudtam, kettő van belőle... Kicsit Augusztus Oklahomában/Nader és Simin íze van, de az egyáltalán nem baj. A baj inkább az, hogy olyan túl sok kedvet nem csináltál hozzá.

Amúgy meg: mintha egyszer azt írtad volna (nincs időm visszakeresni), hogy lehet jobb lenne a járt útra lépni, nem mindig az újat keresni. Tudom, hogy ez irányban történtek már előrelépések (TWD), de ezzel a projekttel mi van (GoT)?

R2-D2 írta:

Amúgy meg: mintha egyszer azt írtad volna (nincs időm visszakeresni), hogy lehet jobb lenne a járt útra lépni, nem mindig az újat keresni. Tudom, hogy ez irányban történtek már előrelépések (TWD), de ezzel a projekttel mi van (GoT)?

Azért én sem gyógyulhatok ki minden rigolyámból !
A szokásos: ha nem akarnám megnézni, akkor nem vettem volna meg belőle mostanra három évadot, de "nincs szem előtt", és eddig mindig volt olyan, ami érdekesebbnek tűnt, bármi is lett utána a véleményem. Mostanra mondjuk egyre kevesebb, és a House of Cardson, a Bates Motelen és a TWD-n kívül nincs nagyon olyan, amivel elmaradásban lennék, az őszi dömping még nem indult be, tehát a "kérdés" lehetne is aktuális ... Majd meglátom...
.

.
Mercy



- Mindig magánál van az a Biblia?
- Csak a nagymamátok közelében...

Mostanában egy kicsit hanyagoltam a horrorfilmeket, mert nem nagyon találtam olyan új darabot, amit igazán megnéztem volna, és még azokban sem mindig akadt örömöm (ld. Insidious 3.; az Oujiát, a Delivert és a Jessabelle-t sem felejtettem el, sorra kerülnek azok is idővel ). Hiányérzetemben most begyűjtöttem párat, amik az általános vélekedés szerint legfeljebb az erős középszert képviselik, mert... mert ahogy már mondtam, a vámpír is ráfanyalodik a patkányvérre, ha már annyira nincs más (kivéve a Ventrue-k ). Éppen ezért a Mercytől sem vártam sokat... aztán meg egyre-másra hozta magával a kellemes meglepetéseket.

A tizenéves George, a bátyja (Buddy) és az anyja (Rebecca) nagy kihívás elé néz, amikor a korábban szélütést szenvedett nagymamát, Mercy-t a várhatóan utolsó napjaiban otthon akarják ápolni. Hiába lenne még két gyereke is Mercynek, egyik sincs abban a helyzetben hogy gondoskodjanak róla, mert "Lanning bácsi" egy címeres alkoholista barom, "Jinny néni" meg egy szanatórium vendégszeretetét élvezi, így hármójukra marad ez a feladat. Ez még akkor is minden erejüket igényelné, ha Mercy az a fajta kedves nagyi lett volna, aki korábban rózsás mosollyal kapálgatott a kertben, és délutánonként piteillat töltötte meg a házát. George talán így isgondol rá vissza, de ezzel a véleményével igencsak magára marad ebben a családban, de akár Mercy tágabb környezetében is... Mert valamivel csak magyarázni kell a múltban előforduló furcsa eseményeket, gyanús haláleseteket, ami a családjuk történetét szegélyezte, és azt a komorságot, félelmet és bizalmatlanságot, ami a házat körbelengi.

