R2-D2 írásai 1.0

.





Az elnémultak




Most komolyan, milyen lehet már az a mozi, ami a 75-ik percben kezd igazán érdekes lenni??? Akkor is csak 10 percre????

Unalmas. Ez az egyik első szó, ami eszembe jut a tegnap éjjeli filmnézés után. Unalmas, de nem bosszantó. Több mint fél év után visszakerestem creeper írását, s maximálisan osztom a véleményét: az egész film egy órán keresztül gyakorlatilag egy helyben áll, az égvilágon semmi olyan nem történik, ami magát a cselekményt előre mozdítaná, egy óra után még mindenki ugyanazt csinálja, mint az első percekben…   … bocsánat. Egy valami történik: gyakorlatilag az összes karakter (össz-vissz 5 db van) egyre idegesítőbben viselkedik, minden tettük, gondolatuk abszolút ellentmond minden életszerűségnek és logikának. Az mondjuk igaz, hogy legalább önmagukhoz hűek, csupán egy óra kell ahhoz, hogy a saját hülyeségük manifesztálódjon a képernyőn (hogy stílusos legyek a filmhez).

Joseph Coupland professzor (Jarred Harris) leginkább pszichológus. Az első pillanattól kezdve érezni, hogy valami nincs rendben vele, de kezdetben mindez betudható mániákus – ateista – tudós énjének. Az egyetemen, ahol tanít, néhány kiválasztott követőjével, meg egy frissen szerzett kamerással épp egy hatalmas kísérletben van: próbálja meggyógyítani a skrizofénia jeleit produkáló Jane Harpert (Olivia Cook – ld. még The Signal), a gyógyítás elemeit pedig az utolsó kockáig dokumentálni akarja. Felütésnek ez egészen kiváló alap lehetne, ráadásul szegény kislányt elzárva is tartják, alvás megvonással és egyéb nyalánksággal kínozzák. A titkos magán mini-pszichiátriának hamarosan költözni kell az egyetem területéről, hogy egy elhagyott vidéki kastélyban (hát hol is máshol???) folytatódjon a gyógyítás. Maga az ötlet még itt sem bicsaklik meg, de a tapasztalt néző már kicsit furcsállhatja, hogy egy horrorfilmhez képest a félelemfaktor a béka segge alatt van, s az ijesztgetés sem igazán működik. Túlságosan kiszámítható, ráadásul az egész képi világ valahogy semmi sötét hangulatot nem képes generálni.

Ez még mindig a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy nemhogy semmi félelmetes, hanem úgy unblock SEMMI nem történik egy órán keresztül. Valamit érezni ugyan, hogy nincs rendben, érezni ugyan, hogy a háttérben sokkal komolyabb erők működnek, de a professzor idióta realizmusa teljesen kiszakít az okkultista hangulatból. Még az asztaltáncoltatásra hajazó – egyébként Ómen II koppintásos – jelenetnek sincs valós félelemkeltő hatása, hiába mászkál a fejünk fölött valami, hiába dől össze a fél szoba, a másnapi idilli kert a napsütésben, a teljesen egészségesnek tűnő Jane-nel elkergeti a búskomor parát. Unalmas, érdektelen, lassú az egész, tényleg a legjobb szó rá az egy helyben toporgás. Az állandóan dugni akaró szőke asszisztens – pontosabban az idióta szerelmi mittudoménhányszög – pedig csak ront az összképen.

Már azt hittem, eltelik egy horrorfilm úgy, hogy egy nagy nihill az egész (tényleg PG-13, ez néhány dolgot megmagyaráz), de aztán Brian, a kamerás srác végre elkezd utánajárni a lányon feltűnő pecsétnek. Ekkor már szinte fájt, ahogy a prof még ezt is tudományosan próbálta megmagyarázni, de legalább tényleg történt valami. Brian visszatérése (apropó, mennyire átgondolatlan egyáltalán az is, hogy engedték elmenni) végre színt hoz a történetbe, végre értelmet nyer sok minden. A végig a levegőben lógó sejtelmesség, gyanú az utolsó előtti tíz percre testet ölt, egy szűk negyed órás kitűnő etapot produkálva – amit aztán a finálé rendesen fejbe kólint. Szinte már nevetséges volt az egész, a letakart lánnyal, a verekedő férfiakkal, no de aztán ahogy a legvégén a srác ütötte az ajtót, miután már teljesen nyilvánvaló volt a megszállás ténye…   … Ez a végjáték, így, irtó gáz.

Szóval most kivételesen igaza van a netes véleményeknek, akik óva intenek a filmtől. Ennyire unalmas, ingerszegény és érdektelen horrort tényleg kár végigülni – a legutóbb látott Jinntől annyiban különbözik, hogy ez legalább nem fájt. Ez olyan teljesen semmilyen nem volt: sem a színészek, sem a díszlet, sem a látvány, de legfőképp sem a forgatókönyv nem nyújtott az égvilágon semmi maradandót. Kár érte, lehetett volna belőle egy jó kis mozi, de nem lett az: az Az elnémultak a középszer ékes mintapéldája.




