Niwrok írásai 1.0

.
Sherlock S3


Én... én egyszerűen nem találom a szavakat...

Amikor elkezdtem nézni a sorozatot, hálát adtam az égnek, hogy a Guy Richie-féle haverkodós akció-komédia filmeket valami ilyen jól kiegészíti a Sherlock-témakörben. Ami ott poénra volt véve, és igazából alig építette fel a karaktereket, amiket a viktoriánus Londonban mozgatott, itt egy tökéletes modernizációvá vált, PDA-val, Google-lel, bloggal meg CSI-jal. A nyomozás, a jelentéktelennek tűnő, de később létfontosságúvá váló apróságok, a deduktív módszerek, ahogy Sherlock egy-egy hihetetlen kijelentését csak később magyarázzák el, és teljesen logikusan, néha kedvesen a néző orra alá dörgölve, hogy "Igen, minderre te is rájöhettél volna, ha figyelsz", az mindkettőben működött. Az viszont csak a Sherlockban hangsúlyos, hogy idővel a háborús traumák által kísértett Watson és a következtetéseiben az unalom ellenszerét kereső, szociopata zseni Holmes -akit mindenki csodabogárnak tart, és jobb esetben csak megvetik, rosszabban kinevetik-  összecsiszolódnak, és egy szimbiózis alakul ki köztük, amiben Sherlock már nem egyedül kénytelen szembenézni legnagyobb ellenfelével, a saját emberi tényezőjével. A kiváló szereplők (akik közül messze Irene Adler emelkedik ki nálam, és a második helyen sem a főhősök vannak, hanem Mycroft (az őt játszó Mark Gatiss amúgy ötletgazdája is a sorozatnak)), az eredeti novellákra való utalgatások, a zene és az egész hangulat ilyen rövid idő alatt (hatszor másfél óra) is favorittá tették a Sherlockot.  

A harmadik évaddal, pontosabban a nemzetközi figyelem-, és az elsöprő népszerűséghullámot követő harmadik évaddal azonban ez a kiegészítés megszűnt. Én legalábbis nem találtam. Nem mintha ezúttal nem lettek volna érdekes kisebb ügyek, lenyűgöző megfigyelések vagy gyengült volna a színvonal. Sőt, külön örültem Amanda Abbington felbukkanásának, aki Freemannel remek összhangban alakította Watson (leendő) feleségét, mert már egy korábbi közös filmjüket is láttam, akkor is tetszettek, és csak utólag tudtam meg, hogy a nagy összhangnak talán az is az oka, hogy majd 15 éve élettársak. De még ő sem tudta elnyomni az érzést (vagányságával és talpraesettségével inkább erősítette), hogy Sherlock S3 címszó alatt egy kandikamerába hajló Sherlock-önparódiát nézek, ami amúgy tökéletesen ráérez azokra a pillanatokra, hogy amikor már éppen üvöltve vágtam volna ököllel az "Eject"-gombra, akkor jött a hidegzuhany és a bi-bi-bi... Amennyire a Sherlock S1 megmutatta Holmes szomorú magányát a zseniség mögött, és amennyire örömteli és vicces volt az egyre felszabadultabb kalandozása az emberi érzések és gyengeségek útvesztőjében a Sherlock S2-ben... akkora fejest ugrott az S3 az infantilis marhulásba. Na de szép sorban:

- The Empty Hearse / Az üres halottaskocsi: A metrós felvételig szépen megvan az átkötés a második évadból, ugyanazt a hangulatot viszi tovább, és érthető volt, hogy a Holmes "feltámadását" nem lehet annyival elintézni, hogy "Szia, élek!"... bár megpróbálták . Azt is megértettem, hogy a stáb nem akart egyértelmű magyarázatot adni a megmenekülésre, és kreáltak két nevetséges meg egy hellyel-közzel elfogadható megoldást. Úgy a Sherlock-klub bemutatásánál kezdtem kényelmetlenül feszengeni, a metrós rejtély megoldása után pedig már azt is tudtam, miért: a megoldandó ügy a sorozat leggyengébbje. Nálam a terrorizmus előkerülése, főleg így, az ötlettelenség szinonimája, és különösen nem tetszett, hogy állandóan a "V, mint Vendetta" unalmas másolatát láttam benne. Ami meg a metróban történt, annyira idegesített, hogy dühömben már stopperrel mértem az időt, sűrű anyázások közepette, és bár el kell ismernem, működött és megmosolyogtatott a fordulat (az ilyeneknél érződik, hogy az angolok még hülyülés közben is mennyivel jobban tisztelik a nézőiket), így is a sorozat mélypontjának tartottam ezt a részt...

