Niwrok írásai 1.0

.
American Horror Story S2 - Asylum


Hiába szeretem a horrorfilmeket, eddig ez a sorozat nem hozott lázba, pedig ajánlották már elegen, és nem is csak itt . A gond az volt vele, hogy az első évadból láttam a tévében pár részt, és sem a groteszksége, sem a stílusa, sem a zavarossága nem jött be, és ahogy állandóan a perverz szex körül forgott minden, a korábbi kardozós-b*szós és lövős-b*szós sorozatok mellé ez is bekerült, mint riogatós-b*szós... és aztán három rész után abba is hagytam. Viszont akik jó véleménnyel voltak a sorozatról, szinte mind a 2. évadot emelték ki, mint a sorozat legjobbját, és mert eleve ez az évad volt az, ami a leginkább érdekelt a helyszín miatt, ezt a negatív tapasztalatok ellenére is megnéztem volna, és szerencse, hogy az évadok között legfeljebb csak pár visszatérő színész jelent kapcsolatot... de persze ezt sem kapkodtam el, mint látszik .

Az kiderült már a korábban látott epizódból is, hogy ez egy antológia-sorozat, ahol több, egyenértékű szál mentén alakulnak az események, amiket még további kis epizódok színesítenek. A helyszín a fix, az évad a korábban TBC-s betegek elfekvőjeként szolgáló Briarcliff Elmegyógyintézethez kötődik, szinte végig a '60-as évek közepén, de van hozzá egy kis jelenkori keret, ill. pár visszaemlékezés. Indulásnál kicsit "szextrém" turista-frissházasok érkeznek az omladozó, elhagyatott falak közé, felfedezőútra meg hogy ilyen bizarr helyzetben legyenek sokszor egymáséi, de a légyottnak és a morbid poénkodásnak hamar vége szakad, amikor egy nyíláson benyúlva valami tőből letépi a pár férfitagjának karját, mintegy startpisztolyként a véres meneküléshez és sikítozáshoz. Ezt követően kerül csak bemutatásra, hogy milyen események és milyen szereplők ténykedései vezettek ehhez a prológushoz. Ehhez kell egy idősebb apáca, Jude, akit "előző életében" elkövetett bűnei iránti vezeklésként állt Isten szolgálatába, és vezeti azóta vasszigorral Briarcliffet. Kell egy naiv, kedves és minden ízében ártatlan apácanövendék, Mary Eunice, akinek az ártatlansága komoly fegyver lesz akkor, amikor egy démon próbál beférkőzni Briarcliffbe. Kell egy orvos, Dr. Arden, aki Jude nővér hallgatólagos beleegyezésével folytatja bizarr kutatásait, de még ennél is nagyobb titkokat őriz. Ők alkotják nagyrészt azt a briarcliffi színpadot, ahova a többi szereplő megérkezik, amikor egy huszonéves srácot (Kit) hoznak az elmegyógyintézetbe, akit azzal vádolnak, hogy szadista módon megölt és megcsonkított három nőt, köztük a saját feleségét, és a bíróság egy pszichológust (Dr. Threadson) rendelt ki annak vizsgálatára, hogy beszámítható volt-e Kit a gyilkosságok idején. Mivel az ügy körül nagy a hírverés, ezért az újságíró Lana egy kis hazugsággal bejutva Briarcliffbe próbál Kittel interjút csinálni, csak közben olyanokat lát, amik veszélyt jelentenek az intézmény vezetésére, így hivatkozva arra, hogy leszbikus, őt is "marasztalják". Ez a "kis" társaság egészül ki mindenféle nimfomániással, sorozatgyilkossal, fogyatékossal és mutánssal, akik együtt próbálják majd a nézőre hozni a rettegést és a rémületet.

Ahogy azt már a Stonehearst Asylum esetében is írtam, egy ilyen helynek már önmagában megvan, meg lenne az a borzongató tulajdonsága, hogy ott a kijelölt személyeknek teljeskörű hatalma van a többiek felett, ahol maximális a jogfosztottság és a kiszolgáltatottság, még inkább, mint akár egy börtönben. Hiszen bárki bármi "rosszat" mond vagy lát is, hát bolond, ki hisz neki, sőt, a bolondság "legnyilvánvalóbb" jele, ha nem tartja magát bolondnak, és elutasítja a kezelést, ha meg mindezt dühösen, rémülten teszi, akkor már meg is írta a saját beutalóját. Főleg akkor jó táptalaj ez, ha az orvosoknak, ápolóknak mind megvannak a saját kis titkaik és perverzióik, de azokat a hatalmi összefonódásokon meg a "bolondok védőfalán" keresztül is veszélyben érzik. Ennek volt a kis esszenciája a "Dominique", ami az agyamra ment, és éreztem, hogy tíz perc után simán megbolondulnék tőle, ezek a nyomorultak meg fél napokon át ezt hallgatták "nyugtatásul", és az remekül átjött belőle, hogy mennyire esetleges, kezdetleges és téves, kínzásnak is beillő módokon "kezelték" egyik-másik pácienst. A sorozat viszont sajnos csak esetenként enged teret ennek a nyomasztó hangulati elemnek, csak ritkán kerülnek elő a mindenféle kényszerzubbonyok, a "gyógyászati kezelések" és a bezártság, az is inkább az elején. Az évad első pár része végig sötétben vagy a sötét, feketére festett falak között, szűk termekben, szobákban játszódik, jól rájátszva a klausztrofóbiára, a vége felé viszont olyan lesz az egész, mint egy átjáróház, ahol a "betegek" is össze-vissza mozoghatnak és szövetkezhetnek.

Sokkal nagyobb szerep jut annak a mottónak is beillő mondatnak, hogy "All monsters are humans", azaz a szereplők bomlott elméjének, az őket irányító vágyaknak és félelmeknek, és itt is akadnak kiválóak (nálam Dr. Threadsoné, Jude nővéré és a "zsidóé" meg a jelen-szál), de itt már azért érződik, hogy sok az újrahasznosított elem, más filmekből lett összeollózva az egész. Ez olykor kicsit lapossá, sablonossá tette a sztorit, pedig tényleg változatosak, hiszen akad itt ördögűzés, télapójelmezes pszichopata, a halál angyala, plusz tévképzetek, téboly és véres mészárlás egyaránt, csak mivel folyamatos a váltogatás, a hangulat is váltakozik, mondjuk az iszonyatból a szürreálisba, aztán valami trancsírozósba, hogy kikössön valami nyugtatóan romantikusnál vagy költőinél, és úgy éreztem, ritkán sikerült ezeket egymásra építeni. Ráadásul elég rosszul indult az egész nálam, az egyik történetszálat (a földönkívülist) ugyanis egy erőltetett, stílusidegen marhaságnak tartottam, márpedig az az első két rész alapja Kit "alibije" miatt. Hasonlóan nem jött be a vége sem, amikor a történet elkezdett éveket előreugrani, és hol egy kommunában hippiskedünk, hogy a Briarcliffből lett valami állami börtön-szerűség. Bármennyire is jól gondolja tovább azokat a sorsokat, amik 1964-ben összefonódtak, egészen az epilógusig, amiben minden szál összefut, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy kb. nyolc rész alatt elfogytak az ötletek, de valamivel ki kellet húzni tízig.