50%



.

R2-D2 írta:

Az elnémultak

Szóval most kivételesen igaza van a netes véleményeknek, akik óva intenek a filmtől. Ennyire unalmas, ingerszegény és érdektelen horrort tényleg kár végigülni – a legutóbb látott Jinntől annyiban különbözik, hogy ez legalább nem fájt. Ez olyan teljesen semmilyen nem volt: sem a színészek, sem a díszlet, sem a látvány, de legfőképp sem a forgatókönyv nem nyújtott az égvilágon semmi maradandót. Kár érte, lehetett volna belőle egy jó kis mozi, de nem lett az: az Az elnémultak a középszer ékes mintapéldája.

50%

Tehát akkor ez inkább "Egy igazi kísérlet iszonyú története" ?
Ahogy olvasom, ennyi erővel újra megnézhetném "Az Ördög benned lakozik"-ot, de azt sem fogom .
.

.





Egyenesen át





„Bocsáss meg Isten, hogy megsértettük az a rohadt birodalmadat! Megbántam! Ennyi nem elég?”

Ha valamikor is arra adom a fejemet, hogy egy all time top 10-es listát írok, az egyik film, ami tuti benne lesz, az az Egyenesen át. Az első nézése óta imádom, gyakorlatilag minden percét, képét tudom kívülről, mégis minden egyes új  alkalommal nagy kedvvel merülök el benne. A 90-es évek filmtermésének amúgy sem gyenge felhozatalának egyik kiemelkedő darabja, aminek a teljesen újszerű témájú thriller vonulata mellett rengeteg másik felfedezni való rétege van. Még én is mindig találok benne újdonságot, akárhányszor nézem újra, a súlypontok áthelyezésével állandóan friss élményt képes nyújtani. Tegnap pl. a színészek fiatalságára csodálkoztam rá, különös tekintettel az ifjú Jack Bauer karakterére…

Nelson (Kiefer Sutherland) nagyravágyó, kissé öntelt, kissé nagyképű fiatal srác. Kiváló orvostanhallgató, aki fejébe veszi, hogy ellenőrzött körülmények között utazást tesz a túlvilágra: társai, barátai segítségével mesterségesen meghal, majd újraéleszteti magát – elsőként az orvostudomány történetében hiteles információkat szolgáltatva a klinikai halálban eltöltött időről. Már ha van ott egyáltalán valami… David Labraccio (Kevin Bacon) egy ateista, lázadó, szabályokat semmibe vevő orvostanhallgató, aki a maga zsenijével, ösztönös tudásával elengedhetetlen része a kísérletnek – a baj az, hogy nem nagyon akar kötélnek állni. Realistán gondolkodva látja, hogy a veszély nagyobb, mint az elérhető siker. Rachel Mannus (Julia Roberts) a nő a csapatban. Társaihoz hasonlóan ő is az évfolyam egyik legjobbja, félénkségét, óvatosságát azonban elnyomja a – személyes indíttatású - kíváncsiság a halál utáni életről. Hisz a gyakorlati helyén, a kórházban is állandóan olyan embereket kérdezget, akik már jártak odaát, akiket visszahoztak a túlvilágról… Joe Hurley (William Baldwin) a kamerás srác. A szépfiú a csapatban, akinek dolga, hogy dokumentálja a nagy eseményt, Nelson útját a halálba és vissza. A szépfiú, aki az esküvője előtt mindenkit megdug, akit csak lehet, s mindezt videóra is veszi… S végül Randy Steckle (Oliwer Platt), aki „csak mindig itt van velünk”: a pánikhuszár, a fickó, aki hivatalból a józan paraszti észt kellene megtestesítenie, de figurája inkább a mozi humorforrása. No és bónuszként Billy Mahoney (Joshua Rudoy), a srác a kapucnis pulcsiban, aki valamely fura okból minden egyes alkalommal helybenhagyja Nelsont…

Ők öten alkotják a kis csapatot, akiknek tagjai átmennek a túlvilágra, majd onnan különféle víziókkal együtt térnek vissza. Először minden csupa idill, de aztán a múlt sötét árnyai alaposan felkavarják a fiatalok életét és képzeletét – a rémálmok testet öltenek és meglehetősen nehéz tőlük megszabadulni. Minden egyes szereplő, aki jár odaát, más terhet cipel – s minden egyes szereplő történetszála egyúttal más stílust képvisel a filmben. Nelson utóélete a mozi akció vonalát erősíti, míg Rachel emlékei, azok hangulata kimondottan parás, egyértelműen a horror irányba terelik a filmet. Labraccio múltja, illetve annak megelevenedése inkább egy dráma, míg Hurley látomásai a love story/erotika irányába húzzák a hangulatot. Szenzációs, ahogy Joel Schumacher (fénykorában) ezeket a hangulatokat, képi világokat, történeteket ilyen mesteri módon olvasztotta egybe, ahogy a közel két óra alatt kibontotta a figurákat, mindenkinek felskiccelve korábbi életének szörnyű/szomorú eseményeit,  megalapozva azok feldolgozását is. Szenzációs már maga a nyitókép is azzal a szoborkomplexussal és mondattal, mint ahogy a kísérlet helyszíne is: az átalakítás alatt álló múzeum, a misztikus légkörével, hangulati elemeivel, lobogó függönyeivel, színeivel, fényeivel tökéletes háttere a halálba menetelnek. Szenzációsak a karakterek, s maguk a színészek is: 25 év után az ember csak csodálkozik, milyen fiatalok is voltak valamennyien az idő tájt. Gyakorlatilag itt kedveltem meg valamennyiüket, a kilencvenes évek meghatározó mozijainak meghatározó színészeit…