Az első meglepetés a főcímben fogadott, az, hogy a Mercy Stephen King egyik novellája alapján készült, ahogy kis utánajárással az is kiderült, hogy én azt olvastam is vagy tíz éve, Nagyi címmel. Az olvasás tényére sem emlékeztem, de egyébként King jellegzetességei elég jól benne vannak, akár fel is tűnhetett volna, és bár kevés feldolgozásról tartom azt, hogy sikerült volna megragadni a stílusát, hogy azt a mély borzongást éreztem volna film közben is, mint régen a könyveit olvasva, a Mercynél ez elég jól megvolt. Kingnek ugyanis megvan az a képessége, hogy azokat a részeket is libabőrössé, nyomasztóvá tudja tenni, amiknek nincs köze a természetfelettihez, mert a természet, az élet maga tud olyan képekkel, tapasztalatokkal szolgálni, amik borzalmasak, őrületbe, kétségbeesésbe hajlóak, és amiknek a lenyomata egy életre elkíséri/kísérti az embert, befolyásolva a sorsát. Ezért van az, hogy a Kedvencek temetőjének is azok az egyik legjobb részei, amikor Rachel "Óz, a Nagy és Khettenetes"-ről beszél, és szinte újraéli, milyen volt az idegi betegségben szenvedő, eltorzult testvére mellett lenni, ápolni, és a Tortúra is a félelemnek és az őrületnek az új regény fejezeteiben megörökített részeivel lesz teljes igazán (na, spec ezért is tartom egy agyonhype-olt szarnak a filmet, Kathy Bates alakításán kívül); ettől még ugyanúgy összeszarod magad Pascowtól vagy Annie-től is, de ezek tartják fent szinte minden oldalon a feszültséget, és családi vagy pszichológiai drámaként is megállják a helyüket. A Mercy is ilyen volt, ahogy a családtagokról, a múltjukról derültek ki az egyre bizarrabb részletek (mondjuk már az első percben is van egy baltás öngyilkosság, szóval nem sok illúziója lehet a nézőnek), meg például ahogy Rebecca reménnyel telve elképzeli, hogy majd hogy összetartanak a fiúkkal a nagyi ápolásában, és mosollyal tűrik a megpróbáltatásokat, mert egymásra tudnak majd támaszkodni... aztán az első komolyabb roham után kiderül, hogy az effajta ábrándok oszlanak el a leghamarabb a szürkeségben...

Folytatva a meglepetések sorát, a második a képek hangulata volt, és nem a bizarr festményeké, amik elsőként láthatóak a főcímben, de csak érintőlegesen bukkannak fel a filmben, hanem végig, ami utána jött. Ezért is hoztam elő a szürkeséget, mert a fakósággal, a sötétséggel játszik leginkább a látványért felelős stáb, és mindez a szintén elég furcsa "zenei" aláfestéssel (kb. egy hegedűhang, hosszan elnyújtva) remek kísérője volt a fent már méltatott sztorinak. Néztem is, ki a Mercy rendezője, és az a Peter Cornwell, akinek a Kísértetjárás Connecticutbanját azért elég jóra értékeltem anno, nagyjából ugyanazért, mint a Mercyt - a családi vonatkozásai és a hangulata miatt. Abban a filmben azonban baromi jók voltak a technikai részletek, a bőséges kellékek is, és még ha a Mercy nem is nyújt akkora teret ezeknek, mint amilyenek ott voltak a látomások meg a halott szemű rémek, inkább csak egy-két CGI akad, amit azért talán jobban illett volna megcsinálni. A fizikai kellékek jók, például a könyv, ahogy a már említett festmények is, de mondjuk ahogy a szövegek megjelennek abban a könyvben vagy a végén a könnyezős résznél, az bíz' elég gyenge. A kevés tárgyi részlet miatt a legtöbb a színészekre van bízva, leginkább a George-ot játszó Chandler Riggsre (Carl a TWD-ből) meg Shirley Knightra Mercyként, a többiek inkább csak asszisztálnak, így közülük magasan Shirley Knight viszi a prímet, az a kanalas jelenete egészen zseniális.

A sztori misztikus része már nem meglepő, inkább csak kellemes aláfestése, bonyolítója, elindítója a többi eseménynek, az már inkább csak elszórakoztatott, mint hogy jelentősebben hatott volna rám. Ijesztőnek sem igazán nevezném, King egyszerűen csak sokadszor visszatért azokhoz a helyszínekhez és témáihoz, a legendákkal, rémmesékkel, babonákkal átitatott maine-i kis közösségekbe, ahol sosem lehet igazán tudni, hogy a boszorkányokról, démonokról szőtt történetek mennyire igazak... de nála ugye általában azok.

