Niwrok írásai 1.0

.
Banshee S3



- Ha úgysem mentünk beljebb az előtérnél, akkor minek kellett így kiöltöznöm?
- Azért, mert egyik cégnél sincs olyan, hogy Mackóalsós Hétfő!

Carrie és Hood rejtőzködése az állandó fenyegetést jelentő Rabbit elől a múltté, a titkok nagy része is felszínre került, így az elmúlt hónapban szokatlan kisvárosi unalom telepedett Banshee-re. A CADI-ben a legnagyobb kihívás, hogy betanítsák a csapat új, indián tagját, Ravent, ahogy Proctor is Rebeccát vezeti be az üzlet rejtelmeibe, esténként meg az ágyába (igen, az unokahúga, de ez egyiküket sem látszik feszélyezni...). Carrie felszolgál a büfében és új pasit talált magának, Hoodnak volt ideje jobban összemelegedni Siobhannal, és már Sugar is szóvá teszi, hogy milyen csend van mostanság. Na jó, persze ebbe a langyos vízbe belefér egy kis vérbosszú az előző évad végén túl nagy hibát elkövető neonáci banda egyik tagja ellen, Carrie is betör egy-két orrot, ha a helyi tahók túl sokáig tapizzák a fenekét, ahogy Hood is nyitott szemmel jár, hátha leesik neki valami kis "mellékes", amúgy semmi komoly. De azért azt lehet tudni, hogy ez csak a vihar előtti csend, hogy a medveszerű Chayton és Nola Longshadow nem fogja szó és megtorlás nélkül hagyni, ami a kinaho törzsi tanácsban történt, a kérdés így nem a pusztítás volt, hanem az ideje és a járulékos áldozatok száma. Ahogy azt is, hogy azért az előző két évad egyéb eseményei is visszaköszönhetnek még.

Sejthető volt, hogy erős lesz az indiános vonal, de hogy ennyire megidéződik majd a modernizált Nagy Indiánkönyv, az azért meglepett. Hogy még hangsúlyosabb legyen a "cowboyok vs. indiánok", Chayton rögtön tengelyt akaszt a helyi katonai bázis szintén nem szentéletű vezetőjével és a veteránjaival, akik mondjuk winchesterpuskák helyett M16-osokkal vannak felfegyverkezve, de attól még előkerül a nyíl és a tomahawk is, tökéletesen megteremtve az illúzióját a XXI. századi vadnyugatnak. Hoodnak persze szokatlan, hogy tényleg sheriffként kell helytállnia, hogy a véres leszámolásra készülő csapatok között neki kéne lennie a békebírónak (meg egyébként is, leginkább azt szeretné, ha Proctor és Chayton gyorsan kinyírnák egymást), pedig ez kapásból felvet némi hatásköri túllépést, nagyobbat mint az eddigiek. Az ugyanis már eddig is kiderült, hogy a rezervátum nem tartozik a sheriffi hivatal illetékességi körébe, a kinaho területnek saját hivatásos rendőrei vannak, még ha olyan ember is vezeti őket, mint az elpuhult Karl Yazzie, aki viszont a lőtéri kutyát sem érdekli, amikor ott van Annie King is, mint a helyettese. Ráadásul ez egy szűk közösség, így persze bármelyik oldalon is állnak, bárhol is vannak most, attól még gyerekkori barátokról és iskolatársakról van szó, és mégis, ha van valami, amit egy Chayton-kaliberű figura jobban utál, mint a földjét elrabló és kifosztó fehér embert, az az a kinaho, aki beosztottként engedelmeskedik egy fehér embernek, aki a fehér emberek törvényeit képviseli. És ha már a karakterek, akkor nem lehet elmenni szó nélkül Brantley és Wanda, és főleg Kurt Bunker mellett; utóbbi, a "teletetovált protokolldroid" simán az egyik legzseniálisabb figura, akit mostanában sorozatban láttam, az őt alakító Tom Pelphrey meg olyan jelenetet tolt el az évadzáróban, hogy azóta is a hatása alatt vagyok!

Ugyanilyen kellemes meglepetés volt a tempó. Az első pár rész még csak felpörgeti a gépágyút, de onnantól repülni fognak a golyók, majdnem az évad végéig, vagy hogy stílszerűbb legyek: itt ha kiássák a csatabárdot, akkor azt jellemzően még abban a részben bele is állítják valakibe, mielőtt az annyit mondhatna, hogy "békepipa". Mindeközben baromira élveztem a meglepetéseket, hiszen a Banshee ezúttal szinte már sportot űz abból, hogy bevezetnek valami új szálat, és az ember az eddigi tapasztalatai szerint felkészül, hogy na, akkor ezen most két-három részig el fognak nyammogni, erre a francokat! Már abban a részben megtekerik a szálakat még kétszer, párhuzamosan bevágnak egy bunyót (Na de milyet?! Azt a Rolls-Royce-os verekedést kiállításokon kéne mutogatni!!), aztán egy másik lövöldét, majd az egészet lerúgják egy kamionról, és nézed az órád, hogy hogy a picsába fért mindez bele 50 percbe?! És amikor közbenső jelenetek vannak, mert mégsem lehet végig hirigelni vagy lövöldözni, csak mondjuk a felében, azok sem csak úgy lógnak a levegőben, hanem próbálnak az eddig elhanyagolt mellékszereplőknek is mélységet adni pár múltbeli esemény vagy éppen egy jelenkori tragédia szó szerinti felvillantásával. Eddig szinte minden erre szánt időt kitöltött a Carrie-Lucas-Gordon szerelmi és családi háromszög, de ebből mostanra szinte csak Gordon szétcsúszása és Deva kérdése maradt, hogy akkor kit is tekintsen ő apjának. Mellettük egy-két jelenet erejéig megismerjük például Brock volt feleségét vagy Nola korábbi életét, további részletek derülnek ki a Proctor és a családja közti kapcsolatokról, épp csak egy kicsit szélesítve mindig a világ ismert részén, de érezhetően csak azért, hogy ezzel is kötelékek erősödjenek, vagy éppen legyen egy előzetes utalás rá, hogy egy ilyen harcban kinek mi és ki a vesztenivalója, aminek az elvételével, megölésével fenyegethetik. Feszültségoldónak meg maradt az eddigi fő humorbonbon Job, akinek majdnem minden jelenete aranyat ér, de sokszor akadnak önmagukban mókás percek is, pl. amikor Brock elmegy a didibárba, és a körülötte vonagló csaj inkább viselkedik pszichológusként, mint prostiként.