Az ugyebár egyáltalán nem meglepő, hogy a fenti idézetet választottam kezdésnek. A Flatliners (erre is csak most figyeltem fel, milyen zseniális is a cím: mikor is az utazás kezdetén kiegyenesedik az EKG, mondják a többiek, hogy flatline) számomra mindig is az ateista Labraccio mozija volt elsősorban, az egész film, rajta keresztül tökéletesen megjelenítette az életfelfogásomat. Bár ez még most is így van, ennyi idősen más rétegeket is látok már benne, az ateista nézőpont mellett most már ugyanolyan fontosnak tűnik maga a megváltás, a bűnbocsánat és annak elérése is. Sőt: bizonyos szempontból mára az Egyenesen át számomra legalább annyira vallási töltetű film lett, mint vallásellenes (pedig sokáig csupán utóbbit láttam benne). A 90-es években rengeteget olvastam a halál utáni életről – Édesvíz kiadó -, borzasztóan érdekelt, mi lehet utána, valahogy ez anno telibe talált – hogy aztán mamám, meg szüleim elvesztése után újra és újra átéljem a filmet, mindig az aktuális lelkiállapotomban mindig mást felfedezve benn. De ha csak sima thrillerként is tekintek rá – egy olyan témájú thrillerként, ami addig még nem volt -, akkor is kimagaslik még az akkori mezőnyből is, a misztikus történet, a Halál közelsége, az egész kiszámíthatatlansága és izgalmassága magával ragadó, feledhetetlen élmény.

Zseniális az egész, az eltelt negyed század alatt baráti és családi körben milliószor emlegetett jelenetek, mondatok, karakterek, viszonyítási pontok sokasága. Amióta először láttam, azóta a kapucnis pulcsi teljesen mást jelent nekem, még ma is, ennyi idő után is Billy Mahoney ugrik be először, mikor valami hasonlót veszek fel. Én eben a filmben nem igazán találok hibát – az orvosi résznek soha nem is néztem például utána -, mert nem is keresek. Számomra ez így, ahogy van, maga a tökély, maga a rajongásig szeretett nagybetűs FILM.

Képtelenség minden gondolatot, érzést szavakba önteni, ami eszembe jut a Flatlinerssel kapcsolatban, arra még ezen keretek sem lennének elegek. Meg aztán … úgyse olvasná végig senki.




100%



Jó nap ez a halálra…





.

R2-D2 írta:

Egyenesen át

„Bocsáss meg Isten, hogy megsértettük az a rohadt birodalmadat! Megbántam! Ennyi nem elég?”

Ha valamikor is arra adom a fejemet, hogy egy all time top 10-es listát írok, az egyik film, ami tuti benne lesz, az az Egyenesen át. Az első nézése óta imádom, gyakorlatilag minden percét, képét tudom kívülről, mégis minden egyes új  alkalommal nagy kedvvel merülök el benne. A 90-es évek filmtermésének amúgy sem gyenge felhozatalának egyik kiemelkedő darabja, aminek a teljesen újszerű témájú thriller vonulata mellett rengeteg másik felfedezni való rétege van. Számomra ez így, ahogy van, maga a tökély, maga a rajongásig szeretett nagybetűs FILM.

Képtelenség minden gondolatot, érzést szavakba önteni, ami eszembe jut a Flatlinerssel kapcsolatban, arra még ezen keretek sem lennének elegek. Meg aztán … úgyse olvasná végig senki.

100%

Nem úgy van az ! Elolvasni többen is elolvasnák, legfeljebb a válaszreakciók hiánya miatt ezt nem tudnád meg   .

Egyre inkább sajnálom, hogy a '90-es évek nekem szinte teljesen kimaradt filmes szempontból, mert ha nem is feltétlenül ugyanezeket, de biztos találtam volna benne maradandó darabokat. A filmek többsége akkor csak egy tévéfilm volt, a felszín, csak később "merültem el" jobban bennük.
Ezt próbaképpen valamikor biztos újra fogom nézni, hátha...
.