Hasonlóan rosszul indult a sorozat audiovizuális része, ami a második lenyomósabb érv volt, amiért elfordultam az AHS-ektől. Az imbolygó kamera, a groteszk képi és zene hatások (már eleve a főcímmel vallatni lehetne engem), a torz beállítások és a szuperközelik ugyan jól kifejezik, mennyire groteszk és torz ez önmagában is, engem viszont leginkább zavartak, és sokszor elvonták a figyelmem a fontosabb dolgokról. Pár rész után szerencsére hanyagolni kezdték ezek mennyiségét, onnantól például többször is feltűnt, milyen ötletesen játszik a stáb az árnyékokkal. Szerintem a 60-as éveket a jelmezekkel és az itt-ott felcsendülő rock&roll slágerekkel jobban sikerült megidézni, mint az elmegyógyintézetet magát. Pedig a karakterek és a színészek abszolút a toppon vannak, legyen az Naomi Grossman hihetetlen átalakulása Pepperré, Jessica Lange, ahogy végigkíséri Jude nővért igencsak eseménydús életében, Zachary Quinto Dr. Threadsonként, aki szakmai ridegséggel kezeli az ápoltak lelki problémáit, de igazából a sajátjaira próbál tartós megoldást találni, és még a cameoknak beillő szerepekben is olyan remek színészek bukkannak fel, mint Ian McShane vagy Dylan McDermott, és igazán meglepett Adam Levine felbukkanása.

A végére egy összességében kellemes, sokrétegű, de egyáltalán nem kiemelkedő horrort láttam, aminek a közepe tetszett legjobban. Ha tényleg ez a legjobb évad a sorozatból, akkor nem is érzem akkora problémának, hogy a többit nem láttam, és talán az 5. évad, a Hotel lesz az, ami -megint csak a helyszín miatt- elég érdekesnek hangzik ahhoz, hogy megnézzem... jövőre. Addig meg majd kihúzom valahogy a Bates Motelben...

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
American Horror Story S2 - Asylum


Hiába szeretem a horrorfilmeket, eddig ez a sorozat nem hozott lázba, pedig ajánlották már elegen, és nem is csak itt . A gond az volt vele, hogy az első évadból láttam a tévében pár részt, és sem a groteszksége, sem a stílusa, sem a zavarossága nem jött be, és ahogy állandóan a perverz szex körül forgott minden, a korábbi kardozós-b*szós és lövős-b*szós sorozatok mellé ez is bekerült, mint riogatós-b*szós... és aztán három rész után abba is hagytam. Viszont akik jó véleménnyel voltak a sorozatról, szinte mind a 2. évadot emelték ki, mint a sorozat legjobbját, és mert eleve ez az évad volt az, ami a leginkább érdekelt a helyszín miatt, ezt a negatív tapasztalatok ellenére is megnéztem volna, és szerencse, hogy az évadok között legfeljebb csak pár visszatérő színész jelent kapcsolatot... de persze ezt sem kapkodtam el, mint látszik .


A végére egy összességében kellemes, sokrétegű, de egyáltalán nem kiemelkedő horrort láttam, aminek a közepe tetszett legjobban. Ha tényleg ez a legjobb évad a sorozatból, akkor nem is érzem akkora problémának, hogy a többit nem láttam, és talán az 5. évad, a Hotel lesz az, ami -megint csak a helyszín miatt- elég érdekesnek hangzik ahhoz, hogy megnézzem... jövőre. Addig meg majd kihúzom valahogy a Bates Motelben...

7,5/10
.

Te képes vagy a második évaddal kezdeni valamit??


Köszi az ajánlót, az ez éves tervemben ez a komplett sorozat (mind a 4 évad) is szerepel, de egyelőre nem tudok mit hozzáfűzni. Majd előszedem az írást, ha megnézem. A kedvemet nem vetted el, ez most a lényeg.


.

R2-D2 írta:

American Horror Story S2 - Asylum

Te képes vagy a második évaddal kezdeni valamit??

És tedd hozzá, hogy valószínűleg az 5.-kel folytatni !
Ez amúgy most mi, szemrehányás vagy irigykedés ?

Mivel az évadok semmilyen szempontból nem függnek össze, a színészeket és a stábot leszámítva, így gond nélkül kezdtem azzal, amelyik a legjobban érdekelt. Ez csak olyan, mintha egy rendezőnek elsőként egy mostani filmjét nézném meg, anélkül, hogy a korábbiakat láttam volna. Gondoltam, hátha meghozza a kedvem a többihez is, és akkor még jobban összezavarhatlak az összevissza évadokról írogatással , de egyelőre nem tette. Talán majd ha írsz róluk ...
.

Niwrok írta:

American Horror Story S2 - Asylum

És tedd hozzá, hogy valószínűleg az 5.-kel folytatni !
Ez amúgy most mi, szemrehányás vagy irigykedés ?

Áááá, sima szekálódás.

Niwrok írta:

Talán majd ha írsz róluk ...
.

Úgy lesz!

Niwrok írta:

.
Előttünk nincsenek titkok - A Wikileaks története / We Steal Secrets - The Story of Wikileaks

Inkább arról szeretnék írni, ami érdekessé tette a témát: a Wikileaks, azon belül is a titkok lélektana.

Spoiler:

Túl sok mindent nem tudok hozzáfűzni - nálam is nagyjából ezek a gondolatok merültek fel, de már a mozifilm nézésekor. A dokumentumfilm viszont tökéletesen kiegészítette, egyfajta remek hátteret adott az egész wikilieaks filmnek. Manningról kevés szó esik a mozifilmben, itt tényleg ő az egyik sarokpont...