Talán a stáb most kevésbé veszik el a művészi részletekben, hiszen ezúttal a hangulat inkább háborús, mint drámai, de az időnkénti imbolygó kamerát leszámítva az is tetszett. Néha volt egy kis lassítás, homályosabb képek, vagy éppen a kontrasztot tolták meg egy kicsit, hogy az adott jelenethez igazítsák a színeket, de igazán csak két ebből a szempontból kiemelkedő rész volt: az, amikor Hood elgondolkodik rajta, milyen lenne Banshee, ha már a megérkezése is máshogy alakult volna, a másik meg az, amikor a bázisra betörés zajlik. Amiben pedig abszolút egyedi nekem a Banshee: ez az egy sorozat, aminek nem tekerem át a főcímét. Persze vannak más sorozatok is látványos főcímekkel, de olyan nincs, amelyikre folyamatosan érdemes figyelni, mert részenként változik, ráadásul okkal! Ugyanis a stábtagok neve melletti képek legtöbbje beszédes; sokszor kiderül belőlük, hogy ki fog szerepelni az adott részben, mi lesz a téma, ki kivel kerül összetűzésbe, milyen konfliktusok vannak a háttérben, de néha még az is, hogy ki hal meg. Tök frappánsak, ahogy kifejezik ezeket, azt meg tök jó játék találgatni, hogy akkor melyik kép mit is jelent!

Eredetileg Válaszcsapás-pótléknak kezdtem el nézni, de ezzel az évaddal a Banshee bőven túlnőtt az elődön. Lucas van olyan jó karakter, mint Scott, viszont körülötte egy ilyen színes, elszánt, izgalmas és erőszakos, vagy a kisvárosi életük ellenére az erőszaktól vissza nem riadó társaság kavarja a szart, nem csak Stonebridge meg pár Section 20 tag. Egyszerre drámaibb és pörgősebb is, miközben a közhelyekre és az érzelgősségre sem kell annyira támaszkodnia. Sokszor csak annyi a baja, hogy a túl sok szereplő és a túl összetett kapcsolatok miatt hanyagolnak szereplőket, akiknek lehetne szerepe még további eseményekben is; a katonák például nagyon hiányoznak a sztori közepéből, mert szinte kizártnak tartom, hogy miután megtámadták őket, nem akartak volna begyűjteni pár "skalpot", és hasonlóan ilyennek tartom azt, ahogy Nola hirtelen eltűnik a sorozatból, és ezzel senki sem foglalkozik. Máskor olyan történetek kerülnek be, amiken érződik, hogy függelékek, ilyen volt nekem pl.: Rebecca kis magánszáma. De így együtt is, amire a régi "király" visszatért, a trónjába beült az álruhás herceg, aztán majd meglátjuk, mit tudnak kezdeni egymással. Nekem meg még egy okom van várni a jövő márciust. Ahogy olvastam, sajnos utoljára...

9/10
.

Niwrok írta:

Banshee S3


Eredetileg Válaszcsapás-pótléknak kezdtem el nézni, de ezzel az évaddal a Banshee bőven túlnőtt az elődön. Lucas van olyan jó karakter, mint Scott, viszont körülötte egy ilyen színes, elszánt, izgalmas és erőszakos, vagy a kisvárosi életük ellenére az erőszaktól vissza nem riadó társaság kavarja a szart, nem csak Stonebridge meg pár Section 20 tag. Egyszerre drámaibb és pörgősebb is, miközben a közhelyekre és az érzelgősségre sem kell annyira támaszkodnia... Nekem meg még egy okom van várni a jövő márciust. Ahogy olvastam, sajnos utoljára...

9/10
.

Hehe. Király írás , de fura úgy olvasni valamit, hogy fingom nincs, miről beszélsz.

Mindegy, egyelőre tárgytalan, de ha jövőre vége lesz, lehet egyben lepörgetem a nég yévadot.


.

Niwrok írta:

Éjjeli féreg / Nightcrawler

Alkalom szüli a tolvajt, mondják. De mi a helyzet egy szociopatával?

8,5/10, de lehet, hogy egy ráalvás és egy kibeszélés után lesz ez több is...

A kibeszéléssel talán volt több, de az újranézéssel pont megfelelőnek érzem a 8,5-et.

Egy kicsit meg kell követnem magam: ezúttal én sem éreztem annyira hangsúlyosnak a szadista-vérszomjas vonalat, mint elsőre, bár még mindig ott van a "trófeagyűjtemény". Ettől még Lou egy ugyanolyan tökéletesen gátlástalan szociopata, mint amilyen elsőre volt, és azzal a véleménnyel, amit pár helyen olvastam, hogy csak a körülmények és a média elvárásainak hatására lett belőle az, aki, továbbra sem értek egyet. Szerintem a francokat, aki kerítéslopás közben még össze is veri a biztonsági őrt, csak mert megtetszett az órája, az már régen túl van ezen.

Persze, tök hatékony, hogy autodidakta módon képes volt hatalmat venni a kezébe, és ezzel megtanulta kijátszani a rendszer hibáit, és nem csak a törvényeket, hanem a józan együttélés szabályait is, tökéletesen megválasztott szavakkal tudta manipulálni az embereket, ahogy sikerrel találta meg azt a területet, ahol a morális gátjainak hiánya még előny is. De attól még az iszony az elsődleges érzésem, mert az egy dolog, hogy ez a viselkedés nem normális, de nekem nem is természetes. Ekkora közöny a saját fajtársak iránt még az állatvilágban sincs.
.

Niwrok írta:

Ekkora közöny a saját fajtársak iránt még az állatvilágban sincs.

Még nincs. De alakul...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Ekkora közöny a saját fajtársak iránt még az állatvilágban sincs.

Még nincs. De alakul...

Azért a legtöbb embernek van egy szűkebb-tágabb közösség iránti együttérzése, aminek a céljai érdekében vagy amivel együttműködve cselekszik, és törődik velük, és ha nem, akkor bűntudata van. Ezért is írtam, hogy még Frank Underwoodnak is ott volt Claire, és ott volt a mérlegelés, egyfajta tudomásul vétele a szabályoknak azzal, hogy próbálta a stiklijeit úgy csinálni, hogy minél kisebb eséllyel bukjon le.

Lounak még ilyen gátlásai sem voltak, nyíltan hívta a zsarukat a saját mobilján, és még a nevét is bemondta, pedig nyugodtan használhatott volna egy utcai fülkét vagy egy "egyszerhasználatos" telefont. Lou csak dolgokat látott, amiket meg akart szerezni, és ebben minden ember csak eszköz vagy akadály lehetett. Hogy Lounak voltak érzései, azt egyedül az mutatta, hogy volt egy virága, amit rendszeresen meglocsolt, bár szerintem arról is csak olvasott valahol, hogy a növény a lakásban hatékonyabbá teszi a tanulást.
.

.
Agyar / Tusk



Wallace és Teddy egy meglehetősen népszerű podcast házigazdái, akik morbid-humoros netes videókra vadásznak, és utána ezek alanyaival csinálnak riportokat... már ha még élnek. Wallace egy ilyen videó nyomán jut el Kanadába, ahol viszont pont peche van, már csak a temetésre ér oda. Hogy a drága út ne legyen teljesen hiába, megbeszéli Teddyvel, hogy körbenéz a környéken, hátha van valaki, akiről műsort lehetne csinálni, és nemsokára rá is bukkan egy furcsa hirdetésre, mely szerint egy sokat látott, kalandos életű öregúr szívesen mesél történeteket az életéről. Wallace úgy érzi, megfogta ezzel az isten lábát, és egy telefon, majd egy rövid autóút után meg is érkezik Howard Howl erdei birtokára, hogy nem sokkal később már egy kandalló tüze mellett, teát szürcsölgetve hallgassa Howl valóban hihetetlen történeteit, de ahogy az öregúr belekezd kedvenc történetébe arról, amikor hajótörést szenvedett, és magányában egy rozmárban talált lelki társra, Wallace-t elnyomja az álom... Napokkal később, amikor Teddy, és Wallace barátnője (Ally) hívást kap Wallacetól, a srác hangja remeg a rémülettől, ahogy elmondja, hogy elrabolták, és valami egészen bizarr dolgot akarnak tenni vele...