Niwrok írta:

Egyre inkább sajnálom, hogy a '90-es évek nekem szinte teljesen kimaradt filmes szempontból, mert ha nem is feltétlenül ugyanezeket, de biztos találtam volna benne maradandó darabokat. A filmek többsége akkor csak egy tévéfilm volt, a felszín, csak később "merültem el" jobban bennük.
Ezt próbaképpen valamikor biztos újra fogom nézni, hátha...
.

Nem tudom, mit találhattál volna, de az biztos, hogy a misztikus ködön túl is szenzációs termés volt a kilencvenes évek, különösen annak első fele. Perzse, sokszor van benne szubjektív kötődés is, egy közös mozi, egy barátnővel megnézett film élménye, de azért nagyjából a nagy kedvencek megállnak a lábukon 25 év után is...

Rain Man, Forrest Gump, Ryan közlegény megmentése, Egyenesen át, Egy becsületbeli ügy, Amistad, Legbelső félelem, Veszélyes kölykök, Holt költők társasága, Schindler listája, stb...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Egyre inkább sajnálom, hogy a '90-es évek nekem szinte teljesen kimaradt filmes szempontból, mert ha nem is feltétlenül ugyanezeket, de biztos találtam volna benne maradandó darabokat. A filmek többsége akkor csak egy tévéfilm volt, a felszín, csak később "merültem el" jobban bennük.
Ezt próbaképpen valamikor biztos újra fogom nézni, hátha...
.

Nem tudom, mit találhattál volna, de az biztos, hogy a misztikus ködön túl is szenzációs termés volt a kilencvenes évek, különösen annak első fele. Perzse, sokszor van benne szubjektív kötődés is, egy közös mozi, egy barátnővel megnézett film élménye, de azért nagyjából a nagy kedvencek megállnak a lábukon 25 év után is...

Rain Man, Forrest Gump, Ryan közlegény megmentése, Egyenesen át, Egy becsületbeli ügy, Amistad, Legbelső félelem, Veszélyes kölykök, Holt költők társasága, Schindler listája, stb...

Igen, erre gondoltam ... Ezeket a filmeket ugye mind láttam, azért ennyire nem mentem le a térképről , csak a kötődés, az hiányzik belőlük nekem. Nem keresem őket, nem jutnak eszembe, és éppen ezért a szekrényemből is hiányoznak, kivéve a két tárgyalótermi krimit.
.

Niwrok írta:

Igen, erre gondoltam   ... Ezeket a filmeket ugye mind láttam, azért ennyire nem mentem le a térképről , csak a kötődés, az hiányzik belőlük nekem. Nem keresem őket, nem jutnak eszembe, és éppen ezért a szekrényemből is hiányoznak, kivéve a két tárgyalótermi krimit.
.

A kor egyik előnye... érdekes, fiatalkorban mennyit számít az a pár év, ami köztünk van. Ami nekem mozibajárós, "filmfogékony" kor volt, az Neked akkor még nem.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Igen, erre gondoltam   ... Ezeket a filmeket ugye mind láttam, azért ennyire nem mentem le a térképről , csak a kötődés, az hiányzik belőlük nekem. Nem keresem őket, nem jutnak eszembe, és éppen ezért a szekrényemből is hiányoznak, kivéve a két tárgyalótermi krimit.
.

A kor egyik előnye... érdekes, fiatalkorban mennyit számít az a pár év, ami köztünk van. Ami nekem mozibajárós, "filmfogékony" kor volt, az Neked akkor még nem.

Nekem ez azért fura, mert egy sor olyan kedvencem van, amiket koromnál fogva nem láthattam moziban, legfeljebb csak televízióban, ami annak idején ugyanolyan varázslatos eszköz volt az életemben, függetlenül a kisebb méretétől.

téglagyári megálló írta:

Nekem ez azért fura, mert egy sor olyan kedvencem van, amiket koromnál fogva nem láthattam moziban, legfeljebb csak televízióban, ami annak idején ugyanolyan varázslatos eszköz volt az életemben, függetlenül a kisebb méretétől.

Szerintem itt nem elsősorban a közvetítő közegnek van jelentősége, hanem az életkornak. Más egy filmet 16-18 évesen és más ugyanazt a filmet 22-24 évesen látni először. A mozi ehhez csak bónusz.

Úgy gondolom, Niwrok a TV film megfogalmazással inkább az akkori érdektelenségére utalt, mint a látás helyszínére. Én legalábbis így értelmeztem.

Amúgy igazad van. Az Egy új reményt sem láttam moziban, aztán mégis mi lett belőle.

R2-D2 írta:

téglagyári megálló írta:

Nekem ez azért fura, mert egy sor olyan kedvencem van, amiket koromnál fogva nem láthattam moziban, legfeljebb csak televízióban, ami annak idején ugyanolyan varázslatos eszköz volt az életemben, függetlenül a kisebb méretétől.

Szerintem itt nem elsősorban a közvetítő közegnek van jelentősége, hanem az életkornak. Más egy filmet 16-18 évesen és más ugyanazt a filmet 22-24 évesen látni először. A mozi ehhez csak bónusz.