- The Sign of Three / A hármak jele: ...legalábbis a következőig. Ezt a részt még az esküvőt, mint háttéreseményt figyelembe véve is csak gúnyolásának látom mindannak, amit a sorozat két évad alatt felépített. Steven Moffat megfestette a saját Mona Lisáját, majd pingált rá egy betyárbajuszt. Utólag azt mondom, zseniális, ahogy a nézők idegeivel (legalábbis az enyémekkel) játszottak egészen a fináléig (és ahogy addigra tényleg mindennek jelentősége lesz, még Mrs. Hudson visszaemlékezésének is), mert az epizód kétharmadát Holmes beszéde teszi ki, előbb csak ügyetlenkedésből, később kényszerből, hol a szociális érzéketlenségére rájátszva, hol megmutatva, mennyire igyekszik, hogy a barátjának minél jobb esküvőről gondoskodjon, vagy kifejezze, mint jelent neki John... de végignézni addig, mint állat, olyan agyvízforraló volt! Széteső, semmibe vezető történetszálak (mi a f*sz volt az a bankrablós bevezető?!), képtelenül idióta helyzetek (mondhatnám a legénybúcsút, mert a szőnyegre hányásnál mondtam azt, hogy oké, akkor én MOST elmegyek mosogatni, de nem, inkább azt kérdezném meg, hogy ki az az állat, aki éjfélkor megy magánnyomozóhoz?!) és zavaró szájbarágások (Sholto) váltogatták egymást, amit csak néha szakított meg valami érdekesebb, pl.: a tárgyalóterem (bár attól sem ájultam hanyatt, a magyar Nyomozóban jobban működött ez a koncepció). A sorozat új mélypontja ekkorra már a mackóalsós, hasvakaró Mycroft volt.

- His Last Vow / Az utolsó ígéret: Ez a rész sokkal kevésbé volt megterhelő, mint az előzők, de a végkövetkeztetésem kicsit kiábrándító volt: ez nem a Sherlock S3, hanem a Mr. & Mrs. Watson S1. Tetszett a szálak összevezetése és a szereplők bővebb bemutatása, undorkeltően hiteles politikai élősködőt alkottak Magnussen figurájában, remek ötletek dobják fel a hangulatot... csak hova lett Sherlock? Hol van az a figura, aki kapott egy kódsort, és öt másodperccel később megmondta, mi az? Hol van az a figura, aki ránézett egy telefonra, és tíz másodperc alatt komplett személyiségrajzot adott a tulajdonos testvéréről? Az a Sherlock tudta volna a szemüveges trükk után, hogy mi az átverés. Ez a Sherlock szinte már csak közvetlen életveszélyben használja a deduktív-módszert -amiben amúgy komoly riválisa lesz egy random hajléktalan-, és az én ízlésemnek túlságosan eltolódik az egész a terepmunka és a beépülés irányába, és ezügyben még az sem nagyon érdekel, hogy az alapul szolgáló The Last Bow is inkább világháborús kémsztori volt, mint krimi.

A kapott pontszám a fentiek miatt nem önmagában értelmezendő, hanem a 9-9,5/10-es első két évaddal összevetésben.

7/10
.

Niwrok írta:

.
Én... én egyszerűen nem találom a szavakat...

7/10
.

Én mondtam.  Vagy legalábbis én is hasonlót mondtam...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Én... én egyszerűen nem találom a szavakat...
7/10
.