Biztos vagyok benne, hogy Weide írt erről a filmtől, de az istennek sem találom az írását! Ha jól emlékszem, ő úgy adott rá 7 pontot, hogy sokkal közelebb áll hozzá ez a fajta stílus és a fekete humort, én csak egy meghalványult emlékű előzetesből és Kevin Smith nevéből tudtam kiindulni, ezért szavaztam neki időt... Nos, annyira nem kellett volna kapkodni vele. Nem akarom nagyon elspoilerezni, hogy miről is van szó, még ha az egyik poszter és a DVD borítója már megtették ezt. A kezdeti "Kill Bill Boy" hülyülést leszámítva úgy tudnám megfogalmazni, mintha Lewis Caroll (Alice Tükörországban) és Stephen King (Tortúra) ültek volna össze megírni a forgatókönyvet. Előbbi tényleges ihlető, a film végén fel is villan valami idézetféle belőle (pedig ha van az Alice könyveknek még a folyamatos LSD-triphez képest is elborult része, az tutira A rozmár és az ács!), utóbbi meg csak hangulatában, cselekményében jutott eszembe, csak itt a zakkant háztulaj nem egy lezárt történet folytatását várja a törött, majd később csonka lábú írótól, hanem Howard Howl évtizedek alatt őrületté erjedt keserűsége próbál valamifajta elégtételt venni, és ehhez Wallace csak egy szerencsétlen balek, aki házhoz jött a rozmárpéniszcsontért, és ebben a tudatban szenvedi el a bezártságot, a terrort és a kínzásokat.

A film nyomokban humort is tartalmaz, bár lényegesen kevesebbet és gyengébbet, mint arra Smith-től emlékeztem mondjuk a Jay és Néma Bob visszavág és a Zack és Mirri pornót forgat után. Az alaphelyzetben levő esetleges és állítólagos poénokkal (aki megtalálja ezeket, kérem adja le a portán!) az a bajom, hogy csak mert valami abszurd, még nem biztos, hogy nevetni akarnék rajta, akár csak a heherészés szintjén is. Emellett visszatérő, viszont gyorsan kifulladó elem, hogy Wallace és Teddy oldalának neve "Not See Party", amit -ha megpróbáljátok kiejteni, tényleg- következetesen úgy ért mindenki, hogy "Nazi Party", aminek ugye nincs túl jó csengése (magyarul meg nincs is értelme, bárhogy izzadtak vele a fordítás során), és amire lebetűznék, addigra már általában ott is hagyták őket vagy meg is szakadt a vonal. Ami viszont már kínos, és nem mókás, az Guy Lapointe. Mert az, hogy Johnny Depp -ezúttal egy kanadai nyomozó képében- idióta jelmezben és idióta akcentussal idióta szövegeket nyom, mint valami álmatag drogos, az lassan 10 éve nem vicces, ha meg tíz percig csinálja folyamatosan, egy kameraállásból, attól én is inkább elálmosodom. És amikor Guy Lapointe és Howard Howl beszélgetnek, az volt a pillanat, amikor már én is inkább a rozmárlét örömeiről elmélkedtem...

Végig azt éreztem, hogy ezzel a filmmel csak az a baj, hogy Smith írta is, és nem csak rendezte. Mert utóbbi szempontból a Tusk nagyon is jó, akár a hangulatot nézem, akár a párbeszédek stílusát, de leginkább Howl házának berendezését. A film legjobb jelenetei azok voltak, amikor Wallace még gyanútlanul hallgatja Howl meséit, és az egész a sötét, viktoriánus bútoraival, a tűz fénye által megvilágítva remek volt, és ha ebből a korszakból szeretnék helyszínt találni két ember feszült szellemi párbajának, ezt a jelenetet teremteném újra benne. De vizuálisan ezen túl is kellemesnek éreztem a filmet, amihez a markáns színvilág és az azokkal való játék is hozzátartozott, és a sok kiváló kellék, például a rajzok és ábrák, amik Howl történetét festik alá. Csak nem könnyű erre figyelni, ha közben az emberiség gonoszságáról és értéktelenségéről ilyen formában filozofálnak közben ("Az ember a legveszélyesebb állat", és hasonlók). A színészekről is jó emlékeim lesznek a film kapcsán, leszámítva ugye Johnny Deppet. Justin Long szerintem remek színész, Micahel Parks nemkülönben, és még a nemtörődöm-butácska boltosok szerepére is sikerült két teljesen hiteles szöszit találni. Mellettük külön örültem, hogy két évtized után Hollywood újra elkezdte felfedezni magának Haley Joel Osmentet, aki mondjuk mostanában már csak kopaszodó, hájas, harmincas kockákat tud játszani, de azért csak ott van benne annak a kisfiúnak a tehetsége és drámaisága, aki szellemeket látott meg a Kék Tündért kereste... csak meg kéne találnia újra.

Az a jó, hogy sosem akartam látni mondjuk a Human Centipede-t, és úgy lehetek ebben látatlanul egyre biztosabb, hogy csak a Tuskot kellett megnéznem hozzá. Ez a rozmáros baromság nekem sokkal inkább volt unalmas, mint gusztustalan, és horrorban amúgy is inkább szeretem a riogatást, mint a hányingert. Így nálam a 7 szóba sem jött, esetleg az imdb-s átlagot tudom neki megajánlani, azt is leginkább a látványvilágot és a díszletest dícsérve.

5/10
.

Niwrok írta:

.
Agyar / Tusk

Az a jó, hogy sosem akartam látni mondjuk a Human Centipede-t, és úgy lehetek ebben látatlanul egyre biztosabb, hogy csak a Tuskot kellett megnéznem hozzá. Ez a rozmáros baromság nekem sokkal inkább volt unalmas, mint gusztustalan, és horrorban amúgy is inkább szeretem a riogatást, mint a hányingert. Így nálam a 7 szóba sem jött, esetleg az imdb-s átlagot tudom neki megajánlani, azt is leginkább a látványvilágot és a díszletest dícsérve.

5/10
.

Akkor ez most horrorvígjáték

Nem csináltál hozzá túl sok kedvet, tudod-e...


.

R2-D2 írta:

Agyar / Tusk

Akkor ez most horrorvígjáték
Nem csináltál hozzá túl sok kedvet, tudod-e...

Akartam ? Kellett volna ? Lett volna értelme ?

Legfeljebb abszurd humor, de mindenkinek az egyéni ítélőképességére bízom, mennyire tart vígjátéknak egy filmet...

Spoiler:

.