Ha ilyen lesz a többi horror is, akkor már bőven elégedett leszek. A Mercy maradandó kis gyöngyszem lesz a gyengeségei ellenére is, és az egyik legjobb érték/ár arányú filmként fogok emlékezni rá, időráfordítása ugyanis szinte nincs is: az egész 75 perc, főcímmel és stáblistával együtt. Leginkább ez a "hatékonyság" és a hangulata emeli ki nekem a sok más hasonló közül.

8,5/10
.

Mercy


Három dolog, ami megfogott a fillmel kapcsolatban:

Niwrok írta:

- Mindig magánál van az a Biblia?
- Csak a nagymamátok közelében...

Ez az egyik. Eszembe jutott, hogy míg élt a nagyi, ez nálunk is így volt. Mert csak ő tartott a szobájában ilyesmit...

Niwrok írta:

mondjuk már az első percben is van egy baltás öngyilkosság

Ezt  úgy elképzeltem... ahogy a valaki baltával csapkodja a saját fejét...  

Niwrok írta:

... időráfordítása ugyanis szinte nincs is: az egész 75 perc, főcímmel és stáblistával együtt.

Ez meg egy óriási pozitívum.

(nem írom, hogy megnézem - pedig de -, mert akkor számonkéred...   )


.

R2-D2 írta:

Mercy

Niwrok írta:

...mondjuk már az első percben is van egy baltás öngyilkosság...

Ezt úgy elképzeltem... ahogy a valaki baltával csapkodja a saját fejét...  

Spoiler:

R2-D2 írta:

(nem írom, hogy megnézem - pedig de -, mert akkor számonkéred...   )

Tehetek róla, hogy az "érdekel; felírtam a cetlimre" nálam azt jelenti, amit       ?
.

Niwrok írta:

Tehetek róla, hogy az "érdekel; felírtam a cetlimre" nálam azt jelenti, amit       ?
.

Jó, akkor legyen: Érdekel, felírtam.

Időkorlát nélkül!!!


Most még Hannibal S3, Búra alatt S3, Gengszerkorzó S4-S5, Spartacus S2-S3-S4, Black Sails S1-S2, Wayward Pines S1, Whispers S1 van tervben, közöttük néha-néha egy-egy film.



De igyexem!!


.

R2-D2 írta:

Most még Hannibal S3, Búra alatt S3, Gengszerkorzó S4-S5, Spartacus S2-S3-S4, Black Sails S1-S2, Wayward Pines S1, Whispers S1 van tervben, közöttük néha-néha egy-egy film.

Nocsak! Mint újdonságról a Wayward Pinesról már olvastam, kifejezetten jó -és gyorsan kaszált- misztikus újoncnak mondják, úgyhogy arra igencsak kíváncsi lennék, a Whispers viszont teljesen új nekem. Beírhatnám a Google-ba, de inkább megkérdezem: arról mit lehet tudni?
.

Niwrok írta:

Nocsak! Mint újdonságról a Wayward Pinesról már olvastam, kifejezetten jó -és gyorsan kaszált- misztikus újoncnak mondják, úgyhogy arra igencsak kíváncsi lennék, a Whispers viszont teljesen új nekem. Beírhatnám a Google-ba, de inkább megkérdezem: arról mit lehet tudni?

Egy barátom - akiről meséltem - most nézi, és jókat mond róla. Sci-fi, ennyit tudok, de nem is igazán akarok belemenni a részletekbe.

A Waywardot elvileg nem kaszálták, összesen egy évadnyi alapanyag volt hozzá. De ha jól tudom, tervezték folytatni.