Én mondtam.  Vagy legalábbis én is hasonlót mondtam...

Tudom, visszaolvastam .

Talán majdnem az összes hülyülést meg tudtam volna bocsátani (a legénybúcsús "helyszínelést" nem), ha Sherlock legalább Sherlock marad.

Spoiler:

.

.
Kvartett - A nagy négyes / Quartet


Az idős énekesek és zenészek szanatóriumában Verdi születésének évfordulójára a bentlakók adománygyűjtő gálaműsorral készülnek. A jó pár különc bentlakó közül is kilóg három volt operaénekes, akik külön kis klikket alkotnak: a kanosságát állandóan kinyilatkoztató Wilf, a szórakozott Cissy és a komor Reginald. Fénykorukban híres kvartettet alkottak Jean Hortonnal... aki váratlanul beköltözik az idősotthonba. Az új lakót megviseli, hogy már nem tud úgy énekelni, mint előtte, ebben a korban szerinte az ember már ne is gyalázza meg hajdani sikereit a próbálkozással, így az ismerősök ellenére is lassan illeszkedik be, sőt, talán éppen miattuk, mert Reginalddal látványosan kerülik egymást.

A film történet és látványvilág szempontjából pont annyit nyújt, mint amennyit a rövid szinopszis sejtet: kis élcelődős-civakodós romantikázást a köszvény, a csipőprotézis és a demencia árnyékában, miközben a szereplők egy átalakított, napfényes angol vidéki udvarház termeit vagy a kapcsolódó park sétányait róják. A kis titkolózás Reggy és Jean között, az otthon bezárásának lehetősége és az időnként kórházba kerülő barátok miatti aggódás pont annyi izgalmat garantál, amit bármilyen korban a szívroham veszélye nélkül meg lehet nézni. Ez egy "öregfilm", az elmúlással és a hozzá tartozó gyásszal a középpontban, de öregkori poénokkal feldobva, a történet kifejtése, tempója is elég komótos, öreges, nagyszerű színészek tolmácsolásában, és Dustin Hoffman nem kevésbé remek rendezésével.

Mindezek ellenére talán nem írtam volna a filmről, de volt egy különleges aspektusa, amit igazán tetszett. Eredetileg is "gyanúsnak" találtam a fantasztikus hangú matrónákat és öregurakat, de csak a stáblista alatt derült ki, miért: a pár színészen kívül az otthon összes többi lakója tisztességben megöregedett operaénekes vagy zenész, akik Anglia legnagyobb színházaiban és zenekaraival léptek fel, igazi legendák a maguk nemében. Amit pedig ők csinálnak, az igazi örömzene, amit sem régi titkok, sem az öregedés vagy a betegségek nem tudnak kifakítani. Amíg a színészek el vannak foglalva az időskori kétségek és korlátok bemutatásával, ők egyszerűen csak örülnek annak, hogy átadhatják a zenét, ami az ő korukban is az életük. Ez sokkal jobban lekötött és szórakoztatott, mert igazi pozitív energia olyanokat látni, akik ennyire megtalálták a küldetésüket az életben, és minden körülmény ellenére is élvezik, amit csinálnak. Inkább ezért ajánlanám a megnézését.

A filmtől teljesen függetlenül pedig: rég panaszkodtam emiatt, de egyszerűen elképesztő, hogy a DVD hátuljára írt ajánlónak mennyire nincs köze a film valós eseményeihez.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Kvartett - A nagy négyes / Quartet

8/10
.

Aranyos film lehet, de még csak érintőlegesen sem hallottam róla.   

Amit írtál, a szitu egyébként nekem kicsit megidézte a Felhőatlasz egyik szálát...

Még csak most volt alkalmam - meg kedvem - megnézni a Turbo-t, de direkt visszakerestem, mit is írtál róla. Nos, már akkor is csodálkoztam, hogy tudott ez téged ennyire elvarázsolni, hogy kaphatott 9/10-et egy felturbózott csiga története, aki elindul az Indy500-as versenyen...