Ugyanakkor mégis úgy érzem, Assange is meghatározó figura, elég sok plusz infot kaptam róla a filmhez képest. Sokkal árnyaltabb a kép a Berg-féle bemutáshoz viszonyítva, de még mindig úgy gondolom, hogy Assange ellen profi lejáratás indult és egyre inkább úgy gondolom, lehet, nem is volt több ebben az egész mozgalomban.

Szerencséjük volt, hogy volt egy Manningjük.

R2-D2 írta:

Előttünk nincsenek titkok - A Wikileaks története / We Steal Secrets - The Story of Wikileaks

Túl sok mindent nem tudok hozzáfűzni - nálam is nagyjából ezek a gondolatok merültek fel, de már a mozifilm nézésekor. A dokumentumfilm viszont tökéletesen kiegészítette, egyfajta remek hátteret adott az egész wikilieaks filmnek. Manningról kevés szó esik a mozifilmben, itt tényleg ő az egyik sarokpont...

Ugyanakkor mégis úgy érzem, Assange is meghatározó figura, elég sok plusz infot kaptam róla a filmhez képest. Sokkal árnyaltabb a kép a Berg-féle bemutáshoz viszonyítva, de még mindig úgy gondolom, hogy Assange ellen profi lejáratás indult és egyre inkább úgy gondolom, lehet, nem is volt több ebben az egész mozgalomban.

Szerencséjük volt, hogy volt egy Manningjük.

Szerintem amennyire felfuttatták a Wikileakset a Manningtől kapott dokumentumhegyek, annyira ki is nyírta magát vele. Amúgy is van egy ilyenben kockázat, hiszen egy titok attól az, hogy kevesen férhetnek hozzá, így bármilyen kiszivárgó dokumentum automatikusan körülhatárolja, hogy kiktől kerülhetett fel. Azzal, hogy nyilvános lett Manning szerepe, onnantól ez visszafogta a többieket is, akik innentől még jobban látták, milyen könnyű ezzel lebukni.

Hogy ennyi lett volna a mozgalomban, ami a "sunnyogás" részét illeti, azt nem hiszem. Van/lenne létjogosultsága ennek. Már csak azért is, mert azzal talán valóban szerencséje volt Assange-nak, hogy Manning jelentkezett, de az ilyen rendszerek mindig kitermelik a leggyengébb láncszemüket. Az olyanoknál meg, mint a Collateral Murder, ezt nem is tartom akkora bajnak...

Hogy lejáratás indult ellene, az a dokuban ls a filmben is így volt, és valószínűleg amúgy is. Sok embernek bökte ő a csőrét, és Assange láthatóan hajlamos az elszigetelődésre, és nem is azért kellett őt félreállítani, aki vagy ami, hanem amit lehetővé tett, meg hogy elrettentő példa legyen. Ez utóbbi mondjuk ugye nem sikerült, Snowden éppúgy csapra verte a hírszerzést, mint ahogy Manning tette.

És -nahát!- róla is van/lesz ilyen doku/játékfilm páros, előbbi már készen van (Citizenfour), utóbbi év végére lesz kész (Snowden)
.

Niwrok írta:

És -nahát!- róla is van/lesz ilyen doku/játékfilm páros, előbbi már készen van (Citizenfour), utóbbi év végére lesz kész (Snowden)
.

Hurrá. Akkor ezeket megnézzük.

.
Vörös kutya / Red Dog


Dampier egy északnyugat-ausztráliai kis bódéfalu, ahol a környéken dolgozó kohászok, bányászok és egyéb munkások élik mindennapjaikat. Ide érkezik teherautóval egy férfi, Tom, aki a kocsmában csak pár embert talál, akik éppen egy beteg, legyengült kutya felett tanakodnak, hogy mit kéne vele tenniük. Tom a kutya felől érdeklődik, és az ott levők egy emberként kezdik mesélni a történetet, ami kb. tíz évvel korábban kezdődött, amikor is Jacket, a kocsmárost először lestoppolta Vörös kutya. A kutya azóta a környék elengedhetetlen része, és nem is csak mint egyszerűen egy kabalaállat, hanem csapattag, még a szakszervezetbe is beléptették. Mindenkinek van egy hozzá kötődő sztorija, volt, akinek az életét mentette meg, volt, akinek segített párra lelni, vagy éppen jó közönség volt a többiek által már unásig ismert történetek újra és újra meghallgatásához. Vörös kutya ugyanakkor meglehetően öntörvényű is, így az emberek elfogadták a szokásait, szívesen adtak neki egy-egy fuvart, és közben tűrték, ahogy ordenáré büdöseket fingik, legfeljebb megálltak pár percre kiszellőztetni a kocsit vagy buszt. Senki mellett nem horgonyzott le hosszabb ideig, mindenkivel egyformán törődött és nem törődött... legalábbis addig, amíg John Grant meg nem érkezett Dampierbe...

Alapból nem vagyok ráállva a kutyás filmekre, még ha a Hacsival régóta szemezek is, meg a Marley és én is jónak tűnt az előzetesei alapján, de nekem és a környezetemben sosem volt kutya, így a kötődés feléjük sem túl erős... A Vörös kutya viszont elsőre bevackolta magát a fejembe, mert valahogy megfogott ez a naplementével és domborzattal egybeolvadó, gombszemű szőrből kilógó nyelv, vagy nem tudom, mert még csak igazán ismert nevek sincsenek benne... de az biztos, hogy jól tette. A Vörös kutya képében ugyanis egy nagyon kedves és szeretetreméltó filmet láttam, amit önmagában a szereplőkért, a köztük levő sokszínűen és részletgazdagon bemutatott kapcsolatokért is jó érzés volt megnézni. Dampierben a férfiak ugyanis kicsit olyanok, mint önkéntes katonák a lövészárokban, mint valami ausztrál idegenlégió; ahogy mondják is, különböző nemzetiségű emberek kerültek ide, különböző okokból, ami a pénz mellett leginkább a menekülés valami elől, akiket összekovácsolt a nehéz munka, a hőség és a bezártság. És ahogy háborús helyzetben nagy könnyebbséget, kis játékosságot tud jelenteni egy négylábú társ, ugyanúgy teszi ezt itt is. Akinek az esetlensége, a szokásai, de akár a jelenléte is fel tudja dobni a napot, és ezt mindenki tiszteletben tartja, például hogy hova nem érdemes ülni a buszon, ha Vörös is azt a járatot nézte ki magának. És így akkor is együtt izgulnak vele, amikor Vörös kutya riválisra akad, és egy epikus csatában csúcsosodik ki a régóta érlelődő leszámolás és bosszú... mert itt ilyen is van . Lehet, hogy egy kicsit ki van színezve a sztori, de érzelmileg ez így remekül működött, az egész keserédes hangulat, ami többször is megnevettetett, a vége felé meg többször is kis gombóc nőtt a torkomba tőle.