.
Hívatlan vendég / The Uninvited



A Rydell-család Anna, a fiatalabb lány visszatérését várja az elmegyógyintézetből, ahova azt követően került nagyjából egy évvel előtte, hogy a súlyos beteg anyja meghalt egy tűzvészben, ami házukban pusztított. Annát azóta is rémálmok gyötrik, de a pszichológusa úgy érzi, az otthoni körülmények, a szeretet és a nyugalom jobban szolgálják majd Anna további gyógyulását, mint a bezártság... de Annának egyikben sem lesz igazán része. Már a megérkezése után rögtön megtudja a nővérétől, Alextől, hogy az apjuk összeszűrte a levet az anyjuk volt ápolónőjével, Rachellel, aki tisztára Hamupipőke gonosz mostohája, a felszínen maga a bűbáj, de a lányok szerint csak egyre méllyebbre akarja fúrni ezzel magát a családjukba. Annát ráadásul valósághűnek ható látomások kezdik rémisztgetni, például egy, a megégett anyjára hasonlító lidérc, ami mintha nem is igazán fenyegetni, inkább figyelmeztetni akarná a lányt, és a testvérek meggyőződésévé válik, hogy ennek Rachelhez van köze.

Amennyire tudom, ez egy távol-keleti film feldolgozása, és bár láttam az eredetit is, inkább ez a változat tetszett jobban. Jól esett ezzel zárni a Mercyvel kezdett és az "Általános" topikban említett filmekkel folytatott horror-csomagot, még ha ez utóbbiak nem is voltak annyira ijesztgetősek, az Uninvited viszont nagyon is az, a maga kicsit középszerű módján. Elsőre mondjuk meglepődtem, hogy miért gondolják a készítők, hogy nekem egy éjszaka felderített illegális szemétlerakótól meg kéne rettennem, utána meg azon, hogy az első két perc mennyire zavaros, de kiderült, ezzel csak betekintést nyertünk Anna álmaiba, és a későbbi részek már jóval lineárisabbak.

A történettel kellemesen elvoltam, ami egyszerre hozza egy nyomozás izgalmát és a jól elhelyezett ijesztgetéseket. Sajnos mondjuk ez is az a film, ahol az eseményeket és a szereplőket erőszakosan és néha értelmetlenül kell terelgetni, és nem igazán tartom életszerűnek, hogy egy magatehetetlen beteget magára hagyjanak éjszakára, és csak egy csengő lógjon a kezén az egyetlen jelzés gyanánt, csak hogy fel tudják robbantani, utána meg a csengetéssel tudják riogatni a nézőket, ahogy azt sem értettem, Anna miért nem találkozhat simán Mattel, a barátjával, miért nem mehet be egyedül a városba egy barátjához, és miért kell ilyen otrombán rájátszani ezzel a béna titokzatoskodással és a még bénább lebukással. Mégis megvan az a lendület, ami viszi magával a nézőt, csak történik mindig valami, és a végén ütött szöget a fejemben, hogy a film jelentős része a családi házban játszódik, és ezzel együtt sem vált unalmassá, mert a feszültség szinte végig ott van. Ennek egyik forrása a Rachel körüli gyanakvás, és az, amilyen alakítást Elizabeth Banks nyújt ehhez. Amúgy is kedvelem a csajt, bár inkább a komikus énjéhez vagyok szokva, nehéz is volt átállni a terror-mamira, de ebben is jól helyt állt, a gyöngysoros jelenete kifejezetten hatásos volt.