Először is ez tisztára Lecsó. No meg Verdák. De inkább Lecsó... Ez még talán nagyobb ökörség, mint az, abban legalább a konyha, a környezet tett hozzá valami hiteles pluszt az egészhez. Itt viszont az alapötlet is akkora képtelenség, hogy bizony néha fájdalmas volt. Míg Remy-t kimondottan megkedveltem a végére, Turbo-t nem tudtam, az egész sztoriról sütött a képtelenség (patkányok vannak a konyhákon, de csigák nincsenek autóversenyeken... ) Lehet, hogy csak szimplán rosszkor néztem, de egészen a végéig ásítottam az unalomtól, viszont a finálé egész kellemes perceket szerzett, az a befutó jó volt.

Este megmutatom a gyereknek is, talán neki jobban bejön.

Nálam sajnos csak 60% .


.

.
Előttünk nincsenek titkok - A Wikileaks története / We Steal Secrets - The Story of Wikileaks


Előrebocsátom, a filmről magáról ezúttal keveset fogok írni, egyszerűen azért, mert egy dokumentumfilm nem arra való. Persze számít a szerkesztés, és az, hogy a rendezőnek kiket sikerült kamera elé ültetnie, és azokból hogyan és miket sikerül kihúznia, legyen az akár egy tény, egy beismerés vagy bármilyen érzelemnyilvánítás -de ettől még egy doku lelke a téma, amit feldolgoz. Nekem ennél a filmnél a az elsőként említett szerkesztéssel voltak gondjaim, mert bár a szűk társaságból szinte minden fontosabb embert sikerült megszólaltatni, igazi bennfenteseket is, de elég "ugrálósan" lett összevágva, gondolom, az időrendiség miatt; még úgy is, hogy csak három szálat kellett kézben tartani. A lényegi rész igazából a 2010-es év krónikája, alig pár képkockányi kitekintéssel a szereplők múltjára (mintegy megalapozandó a motivációikat), és kb. egy rövid epilógus van a film lezárásáig történtekről. Szó van a kiszivárogtatott dokumentumok főbb csoportjairól, magának a Wikileaksnek a felemelkedéséről, majd széthullásáról, és mindennek felett szó van arról az emberről, aki az egészet lehetővé tette... és aki nem Julian Assange.

Inkább arról szeretnék írni, ami érdekessé tette a témát: a Wikileaks, azon belül is a titkok lélektana.

Spoiler:

A film rövid távú hatása az lett, hogy egy fokkal jobban érdekel, hogy ugyanezt egy játékfilm (The Fifth Estate) hogyan dolgozza fel.
.

Niwrok írta:

.
A film rövid távú hatása az lett, hogy egy fokkal jobban érdekel, hogy ugyanezt egy játékfilm (The Fifth Estate) hogyan dolgozza fel.
.

Esetleg a következő csomagból megtudod.

Jó írás, érdekes gondolatok. De ez már tényleg nem csupán Wikileaks-szint.

R2-D2 írta:

Jó írás, érdekes gondolatok. De ez már tényleg nem csupán Wikileaks-szint.

Az egész Wikileaks-filmből egyre inkább csak a "Collateral Murder" tűnik maradandónak, de az piócaként tapadt meg, az összes körülményével együtt. Nem mintha nem lett volna éppen elég brutális az a pár perces kivonat és a helyszínről készült fotósorozat, ami benne van a filmben, de kíváncsiságból megnéztem a bővebb felvételt.

Spoiler:

.

.
V/H/S 2.



Hát... ez qrvajól esett!

Az első rész bizonyos részeit untam, mások egyszerűen irritáltak, és csak elvétve találtam benne olyat, amiért egyáltalán érdemesnek tartottam végignézni. A V/H/S 2. -amit az első rész tapasztalatai miatt meg sem néztem volna, ha R2 nem "tukmálja rám" (amiért ezúton is szeretném kifejezni a hálámat )- ezzel szemben az egyik legszórakoztatóbb amatőr-kézikamerás film volt, amit valaha láttam! Számomra már eleve az mutatja a két rész közti különbséget, hogy míg az elsőnél épphogy reagáltam valamit R2-D2 írására, a második simán kiérdemelte a "külön véleményt" .