Úgy gondolom, Niwrok a TV film megfogalmazással inkább az akkori érdektelenségére utalt, mint a látás helyszínére. Én legalábbis így értelmeztem.

Amúgy igazad van.    Az Egy új reményt sem láttam moziban, aztán mégis mi lett belőle.

Értem én, nem is vitatkozásképpen szóltam hozzá, de egy korábban még "éretlen" fejjel látott film is válhat később kedvenccé, amikor már más szemmel, nagyobb élettapasztalattal találkozik vele újra a néző, ezért írtam, hogy fura számomra. Most hirtelen talán Woody Allen neve ugrik be először, akinek láttam filmjét általános iskolásként moziban, majd sok évvel később és tökre más hatást váltott ki belőlem. De az évek múlásával például teljesen máshogy nézek rá egy Hook-ra is, ami akkoriban csak vicces mesekaland volt számomra, ma pedig már beleérzem az elmúlás tényét is, így sokkal inkább meghat, mint legelőször, s még sorolhatnám.
Nálam inkább fordítottan működik néhány film, a "csak" akcióra épülő filmek például idővel kikopnak, mivel az ingerküszöb, a technikai megoldások változnak és néhány esetben már a nosztalgiafaktor sem menti át őket egy későbbi megtekintés jó élményébe. De egy Esőember vagy egy Holt költők mindig is örökzöld marad az örök érvényű mondanivaló miatt. De persze mindenkinek más és más.

téglagyári megálló írta:

Értem én, nem is vitatkozásképpen szóltam hozzá, de egy korábban még "éretlen" fejjel látott film is válhat később kedvenccé, amikor már más szemmel, nagyobb élettapasztalattal találkozik vele újra a néző, ezért írtam, hogy fura számomra. Most hirtelen talán Woody Allen neve ugrik be először, akinek láttam filmjét általános iskolásként moziban, majd sok évvel később és tökre más hatást váltott ki belőlem. De az évek múlásával például teljesen máshogy nézek rá egy Hook-ra is, ami akkoriban csak vicces mesekaland volt számomra, ma pedig már beleérzem az elmúlás tényét is, így sokkal inkább meghat, mint legelőször, s még sorolhatnám.

Így van. Éppen ezért nem is akarom kihagyni ezek újranézését, még ha nem is keresem őket közvetlenül.
.

.






A védelmező





Jól becsapott ez a film. A teljes promója, az előzetese alapján valahol egy totál más irányú történetet vártam, egy milliószor látott bosszútörténetet, ahol a megsebzett főhős rágyújtja a fél világot a rosszfiúkra. Igaz, hogy Remo anno írt is a filmről, de ezek szerint eléggé felületesen olvashattam, mert a történetre egyáltalán nem emlékeztem: ezek alapján viszont nagyon kellemes meglepetés ért: nem szimplán egy bosszúfilmet láttam, hanem majdnem egy Batman epizódot…

Ha mondjuk egyszer Jason Bourne visszavonulna (amolyan Jack Reacher módú rejtőzködés után – mármint hogy TÉNYLEG senki nem tudja, hol van), és egyszer valami miatt visszatérne, Robert McCall (Denzel Washington) képében térne vissza, ez tuti. Számomra legalábbis a legjobb viszonyítási pont egyértelműen Bourne figurája, az ő ösztönös profizmusa köszönt tegnapelőtt éjjel vissza a vászonról. S miután a Matt Demon mozikat rajongásig szeretem, tulajdonképp kérdés sem volt, hogy az A védelmező hogy fog végezni az értékelésben. Már sajnálom, hogy a negatívan félrevezető (túlságosan egysíkú hollywoodi bosszúfilmre hajazó) trailer miatt kihagytam a filmet a moziban, viszont örülök, hogy most bepótolhattam.

Robert McCall érdekes figura. Eladó egy barkácsboltban, a legtipikusabb átlagember, akit csak el lehet képzelni. Éjjel 1 óra után – miután nem tud aludni – rendszeresen a közeli bisztróba megy könyvet olvasni, kikérve egy csésze forralt vizet, mert a tea filterét papzsebkendőbe csomagolva otthonról hozza magával. Kimért, végtelenül precíz, de jóindulatú ember, aki segít a munkahelyén egy túlsúlyos kollégának lefogyni, de akinek az éjszakai bárban is van néhány kedves szava az ott rendszeresen feltűnő kurvához. Sőt, a sokadik alkalom után kicsit közelebb is engedi magához a lányt, kicsit jobban meg is ismeri, s meglátja benne a bujkáló tehetséget. A mozi első fél órája!!! mindezen alaphelyzet felvázolásával foglalkozik, kimondottan lassú, de érdekes történetvezetéssel. Az akcióra számító néző – mint én is – szinte már várta, mikor is robban az a bizonyos bomba, de McCallnak eszébe sem jut balhézni, a filmkészítők meg teljesen más pontokra helyezték a hangsúlyt. A film első fele egy érdekesen fényképezett – rengeteg szemből fény, sok sziluett, sok sötétséggel – jellemrajz, egy altatás, ami akár egy romantikus történet vagy egy dráma kifejezetten erős indítása is lehetne: egy sötét, terhes múlttal rendelkező, lelkileg megviselt faszi, meg egy végsőkig kihasznált, elnyomott tehetségű orosz fiatal prosti kapcsolata. Vagy annak kezdete…