A másik ok, amiért bejött a film, hogy ez volt a leghorrorosabb a mostanában nézett filmekből. Ebben is benne van az a drámai félelem, amit pont legutóbb emlegettem a Mercy kapcsán, ahogy Anna visszaemlékszik, mennyire megviselte az anyja betegsége, de most kifejezetten jól esett a szemérmetlenül használt riogatós CGI is. Éppúgy jó az ágyas jelenet a remekül végigvitt titokzatossággal, a legjobbkor felvillanó kis részletekkel, mint később a teljes "pompájában" a néző arcába tolt anyuka vagy a vörös hajú kislány. Az Uninvited előnyének éreztem azt is, hogy folyamatosnak hatnak az átmenetek, elsőre nem is biztos, hogy feltűnik, hogy már nem a valóságot látjuk, és volt, hogy csak a körülmények tették azelőtt gyanússá a dolgot, hogy nyilvánvaló lett volna. A jó horrorrendezők tudják, hogy a tényleges rossz dolgoknál csak az tudja jobban a nézőre hozni a frászt, amikor tudod, hogy mindjárt jön valami parás... na, itt a Mattes jelenet például pont ilyen.

A pár forgatókönyvírói baki, a néhány logikai lyuk és a néha értelmezhetetlen reakciók (így visszagondolva, utólag elég nehezen lehet "összeilleszteni" a sztori elemeit) mellett azonban volt egy fatális hibája a filmnek: hogy Emily Browning még mindig filmezik ahelyett, hogy teszemazt komposztot árulna egy kertészetben. Amikor a Sucker Punchban láttam, akkor még csak "megdöbbentően tehetségtelen" volt, amely megítélésen a Sleeping Beauty-ban nyújtott "értékelhetetlen" alakítása sem javíthatott ugye sokat, és mostanra eljutottam oda, hogy a csajt leginkább "felháborítóan tehetségtelen"-nek tartom. Kevés, magát színésznek nevező embernél láttam még ilyen mesterkélt megnyilvánulásokat, akár a félig kifacsart rémségek hozzák rá a frászt, akár az anyukájáról jut eszébe valami kedves emlék, közben meg a film jelentős részében a babafején levő félig nyitott száján keresztül szinte hallani lehet a fülei közt süvítő szelet, ANNYIRA üres a tekintete... EZ például elvileg egy promókép róla, és itt éppen ún. "sokk" éri... Nem tudom, kinek a "fodrászát" tisztelhetjük a kisasszonyban, de így harmadszor már zavar, hogy jobb sorsra érdemes filmeket húz le ballasztként; utoljára talán a Balszerencse áradásában nem tűnt fel, hogy ezt tenné, de azt is lehet, hogy csak újra kéne néznem.

Úgyhogy a film jelen formájában 6/10, bárki mással a főszerepben +1 pont lenne.
.

.
Mr. Selfridge S3



Továbbra sem hiszem, hogy bárkinek "kedvet" csináltam volna ehhez a sorozathoz , de még így is szívesen írok erről is . Csak nehogy bárki véletlenül is kikérje magának, hogy önző módon magamnak tartva meg a folytatás izgalmait lemaradt a "Nők a pult mögött" period drama változatáról .

Egyszer fent, egyszer lent... És ez most nem csak az I. világháború után lassan újra éledező üzleti életre, hanem Harry magánéletére is igaz. Alig pár hónappal azután ugyanis, hogy egy végzetes betegség miatt el kellett temetnie Rose-t, akinek a hiánya sokáig betömhetetlen űrt hagyott az életében, amire csak gyenge pótszer volt a munkaterápia, már egy boldog esemény előkészületeire kell figyelnie, a legidősebb lánya, Rosalie esküvőjére. A lány már rég túl van azokon a tinédzser éveken, amikor vagy tíz éve az apjával először jöttek Londonba, és Lady Mae unszolására az első báljára készült, a ház új asszonyaként egy orosz arisztokrata (Serge) mellett tervezi megtalálni a boldogságot, még ha erre árnyékot vet is a férfi csapodárnak mondott természete, a repülés iránti hóbortja és a Selfridge-vagyonba nagy sebességgel befurakodni igyekvő anyós, Marie. De nem Rosalie az egyetlen, aki mostanra már házasságban él a szereplők közül, hiszen Mr. Grove és Doris már lassan nem is számolják, hány gyerekük van, Kitty és Frank is egymásra találtak, és Agnes sem húzza egy napnál sem tovább a szükségesnél az évek óta tervezgetett esküvőjüket Henri-val. Az áruház, a tér, ahol vagy aminek kapcsán annak idején mind először találkoznak, sikerrel, de nem nyom nélkül vészelte át a háborút, mert bár lehetőség van a terjeszkedésre, további boltok nyitására szerte a brit szigeteken, a béke majdnem akkora feladatot ró a szervezésre és a költségvetésre Harry Selfridge társadalmi szerepvállalásával, mint a hadbalépés. Ebbe a gyásszal és nehézségekkel terhelt, de azért a viszontlátás és a reménykedés örömén alapuló állapot akkor kezd meginogni, amikor Lord Loxley visszatér az Államokból, hogy a válása és a csalásait követő lebukása okán keletkezett bosszúvágyát végre kiélhesse Harry-n, és erre az első felhasználható bábra jó választásnak tűnik Serge.