Mitől is lett ez annyival jobb nekem? Könnyebb lenne azt összeszedni, hogy miben maradt ugyanolyan vagy rosszabb, mert az kb. egy üres lista lenne. Már eleve a nyitás sokkal jobb, és itt nem az a lényeg, hogy két perc után már egy csöcsön időzik a kamera, hanem a keretsztori miatt, ugyanis nem sokkal, de még mindig jobban elhiszem, hogy "két magánnyomozó egy eltűnt srác után kutat egy házban, és közben videókazettákat nézegetnek", mint az "egy csapat huligán megbízást kap, hogy egy házban megkeressenek egy videókazettát, és közben megnéznek párat az ott levőkből"-blődséget. Aztán elkezdődtek a filmecskék, és rögtön hálát adtam az égnek, hogy 2013-ban valaki végre rájött, hogy a FullHD-kézikamerák és mobilok korában baromira nem attól lesz egy "found footage" film autentikus, hogy szemcsés, életlen, fakó és idegbeteg módon remeg. Az egy más kérdés, hogy éppen ezért nem is igazán hozza a V/H/S 2. a véletlenül előkerült felvételek érzetét, hiszen némelyik epizód tucatnyi kamera képeiből van precízen összevágva; inkább csak az események "belső nézetből" mutatását tartották meg annak jellemzői közül. Aztán az is gyorsan kiderült, hogy ez a stáb sokkal kreatívabb, és vélhetően az anyagi lehetőségeik is egy "kicsivel" bővebbek voltak, mert a minimáldizájn és a gyengécske utóeffektezés helyett itt igen kemény maszkmesteri és díszletes/jelmezes munka látható, ami már-már túlzás is egy ilyen (fél)amatőr filmhez képest...

Na és az egyes sztorik, azok is toronymagasan jobban tetszettek: pontosabban összerakottak, érdekesebb fordulatokkal operálnak, jobban tudják közvetíteni a megteremteni kívánt atmoszférát, legyen az a borzongás, az iszony, a félelem... vagy éppen az alhastájékról felszakadó röhögés ! Ezúttal leginkább az utóbbit . Már az elsőt, az "implantost" is megmosolyogtam, hogy effajta előkészület után a biciklist vinnyogva röhögjem végig, ami után éles váltás volt a szektás szakasz igencsak nyomasztó felvezetése, és bár remek munka volt az inváziós is, nekem az jött be a legkevésbé. A kezdeti csínytevések ellenére is az lógott ki a legjobban abból a horrorparódia-antológiából, ami a másik három "novella", és amikben olyan filmes igazgyöngyszemek vannak, hogy alig tudnék sorrendet állítani közöttük .

Spoiler:

Igen, talán ezért jobb, mint az első, mert az megpróbálta magát komolyabban venni, mint amit a történetek indokoltak volna, míg ez egy kacsintással "bevallotta", hogy arra úgysem képes, így inkább csak szórakoztatni akart. Az amatőr filmeket amúgy is mindig érték/ár arányban nézem, de itt még ez a cinkos összenevetés is rátett egy lapáttal az élményre .


82%
.

Niwrok írta:

.

82%
.

Örülök, hogy tetszett. Tulajdonképp nekem is, csak nekem alapban bajom van a kézikamerás mozikkal.

No persze a fejkamera a biciklisen az más téma.   Az a zombis rész egy külön mozit megérne.

.
Időről időre / About Time


Kezdetektől egy aranyosan bolondos romantikus komédiának gondoltam ezt a filmet, amit még jobban megbolondít az időmanipulálás, de önmagában nem volt elég vonzó... már csak azért sem, mert akkoriban lefoglalt egy másik időmanipulálós romantikus komédia . Bár magamtól most sem kerestem volna, de örültem, hogy láthattam.