No, ez a 33-ik percben romba dől. Jó, kicsit előbb, mikor is a kislányt, Terit (Chloe Grace Moretz) orosz tartói szarrá verik, de a film akkor vesz homlokegyenest másik irányt, mikor McCall közel 10 ezer dollárt kínál a maffia kisgóréjának, hogy kiváltsa a lányt. Miután elég csúnyán visszautasítják, a fickó pillanatok alatt elintéz mindenkit a szobában, hogy aztán másnap – mintha mi sem történt volna – visszatérjen a barkácsáruházba melózni. Nekem iszonyat bejött ez a bekattanás, a Bourne filmek legeslegjobb pillanatait idézte: az a hideg és számító mozdulatsor, az a végletekig precíz tervezés nagyon jó volt, ráadásul  ez esetben a vér sem hiányzott a képernyőről. Imádom, mikor az ilyen alvó oroszlánokat felébresztik, mikor a kisember(nek látszó) karakter úgy igazából odabasz a nagyszájú ellenfélnek: ha eddig nem sikerült volna kötődni a főhőshöz, ezek után garantáltan fog. Egyébként icipicit még a Guy Richie féle Sherlock Holmes figurája is beugrott – legalábbis az események megtervezése szempontjából.

És ez a kezdet. Innentől McCall – akiben láthatóan felébredt valami félelmetes tudás, kombinálva az igazságérzettel – a környezetének Batmanja lesz, ami bűnnel útja során találkozik, azt keményen meg is torolja. A néző pedig kéjes vigyorral merül el a filmben, legyen az akár három korrupt zsaru megleckéztetése, vagy egy elvett gyűrű visszakerülése a pénztárfiókba. McCall valóban egy Védelmezővé válik, de a promóval ellentétben nem egy lány őrzője, hanem a környezetéé… no meg saját magáé, miután az orosz maffia feje, Puskin ( ) egy takarítót küld kivizsgálni a fura mód elhalálozott helyi sejt vizsgálatára. A film itt egyébként egy újabb lépcsőt lép felfelé, mert közel egy óra után úgy néz ki, McCall kap egy magához méltó ellenfelet. Az orosz problémamegoldó, Teddy (Csókás Márton) –   , mint a maci - kegyetlen jó figura, nagyon sokáig máltó ellenfélnek tűnik McCAll számára. A film második fele egy qrva jó macska-egér harc, ahol az orosz próbálja kelepcébe csalni főhősünket, hogy aztán egy zseniális éttermi jelenet után a barkácsboltban (hazai terepen) érjen véget a párharc. Kiváló!

Pontosabban majdnem kiváló. A történet legnagyobb hibája (amellet, hogy iciripicirit lehet, tényleg hosszú) ugyanis az, hogy egy idő után McCall legyőzhetetlen. Nem sérthetetlen (ez jó!), de legyőzhetetlen. Egy idő után egyetlen percre sem lehet elhinni, hogy e világon számára bárki komoly ellenfél lehet – így viszont az orosz ténykedése is csupán megmosolyogtató, a legnagyobb kérdés a fináléra csupán az volt, hogy az alkotók mernek-e valakit megölni McCall közvetlen környezetéből, vagy minden heppi end lesz. Mondjuk manapság az már nem rossz, ha egy moziban már csak a finálén kell izgulnod, hogy elbasszák vagy nem… Néhány apró, filmet sokat látott nézőt zavaró dolog, esemény, jelenet, történeti szál ugyan van a filmben – gondolok itt mindenekelőtt az A bárányok hallgatnak lakásfelderítéses utóérzésére -, no meg önmagában a színész miatt természetesen az A tűzben edzett férfi, de összességében kiváló szórakozás. Washington egészen nagyszerű ebben a nagypapa ügynöki szerepben, Neeson mellett az utóbbi idők legjobb ilyen figuráját hozza. A Bourne párhuzam ugyanakkor egy teljesem más szintre emeli számomra a mozit, erre a karakterre tényleg érdemes lenne franchise-t építeni. Sokkal inkább erre, mint pl. Jack Ryanre… már csak azért is, mert meglepő módon a film nincs telepakolva flashbackekkel, MCCallról jóformán ugyanolyan keveset tudunk  a film végén, mint a film elején. A saját temetéséből meg valami homályos ügynökmúltból kell összerakni a karaktert – ez pedig még rengeteg jó forgatókönyv alapanyaga lehetne.

Vagy az új Batman.





80%



.