Ami viszont biztosan túl van színezve, az a kép. Láttam már egy pár filmet Ausztrália vidékeiről (Az ajánlat, Ausztrália), és vagy tényleg ilyen vibrálóan élénk színe van ott még a pornak is, vagy éppen azzal kompenzálják a kietlenséget, hogy állandóan királykék az ég a rézvörös föld felett. Így, hogy nem tudom, mennyire kifestőkönyv ez az egész, néha idegennek éreztem a színkavalkádot, még ha annyiból el is tudtam fogadni, hogy mégiscsak Vörös Kutya rajongói mesélnek a kalandjairól, és közben egy kicsit idealizálják, ami történt. Egy olyan jelenet volt, ami már ebbe sem fért bele, mert amikor a kutya és a macska "birkóznak", az már nem családi film, hanem Tom&Jerry-szint; ha a kutya pofánvágta volna a macskát egy üllővel, azon sem lepődtem volna meg. Mindehhez hozzájön még a hangulatos, bár azért nem olyan karakteres korrajz, mert a film nagyjából az 1970-es éveket öleli fel, ami, mivel sok minden ezen a tájon azóta sem nagyon változhatott, világ életében istenhátamögötti hely lehetett, és az is maradt. Az időszak legfeljebb pár autóban és a jól összeválogatott rockos-countrys zenében érhető tetten, de igazából ennyi is elég volt az autentikussághoz nekem.

Ráadásul a Dyatlov után megint egy olyan sztori, aminek tényleg van valóságalapja... sőt, még honlapja is .

8,5/10
.

Niwrok írta:

Vörös kutya / Red Dog

8,5/10

Hogy Te miket nézel... vagy ezt mondtam már?

Jó az ajánló, no meg a pontszám is csábító, de erről sajnos nem fogunk beszélgetni. Még annyira sem vonzanak a kutyás filmek, mint Téged, rajtunk kívül meg itt hozzászóló mára egyáltalán nem marad.

Ennyi erővel írhatnánk könyvet is.

R2-D2 írta:

Vörös kutya / Red Dog

 Hogy Te miket nézel... vagy ezt mondtam már?

Jó az ajánló, no meg a pontszám is csábító, de erről sajnos nem fogunk beszélgetni. Még annyira sem vonzanak a kutyás filmek, mint Téged, rajtunk kívül meg itt hozzászóló mára egyáltalán nem marad.

Azt én biztos mondtam már, hogy néha jól esik csak valami egyszerűen vidámat és játékosat nézni. A Vörös kutya a megjelenésekor megtetszett, csak az istennek nem akarta senki leárazni, úgyhogy így két év után meguntam a banánt .

Azt sejtettem, hogy a te szemedben ez csak "ballaszt", de azt, hiszem, legközelebbre akad majd valami olyan, ahol elmaradnak a kérdőjeleid ...
.

.
Fekete tükör S1 / Black Mirror S1


Korábban ezt a sorozatot az amazon ajánlója kezdte feldobálni, amikor a többi angol sorozat után keresgéltem, és biztos vagyok benne, hogy valaki innen is ajánlotta (talán Weide), de nem sikerült visszakeresnem. A lényeg igazából az, hogy kb. a címét tudtam, meg a leírásokból annyi lejött, hogy a mostani világunknak, annak technológiai és társadalmi struktúrájának tart morbidan görbe tükröt, ezek alapján meg megtetszett, és mert ez sem volt több, mint három rész, így túl nagy kockázat sem volt benne. A 45-60 perces epizódok amúgy is különállóak, inkább rövidfilmnek tekinthetők, így akár napok, hetek is kimaradhatnak köztük... de nem hiszem, hogy fenyegetne ez a veszély, ugyanis szerintem alig várjátok majd, hogy lássátok a következőt... de csak óvatosan ezzel.

The National Anthem
A brit miniszterelnököt az éjszaka közepén riasztja a titkosszolgálat egy videó miatt. A hozzájuk eljutott felvétel szerint a királyi család egy népszerű és fiatal tagját, Susannah "hercegnőt" elrabolták, a tettes pedig mindössze egyetlen abszurd követeléssel áll elő (naná, hogy nem árulom el, mi az !), és azzal fenyegetőzik, hogy amennyiben azt nem teljesítik pontosan délután négykor, kivégzi a lányt, a videót pedig nyilvánosságra hozza, tárgyalás és alku kizárva. A sajtóosztály és a titkosszolgálat próbálja az ügyet zárt körben kezelni, de persze a közösségi média korában erre esély sincs, így hamarosan az egész ország, sőt a világsajtó is azt találgatja, engedni fog-e Callow miniszterelnök a zsarolásnak. Az ugyanis az őt személyesen is érintené, annak minden magánéleti és politikai vonatkozásaival együtt, de éppen úgy vannak kockázatai annak is, ha nem tesz semmit. Amennyire magától értetődő és a britek által elfogadott ez utóbbi kezdetben, elsöprő többséggel támogatva a miniszterelnököt, ahogy a határidő közeledik, úgy lesz egyre nagyobb a nyomás Callow-n.
Ebben aztán van minden, mint a búcsúban! Az egész a maga maró gúnyosságában az utóbbi évek legjobb(!) politikai thrillere nálam, és én baromira féltem volna a stáb helyében ezt így megcsinálni, nehogy ötleteket adjak bárkinek is! A tömeg pszichológiája valami zseniális, a nyomozás és a "trükközések" kiválóak és a zárt termekben lezajlott titkos megbeszélések feszültségét jól oldják a híradóbejátszások. Ezzel együtt meg ijesztő, hogy a Twitter, a facebook meg a youtube ennyire képes gúzsba kötni még akár egy erős gazdasági és politikai hatalom felsővezetését is, akik -úgy tűnik- legfeljebb reagálni tudnak az eseményekre. Meg nekem az is benne volt, amit már más zsarolós filmeknél is kiemeltem: ma már olyan könnyű a hozzáférés bizonyos eszközökhöz, hogy tényleg bárkiből lehet terrorista.