.
Az ismeretlen / La sconosciuta



Ahhoz képest, hogy a közelmúltban Giuseppe Tornatore két filmjéről is írtam (Senki többet, Cinema Paradiso), és mindkettőnél leírtam, hogy ezek és a korábban látottak is mennyire tetszettek, másfél éve hánykolódott egy Tornatore-film a szekrényemben. Ezt még afféle "pótléknak" vettem a Senki többet helyett, aztán akárhányszor a kezembe vettem, a sztori egyre inkább valami kelet-európai bevándorlós, kesergős-nyomorgós érzetet keltett bennem, így hanyagoltam. Belátom, hiba volt, főleg ezzel az okkal.

Már az első jelenetben benne volt, amiért Tornatore-t szeretem: a művészi megvalósítás, ami azonban nem öncélú, hanem a hangulat épülését szolgálja, és még drámai feszültséget is képes sugározni, szinte szavak nélkül. Ami egy kicsit félrevitt, a "menekülő ukrán utcalány, akit kísért a múltja", így azért mindjárt érdekesebbnek tűnik, ahogy látjuk a modernkori embervásárt a maszkos kurvákkal, a falra vágott lyukon keresztül kukkoló, válogató vevőkkel. Aztán vált a kép és a kor, és az egyik előbb látott "áru", Irena látható valamivel idősebben, ahogy egy olasz kisvárosban próbál lakást és munkát szerezni. Hogy ez nem egyszerű szociodráma-köldöknézegetés lesz, abban akkor kezdtem inkább hinni, amikor kiderült, Irena nem rejtőzködő, szökevény bevándorló, aki a múltja terhével és a jobb élet reményével vág neki az újrakezdésnek, hanem határozott célja van az egy bizonyos helyen való "bármit elvállalok"-kal, és egy bizonyos lakással, ahonnan szemmel tarthatja a szemközti épületet.

Az izgalom pedig egyre csak fokozódott, amiért már tíz perc után eljutottam a "te, ez tök jó!"-állapotba. Először is bejött, ahogy az alig pár pillanatnyi flashbackekből lassan kirajzolódik Irena hátrahagyni próbált múltja, leginkább az, hogy mint kurva, milyen megalázásoknak és kínzásoknak is volt elszenvedője. Még ennél is jobb volt azonban, hogy ezeket a bevillanó emlékfoszlányokat nem a rendezői önkény dirigálta, hanem az, ahogy ez a legtöbbször az embereknél is működik, egy egyszerű, hétköznapi tevékenység keretében... már amennyire hétköznapinak nevezhető, ha valaki a kulcslyuk előtt gubbasztva figyeli ki éppen annak a családnak a titkait, akiknél dadus meg házvezetőnő, és erről eszébe jut, hogy milyen volt, amikor őt kukkolták hasonló módon. Ez is tetszett, merthogy ahogy haladt előre a történet, Irena viselkedéséből és a titkokból éppúgy el tudtam képzelni, hogy bűnügyi film lesz, mint hogy valami bosszú bontakozik ki, vagy éppen a dráma lesz hangsúlyosabb.

Emellett, hogy érzelmileg jobban hatott rám a film, mint ahogy a történet alapján elsőre indokoltnak tartottam volna, azt abszolút a rendezés, a képi világ és a zene (naná, Morricone már szinte megszokásból tudja hozni ezeket a melódiákat) javára írtam. De része volt ebben annak is, hogy az időnként a nyári, eperízű szerelem boldogságát hozó képek mellett igencsak brutális jelenetek is vannak, és nem is csak Irena előző "karrierjében", hanem később, Teával vagy Ginával. Már ahogy Irena tapasztalatlanságai, hazugságai és óvatlansága fényesen bebizonyosodik, attól fel tudtam szisszenni, azzal az érzelmi csúcspontokkal, ahogy Irena a "sonkakötözős játékot" játssza (amiről egy idő után azért nem volt könnyű eldönteni, hogy kínzás vagy kiképzés), meg ahogy a szeméttelepen guberál. Emellett még olyan is meglepetések színesítették a filmet, mint a "Keresd meg Michele Placidot!", mert olvastam a nevét a borítón, de nem véltem felfedezni senkiben, így csak kizárásos alapon sikerült , és erőlködnöm kellett, hogy felismerjem benne a Polip Cattani felügyelőjét.

A legnagyobb bajom a filmmel onnantól volt, hogy a dicsért flashbackek eltűntek, és a múlt elkezdett jobban testet ölteni, mert az addig pörgősnek ható, állandóan változó film egy kicsit leülepedett. Úgy nagyjából 20-25 perc lóg ki a filmből, ami nem viszi előre a történetet, és hangulatban is csak töredéke a korábbinak, és ahhoz képest, hogy az állandó fenyegetettség miatt ez már inkább thriller, feszültségben igencsak lemarad. Az viszont egy remek húzás, hogy amikor az ember már azt hinné, vége a filmnek, és minden kiderült, a végén még van egy utolsó csavar, és a legjobb, hogy olyan, ami végig ott van a néző orra előtt, aminek a kirakósait többször megmutatják, és amiben nem is a "mit?" üt igazán, hanem a "miért?" és a "hogyan?".

Ritkán szokott működni, ha ennyire különböző műfajú filmeket vegyítenek, hogy a bűnügyi-thriller-dráma-romantikus vonalban valamelyik ne nőjön a többiek fejére, de Tornatore, ahogy szokta, még művészi látásmódjával is feldobta mindezt. Amikor a lejátszóba tettem, egy lassan hömpölygő drámára számítottam, amit megnézek, ha már hirtelen felindulásból megvettem, ne foglalja a helyet tovább, de ennél jóval többet kaptam.

8/10
.

.
TURN - Washington's Spies S2




Amikor egy stáb történelmi alapokon nyugvó sorozatot (vagy filmet, számítógépes játékot, stb.) akar csinálni, és nem akar megelégedni a felszínnel, például pár ismert név elszórásával (mint mondjuk a Spartacus), az aprólékosság mellett egy másik problémával is meg kell küzdenie, nevezetesen azzal, hogy a történelem mind cselekményvezetésben, mind fordulatokban "spoileres". A TURN első évadának megvolt az az előnye az amerikai függetlenségi háborúval kapcsolatban, hogy talán még Average Joe sem ismerte a Culper Ringet és annak a hátterét, és ezzel tudott izgalmas lenni, a színfalak mögötti játszmákban, míg az iskolai törikönyvekben levő személyek és események sokszor csak utalás szintjén jelennek meg (George Washington például nem is teszi tiszteletét az évad jó közepéig). Ez az előny, ahogy a tét emelkedik, ahogy Abe Woodhull nem önkéntes informátor lesz, hanem hivatalos kém, és ahogy a függetlenségi háború is kiterjedtebb lesz, azonban mérséklődik, és nehezebb lesz a feladat. Mert akkor már olyan dolgok körül forognak az események, amit egy hozzám hasonló tájékozatlanabb ember is ismer, mint például Benedict Arnold árulása. De mindez a bővülés, a haladás más helyeken is áldozatokat követelhet.