R2-D2 írta:

A védelmező

Jól becsapott ez a film. A teljes promója, az előzetese alapján valahol egy totál más irányú történetet vártam, egy milliószor látott bosszútörténetet, ahol a megsebzett főhős rágyújtja a fél világot a rosszfiúkra. Igaz, hogy Remo anno írt is a filmről, de ezek szerint eléggé felületesen olvashattam, mert a történetre egyáltalán nem emlékeztem: ezek alapján viszont nagyon kellemes meglepetés ért: nem szimplán egy bosszúfilmet láttam, hanem majdnem egy Batman epizódot…

80%

Ha már pedzegetik a néger James Bondot (bár még bőven kiderülhet, hogy az egész csak kamu), onnan talán a néger Batman sincs messze .
.

.






A hobbit - Az öt sereg csatája





Tekintve, hogy a második Hobbit mozinak meglehetősen felemás (mozis) sikere volt nálam, talán még a szokásosnál is nagyobb elvárással ültem be az Az öt sereg csatájára. Az az eufória azonban, ami még az Egy váratlan utazásnál is megvolt, az viszont már teljesen hiányzott ezúttal, úgy néz ki, az egy évvel ezelőtti ecebóca sárkány teljesen kiölte belőlem. No, nem egészen Középfölde szeretetét, csupán az elvakultságot PJ művével kapcsolatban.

Arra talán mindenki emlékszik, hogy egy éve hogyan is hagytuk abba a második részt… nos, percről pontosan onnan folytatjuk. Smaug, az idióta beszélgető sárkány – aki még csak véletlenül sem használta ki eddig fölényét a törpökkel szemben, áááá – Tóváros felé repül, hogy lángba borítsa azt. Aki látta a trailereket, annak nem újdonság, hogy ez maximálisan sikerül is neki, a mozi első negyed órája gyakorlatilag erről szól. S a mozi első negyed órájával számomra le is tudtuk a mozi mélypontját. Valahogy egyáltalán nem sikerült ezzel a lénnyel, meg a hozzá kapcsolódó történésekkel megbarátkozni, itt pedig újabb bősz fejcsóválásra kényszerültem. Nem elég, hogy a nagy tűzokádás előtt kering a levegőben, mint egy leszálláshoz készülődő Boeing – biztosan lassan fűtött föl a tűzköpő kazánja – de amit majd Barddal művel, az megint különdíjat ér. Amúgy is: annyira kiszámítható, sablonos, idegesítően elcsépelt az egész nyílvesszős jelenet, hogy szinte fájt… no persze egy ilyen böszme óriás ellen, aki tálcán kínálja a hevenyészett nyílpuskának a tízforintos nagyságú sérülését a négyzetkilométeres testén, s közben megint beszélget az áldozatával… mi mást lehet várni.

Számomra a mozi érdemi része csak ez után indul. Ami Ereborban történik, Thorin őrülete, a készülődés a csatára, az egész konfliktus eszkalálódása – még maga a Pelenor II. előtt – nagyon tetszett. Most már, miután megbékéltem Thorin új jellemével, egész jól elfogadtam őt, most már simán le tudtam választani Aragornról. Sőt, innentől a történetben végig benn volt a kérdés, marad-e ilyen sárkánykóros, vagy a végére visszatalál-e a helyes útra? Lesz-e valaki, aki vissza tudja téríteni? A csata előtti időszak (ami olyan volt, mint egy hidegháborús válság) azonban mégsem elsősorban a törpök miatt lett feledhetetlen élmény. Hanem azért, ami Dol Guldurban történik. Az a rövid kis ütközet ott, azokkal a karakterekkel maga a Gyűrűk Ura esszencia, abban szinte minden(ki) benne van, amiért én egy évtizede rajongok. Borzasztóan tetszett a három nagyhatalmú és a Kilenc párbaja, Szauron megjelenése, majd Keletre űzése. A két kis kapcsolódási pont meg igazi ínyencég, legyen az az öreg mágus trailerben is elhangzó mondata, vagy a szépségből előtörő sötétség ereje. No meg az, hogy akkor most ki hova is került…

Zseniális, ezt a szakaszt már fenntartások nélkül élveztem. Aztán a lényeg még csak most jött: a hét sereg csatája. Jó, tudom, hogy elvileg csak öt, PJ valószínűleg az embereket és a koboldokat nem vette emberszámba, de a filmen hét különböző faj gigászi ütközete zajlott. Még mindig dolgozom fel a kapott információkat, még mindig a csata képei kavarognak a fejemben. PJ monumentalitása ezúttal is mindent vitt - s bár nagyon sokszor bosszantó másolatszagot éreztem -, még így is képes volt lenyűgözni. Azon azért mosolyogtam, hogy ezek a szerencsétlen sasok mindig minden csata végére érnek oda, mint ahogy azon is, hogy ezek az orkok/trollok mekkora balfékek, hogy egy ekkora túlerőnek nem tudnak érvényt szerezni, de mindegy is. A könyvet nem olvasva a film minden kockája újdonság volt, legnagyobb örömömre a főhős ismét magára talált, legnagyobb megdöbbenésemre pedig a finálé nem kevés drámát képes tartogatni. Ezen pedig bizony képesek voltak érzelmileg megérinteni, még könnyet is csaltak szemembe – mégis, a legérzelmesebb jelenet számomra jóval korábban megvolt már. Mikor a tündék bevonulnak Suhatagba és ételt hoztak a nincstelen Tóvárosiaknak – az a jelenet nekem nagyon szívhez szóló volt…