15 Million Merits
Bing egy utópisztikusan steril épületkomplexumban tölti egyhangú napjait sokezer társához hasonlóan. A fiatal srác összes napi feladata, hogy egy szobabiciklin pedálozva áramot termeljen, kielégítendő az épület elektromos szükségleteit, és ezért a fáradozásáért az általános fizetőeszközként elfogadott "merit"-et kapja. Ebből tudja dekorálni a fülkéje LED-falait, ebből vásárolhat magának szórakoztató programokat, ételt az automatákból, új ruhákat és kiegészítőket a virtuális világbeli avatárjának, de még az adagolóból kifolyó fogkrémet is. A tekerést Bing egykedvűen és unottan végzi, mindig szinten tartva a pénzét, így nem fenyegeti a veszély, hogy lefokozzák takarítóvá, de a gyűjtögetésnek sem látja értelmét... egészen addig, amíg fel nem bukkan a csoportjukban Abi. A lány rögtön felkelti a fiú érdeklődését, ráadásul Abi kiválóan énekel, Bing szerint simán esélyes lenne a Hot Shot tehetségkutatóban. Abi szabódik, hogy nincs neki arra pénze, de Bing erre is tud egy megoldást.
A háromból talán ez jött be a legkevésbé, leginkább azért, mert a sztorija kevés újdonságot hordozott számomra, és ez volt a leginkább valóságtól elrugaszkodott is ezzel a csupa-LCD tapiirányításos falanszterrel, amit csak szimbólumként tudtam értelmezni. Én ebben az ötletben nem láttam ennyit, főleg, hogy ez volt a leghosszabb is a háromból, és túlságosan emlékeztetett a Szép új világra, mínusz Vadember: "Hét és fél órás enyhe, nem kimerítő munka, aztán a szómafejadag és szórakozás és a tapiműsorok.". Tapiműsorok, mert a legnagyobb fricskát a mai szórakoztatóipar kapja az ostoba celebes "vetélkedőivel" és valóság-show-ival, kiegészülve a bugyuta okoskütyüs applikációkkal, amik emberek millióit hülyítették be... virtuálisan, valóságos pénzért. Ettől még jó, lehet, hogy a toldalékok nélkül nem csak olyan 8/10-esnek érezném, de ez van, ha szendvicsbe fog egy filmet két 9,5/10-es másik . Pedig itt még ismerős arc is akadt, Daniel Kaluuya a The Fadesben Mac-et alakította, és már ott is bírtam a srácot.

The Entire History of You
Liam, a húszas éveiben járó ügyvéd egy állásinterjún vesz részt egy jogi cégnél, ahol egy új családjogi részlegbe keresnek embert, és a humánosok reményüket fejezik ki, hogy Liamnak nincs takargatnivalója. Liam utána elég csalódottan vágja be magát a taxiba, és a reptérre menet felidézve az interjún történteket szinte biztos benne, hogy nem ő kapta az állást. De sokat nincs ideje keseregni rajta, mert aznap este a felesége (Ffion) régi baráti körébe hivatalosak vacsorára. Az est kellemes hangulatban telik, nosztalgiáznak a régi időkről, Liamnak azonban egyre jobban feltűnik, hogy Ffion különös figyelemmel van egy régi barátja, Jonas iránt. Minél több ilyen kis jelet vesz észre, annál jobban eluralkodik rajta a féltékenység, és még aznap este szeretné megtudni, mi is van ennek a hátterében.
Na, most gondolom néztek, hogy hol van ebben a "görbe tükör", és egyébként is, kit érdekel ennek a majomnak a féltékenykedési rohama . Nos, amit leírtam, azt annak fényében olvassátok és értelmezzétek újra, hogy Liamék világában szinte mindenki kis kapszulányi audiovizuális adatrögzítőt operáltatott a füle mögé, ami végtelen felbontásban és "tömörítetlen" hanggal tárolja el az emlékeket; ettől még a normál emlékezet is működik, csak az ugye "veszélyes", hiszen felejtünk, meg könnyen gyártunk magunknak hamis emlékeket, és az nem jó, nem megbízható. A "mag" felvételei viszont később szabadon elemezhetők, nagyíthatók, visszakereshetők, kivetíthetők, törölhetők, társulhat hozzá arcfelismerés vagy egyéb szerkesztő és csoportosító funkciók; bármi, amit a kedves vevő megfizet... és akkor ezt a világot húzzátok rá egy állásinterjúra meg egy veszekedésre férj és feleség között. Brutál szinte az egész, amiben megintcsak benne van a közösségi média (hiába "nemhivatalos", az összes humános rá van cuppanva a jelöltjeik facebook profiljára, de ha nincs, akkor miért nincs), az adatrögzítő technikák fejlődése, a magánélet határainak elmosódása, de akár az előző kapcsolatok pszichológiája is (például ki szeret arra gondolni, hogy talán a feleségére/barátnőjére gondol annak az expasija recskázás közben... na, itt meg talán megteszi ugyanezt 4K-ban és surround!). Csak az epilógusra ül le ez a rész, de előtte percenként jönnek a WTF-pillanatok, ahogy a "mag" egyre újabb vonatkozásai kerülnek elő, néha csak a háttérben, például amikor Hallam hívja a rendőröket.

A sorozat minősége kifogástalan, sem a képi világra, sem a hangra, sem a színészekre nem lehet semmilyen panasz. De az is igaz, hogy ezeket a témákat az sem érdekelne, ha árnyjátékkal adnák elő, mert önmagukban kib*szott izgalmasak, úgyhogy ennek szólt a figyelmeztetés: bármennyire is csábító, egy nap csak egyet; legyen időtök átgondolni, mert megéri. Akkor jön elő igazán az érzés, hogy ezek nem földtől elrugaszkodott dolgok, hanem egy lehetséges közeljövő képei, aminek a gyökerei már a jelenben is látszanak. A The National Anthem meg akár holnap megtörténhetne...

9/10
.

Niwrok írta:

.
Fekete tükör S1 / Black Mirror S1
.... ugyanis szerintem alig várjátok majd, hogy lássátok a következőt... de csak óvatosan ezzel.
9/10

   Ez jó. Ez kimondottan érdekel. Szerkezetében talán hasonlít a Sherlockhoz, no meg a nem is olyan rég emlegetett Doomdayhoz. Mintha annak egy befogadhatóbb változata lenne. Köszi az ajánlót, ezt mindenképp megnézem.

Niwrok írta:

The National Anthem

Ebben aztán van minden, mint a búcsúban! Az egész a maga maró gúnyosságában az utóbbi évek legjobb(!) politikai thrillere nálam...

Minden seggnyalás nélkül ez elég ajánló.  