A sztori mindenesetre pár héttel az előző évad vége után játszódik. Abe ebben az időben a felügyelet alatti kényszerpihenőjét töltötte, így nem tudott kapcsolatba lépni sem Bennel, sem Calebbel, viszont kihasználta az időt arra, hogy kialakítson magának egy rejtekhelyet, tökéletesítse a módszereit, és bővítse a felszerelését. Végül, hogy visszatérhessen a feladatához, új ötlettel, a jogi tanulmányai folytatásával áll elő a család előtt, amiért rendszeresen New Yorkba kell majd mennie, ebben azonban Mary és az apja is akadályokat gördít elé akarva-akaratlanul, ezért még Hewlett őrnagyot is be kell "szerveznie", felvállalva "régi" kapcsolatait a lázadókkal, és azt, hogy "felderíti" a függetlenségpárti sejteket a városban. De közben más területeken is mozogtak a fogaskerekek, amik egy kicsit átrendezik a szereplők feladatait, Rogersnek, Simcoe századosnak és John Andrénak is új szerepben és küldetésben kell helyt állnia, amikor új tényező jelenik meg az angolok és a patrióták harcaiban, mégpedig a franciák.

Ami elsőként feltűnt az új évaddal kapcsolatban, hogy sokkal szerteágazóbb, viszont éppen ezért kevésbé függnek össze a szálak, mint korábban, és ez -hiába a nagyobb tét izgalma- nem mindig jött be. Akkor még Setauket volt az események központja, minden szál itt futott össze, és izgalmas volt nézni, ahogy megteszik, miközben Abe, mint egyszerű káposztatermesztő próbált kémként helytállni, és nem lebukni. Most Abe állandóan New Yorkban van infót gyűjteni, és próbálva egy ottani hálózatot kiépíteni, miközben Hewlett őrnagyot nagymennyiségű, de ködös kamuadattal látja el, ezzel teremtve alapot az újabb és újabb utazásra. A többiek közül Rogers közvetlenül III. György királytól kap egy küldetést, hogy keressen meg egy viasz mellszobrot, amelyben a birodalom számára létfontosságú titkot próbáltak a lázadókhoz juttatni, Simcoe századost immáron egy új osztag élén leginkább a bosszú élteti, John André Benedict Arnoldra igyekszik kivetni a hálóját, a gyenge pontját, a hiúságát kihasználva, Ben pedig szinte kis sem mozdul a táborukból, és legtöbbször annyi a célja, hogy rajta keresztül ismerjük meg Benedict Arnold motivációit vagy a patrióták felsővezetésének viszályait, illetve hogy fiatalos lendülettel vitatkozzon George Washingtonnal, akivel kb. semmiben nem ért egyet. Ezek még külön-külön jók is, mindegyiknek megvannak a maga kis fordulatai, érdekességei, és akadnak olyan izgalmasabb események, mint például amikor Bennek két, ellenőrizhetetlen információkkal rendelkező külső személyről kell megállapítania, melyikük hazudik, Hewlett őrnagy elrablásáról nem is beszélve. Ami viszont nem jött be egyáltalán, mert túl izzadtságszagú volt, az a muszáj-romantika. Legutóbb ez még kiválóan illett a többi történetszál közé, Abe házassága Mary-vel és vonzalma Anna Stronghoz egy-egy újabb réteg volt a Cupler Ring kialakulásán, most viszont ez szinte teljesen eltűnt, hiszen Abe otthon sincs, Mary pedig teljes epizódokra tűnik el a hímzőkörben. Helyette Annát valami megmagyarázhatatlan idétlenséggel Hewlett őrnaggyal kezdték összeboronálni, "barátság" címszó alatt, és mert ez még nem elég a bókokból, találkákból és rebegő szempillákból, John André útja a (leendő) árulóhoz Peggy Shippenen, egy előkelő philadelphiai hölgyön keresztül vezet, amely viszony sokkal hihetőbb, viszont jórészt felesleges.

Ezt azzal a kis tárlatvezetéssel kompenzálták a készítők, amire Ben Franklin házának "lefoglalása" és Nathaniel Sackett tevékenysége kapcsán lehetőséget láttak. Eddig is érdekesek voltak a korabeli kémmódszerek például az üzenetek továbbítására, de most az évadra készülést azzal kezdhették, hogy összeszedtek mindenféle mechanikus csodákat a múzeumi katalógusokból az adott korból, és akárhogy is, de ezeket bele akarták írni a forgatókönyvbe. Amikor Sackett bevezette a műhelyébe Bent és Calebet, tisztára azt éreztem, hogy utóbbi kettőből meg a távol levő Abe-ből összegyúrták a korabeli James Bondot, aki most megérkezett a korabeli Q-hoz, és felszerszámozzák a korabeli "kütyükkel", jelen esetben például a láthatatlan tintával, ahogy ez a látogatás lebbenti fel a leplet arról az eszközről is, amit a sorozat főcíme már jó előre "megjósolt". És bár egy kicsit erőltetett így ez a dolog, jól mutatja a sorozat minőségét, részletgazdagságát, azzal ugyanis ebben az évadban sincs semmi baj, sőt, mivel sokkal több helyen játszódik, sokkal több ember bevonásával, változatosabbak is a díszletek, mint a korábbi lápvidék meg az unalmas kis halászfalu. A színészek közül pedig talán akadnak kevesebb beleéléssel játszók, de emellett ott vannak az olyan zseniális alakítások, mint mondjuk Samuel Roukin a mostanra teljesen pszichopatára vett Simcoe figurájával.

Az évad egyetlen hibájának a csökkenő összhangot tartom, ami hiába a párhuzamos események kényszerű velejárója, nálam a feszültséget is csökkentette, és ezzel egy fontos előnyén szenvedett csorbát a TURN. Ahogy az is kiérződik, Benedict Arnoldon és Robert Townsenden kívül kevesebbet foglalkozik az emberi viszonyokkal, kapcsolatokkal is, ami van, az meg sokszor csak romantikus érzelmekben nyilvánul meg. Kevés szó esik arról, hogy kire hogyan hat a kémkedés vagy akár az egész függetlenségi mozgalom, ahogy hiányoznak a múltkor dicsért morális dilemmák is, mintha nem lenne ezekre idő az események sodra mellett. Amikor meg igen, és egy teljes epizódot szánnak arra, hogy Washington egyetlen kérdésen lamentál, átesnek a ló túloldalára, és egy látomásoktól, hallucinációktól gyötört embert mutatnak, csúcsra járatva az amúgy is feltűnő igyekezetet, hogy valami egyedit gurítva minden dicsőséget lehámozzanak a Nemzet Atyjáról (bezzeg a végén...). Ahogy a bevezetésben említett problémát a "spoileres" történelemmel is azzal próbálták áthidalni, hogy elkezdtek alternatív történelmet írni, és ebben is akadtak szerencsétlenebb húzások.

Ezektől a TURN még mindig egy jó sorozat, csak ezt az évadot az efféle vonások egy kicsit gyengébbé tették, mint az előző volt... nagyjából azért, amiért ugyanez a Black Sailsnél fordítva volt.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
TURN - Washington's Spies S2

Ezektől a TURN még mindig egy jó sorozat, csak ezt az évadot az efféle vonások egy kicsit gyengébbé tették, mint az előző volt... nagyjából azért, amiért ugyanez a Black Sailsnél fordítva volt.