A csata méltán lehet Pelenor párja, mint ahogy Zöldlomb Legolas is méltán pályázhat újra a legidiótább és leghiteltelenebb harci koreográfia díjára. Az A király visszatérben ez még csak jó poén volt, talán a Smaugban is, de itt már kínosan nevetséges… de hát ők tudják. Nekem nem jött be a zuhanó sziklákon felfelé futó pihekönnyű hős. Viszont: a csodategez itt még nincs meg, mert itt képes elfogyni az íj… a másik kisebb negatívum, ami szemet szúrt, az a törp faltörő koson való feljutás a sziklacsúcsra. Ahogy eddig minden Hobbit filmben, itt is van olyan jelenetsor, aminek nevetségesen gagyi lett a CGI-je, itt ez lett az. Az egész ütközet ugyanakkor jó ritmusú, feszes és izgalmas, a kötelező kliséket ugyan nem nélkülözi, de legalább nem töri meg a két hobbit útjáról tudósítás valahol a távoli Mordor felé. Annyira elmerültem benne, hogy fel sem fogtam igazán, PJ mennyire is ismétli önmagát, néhány kép, bevágás akár az A király visszatérből is származhatna.

Az Az öt sereg csatája elsőre is jobban tetszett, mint anno a Smaug pusztasága. Ez tény, ugyanakkor valahol úgy érzem, a bővített változat lesz majd az, mit igazán kedvelni fogok. Már a trailer néhány jelenete sincs benn a filmben, de kicsit kutakodva a neten elég érdekes majdani bővítésekről olvastam. Amit most kaptam, az azért egy újabb kiváló utazás lett Középföldére, az új kitalált karakterek és azok kapcsolati hálója nekem kivétel nélkül bejött, a régiek feltűnésének meg ismét csak kimondottan örültem. Gollamot leszámítva kvázi mindenki itt van, s ez jó. Az egész látványvilág, a mozi minden egyes pillanata megadja azt az érzést, amit annyira szeretek a GYU filmekben, ugyanakkor az elvakultságot elhagyva jómagam is kénytelen vagyok megállapítani, ez így jóval hígabb, mint az Original Trilogy. A Prequel Trilogy egy szép kerek egész történet, csodás lezárása a nagy mesének, a kapcsolódási pontok szépen ki vannak építve – mégis, az a varázslat, ami az OT minden egyes képkockájánál (leszámítva az A király visszatér utolsó fél óráját) az itt már nincs meg. PJ megtette, amit lehet, de ez most csak egy négy-ötödre volt elég. Elsőre:



85%


(ami majd az újranézésnél minden bizonnyal feljebb kúszik)


.

R2-D2 írta:

A hobbit - Az öt sereg csatája

Smaug, az idióta beszélgető sárkány – aki még csak véletlenül sem használta ki eddig fölényét a törpökkel szemben, áááá – Tóváros felé repül, hogy lángba borítsa azt. Itt pedig újabb bősz fejcsóválásra kényszerültem. Nem elég, hogy a nagy tűzokádás előtt kering a levegőben, mint egy leszálláshoz készülődő Boeing – biztosan lassan fűtött föl a tűzköpő kazánja – de amit majd Barddal művel, az megint különdíjat ér. Amúgy is: annyira kiszámítható, sablonos, idegesítően elcsépelt az egész nyílvesszős jelenet, hogy szinte fájt… no persze egy ilyen böszme óriás ellen, aki tálcán kínálja a hevenyészett nyílpuskának a tízforintos nagyságú sérülését a négyzetkilométeres testén, s közben megint beszélget az áldozatával… mi mást lehet várni.

85%

(ami majd az újranézésnél minden bizonnyal feljebb kúszik)

Úgy látom, már menet közben is . Elsőre mintha 80%-ot olvastam volna .

Szerintem nem a sárkány hibája, hogy ilyen butácskára írták, sokkal inkább a forgatókönyvíróké . A sárkányok, amikről általában én olvastam, amúgy is ilyen önhitt népség, akik szívesen beszélgetnek az áldozatukkal, mielőtt megsütnék, és mert Smaug nem gondolta, hogy bármi emberi ártani tud neki, a sérült pikkelyről meg nem tudott, éppen elő is fordulhat, ami történt. Persze a logikus és valószerű az lett volna, ha elhamvasztja a törpöket és Bilbót még a kényszerű ébresztő után, legkésőbb a konyhában, aztán visszafekszik szunyálni, de lehet, hogy az még kevésbé tetszett volna a hozzád hasonló Középfölde-rajongóknak, nem ?
.