Niwrok írta:

15 Million Merits
Bing egy utópisztikusan steril épületkomplexumban tölti egyhangú napjait sokezer társához hasonlóan. A fiatal srác összes napi feladata, hogy egy szobabiciklin pedálozva áramot termeljen

Mondom én... tisztára Doomsday...

Niwrok írta:

The Entire History of You
Nos, amit leírtam, azt annak fényében olvassátok és értelmezzétek újra, hogy Liamék világában szinte mindenki kis kapszulányi audiovizuális adatrögzítőt operáltatott a füle mögé, ami végtelen felbontásban és "tömörítetlen" hanggal tárolja el az emlékeket; ettől még a normál emlékezet is működik, csak az ugye "veszélyes", hiszen felejtünk, meg könnyen gyártunk magunknak hamis emlékeket, és az nem jó, nem megbízható. A "mag" felvételei viszont később szabadon elemezhetők, nagyíthatók, visszakereshetők, kivetíthetők, törölhetők, társulhat hozzá arcfelismerés vagy egyéb szerkesztő és csoportosító funkciók; bármi, amit a kedves vevő megfizet...

Ez meg azért csigázott föl, mert pont múlt héten volt egy beszélgetésem arról, milyen is jó lenne egy privát időutazás, ahol mindenki szabadon mászkálhatna a saját emlékeibe vissza. Csak úgy újraélni mindent...

Úgyhogy köszi, jegyzem, nézem.


.

R2-D2 írta:

Fekete tükör S1 / Black Mirror S1

Szerkezetében talán hasonlít a Sherlockhoz, no meg a nem is olyan rég emlegetett Doomdayhoz. Mintha annak egy befogadhatóbb változata lenne. Köszi az ajánlót, ezt mindenképp megnézem.

Ez meg azért csigázott föl, mert pont múlt héten volt egy beszélgetésem arról, milyen is jó lenne egy privát időutazás, ahol mindenki szabadon mászkálhatna a saját emlékeibe vissza. Csak úgy újraélni mindent...

Ezért is kérdeztem múltkor a Doomsdayt, de majd most már utánamegyek, aztán előbb-utóbb sorra kerül.

A "privát időutazás" meg talán tényleg jó lenne, de itt többek között éppen arra van kiélezve a dolog, hogy az emlékek mennyire megszűnnek privátnak lenni.
.

.
A szürke 50 árnyalata / 50 Shades of Grey


Én meg az esetlen szájhősködésem ... Eszem ágában sem lett volna megnézni ezt a filmet, hiszen hol is érdekelne már engem egy "túlhype-olt mamipornó", amit a frissen asszonyi korba érő Alkonyat-gerenáció hozott lendületbe, a Harlequin-füzetek és a Courths-Mahler-regények olvasói pedig csúcsra juttattak?! Éppen elég rosszat hallottam róla, kis perverzióval fűszerezett unalmas szenvelgésnek látszott az egész, amiről a magukat magányosnak érző nők szenvedélyt fantáziálhatnak, miközben a kezük a bili helyett a mosogatótálcába lóg. Csak hát R2 átküldött egy linket egy sugallt kérdéssel, amire én nagy bátran azt válaszoltam, "Csak ha egyszerre nézzük, és legalább egy képernyőnyit írunk róla!!!!", és némi érzéketlenséggel a felkiáltójeleim "sokkjára" csak annyi jött vissza: "Benne vagyok ...". Innen már nem volt hova hátrálni, úgyhogy leültem az utóbbi időszak mozizásainak egyik legelpazaroltabbnak ígérkező két órája elé.

Az első percekben már kezdett derengeni, hogy mi nekem az oltári nagy szerencsém ezzel a filmmel, és amiért stabilan jobb véleményem alakult ki róla, mint vártam: hogy nem olvastam előtte a könyvet. Így mindazok a negatívumok, amiket a középkorú Alkonyat-rajongó E. L. James a nulla írói tudásával és tapasztalatával összetákolt, nem jelentettek tüskét. Nem kellett átverekedni magam a dagályos nyafogós-érzelgős belső monológokon, a túlírt nyálas részeken, az idegzsábáig unalmasan ismétlődő eseményeken, a gyatra szóhasználaton és stíluson, az állítólag egy online bolt katalógusát idéző mennyiségű terméknéven és reklámnak is beillő termékleírásokon, és a kóros mennyiségű arcpíron. Ez máris plusz egy pontot ért a rendező Sam Taylor-Johnsonnak. Ezzel együtt azt is értem, hogy ha a könyvben ez így tényleg mind benne van, akkor miért kaptak hajba az írónővel (a folytatásokat már más rendezi majd), hiszen ezzel legalább a fél könyvet, aminek egy film keretében nulla az élvezeti értéke, kukázta a rendező a gördülékenység reményében, és hál'istennek még olyan kis kibúvókat sem keresett, mint hogy Anastasia esténként egy naplóba próbálja belevésni szívének minden rezdülését, amit narrációban hallunk. Úgy magam előtt látom a jelenetet, ahogy Sam Taylor-Johnson beállít a pirossal sűrűn keresztbehúzott regénnyel, hogy az mind szemét, az írónő meg sértődötten kapkod levegő után, hogy hrmpfff, hát ezzel kiherélik az ő becses műalkotását, ahol minden szónak jelentősége van a szereplők jellemábrázolása és -fejlődése szempontjából... de nincs. Kérem, ne is próbáljunk mentséget keresni egy olyan írónőnek, akinek az az írói lelemény csimborasszója, hogy az unalmas, naftalinszagú szüzikének a Steele (azaz "acél"), a kontrollmániás törtető tridrilliomosnak meg a Grey (ugye ez lenne a "szürke") nevet adja... éééérted, fordítva, mint ahogy látszatra vannak, hűha!