7,5/10
.

Ha jól emléxem, már az elsőnél is megjegyeztem, hogy érdekel. Megy a cetlire, azt hiszem, egy időre úgyis átváltok sorozat üzemmódba.

Ritkábban kell írni és kisebb az érdektelenség érzése.

.
Válaszcsapás / Strike Back S5



A "dinamit duó" visszatért, még utoljára, ezúttal valamennyire hazatérve, mert ha jól néztem, akkor az évad készítéséből most a Sky1 vett ki nagyobb részt, ahonnan eredetileg is indult a Válaszcsapás. Azt viszont nem nagyon tudom, hogy mit írhatnék ennyi idő után arról a sorozatról, amelyiknek a sztorija nagyjából különálló évadokból áll, nem halad sehova, kisebb hangsúlyeltolódásokon kívül nem is változik, így fejlődni sem nagyon tud, amit viszont kell neki, azt egy döccenőt kivéve (ez volt nekem a 3. évad) olyan üzembiztosan tudja szállítani, mint semmi más: a folyamatos adrenalint, a néha már Mission Impossible-t idéző világmegmentést és utazgatást, valamint a bajtársfilm hangulatot.

Ez utóbbi különösen érződik, azt hiszem, két okból. Az egyik, hogy ez a csapat azért már csak együtt van egy ideje, volt lehetőség összeszokni, akár romantikus kapcsolatokat is kialakítani, de szerintem inkább technikai jellegű volt a dolog, azaz hogy mindent bele akartak tolni az utolsó évadba, amit lehetett, ami csak felmerült valaha is a sorozatban, amivel gyakorlatilag az összes elvarratlan szál eldolgozásra kerül, és ezzel szép fokozatosan fogyatkozni is kezd a banda, ki így, ki úgy íródik ki, "míg végül nem maradt, csak..."..., na mennyi ? Ezzel együtt viszont hiába a régi jó kis humor és kölcsönös cseszegetés Scott és Stonebridge részéről (mondjuk ezeket Scott sokszor, talán túl sokszor zárja rövidre egy középső ujjal), ezek is épp csak enyhíteni tudnak a drámaiságon, az elszenvedett veszteségeken, a nyomasztó túlerőn, a kényszerhelyzeteken, de akár a normál támogatás hiányából eredő feszültségen is. Mondjuk eddig a sorozat jó párszor olyan érzést hagyott, mintha csak videojáték lenne, ahol szintenként le kell lőni az X darab hullajelöltet, ami kellett a továbblépéshez, de ezt nagyjából sérülés nélkül meg tudta tenni mindenki, itt viszont még a legszerencsésebbek is legalább egy golyót begyűjtenek. Mellette a személyes szálak is erősebbek, és akár még az ellenfelek oldalán is kihangsúlyozzák ezeket, mondjuk amikor a fő szervezkedőknek választaniuk kell a terveik, az engedelmesség és a személyes vonzalmuk között. Beleszövődik a sztoriba például Locke fia, aki sok-sok éve merénylet áldozata lett, szokatlan mennyiségben vannak utalások mindenféle utódokra, örökségekre, és kiugró az egy képkockára jutó állapotos nők száma. Végülis mivel lehetne jobban fenyegetni valakit, mint a gyerekével, és mi lehetne nagyobb, feldolgozhatatlanabb tragédia, mint őt elveszíteni? Mindennek betetőzéseként előkerül például Scott párszor emlegetett fia, a 17 éves Finn, aki eljött aput meglátogatni, és hát persze, hogy már öt perc után a golyók elől kell kapkodnia a fejét. De így jár az, aki azt hiszi, hogy Scottnál a "Take Your Kid to Work Day" az életbiztosítás, vagy legalább jár érte kitüntetés... kitüntető figyelem persze igen, a rosszfiúk részéről, mintha Finn céltáblát hordana a nyakában, "Rabolj el!" felirattal.

Pedig Scottnak rajta kívül is lenne éppen elég melója. Egy sima emberrablásnak indul az az ügy, ami már nem először nemzetközi konfliktusba és nukleáris fenyegetésbe torkollik, és aminek keretében elrabolják a thaiföldi angol nagykövet lányát, aki viszont régi barátja a Section 20-t jelenleg irányító Philip Locke-nak, így az ő dolguk lenne, hogy visszaszerezzék a lányt. Idővel aztán kiderül, hogy a stáb ezúttal az aktuális kedvenc főgonoszt, Észak-Koreát írta bele a sztoriba, az emberrablás pedig egy közel tíz éve szövögetett terv egyik utolsó lépcsője, amiben azért tevékeny szerepet fog vállalni még a helyi yakuza, a CIA által felbérelt két zsoldos, és még sokan mások. Fordulatokban, árulásokban, lövöldözésekben természetesen nincs hiány, az "A" kategória alját megbízhatóan hozta az 5. etap is. Közben viszont olyan kevés a szexjelenet, hogy szinte már hiányolni kezdtem őket, de a végére azért beraktak egy abszurd, "na jó, két golyózápor között bújjunk össze"-kaliberű, funkciótlan dugást, tuti, hogy nosztalgiából .

A kedvenc helyszínem és szakaszom rögtön az első lett, ahol szerencsére négy részig időzik a sorozat, Thaiföld. Jó pár különleges helyszínen jártak már a Section 20-sek, de simán ez a legszebb és a leglátványosabb mind közül, és az itt történtek voltak nekem az évad csúcsai, ez volt a legjobban összerakva, a legpörgősebb, egy-két nagyobb, de azért jóelőre kitalálható csavarral. Utána picit leült a dolog, a csendesebb, beszivárgósabb küldetések kerültek előtérbe, de ettől függetlenül is azt éreztem, hogy az évad első felében elment szinte az összes puskapor és a költségvetés kétharmada, úgyhogy utána lehetett megint Magyarországra jönni, de ezúttal Budapestet közvetlenül elkerüli a sorozat, viszont ahogy néztem, legalább olyan jó Bécsnek vagy Genfnek, mint amennyire Berlinnek jó volt legutóbb, és az Alföld is megteszi a Phenjan körüli sztyeppéknek némi digitális meg szinezési utómunkával. Ez egyben azt is jelenti, hogy a háttérstáb és a mellékszereplőket alakító színészek egy jelentős része is magyar, mondjuk nem olyan kiemelten, mint amilyen volt Hajdú Steve, a legtöbbet talán Haumann Mátét láttam, mint a ruszki maffia egyik osztagparancsnokát. Azon viszont széles mosolyra szaladt a szám, ahogy az egyik színész képes volt arra, hogy "feltámadjon", így Simor "VV" Olivért kétszer is ki tudták nyírni Scotték (rá még a magyar VIVÁ-ról emlékszem, és sokáig tagja volt az Xpresses közösségnek is, ha a név vagy ez kettő még mond itt "bárkinek" valamit ).