Amire először változásként felfigyeltem az előző évadhoz képest, hogy bár némileg bővült a szereplők köre, mégis jóval összeszedettebb, egyenletesebb hatást kelt, mint korábban. Legutóbb azt emeltem ki negatívumként, hogy a szereplők kapcsolatai és hangulata túl hektikus, látszólag minden ok nélkül változik részről részre, és ettől még ez a "limonádé" is meg tud zavarosodni. Miután az első részben újra felveszi a sorozat a fonalakat, onnantól jóval "finomabban" hurkolja azokat egymásba, az események jobban következnek a szereplők életéből, mint a véletlenekből, és ez nagyon jót tett a hangulatnak is. A konfliktusok természetesebbnek hatnak, jobban kitöltik a rendelkezésre álló időkeretet, és elég széles skálán is mozognak, Gordon esetlen szárnypróbálgatásaitól a nők és az üzlet terén, Harry új, titkot rejtegető szeretőjén és üzlettársán keresztül a Victor bárjával kapcsolatos problémákon át nekem ilyen környezetben elég komoly témákig. Nem tudom, hogy a többi századfordulós drámában ez hogy megy, de azért itt erősen belementek a háború utóhatásaiba, például hogy a nők munkába állása mennyire rontja a háborúból visszatérő katonák megélhetési esélyeit, és ez milyen összeütközésekhez vezet, de akadnak tünetei a lövészárkokban és a csatamezőkön töltött hónapok hatására jelentkező poszttraumás sokknak, illetve egy nemi erőszak kísérletére is sor kerül, kiegészülve a környezet erre adott reakcióival. És hogy példát is mondjak a jobban kezelt összefüggésekre, több konfliktus is olyan, amit Lord Loxley megpróbál és megpróbálhat Harry ellen felhasználni: amikor Harry kiáll a "dolgozó nők" mellett, Loxley azonnal ujjal kezd mutogatni rá, mint az amerikaira, aki semmibe veszi és nyomorba taszítva őket sorsukra hagyja Anglia hőseit. És ami még említésre méltóan tetszett, hogy mivel ez már a harmadik évad, sok olyan részlet van, amit a néző is ismerhet a szereplők egymás közti múltjából, és jó ezeket visszahallani, ahogy a házasságok, viszonyok, barátságok, üzletek közepette visszautalnak ezekre, az öt éves "szünetek" ellenére is folyamatosságot hozva a sorozatba, hanyagolva a máshol és máskor előforduló "amnéziát".