Mert ha az, ami a filmben van, a zanzásított változat, akkor innen üzenem, az bőven elég. Nem éreztem tragédiának, hogy Ana csak hárompercenként harapta be az alsó ajkát, mintha csak az odaszáradt kedvenc krémes parajpüréjét akarná lenyalni róla, meg más dolgokat is, amiket reménykedve odaképzelt; így is éppen elég idegesítő volt egy idő után, és örök hálám, hogy nem tudtam meg, a könyv végére hogyan rágta a száját rojtos húscafattá. Ahogy az olyan, közröhej tárgyát képező marhaságok is csak eseti jelleggel bukkannak fel, mint az "Én nem szeretkezem, Anasztázia. Én baszok!" párbeszédstílus. Így legalább a film nagy része egy sekélyesen langyos, de nem irritáló randifilm a szado-mazo korbácsolás árnyékában. Ahol az "acélos", lencse helyett egy szerszámboltban csavart válogató Hamupipőke egy riporter barátnőjét helyettesítendő kerül a kisfiús mosolyú, de a lelke mélyén Kékszakáll kínzókamráját dédelgető milliomos elé interjúra, akit aztán annyira lefegyverez a nagyitól örökölt virágmintás blúzba meg a turis kardigánba csomagolt szendeség, hogy ellenállhatatlan vágyat kezd érezni arra, hogy a magáévá tegye... szerződésileg. A film első fele így aztán a sallangszerű, érdektelen mellékszereplők felbukkanásáról szól, meg arról, ahogy Mr. Grey lenyűgözi Anat a gazdagságával és a hatalmával, ügyesen válogatva meg a szavait, rájátszva például a lány hiúságára, kíváncsiságára és büszkeségére ("Legyél nyitottabb..."), aztán szép lassan tologatva a szex-potmétert eljuttassa a lányt a meggyőződésig, hogy a szüzességét is frissen elveszítve nem is lehet kéjesebb gyönyör számára, mint ha a plafonról láncon lelógatva kap egy análdugót, és közben lágyan hurkásra verik egy lovaglópálcával.

Eredetileg is úgy gondoltam, ha más nem, majd a történet pszichológiájában fogok menedéket keresni. Mert azért van megmagyaráznivaló potenciál a jóképű milliomosban, akinek egyetlen örömforrása, hogy "baszik, keményen" a "játszószobájában", mindenfajta párkapcsolati tapasztalat, szándék vagy elképzelés nélkül, meg az ajakharapdálós szűzben is, aki közben annyira vérmes, hogy egy tollat nem tud a kezébe venni anélkül, hogy körbe ne nyalogassa a végét, és be ne kapja Mr. Grey... ceruzáját. Anát a film le se tojja ebből a szempontból, Mr. Greynél meg ugyan ott lenne Mrs. Grey, de azért ő sem garancia semmire, mint mondjuk a "Csak Isten bocsáthat meg"-ben Kristin Scott Thomas, mert itt van egy viszonylag normális bátty is. A film végül kemény kétszer két percnyi monológot szán arra, hogy elképzelésünk legyen Mr. Grey sanyarú származásáról és az aberrációjának eredetéről.

Ennek híján viszont csak Ana és Christian marad, akik násztáncnak is beillő huzavonát játszanak a szerződés körül: aláírja, nem írja alá, milyen feltételekkel írja alá, mikorra írja alá, stb.. Bevallom, ez a kis párviadal kellemes meglepetés volt a vártakhoz képest, ugyanis noha Anasztáz karakteréhez egyáltalán nem illik, ahogy Mr. Grey-jel cicázik, idővel igencsak elkezdi a farok csóválni a kutyát. Igény szerint meg lehet úgy is nézni, hogy ez azt a kevés romantikát is kiöli a filmből, ami így gyakorlatilag Ana árcédulájáról szól, hogy hány repülős randi, luxusautó, luxusvacsora és érzéki szex árán "éri meg" neki, hogy Mr. Grey az alku részeként a kedvét tölthesse rajta. Mégis, olyan nő az én fogalmaim szerint nincs, aki az egyik percben még úgy süti le a szemét, mint az oviban a hatéves Zsuzsika, amikor a fiúk azt mondták neki, "kuki", a következőben úgy néz, mint az apáca, akiknél banán van vacsorára, időnként meg egy csábos manipulátor lesz, aki gúnyos kacajok közepette kegyetlenül meghúzza Mr. Grey... szerződését, hogy márpedig análöklözés kizárva! Olyan nő sincs, aki kuncog az egyre bizarrabb szexuális kitételeken, anélkül, hogy bármifajta fogalma lenne azok természetéről, közben meg incselkedik, mint egy vamp. Ana vagy akut skizofrén, és legalább öt személyisége van, vagy olyan ösztönösen képes használni a nőiség teljes eszköztárát, hogy azért a legtöbb nő odaadná a fél lábát; nem kérdés nálam, E. L. Jamest ezzel megírta az ő Csodálatos Amy-jét, amilyen ő szeretne lenni, amit ő szeretne megélni egy számára ideális világban. Az biztos, hogy az egyetlen izgalom annak találgatása volt, hogy melyik jelenetben Ana melyik személyisége lesz a domináns... még ha egy csúnya önámításba navigálja is bele magát ezekkel. Mert azt azért lehet tudni, hogy ezek a személyiségváltozások -amellett, hogy az eseményeket tartják mederben- leginkább a folytatást készítik elő. Anának ugyanis -ahogy az az ő feltételeiből és a sorozatosan kikövetelt engedményekből az elejétől látszik- feltett szándéka lesz, hogy márpedig kigyógyítja Christiant a medvecsapdás szexből...

"Hölgyeim és uraim! A szürke ötven árnyalata! Egy nőknek gyártott pornó, ami valahogy igénytelenebb lett, mint a férfiaknak gyártott pornó!". Nos, igazából attól függ, milyen pornóra gondolunk... Ahogy ugyanis vannak tesztoszteronmozik, ugyanúgy lehetnek -még ha eddig kisebb számban is voltak- ösztrogénmozik. Eddig ebből inkább csak romantikusan szenvelgőseket lehetett látni, és bárhogy is, a Szürke most egy új kategória úttörőjének látszik. Nem értek hozzájuk, és nagy befogadója sem vagyok ezeknek a filmeknek, de utólag azt mondom, amennyire egy Halálfutam, egy Halálos iramban vagy Need for Speed kaliberű macsós autópornónak, egy Transformers: a kihalás kora típusú robotpornónak, vagy mint egy Jupiter felemelkedése jellegű űroperának is van helye, ugyanúgy elfér a Szürke is a palettán... valahol a Micsoda nő alatt egy ostorcsapásnyival.

Éppen ezért most nem is pontozok, kvázi fogadásból megnézett filmnél nem látom értelmét, a véleményem meg a szövegből kiolvasható, főleg az, hogy jobban szórakoztam rajta, mint vártam. A Szürke egy valószínűsíthetően pocsék könyvből íródott elfogadhatóan ponyvás limonádé, szoftpornó és szado-mazo beütésekkel, de olyan kellemes és vicces részekkel, mint Ana és Christian tárgyalása. Ezeket a filmeket is meg lehet nézni, ha olyanja van valakinek, de szerencsére nem kötöttem rá szerződést, hogy kelljen ...

.