De sajnos ez az évad sem volt képes maga mögött hagyni azokat a blődségeket, amik a korábbiakat is megkeserítették nekem. Hiába akciófilm, abban sem veszi be a gyomrom, ha valakit egy nagyobb robbanás epicentrumából élve, egyben tesznek be a mentőbe (miközben ezt legfeljebb kiskanállal illene megtenni a maradványokkal egy zsákba), de az onnan húsz méter és egy fal távolságban levő biztonságiaknak már körmölik is a gyászjelentését. Hasonlóan idétlen volt az a jelenet, amikor a sarokba szorult hősöket egyszerűen otthagyják a rosszfiúk, mintha legalábbis vége lenne a műszaknak, és így azoknak pont elég idejük van elmenekülni. De szinte minden részből akadnak ilyenek, a kedvencem az a fővezér volt, akinek szegénynek annyi ideje nincs a nagy szervezkedésben, hogy legalább a golyólyuggatta, véres ingét lecserélje, és hogy legalább egy sebtapasszal megpróbálja csökkenteni a vérzést, utána meg csodálkozik, hogy elvérzik. A Jurassic World után meg ebben a filmben is a kényszeredetten hordott tűsarkú tűnt fel, ugyanis miben is lehetne jobban felmászni egy liftakna rögtönzött létráján, mint egy tíz centi magas körömcipőben?

A lényeg röviden az, amit az elején is írtam: "régi ízek új fazékban". A legstabilabb színvonalú, könnyed vérengzéssel szórakoztató tévésorozat és egy kiváló figura (hiába tartoznak össze, Scott mindig is erősebb karakter volt nekem, mint az "élére vasalt" Stonebridge) búcsúzik ezzel az évaddal, egy kicsit talán túltolt heroizmussal a végén, de mindenképpen szépen.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Válaszcsapás / Strike Back S5

A lényeg röviden az, amit az elején is írtam: "régi ízek új fazékban". A legstabilabb színvonalú, könnyed vérengzéssel szórakoztató tévésorozat és egy kiváló figura (hiába tartoznak össze, Scott mindig is erősebb karakter volt nekem, mint az "élére vasalt" Stonebridge) búcsúzik ezzel az évaddal, egy kicsit talán túltolt heroizmussal a végén, de mindenképpen szépen.

8/10
.

Nem vagyok ilyen jó véleménnyel róla, Thaiföld után egyre cikibb lesz az egész. A finálé kimondottan kínos, amikor már az írók arra sem veszik a fáradtságot, hogy azt megmutassák, egy-egy veszett helyzetből végül is mi volt a kiút.

No meg a rendszámok... a gyerekeim révén eléggé képben vagyok rendszám ügyben, akaratlanul is figyelem őket: azért az szerintem gáz, hogy Svájcban nincs egy svájci rendszám sem, az autópályán magyar autóban utaznak, magyar autókat kerülgetnek, a katonai bázison (!!) és egy garázsban pedig szlovák dzsip áll. Ráadásul GW tartományú osztrák rendszám nincs...

Igyekszem a héten bővebben is kifejteni.



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Válaszcsapás / Strike Back S5

A lényeg röviden az, amit az elején is írtam: "régi ízek új fazékban". A legstabilabb színvonalú, könnyed vérengzéssel szórakoztató tévésorozat és egy kiváló figura (hiába tartoznak össze, Scott mindig is erősebb karakter volt nekem, mint az "élére vasalt" Stonebridge) búcsúzik ezzel az évaddal, egy kicsit talán túltolt heroizmussal a végén, de mindenképpen szépen.

8/10
.

Nem vagyok ilyen jó véleménnyel róla, Thaiföld után egyre cikibb lesz az egész. A finálé kimondottan kínos, amikor már az írók arra sem veszik a fáradtságot, hogy azt megmutassák, egy-egy veszett helyzetből végül is mi volt a kiút.

No meg a rendszámok... a gyerekeim révén eléggé képben vagyok rendszám ügyben, akaratlanul is figyelem őket: azért az szerintem gáz, hogy Svájcban nincs egy svájci rendszám sem, az autópályán magyar autóban utaznak, magyar autókat kerülgetnek, a katonai bázison (!!) és egy garázsban pedig szlovák dzsip áll. Ráadásul GW tartományú osztrák rendszám nincs...

Igyekszem a héten bővebben is kifejteni.

Akkor ugyanúgy láttad, mint én, Thaiföld után szerintem sem egy nagy eresztés a cucc, de őszintén szólva eddig sem volt az. Az afrikás etapban voltak ennél gázabb dolgok is.

A rendszámokat egyébként én is figyeltem, mert nem hozzáértőként is látszott, hogy össze-vissza vannak . Még olyat is kiszúrtam egyszer, hogy egy kocsira utólag, digitálisan rakhatták fel a rendszámot, mert pár képkockánál elfelejtették a CGI-t, így "alatta" simán látszott a magyar próbarendszám .
.

.
Keresztút / Kreuzweg



Az Artuval folytatott beszélgetésünk hatására előrébb vettem ezt a filmet, mert bár alapból is jó és erős filmnek tűnt, de a hangulat hiányzott hozzá, "nem voltam benne a témában". De ahogy érintettük a vallás témáját, a kíváncsiságom felerősödött, és engedtem a kísértésnek... ó, én vétkem, én igen nagy vétkem...

Akik nem olvasták volna Artu írását, azok egyfelől -ha nem ódzkodnak némi határozott valláskritikától- tegyék meg, másfelől csak röviden összefoglalom az ott leírt szinopszist: A tizenéves Maria a családja és az egyházi közössége által szigorú katolikus vallási neveltetésben részesül, noha például normál iskolába jár, ami állandó kockázatokat és fenyegetéseket rejt a lány hitére és erkölcseire vonatkozóan. Ez különösen akkor erősödik fel, amikor Maria a konfirmációjára készül, és a papjuk hatására gyökeret ver benne a gondolat, hogy úgy segíthet a beteg, néma kisöccsén, hogy ha teljesen tiszta életet él, és meghozva a legnagyobb áldozatot kéri Istent, hogy hozzon gyógyulást a fiúcskának.

A tecnikai része a filmnek tényleg nagyszerű. Néha szinte brutális, ahogy a 14 statikus kameraképen és a mindössze háromszor megmozduló kamerán keresztül mennyire kényszeríti a nézőt, egyfelől arra, hogy a szövegre koncentráljon, és ne kalandozzon el a figyelme, másrészt ezzel nekem azt is kifejezte, hogy a filmben bemutatott vallási dogmatizmus mennyire nem enged "kilengéseket", "eltereléseket", mert ugye "csak egy helyes út van". Nekem nem volt akkora újdonság ez az eszköz, ilyen volt a Gyerekjáték is, de ott teljesen mást fejezett ki, ott a merev előre nézés éppen egyfajta "félrenézés" volt, a mozdulatlanság remélt észrevétlensége. Hasonlóan érdekes volt a jelenetek és Jézus kereszthalálának párhuzamba állítása, de még a szinte olvashatatlanul apró betűk a főcímben is kifejezőek voltak, úgyhogy a rendezés, és az, hogy a stáb mennyire hitelesen játszott ennek megfelelően (a rossz memóriám mellett lenyűgöző azt nézni, ahogy a színészek több, mint tíz percig a szerepükben maradnak, még a gyerekek is, ahogy az is, hogy a papot alakító fickó mennyi szöveget tanult meg) mindenképpen elismerésre méltó. És hogy milyen is az a merev vallásrendszer, amit ilyen eszközökkel célravezető bemutatni?