A film kevés zsákbamacskát árult, plusz a helyi moziban hetekig játszott előzetes sem túl sok teret hagyott a meglepetésnek és a csalódásnak. Adva van egy kicsit beltenyészet-jellegű cornwall-i udvarház a tengerparton, ahol a maguk rituáléiba és rigolyáiba beleszokott család tagjai éldegélnek, a bogaras anyával, a könyvmoly apával, a kötelező kellék szórakozott nagybácsival, a hiperaktív hippi húgival... és Timmel, aki 21 évesen is nagyjából ugyanúgy él, mint ahogy 6 évesen tette, távol a tinédzser lázadásoktól és a nagy szenvedélyektől. Olyannyira kényelmesen érzi magát ebben a környezetben, hogy szinte zavarja, amikor évente egyszer ki kell szakadnia belőle, a szilveszteri buli erejéig. Mígnem betoppan a házba az első szerelem, az első csalódással és kudarccal karöltve... ja, és közben az apja is hadovál valami múltbautazós képességről, ami a család férfitagjai közt öröklődik, de ez Tim számára sokkal kevésbé izgalmas, mint a tény, hogy kitágult számára a világ.

Furcsa volt egy olyan filmet látnom, ami ugyan tartalmazza az időmanipulálás lehetőségét, de ennyire nem használja. Nem számoltam össze, és korántsem biztos, hogy ez volt az összes, de Tim talán ha ötször-hatszor vált, igazából mintha pusztán kísérletezne, és legtöbbször csak annyi eredménnyel, hogy rájön, hiába. Sőt, jókat mosolyogtam, hogy kétszer is szeretné használni a "múltidézést", "lebeszélik" róla (az esküvőnél) vagy megakadályozzák benne (a vitánál).  Nem érződik, hogy ez valódi képesség lenne, csak poénforrás, és ami még fontosabb, eszköze a tanulságok, életbölcsességek és közhelyek kimondásának, amiket az író az időről és annak haladásáról elmondani kívánt. Mert így utólag a cím, az eredeti, nekem ezt jelentette. Az "Időről időre" jól mutat a plakátokon meg "szájra áll", de eredetileg az "About Time" jelentése kettős: mint egy értekezés címe az időről, annak természetéről, kihasználásáról, de kifejezésként jelenti azt is, hogy "épp itt az ideje".

Inkább erről szólt Timnek ez a film, és emiatt nekem is. Időutazás nélkül szinte ugyanaz a kedves, romantikus komédia maradt, ahogy Tim folyamatosan megéli azokat a dolgokat, amik hozzátartoznak egy élethez, leginkább a párkapcsolatok és a családalapítás témakörében. Az Időről időre Tim felnövéstörténete, a már említett első szerelemmel, ami ösztönzi az oly megszokott és biztonságosan unalmas fészek elhagyására, hogy jöjjön az első kölcsönös szerelem, az első találkozás a párja szüleivel, aztán az első lánykérés, az első veszekedés, és így tovább. Közben alakulnak a családja dolgai is, problémák és betegségek, amiket szintén meg kell tanulnia kezelni és feldolgozni. Mindezt azért, hogy a tengerparton teát szürcsölgető gyerekes kamaszból családfővé váljon, vagy tíz év alatt.

Az aprócska döccenők nálam ezen a ponton kezdődtek, vagyis hogy a film tíz évet ölel fel, és ehhez rendesen sminkelni kellett a szereplőket. Domhnall Gleesonnál ez tökéletesen működött, ahogy a mellékszereplők mindegyikénél is, Rachel McAdamset viszont bármennyire kedvelem, egyszerűen túl öreg már kamasznak. Ami pedig inkább a film vége után kezdett zavarni, hogy a nagy örömködés végkicsengése azért mégsem annyira lett pozitív.

Spoiler:

Mindezek a kérdések, aggályok azonban nem rontották le magát a filmélményt, legfeljebb egy kicsit fakítottak rajta. Jópofa, a nehéz témák ellenére is vidám filmként marad meg, okulásul pedig tartalmaz pár tanulságot az életről, mint minden jó történet.

8/10
.