.
Horns


"-Are you horny?
-Yeah, I'm getting warmer."

Ig és Merrin szerelme mintha az égben köttetett volna. A pár még gyerekként talált egymásra, és onnantól szinte elválaszthatatlanok voltak, a maguk kis rituáléival, titkos helyeivel és közös terveivel. Az álom viszont, amit elképzeltek maguknak, egy csapásra törik darabokra, amikor Merrint holtan, betört fejjel találják meg az erdőben. Mintha ez nem lenne éppen elég, Iget gyanúsítják a gyilkosságokkal, és a mostanra sikeres ügyvédként dolgozó barátja (Lee) nélkül már rég a sitten rohadna. Így viszont, közvetlen bizonyítékok híján, csak a pletyka és a gyanakvás marad, a szomszédok megvetése, a keselyűként a vélt szenzáció felett köröző riporterek kis csoportja, és a család védelme, ahol Ig biztonságban érezheti magát. Mintha csak meg nem gyónt és vallott bűnösségének jelképe lenne, majd egy évvel Merrin halála után, Ig egy reggel arra ébred, hogy a homlokából helyre kis szarvacskák bukkantak elő. Ahogy első rémületében és iszonyában az orvosi rendelő felé igyekszik, hogy megtudja, mik is ezek, és hogyan lehetne eltávolítani az egyre ördögibb kinézetű szarvakat, kiderül, hogy azokkal egy "képesség" is együtt jár: az emberek a Ig környezetében gátlástalanul őszinték lesznek, árulják el neki a legféltettebb titkaikat, tetteiket vagy vágyaikat, jellemzően a hét fő bűn témakörében. Ig először értetlenül áll a bizarr vallomások és kérések előtt, különös tekintettel azokra, amik fájdalmat okoznak neki, de kis idő múlva rájön, akár ki is használhatná ezt a lehetőséget, és a szarvak segítségével kinyomozhatná, ki ölte meg Merrint.

Ezzel szerintem meg is van az a film, ami ebben az évben átveszi nálam a The Brass Teapot, azaz a Dollár, kanna, szerelem stafétáját (ami meg az Eleven testekkel tette ugyanezt), több okból is. Már az indulásról ez jutott eszembe, ahogy a két szerelmes egymás mellett fekszik, és látszik rajtuk, hogy totál odavannak egymásért, mindenfajta kamuzás nélkül, és csak arra vágynak, hogy együtt éljék le az életüket. Az egész teljesen meseszerű, az élénk, játékos színeivel, a napfény vibráló sárgájával meg az erdők zöldjével. Mivel az tudható, hogy a kapcsolatuk tragikus véget ért, így a magával ragadó szerelem képei Ig visszaemlékezéseire korlátozódnak, ahogy megismerkedtek a templomban, ahova családilag jártak, ahogy megosztották egymással az érzéseiket, ahogy Ig megmutatta Merrinnek a faházat, ami később közös menedékük és szerelmi fészkük lett, és ahol végül a lány holttestét megtalálták ... de az is, ahogy egyre több minden derül ki Merrin halálának estéjéről, és ezek nem mindig vetnek jó fényt Igre sem. A vágy tárgya ezúttal is Juno Temple, akire az utóbbi időben amúgy is egyre jobban felfigyeltem, ráadásul Merrinként egy olyan angyali szépségű és kedvességű lánynak ábrázolták, hogy biztosak lehetünk benne, csak valami sátáni lehetett képes ártani neki.

Angyal és ördög... és a vallásos utalások ezen a ponton nem is érnek véget. Már eleve Ig neve beszédes, az polgárilag ugyanis Ignatius Perrish, amiből az elsőt a latin "ignis" szóból származtatják, és tüzet jelent, a "perish" pedig a romlás, a pusztulás angolul, szóval szegény Iget elég "pokoli" névvel áldották meg a szülei. És erre a Merrin gyilkosa utáni keresésben rá is szolgál, mert elsőre Ig csak furcsállja, hogy az emberek milyen gonosz dolgokat mondanak neki másokról vagy titkosakat magukról, aztán megpróbálja ezt valamifajta humorra venni, és úgy a film közepéig egymást érik a bizarr és morbid poénok, az például hatalmas, ahogy Ig megszabadul a riporterektől. De ahogy "belemelegszik" a dologba, ahogy megjelennek a mindenféle almák meg kígyók, és minél több csalódás éri meg jut egyre közelebb a tetteshez, úgy lesz a hatalma egyre félelmetesebb, ahogy elkezdi azt a bosszúra használni. Ott azért már bőven messze van a korábbi könnyed kacarászás; a karján és a nyakában tekergő hüllőket viselő, égő tekintetű Ig a szépen kifejlődött szarvaival elég parás jelenség. Ott már igen kemény jelenetek is akadnak, még ha úgy is érzem, ez a vonalat egy kicsit túlnyújtották és túltolták a végére; a finálén szerintem sokat lehetett volna még egyszerűsíteni.

És megint egy film, aminél a fene sem érti, hogy miért kerülte el hivatalos formában Magyarországot, főleg, hogy az alapjául szolgáló könyv évekkel ezelőtt megjelent, és elég jó fogadtatásra talált itthon. Először is Iget Daniel Radcliffe alakítja, akiről elhiszem, hogy már nem az a kis Harry Potteres tinibálvány, akire biztos nézettséget lehetett építeni, de a srác nagyon tud játszani. Amíg a Fekete ruhás nőt még úgy definiáltam, hogy a "Potter-horror", itt talán kétszer jutott eszembe a gyerekszerepe, és gyorsan el is hessegettem, mert nem ez volt a fontos. Másrészt a filmet Alexandre Aja rendezte, akinek oké, volt olyan -botlásnak is tekinthető- filmje, mint a Piranha (bár én azzal is elvoltam, ellentétben a Magasfeszültséggel), de ott van a dicsőségfalán a Tükrök, ami nekem az egyik legparásabb horror, és a Sziklák szeme, ami meg a mutánsos filmek között volt emlékezetes. Vele pedig általában együtt jár a remek maszk- és trükkmesteri munka... még akkor is, ha az itteni CGI-kígyók éppcsak átcsúsztak a minőségi küszöbön nálam.

A Horns miatta is lett egy nagyszerűen rendezett, több látványos képpel és hangulati elemmel felvértezett misztikus thriller, ami nem nélkülözi Aja megszokott morbid humorát, de nem is ment el (annyira) az idétlen paródiák felé, mint a Piranha esetében tette, és még a színészei is remekelnek.

8/10
.