Nos, rég láttam annyira gondolatébresztő, de közben iszonytató jelenetet, mint itt az első "állomás". Pedig csak egy hittanórát látunk, ahol a pap öt-hat tininek a konfirmáció jelentőségéről beszél, hogy ez miért kiemelt eseménye az életüknek, és hogy ez milyen kötelezettségeket jelent rájuk nézve. A gyereke arcán kevés érzelem látszik, de csillogó szemmel hallgatnak és válaszolnak a feltett kérdésekre... én meg pont úgy éreztem magam, mintha egyszerre lennék egy MLM-es termékbemutatón és egy szektagyűlésen. És a legjobb, hogy a papocska nem is a katolicizmust képviseli, hanem a saját kis szakadár szektájukat, akik még a Vatikán fennhatóságát is csak névleg fogadják el, mert szerintük a pápaságot manapság túlságosan befolyásolják a liberális és humanista (és egyben "természetesen" "sátánista") irányzatok, mert ők jobban tudják a pápánál is, mi kell Istennek. Jómagam eleve külön kezelem a hitet, a vallást és az egyházat, ahogy azt sem tartom ördögtől valónak, ha valakit a pokol rémképe vagy egy büntető és jutalmazó Isten ösztönöz arra, hogy jobb emberré váljon, ha enélkül ez nem menne... de hogy ami a képernyőn volt, az vegytiszta fanatizálás és a hatalom érdekében zajló manipuláció, azt egyértelműen kijelenthetem!

Nem tartozik szorosan a filmhez, de a Kreuzweg két olyan ponton ért ideget nálam, ami miatt az egészet kezelhetetlennek, értelmezhetetlennek és betarthatatlannak tartom, és ezek a bűn és az áldozat. Hogy a bűn esetében "eredendően" hátrányból indul mindenki, azt sem könnyen veszi be a gyomrom, de a "gondolatbűnözés" olyan dolog, amit Orwell is csak megközelíteni tudott. Aki azt hiszi, hogy a felmerülő gondolatait, az érzéseit és a vágyait irányítani tudja, és nem csak az ezek nyomán kialakuló tetteket, annak szerintem fogalma sincs arról, hogyan is működnek ezek a dolgok, és persze ez nem arra vonatkozik, amikor valaki kéjes örömmel fantáziál rendszeresen mindenféle "bűnös tevékenységekről". Tizenéves lányként viszont bármilyen jó érzés forrásához gyanakvással fordulni, csak mert megtetszik neki egy fiú... gondolom apu és anyu is kizárólag az Isten iránti elköteleződést vette figyelembe akkor, amikor kiválasztották egymást. Ugyanilyen fogalmatlanságot láttam az áldozat témakörében is, amikor is a pap azt ugyan elmondja, hogy az áldozat Isten figyelmének felkeltésére és engesztelésére szolgál, de a mértékről, a módjáról, a helyéről és az idejéről hallgat, így Maria tényleges iránymutatás nélkül hihette azt, hogy két kekszet "feláldozni" jobb, nagyobb, mint egy kekeszt, de még mindig nem annyira, mint egy egész zacskóval, vagy ha egyáltalán nem vesz magához semmit. Senki nem tartotta fontosnak elmondani, hogy a mértéktelenség bűnébe esni éppen úgy lehet az áldozattal is, ahogy a kevélységébe is, ha csak azért csinálja mindezt, hogy másoknál jobban figyeljen rá az Isten. Lehet, hogy ezek eretnek gondolatok, de talán a bűnöktől és az azokra "csábító" kockázatok elkerülésétől való állandó félelem és görcsölés helyett még az erkölcsösség szempontjából is célravezetőbb lenne legalább megismerni és felismerni azokat, hogy az ember, ha már akarja, tudja, hogy mit és miért kerül el, ahelyett, hogy minden obszcén, ami nem zsoltár... kivéve persze, ha az ember egy olyan "csodás" világról ábrándozik, ahonnan mindent kiírtottak a zsoltárokon kívül, hiszen akkor milyen könnyű és kényelmes a "választás"... De nem nagyobb küzdelem és dicsőség-e az, ha már valaki ebben keresi ezt a kettőt, ha nem pusztán elkerüljük a megmérettetést azzal, hogy nem hallgatunk Roxette-et, és nem szembesülünk az örömmel, amit a zene adhat, és az egyre nagyobb efféle öröm iránti kísértéssel, hanem hallgatjuk, és mégsem hentergünk össze fűvel-fával?

Sorolhatnám tovább a szexista-soviniszta (külön jó az a rész, ahol Maria arról beszél, hogy a nők miért nem énekelhetnek a gyülekezetükben férfiak előtt, ellenben miért nem baj, ha férfiak énekelnek nők előtt) és a hasonló bölcsességeket, amikben inkább láttam az egyházi hatalom növelésének és stabilizálásának eszközét, kontrollt a hívek felett a bűnökkel és a megváltás kegyével, mint a józan törődést a hívek lelki üdvével, de azt hiszem, ebből ennyi is elég volt úgy, hogy (még) nem túl sokan ismeritek a filmet... Emellett az, hogy az anya dührohamot kap, ha a lányának megtetszik egy fiú, és máris Maria a legnagyobb szajha széles e határban, egy Jezabel, hogy egy ilyen közösségben még a kereszténység más irányzatai is megvetés tárgyai, az elnézőbb egyházak, akik -micsoda fertő!- gospelzenét engednek be a falaik közé, és hogy miért is sátánista zene a Roxette, az már "csak" a fentiek következménye nálam. Illusztrációja annak, hogy az efféle szabályok, amik önmagukban talán nem is ébresztenek "gyanakvást", a mindennapi életben hogyan csapódnak le, milyen is a hétköznapi fanatizmus. Ahogy azt is bemutatja, hogy a vallások között sokkal kevésbé van az irányzatokban különbség, mint az, hogy azokon belül milyen elveket vallanak, milyen módszerekkel érik el a céljaikat. A Roxette-et sátánistának titulálni (mondjuk mert a "She's got the look" egyszerre esik a bujaság és a kevélység kísértésének "bűnébe") épp csak egy lépcsőfokkal van feljebb, mint fiatalokat ölni meg azért, mert focimeccset néztek vagy betiltani a hóemberépítést, mert az tiltott emberábrázolás és bálványimádás.

Spoiler:

Az első jelenet kb. 11 pont volt a 10-ből, és utána is akadtak erősebb szakaszok (mondjuk a gyónásos, a vacsorás meg az orvosos), de a stációk kényszerű szerkezete miatt a film néha hosszabbnak tűnt annál, amit a dráma megkíván, ami -különösen a befejezés miatt- szintén alárendelt szerepet játszik. Csak ezért nem éreztem jogosnak magasabb számot, de témájában kiváló darab.

8,5/10
.