A régi szereplőket és színészeket korábban is méltattam, kétszer is, így rájuk már annyira nem térnék ki, legfeljebb annyira, hogy Jeremy Piven bármilyen jó színész is, kicsit beleunni látszik ebbe a szerepébe; Harry-t persze meggyötörte az élet, és emiatt is lehetne fáradtabb, felhősebb a tekintete, sokszor csak zavartan mosolyog vagy fenyegetőzik, de már közel sem olyan hatásosan és szenvedélyesen, mint ahogy beledöngölte Mr. Towlert az első évadban az asztalba. Még kezdetektől ott levő mellékszereplők is kezdenek fölébe nőni, legyen az akár Mr. Crabb, a könyvelő, aki egyszerre hoz józanságot és egy kis atyáskodást a bolt életébe, Gordon, aki kiismerve az üzlet működését tör felfelé a ranglétrán, vagy az állandóan cserfes Kitty (Amy Beth Hayes), de aki talán aki legnagyobbat nőtt a szememben, aki a legtöbbet fejlődött az évek alatt, az George (Calum Callaghan); az első évadban Agnesnek még a széltől is óvnia kellett a dadogós, a részeges apjuk által megtört fiút, de aztán a munka, a jellempróbáló események, aztán meg a háború megerősítették annyira, hogy becsülettel és becsületesen helyt tudjon állni bármilyen helyzetben. Az újak közül a Marie-t alakító Zoë Wanamakertől vártam többet, őt már láthattam több Agatha Christie feldolgozásban is, de Marie szerepe egy kicsit idegenül állt "rajta", és ahogy kiderült, a Serge-t megformáló Leon Ockendent is ismerem, Norman Jaydenként a Heavy Rainből, de sajnos az ő szerepe sem adott sok lehetőséget a kibontakozásra. Inkább Violette Selfridge és Hannah Tointon volt az, akik nagyon egymásra találtak, mert a felvágott nyelvű, kalandkereső, de igazából csak szeretetre vágyó fruska jól áll neki, és sokkal több lehetőséget is jelent, mint a szinte csak kellékként használt Rosalie Kara Tointonnak... ugyanis igen, ők tényleg testvérek (és én még furcsálltam, hogy mennyire hasonlítanak, hogy milyen remek a casting!). Aki az előző, de legalábbis az első évadban nagy kedvenc volt, Lady Mae, őt sajnos ezúttal nélkülöznöm kellett, Katherine Kelly szülési szabadsága miatt.

Leginkább a látványosságokban éreztem, hogy a sorozat egy kicsit visszavett. Az üzletház alsó szintjét még mindig elárasztják a vitrinek és a csecsebecsék, és a divatosztályt is mutatják párszor, de ezzel az emlékezetesebb helyszínek véget is értek, az olyan új helyszínek, mint az új Grove-rezidencia, a tetőterasz, Victor lebuja vagy a dolgozószoba aligha érnek ezek nyomába. Ami pedig lehet, hogy eddig is így volt, mindenesetre most tűnt fel annyira, hogy zavarjon: sok jelenetnek van green-box hatása a túl homályos háttér miatt.

Úgyhogy vizuálisan már vesztett valamennyit a sorozat a varázsából, de más vonatkozásaiban sokkal jobban tetszett; talán ez az évad jött be legjobban a háromból, ahol a sztori és a képi világ leginkább egyensúlyban volt. Ezért is vagyok kiváncsi a folytatásra, bár egy kicsit aggódva, mert sok konfliktust elég véglegesen zártak le mostanra, és a finálé sem az a tengernyi boldogság Harry számára; eddig is nagy hazardőr volt, de a gyász és a csalódás indítják meg igazán a lejtőn. És ahogy bemutatták, ebben a következő évadban két új szereplő lesz "segítségére", a nagyvilági, szerencsejátékfüggő -és nem mellesleg magyar- Dolly Sisters, akiknek az isten pénze sem lesz elég, és ezt akkor is keserű lesz végignézni, ha a kezdetektől tudom, hogy Harry Selfridge nyomorban végezte.

8,5/10
.

Köszi az ajánlót!

Facebookoztam, talán valakinek kedvet csinálsz hozzá.

Tök sokat gondolkodtam a főszereplő honnan tűnik ismerősnek... ...ez a bajusz... aztán rájöttem. Volt egy LMP-s politikus, egy Vágó nevezetű, na az nézett ki így.

Sajnos ennél többet nem tudok hozzászólni.




.